Azt hiszem ezért a szolid kis mosolyért már megérte hülyét csinálnom magamból. Mondhatni kinevetett, de azt hiszem ezt a helyzet adta. Zavartságát próbálta leplezni, de arra való tekintettel, hogy én is kicsit hülye helyzetbe kerültem tök érthető volt kendőzetlen zavartsága.Tudom, hogy milyen, ha olyan kicsinek és jelentéktelennek érzed magad, amennyire csak lehet, és ez hogy tud fájni belül olyan helyeken, amikről nem is tudtál. És mindegy, hogy hányszor csinálsz új frizurát, vagy hányszor mész edzésre, vagy hány pohár Chardonnay-t iszol a barátaiddal, a zavartság az zavartság mard örökké.
- Hotel? Nem is olyan rossz ötlet, hiszen...egyenlőre szállásom sincs. - ezután mosolyra húzta ajkát, olyan volt, mintha tűk fúródnának testemnek minden egyes pórusába. De nem fájt, csak bizsergető érzés volt.
A hintához sétált,könnyed léptekkel, mintha nem csontok, hanem sokkal inkább rugók mozgatnák testét, én pedig végig követtem tekintetemmel. Végigmértem testének minden egyes pontját, és azt kell mondjam, mázlista vagyok! Jól nézett ki a lány, - s bár nevét még nem tudtam - , azért szívesen lettem volna a hinta helyében. A lány egész kisugárzása olyan megnyugvás félével töltött el. Mindenki azt a kisugárzást és energiát kapja, amit ő ad másnak, de csak azt adhatja, ami benne van. Mert mindig azt kapjuk vissza, amit önmagunk adunk...tehát akkor nekem is ilyen jó a kisugárzásom? Szememmel követtem lábnyomait, majd odaléptem hozzá, és vállamat a hinta hideg fémjének vetettem.
Azért bevallom, hogy egy kicsit féltem ettől az új hely dologtól. Régebben megvoltak az kapcsolataim, a társaság, ahol már valaki voltam..itt teljesen előlről kell kezdenem mindent, amit nem biztos, hogy akarok. A francba is! Mindenki fél. Csak az a dolgunk, hogy megnevezzük azt, amitől félünk. Ha szembe tudsz nézni vele, akkor legyőzöd. De ez az újra kezdés...bár inkább most, mint később.
Teljesen a lányra voltam hagyatkozva, azt sem tudtam, hogy merre induljak. Átvetettem vállamon a sporttáskám, ezzel jelezve, hogy készen állok az indulásra. - Ezek szerint Te sem vagy túl régen ebben a városban ? - néztem szemeibe, majd nagyot pislogtam, és mélyet szippantottam a levegőbe. - Szóval eszembe se jusson olyat megkérdezni, hogy tudod-e merre van a kórház? - apámra gondoltam...csak illenék meglátogatnom..bár, még van időm. Egy részem azt kívánta bár tudná, a másik meg azt, hogy bár ne tudná. Hát ki érti ezt?

- Hotel. Remek választás - remek választás abból kiindulva, hogy talán az egyetlen hely,ahová eltalálok. Biccentettem,majd jó gyerek módjára meglöktem magam. Elvan a gyerek, ha játszik... Na, pont így éreztem magam. Hirtelen nem is tartottam annyira fontosnak, hogy hazasiessek. A társaság kicsit segített elfelejteni, nem is elfelejteni, hanem inkább elnyomni magamban a mai napon történteket. Se kedvem, se erőm semmi, hogy most magamba forduljak, és tisztázzam az érzéseimet. Vannak egyáltalán olyanok, hogy érzéseim? Két éven át próbáltam mellőzni minden lelki eredetű gondot. Egyszerűen az összeset a süllyesztőbe vetettem, ami úgy tűnik, csak átmenetileg oldotta meg a problémát. Bár itt vagyok, távol tőle, távol mindentől, ami rá emlékeztetne, mégis mai napig van, hogy órák hosszát töltök százas csomag zsebkendő elhasználásával. Feleslegesen. Azt mondják, jobb a múlton átlépni, s bár akarom hinni, hogy képes vagyok rá, de ameddig a zsebemben nyugszik az iránytű, képtelen vagyok. Ölnöm kell, tudom,de hogy, ha egyszerűen képtelen vagyok rá? Láss csodát, megint sikerült elméláznom egy olyan dolgon, ami semmiképp sem helyénvaló. Sem itt, sem most.
Tudtán kívül, de jól láthatóan végigmért. Jól esett az önérzetemnek. Melyik nőnek nem eshet jól, ha elismerő pillantásokat vetnének rá? Remélhetőleg egyiknek sem, mert ott már komoly problémák vannak.
Bár beavatott nevébe, de én helyesnek tartottam inkább, ha távolságtartóan ugyan, de megtartom még magamnak a sajátomat.
- Négy napja érkeztem, de nem túlzok, ha azt mondom, hogy egy percet sem unatkoztam - fanyalogva végig gondoltam leginkább csak a ma történteken. Kis híján föld alá kerültem. Még most sem tudom, hogy mi az oka annak, hogy még élek. És csak négy nap, és máris összefutottam a város egyik vadászával. Ez most szerencse, vagy balszerencse? Miért nem tudom eldönteni?
Ekkor ötlött fel bennem, hogy jobb lenne, ha kicsit összeszedném magam. Figyeltem én egyáltalán arra, hogy milyen faj Ő? Nem. És miért? Meg akarok halni? Nagyot szippantottam a levegőből, de semmi. Na jó, apró foszlányok... Biztos, nem ember, de ennyi. Ennyit arról, hogy túlélem akár a holnapot. Lenne mit gyakorolnom...
- Eszedbe juthat, de ne nagyon reménykedj. De a hotelben szerintem lesz, aki útbaigazít.
- Szóval a hotel. Arra - megingattam fejem, majd gyorsan a másik irányba mutattam. - Vagyis arra - mosolyodtam el.

Lendületet vett, majd lökött magán, s a hinta halk nyikorgással, megadóan mozdult. Néha gyerekesen kell viselkedni, ha el akarunk érni valamit és ha már nem tudunk gyerekesen viselkedni, akkor megöregedtünk. Mikor azt mondta, hogy a hotel remek választás, amolyan mosoly féle jelent meg ajkamon. Hova máshova tudnék menni? Ismerőseim nincsenek itt, hozzá meg aztán csak nem költözhetek.
A következő mondatára felkaptam a fejem. Akkor ezek szerint mégsem olyan unalmas ez a kisváros, mint gondoltam. Úgy látszik mégis történnek itt dolgok...nem is akármilyenek a fintorgásból ítélve. De abból ítélve, hogy itt van, valaki biztosan segített neki. Az az igazság, hogy ebben a dologban fixen átlagos vagyok. Mégpedig abban, hogy mint a srácok legtöbbjének, úgy nekem sincs barátom. Mert a legtöbb srácnak nincs, erre le merem tenni a nagyesküt. Vannak haverságok, vannak érdekszövetkezések, vannak kisebb-nagyobb galerik unalom ellen, de ezek a műfajok nem azonosak a barátsággal. Azzal a barátsággal, ahogyan én akarom, hogy legyen...De ha neki ilyen barátai vannak, akkor biztosan értékes ember. Aztán átgondoltam a ruháját nézve,és már magam sem tudom hol áll a fejem...Elvesztettem a saját fonalam.
Aztán arckifejezését nézve elgondolkozhatott valamin. De ha alaposabban megvizsgáljuk a dolgot, és mélyebbre tekintünk, hogy megtudjuk, kik is vagyunk valójában, el kell engednünk minden szerepet, álarcot, személyiségjegyet, mintát, érzelmi struktúrát, gondolkozási szokást, sőt a testet is, mert ezek nem mi vagyunk valójában. Ha belenéz a tükörbe, akkor ott egy testet lát. De ön ez a test? A test nem tudja azt mondani, hogy "én", nem lát, nem hall, nem gondolkodik. Van ott valami, amely ezen a testen keresztül hat, és ez a "valami" vagyunk mi valójában. És kapcsoltam, hogy én is elmerengtem, már megint.
Újból megszólalt, de most már széles, igazi mosoly jelent meg arcomon. Egy másodperc alatt fel lehet villantani egy barátságos mosolyt. Egy perc alatt a mosoly másokra is átragad. Egy óra alatt belefárad a képed...na, én ezért nem mosolygok sokat. Még magam is megleptem ezzel a gesztussal, de jóleső volt. - Ó, akkor most merre? Erre vagy arra? - biccentettem a fejem mindkét irányba, majd összefontam mellkasomon a kezem. - Lehet, hogy mégis inkább meg kéne kérdezni valakit? - egy kis csipkelődés sosem árt, persze minden féle rosszindulat nélkül. Rákacsintottam, majd újra rendeztem arcvonásaim, és komoly lett az arcom.

Felpattantam a hinta fagyos ülőkéjéről és átvágtatva a havas árkon tettem pár lépést az egyik irányba.
- Persze, hogy tudom, hogy merre kell menni. Adtam okot rá, hogy ne bízz meg bennem,hmm? - megtorpantam, és a hátam mögé mutattam.
- Minden bizonnyal arra- megfordultam és eltántoríthatatlanul megindultam remélhetőleg már a jó irányba.

Folyt.: Hotel

Milyen különös ez a furcsa légkör. Nem jár itt senki. Sem egy gyermek, sem egy kóbor kamasz. Pedig mennyire közismert a fiatalok eme szokása. Csak úgy csimpaszkodnak a hintákon, mert számukra ez örömet okoz, és talán némi szabadságot kelt az amúgy egyáltalán nem szabad életükben. Mennyire átéreztem ezt a sorsot! Te jóságos ég, évekig menekültem egy vámpír elől, aki folyamatosan a véremet vette, folyamatosan lecsapolt, és végre sikeresen megszabadultam tőle, mégsem tudok kilépni az árnyék alól. Itt élek, elnyomás alatt... a félelmeim elnyomása alatt. Már nincs Damon, hogy vigyázzon. Nem, és ha felkeresném, Elena kikaparná a szemem. Pedig szükségem lenne egy barát támogatására, ha nem is kellene most veszélyben éreznem magam.
Leültem az egyik padra, és gondolkodni kezdtem, közben figyelve egy felbukkanó nőt. Fiatalos. És szép. Már ha férfi szemeim lennének, ezt mondanám. De ő vajon észrevesz-e engem? Nem esne rosszul egy partner. De ha vámpír... akkor mi történik? Még nem próbáltam ki, hogy mit vált ki belőlük a megbűvölt vérem...

Egy újabb nap, de ez alkalommal nem akármilyen, megérkeztem Mystic Fallsba, ahol a mézédes nedű a fán is terem. Leparkoltam a kocsimat a játszótér melletti parkolóba, és gyalog indultam egy kis nassolni való után. Az ide vezető út nem éppen volt olyan komfortos, mint amire számította és vérből sem volt elég. Kiszállva az autóból egy ínycsiklandó illat csapta meg az orrom, mire összefutott a nyál a számban. A közelben kell lennie valakinek. Alaposabban végigpásztáztam a teret, mire megakadt a tekintetem egy magányosan ücsörög lányon az egyik fa árnyékában. Rajtunk kívül nem volt itt senki. Csak a süvítő szél játszadozott a falevelekkel és táncoltatta meg őket a magasba emelve. Beleharapva ajkamba, magabiztos léptekkel indultam meg felé tekintetébe fúrva enyémet.
- Mit keresel itt egyedül? Félelmetes ez a hely. - huppantam le mellé a padra, mit sem törődve azzal, kívánja e most a társaságom vagy sem.
Keresztbe tettem a lábaim és még mindig mélyen belenéztem szemébe. Azért annál óvatosabb vagyok, minthogy minden járókelőbe belemélyesszem a fogaim. Sosem lehet tudni, ki az ellenség. Előbb ki kell derítenem embervér csörgedezik e lüktető vénájában, és csak az után jöhet a móka.
- Katniss. - hangoztattam nevem az éjszaka sötétjébe, miközben gyanakvóan körülnéztem még egyszer.
Minden figyelmem neki szenteltem azután, hogy megbizonyosodtam arról, valóban magunk vagyunk. Hamar túl akartam esni ezeken a formaságokon, hogy első welcome drinkemet elfogyasszam.

Meghitt volt a hangulat. A lámpaoszlopok, amik kivilágították az utcát és környékét, nem voltak maiak, látszott rajtuk. Néhányuk elhaló fénysugárt köpködött, sejtelmes sercegő hangot kiadva magukból.
- Harmony. - ízlelgettem nevét magam elé suttogva, majd mélyet szippantottam a friss helyi levegőből, végül lassan kifújtam a felgyülemlett széndioxidot.
A fán gubbasztó bagoly rákontrázott mély, visszhangzó huhogásával, de minden háttérzajt elnyomott a mellettem ülő vöröske szívverése. Ha jól hallottam egyre hevesebben vert, és mintha némi feszültséget is tapasztaltam volna a levegőben. Vagy nagyon paranoiás, vagy túlságosan is jól ismeri a várost, és jók a megérzései. Kereken száznegyven éve volt utoljára, hogy lábammal érintettem e földet, azóta rengeteget változott. Nem támaszkodhattam akkori emlékeimre, ami a tájékozódást illeti, jobbnak véltem rákérdezni.
- Ami azt illeti, így is lehet fogalmazni, de maradjunk inkább abban, hogy jó ideje nem jártam itt. Te viszont korántsem vagy olyan elveszett itt, mint Én.- tudtam le ennyivel ezt a kérdését.
Kedves voltam, magamhoz képet túlságosan is. Akarva akaratlanul csöppentem bele abba szerepbe, amit még csak megközelíteni sem akartam. Sürgős modorváltásra kellett sort kerítenem, félhangos torokköszörülés mellett.
- Szóval.. most, hogy így megismerkedtünk, mesélj nekem erről a helyéről. Mi, hol található, és persze azokról a személyekről, akikkel vigyáznom kellene. - hangom kimért és érzelemmentesen csengett, nem állt szándékomban további jópofizásra.
Jelenlegi célom az volt, hogy megismerjem a helyet, és fényt derítsek a vele járó veszélyekre, felmerülő problémákra. Na meg persze, hogy megkóstoljam hívogató vérét, ami úgy csábít engem, mint Micimackót a méz.

A gyanú árnyéka bekebelezte Harmony teljes valóját. Nem akartam tovább húzni ez időt, de még nem jött el az ideje, hogy felfedjem mi-létem. Vártam dialógusunknak azt a pontját, mikor megtörtént a nagy áttörés, amire rá is segítek hamarosan. Előtte azonban muszáj megtudnom egyet, s mást.
- 7-8 évesen jártam itt utoljára. Azóta eltelt pár év. Sok minden megváltozott, de néhány épület mintha ismerős lenne. - emeltem le róla szemeim és nyomatékot adva szavaimnak, több figyelmet fordítok egy-egy régebbinek tűnő épületnek.
Csak a szócséplés megy, így sosem jutunk egyről a kettőre, Én viszont már a számban akarom érezni a vöröslő vérét. Viszont még mindig nem tudtam meg, hogy kik azok a nagy halak ebben a tavacskában, akiket épeszű ember, vámpír vagy másfajta lény jobb ha elkerül.
- Ugyan kérlek, hagyjuk ki azt a részt, mikor úgy teszel, mintha nem tudnál, mik lakják a várost az embereken kívül. - kezdtem el kapargatni a pad fáját mutatóujjammal, miközben lelkem mélyén verbénás láncokkal fogom vissza a bennem lakozó fenevadat, azt ismételve neki: "Türelem!"
Minden egyes másodper kínszenvedés volt, ekkor rádöbbentem. Ki vagyok én, hogy kontrollálom magam?! Az utóbbi 5 évben be voltam zárva egy lyukba a föld alatt! Igaz, hogy idefelé jövet kivégeztem egy tábort az erdőben, és elvettem a kocsijukat, de az ő vére teljesen megigézett.
- Kedvesnek tűnsz, de ne vedd a lelkedre. A mai világban kegyetlenség van előtérben. Az Én filozófiám szerint, aki nem kegyetlen, nem rossz, aki nem rossz, az nem is erős, és ha nem vagy erős meghalsz. - a sejtelmes bevezetőm után, megragadtam állát, és magam felé fordítottam.
Tekintetemmel fogságba ejtettem az övét, hogy egy apró igével megnyugtassam és maradásra bírjam. Az utazás hosszú volt, nincs kedvem futkározni.
- Maradj nyugton és ne sikíts, nem fog fájni! - hozzám közelebbi csuklója, hirtelen markom szorítása alá került. Vágyakozva néztem végig rajta, és lassan, de biztosan a számhoz közelítettem vele.

(Park)

Megan után sok minden kavargott a fejemben amiket nem tudtam a helyükre tenni. Épp ezért a játszótérre volt kedvem kimenni, igaz nekem soha nem volt normális gyerekkorom, de most vágytam egy kis hintázásra magányban, ahol magamba szállhatok és elgondolkozhatok pár dolgon. Amikor már közel voltam a játszótérhez hirtelen vámpír szag csapta meg az orrom és még éreztem egy tündér lény jelenlétét is. Ahogy beértem a játszótérre láttam, hogy két nő ül egy padon és a vámpír a másikat leakarta csapolni, már a csuklója a fogainál voltak én pedig a vámpír gyorsaságommal oda rohantam és leállítottam őt. Gondoltam hogy a másik megvan igézve szóval csak a vámpír lányhoz szóltam.
- Szerintem ez nem jó ötlet még hölgyem.. Maga új ugye? Hát persze soha nem láttam még erre felé és eléggé bolond is, hogy itt a szabadba akar valakit lecsapolni. Mi van ha meglátja önt egy vadász higgye el nekem élete végéig üldözni fogják és nem fognak leszállni a még valamelyikük meg nem hal.. - Szóltam hozzá, amiért nagyon rossz ötletnek tartottam ezt az egészet. Egyedül nagyon merész dolog itt a játszótéren vámpírosdit játszani.. Nem értettem, hogy mi az oka amiért nem tudta uralni magát.

- Nem tűnsz olyan idősnek pedig. - mértem végig. Hét-nyolc évesen járt itt utoljára... hm... na jó, már megint kombinálok. Nem lehetett több huszonötnél, legalábbis nem néz ki többnek. Az már más kérdés, hogy mi lakozik benne ezen az énen kívül.
A következő pillanatban azonban megszólalt bennem a vészharang. Mit mondott? Tehát tud róluk! Tud a vámpírokról. Éreztem, hogy megrándul az arcom, és felszalad a homlokomra a szemöldököm. Még mindig menni akartam, elszaladni, de... még mindig itt ültem. Ez hogyan lehet? Jaj, nem lehet, hogy ledermedtem ettől a pillantástól! Rideg, és ahogy az erőről és a halálról kezdett beszélni, már tudtam... hogy jól éreztem. Tényleg vérszívó. És az Én véremre vágyik. A tündér véremre, ami ugyan fertőzött, de attól még utáltam az érzést, hogy harapdálnak. Jóságos isten...
- Ne... - próbáltam volna megrázni a fejem, de erősen tartotta az államat, amivel a szemeibe kényszerítette a saját tekintetemet. A hangom rekedten és elcsuklóan hangzott fel, félő tekintetemmel mértem arca összes szegletét végig, de ekkor már a csuklóm volt a kezében. Megigézni próbált... de NEM tud megigézni! Nem, mert verbéna van bennem... az teszi feltőzővé a véremet... de ő erről nem tud. És azt hiszem, ez az egyetlen egy szerencsém!
Ekkor azonban... egy harmadik hang szólalt meg, és a félelmem... mintha csillapodott volna a határozott hang hallatán.
- Kérem... segítsen nekem. - suttogtam a férfi szemeibe nézve, már valami néma könyörgéssel. Ő is vámpír, szinte tudtam, láttam az arcán.

Megjegyzése mosolyt csalt arcomra. Na igen a vámpírlét egyik előnye az időtlen fiatalság, ráncok és ősz haj nélkül. Isteni! Bár a száznegyvennyolc évemmel nem én vagyok a legidősebb, mondhatni életem kezdeti időszakát élem.
- Sokan mondták már. - dobtam hátra jobb kezemmel, vállamon pihenő tincseim.

Próbált ellenkezni, de esélye sem volt a szabadulásra. Már nem! Már gondolatban éreztem, ahogy a vér lágyan simogatva végigfolyik a torkomon, és szétárad a testemben, erőt pumpálva belém. Szemfogaim előreugrottak, szeszem alján pedig megjelentek a jellemző vonalak, a szörnyeteg teljes valóját megmutatva, amivé Londonban váltam. Egy férfihang zökkentett ki, épp amikor fogaim hegye, a lány vékony bőrét karcolta. A velem szemben álló férfire meredtem bosszús tekintettel, felesleges szavait hallgatva. Egyáltalán nem tetszett, hogy kioktatott, hisz azt sem tudja ki vagyok!
- Meghat az aggodalma, de semmi köze hozzá Uram. Mindenki el van foglalva a maga kis világával. - álltam fel lassan, eleresztve a lány kezét. - Egyébként ki maga, hogy csak így beleszól? - háborodtam fel, miközben kihívóan mellkasát kezdtem ütögetni, arra számítva, hogy ő csak egy vámpír a sok közül, és teljesen ártalmatlan rám nézve.
Harmony kétségbeesett arcára pillantottam, miközben tisztán és érthetően hallottam, mit suttog. Gonosz vigyorral arcomon hozzá is intéztem néhány szót, mielőtt ismét a férfire fordítanék figyelmet.
- Ne aggódj szívem, mindjárt vége. - markoltam bele vörös, hosszú hajába és felhúztam magam mellé, kicsit megdöntve fejét, hogy bármelyik pillanatban nyakára hajolhassak.
- Most pedig ha megbocsát, épp vacsorához készülődtem. - beszéltem kimérten, felvonva egyik szemöldököm, reakcióra várva.
Jobbra és balra is vetettem egy-egy pillantást, hátha valaki más figyelmét mégis csak sikerült magunkra vonni.

Továbbra is értetlenkedett a lány, ami már kezdett egy kicsit idegesíteni. Nagyon zavart, hogy egy ilyen jött-ment elkezdett beszólogatni nekem, amikor én nem akartam neki semmi rosszat. Végül a lány nyakát a fogaihoz vette és nem sok kellett, hogy ihasson belőle. Éreztem, hogy valami rossz dolog fog történni, de hagytam a lányt. Csináljon amit akar én szóltam neki.. szóval, ha valami baja lesz, akkor abból tanul és hallgatni fog rám.
-Én ezt nem tartom jó ötletnek, de csinálj csak amit akarsz majd rá jössz, hogy nekem volt igazam. - Gonosz mosollyal hagyták el a számat a szavaim.
- Még csak egy kis jött-ment vagy itt ebben a városban, semmit nem tudsz az itteni életről. Itt a vadászok minden hol ott vannak. Ha gyanússá teszed ezt a helyet, akkor figyelni fogják és veszélyt hozol más vámpírokra! - Figyeltem a lányt, akire épp lecsapolás vár és valami furcsát láttam rajta. Teljesen meg volt ijedve teljesen úgy tűnt, mint, ha nem lenne megigézve, vagy valami.. de mindegy. Körül néztem én is a játszótéren látok-e valakit, de csak mi voltunk ott. Végül néztem a vámpír lányt és reménykedtem hát, ha történik valami. Teljesen nyugodt voltam, szóval ha beállít egy vadász azt is szívesen fogadtam volna, mosolyogtam is el magamban, mert épp jó kedvem támadt.

Kezdtem teljesen bepánikolni. Mert egy dolog az, hogy ő maga fog szenvedni, ha belém harap, de mégis utáltam, ha engem harapdálnak. Még mit nem!! Elegem van ebből a rohadt városból, holnap az lesz az első dolgom, hogy elmegyek innen. Nem bírom tovább, nem... ez a másik is biztosan vámpr, sőt! Azt hiszem, még erősebb, mint emez. Hogy is hívják? Katniss... nem egy mai név. Sejthettem volna ebből is, hogy jobb, ha én kereket oldok. De amint meglátott, nekem onnan nem volt menekvés. Elmehettem volna, ő úgyis elkapott volna.
Felnyögtem, mikor a lány belemarkolt hosszú hajamba, és éreztem leheletét a nyakamon. Ez tényleg meg akar harapni! Nem baj... gyere csak, megbánod, rohadt vérszívó!
Felgyorsult a légzésem, és nem tudtam én sem, hogy miről beszél az idegen. De ez... hatna erre a vérszívóra? Nem hiszem... nem. Engem itt és most meg fognak csapolni... és a szívem mindjárt kiugrik a torkomon is.

Miért ilyen magabiztos?! Talán tud valamit, amit én nem?! Vagy, ahogy először gondoltam, csak el akarja rontani a mulatságot?! Mindenesetre abból a nagy határozottságból és még nagyobb magabiztosságból, amit éreztem eddig, hirtelen átalakult kétellyé és kíváncsisággá. Veszélyes párosítás nemde?! A férfi tekintetét nem engedtem, még csak szemem sem rebbent szóváltásunk alatt. Szórakozottsága összezavart, így nagy kegyesen, akaratom ellenére, ám mindent átgondolva arra a következtetésre jutottam, hogy összeszedem magam, és megpróbálok óvatosabb lenni.. ki tudja.. hátha véletlenül nagyobb igaza van, mint nekem.
A szentbeszéd egyáltalán nem érdekelt, nem tartozik erényeim közé a törődés, ha valakit elkap egy vadász, az csak is magának köszönheti. Megragadta fantáziám ez a leheletnyi gondolatfoszlány a vadászról. Eddig még nem volt dolgom eggyel sem, pedig nem vagyok már mai csirke, és ahelyett, hogy undorral és ellenszenvvel gondolnék rájuk, mint minden olyan személyre, akiért nem vagyok oda, a kalandvágyó, adrenalin függő énem inkább vágyakozást vélt kelteni bennem. Nem, nem vagyok skizofrén.. sokoldalúnak mondanám magam.
- Nem venném a szívemre. - emeltem a kezem a szívemhez, és egy pillanatra meg is pihentettem azt mellkasomon, mindezt tettetett aggodalommal és csipetnyi kétségbeeséssel.
Bal kezem mind az öt ujja, meggyengülve bújt ki a lány vörös tincsei körül, miközben egy utolsót rántottam rajta, hogy ismét a mögöttünk álló régi padon foglaljon helyet. Néha-néha felé sandítottam, de nem bírtam leolvasni azt az arcáról, hogy meg lenne igézve. Egyáltalán nem volt üres arckifejezése, és a minimális kábulat sem jelent meg rajta, ahogy kell.
~ Mi a fene?! Bizonyára csak képzelődöm. - nem kellett magam túlzottan nyugtatnom, hiszen ha a szökés bármilyen formájával próbálkozna, kitekerném azt a helyes kis nyakát egy szempillantás alatt.
- Jöttment? Ne vigye túlzásba a városi vendégszeretetét. - csipkelődtem gúnnyal hangomban, műmosolyt villantva felé, miközben a lány szellő megcirógatta az arcom, tincseimet félig a szemembe fújva, eltakarva annak csillogását az éjben.
- A kérdésemre viszont, még mindig nem válaszolt. Kicsoda maga? Úgy vélem nem az egyszemélyes fogadóbizottság. - újabb gúnyos megnyilvánulásom alatt lappangott a kíváncsiság is, ami egyre jobban fúrta az oldalam.
Az én szememben egyre lejjebb és lejjebb ás, már csak az a kérdés, hogy fordulhatnak e az események, vagy sem. Mystic Falls hű a róla alkotott véleményemhez és teli van meglepetésekkel, vagy kiderül, hogy túl sokat képzeltem?! Elidőzök itt egy darabig, lesz lehetőségem arra, hogy kiderítsem.

Végül sikerült rávennem, hogy ne tegye meg ma este és engedje el a lányt, ha még nem is engedi elmenni. Nem tudtam, hogyan sikerült ezt kiváltanom belőle, de sikerült aminek örültem.Továbbra is magabiztosan gúnyolódott velem és alig vártam, hogy félelmet lássak az arcán, szóval tettem a dologért.
-Hát rendben ha azt akarja, hogy válaszoljak megteszem örömmel. Elijah vagyok egy eredeti. Az az már évszázadok óta vámpír vagyok és nem nagyon ajánlom, hogy kihúzza nálam a gyufát, mert nem csak velem gyűlhet meg a baja.. - Néztem gonoszan a szemébe és várta szavaimnak a hatását. Hátat fordítottam neki és az ég felé néztem.
- Tudja itt már jó ideje élnek természetfeletti lények.. Vámpírok, vérfarkasok, boszorkányok, hibridek stb. Nem voltak még eddig sok konfliktusaim, de már ezek elkerülhetetlenek. Én nem akarok senkit sem bántani legfeljebb azokat, akik az utamba állnak és hátráltatnak engem valamiben. Azért állítottam le magát, mert nem szeretném, ha egy egész vadászcsorda ide jönne.. Így is van itt pár vadász, akik veszélyesek lehetnek ránk. Itt a vámpírok többnyire tasakos vért szereznek kórházakból és azzal táplálkoznak. Te is tehetnéd ezt szerintem. - Folyton csak Megan járt a fejemben, amikor ezeket a másik vámpír lánynak, akkor is épp Meganra gondoltam. Már nagyon találkozni szerettem volna vele, szóval reméltem, hogy hamarosan összehoz minket a sors újra és sikerül megmutatni neki, hogy én más vagyok mint a többi vámpír. Valamiért én soha sem akartam vérengző vámpírrá válni, aki mindenkit lekaszabol csak azért, hogy vért ihasson. Mindig is a jó úton szeretnék lenni és udvarias maradni.

Amire eszméltem, hogy még egy utolsó rántás, és elengedte a hajamat, úgy kötöttem ki a padon. Még ilyet... hát komolyan mondom, mi vagyok én? Bábu, akit csak rángatni lehet? Eddig mindenki ezt tette velem, ezúttal viszont már nem fogok jót állni magamért.
Meglepve pislogtam a férfira, miután bemutatkozott. Ő Klaus testvére. Klaust volt szerencsém megismerni, és közelebbről hozzáférkőzni, de a részletekbe ne menjünk bele. Egy éjszakára jó voltam neki, ezt követően viszont... nem is jött többet a közelembe. Nem is bánom. Egy nyomorult beképzelt, akinek egy éjjelen keresztül tudtam élvezni a társaságát.
Újra a két vámpírra fordítottam tekintetemet. - Nem... nem mehetnék inkább el? - bukott ki belőlem a kérdés rekedtesen, így nézve rájuk felváltva. Minél előbb el akartam húzni innen, mielőtt ez a csaj újra nekem esik. Tudtam, hogy nem árthat nekem, de mégis... a harapdálást nem bírtam elviselni két másodperc erejéig sem. Ezek ketten meg... hát nem úgy néz ki, mint akik düllőre fognak jutni. Sokkal inkább előbb esnek majd egymás torkának. Biztosan szórakoztató műsor lesz, de mégsem akarom megvárni, hogy megöljék egymást.

Most derül ki minden! Vagy is most derül az idegen kilétére fény.
- Ááá, tehát egy Mikaelson? Nem hittem, hogy már az első itt töltött napomon, illetve éjszakámon összefutok eggyel. Szíves örömest mondanám, hogy megtiszteltetés találkozni önnel, de ezt a részt inkább kihagynám. Ami azt illeti, nem ilyennek képzeltem. - mértem végig a férfit sokkal lassabban és alaposabban, kirívó tekintetemmel, ám azt sugallva, hogy csalódást okozott.
Persze már az első pillanattól kezdve éreztem azt a magasabb fokú tekintélyt, magatartást, jellemet, viszont a modora nem árulta volna el. Talán jobban tenném, ha ezek után behúznám fülem-farkam, és se szó se beszéd, eltűnnék innen, mielőtt kihozom a sodrából és megöl?! A világért sem! A kaland miatt jöttem ide Mystic Fallsba, és lám meg is találtam. Bár ha úgy vesszük, csak tőlem függ, hogy hogyan alakul a mai éjszaka, hiszen ha elkerüljük a további provokálásokat, oda veszne az izgalom. Erre nem vinne rá a lélek.
- Azt hinné a vámpír, hogy egy ősinek időközben megacélozódott az idegzete, nem mellesleg nagyon türelmesek. - jegyeztem meg tovább csipkelődve, miközben szám széle egyre feljebb görbült, és egyre jobb kedvvel bírtam.
Mikor hátat fordított és a hozzám intézett szavakat csak úgy a nagyvilágba, mondta, én is helyet foglaltam a padon a zavarodott lány mellett, és elkapva egyik hosszabb tincsét tekergettem az ujjam körül, teljesen öntudatlanul, eközben az ősi hátát vizslattam, és ittam minden olyan szavát, amit érdemes volt.
- Köszönöm a tájékoztatást, de nekem sem kell bemutatni őket, én sem tegnap lettem vámpír. Persze a maga korát meg sem közelítem, de nem vagyok olyan tudatlan, mint amilyennek néz. - szóltam oda neki szemrehányóan, viszont azt sem állítottam, hogy többet tudnék nála.
A túlzottan nagy tudás sem jelent jót minden esetben. Néha jó egyszerű vámpírnak lenni a sok közül, a veszély kevésbé fenyeget ez által.
Tovább hallgattam mondandóját, és a vértasakok hallatán összeráncoltam a homlokom. Kezdeti éveimben rám is rám tört a lelkiismeret furdalás, a maró bűntudat, a belülről felemésztő gyilkolás sorozatok emlékképei. Az emberségem az utolsókat rúgta, mielőtt kihalt belőlem végleg, bár azt hittem már rég megtörtént. Akkor én is ráerőltettem magam erre a táplálkozási formára, de nem vált be. Egy jól ismert elv szerint: "Ami nem megy, azt nem kell erőltetni.", így hát nem köteleztem el magam az mellett.
- Ennyire felkapott hely lenne itt a kórház? - tettem fel egy kérdést, amit logikus következtetésem szült.
A lány vékony hangjára elfordítottam a fejem felé, és a kitörni készülő röhögőgörcs ellen küszködtem. Emellett a gyanú árnyéka végül Harmonyt előtérbe varázsolta. Összeszűkült szemekkel vizslattam ártatlannak tűnő arcát, majd egy hirtelen ötlettől fogva ismét megragadtam csuklóját, és puha bőrét felsértettem a pad épphogy kiálló szögével, és orromhoz emeltem. Nem éreztem semmi furcsát, de egyetlen cseppje, ami a kezemre hullt fájdalmat nem spórolva égetni kezdett. Nem lehetett más, mint verbéna! Nem nyomta el az aranyló vér mézédes illatát, csak bőrömmel érintkezve kezdte kifejteni hatását. Hangosan felszisszenve pattantam fel mellőlem, felháborodottan, bosszús tekintettel.

A dolgok tovább folytatódtak és amikor a lány megtudta, hogy egyike vagyok a Mikaelson családnak hirtelen megváltozott. Nem lett annyira ellenem és kezdet rám hallgatni. Talán megijedt és inkább nem feszíti tovább a húrt, de mindegy amúgy sem bántanám.
- Nos tudja én mindig is ilyen voltam. Nem olyan vagyok, mint Klaus, vagy Kol, akik mindenkire rátámadnak, akiben vér van. Természetesen én is ölni tudnék a vérért, de inkább nem teszem. A kérdésedre válaszolva pedig hát nem nehéz onnan megszerezni a tasakos vért. Elég sűrűn szoktak véradások lenni és akkor kell lecsapni a sok vérre, vagy pedig más vámpíroktól is lehet szerezni, ha nagyon akarná. - Amikor visszafordultam és láttam, hogy az áldozatát ellenőrzi és kiderült, hogy a megigézés nem hatott rá és verbéna van a szervezetében, akkor egy picit megijedtem, mert veszélyt hozhat ránk.
- Látja?! Meg mondtam, hogy nem volt ötlet ilyen hirtelen elkezdeni ebben a városban az ivászatot. Most még is mit akar tenni? Magával vinni lekötözni és amikor megigézhető lesz elfelejteti vele ezt az egészet? - Most aztán jól magára nézhet a kisasszony.. Remélem tanul majd ebből a hibából és többször nem fog ilyet elkövetni. Közelebb sétáltam a padhoz és végig simítottam a vámpír lány hátát. Lehet, hogy nem volna rossz ötlet segítenem neki, de nem tudom, hogy ő belemenne-e a közös ivászatba valahol.. Igaz nem ezt az énem mutattam neki, de miatta megtenném és innék most az egyszer emberből is.

Tulajdonképpen érdekes is lehetett volna ez a kis csevej, amit lefolytattak, de elvakította az agyamat a félelem, mert még mindig emlékeztem a harapásokra, amiket kaptam. Annyira féltem tőlük, és annyira... nem akartam érezni ezt. A hideg kirázott, ha belegondoltam, hogy Eric egyszer visszatérhet... de miért is térne vissza? Ő halott. Egy átkozott vámpír, aki végül megdöglött, mert én úgy intéztem a dolgokat.
A lány úgy nézett rám, hogy azt hittem, rögtön elneveti magát. De csak kifejeztem, mit is szeretnék, anyám soha nem hallgatásra nevelt. És szabadulni akartam, de nem tehettem meg csak úgy. Vámpír, akkor ér utol, amikor kedve szottyan, és félő, hogy én húznám a tövidebbet. Miért is? Mert ő erősebb és ha kitöri a nyakam, nem gyógyulok meg, mint ők. A vérem a fertőzött, és ez nem mentesít attól, hogy nem lehet engem harapdálni. Ez van... micsoda közhely!
Felemelte a csuklómat, szívem hevesebben kezdett verni és úgy néztem arcára, mintha maga a sátán ülne mellettem. És megtette! Tudtam, hogy nem menekülök, szinte éreztem, hogy így lesz!
Felszisszentem, de elég hamar jött az, hogy hátrahúzódott. Szép, nem? Tudtam, hogy a Bennett boszorkány megbízható. És rögtön jött a pasas monológja, hogy miért nem jó ez, és egyebek... de a szívem még mindig úgy dörömbölt, mint egy mosógép, ami ki akar szakadni belőlem.

Reméltem, nem hiszi azt, hogy elalélok az önmegtartóztatása hallatán?! Inkább bolondnak néztem. Végül is Ő egy ősi vámpír, senki nem parancsol neki, senki sem állíthatná meg, minden vámpírnál hallhatatlanabb. Mi kell még? Mi az oka, amiért nem habzsolja kedvére az életet?!
- Ha nem haragszik. én maradnék a friss, meleg csapolt vérnél. Sokkal étvágygerjesztőbb. Ja és én nem vallom a maga elveit, törődjön bele. - nyaltam meg ajkaim, végül finoman alsó ajkamba haraptam.
Nem akartam vitát indítani ezzel, hiszen semmi értelme nem lenne. Egyértelműen Én jönnék ki győztesen, hiszen megtörhetetlen vagyok ez ügyben. Vannak jók és rosszak, de mindenki bánatára én a "rosszfiú" kategóriába tartozom. Talán egy szép, ám annál távolibb napon megfordul a kocka, de most így állunk. Egy pillanatra felgyorsultak az események, de ugyan úgy lassultak is le. Legbelül őrjöngtem. Az átverés, ami engem ért ezzel a verbénás csellel nagyon személyesnek tűnt. Elő is idézett bennem egy emléket, egy igen rossz emléket. Jelenlegi érzéseim az előtört régiekkel vegyültek, és legszívesebben letéptem volna a fejét a vörösnek. Elijah szavai csak rátettek még egy lapáttal.
Nagy nehezen sikert elcsitítanom a bennem tomboló vihart, miközben mélyet szívtam a friss levegőből. Nem mellesleg így prezentáltam a férfinek, hogy ha nagyon akarok el tudom kerülni az öldöklést. Más esetben, ha édes kettesben lettem volna a leányzóval, rögvest végeztem volna vele, és otthagytam volna a hulláját, ahol van.
- Ebben téved Uram. Sosem lehet elég korán elkezdeni az ivászatot. Ez csak egy apró baklövés volt. Romlott vacsorát készültem elfogyasztani. - még csak most vettem le fenyegető tekintetem Harmonyról, és emeltem újra a Mikaelsonra.
- Hmm, látom, ön is jártas már ebben. Mármint abban, hogy mi a teendő ilyen esetekben! Tudtam én, hogy nem reménytelen. - vigyorodtam el gonoszul, majd folytattam. - És nem, nem ezt teszem. Inkább magára bízom, csináljon vele, amit akar, épp elég gondot okozott már így is nekem.
Minden bizonnyal így tettem volna, ha nem jelent volna meg a pasas, de tudván, hogy próbálja elkerülni a rivaldafényt, és megvédeni a vámpírkáit, nekem semmit nem kell tennem. Ha viszont mégse lenne igazam, nem ajánlom a lánynak, hogy még egyszer összefussunk. Közeledett, de nem vészjóslóan! Nagy meglepetést okozott érintése a hátamon, mire kiült a libabőr karjaimra. Bizarr.
- Szóval, tegyen belátása szerint. Utána pedig, ha hajlandó végre megszabadulni egy éjszakára az erkölcs és jóindulat leplétől.. szórakozhatnánk is. Legyen végre igazi vámpír. Persze, ha csak nem túl öreg az ilyen dolgokhoz. - fordultam hirtelen szembe vele utolsó mondatom szavainak kiejtése után.
Ha már a welcome drinkről lecsúsztam, nem veszhet kárba az éjszaka.

A vámpír lány már kezdett kicsit megnyílni felém és már viccelődni is kezdett velem. A tervem szerintem jó lesz elvisszük valahova az áldozatot kikötjük és a végén lecsapoljuk.
- Nem nem asszonyom félre értett. Én nem, azért nem iszok vért, mert öregnek találom magam hozzá, hanem, mert nem keresem a bajt inkább maradok a zacskós kórházi vérnél - húztam a számon egy széles mosolyt.
- Akkor ha magának is megfelel a terv, akkor bele vághatnánk. Vigyük el a régi börtönökhöz ezt a szerencsétlen csajszit kössük ki szépen megvárjuk a még a verbéna teljesen kiürül a szervezetéből lecsapoljuk és megigézzük. - Néztem mindkét lányra kapkodva.
- Tudja, amennyire tudok jó fiú lenni, annyira tudok rossz is lenni csak az a ritkább, de majd most megmutatom milyen az a rossz én. - Vigyorogtam továbbra is és az áldozathoz elé sétáltam leguggoltam elé és a szemébe néztem, majd hozzá szóltam.
-Most magának csináltl rosszat.. végig kell szenvednie ezt az egészet úgy, hogy tudja mi fog magára várni. - Nevettem rajta és kezdtem elengedni a vámpír énem és átmenni rossz fiúba. - Fel álltam és hátra léptem kettőt és a vámpír lányhoz fordultam.
- Amúgy megkérdezhetném a nevét? Maga már tudja az enyémet így én is szeretném tudni, hogy mi a neve.

Nem is tudom, hogy mi történt velem. Ami azt illeti, talán lesokkolódtam és nem tudtam felfogni, hogy mi történik körülöttem, a szavak értelme legalábbis nem jutott el hozzám. Mert csak beszéltek, beszéltek és beszéltek... olyasmikről amik engem nem érintettek, de mégis kellett volna, hogy hatással legyenek rám. Engem még is sokkolt a tudat, hogy... nem menekülök olyan könnyen, mint gondoltam.
Nagyokat nyeltem, de ekkor megtelt a tekintetem rémülettel. Milyen börtönről beszél ez? És még ez a Mikaelson erkölcsös? Te jóságos ég, aki ezt mondta, nagyot tévedett! Kiürül belőlem a verbéna, és ezek kedvükre harapdálhatnak... a hideg is kirázott a gondolattól is... verejtékes lettem, azt hiszem. És rázott a hideg. Még mindig, folyamatosan.
- Nem... ezt nem tehetik velem... egyikőtök sem, rohadt vérszívók! - néztem rájuk begurulva, és nagyon kevés kellett ahhoz, hogy ne ordítsam el magam. Miért is tettem volna? Nincs a közelben senki, nem segítene nekem senki.
Elém lépett az a pasas. Elijah, ha jól emlékszem a nevére. Ami megmaradt belőle, hogy Klaus testvére, aki... hát tud a nőkkel bánni. De ezek szerint ez az átkozott nem.
- Nem... megyek veletek sehová... - sziszegtem a képébe, mikor odajött hozzám.

Határozottan felkeltette az érdeklődésem, részben mert ősi, részben, mert nem gyilkol kedvére. Úgy döntöttem, rávilágítok egyesmásra, hátha megjön az esze. Azért nem akartam túlzottan felkorbácsolni a kedélyeket, a végén az én életemet venné.
- Ahogy akarja, engem nem érdekel, viszont, ha még egyszer leasszonyomoz, nem állok jót magamért! A megszólítás legyen inkább hölgyen, vagy kisasszony, tudtommal nincs férjem. – mordultam rá a helytelen megnevezésért.
Bár a hölgy megszólítással sem vagyok annyira megelégedve, hiszen, egy igaz hölgy sokban eltér szerény személyemtől. Kerülöm a finomkodó beszédet, és a magatartásom még csak meg sem közelíti azt, ahogyan egy hölgy viselkedik. Ámbár még sosem illettek ezzel, azt hiszem, mégiscsak bóknak venném, ha nem nekem kellett volna utasítanom.
- Egész jó kis terv, egy apróság azonban lenne. Az utóbbi öt évet egy magánbörtönben töltöttem, nem ébresztene túl jó emlékeket az a hely. Megérti ugye?! – tettem fel a végén egy költői kérdést, amire nem vártam választ.
Ha megérti, ha nem, én be nem teszem a lában ilyen helyre, az elkövetkezendő pár évszázadban. A fickó tekintetébe merülve talán megláttam azt a mélyen rejtegetett, leláncolt vadállatot, ami alig várja, hogy szabadulhasson. Emellett a gonoszság fényét véltem fellelni árulkodó szemeiben. Nem hiába, a szem a lélek tükre. A zsigereimből jövő gonoszság engem sem hagyott pihenni, jóérzéssel töltött el, hogy talán egy újabb vámpírt szabadítok fel emberi mivolta, vagy éppen az erkölcs karmai körül. Különösen nagy öröm, hogy egy hús, vér ősi vámpír a mostani kuncsaftom.
Néztem, ahogy félelmet, ugyan akkor dühöt, undort, gyűlöletet kelt a két lábon járó vértasak lelkében. Akaratlanul is halkan felkacagtam pár szavas csevejük hallatán.
- Válogasd meg a szavaidat, vagy te leszel a következő, akit átváltoztatok. És egyet mondok neked, nem fogod élvezni. – kacsintok a vörösekére, miközben előtör belőlem egy sokat sejtető, hangosabb kacaj.
- A nevem? Egyelőre maradjunk a kisasszonynál. Ha sikerül elnyernie a bizalmam, talán akkor kezesebb leszek önhöz, addig is sok sikert. Fő a bizalmatlanság! – mosolyogtam negédese.
Talán jobb lett volna, ha mégis elárulom neki a nevem, vagy jól tettem, hogy nem kötöttem az orrára. Meglehet, hogy ez után az éjszaka utána többször nem futunk össze, akkor meg teljesen felesleges volt, az ismerkedés. Nem szándékoztam egész este itt állni egy helyben, Harmony viszont nem volt túl együttműködő. Kedvesen odaballagtam Elijah mellé és ismét megragadtam azt a hajzatot, amibe egyszer már belekapaszkodtam, és pikk-pakk felállítottam.
- Ó dehogy is nem jössz. - néztem rá lenézően, szavaimat pedig a lekezelő hangnemmel áztattam.
- Tehát Mr. Mikaelson, hova lesz a menet? - toporogtam egyre türelmetlenebbül.
Már a számban akartam érezni a vér mámorító ízét, vagy legalább egy erős italét. Egy elhagyatott hát is megtenné a cél érdekében, de se új se régi börtönbe én NEM megyek!