Még mindig nagy lelkiismeret furdalás gyötört az egész miatt. Így kellőnek éreztem, hogy ellátogassak Tom sírjához és bocsánatot kérjek tőle. Ha nem is változtat semmin, meg kell tennem. Ezért is érdekelt, hogy Crys hová temette el.
-Párizs? kérdeztem vissza egy szomorú mosollyal az arcomon. Az a hely sok közös emléket idéz fel. Először is ott találkoztunk Cryssel és sokat szórakoztunk arrafelé. Egyszer még egy bárt is sikerült felrobbantanunk, ami után le is csuktak mindhármunkat. De persze a képességeink miatt hamar megléptünk onnan.
-Elmegyek oda, a bűntudatom nem hagyja, hogy mit sem törődve vele tovább folytassam az apám után való kutatást. mondtam neki lefelé nézve. Te viszont vigyázz magadra ha ebben a városban akarsz maradni. Sok veszélyes lény megfordul errefelé, akitől jobb távol maradni. mondtam neki komoly tekintettel a szemébe nézve. Semmiképp sem szeretném, hogy baja essen amíg távol vagyok. Ezek után szorosan megöleltem, majd el is indultam. Nem gondoltam volna pár órája, hogy a mai nap még Tom sírjához vezet az utam.
Az út hosszú volt, szóval közben elgondolkoztam pár dolgon. Az is eszembe jutott, hogy talán vissza tudnám hozni az életbe. Még nem tudom, hogyan de ha apám képes volt megtalálni a módját nem lehetetlen. Viszont ez az gondolatot félretettem egyenlőre, hiszen akkor fekete mágiát kéne használnom. Amire nem tudom, hogy képes vagyok e. Sok erős bűbájt ismerek, de a nagybátyám azt mondta, hogy semmi esetre se használjak fekete mágiát. Ha meg akarom találni apámat akkor szükségem van az erőmre. Amit ilyesfajta mágia használata esetén elveszíthetek ahogy ő is az apám miatt.

~Párizs~

Temető

Utáltam ha közönség előtt látták, hogy mit művelek.. és a szagokat éreztem, két vámpírhoz volt szerencsénk a temetőben.. hát bocs, velük nem osztok meg olyasmit, ami ilyen élvezetes, és.. nem is tudom, hogyan ragozhatnám ezt tovább.
- Na gyere szépen! - dobtam le a vöröskét a padra, és dühösen álltam meg előtte.- Magyarázd el nekem kérlek, hogy miért van ez... MIÉRT érzünk mi is fájdalmat? MIért érezzük, hogy feleslegesek vagyunk?! Válaszolj nekem! - rivalltam rá.

Szinte percek alatt történt minden. Egyik percben még a temetőben voltunk, utána pedig itt kötöttünk ki. Jobban mondva a hajamnál fogva ráncigált el idáig. Amint ideértünk levágott a padra, eléggé szúrós szemekkel néztem rá, legszívesebben apró darabokra szedtem volna. Ezt csak azért nem tettem meg mert láttam rajta, hogy kétségbeesett és eléggé sokat ihatott.
-Tudod, attól még, hogy azt hiszitek, hogy nincs bennetek semmi emberi ezt nem lehet kiölni senkiből. Akkor élsz igazán ha érzel és ez teljesen normális. Én is fölöslegesnek érzem magam, de mégis megtalálom önmagamat és jé, mégis boldog vagyok. -mondtam kissé flegmán, széttárt karokkal.

Finoman fogalmaznék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett a modora? Mert köbö ez volt a helyzet... rühelltem, ha valaki flegmán beszélt velem, s mi több, úgy éreztem, emiatt vissza kell vágnom. A temetőben már megszorongattam kissé a gégéjét, talán egy kicsit később meg kell ismételnem.
- Csak elfelejtesz egy lényeges különbséget, drágám... - néztem rá gunyorosan, megállva előtte, és így néztem le rá.- Te vérfarkas vagy. Én meg vámpír. Ugye érzed, hogy mi a különbség? - néztem rá úgy, mintha már ezzel a nézéssel meg tudnám ölni.

Szavai hallatán muszáj volt gunyorosan felnevetnem. Eléggé röhejes volt számomra amiket mondott.
-Hogy mi a különbség? -kérdeztem rá vigyorogva, majd felálltam a padról és elé sétáltam- Elmondom én neked, hogy mi a különbség a két faj között. -fontam össze a karjaimat magam előtt.
-A különbség az, hogy ti nem ismeritek igazán a fájdalmat. Tudatosan öltök, de mi nem. Nálunk ez nem fejben dől el mint nálatok. Bármekkora mártírt csináltok magatokból akkor sem tudjátok, hogy mi az igazi érzelem és fájdalom. Undorítóak vagytok, egytől egyig. -keltem ki magamból teljes megvetéssel. Hát igen, most jött el az a pillanat, hogy már nem tudom leplezni a utálatomat, de miért is tenném? Saját magamat hazudtolnám meg azzal.

Unsworth lakás

Lassan battyogtunk a játszótér felé. Istenem, a szemem sem tudtam róla levenni. Gyönyörű, még mindig. Kész kis hölggyé cseperedett. Rengeteget nőtt, és... ő az én kislányom. Szörnyű érzés belegondolni, hogy mennyi mindent kihagyhattam, hiszen azt sem tudom pontosan, hogy hányadika van ma...

- Mit szeretnél? Hintázni? - kérdeztem leguggolva mellé. Nem tudok betelni vele, ebből a szögből még édesebb... Főleg akkor, amikor rám mosolygott. Meg is értem, el akar bűvölni, hogy mindenre felülhessünk... Hát, én mindenesetre benne vagyok.

Jemina

Nem mindig szerettem, ha azt mondták rólam, hogy... mártír vagyok. Vagyis, hogy mártírt csinálunk magunkból, ha alkalmunk nyílik rá. Persze, hát hogyne! De ő nem él ennyi ideig, mint mi!
- Míg ti csak hatvan nyomorúságos évet éltek le, nekem nem szab határt senki. - mondtam megvetően fancsali képpel, ahogyan őt méregettem, majd nagy nyeléssel nyugtáztam, hogy körülbelül ezt soha nem fogja felfogni.
- Ti, vérfarkasok... azt hiszitek, tiétek a világ. Pedig csak egy korcs nemzedék vagytok. Egytől egyig... átkozott szörnyek, kik nem érdemelték meg az életet. - köpködtem felé. Reméltem, hogy nekem jön, és nem én kezdeményezem a bunyót.

Yve

(Sean lakása)
Végülis már hazafelé tartottam a közértből, de úgy döntöttem, teszek még egy kört, hogy találjak kerülő utakat is hazafelé. Ez egyszerűen berögződés. Az otthoni városomban is csak a legszükségesebbek tudták, hogy ki vagyok igazából, és hogy hol lakom. Nem szerettem a feltűnést, és néha volt dolgom egy-két lerázhatatlannak tűnő követővel, akiktől aztán sikeresen megszabadultam egy jobbegyenes segítségével.
A játszótér mellett haladtam el, és valamiért felkeltette az érdeklődésem. Mondhatni, vonzott a dolog valami oknál fogva. Először csak a gyerekeket nézegettem, akiknek a többsége az anyukájával volt, aztán az anyukákat. Voltak ott fiatalok, idősek... Mindenféle korosztály. Legalább kétszer átsiklott a tekintetem rajtuk, mire valami megragadott benne. Valahonnan ismerős volt az arcra... Elég fiatal volt, és elég határozott, de nem csak ezért. Az ilyenfajta arcvonásokat, ha ritkák is, ismerem. Hanem úgy teljes egészében... És aztán beugrott. Ő volt az ájult lány a boszorkányos dologban, aminek a vége káosz lett. Ott álltam, és néztem őt, ahogy játszik a gyerekével... Még a nevét sem tudom, és nem vagyok annyira bunkó, hogy csak úgy odamenjek, és hozzávágjam, hogy látom, jól van.

Nagyon élveztem a kis Delilah társaságát.... nagyjából az első öt percben. Gáz, tudom, de sosem voltam kifejezett anyatípus, így sosem éreztem, hogy valamit rosszul csinálnék. Nincs érzékem jól csinálni. Szeretem, meg odavagyok a gyerekemért, de azért némi társaság még jól jönne, eljátszik a csöpp magában is. Néhány anyukával beszélgettem pár szót. Tök unalmasak... fáj belátni, hogy milyen jövő vár rám.
Aztán... éreztem egy tekintetet magamon. Lehet hallucináltam, és véletlen pont ráhibáztam, hogy valaki néz... Teljesen lényegtelen, a fő, hogy tényleg néztek. Egy szőke lány... ki a vihar ez? Talán ismerem? Biccentettem felé műmosollyal, amolyan "MIZUUUUU?!"-san, hátha eltakarodik, vagy kiderül, hogy tényleg ismerem.

Szavai szinte marták az idegeimet. Legszívesebben most rögtön különválasztottam volna a fejét a testétől... Ez volt az utolsó alkalom, hogy kedves voltam az elején egy vérszívóval.
-Lehet, hogy csak hatvan nyomorúságos évet élünk, de sokkal több jó szorul abba a röpke pár évbe mint a tiétekbe.. Lehet, hogy szart se ér az életünk, de a tiétek még annyit se. -sziszegtem egyenesen a képébe.
-A szörnyek egyenlőre itt ti vagytok.. Ti érdemlitek meg legkevésbé az életet. A két kezem is kevés lenne ahhoz, hogy felsoroljam az okokat, hogy miért nem érdemlitek meg ti legkevésbé az életet. Nem tudom te, hogy vagy vele de szerintem megfeledkeztél arról, hogy egy harapás és kínszenvedések közt döglessz meg. Még jó, hogy sokat képzelek magamról. -rivalltam rá a mondatom végére már teljesen kikelve magamból és torkánál fogva az egyik fához nyomtam.

Nem sokáig tartott, míg a csaj észrevett. Hogy is hívták? Mintha említette volna az egyik fickó. Nate? Normann? Valami N betűs idióta, meg a testvére, akinek talán G-vel kezdődött a neve. Pár pillanatig törtem rajta a fejemet, aztán úgy döntöttem, üsse kavics, nem érdekel, odamegyek hozzá, és kerek-perec megkérdem, akármilyen taplónak is tűnök. Amúgy is mintha unatkozna.
Határozott voltam, mint ahogy mindig. Különben is, mi félnivalóm lenne egy boszorkánytól? Nyilvánvalóan nem utálhatja annyira a magunkfajtákat, ha segédkezett az átok megtörésében.
- Helló boszi - köszöntem neki könnyedén, mintha egy régi barátot üdvözölnék. Régi tapasztalat, hogy néhány embernek ilyenkor alaposan elgurul a gyógyszere, és üvöltözni kezd, vagy nem tudja hová tenni, miért ilyen közvetlen a másik, vagy egész egyszerűen tök kiszámíthatatlanul reagál. - Azt hiszem, nem igazán ismerjük egymást, de azért kösz az átokmegtörést - utaltam a dologra.

- Látom, még mindig nem fogod fel, miről beszélek, kedvesem - léptem vközelebb hozzá, hogy a képébe vicsorogjak és ezúttal már kimutattam a fogam fehérjét, szó szerint. Vámpír voltam, és tudtam, hová kell mennem, kit kell keresnem, hogy teljesen felbasszam az agyát, majd megtanítsam lehűteni a saját idegsejtjeit. Ez általában a köré fonódott, hogy megtéphettek, engedtem nekik. Csak mert ez engem is dühössé tett, és olyankor.. sok mindenrer képes vagyok én is.
- Gyerünk.. - sziszegtem a képébe, ahogy odavágott az egyik falhoz, és kezét torokmra szorította. - Harapj meg... én túl fogom élni. - rivalltam a képébe. Nins valóságalapja szavaimnak. Mégis jólesett ezt mondani.

Legszívesebben képen tudtam volna köpni amikor egyenesen az arcomba villantotta azokat az undorító fogait. Valahogy mindig ezt váltja ki belőlem ha egy vérszívó megmutatja az igazi énjét..Bár ezen én magam sem csodálkozom.
-Ugyan már...- nevettem fel gúnyosan- Erre nincs gyógymód, és ne most próbáld nekem beadni ennek az ellenkezőjét! - rivalltam rá ismét. Eléggé zavart, hogy nem próbálkozik semmivel ellenem. Hiányzott a kihívás ebből az egészből.
-Ennyire vagy képes csak? Hagyod, hogy csak úgy szorongassam a torkodat? Ennyit a híres neves vámpírokról. Még arra se vagy méltó, hogy bemocskoljam veled a kezemet.. Neked még a szenvedés is édeskevés lenne ahhoz, hogy rájöjj mekkora egy szerencsétlenség vagy a fajtáddal együtt. -löktem a földre, majd elé lépdelve gúnyosan rávigyorogtam.
-Szánalmas vagy. -tettem még hozzá eléggé kegyetlen és megvető hangfekvéssel.

Hát... a lány megindult felém, és csak remélni tudtam, hogy nem olyan céllal, hogy letépje a pofám, hogy én mégis, hogy képzelem, hogy incselkedjek vele. Szerencsés napom van, de most komolyan. Mint az kiderült, nem akart megverni.
- Sziaa... - akadoztam, mert nem tudtam, hogy én milyen névvel illethetem őt. Aztán segített magától is. Persze beletelt vagy fél percbe, mire helyretettem az emlékeket. Átokmegtörés? Mi is...? Ja, tényleg.
- I-i-i-igazán nincs mit. Nem volt nagy ügy, megkértek, szóval segítettem. Így szokott ez lenni, nem állok se jó se rossz oldalra, mert semmi ingerenciám ilyenekkel is foglalkozni.
Delilah hozzánk futott, elbújt a lábam mögött. Felkaptam.
- Üdvözöld a nénit... Bocs, mit mondtál, hogy is hívnak? - néztem rá a szokásos "alulinformált vagyok" nézésemmel. Ha belegondolok, be sem mutatkozott, szóval hiába faggatom.

Kissé felhúztam a szemöldökömet, amikor a jó és rossz integrációjáról beszélt. Nyilvánvalóan arról a bizonyos ősi ellentétről lehet szó, vámpírok és farkasok között... Persze még az életben nem hozott össze a sors egyetlen vérszívóval sem, kivéve a földön fekvő fickót, tehát különösebb infóm sincs róla, hogy ez mire alapozódott. Meg különben is, mi a büdös francért érdekelne a jó és rossz oldal?
- Hát, azért így jóval könnyebb az életemet. A jó meg a rossz pedig kit érdekel? - vontam vállat. Azért a kislánya társaságában nem akartam kimondani, hogy ki nem szarja le... A gyerekek köztudottan olyanok, hogy átveszik a káromkodásokat, főleg mert azt látják, hogy bosszantja a dolog a szülőket. - A nevem egyébként Angela. Na és a tiétek? - kérdeztem vissza.

Jemina

A földre lökött, majd elhagyta egy szó a száját, melyet mindig is gyűlöltem. Hogyan jön ő ahhoz, hogy így nevezzen? Meg fogom tépni, előbb-utóbb már én adom erre a fejemet...
- Nos, úgy véled, hogy nem érdemlem meg, hogy velem bemocskold a kezed? Sajnálom, de... nekem viszont megéri. - pattantam fel gyorsan, és mire bámrit mondhatott volna, ott termettem előtte, és torkába haraptam.

Őszintén szólva nem lepődtem meg azon amikor nekem esett és a torkomba harapott, de azt meg kell hagyni, hogy nem volt kellemes érzés.
-Hülye ribanc.. -hörögtem és próbáltam leválasztani magamról ami végül csak úgy sikeredett, hogy elvesztve a fejemet az én fogaim is a nyakában landoltak. Na most másszon ki a mérgezésből, ha akkora volt a szája.
-Majd elmegyek a temetésedre és talán viszek egy szál gazt is. -jelentettem ki gunyorosan, majd akarva akaratlanul is hangosan felnevettem.

- Yvana. Szólíts Yve-nak - nyújtottam a kezem. A mai világban már egyre kihaltabb szokás a kézfogásos bemutatkozás, de ebben is, mint néhány más dologban, én az a régimódi darab vagyok. Majd a bal kezemben tartott kislány felé fordultam. Épp az orrát készült túrni. Pompás kis bemutatkozás, de ráfoghatom, hogy nem az én saram, hiszen az utóbbi időben nem épp az én feladatom volt a nevelés. Elkaptam a kis kezét, és finoman szorítva tartottam, nehogy ingerenciát érezzen egy újabb ehhez hasonló cselekvésre.
- Ő itt Delilah, és ma nagyon rossz kislány. - mondtam vigyorogva. Szerintem iszonyat vicces a gyerekek hülyesége. Irigylem is őket, engem már kinéznek, ha valaminek nekifutok fejjel, aztán sírok, vagy nekinyomom az arcom egy üvegnek... naaaa mindegy.
- Merre tartasz?

/ Jemina /

Nem számítottam arra, amit velem tett. Mert alig haraptam meg, máris lökött el magától, hogy ezután ő mélyessze belém a fogait, s kjirázott a hideg az egésztől. Egy vérfarkas harapása...
- ... halálos... - suttogtam befejezve a mondatot hangosabban, és rémült pillákkal néztem a lányra. Vagy az ő vére segít rajtam... vagy a hibridé... de... - Nem teheted ezt velem... - szorítottam ujjaimat a nyakamra.

Szavai hallatán és reakcióját látva egy kissé bűntudatom lett, de ezt persze nem mutattam, hisz megölt volna vagy legalábbis gondolom..
-Most mit kéne tennem? -forgattam meg a szemeimet- Én nem tudok segíteni. -vontam egyet a vállamon. Nem tudok olyan módszerről ami segíthetne rajta, de ha ő tud ilyenről úgyis beavat.

- Szép neveitek vannak - jegyeztem meg. Furcsa volt a kézfogással bemutatkozni, mert elég kevesen csinálják ezt, de ha már így, akkor így. Deliah egyébként aranyos kislány volt, még úgy is, hogy az orrát piszkálta. Most komolyan, melyik kisgyerek ne csinálta volna ezt? Néhányan még a felnőttek közül is előszeretettel csinálják ezt, csak ők már nem édesek, a gyerekek meg még így is. - Hát, ha már most rossz kislány, mi lesz később? - vigyorogtam én is. A gyerekek mások, mint a felnőttek, de azért a felnőttek is voltak valaha gyerekek. Szóval, lényegében nem is annyira, de a gyermeki rosszaság össze sem keverhető a felnőttekével.A felnőttek nem egyszerűen rosszak: ők gonoszak. - Csak leugrottam a boltba valami harapnivalóért, aztán gondoltam egy kis kerülővel térek haza. Tudod, paranoia...- jegyeztem meg vállvonogatva. Na igen, eléggé olyan vagyok.

- De tudsz segíteni! - ragadtam meg a két vállát, bár már enyhén éreztem, hogy lassan elvesztem az egyensúlyomat. Nevetséges, de talán tényleg gyorsan hat a mérge... miért kellett nekem játszanom vele? tudhattam volna, hogy komolyan beszél.
- Azonnal adnod kell a véredből! Különben én haraplak meg, és abban nem lesz köszöneted! - löktem vissza a falnak, és gyilkos pillantással méregettem az arcát.

- Hallottad, pöttöm? Megdicsérték a nevedet! Köszönd meg szépen Angela-nak - mosolyogtam a kis Delilahra, aki már-már ijesztő méretű vigyorral nyugtázta az előbbi mondatom. Szóval ő így köszönte meg... egyébként iszonyatosan aranyos, de lassan nekiláthatna beszélni.
- Bocseszka, elméláztam. Szóval a bolt. Hát ezzel kapcsolatban sok dolgot nem lehet kérdezni, gáz lenne megkérdezni, hogy mit veszel, meg ilyesmi, szóval ne is bonyolódjunk bele. Lehet, hogy nekünk is be kellene ugrani, de én inkább valami haszontalan dolgot vennék szívesen, leginkább cukrot, csokit, meg a többit... Nnnnaaaa mindegy.

Érdeklődve néztem anya-lánya párosát. Azt hiszem, én még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy gyereket akarjak, de azért az anyai ösztöneim még így is működnek, tehát amikor kisgyerekeket látok egyszerűen... gyönyörűek, és kész. Ráadásul most, hogy a holdátok megtört, valószínűleg nagyobb esélyem lesz kihordani egy gyereket, mint ha minden hónapban át kéne esnem az átváltozáson... Tetszett Yve stílusa, ahogy igyekezett lazának maradni, és közben a lányával is törődött. Nem tudom, hány éves lehet, de elég fiatal... és talán vágyik arra, hogy közben időnként legyen egy kis szabadsága.
- Van kedved valamelyik nap esetleg eljönni valahová? Elég kevés embert ismerek még a városban, szóval... jó lenne valahol elkezdeni - vakartam meg a fülcimpám alatt. Talán túl közvetlen ez a dolog, vagy bunkóság, de most komolyan, ha már elkezdtem ismerkedni, legalább megadom a módját...

Bevallom meglepett, hogy Angela megkérdezte, hogy van-e kedvem elmenni vele valahova. Ha belegondolok, ez nem is annyira nagy dolog, mindenki szeretne velem lógni, tökre jó fej vagyok.
- Nincs ellenvetésem. Most nem akarom elmesélni az életem történetét, igazából már mondhatni régóta itt lakok, de valahogy minden "barátom" lemorzsolódott mellettem az idők során. Pedig megmertem volna esküdni rá, hogy őket sosem vesztem el. De ilyen az élet, nem? - kérdeztem ironikusan. Sajnos akkor sem jönnek már vissza, ha fejre állok, így bánkódnom is felesleges. Fáj, meg szar érzés természetesen, de tényleg nem lesz jobb akkor sem, ha idegeskedek olyan dolgok vagy emberek miatt, amiket és akiket már elvesztettem.