Annyira, de annyira szeretném utálni ezt a várost. Haragudni rá, amiért egyáltalán itt kell lennem, és iszonyú honvágyam van. Chicago az otthonom nagyjából mióta a világra jöttem. És most Ben elrángat ide magával, én pedig hülye vagyok, és hagyom magam, mert szeretem őt, és mert tartozom annyival neki, hogy nem hagyom ezzel is cserben. De attól még szívem joga lenne, hogy megvessem New Orleanst minden kis szegletével együtt, de valljuk be, nehéz utálni valamit, ami tele van zenével, művészettel, szépséggel. A környező mocsaras terület pedig szabadságérzetet ad. Attól félek, túl hamar meg fogok itt szokni, sőt, megszeretem ezt a helyet. Főleg az óvárost, a francia a negyedet a szép régi épületeivel, girbegurba utcáival, melyekről nézve a betonhegyek csak egy messzi tájkép. Persze a megszokott dolgok még így is hiányoznak, a kávéstand, amelynél reggelente a kávét vettem, meg az, hogy laptól hazafelé elsétálhassak a park mellett. Ó, és a munkahelyem. Évek fáradalmas munkájával értem el az ottani pozíciómat, és most kezdhetek mindent ismét az alapoktól felépíteni. Na jó, annyira azért talán nem rémes a helyzet, hisz néhány cikkemet már itt is olvasták, de az akkor sem ugyanaz. És akkor még nem is említettem a barátaimat, nem beszélve Lennieről és Andréról. Az utóbbi időben leginkább ők testesítették meg számomra a család fogalmát, és én mégis a bátyámat választottam a nagynéném helyett. Remélem, legalább értékeli ezt, hogy engedtem a terrorba illő nyomásának, és nem csaptam inkább az orrára az ajtót. Volt egy-két olyan pillanat, amikor bizony nagyon szívesen megtettem volna. De hát mire lett volna az jó?
Mélyet sóhajtok, majd bevágom a bérelt kocsim ajtaját. Nem szeretem ezt a járgányt, de meg kell várnom, hogy a sajátomat utánam hozzák a csomagjaim és egyéb holmim nagy részével együtt, addig pedig türelmesnek kell lennem. A kulcsot ráfordítom a zárra, csak a biztonság kedvéért, aztán elnézek a fák irányába. Túrabakancsot vettem, farmert, és egy mesefigurás pólót. Szokatlan viselet ez rajtam. Na nem a póló, vagy a Disney minta, inkább a terepre öltözés. Se túrázni, se sportolni nem szoktam, ami talán szokatlan egy farkasnál, de hát bocs, hogy nem váltam egyből fákon ugráló kis majommá, csak mert kiváltottam az átkom. A szemeimet forgatom, csak úgy magamnak, aztán megindulok előre, amerre a tábort sejtem. Azt hallottam, hogy a helyi falka nagy része itt él, én pedig szeretnék hivatalosan is beköszönni, és bemutatkozni, mert hát úgy illik. Ahogy egyre előrébb nyomakodok a „dzsungelben”, a hajamba egyre több ágacska akad, én pedig lassan kezdem unni ezt a caplatást, de mire feladnám a dolgot, megérzem az illatokat. Tagadhatatlan, fajtársak élnek a közelben. Lelkesedésemben megszaporázom a lépteimet, amelynek egy csodálatos hasra esés a vége. Láttatok már ügyetlen vérfarkast? Hát most akkor nézzetek meg jól!

Zoé & Kaleb

Little Alice fell down the hole, bumped her head and bruised her soul.

Jóindulat így, jóindulat úgy... egy kevesebbet megélt jogász is jobb érvekkel rendelkezik, mint ők. Ez bizonyára családi vonás lehet, egy újabb Mikaelson-adalék, ami hiányzik belőlem. Szinte már sajnálom - vagyis nem, inkább mégse. Anyám védelmező jóindulatára nem hagyatkoznék a saját testi épségemet illetően most, hogy ismét az élők sorát gazdagítom egy boszorkány törékeny testében. Szüksége van rám, de ez nem egyenlő a sértetlenségemmel vagy hogy nem dob el azonnal, amikor a szerepem véget ér az általa írt forgatókönyvben. Ezt nyomatékosította a legutóbbi kirohanásánál, amitől még mindig kellemetlenül zsong a fejem.
A legutóbbi látogatásom óta megváltozott városban már kellőképpen kiismerem magam, míg ugyanez nem mondható el a külterületekről, különösen nem a bolhások által belakott mocsárról. Az anyatermészet intenzív szaga, ahogy a gázok kicsapódnak a méretes pocsolyák képében megtestesülő mételyekből, nem hozza meg az étvágyam, de ami lényegesebb: nem változtat a tényen, mi szerint nem vagyok nagy túrakedvelő. Nem ehhez öltöztem, nem hoztam magammal semmit a kocsim kulcsán kívül, amit az út mellett hagytam tizenhárom percnyi sétával ezelőtt. Értem én, hogy nem akarnak szem előtt lenni, de mivel úgyis nyílt titok merre vertek tanyát a bundások, igazán közelebb költöztethettek a városhoz, ha már annyiszor betérnek Francesca-hoz a játékaikért. Vagy egy lerövidített ösvényt tapossanak ki a hirtelen látogatáshoz kedvet kapó vendégek részére.
A kezemben lévő turistatérképen bejelöltem a területük középpontját a keresővarázslat segítségével, amit összehajtogatva a belső kabátzsebembe suvasztok most. Az őrszemeik nyugton vannak vagy a mostani események túlságosan lekötik őket ahhoz, hogy illően köszöntsenek a vadasparkban, ez, pedig igazán kár. Szívesen lehetőséget adnék számukra ingyenélő társaik hitelének törlesztésére, ám, ha a nyílt közeledésem nem ugrasztja ki a nyulakat a bokorból... A szuperérzékeim nyújtotta előnyeim oda lettek hála a Gilbert-ivadéknak, de a magasabb síkról tökéletes rálátásom van a lentebb kiránduló virágszálra, amint a sűrűn nőtt bokorfal végéhez érek. Megállok, miközben félrehajtok egy gallyat az utamból. Vállammal a fának dőlök, onnan szemlélem egyelőre minden figyelmeztetés leadása nélkül a botorkálót. Nem bujkálok, sőt, kifejezetten kíváncsi vagyok, mikor vesz észre - előbb, utóbb -, de az esés pillanatában legyőz a játékos türelmetlenségem. Egy egészen apró mozdulattal némi szellőt keltek, hogy a már lehullott levelek közül egy pár a hajába szálljon. Gyorsan jött, gyorsan megy.
Lecsúszok a pár méternyi földsáncon és egy gördülékeny kocogással csökkentem az esés lehetőségét az aljára érve. Mi sem történt módon, segítőkészen lépek közelebb, mintha az ártatlan légfuvallat valóban természeti jelenség lett volna.
- Mire fel ez az óvatlan sietség? - kezemet nyújtom felé, azzal a tipikus mosollyal az arcomon, amitől olyan könnyen zavarba jönnek a gyengébb nem tagjai a közvetlen stílusom mellett, melyből most sem csíptem le egy keveset. - A természet megvár, Kedves. - odakívánkozik az a megjegyzés, nem tehetek róla, kár lenne magamban tartanom. A segítségem vagy anélkül, ha felállt a lány leplezetlenül nézek végig rajta. Legfeljebb pár horzsoláson kívül egyéb baja nem eshetett, a mivoltára való tekintettel, pedig nem futom le az erre vonatkozó illemkört. Nem kerülte el a figyelmem ugyanis az a durva, ízléstelen mágiarezdülés, ami a vérfarkasokra jellemző, ahogyan a hozzám hasonló járatlansága a környéken, ami még kapóra jöhet számomra.
- Úgy vélem túratársra lesz szükséged, hogy legközelebb legyen ki elkapjon a botlásodnál. - jelentem ki meggyőző magabiztossággal felajánlva a szolgálataimat visszautasíthatatlan derűvel. Kérlek, ki  tudna nemet mondani egy ilyen páratlan lelketlennek léleknek, mint én?

Nem tudom, hogy az ügyetlenségnek léteznek-e fokozatai, de ha igen, én mindenképpen legalább egy országos díjat érdemelnék. Ha már elterültem, maradok is még egy kicsit a földön. Felesleges a sietség, innen tovább meg már amúgy sem eshetek. Megvárom, amíg a leütött végtagjaimból elmúlik a zsibongás, és csak után döntök úgy, hogy feltápászkodom. Ekkor azonban lépések zaja üti meg a fülemet. Valaki közeledik. Először csak a fejemet emelem fel, hogy rálessek az érkezőre, aki közben már fölém is lép, és segítő szándékkal nyújtja felém a kezét. Udvariatlanság lenne visszautasítani, én pedig nem vagyok udvariatlan.
- Köszönöm – vánszorgok talpra a srácba kapaszkodva. - Csak szerettem volna már innen kiverekedni, még nem ismerem ki jól magam itt a fák között. Nem vagyok ám mindig ilyen ügyetlen. Na jó, de igen... általában az vagyok – vonok vállat lebiggyesztett ajkakkal, aztán igyekszem kicsit rendbe szedni magamat. Először is ledörzsölöm az alkaromról a vérmaszatot, ami alatt már be is gyógyultat a horzsolásaim. Nem vészes. Legalább van egy-két jó oldala is annak, hogy farkas vagyok... a sok rossz mellett. Aztán a hajamból is megpróbálom kibogozni a beleakadt ágakat és leveleket. Közben felsandítok a potya kísérőmre. Hmm... azt hiszem, egy boszi. Majdnem biztos, hogy az. Ez most viccesen fog hangzani, de érzem rajta a mágia szagát. Na jó, ez így tényleg röhejes. De van benne valami, ami... mindegy.
- Ne vedd gorombaságnak, de mit keres egy boszi az erdő közepén, a farkasok területén? - bukik ki belőlem a kérdés, mielőtt megfékezhetném a nyelvemet. Sajnos gyakran előbb beszélek, mint gondolkodnék. Ez néha jól jön, például egy-egy interjú során, amikor pofátlannak kell lenni, és feltenni a nagy kérdéseket hezitálás nélkül. De most? Mi van ha tévedek a boszorkánysággal kapcsolatban, és ő mondjuk csak egy sima halandó? Ha vámpír vagy farkas lenne, azt határozottabban érezhetném. Hát... maximum flúgosnak néz, aki eltévedt, mint Alice Csodaországban. Vagy lehet, azt gondolná, hogy Piroskának hiszem magam. Háh, pedig itt én vagyok a farkas.
Na de a lényeg, hogy a srác, velem egyetemben, nem úgy néz ki, mint aki gyakran tölti az idejét ilyen terepen. Inkább mondanám turistának, főleg ezzel a brit akcentussal, de a turisták nem inkább a francia negyedben szokták múlatni az időt? Itt nincs sok látványosság, csak gaz meg ingoványos talaj.

Zoé & Kaleb

Little Alice fell down the hole, bumped her head and bruised her soul.

Mintha csak egy napozó békát látnék az avarban szétterült végtagokkal. A szórakoztató hasonlatra kedélyesen vigyorodok el, mielőtt felajánlanám úriemberi segítségemet a bajba jutott Piroskának, aki a nagymama felé tartva elesett. Nem mellesleg elhagyta piros lebernyegét és az étellel teli kosarat sem látom a közelben, ami enyhítene a kellemetlen tényen, hogy nem foghatja a farkasra a sikertelen küldetését.
- Kérlek. - rendezem a felsegítésért bezsebelt köszönetet és egy fél lépésnyit hátra lépek, hogy több teret adjak a tollászkodáshoz. Nehéz lenne nem észrevenni az elsőbbséget élvező igazgatást, ahol vér pecsételi meg a ruhát, de egyelőre mit sem törődve vele nyúlok kérdezés nélkül a hajához. Ssz, belegabalyodott egy-két pimasz levél, de nem burkolózok csöndbe, amint a magyarázkodás végéhez ér.
- Ismétlés a tudás anyja, nem igaz? - ejtem a földre az ujjaim közé csippentett darabot, ha nem lépett odébb a közvetlenségemre válaszul a kis farkas, hogy kizárólag egymaga szedegesse ki őket a gubancos hajából. - Legközelebb bizonyára ez nem fog megtörténni és nem kell elaltatni egy aggódó idegen érdeklődését a hogyan léted felől, különösen a karod sértettségét illetően. - ha odafentről nem állapítottam volna már meg miféle lénnyel-lánnyal hozott össze a sors, most elég könnyű dolgom lenne kijavítanom ezt a csorbát. Az erre vonatkozó tájékoztatást, pedig már-már kötelességemnek érzem... vagy csak ismét nem bírok magammal, hogy erőm teljében vagyok dicső feltámadásom után? Nehéz megmondani. Külső szemlélőnek, pedig azt, hogy jóindulatú vagy éppenséggel kevésbé annak nevezhető a megjegyzést. Gyönyörű kettősség.
Azon az egy levelen kívül nem szedek ki többet, már amennyiben hagyta. Ha marad is a hullámos szálak között, legfeljebb figyelmeztetem róla - vagy nem, ssz, nehéz dilemma, minden esetre nem veszem le a tekintetem róla, amíg rendbe szedi a külsejét. Féloldalasra húzódik a szám, miközben a kezemet a kabátzsebembe csúsztatom.
- Dehogy veszem Kedves. Új vagyok a városban és kering egy-két pletyka a helyi falka körül, aminek szeretnék utána járni. - ő maga említette nem ismeri ki magát olyan jól a környéken, így nagyot álmodva merem azt feltételezni, hogy nem tagja a vérfarkas közösségnek. Még legalábbis nem és úgyis ki fog derülni előbb-utóbb egy szóból, mondatból, hogy valóban így is van-e.
- Hírlik ugyanis, hogy szeretnének megszabadulni az őket sújtó átoktól. - nem tagadom a boszorkány megnevezést. Játszadozhatnék tettetéssel, de nem tartana soká és nem kaphatnám meg a nekem kellő információkat, olyannyira nem lehet ezt a témát körbejárni. A világos szempárba mélyesztem a sajátomat, hátha látni vélem a kíváncsiság felvillanó szikráját a kis farkaslány bogarainak alján.

Hihetetlen ez a fazon. Mármint abszolút jó értelemben. Olyan parádésan csomagolja udvariasságba és figyelmességbe a tömény iróniáját és szarkazmusát, hogy akármelyik újságíró kollégám megirigyelhetné tőle ezt a képességet. Mert az „aggódó idegen” figyelmét bizony nem kerüli el az sem, hogy a karomon ejtett seb rekordsebességgel regenerálja magát, és mire letörlöm róla a vérmaszatot, már hűlt helye sem marad annak, hogy megsérültem. De tekintve, hogy a látványon csak gúnyolódik, és nem tör rá a frász, nyilvánvaló, hogy igazam volt vele kapcsolatban: boszorkány. Mármint halálbiztos, hogy nem először lát ilyet, tehát nem érzek rá késztetést, hogy magyarázkodásba kezdjek a „csodát” illetően. Inkább csak megvonom a vállam, mert hát mi egyebet fűzhetnék ehhez hozzá. Hmm... a néhány évvel ezelőtti, jóval közvetlenebb és vidámabb énemnek biztos lett volna egyéb mondanivalója is, az a Zoé – akkor még Zowie – sokkal többet fecsegett, függetlenül attól, hogy volt-e mit mondania, vagy sem, de azt a lányt még nem sikerült újra előtérbe helyeznem. Helyette maradt ez a könnyen zavarba hozható lány. Hát ez van. Akkor is csak szégyenlősen mosolygok, amikor a srác kihalász a hajamból egy falevelet. A zavaromat azonban hamar elmossa a kíváncsiság, ami a szavai nyomán ébredezik bennem.
- Na várj... hogy mit mondtál? - csodálkozástól nagyra kerekedett szemekkel meredek rá. - Megszabadulni az átoktól? Ez tényleg lehetséges? - Lehet, hogy csak tréfál. De ha bosziként tényleg emiatt keresi fel a falkát, biztos tud is valamit erről. Hűha! Még sosem gondolkodtam rajta, milyen lenne az életem, ha nem kellene havonta egyszer átváltoznom. Eddig képtelenségnek tűnt, másfelől viszont egyféle természetes büntetésnek vettem. Mert az is. Ez az infó viszont akkor is meglepett.
- És te tudnád is ezt biztosítani a számukra? - vonom össze a szemeimet gyanakodva. Valahol biztosan sántít ez a dolog. Talán csak alábecsülöm őt, de olyan fiatalnak néz ki. Nem gondolnám róla, hogy ért a komolyabb varázslatokhoz. Bár lehet, hogy csak én vagyok túl tapasztalatlan természetfeletti ügyekben.

Zoé & Kaleb

Little Alice fell down the hole, bumped her head and bruised her soul.

Szép lassan terítjük a kártyákat, ki szándékosan, ki véletlen baleset útján. Én boszorkány vagyok, ő vérfarkas. Én a fajtársaihoz tartok egy visszautasíthatatlan ajánlat elhintésével... részben igaz is, ő pedig...? Ő van soron, miközben az egyik hajába gabalyodott falevél a földre hull az ujjaim közül. Reakciója mindkét esetben tetszetős. Meglepetést okozni és a gyengébb nem tagjait zavarba hozni. A két egyik legkedvesebb elfoglaltságom már évszázadok óta. Már, amikor épp nem egy tőrrel a szívemben feküdtem a nagy műgonddal készített koporsóban. Nik igazán elintézhette volna a puhább bélést, de persze, egyik sem az ő alvóhelyéül szolgált.
- A vámpírok is képesek a napon járni, nem igaz? Nem gondolkodtál el még rajta van az, hogy ők a hónap bármelyik napján, bármennyi ideig megtehetik, míg a farkasoknak újra és újra át kell élniük teliholdkor az átváltozással járó fájdalmat? - teszem fel az elmélkedésre sarkalló kérdés, de nem hagyok neki annyi időt, hogy előttem válaszolhasson. A drámai hatásszünetek híve vagyok két szín között.
- Nos, sokan nem tették kevés képzelőerő híján. - húzom el a számat egy megjátszott szemforgatás kíséretében. - S hogy egy közhellyel éljek: minden lehetséges.  - ..még a holtak feltámasztása is. Önmagában a szóban forgó két, három faj létezése is meseszerű, miért érne véget itt, ezen a ponton a természetfeletti világ határa? Ez is csak azt bizonyítja sokakba kevés fantázia szorult. Meg lehet oldani azt is, hogy egy táltos paripának unikornis szarva legyen. Erősen rögzíteni kell azt a csavaros csontdarabot. Egy szóval sem mondtam, hogy mindenre van mágikus megoldás...
Benedvesítem a számat, ahogy szélesebbre húzza a mosolyomat a feltett kérdés.
- Talán igen, talán nem. Nem árulom el minden titkomat Piros, kettőről már így is tudsz, elég nagy az egy napra eső mennyiség nem gondolod? - kedélyesen ütöm el a téma komolyságának élét, többek közt a megnevezéssel, ami a Grimm mese után igazán szórakoztató értelmet nyer jelen szituációnkban.  Egy lépést oldalra lépek, hogy jobban megnézhessem játékos méregetés keretein belül, mint katona a katédját. Vagy a farkas Piroskát? Hm.
- Most már tudod miért vagyok itt, úgy fair, ha te is elárulod. - érvelek az egyenértékűség elvével a kis farkasnak és a karjaimat összefonva figyelem.

Van abban némi ráció, amit mond. Hisz valóban, eredetileg a vámpíroknak sem kellene a napon járniuk, mégis megteszik, állandóan. Ha az ő átkukat semlegesíteni lehet valamivel, akkor a miénket miért is ne? Nem hülyeség. Sőt, egészen felvillanyozó hír. Belegondolni, hogy talán nem kell az egész hátralevő életemben havonta egyszer keserves kínok között átváltoznom. Persze még mindig nem biztos, hogy nem mondanék erről le. Tudom, mazochistán hangzik, és lehet, hogy van is benne igazság, de úgy gondolom, bűnhődnöm kell azért, amit tettem. A teliholdas éjszakák igen szemléletes és érzékletes emlékeztetőt jelentenek számomra, hogy miért kell a helyes úton maradnom. Ettől függetlenül persze egy részem vágyik arra a szabadságra, amit ez a srác most meglebegtetett előttem.
- Ez is valamilyen ékszerben hordott kövekkel lenne lehetséges? - kérdezek rá, ha már a vámpírokat hozta fel példaként. Számukra azok a szépséges, kék lapis lazuli kövek jelentik a menedéket, melyet általában gyűrűbe foglalnak. Legalábbis amennyire én tudom.
- Piros? - nézek enyhén értetlenül, összehúzott szemekkel a fiúra. Aztán végignézek magamon. Hát a felsőm valóban vörös, de a nevem nem. - Nagyon humoros vagy. Nincs nálam kosár, és nem is a nagymamámhoz sietek, hanem egyenesen a farkasokhoz. Zoé vagyok egyébként – mutatkozom be, ha már itt tartunk, csak hogy megkönnyítsem a dolgát, és ne kelljen érdekes beceneveket keresnie rám.
- Jogos a kérés. De az én indokaim nem ilyen érdekesek. Ahogy már mondtam, új vagyok New Orleansban. Csak pár napja költöztünk ide a bátyámmal, aki egyébként elég elfoglalt ember... - Nem is tudom, mi a fenének rángatott magával. Tökéletesen meglett volna itt nélkülem is, hiszen úgyis csak a titkos bizniszeivel van elfoglalva. - Tehát úgy döntöttem, felkeresem egyedül a falkát, hiszen illene bemutatkoznom nekik. Azt hiszem. - Nem mintha sokat tudnék a falkán belüli illemszabályokról. Chicagoban is többnyire elkerültem fajtámat, pontosabban a családomat, hiszen esetemben a kettő ugyanaz. Idegen fajtársakkal pedig csak ritkábban akadtam össze, leginkább csak véletlenül, és sosem az én dolgom volt a falkám képviseletében bemutatkozni. De most más a helyzet, idegen terepen vagyunk, ahová szeretnék minél előbb beilleszkedni. Már csak azért is, mert hiányzik Chicago és utálom magamat ennyire idegennek érezni. Szóval ha az itteni farkasok elfogadnak, nos, azt remélem, hogy valamelyest majd változni fog.
- A szeles városból jöttünk. Te jártál már ott? Minden annyira más, mint itt. New Orleans és Chicago annyira különbözőek – kezdek könnyed fecsegésbe anélkül, hogy igazából észrevenném. Úgy tűnik, lassan feloldódom, és ezzel máris jobban előtérbe kerül a sokkal közvetlenebb énem. Beszéd közben a lábam is jár, a mondat végére már ki is keveredek a fák közül, és a tábor területén találom magam. Kihalt. Az illatok mind idevezettek, és nem lehetnek túl régiek, de úgy tűnik, a falka tovább állt egy ennél is eldugottabb helyre. Vagy az is lehet, hogy csak bizonyos alkalmakat töltenek itt. Tanácstalanul fordulok szembe a kísérőmmel.

Zoé & Kaleb

Little Alice fell down the hole, bumped her head and bruised her soul.

Egy talányos mosollyal felelek első ízben a kíváncsiskodásra. Nem tehetek róla, teljes mértékben ártatlan vagyok, Nik életére esküszöm...
- Talán igen, talán nem. - irodalmi körökben egoizmusra utaló jelként tekintenek, ha az író önmagától idéz. Páratlan szerencsémnek tudható be, hogy az erdőben tékozlók találkozóján teszem jelenésemet és nem az olvasó klubbén - a végén még kiszimatolná az igazságot a lány...
Az igazat megvallva, anyám nem avatott be a részletekbe. Ritka szokásainak egyike, igazi fehér hollós. A bemutatott csecsebecse és a különféle beszerző utainak részleteit összetéve tudtam teljesebbé tenni a képet, de a farkasok ügye közel sem érdekelt s érdekel annyira, hogy néhány gondolatnál több időt fecséreljek rájuk. Ők nem tartoznak a problémáim, a feladataim közé. Saját szakállamra kutakodok a mocsárban jelenleg, információk után és nem vetem meg az ez idő alatt elém botló szórakozást a kisbundás képében. Carpe diem. Egyszer élünk; állítólag. Ez a kifejezés, pedig éppoly fontos, mint a 'szeresd magad és Isten is megszeret'... vagy az segéllel van? Ssz.
Enyhe teátrálissággal döntöm meg a felső testem, hogy a bemutatkozásra felelvén nyújtsam felé a nyitott tenyeremet. Tisztában vagyok az irónia miben létével, hogy megvetette lábát szavaiban, de nem veszek róla tudomást. Kedélyesen értelmezem, pont úgy ahogyan szeretném.
- Köszönöm a bókot Zoé, én Kaleb. - látszólag beadom a derekamat, értem a célzást, de mint a példa is mutatja: szokásaim közé tartozik a szelektálás, amit kedvem szerint hol alkalmazok, hol nem. Az elkövetkezendő idő bármelyik pillanatában megváltoztathatom a döntésemet, de egyelőre nem adom jelét az erre vonatkozó megfontolásnak. Bravúrosan őszintének hatok a szándékos öndicsérettel, amit most nem viszek túlzásba... legalábbis nem nyújtom el, hogy kellemetlen szájízt hagyjon maga után. - Örülök, hogy egymás mellé sodródtunk, ketten nagyobb eséllyel navigálunk el a falkáig. - a megerősítő kézfogást követően a kabátzsebembe teszem a kezeimet és enyhén ráncolódó szemöldökkel tekintek körbe, ami kifejezetten gondolkodóvá teszi az ábrázatomat. Végső soron az ő érzékei jobbak, az elkapó reflexem nem rozsdált még be; ketten az erdő ellen egész jók az esélyeink.
- Hm, tehát a bátyád hagyta, hogy egyedül jöjj meglátogatni a jövendőbeli családot. - valahol ez a fajta elfoglaltság érdekes párhuzamnak számít, csiszol is a szándékaimon egy leheletnyit. - Mármint... gondolom, a bemutatkozással jó pontokat akarsz szerezni a későbbi csatlakozáshoz, nem? - tolom egyből a másik után a kiegészítést, hogy segedelméül tisztázzam miféle logikára alapozom a feltételezésemet. Egészen egyszerű, pont olyan, amivel meg kell állapítsam, hogy az eddig tapasztalt magány nem megtévesztésül szegődött mellém, mellénk. Az erős védelmi ösztönök fülüket, farkukat behúzva lapítanak. Nem érzem a tarkómon matató figyelmet, csak a hátrahagyott, jellegzetes kutyaszag van a levegőben, amihez még különleges érzékek sem kellenek...
- Lássuk csak... ha az emlékezetem nem csal, egyszer - még az előző évszázadban - jártam már az öreg füstös Chicagoban. Azokban az időkben sejtelmes, sötétebb hangulatával igencsak megkapó és vonzó volt, nem annyira nyílt, fesztiválszerű, mint New Orleans. Kár, hogy csak rövid ideig élvezhettem az undok testvéreim jóvoltából... - elhúzom a számat ahogy a vérbeli ünneprontókra gondolok. - Nem tudom azóta mennyit változott a hely. - a jelenet ezen részébe tökéletesen beleillik egy vállvonás, miközben a magára hagyott tábor terülétre érünk. Régi, mázolt edény hever a földön, odébb egy feldöntött szék fekszik a porban, nem beszélve a szárítón lógó, megsárgult lepedőről és a tárva-nyitva felejtett ajtóról...
Mivel (baj)társnőm olybá tűnik javaslatra vár tőlem, talán elérkezett az ideje annak, hogy tudásommal ékeskedjek tollak helyett. Benedvesítem a számat, mielőtt az utolsó részletről is visszaemelném a tekintetemet Pirosra és közben már előzékenyen tartom is a kezeimet, az övéit kérvényezve némán. Közel sem vagyok olyan tudatlan, hogy ne ismerném az itt történtek egy részét, de mindig is nagy rajongó voltam Shakespeare színház művészetének... a show, pedig nem állhat le.
- Derítsük ki a közelben vannak-e, mit szólsz? - bökök a tenyereimre, utat mutatva mi a következő lépés felé. Nincs is jobb egy vérfarkasnál ahhoz, hogy a mágia segítségével megérezhessem a hasonszőrűek jelenlétét...

Felvonom a szemöldökeimet a válaszát hallva. Mindenre csak ezt tudja mondani?
- Hű, valaki borzasztóan rejtélyes. A többi farkast is ezzel a sejtelmes dumával akarod meggyőzni? - kérdezem elvigyorodva. - Vagy csak azért jöttél, hogy bedobd közéjük a csalit, és ha majd eleget rágódtak rajta, akkor előállsz a feltételeiddel? - biccentem kicsit oldalra a fejemet. Mert ugyan ne mondja nekem, hogy az egészet csak csupa jólelkűségből teszi, nem ejtettek a fejemre. Nem tűnik Teréz anya típusnak, messziről sem, és nem hiába jöhetett ide a mocsár közepébe, keresztülgázolva árkon-bokron, csak hogy megkeresse a fajtámat, tehát valami haszna neki is lesz belőle. Bár... az is lehet, hogy ő csak a küldönc, és ő maga sem tud többet. Persze a mindent tudók magabiztosságával rendelkezik, én meg már elkönyveltem magamban, hogy ne fogom alábecsülni csak azért, mert fiatal, de attól még lehetek éber. Hiszen újságíró vagyok, vagy mi fene, szakmai követelmény folyton nyitott szemmel járni. Ez mondjuk nekem átvitt értelemben jobban megy, mint szó szerint, tekintve hogy korábban, farkas létemre is, képes voltam felbukni a saját lábamban. Kezet fogok Kalebbel, aki büszkén vallja magát humorosnak, de ezen már csak mosolyogni tudok. Közben, mivel úgy illik, hogy Mr. Rejtélyes után most már én is eláruljak egy-két dolgot magamról, és az ittlétem okáról, ahogyan ő erre engem nagyon szépen emlékeztet, én is mondok néhány szót. Nem mintha az én sztorim annyira izgalmas lenni, és fele olyan sejtelmes sem lehetek, mint Kaleb.
- Öhm... a jó pontok szerzésében van némi igazság – bólogatok. - A bátyám viszont nem hagyta, mert tulajdonképpen nem is tudja, hogy itt vagyok. Valószínűleg ezer szavas kiselőadást tartott volna előbb nekem, hogy mire kell figyelnem, vagy simán nem is engedett volna el, esetleg valakit a nyakamba varrt volna, hogy elkísérjen, szóval mindkettőnket megkímélve a fejfájástól, inkább eljöttem előzetes bejelentés nélkül. Kis tesónak lenni néha nagyon fárasztó... - sóhajtok. - Neked van testvéred? - kérdezek rá, ha már szóba került. Az elhangzottak után egy cseppet hálátlannak érzem magam, pedig nagyon is szeretem és tisztelem Bent, és ki tudja, talán tévedek, és nem kaptam volna kioktatást akkor sem, ha elárulom neki, hogy ide tartok. De amióta magával rángatott New Orleansba, meg sem várva, hogy rendesen összecsomagoljak, vagy elbúcsúzzak az eddigi életemtől, én már nem tudom, hogy mi várhatok tőle. Már régen megszoktam, hogy nagyon különbözőek vagyunk, és már megtanultam kezelni a gonoszkodó beszólásait, az általános nemtetszését a munkámmal kapcsolatban, de a zsarnoki megnyilvánulásait jóval nehezebb elfogadni. Na de hamar kirázom a bátyámat a fejemből, és újra Kalebre figyelek, és a kissé különös megfogalmazásra, ami épp most hagyta el az ajkait.
- Előző évszázad alatt a kilencvenes évekre gondolsz? - kérdezek rá gyanakodva. Egy hétköznapi ember számára ez lenne a kézenfekvő, de már kezdem megtanulni, hogy a természetfeletti világban semmi nem az, aminek látszik. Ám mielőtt mélyebben is fejtegetni kezdhetném a témát, egy másik megjegyzése kelti fel az érdeklődésemet.
- „Undok” testvérek? - ezek szerint több is van belőle, és ezzel a korábbi kérdésemre is választ kapok. - Ezek a családi dolgok sosem egyszerűek, nem igaz? - mosolyodom el. Mert persze az elhangzottakból nem kell feltétlenül arra következtetnem, hogy nincs jó viszonyban velük, de nyilvánvaló, hogy vannak hullámvölgyek, akárcsak nálunk, és valószínűleg a legtöbb családban. Csak hát néhol ezek nagyobbak, néhol kisebbek.
Az átbeszélgetett idő alatt hamar beérünk a táborba is, ami mindkettőnk sajnálatára üresen áll. Nem valami sikeres akció. Valahogy talán még utolérhetnénk őket, talán ha jobban körülnézünk, és szagot fogok... vagy nem is tudom. Lehet, hogy az egész nem vezetne sehová, tekintve hogy az eddig hallottak alapján a helyi falka már évtizedek, sőt, akár századok óta itt élhet a környéken, szóval tök normális, hogy mindenhol ott hagyták a szagukat. Nem könnyítik meg a dolgomat. Kaleb felé fordulok tanácstalanságomban, aki viszont máris készül valamire. Enyhe bizalmatlansággal pillantok a felém nyújtott kezeire.
- Mit tervezel? - kérdezem összeszűkülő szemekkel, de mégis közelebb lépek. Tulajdonképpen kétlem, hogy Mr. Rejtélyes elmagyarázná, mit akar, sokkal inkább megmutatja, ha hagyom. Így hát hagyom, egyszer élünk alapon. Két kezemet a tenyereire helyezem.

Zoé & Kaleb

Little Alice fell down the hole, bumped her head and bruised her soul.

Az a pimaszan kunkorodó szájsarok és a kifejezetten szúrós szavak... nem bírom megállni, hogy ne ragadjon át rám is abból a vigyorból, méghozzá egész szélesen. Mindig is imádtam azokat a nőket, akiknek van esze és tudják hogyan kell tőrként forgatni a szavakat.
- Gondolj csak bele... ha ennél többet árulok el neked, akkor már ketten fogjuk tudni a választ a 'hogyan?' kérdésre és ez nem tesz jót az üzletnek, feleződik a haszon. Manapság, úgyis információval lehet a legjobban kereskedni. Kellendőbb az aranynál. - sunyi, résnyire nyitott szemekkel pislantok le a mellettem haladó farkaslányra egy megszelidült mosoly kíséretében. - Nem két szép kék szemért árulom, de kitől épp mi számít értékesnek... Technikailag tehát a második kategóriába tartozom, hogy megválaszoljam a kérdésedet. - ...de ugyan, ki az aki nem? Mindenki akar valamit és legtöbbször a piacon dől el minden. Mennyit hajlandó fizetni érte, hogy megkaparintsa vágyának tárgyát...?
Beljebb haladva, ha minden igaz már csak pár percnyire van tőlünk a tábor, ami mellé automatikusan figyelő szemekkel számoltam az indulás megtervezésekor, de körbepislogva csak ezek hiányára leszek figyelmes. Ordas kis barátaink rég vérszemet kaptak volna az idegen szagát kiszimatolván és menten az üdvözlésünkre siettek volna, ha valóban itt tartózkodnának a közelben. Egyelőre nem teszem szóvá, nincsenek afelől kétségeim, hogy ő is észrevette az érdekes anomáliát. A kis sóhajára terelem vissza a nézelődésből az arcára a tekintetemet: tökéletesen átérzem a helyzetét... tulajdonképp bosszantóan átérzem. Bólintok a kérdésre.
- Elemi erejű késztetést éreznek arra, hogy a saját kényük-kedvük szerint korlátozzanak bennünket... Több is keseríti az életemet, egyikőjükre kifejezetten hasonlít a bátyád leírása. Jobbnak nevezhető napjain kiselőadást tart, a rosszabbakról ne is beszéljünk, mintha tőrt döfne a szívembe, hátamba... mikor épp hova. - játszok rá az igazságot bevalló szójátékomra szemforgatás keretein belül. A csodás színészi tehetségemnek és egy fontos ténynek - mi szerint Nik-nek fogalma sincs róla, hogy ismét az élők sorát gazdagítom - köszönhetően nem jut felszínre a bennem fortyogó harag: egy kikényszeredett mosolynak látszik mindössze. Némi együttérzéssel. Vagy legalábbis valami ahhoz kísértetiesen hasonlóval.
Kifejezetten bájos, ahogy a gyanakvás jeleit látom szirmot bontani az arcán.
- Természetesen, persze... jól tartom magam némi boszorkánypraktikáknak köszönhetően, de nem vagyok besavanyodott őskövület, hogy régebbi időkről legyen szó. - villantok némi ártatlanságot mindamellett, hogy az előző szóhasználatom ellenére a relatíve fiatalságomnak adok alapot. Ki látott már ilyen fitt, friss és üde régiséget, mint én...? Ritkaság számba megyek, majd újabb megerősítő bólintás érkezik tőlem. - Sosem. - taglalom röviden, mert idő közben a helyszínre érünk, ahol hűlt helyére bukkanunk a keresett falkának. Hallottam ezt-azt... tudok ezt-azt... de több védekező ösztönt és lojalitást képzeltem a bundásokba, hogy csak így csapot-papot itt hagyjanak. A kabátzsebem komfortos melegéből kiveszem a kezeimet, hogy tenyérrel felfelé nyújtsam Piros felé, akinek a kérdésére csak egy táncba hívó mozdulatot teszek első ízben.
- Elrabolom a lelked... - előzékenyen ragadom meg a mancsát, amint moccanni látom őket. Az ujjaim zongorázva találják meg tenyerének szélén a helyüket a felkészülés jeleként. - Most hunyd le a szemed és koncentrálj a természetből kipárálló mágia szövevényeire. Ti, farkasok, összeköttetésben álltok a földdel: ha rájuk tudsz hangolódni, a te energiáidon keresztül én is képes leszek rá. - magyarázom a feladatát, a szerepét. - Szólj, ha kezdhetjük Zoé. - megállapodnak az ujjbegyeim is, stabillá válik a tartásom. Csak az ő vezényszavára van szükségem, mielőtt hozzá hasonlóan én is becsukom a szemeimet és mintegy második árnyként csatlakozom hozzá. Kettős érzés lesz számára, furcsa, szokatlan. Egyszerre fog maga mögött érezni és saját magát én mögöttem, miközben a mágiával támogatott farkasösztönei egy kiteljesedettebb világot mutatnak meg számára. Általa számomra is - nem csak a helyi farkasok hollétét illetően... hanem álcázó bűbáj nyomait is egy enyhén kellemetlen, zsigeri borzongás formájában .

Kétlem, hogy ha tudnám a holdátoktörő farkaskő elkészítésének módját, sokkal előrébb lennék, vagy el tudnék ilyet készíteni magamnak, még ha igazán akarnék is. De ettől függetlenül van ráció abban, amit Kaleb mond, szóval eszem ágában sincs vitába szállni vele. Az már nyilvánvaló, hogy nem ejtették a fejére. Ravasz a srác, és biztos megvannak a céljai azzal, hogy belógatja ezt a csalit a farkasok közé, mert el kell ismerni, hatásos a dolog. Mármint lehet, hogy én magam nem tartozom a félhold falkához, és lehet, hogy korábban sosem gondolkodtam el azon, hogy milyen lenne újra az átok nélkül élni, és nem is tudom, hogy akarnám-e, főleg nem így, ki tudja milyen áron... De ez az egész máris elgondolkodtatott, és ezzel Kaleb részben már el is érte a célját, nem igaz?
- Több testvér? Ajjaj! Nekem néha ez az egy is sok – csodálkozom rá, de azonnal kicsit meg is bánom, amit mondok. Mármint Bennek én nekem megvannak a magunk ellentétei, a kis civódásaink, de egyikünk sem tökéletes, és bár a bátyám, szerény véleményem szerint, nem a legjobb úton halad az életével, mégis csak ő a családom, és többnyire csak jót akar nekem akkor is, amikor rossz eszközökhöz folyamodik.
- Jól tartod magad...? - húzom össze a szemöldökeimet. Ilyesmit egy huszonéves srác aligha hangoztat magáról. Vagy kezdem kicsit elveszíteni a fonalat vele kapcsolatban, vagy épp ellenkezőleg: jó nyomon járok, csak még nem tudom, hogy ez a nyom merre is visz. - Nos, nem tudom, hogy ez pontosan mit is jelent, de gondolom igen... tényleg jól tartod magad – adok neki igazat, aztán hirtelen elvörösödök, mert rájövök, hogy ez leginkább úgy hangzott, mintha bókolnék neki. - Mármint csak úgy értettem, hogy ha tényleg idősebb vagy, mint amennyinek kinézel... szóval hogy... fiatalos vagy. Tudod mit? Hagyjuk a témát! A farkasoknak itt kellene lennie valahol – fordulok körbe, terelve a szót, és inkább a kis küldetésünkre koncentrálok. Csak akkor fordulok újra szembe Kalebbel, amikor be akar vonni a kis hókuszpókuszába. A lélekrablós kijelentésre azonban tágra nyílt szemmel rántom vissza a kezem. Persze gyorsan leveszem, hogy csak gúnyolódik velem.
- Csak vicceltél – nyugtázom kissé fellélegezve, és még egy halvány mosoly is végigfut az arcomon. - Na jó, csináljuk – hunyom le a szemeimet, ahogy kéri, és a következő pillanatban el is kap az érzés. - Hű! - sóhajtok fel meglepetten. Ez az egész nagyon új nekem, ahogy egyszerre vagyunk egymás helyében, egymás fejében, egyszerre vagyunk mindenhol, hála annak, ahogy az érzékeim kiélesednek és kiszélesednek. Az illatok, a hangok... mind tisztábbak, és az egész, ahogy ezt megosztjuk egymással, borzongató.
- Oh! Azt hiszem, már értem, miért nincs itt egy farkas sem – engedem el hirtelen Kaleb kezét, majd felpattanó szemeim a válla felett villannak egyenesen a fák közül kirobbanó vámpírra. A boszifiút enyhén félretaszítva vetem rá magam a vérszívóra, mielőtt ő venné a mi fejünket. Persze az én erőm ilyenkor, nappal, ebben a formában, nem vetekedhet igazán az övével, ezt pontosan tudom akkor is, amikor a legközelebbi fa mellett landolok a földön, mégis talpon vagyok ismét két másodperccel később, és készen állok, hogy újra támadjak, ha kell. Nem tudom, mit akar tőlünk ez a dög, de nem hiszem, hogy teázni hívna. És valószínűleg nincs egyedül, hisz egyetlen vámpír aligha késztethet menekülésre, vagy tüntethet el egy egész falka vérfarkast. Mégis mi a fene folyik itt?

Zoé & Kaleb

Little Alice fell down the hole, bumped her head and bruised her soul.

Mérhetetlenül szerencsés Piros, amiért csak egyetlen vérrokona szívhatja a vérét... a családi ünnepségek bizonyára az alacsonyabb zajszint jegyében telnek és több jut neki a desszertből. Egy másodpercre talán elfog az irigység előszele, ami jótékonyan távozik a gördülékeny témának köszönhetően. Az összevont szemöldökeit látva egy pillanat erejéig sunyivá szűkölő szemekkel viszonzom a méregető pillantást, töretlen kedéllyel vértezve, csakúgy, mint eddig és gondoskodik a hatványozásáról amint belelép a saját maga által kreált ördögi körbe... fiatalos, huh? Oh, fogalmad sincs róla mennyire helytálló kifejezés Kedves.
- Mivel úriember vagyok és roppant bájos volt a kérelmed: hagyom... - a szószerint meg nem fogalmazott eskü tételéhez helyezem a szívemre a kezemet, míg másikat a levegőben tartom. Nem kell szaporítanom a szót, az arcomon ülő rókás vigyor mindent elmesél helyettem, többet is, mint amit szavakba kívánnék önteni... nem kevésbé zavarba ejtően. A tábor egy szélebbi pontjánál megállva viszont már nem látható ez a bazsalygás, egy leheletnyi komolyságot öltök magamra, de egy csipetnyi ugratásra azért megspórolom az időt a kutató varázslat kezdete előtt. Az önnyugtató megjegyzésre megdobom a szemöldökömet, némán sugallva: valóban csak vicceltem? ...de nem viszem túlzásba, leállok vele, mielőtt elbizonytalanodásában elkapná a nekem adott kacsóját.
Bólintással veszem tudomásul az engedély megadását jelentő frázist. A mágia létrehozásához nincs szükségem igehintésre, azáltal túl sok minden kerülne megosztásra és megeshetne, hogy elcsíp egy régebbi gondolatot a beszélgetésünk kapcsán, amit a legkevésbé sem kellene megismernie. A farkas-érzékek megtapasztalása egészen újdonságnak számít számomra, főleg a szagok terén... apró grimasz kezd fodrozódni a szám sarkában, hála az égnek a családban ez nem nekem jutott. A környezet tanulmányozásban szívesen elmélyedtem volna még egy kicsit, merre vezethetnek a szerteágazó nyomok, amiket maguk mögött hagytak a bundások, de Piros ösztönei előbb lépnek működésbe a természetéből - vagy mondjuk úgy fajából - adódóan. Cseppet kellemetlen. A vámpír jelenléte koránt sem dobott a kedvemen, amiért tönkre tette a meghitt momentumunkat...
A taszajtás következtében elveszített egyensúlyomat majdnem földközeli állapotban szerzem vissza, de a hangsúly a 'majdnem'-en van. Időben sikerül megtámasztanom a lábamat és a hátulról érkező támadás felé pozicionálni, amikor is elkapom a farkaslány hasonló helyzetbe keveredik. Nem gondolkodom sokat a következő lépésen, tulajdonképpen egyáltalán nem, hogy egy kötéssel megfosszam a mozgás luxusától a betolakodó barátunkat... ügyesen hárított Zoé, de talán a szívemre venné a bátyja, ha kiszimatolná hol görbült meg egy hajszála s kinek a társaságában. Szószerint a szívemre, újabbként a sorban, ahol most első helyen áll a vérszívó.
- Nem tudom felétek hogyan működik, de mi felénk egy hölgynek illik előbb bemutatkozni és csak utána rávetni magunkat... - tovább feszítem az ujjvégeimen összpontosuló mágiát, ami kényelmetlenebbé teszi a helyzetét az ünneprontónknak. Oldalra pillantok a lányra. Láthatóan meg sem kottyant neki a rövid időre szóló összetalálkozásuk.
- Minden rendben? - nem feltétlen a testi állapotára utalok ezzel, tekintetemmel is a minket körülvevő erdő felé bökök célzóan. Az én szemem és fülem mérföldekkel elmarad érzékelés terén az övéhez képest... akárcsak a vámpírokéhoz, akikből ha valóban akad pár a közelben, megeshet előnyként könyvelik el, hogy nem jövünk rá nyilvánvaló módon az itt létükre. Biztosan tartom a szemünk elé kerülőt és immáron teljesen kiegyenesedek, hogy egy lépéssel közelebb kerüljek hozzá.
- Igazán mesélhetnél arról mi történt itt, hogy helyre hozd az iménti hibádat... már amennyiben nem szeretnél a kisasszony kegyvesztettjeként végezni. - ...ami a hangsúlyomból is kiérezhetően: nem túl szerencsés szerep. Függetlenül attól milyen kis törékenynek is fest. A stafétabotot ezzel át is adtam neki, elvégre ő a fősértett... én csak magamban moroghatok, amiért nem tudtam meg többet az okozott intermezzo jóvoltából.

Összevont szemöldökkel várom kissé gyanakodva, hogy mit akar kihozni ebből az „úriember vagyok...” kezdetű mondatból, de aztán, hála az égnek, tényleg ejti a témát. Nos, még kiderül, hogy tényleg úriember. Ritka példánya egy kihalóban levő fajnak. Na de ideje is félretenni a csevegést, és a munkára összpontosítani, hogy kiderítsük, mi folyik itt, hiszen a tábor üresen áll, farkasoknak nyoma sincs a közelben. Neki fogunk a varázsolgatós letapogatásnak, de ez megint nem úgy sül el, ahogy eredetileg terveztük, mert idő előtt megzavarnak bennünket. De legalább a reflexeim és az ösztöneim most nem hagynak cserben. Hát nem érdekes, hogy éles helyzetben mennyivel talpraesettebb vagyok, máskor meg az is ugyanilyen játszi könnyedséggel és kecsességgel esek fenékre? Valószínűleg azért, mert a belső farkasom olyankor unja magát, el is alszik odabenn, hagyja, hogy az emberi, bajmágnes, ügyetlenebb énem vegye kézbe az irányítást, de amint veszélyt érez, felkapja a fejét és résen van. Hála az égnek. Vagy csak túlgondolom az egészet. A lényeg, hogy ezúttal sikeresen kivédtem a támadást, és bár a következő pillanatban a vámpír rövid úton felken az egyik nagyobb fa törzsére, eddig még egész jók vagyunk. Főleg mert mielőtt újra rám vethetné magát, amire ezúttal már kevésbé állok készen, Kaleb megállítja őt egy varázslattal.
- Váo, mit csináltál vele? - lépek közelebb elámulva, és a tarkómat dörzsölgetem, amit volt szerencsém enyhén beütni az imént. - Most nem tud mozogni, ugye? - méregetem a vérszívót. Kaleb felszólítja őt, hogy mesélje el, mi történt itt, én viszont, felkészülve egy esetleges újabb támadásra, vagy arra az esetre, ha a mágia nem kötné tovább a férfit, egy lehetséges karó után kutatok a földön, a tábor elhagyott dolgai, illetve az elhullott faágak között. Aztán megakad a tekintetem egy seprűn az egyik kunyhó tövében. A fajtársaknak erre most úgysincs szüksége. A térdem felett kettétöröm a nyelét, majd az éles fadarabbal visszatérek a pároshoz, és remélve, hogy elég fenyegető vagyok, egyenesen a vámpír szívének szegezem a rögtönzött karómat.
- Nekem csak annyi a dolgom, hogy szemmel tartsam a helyet, és megakadályozzam, hogy a helyi farkasok szövetkezzenek – válaszol végül a férfi kényszeredetten, a fogai között szűrve a szavakat.
- Szövetkezzenek? Kivel vagy ki ellen? Ki küldött ide? - teszek fel újabb és újabb kérdéseket, de nem érkezik több felelet, teljes csendben burkolózik a támadónk. Ilyenkor tényleg örülnék annak, ha tetszés szerint át tudnék változni. A megvillanó vérfarkas fogak biztos más hatást gyakorolnának erre a mocsokra, mint az égszínkék őzikeszemek. Olyan bosszantó! Legalább azt tudnánk, hogy vannak-e még társai a közelben.
- Mégis mi a fene folyhat itt? - fordulok ezúttal Kaleb felé a költői kérdéssel. - Azt hallottam, hogy az ősi vámpírok is visszaköltöztek ide a városba, talán egy éve. Szerinted nekik közük lehet ehhez? Végül is az ő pártfogoltuk irányítja a vámpírokat... valami Mario vagy Marcus... Marco? - De biztos valami ilyesmi volt. Jobban ki kellett volna faggatnom a bátyámat a város természetfeletti oldaláról. Kétlem, hogy Ben ugyanannyira tájékozatlan lenne, mint én, hiszen eleve ő akart idejönni, és biztos felmérte a terepet, mielőtt ideköltöztünk. Ő mindig mindent tud. Persze nekem sincs bajom egy jó rejtéllyel, hiszen újságíró vagyok, de kicsit más a helyzet, ha sorstársak élete foroghat kockán.
- Esetleg szétnézhetnénk itt egy kicsit jobban, hátha valami nyomra bukkanunk – mivel a vészívó nem beszél, ennél jobb ötletem most nincs.

Zoé & Kaleb

Little Alice fell down the hole, bumped her head and bruised her soul.

A megiramodó vámpír a következő pillanatban paralizálódik ahogy megadja magát a mágia erejének. Egy nagyra nőtt kis görcs… tenyerem felszínén érzem a megfeszült izmokat, inakat, a szorult torkot, ami nem korlátozza a beszéd képességének gyakorlásában.
- Varázslat. – nehéz nem egy kiszélesedő rókavigyor kíséretében elsütni a legnyilvánvalóbbat, amit a saját szemei is igazolhatnának, de nem tehetek róla… jó érzés élni és hogy mindezt megtehetem. – Röviden lényegében megkötöttem az ujjaim végére összpontosuló mágia segítségével, szóval nem, most nem tud mozogni bármennyire is szeretne. – fordulok a delikvensünk felé, akinek a feje felett elbeszéltem az imént. - …de beszélni annál inkább. Jobban is jár, ha összekapar hozzá egy kis kedvet. – szűkösebbre veszem egy másodperc erejéig a szorításomat, remélve ezzel kap egy motivációs löketet a váratlan barátunk. Mindamellett, hogy Piros karó általi fenyegetéssel emeli meg a szívritmusát… Nos, inkább a karó, mint Piros rettegett jelenléte.
A kinyögött válasz szinte zeneként üti meg a füleimnek a nyöszörgő hang ellenére. Sosem volt a zsánerem ez a morgós bariton. Lehet a bók hiányában fagy belé a szándék a további információközlésre, de nem akkora probléma végeredményben, kikövetkeztethetőek a válaszok és ha a szerencse Shakespeare-hez is szeretőként szegődött… Az én dolgomat egyelőre nem lendíti előrébb a bundások viszályai, úgyhogy nem teszek fel arra vonatkozó kérdéseket, hogy miben rejlik a az ideküldetésének lényege, ki volt az, aki kiadta a parancsot. A sejtés több, mint elég. A felém érkező költői felvégre először hümmentek és megindulok tappancstársnőm felé, de nem eresztem a kutyaszorítóból a vérszívónkat, remekül elvezeti az arcomra kívánkozó ingert, amikor szóba kerül a „családom” és a kicsi Hamlet.
- Marcel. – íme egy sikertörténet… amikor a gyapotszedőből a szemétdomb királya lett. Nik keble bizonyára dagad a büszkeségtől, oh, várjunk. Az ő szemétdombjáról van szó, bizonyára viszket a tenyere az őt megillető koronáért, ami hiába van a fején, mégsem jelent teljes egyeduralmat.
- Én is hallottam róluk és nem tartom kizártnak az elméletedet, hogy hozzájuk vezethető vissza a farkasok eltűnése, de nem régóta vagyok a városban… én sem tudok többet ennél, csak a boszipletykarovathoz jutottam hozzá. Egy a városba tömörült falkáról is ejtettek szót, valami egészen olasz hangzású neve van, nem jegyeztem meg pontosan. Két tűz közé szorultak az itteniek, ez volt a mese lényege, már amennyire hihetünk az öregasszonyok szavajárásának. – megvonom a vállamat. Én csak kíváncsiskodtam, nem szívügyem egészen belenyomni az orromat a körülöttük ólálkodó mocsokba.
- Szétnézhetünk, de nem vagyok benne biztos, hogy ilyen kedves felügyelővel vagy felügyelőkkel körülöttünk néhány seprűnél többre bukkanánk. Ha engem kérdezel, marakodás esetleges nyomaira még bukkanhatunk, de hűlt helye a falkának… őket nem találnánk meg, kétlem két erre tévedő előtt felfednék maguk. Egy ismeretlen kóbor és egy boszorkány előtt. Én a helyükben nem tenném. – tárom a kevésbé bolyhos bolyhosom elé az elméletemet és a következő pillanatban újfent a feszültségben tartott harmadik félé a figyelmem.
- Figyelj pajti, nem akarunk bajt keverni, így mit szólnál hozzá, ha szépen elosonnál, nem szólnál rólunk és cserébe talán… talán sikerül meggyőznöm a kishölgyet, hogy azt a karót vigye odébb a szíved közeléből, hm? Elég szúrós és kellemetlen élmény lenne, illetve valljuk be… nem valami dicső és értelmet adó halál lenne számodra. Mit szólsz? - kedvességem jeléül egy icipicit lazítok a láthatatlan börtönének falain, csak, hogy lássa hajlandóságomat egy… kellemesebb végkimenetelre.

Hülye kérdés volt, meg amúgy is kár volt feltennem. Sejthettem volna, hogy a látható és nyilvánvaló tényen kívül Kaleb nem fog velem többet megosztani, mert kezdek lassan ráérezni a vele való kommunikálás lényegére. De az a legfontosabb, hogy a vámpírt ártalmatlanná tette, így az nem tudott újra rám, illetve ránk támadni. Aztán a boszorkány alaposan meglep vele, amikor végül mégis lerészletezi, hogy ezt hogyan is csinálta. A srácról ismét a vérszívóra vándorol a pillantásom, végignézek rajta, látom a tekintetén, hogy küzdene a mozdulatlanság ellen, de képtelen rá. Érdekes. Ám ez még láthatóan nem elég, hogy beszédre bírjuk, és kiszedjük belőle, mit keres itt, vagy hogy mi volt a terve velünk. Tehát annak érdekében, hogy hatásosabb legyen a faggatás, egy seprűből verbuvált karót tartok a szíve fölé. És tessék! Máris megered a nyelve! A vámpírok üldözték el innen a fajtásaimat. De hogy ez mikor történt, mióta tart, vagy egyáltalán mi értelme volt, arra már nem kapok választ. Sajnos hiába minden további fenyegetőzés, a helyzeten ez már nem segít, szóval marad a találgatás és feltételezés. Abban a reményben fordulok Kalebhez, hogy segít nekem felidézni, hogyan is hívják a helyi vámpírkirályt, aztán végigfut az agyamon, hogy mégis honnan is tudhatná? Hiszen legalább annyira új ebben a városban, mint én. Elvileg, legalábbis. Mégis mielőtt egy lemondó sóhajjal legyintenék, kimondja a megfelelő nevet.
- Igen, Marcel – bólintok csodálkozva. Úgy tűnik, felkészültebb, mint hittem róla. Hamar meg is magyarázza a tájékozottságának okát és forrását. Boszipletykarovat. Ha-ha! Ez tetszik. Amit viszont ezután hallok, már kevésbé. Kicsit tátva is marad a szám. - Azt... azt akarod mondani, hogy talán az érkező farkasok miatt szorult ki innen a helyi falka? - Konkrétan úgy érzem, hogy erre utalt. A vámpírok besokalltak a gyülekező fajtánktól, és rászálltak az itteniekre. Vajon Ben tisztában van ezzel? Sajnos valamiért úgy sejtem, hogy őt nem is igazán izgatná. Csakhogy ez így nincs rendben. Egy pillanatra eltűnődöm, hogy lenne-e bármi értelme elárulnom Kalebnek, hogy az úgynevezett olaszos nevű alfával érkeztem én is, és hogy valójában ő a bátyám, de mielőtt ezt eldönthetném, ő már el is tereli a témát.
- Nem, szerintem sem fogják felfedni magukat. Értelmetlen most keresünk őket – adok igazat neki. Nem bíznának bennünk, így ha rájuk is akadunk, annak jó vége nem lenne. Hát ha még kiderülne, hogy a feltételezés igaz, és miattunk kerültek bajba! A boszi szavaira az én figyelmem is visszaterelődik a vámpírra, akinek közeléből el is távolítom a fenyegető karót, amint meggyőződhetünk róla, hogy nem lesz vele több gond. Alig hogy az őt fogva tartó varázslat megszűnik, már el is tűnik a szemünk elől. Ismét ketten maradtunk Kalebbel.
- És most mi lesz? Újrapróbálkozol majd? - Egy kicsit eltűnődöm, majd ismét megszólalok. - Mindenáron csak az itteni falkával akarsz egyezséget kötni, vagy hajlandó vagy üzletelni egy kóbor farkassal is? - jelenik meg apró mosoly a szám szegletében. Igen, való igaz, amikor először megemlítette az átváltozást szabályozó dolgot, nem tartottam jó ötletnek foglalkozni vele. A kíváncsiságom viszont mostanra kezd túlnőni a viszolygásomon. - És ha esetleg hajlanál az alkudozásra, hogyan vagy hol lehet téged elérni? - puhatolózom tovább. Nem biztos, hogy belevágnék ebbe a dolog anélkül, hogy beszélnék előbb a bátyámmal. Ő már tapasztaltabb az ilyen dolgokban... bár egyelőre abban sem vagyok biztos, hogy okos dolog lenne-e őt is belevonni ebbe.