A viselkedésemre nagyon oda kellett figyelnem, elvégre bárhonnan is nézem, nem vagyok egy olyan ember, aki egy röpke beszélgetés során rögtön felvállalja azt, hogy mit képvisel ebben az életben. Én egy vezető vagyok, már évek óta ráadásként. És ha egy olyan személy szerez erről tudomást, ráadásul olyan, aki számomra semmit nem jelent, vagy nem ismerem, hát vagy nekem, vagy valamelyik emberemnek be kell mocskolnia a kezét. - Nos, talán tehetünk egy kísérletet arra, hogy megtaláljuk - jegyeztem meg, megkeresve tekintetét, és emiatt elmosolyodtam. Még nem láttam nőt, akit egy doboz tea ennyire izgatott volna, vagy mi több, hogy miközben én ékszer akarok venni, még mindig a teafüveken gondolkodik, hevesen tiltakozva, hogy neki nem kell az ékszer. Érdekes, ám roppant mód ritka. Éppen ezért kapta meg már most rögtön az elismerésemet. Egy számomra ismeretlen nő. Ezt az egészet nem osztogatom úgy bárkinek, hosszú évek kellenek ahhoz, hogy én valakinek elismerést ajándékozzak. A lábaim megindultak előre, közben zsembre vágott kézzel hallgattam őt. Sejtésem sem volt azt illetően hogy hová megyek, de haladtam előre, közben azon tűnődve amit mondott. A teát illetően valószínűleg egy kínai üzletet kell keresni. - Nem vagyok nagylelkű. Csak tudom, hogy mit akarok - mondtam szűk szavakkal, amit gondoltam, miközben figyeltem, hogyan is reagál erre. Nem kellene elmondanom, hogy mi vagyok, ki vagyok, mit akarok... csak egyszerűen élvezni akartam egy szép nő társaságát anélkül, hogy kényszernek érezné. HIszen ez vagyok én. Pénzzel, ékszerekkel, luxussal tartom magam mellett a nőket. Egy sötét sikátorszerű létesítmény elé érve viszont éreztem, hogyan húzodik hozzám, és ugyan arcomon nem láthatta, de roppant mód élveztem. Ez a nő és a közelsége... el kellene ijesztenem, hiszen már érzem a parfümén túl, hogy nem ugyanazon családba tartozunk. De ez nem érdekel. Számomra soha nem volt derogáló vámpírokkal cimborálni. Habár nagy büntetésem közé tartozott az egész. Azok, akik csalódást okoztak, vámpíri kínokat kaptak ajándéka. Köztük Gwen is. - Ez lesz az - simítottam végig a hátán, körülbelül egy perc séta után, miután kijutottunk abból a szűk folyosó szerű akármiből. Egy kínai üzlet, tényleg nem tévedtem. - Lenyűgöző hely - szívtam magamba az illatokat. Ez a nő valamiben tényleg más, mint a többi. Annyira más a szelleme, az egyénisége... képes lenne magával ragadni abba a szökőkútba.
I can’t let myself go. I have to be the good girl.
Nem nagylelkű. Tudja mit akar. Elmosolyodom. Vonásaim megenyhülnek. - S arra gondolt már, hogy amit akar, anélkül is akarná magát, hogy felvásárolná a világot? - kérdem őszinte kíváncsisággal és csak remélhetem, hogy kérdésem nem túl tolakodó a számára és nem sértem meg saját szókimondásommal. Nagy utat jártam be. A legjobb barátom tett azzá ami ma vagyok. Egy vámpír csúf tréfát űzött velem. Tönkretett. Egy életet, egy szerény, visszahúzódó nő életét tette tönkre. Egy tanárnőét. Egy szeretni akaró, magányos lelket taposott meg. S hogy én most erősebb lennék-e? Fogalmam sincs. Magamat keresem. A lelket ami a padlóra zuhant. A szívet mely az aranyló italtól aszott. Az elmét mely mérges pók hálójában ragadt. A testet amit megannyi heg csúfol, melynek tökéletlensége virít az éjszakában. Ő mégis az én tökéletesen törött társaságomban leli meg örömét. S ez engem is boldoggá tesz. Ez a váratlan gondolat pedig még nagyobb mosolyt csal az arcomra, mint tekintete mi az enyémet keresi. Meleg érintésére hátamon megremegek. Utoljára erőszakosan érintettek. Utoljára meggyaláztak. Mocskos és hideg kezek voltak. Erőszakos és fagyos ujjak. Ez egy meleg érintés. Szelíd. Kérlelő. A férfi reakciója pedig még inkább megmelenget. - Megleptem volna? – mosolyodom el ismét és kifordulva érintése elől sietek az eladóhoz. Az idős úr már a nyolcvanas éveiben járhat. Tudja, mi vagyok. Megfogom kezeit köszöntésképp és kissé biccentek is felé. Elmondom, hogy szeretnénk használni az alagsorban pihenő asztalok egyikét ha még van szabad. Számomra mindig van. Megcsókolja a homlokom. - Különleges vendéggel érkeztél. - felvonom a szemöldököm. Nem értem mire mondja. Bólintok pusztán. Visszasietek Benedict mellé. - Had lepjem meg! - ragadom meg ujjait ismét és magam után vonom az alagsorba. Gyertyák édes homálya fogad. Egy távoli asztalnál van hely csupán. Megannyi ember pihen meg. Halkan cseverésznek, miközben tea édes illata lengi körbe a helyet. - Remélem elnyeri a tetszését. - susogom és vezetve a férfit a megbújt boksz felé lépdelek előtte bő egy percig majd helyet foglalok és meggyújtom a mélybordó darabot. - Szóval mit gondol Mr. Benedict Lorenzini? - lesütöm a tekintetem.
Mindig is lenyűgözött egy nő szépsége. Azon kivételek közé tartoztam, aki ezt még képes volt becsülni, sok esetben maga mellé állítani. A ritka kivételek nem számítottak. Akadt olyan is, aki a rengeteg szépség ellenére azt mondta, hogy nem kíván részt venni az egészben. Őt nem is kényszeríthettem. De aki egyszer beszáll, annak nehezen lesz kiszállása, akkor is, ha nőről van szó. Számomra a női társaság mindennél többet jelentett, hisz lényegében megvettem őket. S bármit is akartam tenni, egyszerűen meg is tehettem. Mindent megkaptak tőlem. Ékszereket. Drága ruhákat a Milánói kifutóról. Cserébe nem kértem szerelmet. Csal hűséget. S ezt egyikük nem tartotta be. A legjobb emberemmel kezdett viszonyt. Ez elég mély nyomott hagyott bennem ahhoz, hogy a legkevesebb bizalmam sem maradjon a nők irányába. Tárgyakká váltak, szimpla eszközökké egy furcsa szomj kioltása érdekében. - Ez a hely lenyűgöző, Miss Holm. - jegyeztem meg mosolyogva. Ez már magában furcsa gesztus tőlem, tekintve, hogy alapvetően nem vagyok képes ilyesmire. Miért mosolyognék? Anélkül is az van, amit akarok. - Tükrözi azt, amit képvisel. Számomra őn egy hatalmas meglepetés, egy csalódás, de mindezt pozitív irányban érzem. - fűztem még hozzá. Bókoltam már nőknek. Az utóbbi időben veszett el ez a tulajdonságom. A nők csak csalódást okoznak. A húgom is... Dorothy... mindent megkapott tőlem... olyasmit is, amiről azt sem tudja, hogy tőlem van, de közben mégis. És utál. A nők tényleg nem vehetőek meg? Ezt rühellem! - Alig várom a meglepetést. - Követtem őt, semmi ellenszegülést nem pillanthatott meg arcomon, testem követte őt, mintha ezen múlna bármi is. Kifordulhattam volna ebből a helyiségből. De nem tettem. Hajtott a kíváncsiság, az ismeretlen, mely... lényegében ez a nő volt. Teljes egészében. - Azt gondolom, hogy... hihetetlen, hogy ön eddig nem került a látókörömbe. Holl bujkált eddig, kedvesem?
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 26, 2015 1:51 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
to Benedict Lorenzini
I can’t let myself go. I have to be the good girl.
Hirtelen fog el a vágy, hogy felfedjem előtte magamat, a titkaimat, a ki nem mondott félelmeket s vágyakat, az álmokat mik ebben a percben olyan élesen vetülnek elém, hogy szinte képes lennék megérinteni őket. - Én... - ajkamba harapok. El akarom neki mondani, mi vagyok. Azt akarom, hogy tudja, mivel van dolga, nem akarom átverni, tévhitekbe ringatni. - Én... - kezdek bele újra és ezúttal tekintetem lesütve veszek mély lélegzetet.
„Felettem magasodik. Alakja mohó medveként terít be. Izzadságcseppek csöpögnek homlokomra, ajkaimra, melleimre... ő meg csak mosolyog. Nem szól. Aztán ajkai elnyílnak s fogai húst tépve marnak belém. Nem sikoltok. Sírok. A fájdalom, ó az a rettenet, az erőszak fájdalma s ő mindannyiszor kitörölte emlékeim közül a képeket, a fájdalmat de a rettegés egy idő után megmásíthatatlan lett. Éreztem ha közelített mert a csontok nem felejtenek. Újra és újra megerőszakolta elmém s testem a vámpír, aki végül azért igézett meg, hogy bosszút állhasson a férfin, aki elszerette menyasszonyát.”
Nem tudom, hogy mondjam neki. Hát megérintem újra. A meleg mi belőle fakad, olyan élettel teli, olyan pezsgő és forró, olyan pokolian vonzó és édes, hogy nem tudok betelni vele. Lesütöm a tekintetem ismét. Érzem, hogy arcom kipirul, hogy mellkasom hevesebben emelkedik majd süllyed vissza. - Én nem vagyok olyan mint a legtöbb nő Mr. Lorenzini. - engedem el végre ujjait és olyan, mintha a benne lüktető életet is eleresztettem volna. - Én... - nem tudom kimondani. Képtelen vagyok rá. Veszélyes játék ez. Hisz nem tudhatom bolondnak néz-e vagy undorodni fog tőlem. - Én más vagyok. - suttogom rekedten de nem merek tekintetébe nézni. Olyan végtelen zavar fog el mellette. A gyengéd ujjak melege, a tekintet amiben parázslik az élet, a szavak melyek édesen gördülnek le ajkairól... a magabiztos tartás, a félelmet nem ismerő tekintet... hogyan dobhatnám el ezt magamtól rögtön az elején? S mégis... gyermeki ártatlansággal pillantok fel végre rá. Helyes, igen. Karakteres vonásai megkülönböztetik másoktól. Udvarias, úriemberként kísért el ide és foglalt velem szemben helyett. - Elég rólam. - döntök végül a visszavonulás terve mellett. - Kérem Mr. Lorenzini, ajándékozzon meg a szavaival s meséljen magáról. - mosolyodom el kedvesen s közben már érzem készülő teánk illatát.
Egy ideig nem tudtam elszakítani a tekintetemet az övétől. De az sem zavart, ha nem nézett rám, hiszen olyan szépséges arccal áldotta meg a sors, hogy azt akkor is szívesen szemlélné bárki fia, ha csupán ennyi adatna meg. Élhetünk groteszkebb példával, mondjuk hogy ha egy utolsó arcot kellene választanom a halálom előtt, egy ilyen gyönyörűség látványával szívesen lépnék át a túlvilágra. Ennek ellenére éreztem benne tartást, sebezhetőséget, fájdalmat, szorongást... mindent, amit egy hozzá hasonló nőben nem akarnék érezni. Mindig is válogatós voltam, a nők pedig, akik megfordultak az életemben, mind elkényeztetett kis suhancok voltak, akiknek többet jelentett a gyémánt csillogása, mint bármi más. Emilia már rögtön kikötötte, hogy ne próbáljam meg lekenyerezni ékszerrel, pedig szíves örömest vásároltam volna meg neki azt a nyakéket. Ő más utat választott. És ezzel arra sarkalt, hogy én is másikat válasszak. - Kedvesem, ekkor már akkor rájöttem, mikor nem is olyan rég találkoztunk - reagáltam szavaira egy sajátos mosyolt villantva. Értelemszerű, hogy ő más mint a többi. És ezt nem is bántam. Elegem volt már azokból, akik nem tudtak felmutatni senkit, az egyéniségük pedig a béka hátsóját súrolta. Ez a nő több volt, valamiben tényleg más volt. És személy szerint egyáltalán nem érdekelt, hogy ez miért történt. Elvégre én magam soha nem az okokat tartottam fontosnak, hanem hogy azokból az okokból, amik egy-egy tettet megszülnek, vajon mi sülhet ki. És hogy nekem kell-e feltakarítanom valaki után vagy sem. A mosolyom azonban addig tartott, míg át nem adta a szót. Még soha ennyire nem éreztem szégyelnivalónak azt, hogy mi a foglalkozásom. - Azt hiszem, ha elmondanám, ki vagyok, felpattanna, és kisétálna innét. Bár tény, hogy kegyed emléke is felettébb kedves lenne számomra, de úgy érzem, a jelenlétével többre megyek. - Őszinte voltam. Bár mindig az voltam, de sokszor nem ágyaztam ilyen köntösbe.
I can’t let myself go. I have to be the good girl.
Úgy vonz magához a férfi és a belőle áradó forró energia, az élet maga, mint éjszakai pillangót a lámpás fénye. Nem érdekel ha megéget csak had érezzem testének melegét, cirógató édes bókjainak pírjait at arcomon. Reakciója kétségbeesett szavaimra megmosolyogtat és eléri, hogy tekintétére emeljem sajátomat. Nem tudom megmagyarázni mi olyan különleges ebben a férfiban, miért vonz ennyire, miért nem akarok elszakadni tőle és miért akarok minden éberen töltött pillanatot vele tölteni. Nem tudok rá választ adni és csak élvezni akarom társaságának minden pillanatát mégis annyira retteg a szívem, hogy ha megtudja mi vagyok, szörnyeteggént tekint majd rám és elmegy. Soha nem mondtam el még senkinek mi vagyok. Egyedül Hayden tudja, hisz ő tett vámpírrá... tudom, hogy azért tette, hogy megmentsen de a halál jobb sors lett volna. Most egyedül vagyok, olyan egyedül. S itt ez a férfi akinek titkai oly mélyen vannak elásva, mint az enyémek. - Ne... kérem... - mondom szinte már riadtan. - Ígérem, hogy nem hagyom itt. Nem tenném. Legyen velem őszinte. Kérem. Cserébe én is telejs ősziteséggel mesélek el magamról annyit amennyire kíváncsi. - Megérkezik a tea. Fehér jázmin illata vegyül el fahéjjal, mandarinnal és némi mentával meghintett levendulával. Az öreg hozza és vaksága ellenére tölt nekünk majd magunkra hagy minket. Aprót kortyolok a forró italból és elégedetten, szinte már elkényeztetve sóhajtok fel. - Isteni. - suttogom és elmosolyodva hunyom le tekintetem egy pillanatra, hogy mélyen magamba szívjam a tea igazi illatát. Olyan könnyed és erős egyben, olyan fűszeres és mégis gyöngéd, olyan robusztus és ugyanakkor édes. Olyan, mint a velem szemben ülő férfi. - Ne aggódjon, hiszen a társasága nélkül én is egyedül lennék és azt nem szeretném. Kérem. - kérem újra, őszintén. - Maradjon és mondja el amit elmondhat. - újabb mosoly és most már tekintetem sem sütöm le. Mellette egyre nyugodtabban érzem magam, egyre kényelmesebben... mintha mindig is mellette lett volna a helyem, mintha mindig is Benedict mellett lett kellett volna lennem.
Szükségem volt pár másodpercre, míg lehajtott fejjel tudtam gondolkodni. Nem éreztem szégyent emiatt, néha időt kellett szánnom arra, hogy a józan ész keretein belül megragadva találjak megoldást a problémáimra, még ha azok olyan jellegűek is voltak, amiket kicsiny gondolkodás nem old meg. Rögeszmés típus voltam, nem adtam fel az álmaimat, és küzdöttem értük az utolsó pillanatig. Úgy éreztem, ez ebben az esetben sem lenne másképpen, ha hagynám, hogy betekintést nyerjen az életembe. Kevés olyan nő volt, aki megérdemelte, hogy belerángassák egy efféle életbe. Nem ismertem kegyelmet... az időm nagy részében. Most mégis egy lecsupaszított vadembernek éreztem magam. Ez a nő átlátott rajtam, mégsem ijedt meg, nem állt fel, és sétált ki innét úgy, ahogyan az imént közösen betértünk. Ez egyszerre volt nyugtató, mégis tépő, sosem történt még hasonló. Nem tudtam felfogni, hogy ilyesmi létezhet. - Kevés van, amit én elmondhatok - jutott el végül hang a számig, hogy aztán utat törve ki is jöjjön rajta. Ha akartam volna is, kötött a titoktartás, mint minden emberemet. Senki világát nem tiporhattam össze a saját titkaimmal, főleg nem olyanokat, akiknek nincs és nem is lesz köze hozzá. Ezért sem engedtem közel magamhoz senkit, próbáltam tartani a távolságot mindenkivel, akivel tehettem. Köztük volt Zoé is, de hajlamos voltam megfeledkezni erről a láthatatlan vonalról, és belerángatni a szánalmas életem néhány kockájába. Ujjam csak körözött a bögre peremén, majd lassan ismét felemeltem a fejemet. - Messziről jöttem. Munkaügyben. Az egész életem munka - sóhajtottam fel. Sosem voltam gondterhes, legalábbis a küllemem nem engedte, hogy erre következtessen bárki. De mióta meghalt az apám, minden szanaszét hullott, és csakis én tartottam össze. Nem volt pihenőm, nem volt már ki tudja, hogy mióta nyugodt éjszakám. Még hogy a pénz boldoggá tesz. A hatalom igen, a pénz csak egy kiegészítő. - Rossz dolgokat teszek... nagyon rossz dolgokat - ejtettem ki a szavakat lassan, tekintetemmel újra az övébe furakodva. Tág fogalom az, hogy rossz dolog... megannyi apróság belefér.
Elmosolyodom. Szívem szerint keze után nyúlnék és megragadnám, ujjainkat összefonnám, hogy újra érezhessem testének melegét. Helyette azonban ujjaim csak a teáscsésze köré fonódnak. Megállítom, mielőtt még úgy érezné kötelessége nekem beszámolnia életéről. - Tudja egész életemben olyan férfiak vettek körül akik akarva-akaratlan de végül mindig hazugságokkal próbáltak maguk mellett tartani. Akik azt gondolták jobb elkendőzni az igazat, mintsem kiejteni az igazi szavakat, hús-vér valójukban. - Megigazítom egy előre szökő tincsemet. Mágnesként vonz magához ez a férfi és én nem tudom leküzdeni a vágyat, hogy minél közelebb kerüljek hozzá. Nem a vére vonz és még csak nem is a teste; bár tagadhatatlanul vonzó a velem szemben ülő férfi. A körülöttünk ülő párok száma ritkulni kezd. Közeledne tán a záróra? - Nem a titkai t akarom megfejteni Benedict. Csupán tudni szeretném magára bízhatom-e az enyémeket. - Elvörösödök és lesütve tekntetem fordítom el fejem. Olyan hirtelen ejtettem ki a szavakat, hogy mire felfogtam milyen sokat is jelentenek már késő volt. Ajkamba harapok és gyermeki zavaromban kezdenek ujjaim a csésze oldalán dobolni, hogy egy pillanattal később tekintetem szomorúan csillanjon meg és arcomról is eltűnjön a mosoly. - Óh, értem. - bólintok lassan. Munkaügyben. Messziről... - S mennyi esély van rá, hogy ez a munka egy ideig a városban tartja? - kérdem remélve, hogy ez a munka, legyen bármi is, itt fogja tartani a férfit. - Akkor bizonyára ezért is kóborolt New Orleans utcáin. - kuncogok fel. - Nem lehet könnyű a munkának élni. - fűzom tovább a szót – De örülök, hogy ma este úgy döntött, inkább feltérképezi a várost és annak apó csodáit. - Akaratlanul harapok újra ajkaimba és sütöm le tekintetem zavartan ismét. Benedict zavarba hoz. Pillantásától felgyorsul szívem, értintésétől ismét élőnek érzem magam. S aztán halkan de nem kevésbé magabiztosan kalauzol tovább saját világában. Kezéért nyúlok. - Mindenki tett s tesz rossz dolgokat az életében Benedict. Kérem higgye el, én is tettem szörnyű dolgokat amelyek egy csipetnyi élvezetet sem jelentettek számomra de kénytelen voltam megtenni... ellenállni a vé... - még idejében kapok észbe. Elhúzom érintésem ha engedi. - Sajnos tartok tőle nem vagyok az az ártatlan lélek akinek vél. Sajnálom ha csalódnia kellett bennem. - nem is merek tekintetébe nézni. Túlságosan félek, hogyha megteszem, haragos vagy csalódott ábrázata fogad majd. - A tetteink azonban nem mi vagyunk. - suttogom még mindig lesütött tekintettel. - Akármit is tett, biztos vagyok benne, hogy megvolt az oka rá és abban is, hogy nem lelt benne örömöt. - Szeretném ha megbocsátaná, hogy külsőm ellenére szörnyeteg vagyok. Szeretnék az oldalán állni akármi is tartja itt. Szeretném ha kikényszerítené tekintetem és szeretném ha ajkaival becézné az eyémeket és megcsókolna. Szeretném ha kívánná a csókomat és szeretném ha erőszak nélkül venné el testemet. Gyöngéden. Ahogy senki még soha. S hirtelen vágyaim közepén találva magamat ébredek rá, hogy újra ujjai köré fontam sajátjaim.
A pillantása rabjává tett. Olyan férfi voltam, aki megkövetelte másokkal a szemkontaktust, soha nem estem kétségbe, vagy kerültem kellemetlen szituációba emiatt. Sosem rezzent a szemem, még akkor sem, ha éppen arról döntöttem, hogy egy egész családnak meg kell halnia. Talán joggal neveztek gyávának, amiért mindig másra bíztam a piszkos munkát, hisz én a főnök voltam. És nézzük bármely oldalról, de a főnök mindig a seggét mereszti, már ha lehet ekkora közhellyel élni. Attól függ, hol mi számít a meresztésnek. Emilia egy furcsa pont volt. Nem gondoltam volna, hogy rögtön egy ilyen nőbe botlok ebben a városban, de ha tudtam volna, esélyes, hogy előbb indulok erre az útra. Finom elegancia, szégyenlősség, zavar, amely testet öltött egyetlen pillanatban. Mindet láttam a szemében, méghozzá egyszerre... még a gyomrom is beleremegett, ami szokatlan reakció volt tőlem egy nő közelségében. Én, aki mindig is megszerzendő tárgyként tekintettem egy nőre. Mert őket meg lehetett vásárolni. Eddig Gwendolyn volt a kedvencem, de végül mind rájön, hogy nem minden a pompa és a csillogás. Legnagyobb sajnálatomra. Mindegy, ők bánják. Ez a nő viszont még azt a nyakláncot sem volt hajlandó elfogadni tőlem. - Ne csinálja ezt - néztem ajkára, miután ráharapott a finoman kikent részre. Még mindig nem vettem le róla a tekintetemet, csupán elmosolyodva figyeltem szégyenlősségét és gyermeteg zavarát. Vajon minden férfi ilyesfajta reakciót vált ki belőle? Magam sem tudom, milyen gondolatokat válthat ki másokból. Talán csak én vagyok túl gyenge mellette. - Ha végleg nem is, egy ideig biztosan - tettem aztán hozzá, miután észrevettem, hogy még mindig az én válaszomra vár. Elragadtattam magam, túlzottan megbámultam, és ez nyilván jó ok volt arra, hogy zavarba hoztam. Ettől általában minden nő zavarba jön. Felsóhajtottam, miközben ezúttal tekintetem lecsúszott összefonódó kezeinkre. Észre sem vettem, mikor tört rá az inger, hogy belém kapaszkodjon, de nem először tette. És furcsamód, nem éreztem kényszert arra, hogy lesöpörjem magamról ezeket a gyönyörű ujjakat. Megnyert, és bárhogy is néztem, úgy éreztem, nem lennék képes ártani neki. Még akkor sem, ha a listámra kerülne. Kikerülném. Megkerülném a saját szabályomat. Azokat, amelyek megszegéséért az embereimnél vért ontok. - Tudom, hogy mi maga, Emilia - ejtettem ki a szavakat viszonylag halkan. - Az elejétől fogva tudom. Érzem az illatát... a hűvös vér eszenciáját a bőre alatt. Évszázadok óta vagyunk ellenségek. Én pedig azzal büntetem a saját ellenségeimet, hogy olyanná teszem őket, mint maga - húztam el végül a kezem, de nem magam miatt. Talán jobban kellett volna szorítanom. Mikor Gwen el akart szökni tőlem, de nem sikerült neki... vámpírrá tettem. Pontosabban, megkértem valamit, hogy tegye azzá, mert én magam ilyesmire a farkaslétem miatt képtelen vagyok. - De maga ártatlan. Gyöngéd. Olyan, mint egy porcelánbaba. Sosem találkoztam még hasonlóval a fajtájából.
Újfent lesütöm tekintetem. – Bocsásson meg. Rossz szokás. – köszörülöm meg a torkomat és ismét, akaratlanul is ajkamba harapok… majd halkan kuncogva saját ügyetlenségemen csóválom meg a fejemet. – Nem szándékos! – mondom határozottan bár gesztusaim egészen másról árulkodnak. Benedict régóta az első férfi az életemben, aki mellett ennyire el mertem engedni magam. Az első akinek érintése nem keltett bennem félelmet vagy undort. Nem keltett bennem leküzdhetetlen vágyat, hogy a torkába harapjak bár nem tagadom, melegen lüktető vére sok kihívást rejt. A vámpírlét mardosó éhsége folyton ott lüktet bennem és a vérbankból elcsent vér sem mindig elég. A szállítókat megigézni nem volt bonyolult feladat ugyanakkor nem is tudom bűntudat nélkül elvenni a vértasakokat. Nem szívesen lopom el az emberek elől de csupán állati véren megélni nagyon nehéz. A kettő között egyensúlyozok szüntelenül. Egyetlen egyszer táplálkoztam csupán emberből közvetlenül; azon a napon amikor vámpírrá váltam. Amikor Hayden azért, hogy megmentsen, átváltoztatott. Tudom, hogy nem akarta rám kényszeríteni ezt az életet. Tudom, hogy azért tette, hogy megmentse az életemet s nem is táplálok haragot az irányába. Arra a férfire viszont annál inkább aki miatt mindez megtörtént. Aki megigézett, aki újra és újra birtokba vette a testem és elmém. Megerőszakolta lényem egész részét minden egyes nap még végül elküldött ajándékba Haydennek, azzal az utasítással, hogy öljem meg magam és én megtettem. Hayden mentett meg. Tudja mi vagyok. Elhúzza a kezét. Egy pillanatra összetörök. Tekintetem lesütöm. Kezeim ölembe húzom, ujjaim összefűzöm. – Oh, értem. – Hogy lehettem olyan ostoba, hogy azt gondoltam nem fogja zavarni, hogy egy halott ül vele szemben? Ostoba Emilia. Aztán mégiscsak megcsillan a remény. Fellélegzem. – Ne csinálja ezt velem Benedict. – sóhajtok fel megkönnyebbülten és tekintetem csillogni kezd ahogy ismét, bátrabban, határozottan a keze után nyúlok. – Akkor ne törjön össze. – mosolyodom el megbátorodva. – Akkor bízhatom benne, hogy nem tart az ellenségének? – kérdem és még hozzáteszem. – S ha nem annak, hát minek? A porcelánbabán túl. Mert jól mondja Benedict, porcelán vagyok. S ha egyszer eltörnek, a darabjaim könyörtelenné válnak. – biztosítom a felől, hogy bár az anyag könnyen törik, erős vagyok. Túléltem a lelkem, elmém és testem megerőszakolását. Túléltem, hogy vámpírrá tettek. Oldalra ejtem a fejem. – Azóta, hogy átváltoztam, soha nem bántottam senkit. Kordában tartom ami vagyok Benedict... mégsem nézett rám soha senki úgy, mint ön. – halkítom le hangomat. – Soha nem éreztem még ilyet… - csóválom meg a fejemet esetlenül – nem éreztem ehhez hasonló élettel teli, szikrázó érintését. Soha nem… - ajkamba harapok. Tessék. Újfent nagyobb zavarom annál, mintsem szavakba tudnám önteni.
Furcsa megkönnyebbülés futott végig rajtam, mikor bocsánatot kért. Nem szívesen néztem, ahogy rágcsálta, harapdálta az ajkát, mert csak olyan gondolatokat szabadított fel a fejemben ezzel a gesztussal, amelyeket a jelen helyzetben inkább elnyomtam volna. Tekintve, hogy nem kettesben voltam itt vele, hanem másokkal. Többen vettek körül bennünket, nem adhattam meg magamnak az elégtételt azzal, hogy én magam harapjak bele abba a formás szájba, amely úgy kellette magát, mint a legdrágább selyem. A legszebben festett porcelánbaba. Vajon tudta, hogy milyen hatást képes kiváltani a férfiakból ezzel az ártatlan küllemmel, miközben ilyeneket csinál? Nem lehettem biztos a válaszban. Összetörtnek tűnt. Legbelül egy repedés díszeleghetett. Soha senki élete nem érdekelt. Kivéve Zoét, a húgom életével és épségével törődtem a leginkább. Mások sérelmeire nem szándékoztam felfigyelni, vallva azt az eszmét, hogy nem az én problémám mások szenvedése. Néha én magam okoztam azokat a kínokat, a fájdalmat, a szenvedést azoknak, akikről úgy gondoltam, hogy megérdemlik. Soha nem cselekedtem ok nélkül. De mégis, ez a nő nem tud rólam semmit. Egyetlen kézfogással nem tudhatja rólam, hogy milyen ember vagyok... azon kívül, hogy a telihold szörnyetegének születtem. - Nem, nem tartom ellenségemnek. Annál nagyobb vétket kell ellenem elkövetnie holmi vámpírságnál - mondtam neki őszintén. Nem szövetkeztem vérszívókkal, ha nem volt feltétlenül szükséges, ám hosszú idő után ő volt az egyetlen, aki némi hatást tudott gyakorolni arra a rozsdás szervre a mellkasomban. Úgy véltem, ez nem lehet teljesen véletlen. Nem dobhatom ki a lehetőséget, csak azért, mert van két agancsa. - Minek tartom? Rejtélyes idegennek, aki furcsa hatást gyakorol rám. Ha nem hinném, hogy lehetetlen, azt mondanám, boszorkányként megbűvölt, hogy ne tudjam levenni a szemeimet magáról - vallottam be. Egyszer sem pirultam el életem során bók miatt, amikor kimondtam őket, ellenben pár férfival. Nem éreztem zavart magamban, hisz már hozzászoktam az efféle beszédhez. Ám legtöbbször jelentéktelen kis mondatok voltak, nem adtam nekik valós jelentőséget. Kivéve most. - Talán csak biztonságban érzi magát. Ami furcsa. Mellettem nő még sosem érezte magát teljes mértékben biztonságban - mosolyodtam el halványan, némi fanyarsággal fűszerezve. Az érzelmeim világa tabu téma volt. Sosem beszéltem róla senkinek. Nem voltam nyitott könyv senki előtt. Csak akinek hagyni akartam, hogy lapozhasson bennem.
Elnevetem magam. Szégyellősen. Félénken. - Hagyja abba! - érintem meg újra, akaratlanul, meggondolatlanul. Vágyom az érintésére. Nem csak azért mert teljesen ellentéte az enyémnek, mert forró és élettel teli de azért is mert egyszerűen megnyugtat a közelségével. - Zavarba hoz! - pillantok fel kipirulva és mivel ő is természetfeletti, nem is akármilyen, jól tudom, hogy hallja felgyorsuló szívverésemet. No nem mintha szavaim nem vallották volna már be azt amit a pír minden pillanatban elmond. Felsóhajtok. Igen. Biztonságban érzem magam mellette. - Nem ennyire egyszerű. - mosolyodom el és megiszom a maradék, idő közben kihűlt teát. Ahogy körbenézek, mindenki megemelkedik és elindul a lépcsők felé. Igen, záróra. Hallom, ahogy fent nyílik az ajtó és távoznak miután fizettek. - Én… - újabb sóhaj. Szeretném megcsókolni. Régen nem vágyott már a testem senki érintésére most viszont belereszketek a gondolatba is, hogy megérintsen. - Úgy tűnik számomra mást jelent a biztonság, mint a legtöbb nő számára. Talán csak mert magam is olyan szörny vagyok, akitől félnek. - billentem oldalra a fejemet. Igen, szörnynek látom magam. Rémnek. Éjszaka kísértő förtelemnek. Nem vagyok kibékülve azzal ami vagyok csak azzal, ahogy élni próbálok és az bizony nem egyszerű, főleg egy olyan fiatal vámpír számára mint én vagyok. Büszke vagyok rá, hogy így kordában tudom tartani az éhségem. Ő is hallhatja, ahogy kattan a zár és felszólal a halk zene. Elvörösödöm, megint. - Azt hiszem egyedül maradtunk. - harapok bele ajkamba önkéntelen újra és ismét ráeszmélek, hogy megkért rá, ezt ne tegyen. Elnevetve magam csóválom meg a fejemet. - Tudom, tudom. - nyalom meg ajkamat. - Remélem nem tartom fel! Ha valahol lennie kell, megértem. - mondom hirtelen a semmiből. - Igazán nem akarok elrabolni a személyét ha dolga volna. - eresztem el a kezét – Ugyanakkor ha nincs hova sietnie és maradna – hajolok előrébb bizalmasan és tekintetébe vésem sajátomat – Igazán örülnék a társaságának. S boldoggá tenne ha hazakísérne. - régimódi vagyok. Nem hívnám fel magamhoz és nem kérném, hogy töltse nálam az éjszakát. Egy sétának az oldalán azonban egyértelműen örülnék. Ahogy érintésének is. Tekintetem ajkaira futnak. Arcélére. Nyaka vonalára. Fel újra a barna tekintetre.
Lelki szemeim előtt megjelent, ahogyan azt a puha és selymes bőrt érintem. Csak holmi képzelgés volt, mégis annyira valóságosnak tűnt, annyira... lehetségesnek. Egy ilyen nőnek semmi keresnivalóje Benedict Lorenzini társaságában. Törékeny volt, ártatlan, tiszta. Még ha ő maga nem is gondolta magáról, hogy az. Valami történt vele. Valami, ami megváltoztatta az élete folyamát, és ami miatt azt gondolta, ő már nem egy gyönyörű, ártatlan nő. - Mindannyiunkban van egy kis szörnyeteg - jegyeztem meg, miután megmosolyogtam a tiltakozását. Talán pont az volt a célom, hogy zavarba hozzam. A pírfoltok az arcán, az apró harapdálás az ajkán mind ellenem dolgoztak ugyan, hisz mely férfi ne kívánna meg egy ilyen nőt, de egyelőre az kötött le, hogy figyeljek minden egyes szavára. - Az emberek pedig mindentől félnek, amit nem ismernek. Higgye el, ezt tapasztalatból mondom - sóhajtottam fel. Az embereknek annyi okuk volt félni az ismeretlentől, ahelyett, hogy időt adtak volna maguknak arra, hogy kiismerjék azt a hatalmas rejtélyt. Bár személy szerint a saját üzletem kapcsán nem szerettem volna, ha kíváncsiskodnak. De minden, ami tőlük eltérő volt, taszította őket. Csak mert féltek tőle. A vámpíroktól. A farkasoktól. Mindentől, ami nem megszokott. Bár én meg is adtam az okát annak, hogy féljenek. Hallottam a távozókat, azt, hogy a zárás ideje eljött. Mégsem mozdultam. Figyeltem egy ideig az arcát, az emlékezetembe véstem minden miliméterét annak a tökéletes bőrnek. A szeme színének. Ajka vonalának. Talán nem lesz alkalmam többé látni. - Ami azt illeti, kellene. De nincs hely, ahol most szívesebben lennék - válaszoltam talán túl őszintén. Rengeteg elintéznivalóm lett volna. Mégis, néha hallgatni kellett arra, amit én akartam. És nem arra, amit megköveteltek tőlem. Egy este kimenőt megérdemelnek tőlem azok a senkiháziak. Felálltam, megkerültem az asztalt. Azt akarta, hogy hazakísérjem. Tanúbizonyosságot tett arról, hogy máshogyan gondolkodik, mint a mai nők. Máshogyan, mint én. Felé nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem ültéből, majd amikor elfogadta, ujjait megszorítva húztam őt magamhoz. Nem kérdeztem, nem finomkodtam, mikor megcsókoltam. Mindig is mohó voltam, és a tapintatból sem jutott túl sok, ha nőkről volt szó - meg úgy általánosságban mindenről. Viszont most... határokat kellett volna állítanom magam előtt. Határokat, amelyeket nem léphetek át, mert ha minden elfojtott vágy a felszínre kerül, sem ő, sem én nem távozik ma este ebből az üzletből.
Újra zavarba hoz. Elég csak a tekintete amivel éhesen simogatgja végig ajkaim, arcélemet, nyakvonalamat, kebleimet, hogy megremegjen a lábam és, hogy pír öntsön el. Nem tudom mikor kezdtek ujjaim az ő ujjaival játszani de már nem húzom el kezemet. Kell nekem az érintése, kell nekem a tekintete, a csókja ami még mindig várat magára pedig a levegő már olyan feszült, hogy szikrából is robbanás lehetne. Lenne dolga de engem választ. Újra meglep és nem is tudom ezt jól leplezni. Értem nem maradt még senki. Záróra. Némán figyelem. Nem kellenek szavak, beszélnek helyette az érintések, a pillantások. Megemelkedik és úriember módjára húzza ki székemet, hogy felsegítsen. Megcsókol. Vadul de nem erőszakosan. Mohón de nem mocskosan. Ezt a csókot nem ismerem és azonnal elveszek benne. Ez a csók egyszerre gyengéd és éhes. Egyszerre ad és vesz el. Érzem, hogy megemelkedik a lábam, hogy elakad bennem valahol a levegő ahogy visszacsókolok, ujjaim már a tincseiben, éhessé és mohóvá válok magam is, zavar s pír ide vagy oda, egész testem az övének simul, forró testének, éhező vadként csókolom újra és újra, szenvedélyesen, kérlelhetetlenül akarva még többet. Végül, hosszú percek után mikor még légzésem is csillapodni kezd simítom kezem mellkasára. Mielőtt végleg elszakadnék, nyelvem hegye még végig-végig simít alsó ajkán, apró csókokat lopva, hogy aztán mellkasába temethessem arcomat. Egyrészt nem akarom, hogy így lásson. Szörnyetegként, förtelemként. Érzem, hogy az erek megjelennek arcomon. Hirtelen és váratlanul ért ez az elsöprő vágy ami felszakadt kettőnkből. Mikor végre legyőzöm magam és ismét emberi az arcom csak akkor pillantok fel. - Van egy olyan érzésem, hogy szándékosan zárták ránk a helyet. - nevetem el magam s apró csókot lehelek Benedict arcélére. - Ez remélem azt jelenti hazakísér. - szelídül nevetésem mosollyá miközben óvatosan hátrébb lépek de ujjaim semmi pénzért nem húznám el. Ereje, pezsgése, energiája úgy ölel körbe, mintha magam is vérfarkas lennék. Éltet és ragyogóvá tesz. - Jobb ha indulunk. - válik hangom suttogássá, ahogy felhúzom a kabátom és elindulok a kijárat felé. Nem az a fajta nő vagyok, aki azonnal egy férfi ágyába ugrana, arról nem is beszélve, hogy tudom, éhségem újra csak előtörne belőlem. Kívánom őt. A karjaiban akarok elveszni, a csókjaiba akarok belefulladni de muszáj nemet parancsolnom a vágyaknak és elfojtanom az ösztöneimet, amik az súgják legyek az övé az éjszaka. Elindulok és magam után húzom gyengéden. - Nem maradhatunk, bármennyire is jó lenne. - lépek vissza mellé és simítok végig arcán, ujjaim pedig ajkaira futnak, mire sajátomba beleharapok mert azon még ott ég forró csókja. Lehunyom a tekintetem. - Bocsásson meg... - rázom meg a fejemet – De én nem olyan nő vagyok. - pillantok ismét rá. - S önző is vagyok mert újra látni akarom.
Voltak előítéleteim a vámpírokkal kapcsolatban. Talán nem is annyira előítéletek voltak azok már, tekintve, hogy túl sokszor vertek át... az egyik az üzletembe tiport bele, a másik a szívembe, és ezek közül egyik sem volt jó húzás velem szemben. Balfék vérszívókat bárhol lehet találni, ha éppen úgy szottyanna kedvem, hogy ismét úgy büntetek valakit, hogy vámpírrá teszem. Eléggé morbidnak hatott, hogy volt egy kisebb készletem vámpírbérből. Emilia valamiben más volt. Nála nem volt szükséges az, hogy felidézzek egy-egy baljós, rossz emléket a fajtájával kapcsolatban. Közöttünk ez már csak így ment. A vámpíroknak baja volt a farkasokkal, és fordítva. Ösztönös, időtlen idők óta folyó csata volt a kettőnkké, és ellent mondott minden természetes berögzödésnek az, ha egyik-másik ilyesmit kezdett érezni a másik iránt. Míg egy boszorkányt vagy egy tündért nem éreznék meg, addig egy vámpír már méterekről felhívja magára a figyelmemet. Jól kicsesztek velünk azok a bizonyos ősök. De hát... a történetet már mindannyian ismerhettük. Kiszakadt a csókból, de nem rögtön. Nem. Előtte átadta magát mindannak, amit tőlem kapott, én pedig annak, amit ő adott magából. Nem akartam mohó lenni, mégis, éreztem a mozdulataimon, a vehemenciámon, hogy ismét előtör belőlem a dominancia, amit régóta próbáltam elrejteni. Legalábbis mióta vele vagyok ebben a szűkös kis kávézóban. Az, hogy általában nem járok sikerrel önmagam megtagadásában, már nem újszerű történet. Mindig is voltak problémáim az önmegtartóztatással, még ha ez annyiból is tevődött össze, hogy ne érjek hozzá egy drága vázához. De... ez a nő nem egy drága váza volt. Az értéke ugyan felbecsülhetetlen, de sokkal törékenyebb, még vámpír létére is. A kabátja már ott volt rajta, lassan segítettem fel a vállára a ruhadarabot, majd követtem. Nem voltam teljes tudatában annak, mennyi is az idő. Hol vagyunk éppen most. Azt próbáltam megfejteni, vajon mikor elégedtem meg utoljára ennyivel. Nem gyakorta érdekelt, ha egy nő nemet mondott. Elértem, hogy abból a megtagadásból helyeslés legyen. Most... valamiért elfojtottam. - Tudom... az első pillanattól, hogy nem olyan nő vagy - váltottam át tegezésbe. Nem érdekelt, hány éves. Az sem, hogy mióta állt a vámpírok sorában. Nagy levegőt vettem, majd eleresztettem. - És aggodalomra semmi ok. Nem most találkozunk utoljára - tettem hozzá ezt már egy mosoly keretei között. Hazakísérem, mert ennyivel is közelebb leszek ahhoz, hol kell őt keresnem, ha egyszer lesz... öt szabad percem.
Kezdőlap
