Nem gondoltam volna, hogy azonnal szimpátiát fogok érezni az ismeretlen fickó iránt, de.. Megtörtént. Magamat is képes vagyok meglepni. Minden esetre mosoly terült szét arcomon, ahogy zavarában próbált valami témát keresni. Gondolom nem sűrűn támad le senkit hasonló dumával.
- Értem.. - Bólintottam aztán. Tehát tényleg nem hátsó szándék vezérli, ez a tény megnyugtatott valamicskét, azonban még mindig nem voltam az idegenek előtt könnyen beszélő, megnyíló típus.
Na de.. Mégis mi számít mindennapi cuccnak? Főleg egy férfinál?!
- Miket hoztál magaddal? - tettem be a kosaramba közben a következő árut. - Csak, hogy tudjam, mire nincs szükséged.. - nevettem fel. - Mennyire mozogsz otthonosan a konyhában? - vetettem fel a következő kérdést, bár... Lehet, hogy teljesen feleslegesen, hisz ha otthonosan mozogna ott, valószínűleg itt is eligazodna. De jobb tisztázni a dolgokat. Minden esetre ezzel kezdtem, mivel a konyhai eszközöknél álltunk éppen.
- Én öhm.. - magamban számolhatni kezdtem, a hónapokat, mégis mennyi ideje vagyok itt.. - Olyan.. fél éve élek itt.. - ráncoltam a homlokomat. - Fura, hogy én is először mászkálok el nagy bevásárlásra, nem? - de az.. Valóban.. Jobb szeretem kicsiben intézni a dolgokat, de néha nem lehet kikerülni a bevásárlóközpontokat.

Volt egy olyan érzésem, hogy nem állt jól nekem az elveszett kisfiú szerepe. Ha valami, hát akkor ez tényleg nem voltam, de egyetlen más épkézláb ötlet sem jutott eszembe, amivel megszólíthattam volna őt. Most meg kezdhetek tovább gondolkozni. Mégis mit mondjak? Hogy nem találom a kenyeret? Az még ennél is viccesebb lenne.
- Nemrég költöztem ide. Ami azt illeti, csak két napja. - Pontosítottam. Talán ha elejtek magamról egy-két infót, akkor beszélgetést tudok kezdeményezni és róla is megtudok valamit. Persze az szüntelenül lehetetlennek bizonyult, hogy egy bolt közepén vezessem majd rá a tényre, hogy a testvére áll vele szembe, de... hirtelen eszembe jutott a kép, amit kaptam róla. Igen, biztosan ő az, kétség sem férhet hozzá. Ismét végigjárattam rajta a tekintetemet, az arcát tüzetesebben megvizsgáltam, de próbáltam ezt úgy tenni, hogy ne legyen feltűnő. Ez a bájos arc... csakis a kishúgomé lehet. Elégszer vizslattam már meg azt a fényképet, belesültek az agyamba a vonásai. És persze, hogy itt találok rá, egy eldugott, senkinek semmit nem mondó kisvárosban. Tipikus.
- Be kellene rendezkednem, úgyhogy alapvető cuccokat keresgélek. - Vontam meg a vállam. - Te régóta élsz itt? - Kérdeztem rá.

Nem telt sok időbe, máris ösztönösen mozogtam a sorok között. Egy cseppet sem terhelt meg a vásárlás, sőt, abszolút jó kikapcsolódás volt számomra. Persze az sem utolsó szempont, hogy ezt a kedvet nem csupán önmagamnak, hanem az elszórtam pakolgató eladók segítőkészségének is köszönhettem. Legalább ez a délután is jó hangulatban telik...
Apró mosollyal az ajkamon sétálgattam a polcok között, hiszen nem siettem sehová, így volt időm megnézni mi hol található és úgy egészen feltérképezni a helyet. Na persze, ha nem lenne kiplakátolva az osztályok neve valószínűleg eltévednék.
Nem sokan mászkáltak itt rajtam kívül ilyen kitartóan, feltehetőleg a többi vevő már otthonosabban mozgott itt, vagy csak az idő szűke miatt robogtak végig gyorsan az üzleten. Épp ezért lepett meg, mikor egy mély hangot hallottam meg, majd egy hozzá társuló férfi került a látóterembe, ahogy megfordultam.
- Öhm.. - mértem végig a fickót tetőtől talpig, de szavai ellenére nem hittem volna amolyan elveszett típusnak. - Ami azt illeti, először járok itt, de ha tudok segítek... - válaszoltam meg végül a kérdést, és a tekintetét keresve kissé megtorpantam. Olyan ismeretlen, mégis ismerősnek tűnt, miközben lefogadnám, hogy még sosem láttam azelőtt. Ennek ellenére nem én lennék, ha nem akarnék segíteni. Különben sem volt okom az ellenkezőjére.
- Miben segíthetek? - kérdeztem némiképp egy eladónő szerepébe bújva.

Megan & Max

Most költöztem a városba, csoda, hogy még egy kis kaja sincs  a hűtőmben? Muszáj volt beszereznem valamit, ha nem akartam éhen halni és bár utáltam vásárolni, sőt még az ilyen bevásárlóközpontok látványától is rosszul voltam, kénytelen-kelletlen besétáltam a polcok közé. Konkrét listám nem volt, túl lusta és rendetlen voltam összeírni dolgokat ahhoz képest, hogy egyébként szeretem előre megtervezni az összes lépésemet. De egy bevásárlás nem akkor ügye, hogy ne éljem túl komplett haditerv nélkül, ugye?
Az alapvető dolgokkal kezdtem, amelyek tényleg nem ártanak egy háztartásba. Elidőztem egy darabig a különböző termékek között, hiába akartam hamar letudni a vásárolgatást. Hülyén éreztem magam, de próbáltam magabiztosan járkálni. Ez egészen addig tartott, míg egy éles kanyar után meg nem pillantottam egy lányt az egyébként nem túl zsúfolt boltban. Be kell valljam, lefagytam.
Ennek mindössze annyi oka volt, hogy rögtön felismertem. Volt róla egy fényképem nem is akármilyen okból: tudtam, hogy a mellőlem rég eltűnt húgom állt tőlem körülbelül három méterre. Mégis mit tehet ilyenkor az ember?
Hirtelen cselekedtem, de próbáltam szem előtt tartani, hogy nem törhetek rá azzal a dumával, hogy "Helló, itt a bátyó!". Félő, hogy fejen vágna a kosarával.
- Ne haragudj. - Szólítottam meg végül közelebb sétálva hozzá. - Tudnál nekem segíteni? Nem igazán igazodom ki. Először járok itt. - Gesztikuláltam a kezeimmel. Próba, szerencse. Hátha nem hajt el a fenébe.

Második játék

Max

Nem sok időt töltöttünk külön Cedric-kel, már jó ideje, most hogy azonban mégis egyedül maradtam, és sikerült végre tüzetesen körbenéznem a kis lakásban, egészen szembetűnő volt, hogy nem ártana már egy kisebb - vagy inkább nagyobb - bevásárló túrára indulnom. Nem akartam még Őt is magammal ráncigálni, így egyedül mentem, és mit ad Isten, még a helyet sem tévesztettem el, elvégre.. Elég nagy épület... Hosszas keresgélés elé nézek, azt hiszem.. Mégis.. Úgy gondoltam előbb a nem mindennap használatos cikkeket szerzem be, az élelmiszerekkel majd csak utána foglalkozom, hisz a hűtöm is üres, ami éppenséggel nem is meglepő.

Azt összeszedni, ami a listán szerepelt, már keményebb dió volt. Kicsit féltem is, hogy a gyerekek unni fogják, de szerencsére angyalian viselkedett mindkettő, amiért most külön hálát adtam az égnek. Hogy értékeljem a viselkedésüket, kaptak még egy-egy mézes-tejes piskótát, ami Delena meg David is imádott, és a bevásárlás végén egy komplett hajórakomány élelmiszert toltam a kasszához.
A kocsiba berakodni sem volt egyszerű menet, de szerencsére sikeresen megoldottam. Mikor már minden a csomagtartóban volt, a gyerekek a helyükön, a hátsó ülésen - és sikerült az anyósülésen elhelyezni a kifelé menet megrendelt családi pizzát is - végre gázt adhattam, és elindulhattam hazafelé, azzal a meggyőződéssel, hogy a bevásárlást innentől kezdve szigorúan a nőkre hagyom.

(Damon és Elena háza)

(Damon és Elena háza)

Útközben úgy döntöttem, a bevásárlást majd hazafelé ejtem meg, mert nem volt kedvem két nagy szatyorral loholni a két gyerek után végig a plázán. És mivel ismertem Davidet meg Delenát is, hogy nem egykönnyen felejtik el az ígéretet, főképp ami a játékra vonatkozik, hát jobbnak láttam elsőnek a játékboltba menni velük.
- Jól van gyerekek - engedtem el a kezüket, mikor beléptünk a kis bolt ajtaján. - Nézzetek magatoknak valamit, ami tetszik! De nem nagy dolgot, nem vesszük meg a fél boltot! - intettem őket, és fejcsóváló mosolygással néztem utánuk, ahogy ketten négyfelé rohannak egyszerre, mint akik még soha nem kaptak sem játékot, sem ajándékot.
Davidre hamar rábukkantam, egy húsz centis, távirányítós autót nézegetett teljesen elmerülten, és mikor megálltam mellette, olyan kérő tekintetett vetett rám, amitől a kőszikla is megindult volna. Ezt fix, hogy mindkét gyerek Elenától örökölte...
- Ezt az autót szeretnéd, Tigris? - vettem le a polcról a játékot, mire David mámorosan kisóhajtott egy "igent", és úgy nyúlt a doboz után, mintha gyémánttal lett volna teletömve.
- Jó van kisfiam - borzoltam össze a haját, és épp Delena keresésére akartam indulni, mikor az említett megjelent, egy nagy, beszélő pandamackót húzva a hóna alatt.
- Anyád boldog lesz hercegnőm - röhögtem el magam. - Nem elég, hogy négyen dumálunk a fülébe, még egy maci is kell hozzá - simogattam meg Delena haját. - Jól van gyerekek, akkor a ti játékotok megvan. Gyertek, nézünk valamit Emmának is! - fogtam meg a kicsik kezét, és elindultam velük a sorok között, míg nem találtam egy puha, szivacsos labdát. Szép színei voltak, zörgött, és a képek tanulsága szerint nemcsak gyűrögetni lehetett kiválóan, de harapdálni is.
- Ezt elvisszük Emmának - tettem kosárba a holmit, és a pénztár felé terelgettem a csemetéimet, majd fizetés után kiléptünk az üzletből.

Nem kellett félnem a reakciójától azt hiszem. S amint láttam, hogy teljesen rendesen reagált erre, hát megkönnyebbültem. Magam se tudom, hogy mit vártam tőle, tekintve hogy nem ismertem ki őt olyan szuperül, mint ahogy azt először terveztem. De még bármi megtörténhet, nem?
- Tehát akkor... szent a béke? - kérdeztem egy halvány mosoly kíséretében, és elvesztem szemei gyönyörű mélységében. Ilyen szépet is ritkán látni. Pedig én látok egy-két embert.

- Steven, nem kell magyarázkodnod. - vágtam a szavába  - Nem tartozol nekem különösebb magyarázattal, azt hiszem. Fel tudom fogni, mi történt. Nemm.. egészen ugyan úgy gondoltuk ezt az egészet, ennyi. De már nem lényeg, azt hiszem, ha másképp lenne akkor... - hagytam inkább félben a mondatot  - Nem kell tartanod ettől, minden rendben van közöttünk. - mosolyogtam halványan.

- Nevetségesnek hangozhat, de így van. - bólintottam. - Nyilván azt gondolod, hogy egy orvosnak ez etikátlan, és némiképpen megszegem az orvosi eskümet, hogy egy páciensemmel történt efféle kis affér, de.. annyit foglalkozom a munkámmal, hogy szinte csak a munkámban találkozom élő nőkkel. - tettem még hozzá. Most tényleg magyarázkodom? Enyhén tűnhetek nevetségesnek. Sőt, egyenesen röhejesnek.

- Ez ugyebár nem azt jelenti, hogy máris menni készülsz? - vontam fel a szemöldökömet, ahogy utolsó pár mondatát meghallottam. - Tudod.. nem kerestelek. De ennek nem az volt az oka, hogy elfelejtettelek, csupán.. ott volt a szemem előtt az a tekintet, amivel legutóbb otthagytál engem a lakásom ajtajában, mikor Brynn ott járt.. - vált kissé zavarttá a pillantásom.

- Oh, már értem. Fellángolás. - húztam mosolyra a számat. Igen, azért az Ő szakmájában várható az orvos & páciens kapcsolat. Azaz, nem kapcsolat, "fellángolás", ahogy Ő nevezte.

- Hát, - köszörültem meg a torkomat, majd vetettem szét karjaimat - Örültem, hogy egyben láttalak! - mosolyogtam kedvesen. Jó, igen, a helyzet az, hogy fogalmam sincs, mit is kellene ilyen helyzetben mondanom. Most bájosan, barátságos beszélgetésbe kellene elegyednünk, mintha mindig is ez lett volna csak közöttünk? Nem azt mondom, hogy nem tudok egy férfivel úgy elbeszélgetni, hogy ne lenne közöttünk semmi, de... mintha olyan üres lenne. És nem tudom, mi miért történt, tehát...

- Így már értem, miért nem láttalak. Városon kívül voltál. - bólintottam. Érthető indok. Valamiért egyáltalán nem tudtam elképzelni, hogy ha itt lenne, hogy tudjuk ennyire elkerülni egymást. De hát a rejtély megoldódott.
- Barátnőm? - vontam fel szemöldökömet kérdőn, majd elnevettem magam. - Nem... nem! Szó sincs barátnőről. Csak egy futó kis... fellángolás volt, azt hiszem. Egy beteg és a páciense között. - sóhajtottam és feszülten beeltúrtam a hajamba. Nem tudtam, hogyan érinti ez a téma, jhobbnak láttam nem feszegetni.

/ elnézésedet kérem a hosszú lemaradásért :/ /

Annyira örültem a jelenlétének, hogy legszívesebben örömtáncot lejtettem volna itt rögtön.. de azt nem lehetett, hisz mégiscsak nyilvános helyen vagyok. Miközben Drew-al beszélgettünk, a tekintetem időközben uncsitesóm arcáról egy közeli plakátra tévedt, amin nem más állt, mint az, hogy a helyi középsuli által ismét megrendezésre kerül a '20-as évekbeli buli. Wáá, hát ez remek! Erről én semmiképpen sem maradhatok le!
Rögtön meg is említettem ezt Drew-nak is, de ő sajnos nem adott konkrét választ. Azt mondta, hogy lehet hogy benéz majd később.. mindenesetre nekem készülődnöm kellett. Egy búcsú ölelés és egy puszi kíséretében elbúcsúztam imádott uncsitesómtól, majd benéztem egy ruhaszalonba venni valami jó kis 'jelmezt', ami a '20-as éveknek is megfelel. Utána meg már egyenes út vezetett a helyi középsuliba.

/Középsuli - majd/

/Chelsea házikója/


Alex and Amy

Ahogy Chelsea távolodott az utcán, én egyedül maradtam. A levegő kissé csípős lett, így örültem, hogy felvettem a farmerkabátomat. Kissé furán éreztem magam a magassarkú cipőmben, mivel napok óta nem volt rajtam. De jól esett ismét kicsit nőnek érezni magam. Apró mosolyra húztam a számat. Lassan sétálgatni kezdtem. Mellettem jöttek-mentek az emberek. Némelyiknek igen csábító volt az illata, de igyekeztem visszafogni magam. Emlékezetembe véstem, hogy vegyek leckéket majd önmegtartóztatásból Chelseanél. Ahogy a kirakatokat nézegetve lépdeltem, hirtelen véget ért a járda. Visszanéztem a hátam mögé, de mivel nem láttam közeledni barátnőmet, gondoltam tovább megyek egy kicsit.
Ahogy leléptem a járdáról, alig tettem néhány lépést, mikor hirtelen valami megállásra kényszerített. Az a valami pedig nem volt más, mint a cipőm sarka, ami beragadt egy repedésbe, méghozzá elég erősen. Már épp egy nagyot akartam rántani rajta, mikor hirtelen fékcsikorgást hallottam. Ahogy felkaptam a fejem, már mozdulni sem volt időm, egyenesen nekem ütközött egy hatalmas motor. A hirtelen csapódástól a bokám kifordult, mivel a cipőm még mindig be volt ragadva a repedésbe. Ez nem tartott sokáig, mert ahogy a motor tovább jött, a kifordult bokámmal együtt felrepültem, majd pillanatokkal később lezuhantam a motor elé. Mindez néhány másodperc leforgása alatt történt. Ahogy feküdtem kifordult bokával, össze-vissza zúzott testtel, jó néhány eltört csonttal, vérző sebekkel, hirtelen csak egyvalami jutott eszembe, és egy dologra lettem figyelmes: Mi ez az átkozottul büdös ázott kutya szag?
Szó nélkül felpattantam, és elrohantam. Bevágtam magam az első taxiba, és haza irányítottam a sofőrt. De a srácot és a motort jól megjegyeztem.Szándékomban állt kinyírni a későbbiek folyamán.
/Chelsea háza/

- Vicces, hisz én nem is tudtam, hogy még életben vagy! Erre te rávágod, hogy utánam jöttél! Miért nem kerestél fel hamarabb? - kérdeztem rá kissé durcásan, mint aki megsértődött azért, hogy csak most tudja meg, hogy az imádott uncsitesója, akiről kiderült, hogy nem is az igazija, vámpírrá változott és még mindig életben van. De nekem ő még mindig olyan mintha a testvérem lenne! Nem számít, mik derültek ki a valódi családtagjaimmal kapcsolatban.
- Hogy álmodsz-e? Én is pontosan ezt kérdeztem magamtól! - kezdtem el kuncogni, majd kissé elgondolkodtam a kérdése hallatán. - Hát.. pl. a stílusod - feleltem ártatlanul pislogva párat.

Ez nem lehet igaz, tegnap jöttem és már meg is találtam az egyik személyt akit kerestem. Ez mintha egy álom lenne.
- Hallottam, hogy ebbe a városban vagy és nem kellet nekem sok már jöttem is ide. Ugye nem álmodom? Majd meglepődtem amikor elém suhant és megölelt, természetesen visszaölelem, de azért körülnézek, hogy nem látta-e senki a suhanást.
- Én is, azt hittem. Miben változtam?

Ő is észrevett engem és nem sokkal később meg is szólított, amiből arra következtettem, hogy tényleg az amúgy halottnak hitt  uncsitesómat láttam nem messze előttem.
- Te meg.. hogy kerülsz ide?  - néztem rá még mindig nehezen térve magamhoz a sokkhatás miatt, amit jelenléte okozott, közben eléje suhanva, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve ölelve át őt. - Azt hittem soha többet nem látlak viszont! El sem hiszem, hogy most itt vagy - mondtam úgy vigyorogva közben, mint a tejbe tök, miközben elengedtem, persze csak addig míg figyelmesen megnézhetem magamnak. - Te semmit nem változtál! Na jó, talán egy incuripincurit  - jegyeztem meg, közben ujjaimmal mutatva azt a kicsikét, közben a markomba kuncogva.

Tegnap este: Kocsival jöttem, amit egy embertől szereztem akiből táplálkoztam, de én nem vagyok olyan, hogy megölöm én csak megigéztem, hogy felejtsen el mindent és ruházza rám a járműt. A kihalt utcákon kocsikáztam házakat néztem, már azt mondtam magamba, hogy itt már reménytelen lesz keresni egy szép házat, amikor a távolból, vagyis az utca végén,meglátok egy szép házat. A ház elé hajtok, kiszállok a járműből és a ház ajtaja elé sétálok és bekopogok. Néhány perc múlva kinyitják az ajtót.
- Jó estét! Bocsánat, hogy ilyenkor zavarom, csak lemerült a mobilom és most érkeztem a városba és nem tudom, hol lakik, használhatnám a telefonjukat? Kérdezem mosolyogva, ez a ház megfelel majd nekem. A férfi bólintott, behívott, majd bementem. Egyedül lakott, egy olyan nagy házba. Kis erővel a falhoz nyomom a férfit és megigézem.
- Költözz el most azonnal, menj valamelyik rokonodhoz és felejtsd el, hogy láttál! Mondom neki, a férfi így tesz, már az nap este elköltözött.

Mai nap:
Ma úgy döntök, hogy feltérképezem kicsit a várost és remélem, hogy megtalálom vagy Odetett vagy Lucy-t. A mai öltözékem, egy fekete farmer egy szürke póló és egy fekete sport cipő. Egyszerű, de divatos. Sétálgatok az utcán, félfüllel meghallom, hogy van egy nagyon jó bevásárlóközpont itt a közelben, odamegyek. Tíz-tizenöt perc múlva oda is érek, akkor jön ki egy ismerős lány. Lucy? Igen, ő. Ő is kiszúrt engem, ahogy látom és ide is jön hozzám.
- Lucy?

A bevásárlóközpont fele tartottam, hiszen ha akarnám se tudnám megszámolni, hogy hány napja nem ettem már normális emberi kaját. Bár, nekünk vámpíroknak nem is igazán van rá szükségünk, én mégis jobb szeretek néha napján bevásárolni. Így legalább megtarthatom a látszatát annak, hogy élek. Már ha véletlenül besétálna a lakásomba egy normális emberi lény.. és persze nem akarnám őt kinyírni. Mint Chloe. Akit szinte kinyírtam.. véletlenül.
Először egy élelmiszerüzletbe mentem be, hogy megvehessek bár finomságot magamnak, édességektől kezdve, halhuson át mindenféle gyümölcsökig mindent. Mintha csak ember lennék.. szeretek úgy tenni, mintha tényleg az lennék. Miután magam mögött hagytam az üzletet, hirtelen valakin megakadt a pillantásom. Egy ismerős srácon.. De nem, az leheteten, hiszen ő már bizonyára halott. Aztán valamiért mégis megszólítottam.
- Drew? - kérdeztem bizonytalanul, remélve, hogy az illető nem fog szembe röhögni a tévedésem miatt. Mert ha megteszi, tuti nem éli azt túl.

Kacsintására széles mosollyal válaszoltam. A francba, még mindig irtózatos helyes! Nem kellene már így gondolnom rá, hisz' amit láttam, megadná az okát. De mikor távol voltam, és szőke fürtöket pillantottam meg... mindig eszembe jutott Steve.
- Nem nagyon voltam a városban. - bólogattam mosolyogva, magyarázva a távollétemet. Ezek szerint, esze ágában sem volt keresni. No hát, sebaj. - Na és veled? Mi újság a kórházban? - furcsa lenne azt mondani, hogy jó, ha sok a melója mert ugye akkor az azt jelentené, hogy sok a sérült, beteg ember. Abszurd egy dolog. - Na és a szőke barátnőd...Britt? - kérdeztem rá azért mégis, bár a nevében nem nagyon voltam biztos.

- Hát, arra is kíváncsi lennék, hogy milyen pia illik a szalámis, meg a sonkás kajához. - kacsintottam rá meglehetősen szemtelenül. Jobb, ha a hátunk mögött hagyjuk azt az egész kis jelenetet, ami a lakásomban törétnt már hónapokkal ezelőtt. Tudom, hogy nem esett neki jól, nekem sem volt jó látni őt. De Brynn már nincs is jelen az életemben. Eltűnt. Hát, ennyit arról az egészről.
- Mi történt veled mostanság? - kérdeztem felvont szemöldökkel. - Alig láttalak mostanában - nyeltem egyet. Mintha kissé árulkodó lennék, hogy szerettem volna, ha néha megkeres.. de én is kereshettem volna. Azok után, ami történt, nekem kellett volna.

Hát igen, nem számított erre a találkozásra... Őszintén szólva, én sem. Soha. Mikor aznap este megláttam a szőke csajt Steven ingében... Igen, még mindig tisztán él bennem a kép, eléggé nehéz lenne elfeledni. Dee... tegyünk úgy, mintha ez nemis számítana.
- Piát vagy mirelit kaját? - mosolyogtam - A kaját illetően... - néztem be a pultba, majd felkaptam kétféle pizzát - Nekem a szalámis kicsit túlfűszerezettnek bizonyult, bár ha sárkányként szeretnél ma ijesztgetni a kórház gyerekosztályán, megfelelő. - mosolyogtam - A sonkás-sajtosat ajánlom. - tartottam fel a két dobozt, mintha valami reklám-ember lennék.

Hangot hallottam magam mögött, mikor épp teli kezekkel álltam az egyik pultnál. Volt itt mirelit pizza, mirelit sültkrumpli, meg minden egyéb, amit szem meg száj csak kívánhat. Még ha csak a doboza miatt is. Orvosként kávén élek, nincs időm a helyes táplálkozásra, még ha példamutatónak is kellene lennem. Helyette sportolok. Az jó kondiban tart.
A hang felé fordultam, és hirtelen majdnem kiszórtam a kezemből mindent.
- Hééé. Peiper.. - szólaltam meg rekedten, és nehézkesen elmosolyodtam. Kínosan éreztem magamat mellette, hiszen mikor legutóbb találkoztunk, ott volt Brynn is, aki mára köddé vált. Na mindegy. Futó kaland volt, úgy tűnik.
- Öhm.. ha kirúgnék a hámból, valami jó piát is vettem volna. - mosolyodtam el végül őszintébben. - Tudsz valamit javasolni?

Nem válaszoltam semmit arra, hogy nem szükséges, csak összetettem a két kezemet. Hála az istennek, hogy nem szükséges. Nem is bírtam volna ki még egy ilyen vásárlási túrát. Ez is bőven elég volt.. Jó hosszú időre.
- Igazán, nincs mit. - Mosolyodtam el, amikor átölelt. Ami hát elég nehezen ment a kezében lévő táskától, ami tele volt ruhákkal.
- Majd később hívlak és beszámolok róla.. Ígérem. - Mondtam vigyorogva. Az egyszer biztos, hogy neki elmondom mi volt.. Az ő ötlete volt az egész, hogy hogyan.. A legkevesebb, hogy beszámolok neki róla.
Miután kiértem a bevásárlóközpontból a lehető leggyorsabban igyekezetem megérkezni Aurora-hoz.

(Aurora háza)