Nem mindig voltam ilyen és ebben Leslie-nek teljesen igaza volt, ha akartam volna se tudtam volna vele vitába szállni ilyen téren. Egyszerűen csak nem tudta azt, hogy mi miatt hagytam ott a hivatásomat, mi miatt lett inkább bajkeverő belőlem, mintsem továbbra is életeket mentő. Sose volt egyszerű felkelni minden egyes nap, de legalább megérte, hiszen egy remek csapat várt minket, nem csak egy csapat voltunk, hanem egy nagycsalád, akik néha igazán megölnék a másikat, de még se tudnának egymás nélkül élni, de aztán elég volt egyetlen egy tragédia és minden szép lassan szertefoszlott. Miután Darren is lelépett, én is távoztam. Nem volt többé már, ami odaköthetne. Nem akartam többé életeket menteni, dönteni az emberek sorsa felett és egészen idáig jól ment ez. Itt volt még ez az ízé is. Boszorkány vagyok, vagy mi. Nem elég, hogy egy bestia él bennem, de még persze a természetnek eme ajándékkal is meg kellett ajándékozni. Bár inkább tartom átoknak, mint ajándéknak. Elég az, ha picit jobban felhúznak, s akár házakat tehetek romossá. Eléggé ijesztő, mit ne mondjak. Persze Leslie ebben is optimista, hiszen, ha neki ment, akkor nekem is fog, legalábbis szerinte. Én ebben már csöppet se vagyok biztos. Ő mindig optimistább volt, ő mindig tudta jól, hogy mit akar az élettől, én meg nem igazán. Ő volt, a családom és a mentős élet, de más semmi. Most viszont igazából semmim nincs, vagyis ő és egy hatalmas káosz és a céltalan botorkálás. Igazán remek, de már kész csoda lenne, ha egyszer nem történne semmi baj. A nap már magasan járt, miközben egy kavicsba rúgtam, s ugyanabban a pillanatban hallottam meg a pisztoly hangját is. Lőttek, de nem is egyszer. Túl jól ismertem a régi bandaháborúknak köszönhetően… Riadtan pillantottam körbe és hamarosan meg is láttam két embert a játszótéren. „Menj tovább! Semmi dolgod itt! Már nem vagy mentős!” Ostoroztam magamat, de mire észbe kaphattam volna addigra már feléjük rohantam, akinél a fegyver volt sietve rohant el, mire odaértem. Fiú volt, szinte még gyerek, aki a földön feküdt. Sietve próbáltam elállítani a vérzést. - Valaki hívja már a mentőket! – üvöltöttem teli torokból. – Hívják már őket! – s a kezem között egyre inkább kiszökött a vér. Sietve téptem le egy darabot a felsőmből is, hogy a sebre rakjam. – Valakinek van egy tolla?! – hülye kérdés, de hasznos lehet, amint megtaláltam a megfelelőt azt is szét kaptam, majd egyszerűen csak a megfelelő ponton sebesültbe vágtam, hogy a légzést biztosítani tudjuk neki. - Itt tartsa, jó? Ne mozgassa! – szólaltam meg aggódva egy járókelőnek, aki beállt segíteni. - Maradj velem, rendben? Mi a neved? – próbáltam beszéltetni őt, miközben aggódva pillantottam körbe, hogy merre lehetnek már a mentősök. Egyáltalán szólt nekik valaki?
|| Remélem jó lesz!
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Néha ki kell próbálni új helyeket is. Sajnos, nem ölhetek meg mindenkit, aki idegesít, úgy hamar elfogynának az emberek, és valakikből meg kell élni, igaz? Tehát, úgy döntöttem, hogy ahelyett, hogy darabokra tépek mindenkit abban a rohadt bárban, inkább kiszellőztetem a fejemet. Csak néhány gyerek volt a játszótéren, meg a szüleik, ők nem nézték valami jó szemmel, mikor a kölykük mellett rágyújtottam az egyik hintában, de nem igazán mertek egy rossz szót sem szólni. Tipikus. Bár, jól tették, nem voltam túlzottan jó kedvemben, ha idejönnek, talán még árvát is csinálok a gyerekükből. Abban rohadt jó vagyok. A mellettem lévő hintában a kölyök úgy nézett, mintha Isten jelent meg volna előtte. Próbáltam nem tudomást venni róla, de végül morogva fordítottam felé a tekintetemet és vártam, hátha történik valami. De csak nézett, mint valami hülye. Nem volt kedvem találgatni, hogy mi baja van, úgyhogy végül csak elővettem a cigarettás dobozt a mellényemből és felé nyújtottam, hogy vegyen magának egyet. Na ekkor megtörtént, amire már régen vártam. A drágalátos anyuka egyből odafutott, felkapta a fiát és már mentek is el, miközben engem szidott az orra alatt. Előbb-utóbb a kis görcs úgy is rászokik majd, tök mindegy, hogy mit csinál az anyja. Nem mintha tanácsot akarnék adni gyereknevelésben. Egy tanácsom van. Ne csinálj gyereket. Kiürült a hely, úgyhogy egymagamban ültem a hintán, mikor megpillantottam egy ismerős alakot. Nem emlékszem azokra, akiket megölök. De azokra igen, akiket életben hagyok. – Hé! – kiáltottam oda neki és intettem a kezemmel. – Gyere ide! Kaphatsz te is! – mutattam fel a kezemben lévő cigarettás dobozt. Az ő anyja csak nincs itt, hogy megakadályozza. Ha jól emlékszem, nincs is anyja. Legalábbis nem rémlik. Az apját öltem meg, de az arca nem dereng. Biztos tartozott nekem az a szarházi, előfordul egész gyakran. Én pedig nem vagyok valami engedékeny természet, ha ilyesmiről van szó.
Még időben be akartam érni. Törekedtem a pontosságra, hogy időben vegyem fel a műszakot, nehogy Frank ismét szóvá tegye, hogy általában kések... én tényleg megpróbáltam változtatni ezen, de az utóbbi időben túl sok minden járt a fejemben. Egyszerűen képtelen voltam hozzáedződni ehhez az új élethez... az apám halála alapvetően megviselt. És ehhez még hozzájött az, hogy... elkezdtek nyúlni a fogaim. Én féltem magamtól a legjobban, arról nem is beszélve, hogy így emberek közé menni... bátorságot követelt. Sosem voltam gyáva, visszaszóltam, ha valaki nem olyan hangnemet választott velem szemben, mint amilyet elvártam volna. De már többről szólt a holmi keringőre hívás. Benne volt a levegőben, hogy esetleg... eldurran az agyam, és vér fog folyni. Ezt próbáltam megelőzni. Minap már így is eltörtem az egyik tag kezét, aki a fenekemet fogdosta, és nekem ez naná, hogy nem tetszett. Aztán neki se... ja, és persze Franknek sem. Szóval. Igyekeznem kellett. A legrosszabb, hogy előtte Frank jelenléte sem zavart, de mióta félig vámpír vagyok, egyszerűen idegesít, ha ott van, ahol én is. Talán ez az a híres-hírhedt ellentét kettőnk között. Elhaladtam egy játszótér mellett, de szinte rögtön meg is fagytak a lábaim. Az már megszokott volt ezen a környéken, hogy néha előterem egy rosszarcú alak, de azt még én sem szoktam meg, hogy gyerekeket próbálnak cigizésre sarkallni. Na jó, nem az én bajom, nem az én gyerekem. Ha az lenne, annak a fickónak már nem lenne a helyén az arca. Amúgy pedig... túl ismerős. Ismét. - Mostanság túl gyakran látlak ott, ahol én is megfordulok. Vagy pusztán véletlen, és szereted a hangulatos kocsmákat? - kérdeztem könnyedén, mikor odaértem mellé. Oké, csak Frank ne hallja meg, hogy kocsmaként emlegetem a helyet. Bennem volt a félelem, hiszen... szívem szerint a torkának feszültem volna. De nem tehettem. Csak elfogadtam a cigarettát, amit felém nyújtott. - És mindenkit elüldöztél - fordultam körbe nagy sóhajjal. Nem volt meg a biztonságérzetem most, hogy kettesben maradtam vele. Próbáltam erős hangot tartani, nem megremegni, mert az ilyesmit észreveszik. Ő legalábbis biztosan észrevenné
Én persze könnyen szívom ezt a szart. Az élőholt mivoltomnak az egyik nagy előnye az, hogy akármennyit is tüdőzöm le ebből, semmi bajom nem lesz, így hát… egy nap szerintem képes vagyok tíz dobozt is megtölteni újra és újra. Nem mintha venném. Mi vagyok én, egy kertvárosi apa? Lószart, vagy elveszem mástól, vagy megölök érte valakit. A boltban elég csak megszorongatnom valakinek a nyakát és már pakolja is elém a cuccot. Hervasztó, hogy mennyire töketlen lett az emberiség. Nagy ritkán fordul csak elő, hogy valaki ellenáll. Nem szórakoztató az, ha úgy ölsz, hogy a préda hagyja magát. A harc adja az egésznek az ízét, ha az nincs, oda a varázs. Mindent imádok, ahol kapni alkoholt! – válaszoltam jókedvűen, ahogy rágyújtottam még egy szálra. Felé nyújtottam a dobozt, ha akar, vegyen, most engedékeny kedvemben vagyok. Ha nem él a lehetőséggel, hát nem él, több marad nekem. – De te nem vagy még egy kicsit fiatal hozzá? Korán kezditek, mi? – villantottam ragadozószerű mosolyt. Én nem fogom őt kioktatni, az én számból kissé nevetséges is volna. Nem csak azért, mert szeretek inni, hanem azért is, mert… őszintén szólva a legkevésbé sem érdekel, hogy mivel cseszi el az életét. Az ivással nem is lehet egyébként, azért van, hogy feldobja. Az élet szar, valamivel muszáj megdobni. Talán félsz? Ez csak egy játszótér. Sokkal veszélyesebb helyek is vannak a számodra. – vontam meg a vállamat, majd felé nyújtottam az öngyújtóm, hogy meggyújthassa a cigarettáját. – Ha megakarnálak ölni, néhány gyerek, meg a szüleik nem tartanának vissza. – szeretem a közönséget, néha, néhány szerencsés delikvenst ki is választok közülük. – Ne kéresd magad, ülj le! – böktem a fejemmel a mellettem lévő hintára. Csak képzelem milyen látványt nyújthatunk most. – Hányat öltél már meg? – nem néztem rá, mikor kérdeztem, csak lassan fújtam ki füstöt. Egy kilométerrel odébb is érezném. Szinte… kiállt a vére azért, hogy kiontsam. Tudom, hogy micsoda. Az éhségnek nem lehet parancsolni, mindegy mennyire akarja valaki az önkontrolt.
Távol kellett volna maradnom. Elsétálni a játszótér mellett, még akkor is, ha észreveszem. Mindig is ezt tettem eddig, soha nem mentem a közelébe. Most pedig egyenesen besétálok az oroszlán barlangjába? Bár nem ismertem... de valami miatt erősen éreztem, hogy ebben a történetben biztosan nem ő az ártatlan, visszahúzódó kisegér. Nem, ő a ragadozó, ez méterekről látszódott rajta. És az, hogy félelmet keltsen bennem, nem tűnt annyira bonyolult, nehézkes feladatnak. A gyerekek megijedtek tőle, ahogyan a szüleik is. Valamihez értett... talán az aurája. A kisugárzása. Tudja a franc, soha nem hittem az ilyen közhelyes megítélésekben... de itt mégis igaznak tűnt ez az egész hülyeség. - Kösz - böktem ki egyszerűen, mikor a cigaretta már a kezembe került. Nagyon ritka alkalmakkor éltem ezzel a káros szokással, de mióta félig vámpír lettem, hát... köpök az ilyen marhaságokra. Nem tud megölni egyetlen szenvedély sem; legyen szó alkoholról, drogról vagy éppen cigarettáról. - Furcsa. Pedig nem is árasztod azt az émelyítő kocsmaszagot, amit általában a töltelékek szoktak - vontam fel a szemöldököm, a hangom pedig enyhe iróniával ivódott át. És még nem is szakadtak a göncei. Tehát nem csóró. Vagy ha igen, remekül takargatja a valóságot. Bár... volt egy olyan tippem, hogy nem is ember. Természetfeletti hajléktalant pedig nem láttam még. Apám mellett érdekes volt felnőni. Voltak furcsa ügyei, ezt nem is tudtam kimosni az emlékeim közül. Vámpírként képesnek tartotta magát arra, hogy felneveljen és véghez is vitte. Még akkor is, ha a nagyszájúságom gyakran keserítette meg az életét. Ő volt a hősöm. Amíg el nem vették tőlem... miért érzem azt, hogy ennek a fickónak van köze hozzá? - Épp elég idős vagyok hozzá. Amúgy dolgozni járok oda - tettem hozzá az amúgy nem elhanyagolható tényezőt is. Megvontam a vállam. Valamivel lepleznem kellett magam. A kibontakozó gondolataimat főleg, amelyek lassan lenyomták a kezdetleges félelmemet. - Nem egy hely a veszélyes, hanem az emberek, akik azon a helyen vannak. És bocs a feltevésért, de te nem tűnsz egy békés szerzetnek, még egy játszótéren sem - jelent meg egy pillanatra valami torz fintor az arcomon, de rögtön el is tüntettem. Tényleg mindent kimondtam, ami eszembe jutott. Leültem a hintára az erős invitálás után, közben a környéket figyelve. Még látszódott az eltűnő utca végén az egyik gyerek, akit karonfogott az anyja. Ő néha hátranézett, de a kissrácnak nem engedte. - Ennyire látszódik? - kérdeztem a kérdés hallatán, közben ismét a férfira nézve. Még a nevét sem tudtam, de azt hiszem, ez a jelenlegi állapot tökéletes. - Kettőt. De csak nemrég változtam át... vagyis... csak félig. - Azt se tudtam, minek nevezzem magam. - És te? Miért dekkolsz egy játszótér kellős közepén?
●● [url=]by lena[/url]
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Elmosolyodom, mikor él a lehetőséggel. Egyrészt, semmi baja nem lesz tőle, másrészt… utálom, mikor valaki a ”szentéletű” jelzőre gyúr. Ha ember volnék, akkor is szívnám ezt a szart, amíg bele nem döglök. Szerencsére nem kell emiatt aggódnom, nem vagyok halandó, bármit juttatok a szervezetembe, komolyabb gondom nem lesz tőle. - Te… tölteléknek nézel engem? – néztem rá kíváncsian. A válasza igazából nem érdekel, csak… kíváncsiság, érdekel, hogy tudja-e tartani a száját, mikor beszélni akarna. Vagy épp fordítva. Hogy melyik a jobb? Jó kérdés, én mindig kimondom, amit gondolok, lesz, ami lesz. Általában pedig az lesz, amit én akarok. Ilyen az élet. Meg kell halni néhány embernek, hogy te élhess. – Aligha találkoztál olyannal, mint én. – mosolyogtam rá, kissé megnyomva az ”olyan” szót. Nem csak arról van itt szó, hogy mi vagyok. Olyannal biztos találkozott már, egy vámpír nevelte fel, nem igaz? De én több vagyok, mint a fajtársaim. A többségük csak sanyargatja magát, vágyik újra a halandóságra. Nincs ennél szánalmasabb dolog, amit tehetne egy fajtámbéli. Ajándékot kapott. Végtelen időt, erőt, gyorsaságot… azt tehet, amit csak akar. Miért dobná ezt el? Csak mert ölnie kell? Mindennap meghal valaki, mit számít, ha egy kicsit gyarapítjuk a statisztikát? – Egy ilyen fiatal a … töltelékek között? Imádhatnak. – nevettem fel halkan. Ismerem, hogy milyen emberek vannak az ilyen helyeken. Néha még én magam is közéjük tartozom. Ennek pont az a lényege, hogy az ember élvezze az ott eltöltött időt, ha nem így lenne, nem is járnának oda olyan sokan. Ezért alkalmaznak általában több nőt, mint férfit, és milyen okosan teszik. A szavait hallva grimaszolva néztem fel rá, de végül mosolyra húztam a szám. – Nézzenek oda, még eszed is van! – csóváltam meg a fejemet elismerősen. – De mégis itt vagy, igaz? Annyira nem lehet ijesztő a helyzet. – vontam meg a vállamat. Pedig az. De, amíg viselkedik, nem lesznek gondjaink egymással. -Érződik. – válaszoltam meg a kérdését, mielőtt szívtam volna egy slukkot. – Tudod, az olyanok, mint te, nem élnek sokáig. A véretek… olyan, mint a drog. – mosolyogtam rá, ahogy végig mértem. Öltem már olyat, mint ő. Habár, az esetemben ez nem meglepő, aligha van olyan fajta ember, vagy épp természetfeletti lény, amilyet nem öltem volna meg. – Ha élni szeretnél, barátkozz meg azzal a gondolattal, hogy sokakat kell még megölnöd. – adtam egy jó tanácsot. Talán engem is. Nem mondom, hogy sikerülne, de próbálkozni lehet, igaz? Egy élete, egy halála. Az örökkévalóság sajnos csak az ember ellen adatik meg. Az ember a leggyengébb láncszem. – Unatkozom. Itt pedig még nem jártam. – vontam meg a vállamat. Ha a legnagyobb ellenségemről kérdeznek, egyértelműen az unalom. – És kíváncsi is vagyok. Hátha megbánom egy régi döntésem. – a kérdés pedig az volt, megöljem-e. Az apja könyörgött, hogy csak a szeme fényét ne bántsam. Amilyen vajszívű vagyok, nem bántottam. Kíváncsi vagyok, megérte-e.
A nap még csak lemenőben volt, nem sietett dolgára, de a kültéri lámpák már fényben úsztatták ezt a kis jelentéktelen teret. Néhány csúszda, egy-két hinta, igazán nem nagy cucc - ha engem kérdeznek, ennek ellenére valahogy mégis kiszolgálta az ittenieket. Lenyűgöz ez a hely. Akárhányszor idetévedek, igen, 40 éves aggastyánként, kölök nélkül, egymagam - kicsit elfelejtem, hogy mennyire kutyaszorítóban vagyok. Megvetendő, bár magasról leejtem, nem tudok panaszkodni, amikor a gyereket egyedül nevelő nők mindig learanyosoznak, úgyhogy ez egy win-win szituáció. A szebbik nem babusgat, én meg csak jól érzem magam... nos, nem a bőrömben. Szinte minden éjjel megfordulok itt. Ha úgy alakul, hogy egész nap otthon ültem, és látványosan agonizáltam a kihűlt kávém miatt, akkor azért, ha pedig úgy, hogy kikészített a sok nyámnyila seggnyaló a színházban, akkor meg azért. "Hozhatok egy kávét, Rendező Úr?", "Jajj, nem tudtam, hogy feketén issza!", "Úristen, nem akartam leönteniiii, hogy tegyem jóvá? Kifizessem az inget??" BLABLABLA. Idióták. Mit kell itt túlpörögni? Színészkedjenek! Ahhoz értenének... A fejem is fáj. Ma kiváltképp nehezemre esett lenyelni azt a sok ürüléket, amik a kollégáim száját elhagyták. Levegőre volt szükségem. Kár, hogy péntek van. Ilyenkor valahogy a szülőknek eszükbe jut, hogy van egy gyerekük, és netán foglalkozni is kéne vele. - Tuuuuta! - visít fel egy pelenkás, és már totyog is felém izgatottan, telt, mosolygós anyjával. Remek. Nem szaladtam el, a nagy bámészkodásban úgy lecövekeltem, hogy nehezemre esett a felocsúdás. A gyerek nagy lendülettel vetette a nyakamba magát, körbeölelgetett, puszilgatott. RÉMES VOLT. Aztán megéreztem, hogy megtelt a kis csomag a fenekén... - Milyen aranyos! - jegyezte meg az anyuka, és óvatosan - benne volt a félsz, éreztem, nem úgy mint a kis taknyosban - megvakargatta a fülemet. Szavaira önelégülten felmorrantam. Így van. Ennek láttok ti. Nagy kár, hogy csak ilyen formában... Mindenesetre hamar alábbhagyott a kis könnyen jött élvezkedés, anyja félbeszakította gyermeke örömét, nagy sírás-jajgatás közepette kapta fel az óvodást, és mentek tova. Lassan fel is kellene lőni azt a pizsamát, meghiszem! Tovább legeltettem a szememet, a tér már szinte megüresedett, nem volt kinek mutogatnom ezt a csodás testet. A következő pillanatban viszont egy erős, ólmos szag ütötte meg az orromat, szinte invitált magához, egy közeli lámpaoszlophoz. Körbeszaladtam hát kétszer, sőt, háromszor, olyan izgalomba jöttem! Hmm...Doberman! És még milyen! Meg is jelöltem rögvest a területet, hátha még erre jár a közeljövőben... Egy nő szelte át ekkor a gyepet, figyeltem meg a szemem sarkából. Úgy tűnt, sietett. Csinos volt, bár... a lányom lehetne. Megcsóváltam a farkam.
A levegő gondolom segít a gondolataim kitisztításában. New Orleans belvárosát nem hagytam el, nem volt kedvem sem farkasok, sem vámpírok célpontja lenni ismételten, így inkább a temetőn át siettem egy nyugalmasabb, inkább emberek uralta terület felé. A játszótér felé indultam, akaratlanul is, de hagytam, hogy lábaim vigyenek, s ha még nem is tudatos a cselekvésem, de pontosan tudtam, merre akarok menni. A templom felé igyekeztem, az egyetlen hely felé, ahol a saját magányom nem nyomasztott annyira, mint mindenhol máshol. A lépteim mégis lelassulnak, megérzem, hogy valaki figyel. Megállok a játszótér közepén, körbenézek, de semmi említésre méltót nem látok. Leszámítva egy kutyát, aki farok csóválva figyel. Hunyorogva lépek hozzá közelebb, gyanakvóan és ha jól vettem ki, pontosan annak ellenkezőjeként, ahogy nemrég a kölyök a nyakába vetette magát. Én nem voltam ilyen közvetlen, sem vele, sem másokkal. Megállok a korcs előtt, lenézek rá, majd egy megvető mosollyal megvonom szemöldököm. -Persze, értem én! De mindketten pontosan tudjuk, hogy én nem fogom ezt a kis színjátékot bevenni.-nézek le rá, más hasonló esetben megsimogatná, ölbe venné az ilyen kutyákat. Csakhogy ő távolról az, aminek látszik, közelebb érve már egészen emberi benyomást kelt. Boszorkányként találkoztam már hozzá hasonlóval, igaz ezt csupán az elmúlt pár hónapban tehettem meg. De már előtte is éreztem a jelenlétük. Mindenkire figyelnem kellett, aki átlépte a város határvonalát.-Lenyűgöző alakítás minden esetre. Bár komolyan egy kutya... Az ember azt hihetné, hogy kicsit találékonyabbak vagytok. Mondjuk kígyó, pók, légy vagy valami hasonló, aki könnyen kémkedik és mindenbe bele tudja ütni az orrát. Rossz környéken jársz barátom.-hagyom aztán ott, mintegy jelzés képen, hogy míg én nem tartok igényt egy házi animágusra, más valószínű igen. Ezzel elindulok a hinták felé és leülök az egyikre. Úgy látszik ma ez lesz a gondolkodásra szolgáló terep. Mély levegőt véve behunyom szemem, és figyelek a környezetre. A szélre, a madarak énekére, ami így kora tavasszal egyre hangosabb és hangosabb lesz. A természet megnyugtató ereje átjár, bár hálát nem érzek ezért. Ismerem a sorsom, a jövőm ugyan nem tiszta, de ha így folytatódnak a vámpírok, farkasok és boszorkányok csatározásai, könnyen véres vége lehet a dolgoknak. Pedig azt szeretném éppen elkerülni. A táskámban lapuló könyvnek hála, viszont épp középre estem a három szék közé. Senki mellé nem akartam állni, a könyvnek hála viszont könnyen lehetettem a boszorkányok szemében az ősiek védelmezője, az ősiek szemében a boszorkányok vezetője, akinek bőven elég hatalma lett, a farkasok pedig.... tekintve, hogy egyik másik oldallal sem voltak túl jóban, szimplán megvetettek volna. Talán néha tényleg jobb lenne, ha Marcel nem mentett volna meg, s hagyott volna a testvérei sorsára jutni. Mindenkinek jobb lenne. Legalábbis ez volt a könnyű út, ami könnyű gondolatokat szült, talán bőven elhamarkodottakat is.
Már-már azt hittem, tovaáll, amikor a szeme végül megakadt rajtam. Nem is csodálom, jegyeztem meg gondolatban, ha így illegetem magam, kevés elutasítás ér. Ahogy méregetett, amilyen testtartást vett fel, éreztem, hogy itt félelemről szó sincs, arcának barázdái inkább egy borsószemnyi - vagy több borsószemnyi - távolságtartásról árulkodtak, ami csakugyan nem idegen ismeretlen tag-ismeretlen eb felállásban. Láttam én már mindenfélét, volt aki csak távolról vizslatott, volt, aki a lábait is jobban szedte jelenlétemben. Pedig általában nem okozok nagy bajt. Szívemen a kezem, EGY sípcsontot roncsoltam eddig szét, azt sem önön hibámból. Furcsa érzésem támadt közelségében, valami ólmos és erőteljesen, de egyben bizsergető - a csököttek rávágnák, hogy mint a szerelem, hajaz is rá, nem mondom, de az exjegyesemet erről ne kérdezzék meg, terpeszkedett szét a mellkasomon, bár nem volt ismeretlen a benyomás. Valami nem stimmelt a hölggyel, ahogy egy rakás emberrel Orleansban. Csak megközelítenek, és mintha szélütést kapnék, megtántorodom. És az, hogy ezt felidézte bennem, tízszer érdekesebbé tette az egész lényét, egyszerűen felcsigázott ez a nő. Volt benne valami pökhendiség, egy kis él, ahogy lépkedett felém, nem is leplezett furfanggal. Magabiztos volt. Tetszett ez a temperamentum, jól tudnám hasznosítani az ilyen arcocskát az aktuális darabomban, tökéletes forradalmár lenne vagy akár dacos gyerek, ha megszólal, kiderül. Bár ne szólalt volna meg...a kutyafáját. Meghűlt bennem a vér, ahogy hangot adott felfedezésének. Nem szoktak így engem sokkolni... Hogy? Honnan? Honnan jött rá? Elárultam volna magam? Egy másodpercbe került, s már jött a filmszakadás. Ez volt a végítélet. Kiszippantott. Csontjaim megnyúltak, gerincem kiegyenesedett, bőröm csupaszodott - persze, nem mindenhol, s végül emberi gúnyát öltöttem. - Óriási... - nyögtem meglepettségemben, talpig ádámkosztümben. Azt hinné az ember, hogy húsz év alatt kiismerte a kiismerhetetlent. Hogy akármilyen random őrület irányítja az átváltozásaimat, kordában tudom tartani, mert én uralkodom felette és nem fordítva. Ez pedig tízből kilencszer így is van. Aztán jön egy tüsszentés, egy csuklás, egy régi ismerős vagy... egy rajtaütés, és ilyen helyzetbe kerülök, meztelenül egy idegen előtt. Még jó, hogy nincs mire panaszkodnom - gondoltam magamban, és próbáltam alkalmazkodni az új helyzethez, mit lehet tenni...Ó, jajj. - Még jó, hogy elvitte a kölköt az anyukája - jegyeztem meg, célozva a hiányos öltözékemre, és megmasszíroztam a tarkóm. Így jár az, aki otthon változik át, és nem visz magával ruhát. Fejemben kattogtak és csak kattogtak a szavai, a kreativitást hiányolta, én pedig szívesen reagáltam rá. Sok kérdésem volt egyébiránt, de egyelőre nem akartam letámadni, ha ezt még így ki lehet jelenteni. - Egy bizonyos kor után megtanulod, hogy nem kell mindent túltolni, kislány. Ha megteszi a bolhazsák, miért választanám az elefántot? Bár az ormányom megvan hozzá - az utóbbit csak fejben tettem hozzá, vacilláltam, hogy kimondjam-e, de erősnek éreztem már így is a fennálló szitut. Hát leültem inkább mellé a hintára. - Üdv! - mondtam harsányan, mert úgy ítéltem, egy üdv még belefért.
A városban megszokhattam volna, hogy minden féle, fajta alak megfordul. boszorkányok, farkasok, vámpírok és mostanában egyre többször animágusok is. Az ő jelenlétük nem volt szokványos, a boszorkányok többsége inkább kihasználta vagy felhasználta őket valamire, mintsem nézzenek rájuk úgy, mint egyenlő fél. Bár bevallom, én sem tettem volna ilyesmit. Nem kerestem okokat erre, ha valamivel tökéletesen tisztában voltam, az az, hogy egyik faj tagjait sem szabad alábecsülni. Akiről azt hiszed, hogy a legkedvesebb, legártatlanabb, arról idővel az ellenkezője derül ki, és ez általában rövidebb időbe is kerül, mint hihetnénk. A kutyát nézegetve megfordul mindenféle a fejemben, elmerengek hát azon is, hogy mi lenne, ha én is úgy kezelném őt, mint minden más boszorkány. Ha inkább látnám abban a potenciált, hogy mire lehetne használni, s nem az ellenszenvemmel tűntetném ki, szinte előkelő helyre léptetve ezzel a „kikkel nem akarok törődni” listámon. A végtelenül egyszerű helyzetből inkább mégis kihátráltam és a játszótér közepén átsétálva, magam mögött hagyom a kis korcsot, a hinták felé sétálva. Helyet foglalok, ám még innen is látom a nyilvánvalót: szinte sokkos állapotba került a kutya. Ezt bárki láthatná, aki itt van, de a játszótér egyik pillanatról üressé és horrorfilmbe illően kihalttá változott, a szél pedig mintha kicsit feltámadt volna. A figyelmem elterelődik, a gondolataimmal egyetemben, a múlt és a ködbe burkolózott jövő veszi át a kutya helyét, aki aztán mégis visszanyeri a rá fordított, irányába tanúsított figyelmem. Visszaváltozik, gerince megnyúlik, először furcsa lénnyé alakul, aztán emberré. Csupasszá és törékennyé, mint bárki más. Arcomra egyszerre ül ki az undor, a kíváncsiság és a hirtelen változásoknak hála némi gyanakvás is. –Remek…–túrok hajamba, s kapom el tekintetem, ugyanis amihez még inkább nem volt ingerem, az egy harmincas pasi testének nézegetése. Tulajdonképpen még csak meg se hatott a látvány. A farkasokhoz képest az ő átváltozása könnyűnek és gyorsnak, fájdalommentesnek tűnt. Ő irányított, ez pedig kiváltság volt. De átok is, ha úgy vesszük. De mindenki annak születik, aminek megadatott, és a legkevésbé sem elég pár gondolat, vagy egy jó adagsóvárgás a lehetséges változtatáshoz. Az vagy, aminek születtél. Beletörődsz vagy megpróbálsz megfutamodni, egészen mindegy. Kivéve, ha vámpírrá változtat valaki. Az sem feltétlenül döntés kérdése, de akár lehetne az is. Leül mellém és egy „Üdv!” kíséretében próbálja leplezni a meglepettségét, mire harsányan, s inkább kínomban, mintsem örömömben, elnevetem magam. ¬¬–Jobbra nem futotta, igaz?– a nyakamban lévő fekete sálat felé nyújtom, majd lehunyt szemmel mormogok pár szót.–Gondolom futni nem pucéran szokott elindulni! Bár, ki tudja.–a kezemben lévő anyag időközben egy méretben talán kicsit nagy, de a célnak megfelelő melegítőnadrággá változott.–Merész, ha ebben a városban rohangál kutya alakjában. Célszerű lenne más alakot választania, ami kevésbé feltűnő és még kevésbé észrevehető. Bár tény… Bármelyik boszorkány kiszúrja a magafajtát.–közlöm könnyedén a tényeket, de olyan meglepettnek tűnik, hogy abban is kezdek kételkedni, a valódi kora látszik rajta. Nem tűnt kezdőnek, de a valóság és aminek a dolgok tűnnek egy igazán vékony határvonallal elválasztott dolog.
- Nem lenyűgözni akartalak - fűztem hozzá reflexből a - köszönésemet illető - kritikájához. Semmi sértettség nem volt ebben, inkább értetlenség. Az üdv ennyire bugyuta lenne? Vagy csak a szituációhoz mérten? Nem zavart engem, őszintén megmondva, nem is éreztem szükségesnek, hogy ezen különösebben morfondírozzak. Ha ciki vagyok, ciki vagyok. Inkább a kíváncsiság hajtott. Érdekeltek a random helyzetek, ahogy a színházban, az életben is valami új ízt adnak a résztvevőinek. Egészen furcsa, egészen izgalmas, ahogy ott ültem egy gyerek sejhajára tervezett, néhány arasznyi mázolt deszkán meztelenül - kivetkőzve a hétköznapi rutinomból, talán kicsit a komfortzónámból is. mellettem pedig egy ismeretlen nő. Mert ez valóban nem volt egy komfortos helyzet, hah, de még mennyire nem! Meg is jegyeztem volna, hogy sajnálom, hogy ezt látnia kell, tekintve a kevésbé szálkás, kicsit lestrapált testet - ami szigorúan véve NEM vonatkozik a lábam között lógó legszebb testrészemre, de nem akartam én ennyire barátkozni, megtartottam hát magamnak. - Nem futni indultam - mondtam ellent a feltételezésnek, amit talán nem is értettem, mutatta ezt a ráncba szökkenő, méretes homlokom, miközben lábammal beletúrtam a homokba, hogy mozgásra bírjam a szerkezetet. Bár szedni szedtem a lábam - nem a fitt életvitel lebegett előttem, és annyi szőr, amennyi az én testemet takarta egészen az előző pillanatig nem kívánt meg plusz anyagot. Kutyaruhák? Nem vagyok én vásári majom! Nem is leszek talán sose, kopogom le. Ez a gondolatmenet juttatta eszembe, hogy a nyílt átváltozások számomra még most is rettenetesen ijesztőnek bizonyultak, pedig nem vagyok egy könnyen ijedős srác. Talán nem is maga a testcsere düllesztette tágra szemeimet, sokkal inkább annak kontrollálhatatlansága. Így maradok vajon végleg, ilyen botorságokkal kell küzdenem öregkoromra? Nem lenne nagy buli... Megdörgöltem szemeimet, szimbolikusan kiűzve belőlük a lerívó teszetoszaságot, amit az előző szituáció adott. Nem tudtam, hogy ez kívülről hogy is jött át, érződött-e, de a férfiúi hiúságom nem hagyta, hogy azt gondoljam, a válasz erre egy igen. Nem is vettem észre, ahogy a sálával bíbelődött, mindaddig míg valami abrakadabrát nem olvasott rá. Elismerően bólintottam, s talán a szám is tátva maradt. - Az anyját! - bukott ki belőlem egyszerre, ahogy átnyújtotta a kis gatyát. Úgy csodáltam a kis attrakciót, mint egy mutatványost, és úgy is tartottam a kezemben a ruhadarabot, mint bizonyítékot a csoda létezéséről. Nem arról van szó, hogy nem gondoltam volna még bele, milyen lények létezhetnek azon kívül, mint amit magamról gondolok, de húsvér bizonyítékot a két szememmel még nem tapasztaltam. - Hol hagytad a bibircsókod, kislány? - érdeklődtem kurtán, miközben lázasan gatyába ráztam magam. Passzolt, szinte szalonképes lettem, jegyeztem meg magamban a már fedett alsó felemre. - Köszönöm! - A szép gesztust akkor is értékeltem, ha nem éreztem nagy szükségét. Az érdeklődésem a boszis téma iránt nem merült ki ennyiben, de azt diktálta a bennem vinnyogó vészjelző, hogy már ez is túl sok információ egy potenciális veszélyforrásnak - a bibircsókból érezhette, hogy dunsztom sincs az egészről, de lehet, csak a humoromat találja ezúttal (is?) pocséknak, amiben már több ráció lenne mint tündérmesékben. Hiába az a bájos arc..., ami akkor is bájos, ha arca fintorba fordul, nem hittem én már embernek. Nőnek pláne. Ezért akartam, hogy inkább az ő nyelve eredjen meg, gyerekkori történeket cserélni ráérnénk máskor is. - Rejtegetnem kellene valamit? - döccent oldalra a fejem, ezzel játékosan utalva az új ruhadarabomra, meg éppen arra, hogy másodjára nehezményezi választásomat az állatok repertoárjából. Szinte már gyanús volt ez a viselkedés, szavai egy másik világról árulkodtak, olyanról, amiről talán jobb is nem tudni, de arca nem volt több, másabb bármilyen orleansi nőnél. Csinos, de hétköznapi volt.
- Az attól függ. Ez a jobbik arcod? - kérdeztem, bár nem szándékoztam nyíltan válaszolni arra, hogy kocsmatölteléknek nézem-e vagy sem. Magam sem tudom, miért éreztem azt a furcsa, ragaszkodó érzést arra vonatkozóan, hogy ide kell jönnöm. A hozzá hasonlóakat inkább messziről elkerülik az olyanok, mint én, de nem a félelem miatt. Inkább csak nem kíváncsiak az efféle szerzetekre, még ha magában az, hogy vámpír, számomra nem annyira ijesztő. Leéltem jó pár évet eggyel, felnevelt, és nem is végzett olyan borzalmas munkát, ezáltal úgy éreztem, védve vagyok tőlük. De végignézve ezen a férfin, elültetett valamit a gyomromban. A csomó kérdésen kívül, ami felrémlett a fejemben, mióta csak megpillantottam a városban. Olyan volt, mint egy rossz árnyék. A kérdés még mindig csak az, miért pont az én árnyékom. Ennyire nem érdekelhettem senkit, a vérem pedig éppen annyira vonzó, hogy egy alkalom után letépje a fejem. Mennyi az esély arra, hogy választ kapok majd a kérdésemre? - Az utóbbi időben csak olyanokkal találkozom, mint te - válaszoltam reflexszerűen. Vagy nagyon öntelt, vagy azt hiszi, hogy ő a világ közepe, nekem mindenesetre az volt az elsőszámú, hogy elhitessem vele, nap mint nap van dolgom hozzá hasonlóakkal. Még ha nem is. - Nálam jobban már csak a kézfejüket imádják jobban - mosolyodtam el negédesen. Minap az egyik fickó megpróbált letaperolni, néhány csont bánta a csuklójában. Mikor elkezdtem ott dolgozni, Frank biztosított arról, hogy nem lesz semmi bajom. Eleinte ő gondoskodott róla, hogy tényleg semmilyen hátrányos helyzetbe ne kerüljek... aztán kinyílt a szám, és azóta ő se örül annyira, hogy bántalmazom a bunkó vendégeit. De maguknak keresik a bajt. Felvontam a szemöldököm. - Régóta vagy a nyomomban. Eddig el tudtad viselni a véremet. Tehát elsősörban nem megölni akarsz, vagy tévedek? - kérdeztem. Szerintem akkorát azért nem tévedtem. Vagy csak szeret játszani az étellel, mint macska az egérrel. Bár így eléggé nyilvánvalóvá tettem, hogy láttam őt korábban is, méghozzá a közelemben... az apám halála óta. És ez még inkább összerándítota a gyomromat. Remélem, nem veszi észre, hogy mennyire feszültté tesz a jelenléte. - Csak akkor fogok ölni, ha önvédelemből kell tennem. Nem ijeszt meg a gondolat, ha erre megy ki ez az atyai jótanácsosdi - forgattam meg a szemeimet. Igazából eszem ágában sem volt ölni, ha a helyzet nem követeli meg. De mint a mellékelt ábra mutatja, néha muszáj eltörni egy-két csontot, hogy tiszteljenek. Talán ugyanez a helyzet akkor is, ha az életem a tét. - Miféle régi döntés? - kérdeztem keresztbe font karral.
●● [url=by lena]by lena[/url]
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Május 02, 2017 8:01 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
You Can't Fool Me
davina & Richard
Ebben a városban kifejezetten ritka volt a fajtája. A boszorkányok többsége kihasználta volna, de mivel zömében tudtam, hogy kikre kell figyelnem, tudtam, hogy egyikük sem tart házi kedvencként holmi animágusokat. Bár kétség kívül nem ez lett volna az aduász, ha arra kerülne sor, hogy szüksége lenne valakinek ilyesmire. A városban viszonylagos béke volt, legalábbis, ami a boszorkányokat érintette. A többiekkel igyekeztem kevesebb időt foglalkozni, még kevesebb időt belefektetni abba, hogy az ő érdekeiket is szem előtt tartsam. -Még szerencse. A jelenleginél is furcsább lenne.-a hiányos öltözeten még csak-csak felül tudok emelkedni, de a jelek szerint ő maga épp annyira kezelhetetlennek érzi a helyzetet, mint én. Arról, hogy mennyire abszurd is mindez, már szót sem ejtve. Egyszerűen nem találkoztam még ilyennel, de ezek után abban is kételkedtem, hogy akarok-e még egyáltalán ilyesmibe belefutni. Mivel így sem volt túl kellemes a helyzet, nyakamból lekapva sálam, változtatok a ruhadarab küllemén, egy méretben körülbelül rá illő melegítőnadrágra. Ha valamire, na erre nem terveztem az erőm fecsérelni, de eljött az a pillanat is, mikor szükségessé vált. Ez egy játszótér, még ha kicsit kihaltabb is a kelleténél. Jobb lenne mindenkinek, ha nem mutogatós bácsiként próbálna mellettem ücsörögni. Így is eltűnő marad egy szál nadrágban, hát még úgy. -Nem, nem tőle tanultam ezt, de kösz a bókot!-bukik ki belőlem a rácsodálkozása láttán az első gondolatom, majd minden bizonnyal azt is nyugtáznom kell, hogy nem sok boszorkányt látott még, ahogy a mesterségét gyakorolta. Bár ez jót jelentett rá nézve. A boszorkányok ugyanis rajta babráltak volna inkább, azért, hogy valami hasznát is vegyék. És ezt most semmiféle egyéb értelemben nem értettem.-Ott, ahol a vámpírok a félelmüket a szentelt víztől. Komolyan, néha azt hiszem, hogy az emberiség menthetetlenül bugyuta meséinek hála lesznek olyanok a gyerekek, amilyenek. A bibircsók helyett inkább félniük kellene vagy látni a jövőt, de helyette vakok.-fortyogok kicsit magamban, s mikor mellém ül, a hintában aprókat lökök magamon, hogy így mozgásba lendüljek. Hajamba kap a szél, mire lehunyt szemmel emelem az ég felé tekintetem. Élvezem a szabadság múlandó ízét, hogy az idegen előtt kevésbé kell megfelelnem, csak élhetek, lélegezhetek egy kicsit. Ártalmatlannak tűnik, s ebben a hitben jó is lenni. Felsóhajtok, majd elhagyja szám egy erőltetett, kicsit lesújtó nevetés szerű dolog is. -Komolyan? Most azt szeretnéd, hogy az egód simogassam? Rossz ajtón kopogtatsz kutyuli.-arcom szavaim ellenére is érzelemmentesen néznek rá vissza, de úgy érzem, lassan felesleges lesz az álca.-Fura, hogy pont egy hozzád hasonló mellett nem érzem a megfeleléskényszert.-vallom be őszintén, tőlem nem mindig megszokott módon, mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy egy idegennek mondok-e ilyesmit vagy sem.
Tetszett a kis élcelődése, az, hogy nem hagyja magát, nem finomkodik, felveszi a kesztyűt az odamondogató stílusommal. - legyek én akárki vagy akármi. A hétköznapjaimtól teljesen idegen az ilyesfajta társalgás, a munkahelyemen kiharcoltam már magamnak egy presztízst, ami szinte megköveteli, hogy lépten-nyomon terrorban tartsam a kis színészpalántáimat - nyilván, hogy edzésben legyenek, és ne legyen hangjuk ellenem és mellettem, máskülönben nem találkozom én emberekkel. Leginkább nem olyan formában, amikor szavakat is kellene keresnem, nemcsak szagmintákat vagy tobozokat. Vámpírok. Újabb információmorzsa, amivel gyarapodtam. Legszívesebben megszakítottam volna ezt a kis csevejt, bármennyire fogamra való, hogy hazarohanhassak egy jegyzettömbért, és mindent papírra vessek, amit fontosnak vélek. Mert ezek fontos kis szeletei voltak azoknak a válaszoknak, amikről én közel húsz éve érdeklődöm. Nem ijesztett meg a tény, nem is hozott annyira lázba, mint az előző kis trükkje a sálával, de izgatta a fantáziámat - mint rendező, mint ember és mint szabadidejében négylábú. Hát milyen izgalmas már! Nemcsak a téma, de az a természetesség, ami áradt az előadásmódjával. Majdnem kikérte magának a kislány a tájékozatlanságomat! Hoppá. Új felállás, álltam elébe. Szeretek tudni, élvezem azt, ha gazdagítanak. Az pedig, hogy ezt olyan stílusban, amiért máskor embereket raktam utcára, és még jól is aludtam utána, hab a tortán. Jóízűen röhögtem fel mondvacsinált társadalomkritikáján, amiből jócskán kivettem a részem. Nem volt ez rögtönzött, úgy bukott ki belőle, mintha évek óta emésztené a gondolatot- ettől lett olyan savas, hogy szinte mart. - Áucs! - Szebben még nem hülyéztek le, az biztos. - Olyan tudást elvárni valakitől, amihez nem lehet forrása... Nem igazságtalan ez kicsit, hm? - Érdeklődtem, ezúttal komolyan véve a témát. Tényleg lelkesültem azért, hogy többet tudjak meg a véleményéről, ne csak a felszínét piszkálgassuk meg az ügynek. - Fontos részét teszik ki az életemnek a mesék, valamilyen szinten ezzel is foglalkozom. Vagy úgy gondolod, hogy ezek botor, megbocsáthatatlan hazugságok? A boszit nem kellene kandallóba vetni, a farkas hasából meg ne lehessen élve kiszabadítani a nagyit? Nem olyan ez picit, mint a vallás? A szegények ópiuma... segít nekik, sőt, megkockáztatom, építi őket. Minket. Engem. - Boszorkányok, vámpírok... Miket nem hordasz össze? Azt ne mondd, hogy vannak olyanok is, akik állatokká változnak át, mert megeszem a kalapom! - bököm oda egy újabb hahota kíséretében. Eszembe jutott James, az újonc díszletező. Ügyes gyerek, de piszok félénk. Ha ennyi jókedvet látna rajtam, még a térde is összecsuklana. Múltkor is mit csinált azzal a festékes vödörrel, csak mert megengedtem magamnak egy kicsivel erőteljesebb hangot.... - Legkevésbé azt szeretném, hogy azt simogasd... - kacsintottam rá, semmivel nem leplezve azt a pimaszságot, amit kiprovokált belőlem a kérdése. Ki mint veti ágyát... Ha már az ágyról beszélünk... Jól szórakoztam. Humorügyileg picit olyan vagyok, mint minden második vénember. Általában nincs, ha meg van, az szarkasztikus, és maximum a koromra vagy az erotikára szűkül. Volt is belőle bajom elég. Az, hogy komoly hangot ütött meg, ráadásul bizalmas témával, teljesen kizökkentett, sőt. Nem hogy nem volt ismeretlen terep, ami a megfelelési kényszert illeti, ezzel dolgozom nap mint nap. A torkukban gombóc, önálló véleményük nincs figurák teszik tönkre az idegrendszerem, ahogy öregszem, egyre inkább... Nem gyógyíthatatlan, de iszonyat melós fellazítani egy ilyen embert. Nem láttam benne azt a lányt, nem is nagyon tűnt hitelesnek, hiszen szavai és tettei mondanak ellent. De örültem neki, hogy ez most mindennemű megizzadás nélkül sikerült. Így még szimpatikus is volt. - Pedig belevaló lánynak tűnsz - jutottam szóhoz néhány másodperc feldolgozási idő után. - Nem kellene ezt az oldaladat takargatni mások előtt, sőt. Ez tesz izgalmassá. Még ha meg is utálnak. Na és? Ez legalább őszinte. Azt hiszed, nem... de egy idő után elkezdik ezt is értékelni a körülötted lévők. A többiek meg elmehetnek oda, ahova gondolják! - vonok vállat, miközben egy kis kuncogást is hallatok, ahogy belegondolok, milyen képet vágnának a kollégáim egy ilyen beszéd után. De nem szabad őket ilyesmihez szoktatni... - Jó hatással lennél a színészbojtárjaimra. Esküszöm, ha megkérdezném őket, hogy mi a kedvenc színűk, arra sem tudnának félsz nélkül felelni. Zabszem van a seggükben, az a baj. Pedig nem harapok - vakkantottam egyet, célozva az amelyik kutya ugat, nem harap szólásunkra. Így is volt ez...többnyire. - Eljöhetnél igazán a premierre. A hétvégén lesz. Tetszene szerintem. Adnék névjegykártyát is, de ugyebááár - Tárom szét a karom tehetetlenségemben. Nem úgy készültem, hogy ilyen helyzetre sor kerülhetne... - A Vámpírok bálját dolgoztuk fel, klasszikus! - tetéztem, és az előző véleményfoszlányából kiindulva szinte vágyakoztam a válaszára.
A kérdését hallva először csak felvonom a szemöldökömet, majd pár pillanattal később halkan felnevetek. Általában az ehhez hasonló kérdéseimre azt a választ szoktam kapni, hogy : „nem, dehogy!”. Amit értékelek. A hazugsághoz is kell egyfajta … bátorság. Én is hazudok, nem ítélkezem. Időnként másokat elítélek emiatt de… ha megtehetem, miért is ne tenném? -Nem tudom. Mondd meg te! – mosolyogtam rá kíváncsian. Az én válaszom egyébként is itt lóg már a levegőben. Még, hogy a jobbik arcom … mintha lenne más arcom. Én azon kevesek közé tartozom, akik nem rejtegetik magukat. Nincs szükségem más arcra, maszkokra. Elég vastag bőrt növesztettem az alatt a négyszáz év alatt, amit idáig leéltem. A válaszát hallva grimasz szerű mosoly villan az arcomon. Hogy is hívják ezt? Szemtelenség? Nem vagyok benne biztos, hogy ez a jó szó rá, de úgy tűnik a lány eldöntötte, hogy nem fogja a gyengébb szerepét betölteni. Legalábbis, nem önként. -Biztosan jó okuk van rá. – vontam meg a vállam somolyogva, ahogy kicsit jobban végig mértem. Egy hintán ülve viszont nem látható az, amit az ”olyanok”, mint én, úgy szeretnek rajta. Az igaz, hogy szemrevaló. Hogy valóban olyan bátor-e, mint ahogy azt mondja és mutatja… nos, az már más tészta, de erre is megkapjuk választ előbb-utóbb. -Mit akarhatnék tőled, ha nem megölni? – néztem rá oldalra kérdőn. – Nem a nyomodban vagyok. Csak szemmel tartalak. – rántottam meg a vállam, és szívtam egy slukkot. Nem minden nap, van jobb dolgom is, mint ebben a tetves városban követni őt. De időnként, ha erre járok… elvégre, vámpír vagyok, az utazás így lényegesen könnyebb két hely között. – A gondolatok nem is ijesztők. Gondolni… egyszerű. Megtenni már nem nehezebb. Itt szoktátok elcseszni. – és itt is szoktak meghalni. A világ egyszerűen működik. Ölsz, vagy megölnek. Aki nem képes rávenni magát arra, hogy elvegye valaki életét, hát… magára vessen, amiért ilyen hülye. Az élet sem való mindenkinek. -Téged. – feleltem egyszerűen a kérdésére, majd mosolyogva fordultam felé. – Igen, szívesen! Ki hitte volna, hogy abból a kislányból akár még nő is lehet egy nap. – én nem. Úgy gondoltam valami drogos lesz belőle, aki végül kamaszként túlzásba esik és aztán koporsóba teszik. Már, ha vesz neki valaki koporsót. Így szokott ez lenni az árvákkal, nem?
Valami gyanús volt az egész helyzetben. Ahogy felbukkant, ahogy fura módon mintha semmit sem tudott volna, és minden porcikája ezt is sugallta. A tudatlansága viszont ennyi idősen már túlszárnyalta azt a szintet, ami felett gyanakodni kezdek. És minden pillanattal csak fokozódott az a tény bennem, hogy jobb, ha nem keveredek bele dolgokba, amik nem tartoznak rám. De ez valóban nem tartozott rám? Hisz a boszorkányok voltaképp az én felelősségeim voltak, még ha a kezüket nem is fogtam. De elég volt egy kihágás, és arról előbb értesültem, mint hihették. Ha valamit, hát ezt csak Marcelnek hála köszönhettem. Megtanított az árnyékból figyelni, cselekedni, ha arról volt szó. A férfi tekintete viszont azt az érzést keltette benne, hogy nem akarok inkább tudni arról, milyen gondolatok fogalmazódtak meg a fejében. Túl kétértelműek? Esetleg olyanok, amik rám és a jövőmre vonatkozóan nem jók. –Áucs? nem lehet forrása? Hány éves vagy, tíz? Egész életedben senki sem szólt róla, hogy heló, óvatosan? Egyáltalán mit keresel ebben a városban?–szegezek neki sorozatos kérdéseket, remélve némi választ, még ha nem is bő szavúan, de legalább válaszokat. Azzal is megelégedtem volna, hogy nem, nem kaptam, de azért titkon többen reménykedtem tőle. Miért? Nem is tudom… szerettem tudni, tudást szerezni, de lehet, hogy erre nem éppen ő volt a legjobb forrás, sőt, most ez pontosan így is tűnt. Elnevetem magam a badarságokon, amiket elhadovál. A mesék hiányoztak az életemből, ellenben én is egy lehettem volna a mesékben lévő figurákból. De akár ilyen alapon ő maga is. –Kezd olyan érzésem lenni, hogy ez az egész csak egy vicc.–kivételesen vagy sem, most sem fogom vissza a nyers őszinteséget, amivel a kérdéshez állok. Kit röhögtetünk? Nagymama a farkasból meg boszi a kandallóba? –Akkor már inkább a máglyára, annak legalább van történelmi alapja.–fejezem be a fejemben elkezdett gondolatot nagy elánnal, holott eszem ágában sem volt ilyesmit vagy ehhez hasonlót hangosan kimondani. –Örülök, hogy neked ez ilyen vicces. Jó gyerekkorod lehetett. Téged biztos nem egy halom boszorkány nevelt, akik puszta kedvességből el akarták vágni a torkod, mert a régi hagyományok szerint ezzel segítjük az ősöket…–indulok ki a saját történetemből, a történetből, melyet nem akartam megosztani másokkal, akik ismerték tudták, hogy miről beszélek, akik pedig nem, azoknak nem volt sok közük hozzá. –De tudod mit? Hitegesd magad azzal, hogy ez nem a valóság, hogy az az egész a szegények ópiuma és a világért se gondold azt, hogy téged bárki egy szempillantás alatt kibelezve lógatna fel az első fára.–hangom most már remeg a dühtől, ökölbe szoruló ujjakkal próbálom csillapítani a rám törő indulatokat, ami kevésbé sikerül, mert a szél egyszeriben feltámad. Próbálok az indulataimon uralkodni, gondolkodni, higgadtnak maradni, de ahogy a színházas téma, a színdarab és a személyiségem kerül szóba, felpattanok a hintáról. -Nem kértem, hogy megfejtsd, ki vagy mi vagyok. Ahogy a tanácsodra sem volt és nincs is szükségem. Nem ismersz. Én se, és ha élni akarsz, elhagyod ezt a várost. Háború közeleg, és a fajtád legkevésbé sem kell a küzdőtérre.-sziszegem dühösen, kedves szavaival mit sem törődve, az ajánlatot szinte meg se hallva, s bár a szél csendesedik, tekintetem másodpercek alatt változik éj feketévé, testtartásom pedig a legkevésbé sem a kedves, barátságos megjelenést kölcsönző.-Csak remélni tudom, hogy túléled a jövőt és megtartod a humorod.-azzal hátat fordítok neki, már ha hagyja, hogy megtegyem, s lassan elinduljak a játszótér vége felé. Egész testemben remegek, mert a gondolat, hogy a bőröm alá látott, megrémített, hisz sokáig tűrtem, hallgattam, s sok ideje most először éreztem, hogy erőm bármelyik pillanatban az életére törhet, s ellene fordítva akár véges kimenetele is lehetne a dühömnek. Mert bár a véleményemmel szívesen szembeállítottam bárkit, annyira nem szerettem minden részletet más orrára kötni.
Teljesen kiborult a bili a kis hölgynél. Ostoba szituáció volt egyébként is. Nem vagyok egy indulatos figura, de ne oktasson már ki egy kis hormonproblémás csitri. Ha nem lett volna ez a kis malőr az átváltozásommal, most nem rágna az ideg azon, hogy mit meg nem enged magának egy idegen velem szemben. Ha minden terv szerint maradt volna, megkergetek néhány mókust, aztán irány a panel. De ő csak szajkózta a maga igazát a maga kioktató modorában, 80 éves öregember világfájdalmával a szemében. Meghallottam szavait, de mivel reflektálásra nem adott lehetőséget, jól elraktároztam őket, aztán egy vállvonással elintéztem tájékozatlanságomat... akkor legyenek vámpírok meg boszik, tőlem aztán. Majd felcsapok néhány keményfedelest a könyvtárban, aztán csak megvilágosodom. Ha az már ebben a kis eszmecserében nem fog megvalósulni - paprikás ahhoz a hangulat. Érdekelt az indulat témaköre. Inspirált ez a sok emóció, de roppant mód felszaladt bennem a pumpa a stílustól. Rám jött a rágyújthatnék, de a nincs egy szálad kérdés nem illet most a kontextusba. Sarkon akartam fordulni, de az sem sikerült maradéktalanul. Tudniillik, megbotlottam. Pillanatok alatt történt a dolog, éreztem, hogy testem összekuporodik, bőröm meglazul, összecuppan, majd szőrrel borul be. Megalázó volt. Mi másnak neveznéd azt a szituációt, amiben egy magabiztos felállású, határozott véleménnyel bíró figurát hozol, de a sors úgy kovácsolja, hogy a következő pillanatban nem vagy más, mint egy gyámoltalan, apró macska. Elégedetlenül nyávogtam fel, majd megnyaltam a mancsom. Mit szólna ehhez Cirmos - a kisállatom, ha most meglátna... Basszus, megetettem ma egyáltalán?!
Sosem bírtam a szabályokat, vagy a játszadozást. Egyszerűen gúzsba köt és megbénít, de Nora (meg a Prücsök) kedvéért engedelmeskedem. Ennek ellenére mégsem tudok kibújni önmagamból, nem járja... Az élet olykor kegyetlen velünk. Olykor? Nevezhetném annak, hogy mindig. De mi ezzel a célja? Miért jó az, ha az ember szenvedésre és örök magányra van ítélve? Miért vesz el tőlünk mindent, amit csak tud? Rengeteg kérdés kavarog a fejünkben. Az a baj, hogy sokszor hiába is mi vesszük a kezünkbe a magunk életét irányítás alá, de számolhatunk azzal, hogy egyszer minden véget ér. Voltaképp, ember tervez, és Isten pedig végez. Nem tudjuk kikerülni a kellemetlen dolgokat, bármennyire is szeretnénk. Olykor sokszor hazudunk, de vannak olyan hazugságok, amelyeket kegyes hazugságnak nevezünk. Mások érdekében hazudunk. Sok dolgot megéltem, de azt nem akartam, hogy Samuel kötődjön hozzám. A szívem mélyén akartam, elvégre foggal-körömmel óvtam őt akkoriban. Ki akartam fejezni számára, hogy mennyire fontos nekem. A legjobb barátommá vált annak idején...mégsem tudtam Őt megóvni. Az élet formál mindazzá, akikké leszünk, avagy vagyunk. Maga az élet az Úr, ő van felettünk. Mindaddig nem szabad elfelednünk, hogy kik vagyunk valójában. Nem feledtem el a boszorkát sem, aki annak idején párfogásába vette az öcsémet. Sok sok éve nem halottam egyikről sem... nem azt mondom, hogy hiányolom a társaságukat, de kicsit összeroppannék a haláluk hírétől...elég volt az Alfám halála. Lépéseim a városban elég óvatosak, figyelek és lehetőség szerint feltérképezem az itteni helyek szokásait, farkasait, boszijait...de farkast.... senkit sem találtam... Mintha halottam volna hírt a kiüldözésről, de én csak egy látogató vagyok, mit is tudhatnék? Aligha eszmélek fel gondolataimból, de a mellkasomat szúró fájdalom önti el, mintha valami ott szét akarna zúzni mindent. A lélegzetem innentől fogva megcsuklott, a földre akart kényszeríteni a pokoli érzés. Természetesen a fájdalom nem fog engem a földre kényszeríteni, hiszen rengeteg fájdalmat megéltem már az életem során, de egyik sem fogott ki rajtam. Természetesen pokolian kínoz, kedvem lenne a halálért könyörögni, de nem! Ez a boszorkány varázslata, ez már biztos! Annak idején szórta rám, mikor az öcsémet a gondjaira bíztam...azt mondta, hogy ha a közelben lesz, egy apró szúrást a mellkasomon érezni fogok, a jelenlétét fogja jelezni...s ezt ő is érzékelni fogja finomabb formában. A tekintetem körülsiklott a helyen, nem sok ember ólálkodott itt, csak pár tizenéves srác, idősebb körökben mozogtak...a padon...Azt gondoltam, hogy valami idegen, de az illata ismerős emlékeket hozott fel elmém legmélyéről... ez ő. De miért itt, miért most? Az arca nem volt ismerős, hiába volt rajta ismerős vonás...de az illata, a pacsulik mögött is tisztán megérzem. A pillanat fájdalma elmúlt, ahogy benyilallt, úgy el is tűnt. Lépésem a nőhöz vezettek, tekintetem kissé rosszalló volt, őt figyeltem, majd levágódtam mellé a padra...a gyerekeket figyeltem.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Szept. 25, 2017 10:13 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to hadrian
Minden alkalommal megrökönyödöm, mikor egy-egy hányatott sorsú gyereket sikerül szóra bírnom és mesélni kezd az életéről. Magunk között általában több sikerrel járok, ahhoz már egy magasabb szintű bizalomra van szükség, hogy egymás és ezzel együtt a világ előtt is felvállalják a múltjukat, szembenézzenek vele, hogy a végén egészséges és teljes értékű tagjai lehessenek a társadalomnak. Nem véletlenül hangoztatom előszeretettel, hogy a beszéd a kulcsa az intézetből való távozásnak, van akit bizony ez jobban motivál, mintha azt hajtogatnám, hogy az élete rendbe fog jönni - ez utóbbi ugyanis aligha tőlem függ, míg arról az én véleményemet kérik ki, hogy mentálisan mennyire beszámítható. A négy fős csoportból ma ketten is beszéltek, mégis kisebb kudarcnak élem meg, pedig részemről a lehető legtöbbet tettem az ügy érdekében, még az igazgatót is addig nyüstöltem míg végül beleegyezett abba, hogy legalább a szomszédos játszótérig jöhessek a kis csoporttal. Egy szigorú szabályok szerint működő állami intézettől már egy is hatalmas kedvezmény, ezek a srácok pedig tudják jól, hogy nem csak saját magukkal szúrnak ki, ha ebben a helyzetben szökni próbálnak, hanem a társaikkal is. Előbb vagy utóbb a rendőrség úgyis visszahozza őket, de akkor már engedmények nélkül élvezhetik az Ifjúsági Központ vendégszeretetét, és jó esetben a szülők nem akasztanak pert a vezetőség nyakába. Épp a motivációról tartok hegyibeszédet, és látom rajtuk, hogy már nagyon mennének, sőt egyáltalán nem kiváncsiak arra, amit én, egy harmincas éveiben járó válófélben lévő nő elmondhatok nekik inspirációként, mégis megteszem ezt minden foglalkozás végén. Ergó heti rendszerességgel mindenki kénytelen végighallgatni tőlem mindenki, míg végül egy-egy mondatom célt talál és elkezdenek kikászálódni a gödör aljáról. A mostani beszédem közben viszont egyik pillanatról a másikra leszek rosszul. Nem lenne csoda, ha a mostani idegállapotomban az immunrendszerem elkezdené felmondani a szolgálatot és összeszednék valami betegséget... De ez más volt, a kezdeti kellemetlen és váratlan szúró hatást a mellkasomban, valami bizsergető érzés váltja, de ezt már a tagjaimban érzem. A kezeim remegni kezdenek, de indokot nem találok rá azon nyomban, ezért jobbnak látom minél rövidebbre zárni a mai beszélgetésünket. - Köszönöm a közreműködést, remélem legközelebb már mindannyian csatlakoztok a beszélgetéshez. Kérlek, menjetek vissza a Központba, máris megyek én is utánatok. - köszönök el tőlük, megvárom míg összeszedik magukat és elcammognak visszafelé. Még utánuk sem tudok nézni, mert csak ez rázkódást érzek a padon, közvetlenül magam mellett, erre összpontosul a figyelmem is, majd ösztönből felpattanok. - Ki maga? - intézem felé első kérdésemet gyanakvóan. Meg mernék rá esküdni, hogy még sosem láttam, mégis érzek valami kapcsolatot kettőnk között. A fejem fáj, és érzem ahogy máskor szunnyadó erőm, most feltámadt bennem, szinte háborogva akar a tudtomra hozni valamit, de nem érzem meg a jeleket. Már értem a tanítóm szavait, amíg nem uralom telejs mértékben, addig veszélyes lehet a mágiám.
Kezdőlap
.gif/revision/latest?cb=20140511234851)
|| 