A semmittevés édes öröme, már-már kínzó gyötrelemként hatott rám. Végül sétálni indultam, annak reményében, hogy történik velem valami. Nem rossz értelemben valami, nem egy karószúrás a szívembe. Csupán valami olyasmi, ami szórakoztató, érdekes, vagy közelebb visz a céljaimhoz.
Egy játszótér féle közelében voltam, ahol kutyasétáltatók "hada" használta ki a jó idő adta lehetőségeket. Az ebek, melyek többsége nem esett a póráz fogságába, boldogan, lihegve rohangált az eldobott labdák, frizbik után. Épp le akartam ülni az egyik padra, amikor egy tündéri aranyszőrű, középmagas keverék kutya rohant felém. Nem lassított, s amikor leguggoltam mellé, farok csóválva nyalta meg nyakam. Elmosolyodtam, majd csillogó szemeibe nézve megszólaltam, mintha csak egy gyerekhez beszéltem volna.
-Hol a gazdid? Egy ilyen szép kutyának biztos akad.-simogatom meg, majd óvatosan letekerem a lábára csavaródott pórázt. A nyakörvön se cím, se név, se telefonszám. A közelből azonban hangos kiabálást hallottam. Egy lány a kutyáját kereste.
-Ááá...Biztos ő a te gazdád.-veszem kezembe a pórázt, és lassan elindulok a hang irányába. Egy szőke lánnyal találom szembe magam, kinek arca kipirosodott a futástól.
-Azt hiszem, ő hagyott el téged, és nem te őt.-mondom, és átadom a lánynak a pórázt.
-Szép kutyus. Mi a becses neve...a fiúnak?-érdeklődöm, s csak tippelni tudtam rá, hogy hím kutyáról beszélünk. Farkával lábamat csapdosta, miközben szandálomat szimatolta.

Camilla

A sarok sarkot követett, én pedig már csillagokat láttam a hőségtől és a nem betervezett tempótól. Az olimpiára nem terveztem,hogy benevezek,de ezek után fontolóra veszem.
Kifulladva fordultam be egy kis hintákkal és hatalmas fűvel beborított területre. Az emberek sokasága nevetve űzte itt az időt.
Én pedig leizzadva, térdemen támaszkodva szemléltem körbe a sok idegen között. Egyből kiszúrtam a sok közül az én ördögfiókmat, aki kap egy ötöst, amiért fél perc alatt összebarátkozott egy szőke, kedves tekintetű nővel, ahelyett,hogy őrült tempóba kapcsolva jófejségből futott volna még pár kört.
Zsenge fűszálak között hűsítette tappancsait, és csóválva farkát lopta be magát más szívébe. - Kópé - nyugodtan,de leszidóan hallatszott hangom, és gyors sprintel mellé szegődtem. Lehajolva hozzá csúnyán méregettem,de meglátva bűnbánó tekintetét, finomabbra vettem figurát.
- Te kis gézengúz - túrtam bele fényes szőrébe, és meglengettem előtte mutatóujjam. - Ilyet ne csinálj még egyszer a gazdival...a pótgazdival,vagy mivel... -kerestem a szavakat. - Halálra aggódtam ...és futottam magam. - Na jól van - paskoltam meg kicsit oldalát, és táskámból előkaptam egy jutalomfalatot. - Csak,ha megígéred,hogy SOHA többet nem csinálsz ilyet! Ígéred? - erőteljesen vakkantott egyet, én pedig mosolyogva átnyújtottam neki a harapnivalót. A póráz még mindig nem az én kezemben volt, ez ébresztett arra,hogy nem egyedül vagyok. Felegyenesedtem.
- Sajnálom... Kópé mostanában szörnyen rakoncátlan... Vagyis, igazából ez az első napja velem. Hát... még egy kicsit össze kell csiszolódnunk - túrtam bele hajamba, ekkor viszont észrevettem,hogy teljesen zihált külsőm termett a nagy rohanás következtében, így hát kirántva belőle a hajgumit, fűztem újra össze.
- Ö.. Stacey - nyújtottam zavartan kezet, de mosolyom nem fagyott le arcomról.

Egy valaminek nagyon örültem. Vámpírként éppen olyan fiatalnak tűntem, amennyire jó volt, hogy az emberek láttak. A tudat viszont ijesztő volt. A tudat, hogy a külsőmhöz képest jóformán az ük-ükanyja ükanyját is ismerhettem.
A lány cseppet sem zavartatta magát. Én elfogdostam a pórázt, nem volt vele bajom. És ahogy láttam a kutya is megnyugodott. Mindig is foglalkoztatott, hogy vajon az állatok érzik e, hogy nem egyszerű emberek vagyunk. Miután megkapta a nem éppen megérdemelt jutalom falatot, és megtudtam nevét, elmosolyodva pillantottam a lányra. Haja zilált volt, valószínű már kilométereket futott a kis aranyos után.
-Ugyan már. Agyon hízelegte magát, más nem történt. De szerencséd van, hogy meghallottam, hogy keresed.-csúszik ki számon egy mondat, ami nem biztos, hogy jelen esetben előnyös. Hallottam? Inkább füleltem. A közelben sem volt, mikor már hallottam, hogy kiabál. Zavartan ugyan, de rámosolyogtam, amikor kezet nyújtott felém.
-Camilla vagyok.-ahogy kezéhez értem, kissé megbizsergett a tenyerem. A harmadik érzékem bekapcsolt, s akarva akaratlan újra elmosolyodtam. Részben egy "fajtárshoz" volt szerencsém.
-Amolyan kutyacsősz vagy?-érdeklődöm, mert szavaiból ítélve arra következtettem, hogy a kutyasétáltatás még nem áll közel hozzá, az állatok fegyelmezése meg aztán végképp nem. Nem állt szándékomban lesokkolni szegény kutyát, csupán rásegítettem a lenyugtatásában. A pórázt a lány kezébe adtam, majd leguggoltam, és mélyen a szemeibe néztem.
-A gazdádra a frászt hoztad.-mondom, és gyengéden végigsimítok oldalán. Gondolataim azonban csak azt a pár sort mondogatták, amivel elértem, hogy a kutyák átlag higgadtságát kölcsönözzem neki.
-Úgy látom, a jutalomfalat jól hatott rá.-hazudom, mintha mit se tehetnék arról, amiért az állat békésen lehuppant a fűbe.
-Meghívhatlak egy jégkására? Biztos jól esnek. Ahogy látom jól kifulladtál.-ajánlom fel, és a közelben lévő árus felé pillantok.
Valami azt súgta, ebben a lágyban még több van, mint amennyinek tűnik. Csak nem meri kimutatni. Ebben némiképp hasonlít hozzám. Oké, nem arra gondoltam, hogy tűzijátékot lövöldözzön fényes nappal az égre, vagy valami hasonló. Korából ítélve elég tapasztalatlannak tűnik. De ez is csupán a látszat.

Camilla


Mosolyom nem lankadt, miután kifújva magam, megéreztem a Vampwitch-ek tipikus szagát. De nem vettem számra, miért is tettem volna? Ameddig nem vagyok veszélyben,addig nincs ok támadásra. Én pedig úgy érzem,hogy az utóbbi művelet elkerülhető.
Csillogó szemekkel, szinte ujjongva fogadtam,ahogy Kópé szavaira lenyugodott. Első sikerélményem. Ez már valami!
- Valami olyasmi. Ma kezdtem - ráncoltam össze homlokom amolyan "tudom, szörnyen megy" ábrázattal, majd tenyereimbe temettem arcom, és hitetlenül ráztam meg fejemet. - Első nap, és elvesztem az első kuncsafton kutyáját. Mi lesz velem ezek után? - tettem fel egy költői kérdést,majd fejem felkaptam a jégkristály hallatán.
- Vagy inkább én téged, amiért te vagy a napom hőse! Nélküled valószínűleg még mindig taposnám a földet... - szuszogtam még hallhatóan rendezetlenül, és zsebemből előkapva a pénztárcám indultam meg a bódé felé.
- Extra nagy adagot kérnénk. Sőt, legyen személyenként kettő - intettem az árusnak, és apró mozdulattal jeleztem Camillának, hogy válasszon csak nyugodtan, megérdemli.
Lábamnál valami fura kaparó mozdulatot észleltem. Kópé nézett fel rám, könyörgő bociszemekkel. - Kóóópé - pillantottam rá morcosan. - Ne csináld ezt. Élve felfalnak, ha valami bajod lesz- a táskámból előkaptam egy kis tálat, majd elsétáltam a legközelebbi padhoz. A tálat lábához tettem, megtöltöttem friss vízzel, a pórázt pedig a póznához kötöttem, majd visszasiettem fizetni.

Azt hiszem, mind a ketten tudtuk kivel van dolgunk, már ami a faji hovatartozást jelenti. De ez nem akadály. Én nem harapom le a fejét csak úgy. Ő viszont...Aligha árthat nekem. Sötétbe burkolózott gondolataim gyorsan újra rózsaszínné változtak, hiszen mégis miért szomorkodjam vagy agyaljak olyanon, ami valószínűleg meg sem fog történni. Tiszta paranoia vagyok, amióta ideértem. Talán ezt a puszta tudat okozza, amit a városról tudok. Legközelebb nem olvasok semminek utána.
Láttam, hogy nem akarja elveszteni a gondolom nem túl jövedelmező melóját. Komolyan elgondolkodtam, hogy vajon segítséget kérhetnék e tőle. Mondjuk a félig berendezett lakásom takarításában. Persze némi juttatásban részesítettem volna. A festés meg nem akkora was ist das. Bár, ha jobban belegondolok, elég gyorsan túlennék rajta. Na, de ne kényelmesedjünk el ennyire. Elvetve az ötletet, felajánlottam, hogy meghívom egy hűsítőre.
-Ugyan már, ne butáskodj. Nem nagy ügy.-legyintek, bár a lány elég hajthatatlannak tűnik. Végül beelőz, és meghív egy italra. A jeges hűsítő még nekem is jót tesz. Hiába, a napgyűrű a napsugárzástól véd, nem pedig a Nap melegítő hatásától. Ez sajnálatos. El bírnám viselni, ha nem érezném úgy magam, mint aki menten felgyullad.
Amíg elment a s a kutyát kikötötte, én is választottam egy hűsítőt.
-Egy megy és alma keverék lesz.-mosolyogtam az eladóra, aki ugyan csak "élvezte" a fülledt hőséget. Kezemben a színes jégkásával sétáltam a padhoz, amelyik árnyékban volt, és a mellette lévő póznához oda volt kötve Kópé. Vicces, s egyben furcsa név. De találó is egyben.
-Jó kis nyári munka. Az edzéssel még pénzt is keresel. Bár, ha javasolhatom, máskor ne engedd, hogy kijátszanak az ebek. Elég nehéz őket beérni.-adok tanácsot, bár ha vámpír lenne elég gyorsan utolérné a rosszcsontokat.
-Ja, és köszönöm a meghívást.-emelem meg poharam, és "koccintom" az övéhez. A szívószálat a számba veszem, és egy nagy kortyot szippantok vele fel.
-Elég új vagyok erre, csupán pár napja jöttem. Megdöbbentő, hogy erre vannak ilyen jó fej emberek. Csak, el ne kiabáljam magam. Eddig ugyanis mindenki elég kedvesen fogadott.-jegyzem meg, és keresztbe fonom lábaim.
-Bár, a történetek mik erről a helyről keringenek, nem az emberek kedvességét hangsúlyozzák ki.-ismerem el, s remélem, minél később kell erről bizonyságot lelnem.

-Legyen úgy! -tárom ki a karomat, hatalmasat sóhajtva. Nem tudom, hogy mi fog belőle kisülni, nem is várom el Haleytől, hogy segítsen. Különösebben nem is érdekel. Furcsa érzésem van. Mintha.. mintha, kizártam volna magamból az érzelmeimet! Vagy csak éppen annak a közepén lennék. Megmagyarázhatatlan dolog, amikor nem tudod, hogy most fej vagy írás.. Érthetőbbre lefordítva, ha nem tudod, hogy mit is érzel/akarsz igazán. Még sohasem éreztem ilyet.
-De ha nem segít, ne mondd, hogy nem mondtam. -ismét megrántom a vállam, nemtörődöm stílusban, majd elvigyorodom. Régen voltam ilyen felelőtlen, de mégannyira Szabad.
El is indultam, ő pedig jött utánam. Meg sem vártam a válaszát, már rohamos, mégis embertempóban gyalogolva, a házam felé vettem az irányt.

[Folyt.: Cassie háza - kezdhetsz ott.]
/Cassie hagyott nektek egy kis meglepit pluszban! : https://risingofthemortals.hungarianforum.com/t1120-the-pierce-case-x /

Camilla

- Amit tudok erről a helyről, hogy bárkiből,akár a legtisztábból is kihozhatja a legrosszabbat, nincs kivétel - szürcsöltem bele a jégkásámban, s mintha az előbb az időjárást taglaltam volna, ártatlan ábrázattal lóbáltam meg lábam. Tudom, mit tettem, és ezen sürgősen változtatni akarok. A befolyásolhatóságom legalját ütöttem meg, és én ezt nem akarom megismételni, többet nem. A régi leszek, és mától ez tölti ki életcélomat. Ennek kell kitöltenie. És az állás, és a barátkozás az első lépcsőfok. Hiába tűnik ez egy tervnek...minden annak részének, én őszinte vagyok. Őszintén köszöntem meg,hogy megfogta Kópét, őszintén beszélek hozzá.
- Bár a városban- ahogy a híre is viszi- nincs nap,hogy az ember unatkozzon,de egy munka segíthet... és példának okáért most nem ülnék itt melletted - Kópé vakkantott egyet - és persze Kópé sem - simogattam meg buksiját.

Nem akartam senkivel előítéletes lenni, de tudtam, én mire vagyok képes. A múltamtól való félelmem felemészt, ha így folytatom, s ezt nem hagyhatom. Volt idő, amikor bárkit megöltem pusztán azért, mert épp kedvem szottyan a gyilkolásra. Volt idő, amikor kikapcsoltam az érzéseim, nehogy összetörjek a nyomás alatt. És volt időm, mikor hagytam, hogy az érzelmeim befolyásoljanak. Voltam a menyben, és a pokolban is. Most talán már csak az eszemre és a megérzéseimre hallgatok. De talán ez is rossz. És, ki tudja ebben a városban mi történik még velem.
-Szép jövőkép.-sóhajtok, és belekortyolok az italomba. A hűvös jég akár egy pofon hat rám, hogy a jelenben már más vagyok. A jelenben már jobb vagyok. De ez nem azt jelenti, hogy tökéletes is. Sőt.
-Mintha te is tapasztaltad volna a város ezen káros hatását.- jegyzem meg, majd mosolyogva ránézek.
-Félre értés ne essék, nem akarok a múltadban turkálni. Senki sem tökéletes.-javítom ki magam, hogy nehogy tolakodónak nézzen.
Közhelyek hada, mégis valamennyi igaz. Senki sem tökéletes. De, a tökéletes unalmas lenne, és az embernek nem kellene folyton azon agyalnia, hogy vajon hol rontotta el az életét.
Elmosolyodtam azon amit mondott, és egy nagyot szívtam a jégkásából.
-Ez csupán szerencse volt. Vagy éppen véletlen egybeesés. De, örülök, hogy segíthettem.-talán ha segítek, nem kerülök pokolra. Bár, valljuk be, ennek elég kicsi az esélye. Sőt. Valószínű, így is úgy is oda kerülök.
-Mellesleg... Mind a ketten tudjuk, hogy mi sem éppen a semleges és az ártatlan fajhoz tartozunk, mely az ember jelzőt viseli. De, ha már őszinték vagyunk, akkor talán kijelenthetem, hogy ebben a városban az elmúlt pár napban még nem volt szerencsém egyszerű emberhez.-jelentem ki, hisz végül is, kit csapjunk be. Már az elején tudtuk, hogy ki a másik, mi értelme lenne tovább játszani az egyszerű embert.

Camilla

- Talán előfordult. Talán nem is olyan régen, és talán most azon vagyok,hogy változtassak - biccentettem oldalra a fejem. Hiba volt Caroline fejét egy férfi miatt célba tűzni? Bizony. Nem akarok holmi diliházba kerülni. Nem ér annyit az egész...Feldobni egy barátságot, szövetkezni magával az ördöggel...nem, túl nagy ár. Én nem ilyen voltam, én nem akarok ilyen lenni.
- Ebben a városban nincsenek véletlenek. A szél is a Hatalom irányába fúj - égdörgés, és villámok hada,de amennyit tapasztaltam, ez bőven helytáll.
- Vannak emberek,csak - ne vedd szívedre- a magadfajták miatt okoson húzódnak menedékbe. Én sem sétálnék bármerre,ha tudnám,hogy két lábon járó vacsorának tűnök minden második alak elborult agyában. De,ha gondolod, mutatok egy-két embert,akit nyugodtan eltehetsz láb alól - felnevettem, de védekezően magam elé emeltem tenyerem - Csak,ha éhes vagy - tettem hozzá, majd helyesbítettem. - Vicc volt.

Túl egyszerű lenne ide beilleszkedni, ha nem lennének erre vadászok. De biztos voltam benne, hogy vannak vadászai ennek a városnak is. De az a veszély engem nem fenyeget, hogy eltegyenek láb alól. Kis erőfeszítéssel ugyan, de könnyen rávenném őket arra, hogy kerüljenek el messziről, vagy kitekerem a nyakukat.
-Óóó.. Értem. Az igazat megvallva, nekem sem kell évszázadokra visszatekintenem a múltamban. Csupán csak négyszáz évet, amikor hatalmas baklövést követtem el...-húzom el keserűen szám, bár a mai napig nem értettem, hol rontottam el. Talán a kényszer, hogy megváltoztassam azt aki nem úgy él, ahogy helyes lenne. Talán a boszorkány énem ellenkezett azzal, hogy mindenkit kinyírjak abban a faluban. Ki tudja.
-Véletlenek ritkán vannak. De talán ez nem is akkora probléma. Viszont gondolj bele. A kiszámítható élet unalmas lenne, ha a sors nem szólna közbe soha. Akkor lehet, hogy én egy koporsóban rohadnék, te pedig még mindig a kutya után rohannál.-első példám kissé mulatságosan hat a másodikhoz képest, ezért akarva akaratlan halkan felkuncogok.
-Ismerjük el, mind a két esetben jó volt, hogy közbejött valami.-emelem meg poharam, és egy jól irányzott mozdulattal a körülbelül öt méterre lévő kukába dobom az üres poharam. A mellettünk elhaladó pasi elkerekedő szemekkel néz rám, mire egy elragadó mosoly kíséretében vállat vonok.
Eleinte azt hittem, komolyan gondolja. Nem vagyok én bérgyilkos, hogy hívásra gyilkoljak. Így is inkább maradok a zacskós kajánál, s csak néha engedem meg magamnak azt a luxust, hogy valakiből egyek. És azok a valakik is elfelejtenek egy örök életre.
-Még jó. Jó bérgyilkos lennék, de amúgy sem vagyok most éhes.-hangsúlyozom ki, hogy most, de látszik arcomon, hogy nem gondolom komolyan, sőt. Inkább megmosolyogtat a gondolat is.
-Egyébként mióta tudod, hogy boszi vagy?-érdeklődöm. -Persze csak akkor válaszolj, ha nem veszed tolakodásnak.

Camilla

Elkerekedett szemekkel vizslattam, mikor évszázadokra visszamenőleges hibáiról beszélt. Hirtelen, mintha mákszem nagyságúra zsugorodtam volna, s ekkor a plusz erőm is jelentéktelennek tűnt.
- Nos, 400 év sok idő.Azok a hibák már feledésbe merültek. Ne bolygassuk azt, aminek már föld alatt a helye - Mint minden más normális élőlénynek -tettem hozzá magamban, majd kiszürcsölve az utolsó kortyokat, dobtam én is célba,de kicsit lejjebb adva a mércét, tőlem alig pár lépésre lévő szemetesbe találtam. - Bingó - mosolyogtam fel boldogan.
- Kicsi lehettem. 5,vagy 6 éves... Ki tudja már - vontam vállat. Hiszen jelentősége nincs is. Majd hirtelen ötlettől vezérelve, lerántottam a padról, és kibogoztam Kópét is. - Ideje kicsit szórakozni - feleltem kicsattanó boldogsággal fűszerezett hangommal, és megiramodva futottam keresztbe a játszótéren. Megállva a hinták előtt, kissé rákoncentrálva emeltem őket magasba, majd hagytam,hogy ráhatás nélkül ingázzanak. Ráülve az egyikre kapaszkodtam, mint valami őrült, és hagytam,hogy átjárjon valami a szabadság ízéből.

Bár nem akartam a korommal hencegni, de ahogy láttam az arcán, az a pár száz év is soknak tűnt neki. Na persze, más emberi és más vámpír mércével. Eleinte számoltam még a napokat is, de a második száz év után már egyáltalán nem érdekelt, hány X-el leszek idősebb.
-Nos...koránt sem olyan sok, mint amennyire szeretném. Minden percére emlékszem. Épp ez a baj.-vonok vállat, s bár rövid idő, én mégis tehernek éreztem azokat a perceket.
Kérdésemben nem volt semmilyen hátsó szándék, csupán kíváncsiságból kérdeztem a múltjáról. Érdekelt, vajon mennyire tehetséges, vagyis mennyire lehet tehetséges. Ha eleget gyakorol, akkor már rendelkezhet némi erővel.
-Értem.-nyugtázom ennyivel. Bizonyára húsz év körüli lehet, tehát már nem kezdő. Nem irigyeltem, amiért ilyen korán tett szert ereje létezésére, de tudtam, mivel jár ezt. Vagyis mivel járt.
Becsült korához képest igen könnyedén vette az életet, s ahogy láttam, szeretett szórakozni. Hát, így változnak a korok. Ez persze nem feltétlenül volt rossz, csupán számomra furcsa. Nem voltam az a maradi típus, de a sok megélt évszázad, s mindegyik furcsa szokásait nehezen fogadta be a gyomrom. Mire pedig már megszokhattam volna, addigra már más volt a szokás.
Nem rohanva, sőt, inkább ballagva indultam utána, és kezembe vettem Kópé pórázát, mielőtt az kiutat talál, és eloldozza magáz az oszloptól. Leültem a mellette lévő hintára, míg a pórázt a hinta állványához kötöttem.
Pár perc csend következett, s már csak arra lettem figyelmes, hogy a lemenő nap fényében megcsillan a Nap fénye. De a Hold is kelőben volt már. A kedvenc időszakom a nyaranta beköszöntő teliholdas éjszakák voltak. Sok mindenre emlékeztetett, és segített erőt meríteni egy-egy nehezebb varázslathoz. Viszont ma még nem volt telihold, tehát nem kellett a farkasoktól sem tartanom.
-Tudod néha azt kívánom, bárcsak ember lehetnék. Nézd csak meg őket. A gyerekeikkel és a szeretteikkel karöltve öregednek meg, míg én mindenkit elveszítek. Lelohasztó.-hangom feleannyira sem volt búskomor, mint mondanivalóm.

- Az jó,ha emlékezünk. Figyelmeztet,hogy ne kövessük el újra ugyanazt a hibát - vesztettem el én is a fonalat a múltban tapogatózva. Egy-egy bölcselet, s az ember kabin nélkül is játszhat időutazósat. Hiába...ez a nő másodjára hozza ki belőlem a nosztalgikus énemet, pedig másra se lenne szükségem, mintsem a múltam vakarjam, elég a jelenemet leküzdenem torkomon.
Így hát elengedve ezt a nem túl kellemes érzést, ringattam magam önfeledten a világ egyik legjobb találmányán. A hintán. Mindegy melyik generáció fokán tornyosulunk. Az élmény nem változik.
- Ugye csak viccelsz? - hüledeztem lábammal fékezve a hintát. - Bármit megszerezhetsz! Lehet családod, barátaid, szabadságod...és ami a legfontosabb, örökké a tied lehet. És,ha nincs,akkor gondoskodsz róla. Ne nekem kelljen felsorolnom,hogy mi mindent valósíthatnál meg! - daráltam lesújtóan nagy beleéléssel a lehetőségeit, s még mindig nem hittem szavainak. Ez a nő,vagy egy zárt viskóban nőtt fel,vagy szűk látókörű, vagy...feladta.Talán...már csak feladta.

Igaza volt, egy valamit tanultam. Azt, hogy soha ne bízzak meg senkiben, mert az szúr hátba, akitől a leginkább nem várnánk, hogy ilyen lépést tesz.
Az viszont tény, hogy eddig itt senkit nem ismerek, ez pedig inkább elszomorító mintsem bátorító a jövőmre nézve. Egy árva lélek sincs, akiben megbízhatnék. Talán ez a lány lesz a "tisztelet a kivételnek" fajta.
Szőke fürtjeimet a meleg szél szemembe fújta, így alig láttam, és hiába túrtam hajamba, a helyzet nem sokban javult a mozdulatsortól.
Láttam, hogy meglepődik, pedig komolyan gondoltam amit mondtam. Egy kicsit koravénnek hangzott a külsőmhöz, a belsőmhöz viszont egyáltalán nem volt meglepő.
-Egy valamit...vagyis valakit annyira "megvalósítottam", hogy egy bájos lépés kíséretében maga mögött hagyott. Amikor fiatalabb voltam, minden vámpír könyörgött, hogy mágiával segítsek rajtuk. A családomat korán elvesztettem, a barátaimat karóval a szívükbe találtam. Közel ötven éve senkivel nem ápoltam igazi baráti kapcsolatot.-ismerem be, de arcomon a szomorúság jele egyáltalán nem látszik. Összecsapom kezeimet, és a lányra mosolygok.
-De ideje ezen változtatni.-mondom, s hangom őszintén cseng.
-Itt új lappal kezdek, és változtatni fogok ezen.-jelentem ki eltökélten.

A szavai keserű szájízzel koronázták hangulatom. Ahw ... ez a nő más,mint aminek kinéz. Persze, így szokott ez lenni.Báránybőrbe bújt farkas. De ez a farkas csupán az erős jellemet takarja. Szó sincs arról,hogy borsot kéne törni az orra alá. Tiszta lélek,de sebes tekintettel.
Megrökönyödve néztem, ahogy egy taps kíséretében mondott búcsút ködös tekintetének, helyette eltököltség szándéka villant meg szemeiben. Arcomra derűs mosolyt varázsolt,de torkomat szorító,testemet befedő mocsok még mindig szembetűnően tocsogott rajtam. És tudom,hiába a nagy változni akarás, Camilla is sejti, hogy ez nem fog menni. Mindaddig míg le nem mondunk egyetlen egy...szinte lényegtelen apróságról életünkben. A múltunkról.
- Így van! - csattantam fel én is elhatározásokkal egyetemben. - De,ha már változásokról van szó - az órámra pillantottam - Kópénak ideje normális, húsvér gazdájához kerülnie... - forgattam meg a szemem, és sóhaj kíséretében hajoltam le a kutyához.
- Remélem még találkozunk..csak,ha lehet,akkor ne említsd meg ezt a kis incidenst a gazdidnak - köszörültem meg torkom, és mutatóujjammal végigköröztem tekintetem nyomán, mely végigfutott a játszótéren, majd megpaskoltam Kópét, ki hatalmas lelkesedéssel ugrott nekem, hogy abban a minutumban az egyensúlyérzékem elillant, és Kópéval együtt borultam a földre. - Te kis Rosszcsont! - szóltam rá,de hiába ...a szigor hangomban nevetésben tört ki. Megdögönyöztem kicsit a rajtam nehezedő állatot, majd lerakva mellém tápászkodtam fel.
- Ideje búcsúzni - kezdtem, és ..bár ez kínos beszélgetés alapja lenne, nem éreztem annak. Lesöpörtem magamról a száraz,poros földet, majd intettem Camillának. - Remélem még látjuk egymást - halvány mosollyal tudtam hátam mögött a lányt,Camillát.

Folyt.: Violet háza

Ez is olyan napnak indult, mint a többi. Semmi érdekeset nem találtam, viszont este amikor haza felé sétáltam, akkor elhaladtam egy játszó tér mellett, mire eszembe jutottak a régi emlékek. Nem haboztam leraktam a whiskymet a padra és elsétáltam a hinta felé. Imádtam a fél homályt és az estét, hiszen ez titokzatos volt és vámpírok egyik kedvenc napszaka.Nem sokára rá, hogy az egyik hintára leültem és élveztem az előtörő emlékeket, megcsapta az orromat az a jellegzetes "ázott kutya szag" s sóhajtottam egy nagyot. Nem hiszem el, hogy ebben a városban minden bokorban farkasok szaladgálnak. Gondoltam magamban és megráztam magamat, de csak nem tudtam megszabadulni a szagtól, mert egyre közelebbről éreztem.
Lassan kinyitottam az egyik szememet és megláttam, amint elveszi a padról a piámat. Azt már nem, nem hagyom egy kutya elvegye ezt. Vámpír sebességgel elindultam felé, de végül emberi sebességre váltottam, amikor elég közel értem hozzá.
Az szerintem nem a tiéd . - fontam össze a karomat és néztem rá rosszallóan.- Nem tanították, hogy más dolgát ne vedd el? -felhúztam az egyik szemöldökömet.-

Felhúztam a szemöldökömet és végig mértem a lányt. Nem túl nagy daramnak, illetve félelmetesnek se. Egyszerű törékeny lánynak tűnt.
Igen, visszaszeretném kapni a wishkeymet, ami az enyém . - néztem rá, majd kinyújtottam a kezemet, de ekkor megcsapott az az ismerős farkas illat, így el is ment a kedvem attól, hogy igyak belőle.-
Tudod mit . Inkább tartsd meg farkaska . - mondtam vigyorogva és picit gúnyosan.-

Elnevettem magamat a reakcióján annyira számítottam arra hogy így fog reagálni. Majd lassan szótagolva mondtam, hogy megértse. - Igen az enyém ,de ezek után már nem kell. - ráncoltam össze a homlokomat, majd arrébb igazítottam a hajamat. -
Hallgattam a düh kitörését, de annyira nem érdekelt, hogy mit mond, mert most helyben el tudnám dobni őt a fenébe. Majd amikor befejezte, akkor sóhajtottam egyet. - Befejezted drágám mondani valódat? - húztam fel a szemöldökömet. Majd elkaptam a kezét és megszorítottam úgy, hogy ott maradt a kezem nyoma.- Amint látod nem félek tőled tolvajkám . - kacsintottam rá és élveztem, hogy sértegethetek egy farkast, főleg úgy hogy igazam volt, mert tényleg elvett egy vad idegen whiskyt. Jobban mondva az enyémet. -

]

Elkapta a kezemet, s megszorította, mire felszisszentem, de még mindig nehezen tudtam tolerálni, amiket mondott nekem. Legszívesebben nekiugrottam volna a torkának, mivel közelgett a telihold, és ezerszer feszültebb voltam.
- Szállj le rólam, még mielőtt... eksüszöm, hogy megtalállak telihold előtt, vagy után... vagy közben. - sziszegtem a képébe dühösen, gyűlölködő tekintettel, szinte köpködve a szavakat.

Hmm most félnem kellene ? -tettem fel a kérdést játékosan és szarkasztikusan- Úgy nézek ki, mint aki megijedt tőled?
idősebb vagyok nálad és szerinted nem tanultam meg, hogyan kell megvédenem magamat egy magad fajtától? - néztem őt hiten kedve -
Meg szerintem nem engem kellene fenyegetned, hanem előbb magadba nézni, mert azt se érezted meg, hogy egy vámpír wishkeyt iszod. - sóhajtottam egyet drámaian, mert eléggé kezdett untatni, hogy ő kezd el engem oktatni, amikor először inkább magába kellene néznie. Illetve azt is felmérhetné, hogy kit kezd el fenyegetni.-
Még vmi szellemes megjegyzésed aranyom? - ráncoltam össze a homlokomat, vágtam egy grimaszt, miközben folyamatosan őt néztem, majd összefontam a karomat magam előtt. Majd elmosolyodtam, mert megfordult a fejemben, hogy eldobom a francba és megnézem mi a reakciója. Úgy is olyan rég szórakoztam már-