– Szerintem aranyos. – Válaszoltam vigyorogva. Most nem fogom azt mondani, hogy fú, de gusztustalan vagy egyáltalán hogy bírtad elviselni, hogy végig nyal. Egyrészt azért, mert egyáltalán nem ez a véleményem. A másik pedig az, hogy nem szeretném tönkre vágni ezt a jó kis kezdetleges barátságot. Nem volt annyi barát az életemben, hogy félvállról vehessem a dolgokat. Csodának számított, ha valaki egyáltalán annyi ideig szóba állt velem, mint Stacey. – Igazából nincs semmi dolgom, de ha zavarok akkor leléphetek. – Azt hiszem a természetemet nem tudom lerázni. Ezek szerint ő is csak idáig bírt elviselni.. Azt hiszem hivatalosan is kijelenthetem, hogy ezzel rekordot döntött. A díját, majd postázom.. – A barátod? Nagyon lesápadtál.. Talán bántott? – Érdeklődtem. Hát nem olyan nagy ez a világ, mint azt hisszük. Ki gondolta volna, hogy az egyetlen ellenségem barátnőjébe fogok belefutni ezen a szép napon.
A saját hazugságom olyan medret ásott, amibe én sem szívesen ereszkedek bele... Meg kellett volna állnom. Még a kávézóban,akkor talán most nem kötöttünk volna ki ott, ahol. De már késő. A játéknak folytatódnia kell. Nincs olyan színész,aki a darab közepén hajt fejet. - Mi? Mégis mit képzelsz? Hogy mondhatod ezt? Hogy vádolhatsz meg egy ismeretlent.. ? Hát persze,hogy lesápadok, amikor... Tudod, mit? Ez egy hiba volt...- hökkentem meg teljesen, és szapora fejrázogatás közepette fordultam meg, hogy átvágjak a pázsiton, és valami barátságosabb környezetben lyukadjak ki. Nem az a megbotránkoztató,hogy egy lesápadásból von le ilyen következtetést, hanem ... hogy be is ette a hazugságom ? Nem..nem..nem tudom. Nem... én azt hittem, én reménykedtem,hogy feleszmél,vagy... hogy ő más. De...sok volt nekem.. és kellemetlen.. és.. És most összecsaptam a tenyerem,hogy Pötyi gazdája idegtépő pillantásokkal, felhorkanva vágtatott ki a szemközt magasló hivatalnak kapuján. Nem sikerült az interjú.. kínos,de nekem most egészen hasznos. Mindenféle hablaty nélkül hagytam ott, miután kezébe nyomtam a pórázt, és meg sem álltam, míg úgy éreztem,hogy elég egyedül vagyok ahhoz,hogy ne fulladjak bele még egy, hasonló kaliberű hazugságomba.
Nem gondoltam volna, hogy barátja van azt meg végképp nem, hogy pont Ő. Vagy talán ez nem lenne igaz? Hiszen olyan könnyen átvágta a főnökét meg a kutya gazdáját, szóval talán nem kellene elhinnem. De akkor mégis miért sápadt el? Nem értem.. Próbálom megérteni, de nem megy. Mondjuk valószínűleg nem rögtön azzal kellett volna neki esnem, hogy bántotta-e. Elég hülye húzás volt még tőlem is. Mondjuk az egyszer már biztos, hogy ki kell engesztelnem.. Hogy lehetek ekkora idióta.. Minden jól megy szerzek egy barátot erre rögtön elcseszem már azzal, hogy egy idióta kérdést teszek fel. De hát én is egy hatalmas idióta vagyok. Legszívesebben most a falba verném a fejemet, hogy mondhattam ilyet? – Stacey sajnálom.. Én.. – Próbáltam volna előállni valami hülye bocsánatkéréssel, de meg sem hallgatott. Még hogy idegen? Pont azért kérdeztem ilyet, mert ismerem, de mindegy. Azt hiszem ő már erre sem kíváncsi szóval inkább megtartom magamnak, majd ha megbékél ezek után és összefutunk akkor összefutunk. Ha beszélünk, akkor beszélünk. Soha nem rohantam még az emberek után és nem most fogom elkezdeni. Ma már bőven tettem egy kivételt. De már előre tudhattam volna, hogy ez egyáltalán nem fog jól elsülni.
Nem tűnt ő olyan idősnek számomra. Kedves arc volt, fiatalos. Nem is tudom elhinni, hogy ő olyan öreg vámpír. Mert igazából meg ahogy beszélt.. mintha ezer év tapasztalatát tudná.. nem értek én semmit. Egyszerűen nem értem, ki akarhat néha nekem is jót. - Azért ez tökéletesen felesleges. Nem szorulok éjszakánként védelemre, vámpírbiztos lakásom van. - kacsintottam rá, majd megköszörültem a torkomat, és úgy éreztem hogy most vagy soha, de rá kell kérdeznem. - Mondd, te hány éves vagy? - köszörültem meg torkomat zavartan.
- Egészen pontosan 864 éves vagyok. - túrtam a hajamba egy sóhajjal. - Mondtam, hogy nagyon öreg vagyok. Néha eléggé zavar, hogy ennyi vagyok, s volt unalmas időszakom is, sőt olyan is amire nem vagyok büszke. - ejtettem az államat a tenyerembe, s úgy néztem a játszótéren lévőket. - Nos, és a kishölgy hány éves? - fordultam felé kíváncsi tekintettel, nem saccoltam olyan idősnek, kb. 20-nak.
Húh. Azt hittem, itt helyben elszédülök. Egy ilyen fiatalos, sportos srác... és mennyi? Túl van nyolcszázon? De majdnem kilencszáz? Ez tényleg ok lenne a szédülgetésre, de nem teszem meg, mert... mert nem. Eléggé van bennem tartás, ha azon múlik. - Öhm... hát, az arcomon láthatod a reakciómat. - nyeltem egyet, méghozzá elég nagyot. Nem tudtam, hogy klaus családján kívül még léteznek ilyen idős vámpírok. De hát... csalódni tudni kell. - Én húsz éves vagyok.. és.. még nagykorú sem vagyok az amerikai jogszabályok szerint. Szeretném megélni legalább a huszonegyet. - mondtam zavart mosollyal.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 28, 2013 5:23 pm
- Azt hiszem megoldhatjuk, hogy elérd a nagykorúságot. - kacsintottam rá vigyorogva. - Majd a környékeden ólálkodom, s a csúnya rossz "embereket" elkergetem. - fontam össze a karom a mellkasom előtt. - Viszont szerintem már nem fognak bántani, bár nem tudom eddig mi történt veled, de az érzéseimben sosem csalódtam, és nem is szoktam tévedni. Mert ugye az emberi dolog. - kuncogtam halkan. - Nos, ha te is úgy gondolod sétálhatnánk egyet. -
Régóta nem érte el nálam senki, hogy elnevethessem magamat. Egyszerűen maga a helyzet hozta talán magával, hisz már akkor ironikus volt ez az egész, mikor én leálltam beszélgetni egy ősvámpírral. Különleges ez a helyzet, nagyon különleges.. nem is tudom, hogy mit mondjak. - Emberi, igen. - vigyorodtam el aztán, majd zsebre vágtam a kezeimet, és elindultam előre sétálás címszó alatt. - Nem szeretek beszéni arról, ami velem történt. Igazából egy vámpír... nagyon idős vámpír rabságában éltem évekig. Kínzott, ivott belőlem.. - ráztam a fejemet, és elkeseredetten mosolyodtam el. - Kellemetlen élmények tömkelege. Ezért félek tőletek.
- A véred illata még mindig csábító, számomra is,de csodálatos önkontrollal rendelkezem.- kacsintottam rá. - Meg egyébként is milyen gardedám lennék, ha én bántanálak..- csóváltam meg a fejem, egy laza mozdulattal álltam fel, és talpra segítettem Harmony-t. - Nos, a hölgy dönt merre menjünk. - mosolyodtam el.
- Mások tanulhatnának már tőled. Kezdem azt hinni, hogy van a vámpír társadalomban két olyan vámpír, aki nem akar minden lépésemnél megenni. - forgattam meg szemeimet eléggé látványosan, majd felkuncogtam. - Én szívesen meginnék egy italt, de nem a Grillben. Az mindig olyan zsúfolt, én pedig szinte fuldoklom a zsúfolt helyektől. - sóhajtottam fel.
- Nem, a Grillbe én se mennék, nem szeretem , ha folyamatosan az arcomba lihegnek, mert annyian vannak vagy éppen a tinédzser lányok megjátsszák magukat előttem. Néha átok,hogy ilyen fiatalnak nézek ki. - nevettem fel halkan. Enyhe egoizmussal rendelkeztem azért. - Akkor keresünk valami kis kocsmát amiben nincsenek annyian, de azért nem teljesen kihalt. - jutottam döntésre. -Erről mit gondolsz? - néztem a mellettem álló lányra.
Még mindig törekednem kellett arra, hogy.. ne essek túl hamar tévedésbe, ne ássam magam túl bizalmas terepre, mert ha ismét átver valaki, méghozzá egy vámpír, én már simán önként sétálok bele egynek a karjai közé, hogy vessen véget az életemnek, és ne legyen mindig az, hogy túl könnyen elbízom magam. - Szerintem.. a fiatal lányok már csak ilyenek. - köszörültem meg a torkomat zavartan. Mindig zavarba jöttem, ha egy férfi külsejéről kellett beszélnem, főleg ha úgy beszéltem, hogy tudta: dögösnek tartom. - Mindenesetre, van itt egy kis bár... ha jól tudom, valami Morning Star... - suttogtam, de már hiába, hiszen talán ő is éppen azt szúrta ki.
Az utóbbi időben nem adódott semmi dolgom a városban. Egyszóval: unatkoztam, mint a fene, és úgy tűnt, hogy senki nem akar gondoskodni arról, hogy ez ne így legyen. De hát... mit is vár egy vámpír azoktól, akik utálják? Nem mintha én szeretném őket. Egyedül Tatia iránt érzek barátságos érzéseket, hiszen ő a teremtőm, és sokat jelent nekem az, hogy bízott bennem, pont bennem annyira, hogy örök élettel ajándékozott meg, majd fogadott barátjai körébe. Egy mély sóhajtás, és leültem egy padra a játszótérrel szemben. Nem okozott örömet gyermekeket nézni, hiszen soha nem vágytam rájuk. Egy gyerek... az én fejemen átok lenne. Még jó, hogy nem vagyok képes arra, hogy gyermekem legyen. Az egy igazi viccújságba való történet lenne! A kezeimre tévedt a pillantásom. Mások mindig a kezükön állapítják meg, hogy az idő elszállt, ők pedig megöregedtek. Én viszont már itt vagyok majdnem hatszáz éve. A kezeim még mindig makulátlanok. A ráncaim még mindig ott bújkálnak, ahol kell. Másszóval... kérhet egy nő ennél többet az élettől? Bár az utóbbi időben engem is megkísértett valami, amiről nem hittem, hogy létezik... pontosabban valaki. De mondhatni, a kettő kéz a kézben jár. Damon Salvatore... és az a furcsa érzelem, amit én még tényleg nem éreztem soha... Gondolataimból egy megjelenő női alak ébresztett fel, és talán két másodperc kellett, nem több... az arcomon széles vigyor jelent meg, ahogy végigmértem őt. Néhány hónappal ezelőtt pontosan tudtam, hogy ki ő... vagyis, most is tudom, hiszen felismerem, de a kisugárzása mintha megváltozott volna. - Mindig is mondták, hogy az újszülött vámpírok lesznek ennek a városnak a veszte - jegyeztem meg némileg csendesen, de ő biztosan hallotta a hallásának hála. Eline nem tartozott a barátaim közé, hiszen csak röppke ismeretség alakult ki közöttünk. Néhány közös vadászat... bár nem tartott sokáig. Nem szoktam kispályásokkal együtt nyomulni. Néha azonban tökéletes eszközök lehetnek az ember kezében.
S ean sehol. Bár tény, hogy egyenlőre nem jártam olyan bátran az erdőket, mint mondjuk otthon, ahol csukott szemmel is megmondtam volna, hogy melyik fa merre van és honnan, hova jutok vagy milyen akadály jön, esetleg hol vannak a vadászok csapdái. Itt csak egy idegen voltam a dzsungelben. Nos… lássuk be, ennyi fura lény egy helyen nem sokat van. S engem csak az a kérdés foglalkoztat, hogy mikor unják meg a viszonylagos békében élést egymás mellett és tör ki mondjuk egy háború. Igen hosszú napjaim voltak ezen gondolkozni, ahogy arra meg nem kellett sok idő, hogy rájöjjek ennek mind az emberek szívnák meg a levét. Emberek. Vágytam-e vissza? Nem. Bár így másfél év távlatából korai lenne kijelenteni, hogy soha nem is fogok. Talán ami még bennem is képes volt érzelmeket kelteni a puszta jelenlétükkel, azok a kölykök. Szerettem a gyerekeket s valaha én magam is akartam. De minő fájdalom… na jó, ne hazudjak már… egyáltalán nem bánom, hogy már nem lehet. Richard sokkal többet adott, mint amit elvett. Kivéve önmagát. Na, ne tessék félre érteni… pusztán csak arra céloztam, hogy őt bizony nem lehet megtalálni ha csak ő nem akarja, hogy megtalálják. Hát úgy látszik, hogy még nem akarja, mert nem találtam. Csak sétálgattam s néztem, ahogy a gyerekek játszanak. Hallgattam nevetésüket, apró-cseprő gonoszkodásukat egymással. Olykor-olykor el is mosolyodtam miközben a fejem ingattam. Ám ez hamar alább hagyott, mikor meghallottam az ismerős hangot. * - Én azt hallottam, hogy az öregek őrülete okozza a város pusztulását ami után a sajátjukat… pont az újszülöttek keze által. * Feleltem somolyogva miközben felé fordulva oldalra billentettem a fejem.* - Mondanám, hogy örülök, hogy látlak… de a hazugság még mindig nem az asztalom. * Vontam meg a vállaim. Na nem mintha haragudnék rá vagy valami, szó sincs ilyesmiről. Pusztán nem kenyerem a mézes-mázos szavak, könnyes ölelések és az ilyen érzelgős maszlagok. Plusz semmi jó nem társult Mili-hez a részemről, még ha rossz sem. Bár tény s való, hogy a vadászatok alatt hasznomra volt. Az ember nem csak célirányos tanulással okul, hanem a látottakból is képes magára szedni valamit. Talán pont ezért voltam vele akkoriban. Kár, hogy mennie kellett.* - Találtál már magadhoz méltó, kellően elfuserált, beteges embert itt vagy még mindig szabad a poszt melletted? * Puszta érdeklődés, egy kis élcelődéssel. A nő nem százas, de hát ki az? Olyannal még nem találkoztam a fajtánkból. Szerencsére. De olyannal sem, aki gyerekekre vigyáz. Nos én csak egyre tettem, egy szőke kislányra. Nem hiszem, hogy olyan meglepő, hogy úgy tettem mintha csak erre járnék. Nem szerettem volna a csöppséget bajba sodorni. A nő meg kiszámíthatatlanabb, mint egy épp felébredő vámpír.*
Nem csalódtam benne. A reagálása rögtön stílusosságra utalt, ami egykoron mintha hiányzott volna belőle... de ezúttal mindez tökéletes volt. Nem is tudom, kitől tanulta. Vagy meglelte magában a vámpírt? Hm... érdekes kérdések. De nem az én feladatom megválaszolni őket, hiszen az ő élete. És nekem semmi kedvem részt venni benne, ezt nyilván megérti ő is. - Senki nem kéri, hogy hazudj. Szeretem az őszinte... vámpírokat - ízlelgettem a szót, miközben végigmértem. Nem sokat változott, de hát jobb, ha hozzászokik, hogy ezek után sem lesz sok változás, hacsak nem akar szőkenőt játszani. - És örömmel tölt el, hogy nem sokat változtál az elmúlt időben. Nem mintha azelőtt annyira érdekelt volna, hogy... milyen is vagy - nyaltam meg alsó ajkaimat. Szerettem a ravasz játékokat. Én magam is egy ravasz játékos voltam, csak az utóbbi idően mindez kissé megkopott. Hogy miért? Remek kérdés... talán mert nem volt kivel játszani. - Sajnos az a tapasztalatom, hogy a beteges vámpírok hiánycikké váltak. Pedig egykoron... még a reneszánsz idején... - sóhajtottam fel elmélázva, kellemesen emlékezve vissza azokra a szép időkre. - Mintha mindenki jó útra akarna térni. Vagy ha nem... akkor sem elég betegek ahhoz, hogy... az én társaságomat élvezhessék - szólaltam meg aztán újra, kissé egoista stílusban. De ez tőlem már megszokott volt. - Remélem, nem azért kérdezed, mert megváltoztál - jelent meg aztán jó pár fogam egy széles vigyor kíséretében.
A válaszára halkan kuncogni kezdtem, hisz a szó összetétel számomra abszurd volt. Oké, megérezzük vagyis halljuk ha valaki hazudik. Azonban az évek és a gyakorlat által nagy mesterei leszünk a hazugságoknak. Nos, ez rám nem igaz… kicsi vagyok én még ahhoz. De attól még a módszer nem idegen számomra. A dolog egyszerű; Higgyem el, én magam is azt amit mondok.* - Ugyan-ugyan… csak egyetlen őszinte fajtánkbélit mutass. Abszurd összetétel, vagy csak nekem tűnt annak? * Kiestem már abból az időből, hogy higgyek a tündérmesékben. Hittem egyáltalán én ilyenekben? Nem, így belegondolva… én sosem vágytam a mesére és naiv is már régen voltam. Connor volt az egyetlen aki azzá tett. De azért nem fogok jót állni magamért, így helyet foglaltam mellette és pillantásom ismét a gyerekekre tévedt, no meg a kis szőkeségre aki épp felmászott a mászókán. Kissé összevontam a szemöldököm, nehogy le essen… de aztán rájöttem, hogyha leesik attól csak erősödik. Én sem haltam bele, mert leestem a mászókáról. * - Micsoda bók áradat Milena… rád sem ismerek. * Arcomon döbbenet, ámbár megjátszott a szavaimban meg irónia, ami annál inkább öszinte.* - De te sem panaszkodhatsz… ám bár én kevésbé látom örömmel, hogy még nem tépáztak meg egy kicsit. Ellenben veled… engem érdekel, hogy alakult a sorsod persze ha az negatív. Bár… tőled amúgy sem várnék rózsaszín, habos-babos meséket. * Vontam meg a vállaim könnyedén, a folytatásra azonban szélesen elmosolyodtam. Barna iriszeim ahogy a nőre tévedtek sötétebbek lettek, hiába kuncogtam vidáman.* - Megváltoztam? Hmm… érdekes kérdés. Talán igen, talán mindig is ilyen voltam. De ismered a „mondást”, az, hogy milyen vagyok, nem függ össze azzal, hogy te mit látsz. A viselkedésem attól függ, hogy Te ki vagy és, hogy mit akarok Tőled. Jaj, de ostoba vagyok… honnan is ismerhetnéd, a reneszánszban még nem volt net. * Igen, a facebookon terjeng ezzel az idézettel. Ámbár lássuk be, néha, nagyon-nagyon néha van tartalom a sorok mögött. Csak a sok dinka félre érti, nem látja, saját mondani valót ad neki. * - De nem, nem ezért kérdeztem. Csak ha Te, megtaláltad akkor számomra sem esélytelen. De egyet kell értenem… mindenki jó útra tévedt. A bukott angyalok ma már… csak mondák, mítoszok. Merre tanyáznak itt a vámpírok? * Kérdeztem az utolsó szavam kissé mormogma, hisz épp egy ember sétált el előttünk. Pillantásom utána tévedt és néztem a járását… pontosabban a fenekét. Nem rossz, ahoz képest, hogy ránézésre nincs több húsznál és azaz idióta szemüveggel úgy néz ki mint egy könyvmoly. A szemei meg sötét barnák… nem az esetem. De játszani lehet, nem? Ó nem, most nem és a fejem megrázva ismét Milire pillantottam.* - Pár napja érkeztem csak…
Ez a nő egyre inkább tetszést váltott ki belőlem. Nem tudom, hogy miért... hiszen nem létezik, hogy valaki ilyen rövid idő alatt ennyit tud változni, márpedig ő... a legutóbbi alkalomkor tényleg egy... elviselhetetlen kis ripacs volt, most pedig nézzünk már oda! Egy kész nő, vagyi... mondjuk úgy, hogy vámpír. Most így végignézve rajta, sajnálom, hogy nem én vagyok a mentora. Tényleg... hiszen büszke lehetnék végre valamire, amit én adtam a világnak. - Tudod, hogy világ életemben csak úgy dobáltam a bókokat - jegyeztem meg szúrósan, majd felsóhajtottam, és egyik lábamat megcserélve tettem ismét keresztbe combjaimat, karommal pedig megtámaszkodtam a pad támlájában, és így mértem őt végig. - Túl jól ismersz - vontam egyet a vállamon, mikor azt mondta, hogy tőlem amúgy sem vár szép és jó meséket. Hiszen rólam mindenki tudja, hogy nem vagyok képes jót cselekedni. És aki ebbe a hibába esik, előbb-utóbb rájön, hogy téved. Egyszerűen nem lenne szabad, hogy bárki bízzon bennem. Egyedül Tatia Petrova teheti meg, de más nem érdemes rá. - Remélem nem bánod, hogy nem kezdek bele rögtön mérföldköves mesélésekbe - fintorogtam, majd körmeimet kezdtem figyelni. - Egyébiránt: kíváncsivá tettél, mi a francot keresel te ebben a kisvárosban. De tényleg - jegyeztem meg ironikusan, majd közelebb hajoltam hozzá, és leheletem szinte súrolta az arcát. - Nem hittem volna, hogy te... egy olyan kis ártatlan nebántsvirág tud ilyen is lenni. Tényleg meg vagyok lepve... le vagyok nyűgözve. Mégha nem is kedvelsz. Hiszen én se kedvellek téged- nevettem fel széles vigyorgással, majd beletúrtam a hajamba. - A vámpírok itt vannak. Mindenhol beléjük futhatsz. Ha kis szerencséd van, nem olyan vérmes menyecskébe botlasz, mint én vagyok. De szívbéli jókívánság, hogy remélem, nem a te fejedet tépik le. A nyápic vámpírokból már elegem van, ideje lenne, hogy az ő fejüket tépkedjék - méltatlankodtam. - Te még mindig azzal a vérfarkas fickóval vagy... hogy is mondjam? Elfoglalva? Shane, vagy... Sean, vagy hogy a fenébe hívták!
E gy röpke pillanatra elmerengtem, még ha figyeltem is Milena szavaira, na meg rá is. Oké, néha igazán ostobán tudok viselkedni, a felelőtlenségről nem is beszélve. De ekkora marhaságot még én sem követnék el, hogy egy olyan nőre mint Milena ne figyeljek oda. Most még ül és beszél, a következő pillanatban már a szívemet tartja a kezében, ha úgy akarja. Nála kicsit sem nyugtatott a tudat, hogy nyilvános helyen vagyunk. Tesz rá magasról. Bár ennek ellenére nem is voltam ideges vagy feszült. Képtelen vagyok félni. Mintha nem ismerném ezt az érzelmet.* - Ejnye Milena… beletiporsz a szívembe. Kegyetlen vagy, hogy nem kezdesz el untatni. * Tettem a kezem a mellkasomra. Dehogy bántam, hogy nem kezd el untatni a régi mesékkel. Persze, néha érdekes volt az, amit Richard mesélt, de tudtam, hogy azokban mindig ott a tanulság. De most ugyan mégis mit érdekel engem, hogy Milena évszázadai során hány férfit kínzott meg, tett magévá játékszernek és persze ölte meg mikor már megunta őket vagy pusztán csak hobbiból. Bármit kinéztem ebből a bestiából. Lucifer hozzá képest mennyei angyal, aki csak rossz helyen van. Bár azt még magamnak sem vallottam be soha, hogy pont ezért nem tűntem el soha ha Milena megjelent és hagytam ott a helyet. Vonzott. Érdekelt. Bármit is mutattam felé. Éreztem a leheletét és már mikor mozdult íriszeim az övébe fúródtak, ajkaim apró mosolyra húzódott.* - Ha megakarsz csókolni, ne fogd magad vissza Bogaram. * Jegyeztem meg csak úgy. Mi másért is jöhetne ilyen közel? No meg nem is én lennék, ha nem tennék valami megjegyzést. Persze az hozzá tartozik, hogy szavaim annyira tartottam reálisnak, hogy semennyire és én sem rajongok a gyengébbik nemért. De azért figyeltem rá, a szavaira és apám…* - Te, ne ess túlzásokba, mert mindjárt elélvezek a gyönyörtől, hogy ilyen szavak hagyják el azokat a harapni való ajkaid. * Nevettem el magam vidáman. Furcsa volt számomra, hogy Milena még ha a saját kis stílusában is, de dicsér. Sosem gondoltam volna, hogy valaki felé képes ilyen szavakat kiejteni. Bár, hogy mennyire volt őszinte… azt csak Ő tudhatja. Én sem így, sem úgy nem vagyok az a típus, akinek az ilyesmi a fejébe szál. Pontosan tudom, hogy mik a hibáim, gyengeségeim.* - Tisztázzunk valamit Milena… Sosem voltam ne bánts virág. Pusztán, azt a parancsot kaptam, hogy míg nem tudom kontrolálni magam, addig maradjak észrevétlen, ne csináljak bajt és lehetőség szerint ne is ölesem meg magam. Megtettem, mert ezt kellett és ez abban csapódott le, hogy teljesen másmilyennek látszódtam, mint ami valójában vagyok. Hagytam, hogy rángass, hogy használj bármennyire is dühített. De nem te voltál az egyetlen. Bár igaz, TE volnál az, akinek még most is hagynám. Szomorú tény, hogy az ilyen külsőségek képesek megtéveszteni. * Oké, csak csipkelődtem. Ha érdekelte volna, akkor észreveszi és eléri, hogy a felszín alá pillanthasson. De kicsit sem érdekelte, s így nem lehet megróni, azért mert valami, amitől nem félt, nem tartott hidegen hagyta. Ez voltam én. De attól még nem voltam ártatlan. Pusztán csak mocsok fiatal és akkor még friss is. Mondjuk… ez Milena korabeli műkincseknek ártatlan. Mindegyis, nem is akarom megfejteni, hogy mit minek vesznek. Azt sem tudom, hogy most Milinek miért mondtam el… elvégre az csak a hasznomra vállik, ha lebecsülnek az emberek.* - De egyszer, majd ha a kíváncsiságod esetleg feléd kerekedik… talán meg látod, hogy mi az, amit még nem láttál, nem tudsz erről az ártatlan lánykáról. Egyébként meg… köszi a jó kivánságot. De ha ennyire zavar… miért nem Te tépkedet az övékét? Ha segítség kell… * Kacsintottam jelzésértékűen. Én szívesen elmegyek vele vadászni. Jó, persze pusztán nagylelkűségből. Azt sem tudom, hogy mikor voltam utoljára vadászni. A vámpírok 100 év alatt nem mozognak. Már kezdem azt hinni, hogy a fiatalabb egyedeket zárkában tartják és csak ha elérték a százat akkor engedik ki. Már pedig az, hogy embereken gyakorlok egy dolog. Vadász sosem lesz belőlem, ha nem tudom mivel állok szemben… vagyis csak az elméleti részét. Egyedül meg nyílván nem rontok rá egy jóval idősebb egyénre. Nem azért tanított Richard, hogy az első önálló vadászatomnál ott maradjak. Amúgy is meg tiltotta, hogy egyedül menjek. Még. Mili utolsó kérdését mikor a nevekkel van elfoglalva gyereksírás töri meg, én meg csak sóhajtok egyet. Hurrá… a kis csöppség már jön is, könnyes arccal, szipogva. * - Eli… bibis… fáj… * Mutatja a könyökét a ruhán keresztül. Mivel csak egy minimális vért érzek, így nem kell megnéznem, hogy tudjam, hogy csak egy horzsolás az egész. Zsebemből elővadászok egy csokit és felbontom.* - Edd meg és márse fog fájni Susan… menj játszani, nem sokára megyünk anyához. * Küldtem vissza és voilá… hiszti abba is maradt. Pillantásom Milire tévedt, várva, hogy mikor kezd el élcelődni azért mert épp egy gyerekre vigyázok. Bár szerintem jobban szembe ötlik neki az, hogy pillantásom egy pillanatra ellágyult mikor a kislánnyal beszéltem. Semmi bajom nem volt a gyerekekkel, de nem tudtam gonoszként nézni rájuk. Valahogy egy másik kategóriába tartoztak.* - Sean… Hajm… sosem hitted el, hogy nincs közöm hozzá. Bár sértő, hogy tipikus Twillightos love sztorit nézel ki belőlem. De nem. Ide költözött, legalábbis a legjobb infóm szerint itt él. Csak azt nem tudom, hogy hol. Többek közt miatta jöttem ide. No meg a Teremtőm is itt van valamerre. De hidd el, egyik részéről sem lesz nagy öleléses fogadtatás, meg könnyes összeborulás. Egyik sem tudja, hogy itt vagyok. Sean meg még azt sem, hogy mi lett belőlem. Mázlim van, ha nem azzal fog indítani, hogy kinyírjon. * Sóhajtottam lemondóan, ámbár arcom semmilyen érzelemről nem árulkodott. Már túl vagyok azon, hogy aggódjak. Megöl-megöl, ha nem, akkor esélyesen én őt vagy élünk tovább külön utakon, esetleg megbarátkozunk a ténnyel. Richard meg... mindig is tudta, hogy nem szeretek egyedül lenni és világot akarok látni. Ő sem hihette, hogy sokáig ott maradok egyedül.* - Amint kellően összekente magát azzal a csokival, elviszem az anyjához. Nincs messze… van kedved velem jönni és tovább szívni a vérem? Utána meg… szabad a pálya…
Soha nem voltunk jó barátnők. Talán még azt a szót, hogy barátság sem lenne szabad a nevünkkel egy oldalon említenem, hiszen nevetséges az egész. Én, Milena Holloway soha életében nem volt képes semmi olyat tenni, ami barátkozásból áll teljes egészében. Soha, de soha. Nekem mindig hátsó szándékaim voltak. És ez most is remekül megmutatkozott. Ugyan még nem tudom, hogy miért, de lesz hasznom ebből a lányból. Az újszülött vámpírok akármennyire próbálnak felvágni, hogy mennyire erősek, még mindig befolyásolhatóak. És ez így van rendjén. Ez az egy nem változik soha. És mégis miért változna, nemde? - Nos, "Bogaram" - macskakörmöztem a levegőbe eléggé gunyoros hangon, miután megjegyzést tett ugyanezzel a szóval. - Szerintem nem kell magyaráznom azt sem, hogy ha lesmárolni akarnálak, már régen megtettem volna - kacsintottam rá végül, majd tekintetemet odébb irányítottam, és a játszadozó gyerekeket kezdtem el fürkészni. Tettem mindezt azért, mert nem tudtam eltalálni azt a pontot, ahová szívesebben néztem volna. Legyen az szökőkút, vagy egy ártatlan gyermek önfeledt kacagása... most simán jólesett. - Azta, ez aztán a vallomás! A színházban sem tudnák jobban előadni! - bukott ki belőlem, tekintetemen tettettem a meglepődést, majd azt, hogy tényleg büszke vagyok rá, és egy hajszál választott el attól, hogy ne kezdjek erőteljes tapsviharba. - Kíváncsi lennék, ki másnak hagytad még, hogy kihasználjon rajtam kívül. A saját körömben nem ismerek még egy olyan domináns félt, mint amilyen én tudok lenni, ha akarok - vigyorodtam el, miközben kiszáradt alsó ajkamon lassan végighúztam nyelvemet, így nedvesítve be azt. Nem is tudom, hogy mit kellene mondanom. Mindez nagyon jólesett, hiszen valami frissítő hatást gyakorolt rám. - Nem tépkedem mások fejét. Semmi örömöm nincs abban, hogy megölhetek egy másik vámpírt. Hacsak nem egy férfi példányról van szó. Tudod, azt kellene megtanulnod, hogy az emberek irányában mit tudsz tenni... miben tudsz nekik ártani. Sokan egyszerűen nevetségesek! - bukott ki belőlem kontroll nélkül, miközben megtámasztottam könyökömet saját combomon. - Mi a jó abban, ha arra vagyunk tekintettel, ki várhatja otthon az áldozatunkat? Miért kell a családjára gondolnunk? - kérdeztem igencsak tanácstalanul, bár ez részemről volt színészkedés. - Ha ez így működne, mi soha nem tudnánk táplálkozni - fűztem még hozzá, majd ravasz mosoly bontakozott ki ajkaim körül. - Szívesen tartok veled. És szívom tovább a véredet. Már csak azért is, mert van számodra egy ajánlatom - kacsintottam végül rá.
Majdnem hajnal kettő van, ilyenkor nem túl nagy a forgalom a játszótéren, de én nem is azért vagyok itt, hogy boldog családokat nézzek meg magamnak. Nem, fel sem merült bennem ilyesmi, nem vagyok kíváncsi mások normális életére, miközben nekem erre semmi esélyem sincs. Még abban sem vagyok biztos, hogy ha sikerül megtörni ezt a nyomorult bűbájt, akkor vajon az mit is von maga után. Azonnal vége lesz mindennek és kész? Vagy tovább élem az életem immár normális mederben, megöregedve és kész, mintha nem történt volna meg az utóbbi csekély hétszáz év? Néha már nem is emlékszem arra, hogy miket műveltem, ezért írok naplót, ezért szedem össze jegyzetek formájában, hogy mik történtek, különben túlságosan könnyen elfelejteném azt is, ami fontos lehet. No, de térjünk vissza arra, hogy miért is vagyok itt. Könnyed léptekkel haladok végig a kihalt utcán, hogy aztán végül fáradtan roskadjak le a padra. Az arcom több helyen is koszos, nem vagyok épp a legjobb állapotban, de mégsem látszik semmiféle seb, vagy zúzódás rajtam. Megint csak annyit értem el, hogy kipróbáltam változott-e valami, egy újabb kudarc, semmi több, és nekem már nagyon elegem van a kudarcokból. Túlságosan sok volt már belőlük. Halkan sóhajtok egyet, miközben körbejártatom újra a tekintetem. Elég késő van már, de pont azért vagyok az utcán. A mai napot afféle jótevőként töltöttem, bár persze számít, hogy melyik oldalról nézzük. Mert, ha annak a vámpírnak a szemszögéből, akit megfosztottam a vacsijától... hát ő minden bizonnyal most épp nincs jó kedvében, de örülhet, hogy él, aztán megpróbálhat átmenni vegába, vagy legalábbis leállhat a vadászattal egy időre, ha felfogja, hogy nem biztos, hogy minden csaj, akit megpróbál elkábítani a szánalmas szövegével, veszélytelen. Bár attól tartok, hogy a legtöbben nem tanulnak a butaságaikból, de ha csak páran igen, már akkor is egész jó vagyok és legalább hasznosan töltöttem el a napot. Kényelmesen hátradőlök és összefonom magam előtt a karomat. Figyelem, ahogy egy fekete macska magányosan nyávogva ugrik le az egyik fáról a közelben és felém indul meg. Kissé oldalra döntöm a fejem és úgy figyelem, amint közelít. Házi kedvencem sem volt soha, még egy ember életéhez képest is nagyon rövid ideig élnek, de az enyémhez képest elviselhetetlenül rövid lenne ez az idő. A veszteség pedig csak fájdalommal jár, akkor pedig nincs értelme ragaszkodni.
Őszintén szólva fogalmam sincsen, hogy miért vagyok még mindig itt. Haza kellett volna már mennem, de Jonathan még mindig nem jelentkezett, ami miatt egyre idegesebb vagyok, félek, hogy csinált valami hülyeséget. Vagy csak ezt akarja elhitetni velem, Jonathanon az örökkévalóság se lenne elegendő, hogy kiigazodjak. Így most úgy döntöttem, hogy itt fogok élni egy darabig. Hazatelefonáltam Andrewnak, hogy ne várjanak, mert a látogatásom hosszabbra húzódik, és szerencsére nem volt ideges, amiért cserbenhagytam őt, de a főnököm már nem volt ilyen megértő. Kirúgtak, így most munkanélküli vagyok, de a szerencse úgy tűnik rám mosolyog, mert egy fickó telefonált nekem tegnap este, hogy szívesen elvinné az néhány képemet, méghozzá elég borsos árat adna érte. Legalább egy tucat kép van, amit még az átváltozásom előtt festettem és rajzoltam. Tudom, hogy nem szép dolog ezektől megválni, de semmit nem jelentenek ezek a képek nekem. Arcok és nevek, de semmi nem jut eszembe róluk, így vétek, hogy ott porosodjanak nálam, akkor már inkább megválok tőlük jó pénzért. Éppen ettől a jólfésült úriembertől tartok visszafelé, akire kicsit neheztelek, mert úgy volt, hogy három képet fog megvenni tőlem, de ebből végül csak kettő lett. Az egyik tájkép volt, a másik pedig egy rezidenciát ábrázolt. Az ajánlott árnál kevesebbért vette meg, ezért neheztelek rá egy kicsit, hiszen úgy volt, hogy az lesz a végleges ár. Aztán ő is megharagudott rám, mert a harmadik képet nem engedtem oda neki. Egy gyönyörű, fiatal nőt festettem rá, és valamiért nem akaródzott odaadnom neki. Ezt a képet nem is néztem meg eddig jobban, de most valami megfogott benne, mintha valahol mélyen emlékeznék a nőre, és emiatt inkább megtartom. Jó érzéseket kelt bennem, nem akarok megválni az egyetlen olyan kézzel fogható dologtól a múltamból, ami jelent is valamit. Mindenesetre felemás érzésekkel távoztam a férfitól, de mindenképpen gazdagabban, és azt hiszem megint elkezdek festegetni és eladom majd őket galériáknak. Igen, elégé értek a művészethez, talán régen valami művészféle lehettem, de sajnos semmit nem találtam magamról egy régi képemen kívül, úgyhogy azt hiszem ideje lenne belenyugodnom a ténybe, hogy soha nem tudom meg kicsoda voltam. Hazafelé sietve még elkaptam egy fickót, akit egy rövid táplálkozásig használatba vettem, de ő úgy tudja, hogy eldurvult a feleségével való együttlét. Nem ölök embereket, vagyis ez így nem igaz, ritkán ölök embereket, a táplálkozás végén elengedem őket, és semmire nem emlékeznek a dologból. Ez egy kifejezetten hasznos dolog a vámpírlétben, hogy tudunk embereket befolyásolni, de én ezen kívül nem igazán használom, pedig lehet, hogy megkönnyítené az életem, de úgy már nem lenne emberi. Megállok egy pillanatra és átrakom a másik kezem ügyébe a képet, miközben lassan körbenézek. Sikerült eltévednem. Valami játszótéren vagyok, de mikor jöttem nem mentem át erre, tehát minden bizonnyal eltévedtem. Rendben, sötét van, de biztos találok valakit, ha mást nem akkor valami koldust, aki pár dollár ellenében útbaigazít engem. Kis séta után sikerül is kiszúrnom egy nőt a padon ülve, gondolom vár valakire, vagy csak elfáradt, de nem tűnik koldusnak, úgyhogy nem kell készítenem a pénztárcámat. Hosszú léptekkel indulok meg és rövid időn belül már ott állok előtte a képpel a hónom alatt. -Elnézést, hogy zavarom, de eltévedtem, és reméltem, hogy útba tudna engem igazítani! – mondom neki a legkedvesebb mosolyomat az arcomra varázsolva. Nem vagyok még mindig valami jó társaság, még mindig csak hallgatok, de most már egyre jobban megy a beszéd is, csak néha túlzásokba esek, vagy éppen a partnerem untatom, de dolgozok az ügyön, éppen holnap fogok elmenni valamiféle terápiára, mert a könyvek nem sokat segítenek, de ott lesz is partner, akivel gyakorolhatok.
Késő van, bár lassan már azt is mondhatjuk, hogy korán. Ilyenkor nem sokan járnak az utcán, maximum a magamfajták és a nálam sokkal rosszabbak, netán, akik eltévedtek, vagy éjszakások, vagy buliznak... jó, azért mégis csak akadnak olyanok, akik mégis a járdát koptatják a hajnali időpont ellenére is. Ezért nem kellene meglepődnöm, amikor meghallom a közeledő léptek zaját, majd nem sokkal később az alakot is meglátom magam előtt megállni. Képet szorongat, vagy művész lehet, vagy művészetpártoló, netán tolvaj... Túl sok lehetőség jut az eszembe mostanában akármilyen apróságot látok is meg. Nem is tudom, hogy ez a túlbonyolítás egyszerűen a korral jár, vagy eddig is ilyen voltam? Nem most kéne ezt megvitatnom magammal, hiszen az illető ajkai szavakat formálnak, én pedig felpillantok rá és ekkor már az arca is egyértelműen ismerősnek tűnik. Felszökik kissé a szemöldököm, enyhén oldalra döntöm a fejem és még kicsit talán az ajkaim is szétnyílnak, ahogy az emlékeim között próbálok kutatni. Na erre jók a naplók! Bár képek nélkül az is hiányos, de ha már van egy neve az embernek, akkor sokkal könnyebb hova tenni a másikat. Pár pillanatba beletelik mire végül megszólalok. - Ebben nagyon sokat számít az, hogy éppenséggel hova szeretne menni, azaz merre igazítsam útba. - jelenik meg egy halvány mosoly az arcomon, miközben körbepillantok. Persze a "szkenner" már beindul, azt nagyon könnyű leszűrni, hogy hosszabb az életfonala, mint az átlagnak, de nem árt az érintés a jobb feltérképezéshez. Ezért van, hogy felállok végül és a kezemet nyújtom neki. Ez a legegyszerűbb erre a célra. - Serah vagyok, tehát... hova szeretne eljutni kedves... - itt jelentőségteljes szünetet tartok. Egyértelműen az a kérdés, hogy hívják. A kézfogás már jó eséllyel elárulja, hogy vámpírról van szó, ez talán közelebb visz a válaszokhoz, de persze a név még többet segíthet. Ellenben az is nagyon érdekes kérdés, hogy aztán tudok-e a névhez társítani valakit. Nem olyan bonyolult kicsit feltúrni az emlékeimet akár egy egyszerű bűbájjal, viszont... azt nem épp más jelenlétében kellene megtenni. De ha elég mély nyomot hagyott bennem, akkor esetleg nincs ilyesmire szükség, akkor könnyebben is eszembe juthatnak a válaszok a saját kérdéseimre.
Én nem írtam naplókat. Akkor nem, mikor ember voltam, csak olyan…1950 felé döntöttem úgy, hogy lerajzolok,lefestek és leírok mindent az életemből, hogy még egyszer ne történjen meg velem ez az egész. Talán majd valamikor újra kiesnek az évek, de legalább lesz valami amiből kiindulhatok, hogy milyen voltam, vagyis inkább, hogy milyen próbáltam lenni. Jonathan szerint ostobaság amit csinálok, de megérti. Szerinte a vámpír ragadozó, semmi dolga emberek között, csak szemfogakkal a nyakukban. Sajnos igaza van, de én akkor is megpróbálkozok élni, vámpírlét ide, vagy oda. Nem vagyok hülye, nyilván való, hogy elég satnya egy életem lesz, hiszen a barátaim és szeretteim, már ha lesznek, kihalnak mellőlem, én pedig építhetek újra mindent, hogy aztán néhány évtizeddel később megint a nulláról induljak. Ebbe még nem gondoltam bele, de semmiképpen nem élnék ragadozóként, nem kapcsolnám ki az emberségem, mert…Jonathan szerint talán ezzel van összefüggésben az, hogy nem emlékszem az életem kicsit több, mint félévszázadára. Ölni se akarok, egyszerűen beleuntam abba, hogy céltalanul öldöklök, és erre a családom élve felfalása ébresztett rá. Az érmének két oldala van, akárcsak a vámpírlétnek. Néha örülök annak, hogy örökké élhetek, máskor pedig karót döfnék a szívembe. Igen, igaza van a hölgynek, nehéz úgy útmutatás nyújtani, hogy nem tudja mit keresek. Pedig próbáltam mindent úgy tenni, ahogy a könyvben le volt írva, de kifelejtettem az úti célt. Megint megbuktam, még mindig nem megy a dolog. Gyakorlás teszi a mestert, nekem pedig van egy örökkévalóságom gyakorolni, csak ezért nem idegeskedem emiatt. Már mondanám is, hogy hazafelé tartok, de…nem tudja, hogy hol lakom, és…jobban belegondolva én sem tudom a címet. Még szerencse, hogy a fejem a nyakamhoz van nőve, könnyen otthon felejteném amúgy. Legszívesebben a falba verném a fejemet, hogy lehet elfelejteni azt, hogy hol laksz? Na jó, gondolkodjunk…a Grill! Mármint nem ott lakok, hanem onnan tudom a hazafelé vezető utat, úgyhogy azt kell megtalálnom, bár félek, hogy bármennyire is jó útmutatást fogok kapni, simán elveszek, amilyen béna vagyok a tájékozódásban. Felderülök a kinyújtott kéz láttára és azonnal meg is fogom. Az emberek így mutatkoznak be, így köszönnek a másiknak, vagy épp köszönnek el a másiktól többek közt. Ezt könnyű volt leszűrni, még a könyv se kellett hozzá, de azért jó, hogy kézben volt, mert így tisztázott egy-két kellemetlen félreértést, amit megejtettem volna a jövőben. – Örvendek Serah! Az én nevem Cyrus, és a Grillbe szeretnék menni, ünnepelni fogok ma. – mondom neki egy gyors mosolyt megcsillantva a képre bökve a fejemmel. Igen, ha már úgyis ott vagyok, talán leguríthatnék egy-két sört az első sikeres üzletemre. Talán megigézek néhány embert, hogy gratuláljon, mert elhajtanának, ha megkérném őket, hogy veregessenek hátba.
Biztos vagyok benne, hogy láttam már valahol, csak abban nem hogy mikor és mivel kapcsolatban, de biztosan rá fogok jönni, ha elég ideig erőltetem a memóriámat, vagy ha legalább kapok egy nevet. Szóval erőteljesen morfondírozom kicsit, végül pedig felállok, hogy kezet rázzak vele. Jó kedélyű pasasnak tűnik így első ránézésre, de akkor vajon mi dolgom volt vele? Hacsak... igen volt már rá példa, nem is egy alkalommal, hogy valakinek úgy kavartam bele az életébe, hogy annak jó vége lett. Nem az a típus vagyok, aki hamar öl, nem, inkább előbb megpróbálom a másik megoldást, megváltoztatni az illetőt és ezzel az életét is... gyökeresen. Párszor sikerült már, párszor persze rá kellett jönnöm, hogy egyszerűen nincs más lehetőség és kész. Ki tudja, hogy ő melyik kategóriába sorolható. Az is lehet, hogy csupán futólag találkoztunk, aminek nem volt szint semmi jelentősége sem, nem tudhatom. Fürkészem az arcát, miközben felállok és a kezét szorítom meg. Az már egyértelmű, hogy vámpír és az is, hogy nem olyan régen táplálkozhatott, hiszen elég frissnek és üdének hat. - Cyrus... - ízlelgetem kicsit a nevét. Ő talán nem is érti, hogy miért van ez. De már kezd derengeni. Rég volt, tényleg határozottan régen. Ahhoz képest viszont, amilyen akkor volt egészen kellemes alaknak tűnik. Ezek szerint elértem a célt és nem is csak rövid távra. Elmosolyodom, de hiheti azt, hogy egyszerűen csak a bemutatkozás miatt van. - Tehát a Grillbe. Tudod mit... nekem sem ártana egy kávé. Ma már úgy sem hiszem, hogy túl sokat fogok aludni. Elkísérlek, nagyon elveszettnek tűnsz. - miért is ne? Legalább egy kicsit elmérem, hogy pontosan mire is jutott azóta, hogy töröltem a memóriáját. Azóta, hogy végzett a saját családjával nekem köszönhetően és hogy mindennek hála... megváltozott. - No és mit ünnepelsz? - a tekintetem a képre siklik, majd a táskámat szépen a vállamra kanyarítom, és mellé lépdelek. Az állammal mutatom csak az utat, hogy merre kell elindulnunk, majd mozdulnak is a lábaim szépen ütemesen pakolom őket egymás után, hogy szép lassan megközelítsük a célt majd. Nincs messze, és tényleg rám fér egy kávé. Nem fogom ma már aludni, máskor is bírtam hosszú távon is ébren, most sem okoz gondot. Az idős kor esetemben nem jár azzal, hogy fáradékonyabb lennék, még mindig ugyanolyan könnyen bírom az éjszakázást, mintha tényleg annyi idős lennék, mint amennyinek első ránézésre látszom.
Soha életemben nem találkoztam Serahval, bár lehet, hogy már futólag találkoztunk. Talán ugyanott szoktunk reggelizni, vagy valami hasonló dolog, de abban biztos vagyok, hogy nem ragadt meg bennem az arca. Alapjaiba véve is kevés embert jegyeztem meg így arcról. Jonathan, Andrew és a volt főnököm, akiket így fontosabbnak tartottam és ennyi. Egész életemben, már amennyire emlékszem belőle, csak Jonathant mondhatom barátomnak, és könnyen lehet, hogy ő is megutált engem, amit meg is értek, hiszen otthagytam őt, de…muszáj megtudnom, hogy milyen embernek lenni, ha már nem emlékszem semmire az emberi pályafutásomból. Andrew amolyan…laza cimbora, azt hiszem így szokták hívni. Sörözgetek vele, beszélgetünk és itt ki is merül a kettőnk kapcsolata. A férfiakkal jobban eltudtam mindig is társalogni, a nőknél már hebegtem-habogtam mindenfélét, csúnyán lebőgtem. Persze Jonathan! Ő mindig is szót tudott velük érteni, ő volt a csábító vámpír, míg én a visszafogott, kedves vámpír, aki hazakísérte a részeg hölgyeket biztonságban. Engem nem kötnek le a bulik, nem vagyok híve az egyéjszakás kalandoknak. Sokkal inkább szeretnék szerelmes lenni, olyannal lenni, akivel nem érzem azt, hogy felesleges lennék, aki mellett nem kínozna ennyire az emlékeim hiánya. A világ összes szerelmes könyvét, versét, filmjét láttam már, és már az első oldalnál tudtam, hogy én ezt szeretném, én erre vágyok. Aztán eszembe jutott, hogy vámpír vagyok, mégis milyen kapcsolatom lehetne egy emberrel? Végignézhetem, ahogyan meghal életem szerelme? Rokonszenves vámpírral pedig még nem igazán találkoztam. Jó, oké ott van Jonathan, de ő is elég nagy tuskó tud lenni, egyszerre kedvelem és utálom őt. Vámpírként elégé behatároltak a lehetőségeim ilyen szempontból, de ha meg se próbálom, már is vesztettem. Van egy örökkévalóságom próbálkozni, legalább valami értelmessel töltöm el az amúgy értetlennek tűnő létemet. Kicsit ráncolom a homlokomat, azért nem ilyen különleges nevem. Persze, nem valami szokványos név, legalábbis azt hiszem, soha nem néztem utána, de…az Adam, David, John és társaik számítanak gyakori névnek nem? Akkor meg a Cyrus egy ritka név, ilyen szempontból, de majd első dolgom lesz ennek utánanézni. Ha már itt tartunk, akkor a Serah se valami gyakori név, nem? Egy újságban, könyvben, vagy filmben sem hallottam ezt a nevet, pedig kifejezetten szép hangzása van. - Nagyon köszönöm, félek ennél is jobban eltévednék, mostanában sok dolog kimegy a fejemből. – tudom, hogy nem mostanság, de nem szeretek hazudni az embereknek a beszélgetések során. A könyvem szerint egy átlagos beszélgetéskor 10 hazugság hangzik el átlagban. Nekem nem kenyerem a hazugság, most se azt tettem, csak kicsit átszíneztem a dolgokat. Az elmúlt 132 év pedig olyan, mintha csak tegnap lett volna, úgyhogy miért ne mondhatnám, hogy mostanság? - Tudja, én amolyan művész féle vagyok, és most jövök az első sikeres üzletkötésemről. – mondom neki és kicsit ki is húzom magam. Mi tagadás, büszke vagyok magamra! Elindultam a legjobb úton afelé, hogy közelebb legyek a múltamhoz. Régen is művész voltam, most is az leszek, csak egy teljesen más korban. Találnom kéne még pár ilyen párhuzamot a múltam és a jelenem között, de sajnos nem tudok semmit sem a múltamról. Abban sem vagyok biztos, hogy művész voltam, de…mivel én festettem azt a sok képet, ez elég sanszos. Az pedig csak hab a tortán, hogy nagyon szép kis összeget kaptam azért a két képért. Ettől a harmadiktól nem volt szívem megválni. Egy fiatal, gyönyörű mosolyú nőt ábrázol, a nevét viszont nem tudom. Ez a kép kicsit más, mint a többi, valamiért sokszor elidőzik rajta a tekintetem, de magam sem tudom miért.
Kezdőlap
| szószám: neeem tudom | 
| szószám: neeem tudom | 
| szószám: 924 | 
