- A barátok többsége már csak ilyen - jelent meg egy halvány mosoly az arcomon, amikor arra gondoltam, hogy nekem nem is igazán voltak azok. Sőt! Mondhatni azon az egy vagy két emberen kívül, akiket egy szó nélkül ott hagytam, egyetlen igazi barátom sem volt. A sok talpnyaló, meg hasonlók. - Tudod, van az mondás, hogy néhányan csak addig vannak veled, amíg süt a nap, bár nem tudom, hogyan van tovább, de van benne némi igazság. Mondjuk alapvetően nem vagyok egy barátkozós természet, úgyhogy kicsit furcsálltam is, hogy egyáltalán beszédbe elegyedtem vele, mivel azonban már láttam félholtként, részint miattam, azért egy köszönömöt tényleg megérdemelt. Meg amúgy is... tetszett ez a laza stílus. Én mondjuk kicsit komolyabbnak vallom magam, de a begyökösödött emberek jelentős része elég unalmas.
A parkban hangokat hallottam, így rájöttem hogy az még egy felelőtlen hely lenne. Úgy kell beszélnem Katie-vel, hogy az mindkettőnknek megfeleljen, és ha esetleg megölnénk egymást, ne legyenek szemtanúk. De ez vicces szituáció, jobb szeretném még megélni a holnapi napot is. Felsóhajtottam, miközben leültem az egyik játszótér mellé, ami a városban volt, és innen néztem a szinte halott tájat. Se gyerek.. se semmi. Ilyenkor már minek?
Sietve jöttem el a lakásból, nem tudtam elképzelni, hogy pont most mit akarhat... Egyrészt hihetetlen düh tombolt bennem, másrészt pedig oldalt fúró kíváncsiság. Emberi tempóban, mégis szinte futva tettem meg a távolságot, kocsi nélkül. Éppen egy játszótér mellett jöttem el, amikor nem messze tőle megláttam őt egy padon ülni, közel a parkhoz, de mégsem ott, hiszen, ha jól hallottam, elég nagy tömegnyomor van ott ahhoz, hogy oda menjünk. Itt a játszótéren és annak a pár méteres körzetében pedig alig fordul meg egy-két ember... Odamentem hozzá, és elé álltam. Szinte felé tornyosultam, hiszen ő ült. Dühös pillantásokkal néztem rá, mégis kíváncsiságot sugallva. -Mit akarsz? -kérdeztem,felemelve a szemöldökömet, majd keresztbe fontam a kezemet, türelmetlenül várva, hogy megszólaljon.
Az államat masszíroztam, mikor megpillantottam Őt, de szinte rögtön egy széles vigyor ült ki az arcomra. Ezt tudják kiváltani belőlem azok a pillanatok, mikor tudom, hogy enyém a színpad. És majdnem minden őtlem függ. - Ennél kissé szívélyesebb fogadtatást vártam, kedveském. -vigyorodtam el. Talán úrrá lett rajtam az a régi szellem, ami évszázadokkal ezelőtt történt. HIszen nem voltam már mai ifjú. De mindez nagyon tetszett. A nők döglöttek azokért a pasikért, aki amellett, hogy szórakoznak velük, némi modort is képesek mrodukálni. - Beszélgetni akarok. Mégis, mit gondoltál? - kérdeztem tőle vigyorogva, és a mellettem levő helyre pillantottam. - Ülj le, végre!
Oldalra döntöttem a fejemet, és unottan néztem rá. -Mit vártál tőlem? Főleg azok után, ahogyan a múltkor otthagytál a Grillben. -összeszűkült tekintettel méregetem, a válaszát várva. -Pedig alakulhatott volna szebben is az a nap. -biggyesztettem le az ajkamat, felsóhajtva. A válaszára pedig elöntött egy fajta düh, hogy ezért kellett ott hagyjam Briant a lakásban. Vélhetően Emma is hazaér nemsokára, ő pedig úgy sem fog elmenni, és meg fogják ölni egymást.. De legalább ne a lakásomban tennék! -Hihetetlen vagy.. -mordultam rá. -Tudod, hogy miattad jöttem el én onnan ahol voltam? -hangom éles volt, és kérdőjelező, valamint kissé követelő stílusú. -Beszélgetni?! -felvonom a tekintetemet és a ismét élesebb hangot ütök meg. -Viccelsz velem?! Áldanod kéne, hogy otthagytam mindent miattad, és eljöttem, ahogyan kérted! Erre meg csak beszélgetni akarsz... Azt hittem, hogy valami fontos közölnivalód is van. -halkulok el, még mindig szúrósan nézve rá. Nem ülök le, közelebb lépek hozzá. -Nem jó velem szórakozni. -ingatom meg a fejemet közvetlen előtte, miközben egyre jobban lehiggadok. Nem sok kellett, hogy kitörjem a nyakát, vagy valami.. De, ha már itt vagyok, meghallgatom, hátha éppen tényleg akar valami fontosat...
Megvontam a vállamat. Én már alig emlékeztem arra, hogy mi is volt a Grillben. De a szikra most is ott tüzelt a szemében, számomra pedig ez mindennél többet jelent, így azt hiszem, erről imsét felesleges beszélnünk. Felegyenesedtem, ahogy kikelt magából, és ahogy odaállt elém, vigyorogva figyeltem szemeit. - Nyugi már, nyugi! - suttogtam, némi cserfességgel a hangomban, majd végigsimítottam a vállát. - Mindennek megvan az oka. - súgtam, és nem vártam következő dühkitörésre, nyelvem simogatni kezdte az Ő nyelvét, mikor ajkaira tapadtam.
-Mi az, hogy nyugi?! -förmedek rá, szinte az arcába üvöltve, de a kívülállókra tekintettel visszafogom magam. Már szinte megütni készültem, amikor csak azt éreztem, hogy az ajkai az enyémre tapadnak. Megölöm! Esküszöm kitekerem a nyakát.. Éppen emelem fel a kezemet, hogy elszakítsam magam tőle, de egyszerűen nem megy, mert én ilyen vagyok, és élvezem a férfiak társaságát. Egyrészt. Másrészt, mert pedig már amúgy is ilyen hangulatban voltam, de jelen pillanatban utálom magam ezek miatt, mégis visszacsókolok, és engedek neki, bár tudom, hogy csak manipulálni próbál. De, ha azt hiszi, hogy sikerülni fog neki, téved. Nagyot téved. Bár ennek ellenére is engedek neki, talán a múltunk miatt, de nem számít, én is megcsókolom. Majd elválok tőle, és kérdőn a szemébe nézek. -Ez meg mi volt? -emelem fel a szemöldökömet, várva a folytatást, de először a mielőbbi választ.
A kezdő pillanatokban éreztem ellenállását, de számomra ez mit sem jelentett. Beleéltem magam a helyzetbe, a csókba, és beleadtam mindent, ami én voltam. De voltak önös érdekeim. Csak előtte.. elszórakozom vele, ha már megtehetem. - Ez mi volt? - kérdezek vissza meglepve, mikor elszakad tőlem. - Kérdezzünk inkább úgy, most mi történik. - súgom neki halkan, majd nagyot nyeltem, és újra magamhoz rántottam őt, ekkor már hevesebben tapadva rá, mint valami pióca.
Játszótér. Nem tudom pontosan, hogyan is kötöttem itt ki, de gondolkoznom kellet. Valamennyire ez a hely még ha modernebb változata is volt a gyerekkori dolgaimnak visszarepített oda. Amikor még volt családom. Igen ez hiányzott számomra a legjobban a család. Amint már hosszú évekkel ezelőtt elvesztettem. A legjobb talán az egészben, hogy van kit okolnom. Ennyi ideig nyugalmat hagytam neki, de ez nem maradhat meg így örökre. Hiszen én nem felejtek és még közel sem vagyok ahhoz, hogy egyáltalán azon gondolkozzam, hogy megbocsássak neki. Miért is tenném? Élvezte az életet miközben végignézte ahogy a családja meghal. A bosszúhadjáratom kezdete viszont mindig mosolyt csal az arcomra. Milyen elbágyadt képe volt amikor rájött, hogy mivé is vált mit is tett. A legjobban talán a király megölésének látványát élveztem. Helyet foglaltam az egyik padon és hátradőlve figyeltem a boldog családokat és ilyenkor legalább ha nem is túl hosszú ideig visszarepülhettem a gondolataimban a boldog gyerekkoromba. Hiába voltunk szegények. A szeretetnek mindig nagyobb ereje van. Még akkor is többet jelentett a számomra mikor nem volt mit ennünk.
A hozzászólást Carlos Daniel Ackworth összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Aug. 18, 2013 10:00 pm-kor.
Valahogy mindig ide hoz az én kis magányos túrám mióta a városban lakom. Magamra maradottnak éreztem magamat. Nem volt szép tőlem, hogy így nekimentem az elvileg barátaim nevezett lényeknek. Még ha néha gonosz is vagyok velük természetemnél fogva, akkor is a barátaimnak tekintem őket. Sírva futottam az éjszaka közepén egészen idáig. Nem volt itt senki. Legalábbis én azt hittem, hogy nincs itt senki. Könnyektől ázott arccal térdeltem le a gyerekhinta elé és az arcomat az ülőkéjére fektettem. Nem bírtam abbahagyni a sírást. Még csak 16 vagyok és muszáj szembenéznem önmagammal és belátnom... egy szörnyeteg vagyok. Egy undorító szörnyeteg, aki hiába küzd a belső sötétséggel, nem képes rá. Most, hogy az egyetlen számomra fontos ember is elhagy..megnősül ahhoz a szerencsétlen utcasarki libához... - ...az élet egy nagy szar... - mondom a könnyemtől áztatott ülőkébe.
Mérgesen álltam föl a hintától és a hajamat téptem. A francba is hogy ilyen életet kaptam. Nem akarok magányos lenni. Családot akarok. Még egy normális pasim se volt. Ahogy meglátnak... megijednek tőlem. Félnek. Mert igazuk is van. Egy szívtelen démon vagyok és akármennyire küzdök magam ellen. Nem megy. Inkább meg akarok halni, mint hogy ellepjen a sötét énem. Elsikítottam magamat. Mivel elég nyárias idő volt ezért csak a szokásos kihívó öltözékemben voltam. Egy piros top, ami alig takar valamit a hasamból és egy fekete rövid bőrnaci. A piros felsőt rángattam mérgemben magamon. Addig amíg szét nem téptem és el nem hajítottam mérgemben a homokozóba. - A francba! Milyen élet ez!!! - üvöltöm. Nem érdekelt, hogy felverek e valakit... azt hittem egyedül vagyok de aztán megpillantottam egy férfit nem messze tőlem. Ott álltam egy szál fekete melltartóban bozontos hajjal és vörösre üvöltött szemekkel. Megijedtem. Akármilyen lény is vagyok féltem az idegenektől, hiszen még igencsak fiatal vagyok. Hátrálni kezdtem, mikor a tekintete rámtalált és nem vettem számításba a mögött lógó hintát. Mit ne mondjak jól hátraborultam. Az egész fekete lombkoronám az arcomba esett. Még szerencse, hogy homok van a talajon. Viszont a lánc felkarcolta a felkaromat és vér kezdett folyni belőle. Remek! Démon vér... sokkal pirosabb, mint az emberi és finomabb is... reméltem, hogy annyira már nem vagyok szerencsétlen, hogy az a férfi pluszba még egy vámpír is legyen. Nem mozdultam. Az arcom elvörösödött. Szinte már égett. Ennél cikisebb helyzetbe nem is kerülhettem volna. Inkább nem akarom látni a pasas arcát, ahogyan most nézhet.
Annyira elgondolkoztam, hogy észre se vettem, hogy besötétedett. Persze ezt is csak azután vettem észre, hogy nagy nehezen, de sikerült kimásznom a tudatomból. Mindig visszaringatom magam a múltba, mert reménykedem a lehetetlenben. Hogy újra az a család lehetünk aki egyszer voltunk. Csak most sokkal jobb körülmények között élhetnénk. De ez lehetetlen. A gondolattal még is nagyon jól esik játszadozni. Itt vagyok, hogy tönkretegyem Will életét, habár még egy darabig nem akarom felvonni magamra a figyelmet. Azért mégis csak valami határozott lépést akarok tenni amiből rögtön megtudhatja, hogy nem békülni jöttem ide. Azt hittem ilyenkor már senki nem fog erre felé járni, de én is tévedhetek. Nem sokkal később egy hölgyemény bukkant fel aki elég feldúltnak látszott és az életről fogalmazzunk úgy, hogy elég negatív véleményt nyilvánított. Amikor annyi idős lehetettem, mint ő valószínűleg én is így gondoltam. Szar és igazságtalan. Nem hiszem, hogy észrevett.. Vagy ha észre is vett nem igazán törődött velem. Hiszen nemsokára letépte magáról a felsőjét ami amúgy sem takart túl sokat. Szemeimmel automatikusan végignéztem rajta. Mégis férfiból vagyok. Bár hozzám bőven fiatal. Még ha csak azt a koromat is nézzük amikor átváltoztam. Mikor meglátott valószínűleg megijedt tőlem és hátrálni kezdett amiből az lett, hogy átbukott a hintán. Nem vagyok akkora seggfej, hogy üljek és végignézzem ahogy ott fekszik. Mikor felálltam a padról megéreztem vérének illatát. Ami sokkal csábítóbb volt, mint az eddigiek. Soha nem vetettem meg a gyilkolást, de őt most valahogy nem tudtam áldozatomnak elképzelni. Hiszen így is bőven meg van a baja az élettel. Az évek során remek önkontrollomnak hála ki sikerült zárnom a vérének az illatát a tudatomból és odasétáltam hozzá, miközben levettem magamról a dzsekimet. Nem tanácsos melltartóban mászkálni éjszaka. - Segíthetek? - Kérdeztem miközben egyik kezemre hajtottam a dzsekimet a másikat pedig felé nyújtottam.
A hozzászólást Carlos Daniel Ackworth összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Aug. 18, 2013 10:00 pm-kor.
Hallottam még a homokban is a lépteit. Felém jött. Elkotortam a hajamat az arcomból. Nem volt vámpír. Legalábbis így gondoltam, mert nem akart felfalni. A kezét nyújtotta én pedig elfogadtam azt. - ...kössz... - szipogtam miközben talpra álltam.
Közelebbről végigmérve a férfit idősebbnek tűnt, mint én. Olyan 30 körül tippeltem volna, bár sosem voltam jó az ilyenekben. Nem egyszer néztem nagyon félre az emberek korát. A hajam nagyon hosszú volt, így eltakarta nagyjából azt, amit a melltartó nem. Égővörös fejjel néztem fel a férfira. Alacsony voltam, viszont a válláig felértem. A kabátját a karján tartotta. Megigazgattam kócos hajamat, hogy kinézzek valahogy. Ez az este már nem lehet rosszabb. Főleg, hogy majdnem meghaltam. - Jin Bay vagyok... szólíts csak Baynek... - mondom és karba tettem a kezemet. Furán és kínosan éreztem magamat. Már nem vagyok olyan kislány, tehát elég fura volt, ahogy a férfi szemeivel meredt rám. Úgy döntöttem próbálom figyelmen kívül hagyni. Elkezdtem körülötte körbe sétálni és a hozzá közelebb eső kezemmel ahogy mentem végighúztam a hátán egy nemlétező vonalat. Éreztem valami kis gonoszságot a paliban. Ez azt jelenti, hogy titkai vannak és mocskos céljai. - Minek köszönhetem a segítségedet? - kérdeztem még mindig vörös fejjel, aztán végül egy kört téve újra elé értem.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 30, 2013 10:09 pm
Bocsi, hogy csak most írok, nem láttam a reagodat. :S
Hozta a formáját, és ez nem volt túl meglepő. A válaszára megforgattam a szemem, majd újra megcsókolt. Én pedig nem voltam rest visszacsókolni. Miért ne tettem volna? Egy újabb kis kaland, vehetjük akár nosztalgiázásnak is. Bár itt a játszótéren? Így mindenki előtt? Végül is, soha sem árt új dolgokat kipróbálni. Visszacsókolok. Beadom a derekam, és szenvedélyesen megcsókolom közelebb vonva magamhoz. Heves vagyok, és szenvedélyes, ahogyan mindig. Bár, most azért más. Kint a játszótéren, egy padon.. Kissé irónikus. Vagy vicces.. Nem is tudom, akkor is furcsa. Egy pillanatra mégiscsak elszakadok tőle. -Itt? Így? -kérdezem tőle felvont szemöldökkel. Azért jobb tudni, hogy ő mit gondol.
A kislányos pír nem tűnt el arcáról és közelebb érve vettem észre, hogy szemei vörösek. Valószínűleg a sírástól. Bár ennek még milliónyi oka lehetne, de jelenleg ez tűnik a legvalószínűbbnek. Na mindegy is a tekintetemet jobb lesz itt tartanom. Még a végén valami pedofilnak hisz, ami sosem voltam. Csak előre el tudom dönteni, hogy kivel érdemes kikezdeni. Vele mindenképpen. Hiszen pár év múlva még gyönyörűbb lesz. Az évszázadok során egyszer sem jutott az eszembe, hogy megvonjam magamtól a nőket. Minek? Az élet részei. - Carlos Ackworth. - Mutatkoztam be jó magam is. Tekintettemmel végig követtem ahogy körülöttem sétál. Volt egy furcsa megérzésem vele kapcsolatban, de hogy pontosan mi azt még én magam sem tudom. Egyszerűen csak éreztem.. - A neveltetésemnek. - Azért ha valamit megtanultam az életben az ez. Miután körbeért és újból szembe állt velem átnyújtottam neki a dzsekimet. - Nem lenne tanácsos így mászkálni.. - Jegyeztem meg, de egy pillanatra se vettem le a tekintetem a szemeiről. Nem akartam zavarba hozni, vagy valami ilyesmi.
A hozzászólást Carlos Daniel Ackworth összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Aug. 18, 2013 10:00 pm-kor.
Carlos. Ehhez a névhez nálam elsőre a Született feleségek Carlosa ugrott be. Hogy mennyire rajongtam azért a sorozatért, mikor még nem tudtam erről az egész parádés természetfeletti dologról.
A neveltetésének. Hát ez tetszett. Megmosolyogtam kedvesen a válaszát. Elvettem a kabátját és a vállamra terítettem. - Köszönöm... - mondom mosolyogva. Legalább valami jó is volt ebben a napban. Már el is felejtettem, hogy kb fél órája még vérbe fagyva majdnem holtan feküdtem a nappali közepén három éhes vámpírral együtt. Vajon észrevették, hogy eljöttem? Szó nélkül hagytam ott őket. Nem bírtam rájuk nézni. Annyira gyűlöltem magamat ebben a pillanatban. Kissé még kába voltam a sok vérveszteségtől, ezért is voltam olyan ügyetlen a hintával. Nem akartam egyedül maradni. Nem akartam, mert féltem, hogy akkor tényleg egy kis senkiházi vagyok, akiben kihalt az emberség. Megfogtam félősen Carlos kezét és a legközelebbi padhoz húztam, amit a szülőknek tartottak fent. Leültem a padra és mikor ő is odaült elengedtem a kezét. Kissé kezdett hűvös lenni, de a kabátja melegen tartott. Mivel embernek néztem úgy láttam udvarias, ha megkérdezem. - Nem fázol? - kérdeztem félénken. Nagyon sok vért vesztettem és a mivel félig ember is vagyok, ezért sokkal lassabban gyógyulok, mint egy vámpír. Ez is az egyik gyengeségem. Kissé szédültem, ezért a fejemet ráhajtottam a vállára. Reméltem nem veszi tolakodásnak.
- Igazán nincs mit. - Mosolyogtam rá miután átvette a dzsekimet. Ha hideg is van én nem érzem illetve nem is árt. A vámpírlét egyik előnye. Meglepődtem amikor megfogta a kezemet és eleinte azt sem értettem, hogy mi a fenét akar. Aztán leült a padra amin nem sokkal ezelőtt én ücsörögtem. Helyet foglaltam mellette és csak ekkor tűnt fel igazán, hogy mennyire rosszul nézz ki. Olyan, mint akit pár kutya akart széttépni és el kellett menekülnie előlük. Kérdésére elmosolyodtam, hiszen majdnem hogy ezer éve nincs olyan bajom, hogy fáznék. Az ilyen dolgokat már akkor magam mögött hagytam, de vannak pár olyan is amit nem lehet. Ilyen például számomra a bosszú. Amivel soha nem fogok leállni. Miért is tenném? Szeretném, ha annyira szenvedne, mint én. - Nem, nem fázom. - Mondtam egy halvány mosollyal az arcomon, majd a következő meglepetést az okozta, hogy fejét a vállamra hajtotta. Kicsit olyan volt, mintha ezer éve ismernék egymást.. De hát elég rossz passzban van szóval valószínűleg ez lehet az oka. - Rosszul vagy? - Kérdeztem rá az egyértelműre.
A hozzászólást Carlos Daniel Ackworth összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Aug. 18, 2013 9:59 pm-kor.
Tudtam, hogy meg fog lepődni, amiért ráhajtottam a fejemet a vállára, de én mindig is ilyen közvetlen voltam. Túlságosan azt akartam, hogy elfogadjanak az emberek. Mindig is én voltam a kis számkivetett. - Mond meg te... - mosolygok és kényelmesebben elhelyezkedtem a vállán. Mivel kicsit magas volt, ezért az egyik kezemet ráfektettem a felkarjára, hogy véletlenül se csússzon le a fejem. Már kezdett visszatérni belém az élet. Éreztem, hogy az ereimben újra friss vér folyik. Aztán a hintán szerzett sebem is hirtelen begyógyult. - Te félsz tőlem? - suttogom a nyári éjszakába. Fogalmam sem volt róla, hogy miért ilyen kedves velem. Az első, ami eszembe jutott az az, hogy fél tőlem. - ...Nem foglak bántani.. - a hangom berekedt a mondat végére. Olyan elhagyatottan éreztem magamat.
Nem zavartatta magát kényelmesen elhelyezkedett mellettem és fejét még mindig a vállamon támasztotta meg. Egyáltalán nem zavart engem ez az egész helyzet, hiszen már semmi nem tud különösképpen zavarni. Idővel minden megtörténik velem is aztán pedig megszokom. Lepillantottam rá és mondhatni már valamivel már jobb színe volt. Meg hát a mosoly is kicsit jobb fényben tüntette fel az arcát. Apró dolgok mégis sokat tudnak változtatni. - Egyértelműen jobb a színed. - Mosolyogtam rá kedvesen, majd a kérdése roppantúl meglepett. Én félek-e tőle? Igazából valami furcsa van már benne, hiszen a vére olyan csábító volt.. mint még senki másé. Erről jut eszembe.. Már nem is érzem. Talán begyógyult volna a sebe ilyen hamar? Nem lehetséges.. Kivéve ha ő sem túlzottan ember. - Miért félnék? Nem félek. - Ráztam meg a fejemet értetlenül. Nem hiszem, hogy bármitől is félnem kellene már ennyi idős fejjel. De meglepetések mindig vannak.
A hozzászólást Carlos Daniel Ackworth összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Aug. 18, 2013 9:59 pm-kor.
Nem fél tőlem? Az emberek általában félnek tőlem. Megérzik, hogy nem közülük való vagyok. Akkor viszont ő nem lesz ember. Ujjaimat egyre lejjebb csúsztattam. Finoman tapogattam végig izmos karját, míg a csuklójához nem értem. Felemeltem a kezét magam elé. Egy ideig kíváncsi szempárral figyeltem, ahogyan az ujjaimat az övébe fűzöm. - Jobb színben? ... Hát már ideje volt... nem mindennap támadnak meg vámpírok... - nézek rá sejtelmesen és az utolsó szóra az ujjaimmal kettétörtem ujjközépcsontjait. Reméltem, hogy fáj neki. Felpattantam és ijedten leráztam magamról a kabátját és hozzávágtam. Aztán már el is kezdett gyógyulni, bár nem olyan gyorsan, mint vártam. Egy vámpír! - Mit akarsz tőlem!? Az erőmre pályázol? Azt hiszed átverhetsz? - nagyon féltem. Teljesen megijedtem. Még sosem találkoztam olyan vámpírral, akit nem egy vámpírbarátom mutatott volna be. Igazából csak három vámpírt ismertem. Nasht.. akit kiskorom óta ismerek, a jegyesét Selenát és a barátjukat Claudiát. Mindegyiküket naponta látom, hiszen együtt lakom velük. Még csak egy éve tudom, hogy félig démon is vagyok. Minden tudásomat a természetfeletti lényekről egy könyvből szereztem, amit anyám hagyott rám. Megrémültem. Szaporán kapkodtam a levegőt idegességemben, de eszem ágában sem volt hátat fordítani neki. Ott álltam a paddal szemben és egy helyben toporogtam. Éreztem, hogy a torkomba nő a nyomás. Meg fogok halni. Meg fog ölni. Simán megölhet. Félig ember vagyok. A házban előbb Selena csak gyomron rúgott véletlen és még most sem voltam teljesen rendben egy órával az incidens után. Nem is beszélve arról, hogy körbeöklendeztem vérrel a nappalit. Rossz emlékek. Összeszorítottam a szememet. Nem akartam rágondolni. - Kérlek ne bánts! - könyörögtem és a szemem bekönnyezett. Hátráltam egy lépést.
Nem értem, hogy miért kellene félnem egy szinte még majdnem gyerektől. Oké, van vele kapcsolatban egy furcsa érzésem de ennyi az egész. Ezért még nem fogok elrohanni innen, mint egy idióta. Soha nem tettem. Aztán szemeimmel figyeltem ahogy ujjait az enyémek közé fűzi. Oké, ez már nekem is kezd egy kicsit sok lenni. Nem vagyok pedofil, hogy ilyen fiatal lányokkal kezdjek. Megtámadták.. Az utolsó szóra már nem is igazán tudtam figyelni, mert ujjaim reccsenésére lettem figyelmes. Hát ez meghibbant.. Mi a franc baja van? Hozzám vágta a kabátomat is, de azzal valahogy nem foglalkoztam most. Csak megvártam míg ujjaim begyógyulnak. Történt ennél már rosszabb is velem nem fog ez miatt összedőlni a világ körülöttem. - Te teljesen megőrültél? Mi a franc bajod van? Miféle erődre pályáznék? De bármi is az rohadtul hidegen hagy. - Kicsit felhúzott, hogy pusztán kedves akartam lenni erre ő meg kitöri az ujjaimat. Hát amekkora szerencsém van már elsőre is egy hibbant ribancba futok bele. Elég közel állok ahhoz, hogy átharapjam a torkát. Ez jár a kedvességért? Hát akkor rohadtul nem leszek az. Senkivel sem. Soha nem voltam olyan, hogy olyat bántottam aki ilyen rossz passzban volt, mint ő. De soha sem késő kivételt tenni. - Egy jó okot mondj, hogy miért ne tépjem ki itt helyben a szívedet. - Mondtam már szinte megvetéssel a hangomban és tettem egy lépést feléje. Nem akartam bántani egészen idáig.. Most eléggé felidegesített ahhoz, hogy ne érdekeljen hány éves, családja van-e vagy ilyesmi. Bár a család nálam mindig egy szent dolog volt. Viszont tényleg soha nem késő kivételt tenni.
A hozzászólást Carlos Daniel Ackworth összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Aug. 18, 2013 9:58 pm-kor.
Nyeltem egy nagyot. Ezek szerint nem tudja, hogy Démon vagyok. De akkor meg minek volt olyan kedves. Nem értem. Kevés van a fajtámból és aki megszerez minket magának az nagy erőre tesz szert. Kapkodva vettem a levegőt. - ...te adj egy jó okot, hogy ne tépjen ki a szívedet... - sosem harcoltam még, pedig van erőm hozzá. Nem az a fajta vagyok, aki csak úgy bánt másokat. Nem akarok olyan lenni. De ha már meg akar ölni, akkor magammal viszem a sírba. Kíváncsi voltam mit tudok. Még sosem használtam élesben az erőmet. - Egy démon vagyok... persze gondolom ezt már tudtad és azért voltál olyan kedves velem... - igazából azt sem tudtam, hogy ezt minek közlöm vele. Nagyon kedves pasinak látszott. Viszont megrémisztett, ahogy felmérgesült, amiért eltörtem az ujjait. Megérdemelte. Már megszoktam, hogy tőlem csak akkor akarnak valamit a vámpírok, hogy ha az erőm kell nekik... hogy mire? Visszatudok hozni hallottakat, ahogyan a halálba is tudok sújtani élőlényeket. Az erőm a boszorkák fölött áll, viszont a testem az egyetlen gyengeségem. Simán otthagyom a fogamat, ha nem figyelek. Ezért is rémisztett meg az előttem álló pasas. Támadó állásba álltam bár azt se tudtam mi az. Léptem felé egyet, de véletlen kigáncsoltam a saját lábamat és jól pofára estem egyenesen a lába elé. - A fenébe! Ez ciki... - mondom és a homokba verem a fejemet mérgemben. Akármennyire próbálom nem megy nekem ez a fenyegetős felállás.
Helyben fel tudtam volna robbanni az idegességtől. Egy ilyen fiatal lány és mégis annyit képzel magáról. Nem érdekel, hogy tényleg erős-e vagy sokan az erejét akarják.. Nagy ívben teszek az egészre. De azt nem tűröm el, hogy azután miután teljesen normálisan viselkedem vele még ő legyen az aki fel van háborodva. Hogy jön egyáltalán ahhoz, hogy eltörje az ujjaimat? - Maradjunk annyiban, hogy az én szívem a helyén van és a helyén is marad. - Na, majd persze pont tőle kellene megijednem. Ilyen fiatalon fenyeget. Csak egy egyszerű mozdulatomba kerülne kitépnem a szívét a helyéről és észre sem venné. - Rendben egy démon.. - Nyugtáztam magamban, hiszen még nem volt alkalmam eggyel sem találkozni. Vagy csak nem vettem róla tudomást. - Engem nem érdekel, hogy mi vagy. Úgy viselkedtem, ahogy illik. Viszont én sem tűrhetek el mindent. - Testem megfeszült és ugrásra kész voltam. Egy rossz mozdulat és itt helyben véget vetek mindennek. De nem az történt amire számítottam. Lépet egyet és a saját lábában esett hasra. Valószínűleg kedvesen felsegítettem volna, ha nem történik meg az előző incidens, de megtörtént. Hajánál fogva felhúztam és azt meghúzva hajtottam hátra a fejét. - Szóval még egyszer adok esélyt arra, hogy egy indokot adj miért ne tépjem ki a szívedet a helyéről. - Mondtam teljesen egyszínű hangomon. Nem akarom, hogy az idegesség átvegye felettem az irányítást.
A hozzászólást Carlos Daniel Ackworth összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Aug. 18, 2013 9:58 pm-kor.
- Ne... ne itt... - súgtam Katie-nek a választ. Máshová akartam Őt vinni. Ahol csak ketten lehetünk és biztosan nem zavar meg minket senki. - Gyere velem! - súgtam ,majd nem tűrtem több ellentmondást.
A hajamnál fogva emelte, pontosabban tépte fel a fejemet a földről. Már talpon is voltam. Azt sem tudtam, hogy most miért is ellenségeskedünk egymással. - ...egy félreértés volt az egész... - szűröm a fogaimon át. Viszont az én hajamat senki se markolgassa. Egy hirtelen mozdulattal jól tökön rúgtam. Erre csak elengedte a hajamat, ha nem akkor beleharaptam a karjába, hogy biztos legyek benne, hogy elengedi. Hátráltam két lépést. Szerencsére nem estem hátra a saját lábaimban ez alkalommal. - Hozzám ne merj érni te... - fel sem tűnt, hogy a kabátja nélkül megint egy szál melltartóban és kis rövidnadrágban voltam. Valahogy nem tudott érdekelni. Bámuljon ha akar, hülye pedofil. - Velem senki sem szívózhat... - fenyegetem meg úgy mintha ezer éve csinálnám. Nem az én stílusom volt ez a nagy fater motorját loptam vagy mi. Cselekedni kell. Ez az állat még a végén nekem jön. Nekem kell lépnem. Hamarabb mint ő és akkor talán győzhetek. Teljes erőmből nekifutottam a csávónak és hátraesve jól belefejeltem homlokkal az ő homlokába. Ez már nem volt a tervben. Ez a hülye bénaságom. Megszédültem. Ott feküdtem a pasason. Fekete hajam a nyakára és kezére hullott. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. A pech az, hogy ő hamarabb gyógyul, mint én. Kissé megemeltem a fejemet. Lenézve a tőlem pár centire lévő Carlos arcára, kettőt láttam belőle. Nem is tudom mi a francnak verekszem már vele. Olyan kedves volt velem. Én és a hülye képzelgéseim. Jó hát valljuk be, hogy ritkán kedvesek velem az emberek, vagy mik. Úgy döntöttem nekem most pihennem kell és a mellkasára fektettem a fejemet. Lehunytam a szememet. Még belül is forgott a világ. Elég fura érzés volt egy pasi mellkasán feküdni. Éreztem az illatát és tetszett. Viszont fáztam. A kabátja nélkül elég hideg volt. Az egész testem remegett. Fogalmam sem volt, hogyan tovább.
Na igen most már félreértés volt az egész. De ő az aki ellenségeskedni kezdett. Nem én voltam az. Szóval ne várja azt, hogy nekem is ilyen kedvváltozásaim legyenek és békén hagyjam. Nem.. Ha egyszer már így áll hozzám akkor tőlem se várjon mást. A fajok elítélése. Nem az határozza meg, hogy milyen vagy. Hanem a benned lévő ember. Valahol mélyen, de bennem is ott van az ember. Ez adja az alapot ahhoz aki vagyok. Teljesen függetlenül attól, hogy mi is vagyok. Harcias nőszemély azt meg kell hagyni. Egy rúgást éreztem az ágyékomon, de ha ez még nem lett volna elég a karomat is megharapta. Megadtam neki azt amire vágyott elengedtem őt, hiszen azért vannak olyan dolgok amik még nekem is ugyanúgy fájnak. Például nem szeretem, ha egy bizonyos ponton megrúgnak. A következő pillanatban már csak arra eszméltem, hogy nekem rohan és a homlokunk összeütődik. A földön vagyok remek. Egy nő fellökött. Meg kell hagynom, hogy van benne erő. De eléggé le van gyengülve azt hiszem a normális állapotához képest, mert az előbb még előbb rossz színben festett. Ő akarta ezt az egészet. Úgy fekszik a mellkasomon, mint valami kisgyerek aki éppen elaludni készül. Az biztos, hogy számára sem lehetett túl kellemes ez az ütődés, de azért nekem kevesebb idő kell ahhoz, hogy újból talpon legyek. Magammal együtt rántottam őt fel egyik kezemmel lefogtam mindkét kezét a másikkal pedig újból hátrahúztam a fejét és így tartottam őt elég közel magamhoz. - Mi lenne, ha leállnál végre? Te jössz ki belőle rosszabbul. - Hajoltam oda a nyakához és éreztem ahogy átváltozik az arcom, de még nem akartam megharapni.. Még nem.
A hozzászólást Carlos Daniel Ackworth összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Aug. 18, 2013 9:58 pm-kor.
Kezdőlap
