Egy ideig csak néztem a szemeit. Nem is tudom, annyira más volt, valamiben teljes más... komolyan, szinte sajnálnám megkóstolni a vérét. De nem tehetek ilyen kitételt, jelenleg ő az egyetlen, akit látok, akinek a vére már így, ilyen távból is kívánatos... érzem a bőre alatt, hogyan áramlik az erekben a vöröslő nedű, és kívánom... de nem változhat meg az arcom, tilos tovább képzelnem a dolgot. Nagyot sóhajtottam, és magam is elmosolyodtam, eldugtam azt a megjátszott kislányos zavart, majd letettem a limonádés poharat. Az egészet kiborítottam, szóval már feleslegesen tartanám meg az üres poharat. Inkább mással foglalkozom. Egészen... mással. - Öhm, nem vagyok nagyon jártas az ilyesmiben, de talán... megpróbálkozhatunk vele - indultam meg a sorok között. - Talán magas a vérnyomásod, hogy ilyen vackokat akarsz iszogatni? - kuncogtam fel. Áh, nem. Nem flörtölök, csak... általában akkor hallottam erről az izéről, mikor valaki azt mondta, hogy nem tud normális kávét inni. Egyáltalán hová dugtam a valódi énemet? Igazából a tény, hogy egy vérmes ragadozó vagyok, háttérbe szorul, ha közben egy csomó ember vesz körül. Nem tudom bántani, sőt! Megfenyegetni sem, és úgy egyáltalán nem tehetek semmit, ami ráébresztené arra, hogy esetleg az én szándékaim nem olyan békések. - Te új vagy itt, ugye? Még sosem láttalak a városban. PEdig én mindenkit ismerek... ebben biztos lehetsz - vigyorodtam el, majd a megfelelő polc előtt álltam meg, és már ott is virítottak a polcon azok a bizonyos kávék.
A bevásárló központ kihalt volt, a fülledt idő majdnem mindenkit visszatartott a kiruccanástól, én is csak azért jöttem le, mert már muszáj volt bevásárolnom magamnak valami elemózsiát. Egy hete csak lekváros pirítóson és tasakos kávén éltem, ami már elfogyott így zombiként jártam keltem a lakásban, mire végre sikerült rávennem magamat arra, hogy lejöjjek. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ez a város milyen titkokat őrizhet, így próbáltam a könyvekhez és az internethez fordulni segítségért, de semmi valószínűt nem tudtam meg. Olvastam természetfelettiről, meg vámpírokról, de ezek olyan lehetetlen dolgok voltak a szememben, hogy inkább ki is kapcsoltam a lap topot és le is tettem a könyvet. Nem jutottam előrébb, bár volt pár érdekes teória, de csupán mese az összes. Ahogy a boltban kóboroltam, kerestem a tasakok kávékat, megakadt a szemem egy csinos példányon. Sötétszőke haja egyből felkeltette a figyelmemet, így egy pillanatra megálltam, hogy csodálhassam. Még sosem csajoztam bevásárlóközpontban így tanácstalanul álltam a helyzet előtt. Elindultam hát, tovább keresi a kávékat mikor hirtelen nekem ütközött valami, vagy inkább valaki. Lepillantottam, és az előbb kiszemelt leányzó állt előttem. - Semmi baj, nyugi – nevettem, előhalásztam egy zsebkendőt a zsebemből és letöröltem az ingemre fröccsent limonádét, majd szintén mosolyogva, mint a tejbe tök ránéztem – nem tudna segítni? A tasakos kávékat keresem. Tudja az a három az egyben dolog – megvakartam a tarkómat, és felöltöttem a szívdöglesztő mosolyom. Hátha beválik.
Elégedetten léptem be a bevásárlóközpont tágas előterébe. Mystic Falls mindig is az én terepem volt. Itt a vámpírok szabadon járkálhatnak, nem kell ostoba boszorkányokkal és otromba vérfarkasokkal egy levegőt szívni. Ennél tökéletesebb hely nem hiányzik az életembe, nem? Ezúttal azonban nem vásárlási indítékkal érkezdtem, leginkább azért nem, mert éhség mardosta a torkomat. Itt pedig hemzsegnek az élő véres tasakok, szóval máris jól érzem magam. Megannyi illat, istenem... szinte megbódít, és nem tudom eldönteni, vajon kit is válasszak vagy miért. Igyekszem méltó áldozatot választani, amely hasonlképpen értékes hozzám, olyan mint én. Na igen, ez eléggé nagy kihívás, miután én páratlan és megismételhetetlen vagyok, de minden próbát megér. Ahogy megközelítettem egy italpultot, hogy finom limonádét vásároljak, felfigyeltem egy férfira. Hmm, igencsak érdekes jelenség, már ami azt illeti. Férfias és... nincs is rá jó szó. Sosem voltam az a típus, aki könnyűszerrel megforudl valaki után, de most ez történt. Nesze neked, Mackenzy, csak ez kellett neked mára. A vére illatát szinte innen, két méterre tőle is érzem. Persze külső alapján ítélni könnyű. Az én áldozat-listám is ezért olyan hosszú. Megindultam felé, de úgy, mintha nem vettem volna észre őt, és amikor váratlanul a vállának ütköztem - látszólag figyelmetlenségből -, rögtön ártatlankodó mosoly kúszott az arcomra. - Óh, bocsánat! - jött ki belőlem rögtön. Dehogy sajnálom, ugyan már! Ekkor vettem észre, hogy egy kicsinyke limonádé az ingjére csöpögött. Ez még jobb. Hatásosabb.
Felhúzott szemöldökkel, kárörvendően néztem, ahogy belekap az ingembe. Nem mintha fájt volna. Igazából jót szórakoztam azon, ahogy képtelen kezelni hevesebb érzelmeit. Mindig is úgy tartottam, hogy attól nő egy nő, hogy nem bánik ilyen kendőzetlenül az érzéseivel. Egy nő legyen titokzatos, megfejthetetlen és soha, senki ne tudhassa, hogy mit érez. - Felhúztad magad, Amara? - kérdeztem rá teli szájjal vigyorogva. - Felesleges emiatt a csokoládé miatt így bedühödnöd. - tetettem aggodalmat, de ravasz mosolyom elárult. - Tetszik az ötleted és remélem, hogy be is válik. - mondtam amolyan burkolt fenyegetésképpen. - Ne aggódj. Mindegyiknek van valami agybaja, de képtelenség, hogy összekeverlek titeket. - Attól még, hogy hasonlóak vagyunk, nem most jöttem le a falvédőről. Egy ideje már ezen a Földön élek és megtanultam kezelni az ilyen ravasz helyzeteket.
† note: Remélem megfelel. [You must be registered and logged in to see this image.] †
AZ ember életében, talán a legfontosabbak a barátok. Mondanám, hogy a család, de a családodat nem te választod, és bármennyire is szeretem őket, nem azt jelenti, hogy ők azok, akikkel bármikor bármiről tudnék beszélgetni. És nem is erre „valók”, még ha ez kicsit csúnya kifejezés is. A barátok viszont.. Tudod, amikor bármikor felhívhatod, és bármikor írsz neki annyit, hogy jöjjön, mert valami rosszat tettél, és ott van 10 percen belül az ajtódnál. Az az igazi barátság. Az ilyen emberek nélkül nem lehet létezni, és nem mondom, hogy én tele voltam ilyen emberekkel, de.. Az sem jó, ha sokan vannak, mert akkor honnan tudod, hogy ki az igazi? Brianne-nel nem ismertük egymást régóta, és még ugyan a kapcsolatunk nem tartott ebben a fázisban, éreztem, hogy egyszer el fogunk jutni oda is. - Ó, pont jó emberrel találkoztam – bólogattam vigyorogva, és tényleg örültem, hogy ő volt az. Nem volt olyanra szükségem, aki leszid, hogy már megint mennyit költöttem. – Pontosan, meg egyébként is, ha.. jól esik valami, miért ne csinálhatná az ember, nem igaz? – mondtam neki továbbra is mosolyogva. Szerettem mosolyogni, és azt szerettem, ha körülöttem a többi ember is így viselkedett. Néha úgy éreztem, hogy Brianne hajlamos arra, hogy búslakodjon, ezért különösen örültem, hogy amikor velem volt, akkor ő is egész sokat mosolygott. Feldobott, és reméltem, hogy én is kicsit őt. – Azért minket is bámulnak, csak ti nők visszafogottabban csináljátok, mint mi – bólogattam komoly fejjel, aztán csak elnevettem magam. – Tulajdonképpen néha irigy vagyok rád – megböktem őt a könyökömmel, és elmosolyodtam, hogy azért értse, nem teljesen gondolom komolyan. Bár néhány dologban tényleg irigyeltem, hiszen annyira szép szemei voltak, és teljesen odáig voltam a hajáért is, de az az igazság, hogy én soha nem is akartam lány lenni. Nem az, hogy ezen gondolkoztam, de tökéletesen elégedett voltam magammal, és persze mindenki életében vannak mély pontok, de.. Attól még szerettem az életemet. És azt akartam, hogy ő is így érezzen, azért is tartottam fő célomnak, hogy boldognak lássam őt, és segítsek kideríteni, hogy mi történt vele. - Gondoltam már rá én is, de először egy hatalmas szortírozást kellene meg tenni, az meg.. fárasztó – igyekeztem nagyon fájdalmas fejet vágni, majd elég hirtelen pattantam fel, amikor meghallottam, hogy benne volt abban, hogy menjünk hozzám. – Vettem egy újfajta vaníliás zöldteát, meg van isteni chai is, majd csinálok neked valamit – rávigyorogtam, és felszedtem a vásárolt dolgokat a földről. Szerencsére nem laktam túl messze innen, ami jelen esetben hasznos is volt, ám általában.. Nem túl jó, ha ilyen közel lesz a sok-sok bolthoz. – De mehetünk egyből, nem szabad több helyre beengedned – nagyon komolyan néztem rá, aztán el is indultam, ha ő is felállt közben. – Ha gondolod nálam is aludhatsz, filmezünk, meg… lehet van valami alkohol is otthon..
words: 447 folytatás: [You must be registered and logged in to see this link.]
Régi ismerőst szerettem volna megpillantani és azért ültem itt, hogy emlékezzek, de még se így történt, hanem az új életem egyik "ajándékával". Legalábbis Samel számomra az volt, hiszen minden barát egy kincs és ajándék az élettől. Ő pedig a barátom volt. Lehet nem voltunk még legjobb barátok vagy olyanok, akik hajnalban is egymással csevegnek telefonon, de nem régóta ismertük egymást és minden egyes találkozás segített abban, hogy jobban megismerjük a másikat. Bár sokkal inkább számomra volt ilyen a dolog, hiszen én sajnos a múltamról nem tudtam neki mesélni. Nem tudtam túl sok újdonságot mondani, hiszen nem régóta hagytam csak el a kórházat. Azóta pedig próbálom kitalálni azt, hogy ki is vagyok valójában, amiben Sam is sokat segített már, hiszen nem egyszer neki köszönhetően próbáltam élni a jelenben és nem pedig a múltam kutatásával tölteni minden időmet. Néha kell egy kis őrültség és kikapcsolódás, ami képes leterelni az ember gondolatait. - mondtam neki barátságosan és mosolyogva. Lehet, hogy sok mindent vett, de ha neki ez segített abban, hogy kicsit elterelje a gondolatait, akkor szerintem nem akkora bűn. Miért is lenne az? Szüksége van az embernek ilyen dolgokra, amik képesek úgymond kicsit kikapcsolni a gondolatait és élvezni az életet. - Vagy pedig pontosan azért spórolsz, hogy utána tudj ilyen nagy bevásárlást tartani. Mert ,ha nem spóroltál volna, akkor nem hiszem, hogy most ennyi sok jó dolgot megtudtál volna venni. - mondtam neki még mindig barátságosan, mert nem szerettem volna, ha esetleg a sok dolog miatt, amit vett bűntudata lenne vagy úgy érezni, hogy nem volt helyes ennyi mindent megvenni. - Lehet jobb lenne, ha az lennék, mert akkor nem bámulnának meg ennyi. - vicceltem el a dolgot, hiszen néha tényleg kicsit idegesítő tudott lenni, amikor néhány ember szinte már a tekintetével megfosztott a ruháimtól. Ilyennek legszívesebben lekevertem volna egyet, de nem akartam még nagyobb feltűnést kelteni, mint néha szoktam. Végül komolyan megszólaltam. - Ha valami nem tetszik, akkor el is adományozhatod. Biztosan sok olyan ember van, aki örülne neki. Ajándékozni, illetve másokon segíteni szerintem mindig jó.- közben egy kósza tincset a fülem mögé igazítottam és mosolyogva néztem rá. Lehet nem volt sok mindenem és nem tudtam, nem emlékeztem sok mindenre, de ettől függetlenül tényleg szerettem másokon segíteni. Ha más nem is, de legalább mosolyt csalni az arcukra, mert aprócska boldogság néha többet ér minden ajándéknál. - Miként is állhatnék ellen egy ilyen csábításnak? - kérdeztem tőle viccelődve és még talán magam is meglepődtem azon, hogy elég volt az, hogy itt volt velem pár perce és máris sokkal jobb kedvem volt. Nem tudom, hogy miként csinálta ezt, de hálás voltam neki, hogy képes volt újra mosolyt csalni az arcomra és egy kisebb boldogságot csempészni az életembe.- A teával már teljesen megvettél, hiszen tudod jól, hogy imádom. Szerintem mehetünk már most is, ha neked jó vagy esetleg még szeretnél valahova menni? - kérdeztem tőle barátságosan és vártam a válaszát.
Bár tényleg régen láttam már Brianne, most valahogy mégis örültem neki. Nem voltunk elképesztően közeli barátok, de jól kijöttünk. Sajnáltam, hogy én csak az után ismertem őt meg, hogy elvesztette az emlékeit, hiszen ha nem így történt volna, akkor legalább annyiban segíthetnénk neki, hogy mesélek a múltjáról. Azonban nem így volt, ezért amikor együtt voltunk inkább az volt a szemem előtt, hogy ne állandóan a múltján rágódjon, hanem.. Közben éljen is. El kell majd mennünk bulizni, éreztem, hogy ezt neki is el kell majd mondanom. Azonban nem most rögtön, mert.. Én nem feltétlenül érzem most úgy magam, mint aki egy nagy hepajt akar csapni. Hiányzott, és bármennyire is szeretnék olyan ember lenni, aki tökéletesen el tudja rejteni minden érzelmét, sajnos nem voltam, és sose leszek. Így neki sem volt nehéz rájönnie, hogy van valami problémám, és bár nem szerettem túlságosan a középpontban lenni, és emiatt annyira beszélni sem akartam róla, de.. valahogy nem tudom. Lehet, hogy jól esett az érdeklődése. - Akkor.. úgy látszik, jó helyre jöttél – néztem rá mosolyogva, és bár meglepett, hogy egyből puszit is kaptam, végül én is viszonoztam neki. – Sikerült elköltenem.. legalább három havi spórolt pénzemet.. – néztem a mellettem heverő bevásárló zacskókra, aztán elnevettem magam, és megráztam a fejemet. – Azt hiszem, hogy a spórolás nem az én asztalom – igazából bele sem mertem gondolni, hogy mennyivel több pénzről volt szó, mint három hónapnyi spórolás, de igazából nem érdekelt. Szinte biztos votlam abban, hogy amint hazaértem, és átnéztem a dolgokat, a felét visszahozom, mert.. rájövök, hogy nem is tetszik. – Kár, hogy.. nem vagy pasi, tudnék adni neked.. rengeteg dolgot – bólintottam párat nagyon komolyan, aztán mosolyogva megráztam a fejemet. – Nincs kedved.. eljönni hozzám? Mármint.. nem muszáj most, de akár most is. Örülnék neked, van isteni.. teám, meg kekszem – próbáltam nagyon vonzónak tűnni, de sajnos ezeken az apróságokon kívül, nem voltam túl jó a vendéglátásban. Ritkán jöttek hozzám, mert keveseket engedtem be, és tulajdonképpen egy jó ideje már csak egy valaki járt nálam. De ő jelenleg úgy is hanyagol, szóval megengedhetem magamnak, hogy másokkal legyek. És ráadásul.. Az én lakásom. Legalábbis.. Én fizetem a bérleti díjat.
Ritkán szoktam a városba jönni, mert minden annyira idegen és fura számomra. Talán most pontosan olyan szemmel szemlélem a világot, mint egy kisbaba, amikor elkezdi felfedezni. Itt csak egy bibi volt, még pedig az, hogy én már nem vagyok kisbaba, de mégis minden újdonság szinte számomra. Szerencsére elég hamar megtanultam egy-két dolgot kezelni, illetve írni, olvasni, beszélni és járni nem felejtettem el. Nem tudom, hogy mi történhetett velem, mert soha se voltam olyan személy, aki keresi a bajt vagy aki meg akarna halni, de mégis megtörtént. Tudom, hogy valaki ezt tette velem, de nem tudom, hogy ki és miért. Minden annyira homályos, ahogyan az is, hogy szinte már semmire se emlékszem. Egyszerűen minden zavaros és értelmetlen. Néha egy-két kép bevillan, de semmi több. Nem tudom összerakni a kirakódarabjait. Szerencsére sikerült már egy-két embert megismernem a visszatérésem után, de mindenki új személy volt az új életemben, már ha ezt egyáltalán lehet annak nevezni. Mindig mindenki azt mondja, hogy az újdonság mindig jó és szükség van rá, de én még nem igazán találtam semmi jót abban, hogy ilyen állapotban tértem magamhoz. Olyan az egész, mintha most születtem volna meg és semmi emlékem nem lenne a múltamról. Érzem, hogy van olyan személy, aki hiányzik és szükségem van rá, de egyszerűen akkor se tudom, hogy ki ő, vagy mi a neve vagy éppen miként is néz ki és ez egyre jobban zavar. Lassan haladtam gondolkodás közben a bevásárlóközpont folyosóin, mert magam sem tudtam, hogy mit keresek itt. Volt egy kis „fölösleges” pénzem, de valahogy nem akartam vásárolni. Inkább kutatni próbáltam és szerettem volna olyan személyt találni, aki a múltam része volt, hogy segítsen végre emlékezni. De senkivel se találkoztam, így hamarosan az egyik padra rogytam le és úgy bámultam magam elé. Néha egy pillanatra körbe néztem vagy figyeltem az előttem elhaladókat , de néha hallgattam a beszédüket is, mert annyira másabbak voltak, mint én. Majd hirtelen valaki leült mellém és megszólított, mire kicsit ijedten ugrottam egyet és meglepően pillantottam Samuelre. Nem számítottam arra, hogy vele fogok itt összefutni, de annak ellenére, hogy a múltkori találkozásunk érdekesen sikerült nem bántam, hogy összefutottam vele. Jó volt végre egy ismerős arcot látni a sok idegen között. Mosolyogva pillantottam rá, majd magamat se értve hirtelen egy baráti puszit nyomtam az arcára, mert olyannak tűnt, mint akit valami bánt és szerettem volna, ha inkább vidám, mint szomorú. Sétálni indultam, de végül itt kötöttem ki, mert reménykedtem abban, hogy egy ismerős arcot meg fogok pillantani. – mondtam neki egy kisebb mosoly kíséretében és közben a tekintetét fürkésztem, majd egy pillanatra a csomagjaira tévedt a tekintetem. Egy darabig haboztam, majd végül mégis megszólaltam. Valami baj van? Történt valami Samuel? – kérdeztem tőle aggódva, hiszen nálam nem volt túl nagy változás, mert még mindig nem emlékeztem szinte semmire se, így nem igen tudtam volna miről mesélni. De ő szomorúnak tűnt és emiatt igazán aggódtam, mert mindig is olyannak ismertem, aki mosolyog.
Ƹ̵̡ Bocsánat a késés miatt Ƹ̵̡ [You must be registered and logged in to see this link.] Ƹ̵̡ szószám Ƹ̵̡ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Itt inkább az a kérdés, hogy hogyan válhatnánk újra azokká akik voltunk. -elengedtem, majd lenyugtatva önmagam kisimítottam pár kósza tincset a hajamból. - Nem gondolod? - Nem igazán vagyok képes kontrollálni magam, ha ideges leszek. Most hogy ember vagyok pláne nem. - Talán ha összegyűjtenénk a hasonmások vérét megkérhetnénk egy boszorkányt, hogy nem e tud vele mit kezdeni. -biccentettem oldalra a fejemet miközben egy fiatal férfi haladt el mellettünk. Örömmel nyugtáztam, hogy ő is ember volt, majd visszafordítottam a tekintetemet Katherinere, a legönteltebb hasonmásra, akit a Föld valaha is a hátán hordott. Kiráz a hideg a tudattól, hogy vannak "hasonmásaim". Egyszerűen utálok belegondolni. - Mit szólnál ha a közelgő kis eseményen részletesebben megtárgyalnánk ezt? -kacsintok rá annyira barátságosan ahogy csak tudok. Nehéz feladat. - Remélem el tudsz jönni. Bár azt jobban remélem, hogy nem keversz össze a kis Elenával vagy azzal a másikkal, akinek olyan csípős a humora. -vontam vállat. - Akkor a bálon! -integettem felé, majd sarkon fordultam és elviharoztam.
Fogalmam sincs, hogy hol fog érni az újév. Nem volt semmi konkrét terv, hiszen bár hívtak egy helyre, oda semmi kedvem nem volt menni. Egyetlen válasz lett volna csak tökéletes, de az nem rajtam múlik, és mivel már jó pár napja nem keresett így ezt szinte teljesen esélytelennek tartottam. Ennek következtében történt az is, hogy már megint a bevásárlóközpontban találtam magam, és elköltöttem szinte azt a pénzt is, amit majd csak a jövő héten kapok kézhez. Kicsit szomorú mosollyal néztem végig azokon a zacskókon, amikben a szerzeményeim lapultak. Tisztában voltam vele, hogy ez egy olyan szokás, amin változtatnom kellene, hiszen sem a pénztárcámnak nem tesz jót, és persze közben nagyon jó érzés, de most.. Csak az jár a fejemben, hogy buta vagyok, amiért így kompenzálok, ha valami rosszul alakul. Halk sóhaj hagyta el a számat, és behunytam a szemeimet. Nem lett volna szabad hagynom, hogy ez legyen a vége, és.. Megráztam a fejemet, és hirtelen felálltam. Mivel egyébként ezt nem akartam tenni, de túl ciki lett volna visszaülni, így inkább tovább sétáltam az üzletsorok között, és próbáltam meggyőzni magam, hogy minden rendben lesz. Elgondolkozva lépkedtem, amikor egy ismerős alakot véltem felfedezni az egyik padon üldögélve. Bár háttal volt nekem, és emiatt nem voltam biztos abban, hogy tényleg ő az.. De a tartása, a haja, még a pólójának a stílusa is azt súgta nekem, hogy ő az. Régen találkoztunk, talán mert a legutóbbi alkalom olyan.. furcsára sikeredett. Igazából azóta is magamat okoltam kicsit érte, hiszen eléggé el voltam foglalva akkor a gondolataimmal, de.. Nem tudom. Azóta ő sem keresett engem, és ebből kiindulva valószínűleg nem csak én voltam akkor szokatlan hangulatban. Odalépkedtem hozzá, és magam mellé lerakva a rengeteg zacskót, leültem mellé. - Hellóka – rávigyorogtam egy kicsit, és próbáltam úgy tenni, mintha teljesen normális lenne, hogy közel tíz zacskóval a lábamnál ültem le hozzá. Fogalmam sincs, hogy tudja-e rólam, hogy kicsit.. azt hiszem kényszeres vásárló vagyok, ha rossz kedvem van, de most bizonyára kiderül számára. De úgy tettem, mintha ott se lennének az árulkodó nyomok, nem ez volt az, amiről akartam volna beszélgetni. Fogalmam sincs, hogy miről akartam, ennek következtében inkább csak rápillantottam. – Rég hallottam felőled.. mi a helyzet?
Bűbájos mosolyt villantottam rá, majd színpadias mozdulattal hátradobtam a hajam. - Az bizony! Megismételhetnénk valamikor a közeljövőben? - kérdeztem izgatottságot tettetve. - Csak kérlek szólj előre, ha kezdődik az előadás, mert rögtön bekészítem a pattogatott kukoricát. - mondtam vigyorogva. Persze nagyon valószínű, hogy az ősi ribanc leszámolás nem fog megismétlődni. Legjobb tudomásom szerint az eredeti boszi még mindig nagyon halott és nélküle nem buli hasonmás gyűlést tartani. - Amennyiben hasznomra leszel, segíthetünk egymásnak. - szögeztem le azonnal. - De remélem nem számítasz hajfonogatásra, körömlakkozásra és egymás vállán sírásra, amiért osztozunk a problémánkon. - tettem hozzá mosolyogva, mert azért még sem akarom teljesen elriasztani magam mellől, hiszen könnyen lehet, hogy szükségem van rá. Ha feleannyira dühös az emberlét miatt, mint én, akkor együtt olyanokra lehetünk képesek, amikre egyedül sosem. - Miért van valami ötleted? - húztam össze résnyire szemeim.
† note: Remélem megfelel. [You must be registered and logged in to see this image.] †
- Örülök ha még élvezhető is volt a műsor. -suttogtam gúnyosan. Egy fukar mosollyal tiszteltem meg mikor a csokit visszatette a saját kosarába. - Látom még mindig ember vagy. -mértem végig a hasonmásomat. - Ahogy látod én is ember vagyok. De nekem... hogy is fogalmazzak. -húztam félre a számot. - ... nem igazán felel meg ez az állapot. Visszaszeretném kapni a kétezer éves szuper képességeimet... -vontam vállat, mintha ez olyan könnyű lenne. - Remélem egymás segítségére lehetünk ebben. -kacsintok rá, majd tovább kutatok a polcon pár a csokinál is finomabbnak tűnő édesség után.
Damiannek teljes mértékben igaza volt a múltkor, mikor azt mondta, hogy emberi mivoltomnak nem szabadna akadályoznia az olyan általános cselekvésekben, mint a bevásárlás vagy az étteremben evés. Katherine Pierce vagyok, aki egész egyszerűen nem arra van kárhoztatva, hogy otthon üljön a kényelmes kanapéban, valami nyálas szappanopera előtt és várja a duplasajtos pizzáját, annak reményében, hogy egy jóképű pizzafutár is érkezik az étel mellé. Nemes vérem van, nemesi származásom és az évek során kiharcoltam magamnak a kivételes bánásmódot. Ha pedig fel akarok támadni hamvaimból, el kell kezdenem jelenlétemmel emlékeztetni az embereket, hogy a világ ügyeletes ribanca még nem lehelte ki a lelkét és jelenleg is Mystic Falls-ban tartózkodik. A mai nap azonban némiképp ünneplés is az részemről. Pár órája tértem vissza a Whitmore Főiskoláról, ahol a silány utánzatom, Elena fárasztó nyavalygások és lelkizős dumák közepette szabadított meg a gyógyír által okozott öregedés szörnyű átkától. Azóta sem tudok kiigazodni a nőszemélyen, de mióta épségben elhagytam az iskola épületét, nem is foglalkoztat naivsága. Ellátogattam kedvenc éttermembe, bevásároltam a kedvenc boltjaimban, kicsit bővítettem a ruhásszekrényem és beújítottam néhány cipellőt is. Kényeztető kúrám következő szintjére léptem, amikoris valami boldogsághormon nővelő édesség után kutattam a boltban, amikor valaki elhappolta előlem azt a tábla csokoládét, amivel éppen szemezgettem. Már éppen emeltem fel a fejem, hogy gyilkos pillantást szórjak a tolvajra, de annak ismerős pofija annyira meglepett, hogy csupán kerek szemekkel és elakadt lélegzettel voltam képes rábámulni. Átfutott az agyamon, hogy Elena lehet az, majd az is eszembe jutott, hogy szerencsétlenségemre Tatiával kerültem egy légtérbe. Azonban nem most jöttem le a falvédőről. Bő öt évszázada keserítem meg ezt a bolygót a jelenlétemmel, így különbséget tudok tenni az elvetemült, a nyápic és az őrülten csillogó szemek között. Ez a nő itt nem Elena és nem is Tatia. Az viszont lehetetlen, hogy… Úgy tűnik mégsem. A döbbentségem ugyan nem oszlott szerteszét, de gúnyos felszólalására nem tudtam tovább bámulni, mint borjú az újkapura. - Várj egy pillanatot! – csitítottam el és megragadtam a karját. Tenyerem olyan gyorsan fogta közre csuklóját, hogy ideje sem lett volna elmozdulni előlem. Megszorítottam egy kicsit a kezét, majd elengedtem. – Én haltam meg vagy te nem vagy már hulla?! – vontam össze szemöldököm, majd nem zavartatva magam belenyúltam a kosarába és visszaszereztem az általam kinézett csokoládét. Nem érdekelt, hogy van belőle még ötven darab a polcon. Ez már elvi kérdés. – Nem olyan könnyű megijeszteni, de azért aranyos tőled, hogy gondolsz rám. – húztam oldalra a szám. Nem akaródzott mosolyogni. – Oh, remek! – fektettem a tenyerem a mellkasomra, mintha olyan nagy megkönnyebbültséggel járna megbocsátó viselkedése. – Úgysem vagyok szabadkozós típus, ráadásul túlságosan élveztem a helyzetet ahhoz, hogy megbánjam. Ami azt illeti, azóta nem láttam ilyen drámát sem a tévében, sem a valóságban. – kacsintottam rá egy bűbájos vigyorral.
† note: Remélem megfelel. [You must be registered and logged in to see this image.] †
A hajam többé nem volt olyan mint egy hajkefe. Egyenesre vágott és sima volt. A fodrász csodákat művelt vele. A ruháim teljesen beillettek ebbe a világba. A pénz nem számított többé. Nem voltam ezentúl egy csóró, egy koszos cseléd. De helyette új dolgok léptek az életembe. A bosszúvágytól égett a szívem. Véget akartam vetni ennek az egész rémálomnak. Nem az a típus vagyok, aki befejezetlenül hagyja a dolgait. Igaz, Quetsiyah már nem volt életben, de a múlttól még így is képtelen vagyok szabadulni. A varázslata... a hasonmások... mindenhol ott vannak. Véget kell vetnem ennek, amilyen hamar csak tudok. Nem mindenkit tudtam behatárolni, mert nem ismertem őket elég jól. Kettő közülük vámpír volt így ahhoz, hogy megtaláljam őket a személyes boszorkányom segítségével, egy személyes tárgyra lett volna szükségem tőlük. Ez persze lehetetlennek bizonyult, így az emberi hasonmás után kutattam.
- Talán ezt keresed? -nyomtam az orra alá egy frissen csomagolt csokoládédarabot az üzlet polcáról. Vártam és kedvesen mosolyogtam. Tényleg kedvesen! Amennyire gúnyosan megengedheti magának az ember a kedves mosolyt. Aztán beleejtettem a bevásárlókosarába a terméket. - Embernek lenni szívás, nemde? -keresztbe fontam a karomat és próbáltam egy szelídebb hangszínt megütni. - Khmm... -köhintettem. - Majdnem elfelejtettem bemutatkozni. -mondtam miközben büszkén kihúztam magamat és végigsimítottam fehér blézeremen. - Amara vagyok. -nyújtottam a kezemet pár fenyegető pillantás kíséretében. - Talán te is észrevetted, hogy élek... Remélem nem ijesztettelek meg nagyon. -...vettem egy mély levegőt. - Ami a halálomat illeti... nem kell bocsánatot kérned. Én is ugyanúgy hagytalak volna megrohadni a padlón, mint mindannyitok abban a rühes szobában. -haraptam idegesen az alsó ajkamba. Könnyen felhúzom magam az ilyesfajta dolgokon. Rosszul voltam a cserbenhagyás gondolatától és akkor ezt három rokonom is megtette velem. Undorító. De ezen a ponton mindent megpróbáltam magamba fojtani és csak mosolyogni. Szükségem volt Katherinere vagy kitudja mi a neve, hogy segítsen. A másik kettő túl nagy falat lett volna nekem.
Próbálhattuk volna tettetni a másik előtt, hogy nincsenek titkaink, amiket a másik ne tudna, de hazudni nagyobb vétek lett volna, mint azzal a tudattal létezni, hogy van, ami egyszerűen nem mondatott még ki. Próbálhattam volna magam azzal hitegetni, hogy az álca, amit magamra öltöttem, szinte tökéletes, de hazudtam volna ezzel is, hisz bárki, aki igazán ismert, tudhatta, hogy semmi sem volt tökéletes ebben az egész mizériában. Nem hibáztattam senkit a kíváncsisága miatt, hisz ellenkező esetben jómagam is az lettem volna. És őszintén örültem, hogy ő azok közé tartozik, akik nem firtatják, ha az ember nem akar valamiről beszélni. Mégis csak elég idősek voltunk már ahhoz, hogy egyszerűen elmondjunk mindent, ami az életünkben történt, hisz akkor aztán ülhettünk volna naphosszat vagy inkább naphosszakat a másikat hallgatva. -Remélem így lesz.-mosolyodom el haloványan, de még mindig ott lappang bennem egy félsz és nem csak a keresztanyaság miatt. Ha belegondolok abba, hogy ezzel még közelebb kerülök azokhoz, akiket a családjának nevezhet, kissé hihetetlen lesz minden. Családom soha nem volt a szó szoros értelmében. A testvéreim felnőttek és elhagyták anyám, így csak én maradtam vele, a nagynéném pedig egyszerűen elfelejtette jelezni, hogy él, aztán fel-felbukkant és úgy tettünk, mintha minden rendben lenne. Ezt el akartam kerülni. Nem akartam a rossz keresztanya lenni, akire csak akkor lehet számítani, ha épp a közelben van és eszébe jut, hogy van egy keresztlánya. -Mesélhetnék neki sok mindenről, de nem fogok feleslegesen csacsogni. Azt hiszem, nem vagyok sem kerítőnő sem pedig az, aki szét akar zúzni egy házasságot.-jelentem ki magabiztosan, és igyekszem ennek meg is felelni. Tudhatja, hogy nem adok ki titkokat csak úgy, pláne nem róla, de mégis igaza van. Ki ne akarna arról hallani, hogy a barátnője egy ferde éjszaka úgy kétszáz éve mekkora látványosság volt, vagy miért csorgott a férfiak nyála, amikor beleerőszakoltad valami, még a saját korában is vadnak számító ruhába és megkérted, hogy az esti bálon vagy a másnap lefolytatott eseményen abban jelenjen meg. Szerettem volna, őszintén szerettem volna neki elmesélni mindent a múltamról, de ez a hely nem azok közé tartozott, ahol ilyesmiről lehet beszélni. Sőt. Egyszerre volt zavaró a hangzavar és frusztráló a rengeteg tekintet. A falnak is füle van, ezt az életben már megtanultam, s ahogy elnézem az aurák alapján több hozzánk hasonló is sétálgat erre. Fogalmam sem lehetett, hogy ki figyel és az eluralkodó paranoiám igyekeztem háttérbe szorítani és nem arra gondolni, hogy mi lesz, ha valaki felismer. Nem sikerült…A gondolataimban mindig ott motoszkált a félsz, egyre erősebben és egyre kevésbé nyugton hagyva. Ha én így éltem, vajon hányan sétálgathatnak hasonlóan, vagy még nagyobb kétségek közt hánykolódva. -Amelyiket te jónak látod. Nem igazán ismerem ezt a várost, csak annak örülnék, ha a kíváncsiskodó fülek távolabb kerülnének.-mosolyodom el erőltetve, ezzel is próbálom a gondolataim terelni és menteni, ami még menthető ebben a kínos helyzetben. Kevesebb, mint több sikerrel ugyan, de jól haladok vele. Rá bízom, hogy hová visz, mit javasol, addig is csupán arra próbálok gondolni, hogy mennyi mindent kell elmesélnem neki és mennyi mindent kell úgy elmondanom, hogy igazából én sem értem, hogy mi miért történt úgy, ahogy történt.
Ebben a dolgokban nagyon hasonlítottuk egymásra, hogy nehezen tudtunk beszélni a gondjainkról, magunkról. Egyszerűen talán csak nem tudtunk megbízni könnyen másokban, de ez valószínűleg nem véletlenül volt így. Mind a ketten sok borzalmat élhettünk át, sok rosszat láttunk és valószínűleg sokszor csalódtunk másokban. Nem volt könnyű életünk, de ott voltunk egymásnak, amikor szükségünk volt egy barátra, egy ölelésre, vagy csak arra, hogy valaki meghallgasson minket, illetve hogy támaszt nyújtson valaki. Fontos volt számomra és örültem annak, hogy megismertem. Régóta nem volt igaz barátom, de benne egy testvérre leltem. Sokban hasonlítottunk, de sokban különböztünk is, viszont ennek köszönhetően jöttünk ki ennyire jól egymással. Megértettük szavak nélkül is egymást. Egy darabig szótlanul sétáltam mellette, mert ő is és én is talán kicsit érzékeny pontra tapintottunk egymás életében. Nehéz volt visszagondolnom arra, amikor a férjemből is vámpír lett, s gondolom neki se volt könnyű visszagondolnia valakire, a múltjából, aki még talán mindig fontos volt számára. Figyeltem őt és egy bátorító mosolyt küldtem felé, hiszen aggódtam érte. Rendben van, s tudod, hogy bármikor szívesen meghallgatlak. - mondtam neki egy apró mosoly kíséretében, illetve egy kisebb sóhaj is elhagyta az ajkaimat. Figyeltem az embereket, a családokat, illetve a párokat az üzletközpont folyosóin. Annyira boldognak tűntek, mintha nekik nem lenne semmi gondjuk, de talán ők teszik jól. Élvezik az életet. Ohh, hidd el szüksége lesz rád, mert biztosan lesz olyan dolog, amit csak tőled kaphat meg. Vagy éppenséggel lehet, hogy nálad fog könyörögni, ha anyu és apu túl szigorú, hogy győzz meg minket valamiről. - mondom neki egy kisebb nevetés kíséretében, mert hirtelen magam előtt látom a dolgot. Biztos vagyok abban, hogy jól döntöttem, hogy megkérdeztem Mia-t erről a dologról, mert talán a férjemen kívül senkiben se biztam meg annyira, mint benne. Nate-ben és Mia-ban teljes mértékben bíztam és pontosan tudtam, ha esetleg történne velem valami, akkor a kislányom biztos kezekben lenne náluk. Nem is így értettem, hanem tudod én vagyok a közös pont az életetekben, így előfordulhat, hogy én lennék a beszédtéma. - mondom neki egy zavart mosoly kíséretében, hiszen hiába ismernek mind a ketten biztosan tudnának újat mondani rólam, s talán nem is ez zavarna igazán, hanem az, hogy rólam beszélnek. Soha nem szerettem magamról mesélni, a múltamról,s azt se szerettem, ha rólam beszélnek mások. Mind ezek ellenére mind a ketten betekintést nyertek részben a múltamba. Tudok egy kis kávézót az egyik sétáló utcában. Nem valami felkapott hely, így ott nyugtunk lenne. Mit gondolsz? - kérdezem tőle mosolyogva, majd pedig közelebb sétálok hozzá, s egy apró puszit nyomok az arcára. - Fel a fejjel, minden rendben lesz és ha gondolod mehetünk oda is, de akár mehetünk hozzám is, vagy máshova. - teszem hozzá kicsit sietve, majd pedig gyorsan megnézem a telefonomat, de semmi üzenet nem vár, így próbálok nem idegeskedni, mert biztosan minden rendben van. A kislányom az apukájával van, s ennél jobb dolga nem is lehetne, főleg ha még a nagypapi is átment, akkor biztosan teljesen elkényeztetik a tündérkét.
- Rokon. Szögezem le gyorsan, miután Juliette hallhatóan és érezhetően nem találja a fonalat. Nah pont ehhez a barkóbához nincs kedvem. Persze nem elvárás ez felé hogy megértse. Az amit elmondott az átváltozásával kapcsolatban pedig idegesítő. - Áá...tudod semmit sem gyűlölök jobban mint a felelőtlen vámpírokat. Ők a fajunk szégyenei. Miattuk történnek olyan dolgok, amiknek nem kellene megtörténnie. A homlokomat ráncolva pislogok Juliette-re, közben megérkezünk a kávézó elé, ezért megállok és kinyitom az ajtót. Nem rohanok be rajta, előre engedem a másikat. Egy ideig figyelem mikor elhalad mellettem, értem én mi a baja. Azért volt már rá fél éve hogy kitapasztalja az éhségérzetet, és ha egyedül is de többé kevésbé vissza tudja fogni magát. Kérdés hogy ez maga felé elvárás? Megvárom míg bemegy, aztán megyek utána és elengedem az ajtót, ami becsukódik mögöttünk. Elhaladunk egy két felszolgáló mellett, közben besorolok mellé. - Nézd, én már háromszázhatvan éve létezem. A kórházba sem dolgozni jártam... Kezdem a lényegre törő kinyilatkoztatást. Biztos nem fog neki örülni, mert azt hazudtam hogy ott dolgozom, ami a saját értékrendem szerint részben igaz is. Juliette értékrendje szerint meg orbitális hazugság, de hát ez van, vagy lenyeli vagy nem. - ...nem is embereket mentem gyilkolni, csak a vérbankot csapoltam meg. Jelentem ki halkabban, és megállok egy asztalnál. Nem mintha gondot jelentene nekem egy ember megölése, de most nem is ez a téma. - Ezzel csak azt akarom mondani neked, hogy vannak kiskapuk. Próbálom felhívni a figyelmét a többféle lehetőségre. Kihúzom neki a széket és várok egy kicsit.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 06, 2014 11:39 am
Az erőlködés a valódi boldogság felé sok energiába került, de minden nap egyre jobban éreztem magam a bőrömben és úgy, aki lettem. Kissé ellentmondásos volt ugyan, hogy a legjobban még mindig a múltamhoz és az emlékeimhez ragaszkodtam, hisz mégis csak ezek határoztak meg igazán. De ennek ellenére igyekeztem minden napban meglátni a lehetőségeket. Shanna csendesen követett, amiért hálás voltam neki, míg végül meg nem törte azt, és cseppet sem meglepő, de mégis hirtelen kérdést szegezett felém. Eleinte próbáltam nem az összeszorult gyomromra gondolni, ami a kérdés hallatán a zsugori méreténél is zsugoribb lett. Már épp összeszedtem magam annyira, hogy meg tudjak szólalni, mire mentegetőzni kezdett, ami egy felől jól esett, más részt viszont nem akartam, hogy ő érezze rosszul magát a kíváncsisága miatt. A barátnőm, szinte a testvérem volt, még jó, hogy kíváncsi, és nekem is jobb lett volna, ha a titkaim megosztásával könnyíteni tudok a lelkiismeretemen. Mert mindig is ott élt bennem az a félsz, hogy egyszer megunja a hallgatásom, kérdőre von és eltaszít magától. De kire számíthattam volna, ha nem rá? Senki nem tudott rólam annyi mindent, mint ő, meg talán még a nagynéném. Viszont a két nőben a közös az én titkom volt. -Nem bántottál meg.-nézek rá egy félszeg mosoly kíséretében, ami őszinte és megtört egyaránt volt. –Hosszú történet, és örülnék, ha elmesélhetném neked. Talán ha valami nyugalmasabb, kíváncsi fülektől távol eső helyre megyünk.-pillantok körbe, a sok emberre, és bármennyire szeretnék könnyíteni a lelkiismeretemen és megértetni vele, hogy mit miért tettem, ez a hely annyira taszító az ilyen témákhoz, pláne olyannak, aki gyűlöl gyengének látszani mások előtt. Ahhoz viszont egész jól értett, hogy terelje a témát, amiért különösen hálás voltam neki. -Nem mondom én, hogy zsugori vagy, csak hát tudod milyenek az anyák. Ha te kényezteted el, akkor minek a keresztanya? Kihez fog könyörögni, ha valamit akar?-mosolyodom el, valamivel boldogabb hangon, hogy minél kevésbé érezze magát feszélyeztetve a kérdése miatt. Hogy is gondolhattam, hogy könnyen el fog siklani felette, mikor annyira közel áll hozzám? Nem is értettem, hogy az emberekben egyébként is miért motoszkál egy kellemetlenebb kérdés után az a félsz, hogy a másik megsértődik rá, vagy leordítja a fejét. Inkább legyen valaki fesztelen és őszinte, mint hazudozó és képmutató. Egyenesen mondja ki, amit gondol vagy kérdezze meg, amit tudni akar, de ne kerülgesse a forró kását órákig. -Tudok egy s mást arról, hogy egy kis törékeny virágszál gyermekkorát bebiztosítsam.-emelem meg mutatóujjam és legyintek a levegőbe, mintha egy spirált akarnék rajzolni, ezzel célozva arra, hogy egy szavába kerül és némi erőfeszítésembe sem telik bebiztosítani a drágája életét. -Még nem is ismerem. És nem hiszem, hogy te úgy ismernél, mint aki mindenkiről elmond mindent. Bár először megbizonyosodom benne, hogy érzései őszinték e. Bár nem kételkedem téged elnézve…-mosolyodom el, hisz tény, ami tény, valósággal ragyog a sok érzelemtől, ami között több pozitív, mint negatív dolgot látok, ez pedig megnyugtató nekem is. Nem az én dolgom volt, hogy hogyan is lett vámpír a vadászból, akit szeretett, bár ahogy láttam a hangulata épp annyira megborult, mint az enyém a kíváncsi kérdésétől. Igyekeztem visszafogni magam és nem kérdezősködni, így mikor az ékszerbolt elé értünk, egyszerűen felvetettem a távozás témáját. -Mi lenne, ha elmennénk valami nyugodtabb helyre? Bár a hotelszobám kifejezetten nyomasztó és ahová költöztem sem a legalkalmasabb, ha kíváncsi fülekről van szó, de jó lenne, ha elmondhatnám, amit tudni szerettél volna. Egy kiadós beszélgetés ránk férne, azt hiszem.-vetem fel az ötletet egyszerűen, mit sem törődve azzal, hogy a hangulat így hirtelen újra fagyos lett és hivatalosan is holt pontra tévedtünk.
Nem is tudom, azért máshogyan vélekedünk a barátságról. Lássuk be, hogy úgy nehéz megépíteni a bizalmi alapokat, ha utólag kiderül a másikról, hogy egyébként vámpír és sejthető, hogy a kórházban nem dolgozott, hanem inkább... Hát nem esélyes, hogy értékelném a tényt, hogy a vérkészletek megcsapolgatása miatt járt nálunk időnként, hiszen az az embereknek kell, azoknak, akik bajban vannak, és mi van, ha valaki felissza azt, ami aztán egy életmentő műtétnél lenne szükséges? - Valójában nem is unokaöcséd... ez gondolom nem elvárás, hogy világos legyen számomra, de a lényeg, hogy egy majdnem rokonnak kell és nem te ültél be az iskola padba. - jó persze nem csak akkor vesz az ember füzetet, amikor iskolába jár, de ennyit és kockásat, meg vonalasat, inkább csak akkor. Mindig akadnak kivételek, de úgy fest, hogy jelen esetben nem erről van szó, minden bizonnyal ez a fiatalember még fiatal és tényleg iskolába járhat, de hát mint mondja hosszú történet. Úgy fest mostanában folyton olyanokba botlom, akiknek hosszú történetek vannak a tarsolyában. - Nem igazán tudom... csak részletekre emlékszem és azt sem tudom, hogy ki tette. Az egész... szimpla balszerencse, még csak nem is szándékos volt. Azt hiszem nem akart megölni, csak aztán elütöttek. - na igen az egész egy rohadt balszerencseáradat volt, semmi több. Simán megúszhattam volna az egészet, de persze az is lehetett volna a vége, hogy meghalok és kész, de nem én helyette így tértem magamhoz a boncasztalon, nem sokkal az előtt, hogy elkezdtek volna felvágni. Egy élmény volt! - Igen, nagy nehezen leesett és, ha rajtam múlik... - csak megrázom a fejem és sóhajtok egyet. - Jól fok esni az a kávé, legalább elvonja a figyelmem minden... másról. - tanulom még, hogyan kezeljem ezt, főleg, hogy orvos vagyok, ez nem változott, nem fogok embereket megtámadni, ez az egy biztos, legalábbis... ha rajtam múlik.
Felnevetek a kérdést hallva, mókásan cseng vissza. Közben kifizetem a füzeteket, majd elfordulok, hogy elindulhassunk a tömegben. Kevés egyénnel tenném ezt, és még kevesebbnek mondanám el hogy mi járatban vagyok itt, de úgy hiszem Juliette a nagyon ritkás baráti körömhöz tartozik, így levehetem a paranoia sapkát. - Valójában a nem is unoka öcsémnek vettem, aki tudja hogy nem az, de tűz szünetet kötöttünk...így kénytelen vagyok a kedvére tenni. Magyarázom nagy átéléssel, amikor is az irónia szárnyra kap körülöttem. Igen, Tackery-t nem tudtam megigézni, nem akarom megölni, és le se akarom szoktatni róla hogy ilyesmit igyon, mert ha más se tudja megigézni, az csak jó nekem. Maradt tehát az egyetlen járható út, hogy próbálok alkalmazkodni hozzá és akkor tartunk valamerre. Persze eszem ágában sincs megfelelni neki, ahogy ő sem töri magát felém, de így rendjén is van. - Ez egy hosszú történet. Bököm ki némi szünetet hagyva és érdeklődve tekintek rá, miközben haladunk a járókelők közt. - Szóval fél éve? Hogy történt? Sok vámpírt ismerek, talán ha a nevét kimondja annak a vámpírnak megtudom a kilétét. Nem mintha annyira érdekelődnék a személyét illetően, sőt, valószínűleg jól megrángatnám, mint Krisztus a vargát. Persze ez a történettől is függ, mégis előre kétlem hogy Juliette akarta ezt. És ha ez így van, akkor most ugyanabban a cipőben járhat mint amiben én voltam. Ez meg is magyarázná a feszült viselkedését. - Gondolom, arra már magad is rájöttél hogy nem fenékig tejfel ez az élet sem... Jelentem ki halkabban neki, őszintén hiszem hogy így van, ezért meg sem próbálok viccet faragni ebből.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Szept. 03, 2014 10:32 am
Csak megrázom a fejem. Nem vagyok minden lében kanál, erről szó sincs. Egyszerűen csak elég sokat voltam a kórházban mindig is, így aztán nem volt nehéz belé botlani, a kávé pedig olyasmi, ami nálam szó szerint létszükséglet volt mindig is. Ez van, ha sokat dolgozol és az ébren maradáshoz kell, ami felpörget. Szerencsére nekem ehhez egy jó erős fekete mindig hatásos volt, és lássuk be nem valami hasznos, ha mondjuk műtét közben alszol el, oda azért kell a koncentráció, és szerencsére én még sosem hibáztam. - Durván... féléve. - a második kérdésére csak elhúzom a számat. Mégis mit mondhatnék erre? Nem jó nekem ez a hely, túlságosan új még mindig és amúgy sem vagyok oda a tényért, hogy az vagyok, ami az, pedig még inkább zavar, hogy ő is vámpír és erről még csak nem is tudtam. Ki tudja, hogy miért volt ott a kórházban? Mert ténylegesen dolgozni most hogy belegondolok, sosem láttam. Amikor a nő valahol mögöttem elhalad szinte azonnal megcsapja a friss vér illata az orromat, amire meg is jelenik rajta egy fintor. Jó lenne már tényleg lelépni innen, mielőtt elesik a közelben valami szaladgáló gyerek és még le is horzsolja a lábát. - Mire vásárolsz füzeteket? Iskolába készülsz? - oh, nem komoly a kérdés, a halvány mosoly az arcomon is erre utal, csak hát nem szoktam túl gyakran felnőtteket füzetek között kutakodva látni, csak akkor, ha gyerekük is van, belőle viszont ezt nem igazán nézem ki. A téma viszont legalább eltereli a gondolataimat másról... az éhségről teszem azt és nem, nem egy nagy szelet véres hurkára gondolok, habár... Egy pillanatra összeszorítom a szemem, aztán inkább elfogadom a karját. - A kévő jó lesz, csak minél távolabb a tömegtől, ha kérhetem. - legszívesebben elköltöznék valami lakatlan szigetre, de komolyan, csak épp arról volt szó, hogy megpróbálom felépíteni az életem, valahogy... még nem tudom, hogyan, vagy hogy van-e rá egyáltalán esélyem, hogy sikerüljön, de azon leszek, mert vissza akarom kapni az életemet. Valaki elvette tőlem, de Juliette Holmest nem olyan fából faragták, hogy csak úgy feladja!
- Igen. Vágom rá a kérdésére elnyújtva, elvégre mindig, de szó szerint mindig belém botlott régen -még szép hogy ő tehet róla és nem én-. Az őzike szemeket látva úgy tűnik meglepte ez a találkozás, ezzel nincs egyedül. A bátortalan bólogatás az nem rá vall. Elfordulok tőle, elkezdek a kockás füzetek közt matatni, még mindig kiböki a szemem a zavartsága és ezt nem tudom megállni szó nélkül. - Mióta? És miért vágsz olyan képet, mint aki legyilkolt egy csorda kóbor kutyát? Mint mindig semmibe veszem az érzéseket, de ő Juliette, némi szimpátiát próbálok mutatni felé, még ha ez nehezemre is esik. Ekkor halad el mögöttünk egy vérző orrú nő, még érezni a vér illatát ami rászáradt a zsebkendőjére. Egy percre megállok a kutatásban, majd néhány kockás füzet kerül a kezembe. Hátra fordulok, majd vissza. Szedek pár vonalasat is, és pár minta nélkülit, majd mint aki jól végezte dolgát, két lépést arrébb megyek a polctól. - Oké. Jelentem ki egykedvűen, és a szabad karomat felajánlom a kedvenc doktornőmnek. - Nálad a pont. Teljesen igaza van, nekem is embernek kellene lennem, és mivel már idős vagyok nagyon is halottnak. De nem vagyok. Ahogy ő sem az. Megvárom hogy elfogadja a felé nyújtott balost. - Lenne kedved meginni egy kávét? Bököm ki az igen egyszerű kérdést, ha már megint összefutottunk, miért is ne? Aztán hogy kávé vagy bor, vagy a pultos, az már részlet kérdés ugyebár. Tényleg most hogy ő is vámpír nem kell színészkednem. Megint várok egy kicsit míg válaszol, nem sietek annyira, aztán csak utána indulunk meg, először kifizetem a füzeteket, aztán elvegyülhetünk a ráérősen andalgó járókelők közt.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Szept. 01, 2014 12:11 pm
Nem vagyok jól, csak ki akarok szabadulni innen, de azt minél előbb. Egyszerűen zavar a hely, a bezártság, az emberek, minden, ami van... itt... Nem kellett volna eljönnöm, még nem vagyok benne biztos, hogy felkészültem rá. Az új munka is épp azért olyan, amilyen. Nyugodt és egyszerű, hogy biztosan ne legyen bajom belőle, hogy esetleg összefutok egy vérző beteggel. Annyira is csak én lehetek szerencsétlen, hogy mindezt a mosdóban sikerül elérni, csak mert valakinek eleredt az orra vére. Minden bizonnyal meg lehetnek most a nőnek a nem épp kellemes gondolatai rólam, hogy csak úgy eljöttem, vagy talán csak arra gondol, hogy nem bírom a vér látványát, de mint tudjuk az emberek többnyire rosszindulatúan állnak hozzá mindenhez. Az viszont meglep, hogy pont egy ismerős alakba botlom, aki semmit sem változott, és aki történetesen vámpír. Akkor is az volt? Ezt egyelőre még nem igazán tudom, de... ki tudja? - Minden lében kanál? - értetlenül pillantok rá, mert hát nem szoktam én beleütni mások dolgába az orromat, nem vagyok az a típus. Egyszerűen csak mindig is tettem a dolgomat. Az, hogy egy-egy kávét megittam egy kollégával - egy kollégának hitt valakivel - nem olyan nagy dolog nem igaz? Mindenki más is csinálja, főleg akkor, ha nem akar bealudni két műszak között és tudja, hogy jobb, ha elfoglalja magát, mintha leül valahol egy kis pihenés erejéig. A megjegyzésére mégis mit is mondhatnék? Inkább csak szó nélkül bólintok, tudom hogy micsoda, ez az ütközés elég volt rá, így pedig egyértelmű, hogy könnyen kiszúrja az ilyesmit. Én is így vagyok már vele, csak még sokszor nehezen választom el egymástól a fontosabb ingereket. Az odasúgott kérdés viszont már sokkal inkább megragadja a figyelmem, mondhatni sikerül kissé befagyni tőle. - De éppenséggel annak kellene lennem. - húzom el a számat. Azt nem kötöm azonnal az orrára, hogy ha nem is embernek, de boszorkánynak. Nem tudom, hogy ki volt a támadóm és az egész egy szerencsétlen véletlennek köszönhető, az viszont nagyon jól látszik, hogy nem vagyok éppenséggel oda a kialakult helyzettől, sőt ha változtathatnék rajta, akkor nem lennék... ilyen. - Bár ezt én ugyanúgy mondhatnám neked... - igen, kissé azért gyanakvóan mérem végig. Ha akarnám meg lehetne állapítani, hogy mi óta ilyen, és ha már akkor is vámpír volt, mi oka lett volna a kórházban dolgozni, ha csak... mintha rebesgettek volna akkoriban olyasmit, hogy furcsa módon időnként megcsappantak a vérkészletek.
Figyeltem őt csendesen, de láttam rajta, hogy nem igazán boldog, de szeretne az lenni. Mindig is remek színésznő volt, de előlem soha nem tudta elrejteni a valóságot. Pontosan tudtam, hogy mikor igazi és mikor hamis a mosolya. Egy darabig még nem szólaltam meg, csak csöndesen sétáltam mellette és próbáltam kitalálni azt, hogy mi is jár a fejében. Úgy gondoltam, hogy nem véletlenül változtatta meg a nevét, majd mielőtt észbe kaphattam volna a szám máris járni kezdett. - Miért érzem úgy, hogy valamikor valakit tényleg szerettél és még mindig fontos számodra? - kérdeztem tőle kíváncsian és közben őt figyeltem, majd pár másodperccel később észbe is kaptam, hogy miről is fecsegek. Nem is értem magamat, hogy nem tudtam lakatot tenni a számra, óvatosan pillantok rá, majd egy kisebb sóhaj is elhagyta a számat. - Sajnálom. Nem akartalak megbántani, ez csak amolyan megérzés. Meg a neved is megváltozott, de ez nem az én dolgom. Majd, ha szeretnél beszélni velem erről, akkor tudod hol találsz meg. - mondtam neki egy halovány mosollyal az arcomon, majd újra körbepillantottam és reméltem, hogy sikerül mentenem a menthetőt, mert tényleg nem akartam vájkálni a múltjában, illetve az érzéseiben, de mégis megtettem, mert nem tudtam féken tartani a nyelvemet. Szóval zsugorinak gondolsz? - kérdezem tőle mosolyogva, majd egy apró nevetés is elhagyja az ajkaimat. - Ott van még az apja is. Biztos vagyok abban, hogy Nate is elfogja kényeztetni a kislányát, hiszen mindig is apuci szeme fénye lesz, de természetesen a keresztanya feladata is ez lesz. Viszont ...- kezdek bele a mondatomba, de hirtelen elhallgatok, mert már túl sokan figyelnek minket. Kicsit közelebb sétálok hozzá, illetve kicsit halkabban folytatom. - biztos vagyok abban, hogy nagyon fogod félteni őt és biztos vagyok abban, hogy mindent meg fogsz tenni azért, hogy biztonságban legyen. - teszem hozzá és közben azon gondolkozom, hogy ha csak feleannyira lesz eleven, illetve rossz, mint amilyen én voltam, akkor se fogunk unatkozni. De talán mind a kettőnktől örökölte a kalandvágyat. Én ennek csak örülnék. Mivel közös téma vagyok, így ez nem kizárható ok. -mondom neki még mindig mosolyogva, illetve jó kedvűen. Tényleg nem örülnék neki, de ez se kizárt dolog. Ismerem már őket annyira, hogy tudjam ezt a dolgot. Hiába kedves a hangja nekem hirtelen lehervad a mosolyom. Pontosan emlékszem arra a napra és azokra a pillanatokra. Egyáltalán nem volt vicces, sőt... Néha rémálmaimban pedig elő is jönnek ezek a dolgok. - Bár csak így lett volna, de egyáltalán nem ilyen boldog pillanat volt. - mondtam neki alig hallhatóan. És követtem őt a következő boltig. Nem szólaltam meg, csak csendesen és gondolatimba merülve sétáltam mellette.
Már teljes átéléssel válogatok a füzetek közt, eljátszadozom a furábbnál furább tollakkal, amikor valaki úgy istenes nekem jön. Egyből tudom hogy nem ember, mert egy ember nem tudna fellökni. Persze nem löknek fel, csak meglöknek, de az is éppen elég. Kiesik a kezemből az A/4-es cucc, én meg hátra tántorodom. Kicsit megzavarta az agyam is, hirtelen keresnem kell a szavakat, amikkel jól leteremtem az illetőt, legyen akár öregebb nálam, azt nem teszi zsebre. Jajám, ilyen apróságokkal sosem foglalkozom, végül is ő jött nekem. Megfordulok, de a kikívánkozni készülő szó megreked. - Juliette? Először csak értetlenül pislogok, nah pont őt nem vártam és nem itt. Ami még furcsább hogy nem ember, amikor utóljára láttam még az volt. Kaján vigyor kúszik a képemre, mert emlékszem rá, és eléggé ironikus hogy már megint belém botlott. - Ó, a minden lében kanál doktor néni... Elharapom a mondat végét, mert ahogy most az ábrázatát elnézem, valami baja van. Talán rám mérges? Az nem lenne meglepő, ahányszor törtem be a kórházba ahol dolgozott, annyiszor futottam össze vele. Egyszer vagy talán kétszer még le is ültem vele kávézni. Miért is? Nem kellett megigéznem, és unatkoztam? Talán ez a helyes megközelítés. De ez a mostani énje felettébb érdekes. Abbahagyom a vigyorgást, és komolyan redőzni kezdem a homlokom, lehajolok a füzetért hogy a helyére tegyem. - Zaklatottnak tűnsz. Újra felegyenesedem és egykedvűen helyre rakom a holmit, majd megint Juliette-re tekintek. Kicsit közelebb hajolok hozzá és inkább csak odasúgom. - Nem kellene neked embernek lenned? Jelentem ki kicsit gúnyosan, kicsit érdeklődve, kicsit szemrehányóan, és egyben vigyázok rá hogy ne hallja meg senki. Tackery már felvilágosított erről arról, így tudom hogy vigyáznunk kell, nem mi vagyunk az egyetlen ragadozó faj ebben a városban. Így kimondva a mondat még viccesebben hangzik, mintha csak le akarnám teremteni amiért vámpír lett. Veszek is utána egy mély levegőt, ez kezd kínos lenni. Nah nem teremteném le, de esküszöm nem hittem volna hogy belőle is vámpír lesz, elvégre én sem támadtam meg mert nem volt rá szükség.
Kezdőlap
Ƹ̵̡ 
Ƹ̵̡ 