Talán még számat is eltátottam hallva, hogy Elijah mivel kecsegtetett. Többet tudott, mint azt gondolnám? Nik beszélt volna neki? Megegyeztünk, hogy egyetlen szót sem szólunk senkinek, mindössze Freya és Kol lehet a tervünk részese, de ők is csak akkor, amikor már senki sem állíthat meg minket abban, hogy elhagyjuk a falut. Elég volt, ha mi ketten tudtunk a dolgainkról, hiszen ebben a közösségben villámgyorsan terjedtek a hírek, a fülébe jutva valakinek futótűzként szaladhatott volna, hogy igenis nem fogunk itt maradni. Szerettem volna eltűnni. Ismét újra kezdeni egy helyen, hol csak ketten lettünk volna és nem kellett volna összerezzennünk, ha meglátjuk az apját. Úgy, ahogy most is tettem, amikor hirtelen felbukkant Mikael és az arcán minden tükröződött, csak az nem, hogy jókedve lenne. Minek is örült volna, a fia éppen most szállt vele szembe… engem pedig kezdett megenni az ideg, hogy mi történhetett az istállóban, természetesen rögtön arrafelé akartam venni az irányt, de Elijah tenyeremre kulcsolódó keze megállított. Futó pillantást vetettem összefonódott ujjainkra, majd újra megkerestem a férfi tekintetét ezzel szinte szavakba öntve a kérdést, hogy miért nem akar elengedni, ám meg is válaszolta ki nem mondott szavaimat. Igaza volt. Nem akartam, hogy Nik-nek még nagyobb baja származzon abból, hogy a munkát sem végezte el miattam, így sóhajtottam egyet és tudomásul vettem, hogyha mindkettőnknek jót akarok, akkor maradnom kell. - Rendben, menjünk. – Bólintottam nagy nehezen és az otthonom irányába mutattam. – Ott elmesélheted, hogy honnan tudod azt, amit tudni vélsz és kitől hallottál arról, aminek elvileg titoknak kellene lennie. – Próbáltam kerülni azt a fajta szóhasználatot, amely nevelésemből adódóan ragadt rám. Egy utolsó pillantás vetve az istálló felé fordítottam hátat a falu központjának, hogy elinduljak a kunyhóm felé nyomomban Elijah-val, aki felettébb másnak tűnt jelenleg. Mintha zavarban lett volna… hát még én mekkora zavarban leszek, ha ismét azt fogják suttogni, hogy nem csak egy fivér bejáratos az otthonomba.
Csak szélesen mosolyogtam Tatiára, és magam is éreztem, hogyan csillognak a szemeim. - Persze, hogy tudok. Többet, mint amit képzelnél - válaszolom röviden, mert ekkor apám tűnik fel az istálló mögül. Iszonyú dühösnek tűnik, úgy csörtet el mellettünk, egyetlen hangos szó nélkül, mint egy dühös medve, és Hjalmar kunyhójában tűnik el. - Na látod - mondom elégedetten. - Niklausnak semmi baja. Apám csak akkor ennyire haragos, ha nem tudja érvényesíteni az akaratát. Ha megtörte volna Niket, most elégedett arcot vágott volna - állapítom meg, és tisztában vagyok vele, hogy igazam van. Túlságosan sokszor láttam már nemzőm önelégült ábrázatát, miután elpüfölte Niklaust. - Ugyanakkor most egy-két óráig le kell mondanod az öcsém társaságáról - teszem hozzá, és megfogom Tatia kezét, mikor az istálló felé indulna. - Nik a sarkára állt apámmal szemben, de ez nem jelenti azt, hogy az elhanyagolt munkát nem kell elvégeznie - bólintok nyomatékosan, aztán tudatosul bennem, hogy még most is Tatia ujjait szorongatom. Olyan hirtelen engedem el, mintha parázshoz értem volna, és igazán sajnálom, mikor eltűnik apró marka az enyémből. Soha nem képzeltem volna, hogy ilyen jó érzés lehet fogni a kezét. Abba már inkább bele sem gondolok, vajon milyen csodálatos lehet a csókját megkapni. Csak megrázom a fejem egy lemondó sóhajjal, mintha az agyamba tolakodó képet igyekeznék elhessenteni, majd újra Tatiára függesztem a szememet. - Nem beszélhetnénk kissé meghittebb körülmények között? Mondjuk, ahol nem lát bennünket a fél falu - bökök fejemmel a tereferélő asszonyokra. - És akkor elmondom, honnan tudom, mire készültök Nikkel. Sőt, megosztok veled egy elég meglepő információt is - hunyorgok rá vidáman.
Szerettem volna őszintén elmosolyodni, mégsem ment, ám az, hogy Elijah hitt az öccsében számomra hatalmas öröm volt. Mi mást várhattam volna? Ő volt az idősebb, a testvérek közül Elijah rendelkezett azokkal a tulajdonságokkal, amelyek kivételes emberré tették. Kol szeleburdi volt, Finn-t alig ismertem, hiszen szinte sohasem mutatkozott vagy ha igen, nem lehetett hallani a hangját, Rebekah csakis az utálatáról biztosított, Nikalus-szal szemben pedig teljesen elfogult voltam. Szerettem őt, de a bátyán keresztül egy másik oldaláról is megismerhettem. A szelíd tekintetű, bársonyos hangú Elijah arra is képes volt, hogy megnyugtasson. Elfeledtetni nem tudta velem az aggodalmam, de elérte, hogy pár pillanatra másra figyeljek és elhiggyem, hogy Nik maga is boldogul, nem lesz semmi baj, ami miatt ismételten aggódnom kellene. - Kerülöm a falubeli társaságot, ha az lehetséges. – Vallottam be kijelentésére reagálva, miszerint nem sűrűn fordulok meg a látóterében. Amikor ide kerültem inkább járkáltam az emberek között, minthogy a kunyhómban ücsörögjek, ám amikor ferde szemmel kezdtek nézni rám jobbnak láttam, ha az időm nagy részét más elfoglaltságokkal töltöm. Szerencsére betoppant az életembe Nik, Oliver bármikor kapható volt egy kis beszélgetésre a patak partján, valahogy mindig sikerült elütnöm a tartalmatlan perceket is. Viszont mintha mostanában a többiek is kezdenének megbékélni velem… ki tudja, mi ütött az itteniekbe. - Örülök, hogy így látod, bár valljuk be, sohasem leszek a családotok tagja. – Aprót nyeltem, lehajtottam a fejemet, miután a fülem mögé tűrt egy hajtincset. A mozdulata olyan bensőségesnek tűnt, hogy belepirultam, jobbnak láttam elrejteni arcom vörösségét azzal, hogy pár pillanatig a földet bámultam. Nem tudtam mire vélni ezt a gesztust, mégis felkaptam a fejem a teóriájára, amely a szökésünkről szólt. Honnan van egyáltalán sejtése erről? - Miféle szökési terv? Talán tudsz valamit, amit én nem? – Próbáltam burkoltan érdeklődni afelől, mi jár a fejében a testvérével és velem kapcsolatban.
Apró kis fintor futott végig az arcomon, mikor azt mondta, apám már megint Niklaus piszkálja. Néha tényleg nehéz volt elviselni nemzőmet még nekem magamnak is. Fel sem tudtam fogni, vajon milyen érzés lehet az öcsémnek. - Nos, nem hinném, hogy baj lesz. Niklaus kemény lett, mint a vas. Már nem az a kisgyermek, akin apánk kitölthette minden haragját, és ezzel ő is tisztában van. Az öcsém felnőtté érlelődött melletted - mondtam Tatiának, ennek ellenére kissé meglazítottam késemet a hüvelyében, hogy ha kell, közbe tudjak lépni, még mielőtt apámnak végképp elborítaná a köd az agyát. Nem megy nála ritkaságszámba. Néha már tényleg úgy érzem, végérvényesen elmentek neki otthonról. Elhallgattam, és szótlanul szemléltem Tatia arcát, egy apró mosoly kíséretében. Istenem, milyen szép ez a lány! Noha még csak keveset beszéltünk és találkoztunk, mégis rabul ejtette a szívemet. Meg tudtam érteni, Niklaust is miként csavarta az ujja köré. Az öcsémnek annyiból volt szerencséje, hogy Tatia őt választotta. Szívem szerint elmondtam volna, mit érzek, Tatia lába elé borulva vallottam volna szerelmet, de nem tehettem. Niklausnak ő volt az egyetlen éltető erő. Nem vehettem el tőle az egyetlen örömöt az életében. Akkor sem, ha úgy éreztem, hogy a szívem beleszakad, és minden éjjel kínlódva sóhajtottam magam elé a szerelmem nevét. A reménytelen szerelmem nevét, ha pontos akarok lenni. - Mostanában alig látlak - teszem aztán hozzá, és - önkéntelen mozdulattal - a füle mögé simítok egy kósza hajtincset, ami az arcába hullott. Aztán rajtakapott bűnös módjára engedem le a kezemet, még mielőtt ronda pillantásokat kapnék a merészségemért. - Szándékosan kerülsz engem? Vagy Niklaus haragszik rám valamiért? Remélem, hogy nem neked van bajod velem. Tudtommal nem adtam rá okot. Hiszen már a családunkba tartozol. Akkor is, ha egyesek - vetettem pillantást az istálló felé, ahol apám lehetett - nem túlzottan örülnek ennek. Vagy talán túlságosan lefoglal a szökési tervetek? - hunyorgok rá cinkosan. Nos igen. Én nem vagyok sem hülye, sem elvakult, mint apám. Látom, amit látok, és tudom, amit tudok.
Apró mosolyra húzódtak az ajkaim. Annak ellenére, hogy legszívesebben keservesen felordítottam volna, mert nem tehettem semmit és nem segíthettem Nik-nek, egyszerűen egyetlen pillanatra kénytelen voltam eltüntetni az arcomról a halálra váró kifejezést, hiszen Elijah elmosolyodott és vele szinkronban reagáltam a tényre, hogy összefutottunk. Nem kellett volna... nem lett volna szabad. Múltkor is egy ilyen véletlen találkozás után vesztem össze Nik-el annyira, hogy azt hittem soha többé nem szólunk egymáshoz. Azután megpróbáltam mindent megtenni, hogy a ehető legmesszebb legyek Elijah-tól a faluban és ne tudjunk egy szót sem egymáshoz szólni, ám ez a cselekedet nehezebbnek tűnt, mint először gondoltam. Szerettem és vágytam Elijah társaságát akármennyire bolond dolognak tűnhet. - Én csak... az erdő fel tartottam. - Egy suta kézmozdulatot intéztem a fák irányába, az ajkaimat pedig mélyről jövő sóhaj hagyta el. - Niklaus és az apád ismét... nem egyeznek. - Nyeltem egyet. Bizonyára már ő is megszokhatta, hogy ez mindennapos, de engem még mindig, minden egyes alkalommal felkavar a közöttük lévő veszekedés. - Bementek az istállóba és... Nik azt mondta, hogy most egyedül akar szembeszállni vele. Nem tudtam csak ott ácsorogni és várni, hogy mi történik. - Pillantottam Elijah arcára. Szükségem lett volna arra, hogy azt mondja, minden rendben lesz vagy csak egy apró gesztust láthassak rajta, ami erre utal. Ő mindkettejüket nagyon jól ismerte és mindig ő volt az, aki megnyugtatta az embereket.
Napok óta kerülöm a fivérem és Tatia társaságát mert úgy érzem, hogy nem lenne szép tőlem beleavatkozni a kettejük dolgába. Ennek ellenére nem kerüli el a figyelmem a nő szépsége, ahogy mosolyog, és a tudat, hogy talán rám is így nevethetne egyszer. De nem hiszem, hogy ez valaha is bekövetkezik, hiszen Klaus mellett van, őt érinti, és őt jutalmazza édes csókjaival, így nem tudok mást tenni, csak kerülni őket, és remélni, hogy nem keresztezik egymást útjaink. Most is, ahogy meglátom kettejük alakját a távolban, igyekszem távolabb menni, majd feltűnik apám is, de most az egyszer hátat fordítok ennek az egésznek, mivel Tatia is ott van. Nem akarom azt, hogy Klaus is féltékennyé váljon irányomba. Így jobb a békesség, és elindulok a fák közé, ahol senki sem lát. Nem tudom, mennyi időt töltök el az erdősebb részen, vagy meddig nézegethetem a fák lombjait, de most élvezem a magányt, és azt, hogy apám adott egy kis nyugalmat azáltal, hogy Niklaus-t egzecíroztatja. Bár egy kicsit már felnőttek vagyunk ehhez, de ő tudja. Most nem szólok bele a vitájukba, ami minden bizonnyal Tatia. Sok idővel később döntök csak úgy, hogy vissza megyek, és megnézem, hogy minden rendben van, de még csak a látóterembe sem kerülnek be, mikor egy vékony test ütődik a mellkasomnak, amire megtántorodom, de hamar visszaszerzem az egyensúlyom, - Tatia - szalad ki a név a számon, és egy pillanatra elkalandozik tekintetem arcán. - Mit keresel erre? - kérdezem, és egy félmosoly játszik ajkaimon. Nem mondom hogy nem örülök neki, de mégis van bennem egy rossz érzés, nem akarom, hogy a fivérem meglásson. Ennek ellenére szeretném, ha egy kicsit élvezhetném társaságát.
Csak álltam ott magatehetetlenül, mint akit a földhöz ragasztottak és bámultam a már eltűnt Nik és Mikael szinte még a levegőben lévő körvonalait. A feszültség legalábbis még innen, pár méterre tőlük ácsorogva is kézzel tapintható volt, a szívem is hevesebb verdeséssel reagált rá... aggódtam Aggódtam amiatt, hogy Mikael vajon most mit fog kitalálni, mivel alázhatja meg még jobban Nik-et és legszívesebben megbüntettem volna magam azért, mert semmit sem tudtam tenni. Nem avatkozhattam közbe, semmi értelme nem lett volna... semmit sem tehettem az ellen a, amit Mikael és természetesen Nik a fejébe vett. Mindössze azért könyöröghettem, hogy ne végezzenek egymással... de képtelen voltam csupán egy helyben állni és néhány kiszűrődő hangot hallani... inkább hallani se halljak semmit, csak... ne jusson semmi olyan eszembe, hogy Nik-nek bántódása eshet. Gyáva dolog, de emiatt fordítottam hátat annak az iránynak, amerre a két férfi pár perccel ezelőtt eltűnt és először lassan, bizonytalanul, mintha mázsás súlyt cipelnék a hátamon, majd egyre gyorsuló léptekkel menekültem a falu túlsó végébe. Hajam a fülem mögé tűrtem, légzésem felgyorsult, a helyzetről nem tájékozottak azt hihették, menekülök valami elől.. pedig csak a saját gyenge természetem elől futottam. Hirtelen csapódtam neki valaminek. Annyira meglepett, hogy a tüdőmben ragadt a levegő, amely köhögés segítségével tört fel belőlem és mire rápillantottam a szerencsétlenre, akivel ütköztem, már az arcom is pírba borulhatott. Főleg, amikor tudatosítottam magamban, hogy kivel állok szemben... Elijah. Napok óta nem láttam és hallottam felőle, hiszen mondhatni muszáj volt kerülnöm... Nik túlságosan féltékeny volt a bátyjára és nem akartam további problémákat szítani annak ellenére, hogy mindig is élveztem Elijah társaságát, még akkor is, ha csupán üdvözletképpen egymásra mosolyogtunk. - Ne haragudj. - Nyögtem ki nagyot sóhajtva. Nem kellett volna, de legbelül örültem, hogy ő az, akivel összefutottam.
Meg sem lepődöm, mikor hangos nevetésben tör ki a fenyegetésem hallatán. Ez az ember nem gonosz, vagy kegyetlen. Ez egy komplett őrült. Csakhamar a kezemre csapódik az ostor szíja, így ránt közel magához, és kitekeri a tőrt a kezemből. Igen, sajnos ez tagadhatatlan tény: erőben még mindig felülmúl engem. Ezúttal viszont nem üt meg, ezen meglepődöm. Vagy rosszabbat tervez, vagy rájött talán, hogy ez alkalommal hiába ütne-verne. Nem alázkodom meg többé előtte csúszómászó módjára. Hirtelen ellök magától, mint egy darab rongyot, és foghegyről odavet egy utasítást. Ezzel akar megalázni a falu előtt? Hiszen az aratást csak nők és asszonyok végzik. Én lennék ott az egyetlen férfi. Persze, ha engedelmeskednék neki. Ami eszemben sincs. Nagy levegőt veszek, és kimondom azt a mondatot, amire már reggel óta készülök. - Nem megyek - rázom a fejem határozottan. - Többé nekem nem mondod meg, hogy hová menjek, és mit tegyek. A tegnapi nap volt az utolsó, hogy a kunyhódban éltem. Ma Tatiához költözöm. Férfi lettem, apám. Soha többé nem irányíthatod az életem. Főképp nem úgy, ahogy eddig tetted velem.
Szembeszállásával elpattant bennem valami. Nem félek tőle, de megölni sem tervezem. Mindösszesen annyit szeretnék, hogy végre hallgasson a józan észre, hogy végre embert faraghassak belőle. Mégis hogy akar megélni, ha semmirekellő életet folytat? Elhajol a csapás elől, majd felvillan a kés melyet nekem szegez és én hangos nevetésben török ki. Nálam is van egy tőr, de én tanítottam rá, hogy sose menjen el fegyver nélkül. Meg sem lepődöm. - Most komolyan azt hiszed, hogy megijesztesz? Hogy te megfenyegethetsz engem, fiú? -kérdezem, miközben azon gondolkodom, hogy elővegyem-e én is, vagy az ostorral csapjam ki a kezéből? De mégiscsak döntök. A tőröm marad az övemben, és én pedig lendítem az ostort, ami egyenesen a csuklója köré fonódik. Magamhoz rántom, majd kicsavarom a tőrt a kezéből, és a torkának szegezem. - Mégis mit gondoltál? Hogy ugyanolyan tapasztalatlan senki vagyok, amilyen te is? Hogy mersz kést szegni nekem? - sziszegem, majd eldobom a kést az egyik messzebb lévő sarokba. Azért mégsem ölöm meg, pedig néha szívem szerint megtenném, mikor éppen elpattan bennem az a bizonyos húr. - Takarodj a szemem elől, és segíts anyádnak az aratásnál, hogy hasznod is legyen - förmedek rá, majd ismét taszítok rajta egye, hogy az istálló falának essen. Még elmehet. De ha megint nekem jön, akkor nem állok jót magamért.
Nem tart sokáig, hogy uralkodhatom felette, vagy egyenrangú felek lehetnénk. Szabad kezével jókora ütést mér az arcomra, majd ellök, és ismét felemelni az ostort. Én pedig tudom valahol a lelkem legmélyén, hogy ez alkalommal sikerült úgy feldühítenem, hogy hacsak valami csoda nem történik, akkor akár agyon is fog verni. Szinte magam is hallottam a bensőmben azt a pattanást... mintha eltörne valami. Vagy épp kitörne? A sok éve tartó bántalmazás, és megaláztatás mocska alól felemeltem a fejem, és úgy döntöttem, inkább meghalok, hogy nem engedem, hogy újra maga alá temessen. Kitértem az ostor újbóli csapása elől, majd előhúztam késemet, és villogó szemekkel meredtem Mikael tekintetébe. - Csak próbáld meg! - lihegtem vadul. - Esküszöm, úgy próbálj újra megütni, hogy a ma éjszakát már a másvilágon töltöd!
A folytonos lázadása agressziót ébreszt bennem, ezért ütöm meg őt. De nem tanul. Soha nem tanul, és néha kezdem feladni a reményt. Vagy csak élvezi, ha megütöm, ha ostorral verem véresre a hátát. Ahogy átüt a vér az ingén, ösztönöz, hogy folytassam. Megérdemli. Ismét lendítem a kezem, de lefogja a kezem, és szembe száll velem. Nem tudja, hogy ezzel még magasabbra hág bennem a düh és a harag, mintha elvágták volna. Szavai a düh ködös fátylán érnek el hozzám, majd kirántom a kezem az övéből. Szabad kezem, melyben nincs semmi, ridegen csattan az arcán, majd megragadom az ingét. - Te egy senki vagy ahhoz, hogy nekem megmond mit tegyek - sziszegek a képébe, majd ismét ellököm. Nincs abban a helyzetben, hogy megmondja mit tegyek és mit nem. Ráadásul a nevelési szándékaimat sem lenne joga megkérdőjelezni, mikor ő csak egy lusta semmirekellő alak. Ismét meglendül a kezemben az ostor. Most még jobban felbosszantott, már ha ez lehetséges.
Hűvös nyugalommal fogadom a szavait, egészen addig, míg nem túl hízelgő jelzőt nem aggat Tatiára. Akkor elönt a harag, és a düh. Nincs azonban időm visszaszólni, mert megfogja a ruhám gallérját, és elvonszol magával - nem igazán kíméletes rángatással - az istálló mögé. A trágya egy kupacban áll. Na tessék, a "bűnt", miszerint elvittem a lovát, tetéztem azzal, hogy neki kell elvégezni helyettem a munkát. Hirtelen irtóztató pofon csattan az arcomon. Térdre esem, fél kézzel megtámaszkodom a földön, így kezem belemerül a lovak bűzös ürülékébe. Káprázik a szemem az ütéstől, de még így is látom, hogy leveszi derekáról az ostort, és szinte rögtön ezután meg is érzem a fájó, égő csattanást a testemen, amit egyszer már megismertetett velem. Ahol a szíj hozzám ér azonnal átüt a vér az ingemen, engem pedig elborít valami sosem tapasztalt harag. Még mielőtt újra lesújthatna rám felpattanok, és elkapom az újra ütésre lendülő kezét, keményen tartva a csuklójánál. - Soha - sziszegem az arcába - soha többé nem próbálj meg megütni engem. Ez volt az utolsó alkalom, hogy megtehetted.
Nem értem ezt a fiút. Nem tudom, miért ilyen engedetlen. Soha nem hallgat a szavamra, és ezzel olyan haragot kelt bennem, aminek nehezen tudok csak parancsolni, sőt nem is akarok parancsolni. - Mégis mivel érdemeltem ki az engedetlenségedet? Kérdés nélkül elviszed a lovamat, nem segítesz, eltűnsz egész napra, hogy egy kéjenc szajhával lehess? Mégis mit képzelsz te magadról? - szinte köpöm elé a szavakat. Dühös vagyok, bár eme haragot nem lehet kifejezni egy szóval. - Gyere, hadd mutassak valamit - nálam ez a mondat már régen rossz, és nem érdekel, ha tudja. Elvezetem az istállóig, ahol a lovak még a tegnapi trágyájukban tapicskolnának, ha Niklaus-ra várok, ehelyett egy kupacban, pontosan a bejárat mellett vannak. - Szerinted ez magától gurult össze? - visszakézből, beszéd közben lendítem meg a kezem, szeretem az első ütést úgy adni, hogy nem számít rá. Ha így történik, akkor vagy beleesik, vagy térdig elmerül a lovak bűzös ürülékében. Leveszem az övemről az ostort, és ketté hajtom, hogy vastagabb legyen, és azonnal lendítem is. Azt akarom, hogy érezze a tettei súlyát.
Hatalmasat nyeltem, mintha ezzel el tudnám tüntetni a gyomromból azt a hatalmas görcsöt, amit Mikael látványa váltott ki. Nik szavai sem nyugtattak meg, bár bíztam benne és tudtam, hogy neki is fontos a saját magának való bizonyítás, de... Mikael az Mikael. Az én szememben sokkal rosszabb, mint egy vadállat. Egy szörnyeteg. És még az erdő másik felén lakókat hívják annak... nem találkoztak még vele. Bólintottam, mert nem jött ki hang a számon. Csak figyeltem, ahogy Nik Mikael elé sétál, éreztem, hogy az agyam felmondja a szolgálatot és szinte ledermedek. Mit tehetnék? Én itt sehogy sem segíthetek... mindössze arra vagyok képes, hogy aggódjak a szerelmemért.
Tudtam, hogy eljött a próba... az utolsó próba az életemben. Ha itt és most nem állok a sarkamra, talán sosem lesz már rá alkalom. - Ne aggódj - mondtam Tatiának. - Nem kell féltened. Nem fogom hagyni, hogy megüssön újra. Sem téged, sem engem. Elég volt. Többé nem engedem - simítottam aztán végig az arcán, aztán lassan odasétáltam Mikael elé, és megálltam. Nem alázatosan, nem félve, hanem büszkén, keményen, mint a fa az erdőben, amelynek nem hajlik meg a dereka. - Itt vagyok, apám - mondtam, és keményen a szeme közé néztem. Ha rám emeli a kezét, védekezni fogok. Nem leszek többé a kutyája, hogy rajtam töltse ki minden dühét és haragját.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 31, 2014 12:59 pm
A mai nap is ugyanúgy indult, mint a többi. Csakhogy, mikor kimentem a lovakhoz, meglepve nyugtáztam, hogy nincs meg a lovam. Esther nem volt hajlandó beszélni, ráadásul hamar el is ment itthonról. A többi gyermekem mind csinálta azt, amivel megbíztam őket, egyetlen egy fiú nem volt sehol, és ez Klaus. Hiába volt az a sok nevelés, a verés, semmi nem használt. Ugyanolyan léha, és hasznavehetetlen, amilyen gyermekként volt, ráadásul még a lovamat is elvitte engedély nélkül. Órák teltek el, mire visszajött, hát persze, hogy azzal a Tatiával volt, azt hiszi, ha teszi neki a szépet, akkor minden rendben. Holott cseppet sincs így. Már messziről észreveszem őket, ahogy visszaviszi a lovat oda, ahonnan elvette. Azon gondolkodom, mit hitt? Hogy majd nem veszem észre? Hogy lusta módon egész nap henteregni fogok? A munka nem végzi el magát helyettem. De most még ez az átkozott kölyök munkája is rám várt. Dühös vagyok, és gyilkos tekintettel nézem a két érkezőt. - Niklaus! Gyere ide - emelem meg a hangomat, hogy tökéletesen jól hallja. Ha nem ért a szép szóból, akkor más módszerekhez kell folyamodnom. A derekamon az ostor pihen, és én jelzésképpen rá helyezem a kezem.
A visszafelé vezető út éppen olyan kellemesen telt, mint az egész délelőtt és nem titkolom, örültem volna, ha minden egyes napunkat így tölthetnénk el. Sebaj, az álmom úgyis nemsokára valósággá válik... ha ennyit képes voltam várni, akkor ez a kis idő egyáltalán nem lesz megerőltető. Leszálltam a lóról és válaszoltam volna, ha meg nem látom a tőlük néhány méterre ácsorgó Mikael-t. A baj mindössze a tekintetével, a tartásával, a szemei állásával... tehát mindennel volt, ami ő. Látszott rajta a düh, nem is próbálta leplezni és ez eszméletlenül megrémített. Hirtelen olyan félelmet éreztem, mintha nem is tudom, mi történt volna. Pedig még meg sem szólalt. - Itt maradok veled. - Nem akartam most magára hagyni Nik-et. Nem leszek nagy segítség, mégsem visz arra a lélek, hogy négyszemközt hagyjam ezzel a szörnyeteggel... főleg nem úgy, hogy Mikael ilyen állapotban van.
Csendesen poroszkáltunk be a faluba a ló hátán, egészen addig, míg le nem szálltam a kunyhónk közelében, és le nem segítettem Tatiát is. - Gyere - mondtam kedvesen. - Visszakötöm az állatot, aztán áthurcolom a holmimat hozzád - fordultam meg, és ebben a pillanatban kissé megijedtem. Mert a tábor közepén ott állt apám... és körülötte szinte hullámokban áradt a gyűlölet, és a harag. Látta, hogy én hoztam vissza - tehát nyilván én is vittem el - a lovát. És valami azt súgta, ezt ismét nem fogom olcsón megúszni.
Elismerő pillantással díjaztam, ahogy Tatia felpattant a lóra, és csakhamar magam is követtem, majd megfogtam a kantárt. - Az a Bulgária tényleg különös hely lehet - szóltam hátra, miközben kissé felemeltem a karjaimat, hogy Tatia átfoghassa a derekam. - Nálunk a nők nem szoktak lovagolni. Ahogy fegyvert sem viselnek. Mindkettő a férfiak dolga - tettem hozzá, majd oldalra mutattam. - Azt a helyet nem ismerem igazán. Menjünk arrafelé, és meglátjuk, mit találunk - vágtam sarkam a ló oldalába, hogy lassú ügetésre bírjam.
- Inkább el sem képzelem. Elég lesz látni, ha visszaérünk. - Halvány mosollyal az ajkaimon csóváltam meg a fejem, miközben a ló puha szőrét simogattam. Ha Klaus nem hozza fel, akkor is eszembe jutott volna, hogy kislánykoromtól kezdve mennyit ültem lovon. Ha rajtam múlott volna, akkor fél életemet az állat hátán töltöm, imádtam azt a szabadságot, amit a lovon töltött órák biztosítottak számomra. Ahogy a saját állatomat is imádtam, mindig olyan volt nekem, mintha családtag lett volna. - Ugyan, kérlek. - Pillantottam Nik-re amolyan "ne becsülj alá" tekintettel. - Sok mindent nem tudsz még rólam. - A következő másodpercben elvigyorodva húztam fel magam a ló hátára, majd kissé hátrébb csúsztam, hogy ő is elém férjen és fel tudjon ülni.
Az erdő szélén, a fák takarásában már magam is megnyugodtam kissé, mert a faluból már nem láthattak ránk. - Képzeld el apám arcát, mikor reggel keresi a lovát, és nem találja - vigyorogtam szélesen. - Szét fog menni a mája a dühtől - tettem hozzá, majd közelebb léptem Tatiához. - Ültél már lovon? Vagy felsegítselek? A nők általában nem túl jó lovasok. Lehet, te ebben is kivétel leszel.
Legszívesebben elnevettem volna magam azon, amit műveltünk. Mint valamiféle rossz bűnözők, úgy lopakodtunk a házak között, de tudtam, nem lenne szerencsés, hogyha csak egy hang is elhagyná a torkomat. Úgy éreztem magam, mint egy cserfes kislány és hazudtam volna, ha azt mondom, nem ijedtem meg, amikor a lovon először nem látszódott a feltétlen együttműködés, de megnyugodtam, hogy felismerte Nik-et. - Csak menjünk, nehogy észrevegyenek. - Súgtam halkan és elindultam a falu határa, az erdő felé, amikor láttam, hogy a ló sem ellenkezik az apró kirándulásunk ellen. Az erdő széléhez érve szinte az összes feszültséget egyszerre fújtam ki magamból, majd elmosolyodva pillantottam a mellettem sétáló Nik-re. - Ilyen ötleteid is csak neked lehetnek. - Nevettem el magam halkan.
Úgy lopakodtunk le a családom kunyhójáig, mint a tolvajok, áldva a korai órát, mikor még mindenki aludt, és a félhomályt, ami még eléggé eltakarta alakunkat. - Csssss.... - csitítgattam a lovat, mikor a kunyhó mögé kerülve az állat felkapta a fejét a neszezésünkre. - Én vagyok... Niklaus - tartottam oda a tenyerem, és a ló alighanem felismerte a szagomat, mert hang nélkül tűrte, hogy elkössem. - Lassan, óvatosan - súgtam Tatiának. - Majd a falun kívül üljünk fel rá. Jobb, ha nagyon csendben leszünk. Nem akarom felverni a fél falut. Apámat a legkevésbé.
Még mindig gondolkoztam. Niklaus szavai bizalommal és reménnyel töltöttek el, végre mertem én is tervezni, úgy éreztem, van mit és kivel terveznem. Nem volt okom elhúzódni Koltól most, hogy már nyíltan is felvállaltam, mit érzek. Tudja ő is, a bátyja is és Tatia is.. A legfurcsább pedig, hogy nem rémültem meg attól, hogy tudják a titkunkat. Tudják, milyen szerelmesnek lenni. Megértenek. Kol csókja meglepett ugyan, de nem tiltakoztam ellene, hiszen tudtam, hogy sosem tenne olyat, amit én nem akarok. - Még nem lehetek veled.. - válaszoltam meg Kol kérdését kissé bizonytalanul. Tudtam, hogy főként erre irányult, hisz nagyrészt erről beszéltünk az imént. Azt viszont nem akartam, hogy azt higgye, én nem akarom.. Csupán nem tartom helyénvalónak.. - Úgy szeretném csinálni, ahogy szerintem helyes.. - érveltem magam mellett. - Ugye megérted? - simítottam végig arcán, és boldogsággal töltött el, hogy felvállalom az érzéseimet.
Nik és Tatia félrevonult, mi pedig ketten maradtunk Freyával. Ösztönösen ismét közelebb húzódtam hozzá, és átkaroltam, majd egy lágy csókot adtam a nyakára, oda, ahová még egyszer sem mertem adni. - Most mit szeretnél csinálni? - érdeklődtem kedvesen. Nagyon szerettem volna, ha igent mond Nik felvetésére is, hogy talán el kéne hálni a szerelmünket, de úgy éreztem, erre hiába kérném... bár aztán ki tudja. Ha hamarosan úgyis elmegyünk, akkor talán szabad lenne, nagy esküvőt úgyse rendezhetnénk távol az otthonunktól, kitaszítottként, és talán nem is lenne rá szükségünk, mert mi anélkül is egymáséi leszünk, örökre.
Kezdőlap
