Még mindig kellemes emlékkel gondoltam vissza a nyaralásunkra, igaz, nem minden egyes mozzanatára, de szerencsére az se nyomta rá a bélyegét teljesen a fennmaradt időre. Jó érzés volt kicsit elveszni Velencében, érezni az ottani napsütést, azt, hogy miként kezd megjelenni már a tavasz. Még akkor is, ha éppen nem volt valami meleg idő akkoriban. Viszont, amint visszaérkeztünk egyből a nyakamba szakadt a munka ismét. Szinte egy szabad percem se volt és sokszor még későn is estem haza. Mintha nem dolgozott volna senki se azokban a hetekben, amíg nem voltam. Régóta nem vettem már ki úgy igazán szabadságot, így nem csoda, hogy most megtettem. Szükségem volt egy kis pihenőre, ahogyan Declannak is, hiszen az elmúlt 7 év és az utána következő időszak nem volt egyszerű. Ő eszméletlenül feküdt, miközben én csak reménykedni tudtam, hogy egyszer magához fog térni és szerencsére megtörtént ez a csoda is. Utána persze még több bonyodalom csöppent az életünkben, hiszen kiderült, hogy tündér. Ami még inkább megnehezítette a dolgainkat, de hát az élet sose volt egyszerű. Legalábbis a nyaralásunk alatt kipihentük magunkat és úgy csöppentünk vissza az élet fogaskerekébe. Na, meg a kezdeti vitát is sikerült legalább kicsit csillapítani és szép lassan visszabillent minden a normális kerékvágásba. Sietőt léptekkel haladtam a szerkesztőség felé, amikor egyszer csak kicsit megszédültem ismét. Mostanában néha kicsit émelyegtem, vagy éppen szédültem, de betudtam könnyedén annak, hogy nagy a hajtás, hiszen tényleg az volt. Mintha egyszerre legalább négy cikket kellett volna megírnom, amire még én is képtelen voltam. Lassan fújtam ki a levegőt, majd amikor megláttam túloldalt egy kávézót, akkor kisebb hezitálás után úgy döntöttem, hogy egy kis kávé jót fog tenni. Legalábbis reménykedtem abban, hogy segít újra kicsit helyre billenni, de mire eljutottam a pultig, addigra már nem kávét kértem, hanem sokkal inkább forró csokit sok-sok tejszínhabbal is és még mellé szereztem egy süteményt is, mint akire hirtelen rátört az éhség. Tényleg lehet, hogy kicsit leesett a cukrom és amiatt szédültem meg. Meg se fordult a fejemben, hogy igazából ez mind, ahogyan az elmúlt hetekben lévő dolgok is azért vannak, mert babát várnék. Sietve pillantottam körbe a helységben, de szinte minden asztal foglalt volt, amikor is megpillantottam egy lányt. Ő egyedül üldögélt, így kisebb hezitálást követően végül elindultam felé. Reménykedtem abban, hogy nem fogja bánni azt, ha csatlakozom hozzá. Sietve kerülgettem az embereket, miközben az italommal és a tányéron heverő süteménnyel egyensúlyoztam. - Bocsánat, esetleg leülhetek? – kérdeztem meg barátságosan, majd ha igen volt a válasz, akkor helyet foglaltam, ha nem felelt, akkor türelmesen vártam egészen addig a pontig, míg meg nem szédültem ismét kicsit. Az italom kicsit a kezemre lötykölödött ennek köszönhetően, így sietve tettem le, hogy utána leüljek, mielőtt esetleg a földre pottyanhatnék. Ha az utóbbi történt meg, akkor sietve szólaltam meg, amit kicsit jobb volt a helyzet. – Elnézést, csak megszédültem. Talán leesett csak a cukorszintem. – feleltem barátságosan, miközben a szőke hajú teremtést figyeltem. Nem úgy tűnt, mint aki remekül érzi magát ebben a közegben, de ezzel nem volt egyedül. Én is legszívesebben egyedül lennék, de felállni meg se kíséreltem, hiszen úgy éreztem, ha felállok, akkor tuti mindjárt össze fogok esni…
2015 egy szar év volt. Nincs mit ezen szépíteni. Igazából még mindig nehéz felfognom, hogy ez volt annak az évnek a pontos dátuma, amelyik mind a 365 napján nem láthattam felkelni, majd lemenni a napot. Hogy ez volt az az év, mikor egy pincében döglöttem félholtra verve, totál élettelenül. Valójában, ha jól meggondolom igazi jószerencse, hogy most itt lehetek. Vagy is inkább, hogy egyáltalán élek. Talán csak valami felsőbb jónak lehet köszönhető, hogy most Mystic Falls-ba hozott az élet. A vallásosok biztosan Istent, és annak személyi mítoszát, inkább akár a kultuszát is belekevernék az egészbe, de én – köszönve a keserű véletleneknek – még az ateistáknál is komolyabban ellenzem ezt a lehetőséget. Még hogy Isten segítsége. Na és akkor Isten jó akarta hol volt, mikor 2 éven keresztül két szadista úgy bánt velem, mint egy utolsó, mocskos, megunt játékbabával? Hol volt mikor már szinte beszélni, sőt levegőt venni sem tudtam? Mert, ha rajta múlott volna akkor ott haltam volna meg. A porban, a koszban, a sötétségben, és a tömény vérszagban. Ha jobban belegondolok… egészen addig nem tudtam milyen az alvadt vér, gyomorfogatóan erős, karakteres szaga. Vagy az epénk keservesen fájdalmas felhányása, hisz étel már nem igen volt akkortájt a szervezettemben. Emlékszem még egy alakra is. Talán egy lány volt, mivel hasonlóan vékony hangon sírt, mint ahogy azt az első hónapokban én tettem. Aztán mikor már éppen hozzászoktam a jelenlétéhez, a hangos szipogásához, a tudathoz, hogy végre nem vagyok egyedül… egyszer csak eltűnt. Emlékszem, csak egy pillanatra csuktam le a szemem, de miután újra kinyitottam, hunyorogtam, kerestem a kellemetlen, dohos sötétben, de már sehol sem volt. Két-három nap után az alvadt vér szaga borított el mindent. Mindenen éreztem. Az ő korábbi ketrecében, az enyémben, a műanyagtálkán amiben azt a minimális ételt kaptam, és a lényeken, akik néha meglátogattak, és kegyetlen módon fosztottak meg a véremtől. Elfog az undor és a félelem, mikor gondolatim tovább hágnak, és a képek a fejemben hirtelen hangot is kreálnak maguknak, így teremtve egy tökéletes rémálmot. Sikítást, kiáltás és ellenzést hallok mindenfelől a képzeletemben. Akkor csak az én keserves zokogásom töltötte ki az amúgy halálcsendre csitított zárkát. Nem tudom kontrollálni magam, a kezemben lévő – pontosan 17. oldal összegyűrődik összefeszített markomban. Éppen A vadon szavát olvasom holland fordításban. Valószínűleg csak azért esett a választásom erre a könyvre, mert az anyanyelvemen van most kötetbe foglalva, így kevésbé érzem azt a szorongást, ami napi szinten elfog, ha idegennyelven kell kommunikálnom. Persze nem azért mert nem beszélem tökéletesen az itt elfogadott nyelvet, pusztán mostanában annyi stresszhormon uralkodott el rajtam, hogy képtelen lennék bármi másra pontosan odafigyelni azon a nyelven, amelyen segítségért, szabadulásért könyörögtem. Túl sok emléket felidéz, mint ahogy a mostani példa is tökéletesen mutatja. Először fel sem tűnik, hogy remegő kézzel próbálom kiegyenesíteni a regény egy lapját, azért hogy végre megtudhassam mi az átkozott szerencsétlenség történhetett a farkasokkal, kutyákkal, bivalyokkal, vagy tudom is én mikkel. Igen, baromira figyelek a sztorira. - Azt hiszem itt már semmi szükség sincsen plusz koffeinbombára. Mit szólnál egy forrócsokihoz mogyoródarabkákkal a tején? – a pincérlány kíváncsi szeme is alig tud elszakadni remegő kacsóimtól, amit bár erősen próbálok, de sehogy sem tudok eltakarni az érdeklődő méricskélés elől. - Oké, akkor legyen egy forrócsoki – egyezek bele elég lazán a dolgokba. Igazából fogalmam sincs mi vezérelt arra, hogy egy ilyen nyüzsgő, teli helyre tegyem be a lábam, mint ez a kávézó, de talán, ha ott fent tényleg létezik egy nagyobb jó, akkor ő adhatta nekem most azt az apró ajándékot, hogy míg sok más - korom béli - bosszankodva, állva fogyasztja a melegitalát, addig én egy viszonylag kényelmes, ablak mellett helyét foglaló asztalkánál olvasom, nem éppen teljesen nyugodt lelkülettel ezt a regényt, aminek még a főhősének faját sem tudom megjegyezni. Talán csak próbálom megőrizni a normalitás látszatát, még ha tisztán érzem – vagy csak pusztán már túl paranoiás vagyok?! –, hogy ez a hely, a város sem az egyszerűségéről lehet híres.
Az, hogy az ember és a személyisége hogyan formálódik egy dolog. De még ha ez változik is, nem biztos, hogy a nézőpont, ami mellett kiáll, vele változik. Megmaradhat ugyan annak, ami régen, akár még inkább meg is erősödhet. Azon viszont nehezen tud változtatni, ha a véleménye valamiről gy változik, hogy ő maga lesz az, amiről a véleményt alkotta eddig. Nem könnyű elviselni, elfogadni, amit a gép dob, pláne nem úgy, hogy az embernek semmi beleszólása nincs a dolgokba. Tudtam, hogy mit érez, csak annyira pontosan nem tudtam megfogalmazni, mint ahogy azt ő valóban gondolhatta. Az ok egyszerű. Az aura látás nem ugyan az, mintha minden érzelmet vele együtt éreznék, így csak közvetítőként kapok információt, de épp olyan ez, mintha beszélgetne velem. És azt is teszi...csak az őszinteségre így könnyebb rátapintani. A kérdésre mégis nagyot nyelek. Mikor változott meg a gondolatom arról, amivé lettem? -Fogalmam sincs.-válaszolok az ő kérdésére egyszerre, s válaszolok a fejemben bujdosó gondolatokra is. Egyszerűbb lett volna, ha azt kérdezi, elmúlik-e valaha az önmarcangolás. Mert őszintén szólva erre a válasz, egy igen rövid, s tömör, nagybetűs nem volt. -Talán sose fogsz túllépni ezen.-ismerem be alig hallhatóan, és inkább magamnak mondom ezt, mint neki, mert valamiért nem akarom, hogy még rosszabbul érezze magát az elve halálra ítélt helyzetben. -Még jó, hogy nem is próbálkozol, mert nem is menne.-a mosoly könnyedén terül szét arcomon, előbbi búskomorságom a szőnyeg alá söpörve pár perc alatt. Elfog a mérhetetlen kiegyensúlyozottság, pusztán azért, mert képes vagyok kicsit pozitívabban tekinteni a jövőbe. Pláne vele kapcsolatban. Nem akartam, hogy idő előtt savanyodjon meg. Kellett, hogy éljen, hogy kicsit élvezze azt, ami megadatott. Ha a helyében lennék én, tuti ezt csinálnám. Kár, hogy régen nem ezt az utat választottam, meglehet, már egészen máshol lennék. A felvetéstől egyszerűen felszalad a szemöldököm a homlokom közepére, és nagyot nyelek. Ezzel elárulom a válaszom anélkül, hogy egy hangot is kiadnék. Ezt a kérdést én sosem tettem volna fel magamnak hangosan. Aztán, ahogy beavat abba, hogy ő mit érez pontosan, csak bólintok. Igen, minden más lenne. Mondjuk én tuti nem élnék már, sőt, még a csontjaim is eltűntek volna a földben, és rég visszakerültem volna az anyatermészet végtelenjébe. A gondolattól egyszerre borzongok meg, és tulajdonképpen lepereg a szemem előtt, hogy mennyi minden lehetne más, ha öregednék, vagy öregedtem volna, és nem születtem volna bele egy családba, ahol mindenkinek földöntúli ereje van. -A lányom... nos, ő ember. Miattam. Ha tehetném, én is ismét ember lennék. Nem érdekel az örök élet, az, hogy milyen hatalmat szerezhetek meg. Mi értelme az örök életnek, ha az az ára, hogy folyton azon gondolkodsz, mit ne csinálj, hogy tuti életben maradj. Inkább lennék féktelen tini. Bár mostanában kezdek ismét így viselkedni.-fintorodom el, lelkes beszédem végén, amikor a lelkesedés is elhagy kicsit. A gondolataim elkalandoznak, a lányom puszta említésétől kiver a víz, és felfogom, hogy mit is kottyantottam el az imént. Tekintetem elkapom a lány arcáról, majd nagyot nyelek, és felsóhajtok.-Minden rendben. Egyszerűen csak hajlamos vagyok elfelejteni, mennyi minden lenne másképp, ha bizonyos döntéseket nem hoztam volna meg.-erőltetek mosolyt arcomra, majd ismét rá emelem a tekintetem.-De neked bármiben segítek, hogy ne kerülj olyan helyzetbe, amibe nem kellene.-biztosítom, és ez a mondatom tökéletesen alátámasztást nyer azzal a pillantással, ahogy rá nézek.
Bizonyos értelemben mindig is tudtam irigyelni... ha valakire szívesen hasonlítottam volna, az Mia. Bár érdemes volt elgondolkodni rajta, hisz nekem is voltak nyerő tulajdonságaim, és neki is. Talán kettőnk különös egyvelege lenne a tökéletes élőlény, de sok esetben szerettem volna rendelkezni azokkal, amikkel ő. Néha szerettem volna kicsit önfeledten mulatni, nem foglalkozni a dolgaim következményeivel. Kicsit elfelejteni azt, hogy bennem még mindig túl erős az az emberi ösztön, ami önmagammá tesz. Bár ezen is elgondolkodhattunk volna. Ki volt az igazi Chantele? Tényleg ez a lány az, akinek gondolom magam? Vagy ez vcsak egy tökéletes álca? Egy jelmez, amihez már hozzászoktam, és félek levetkőzni, mert... az egy új, idegen világ. És nem szerettem az új dolgokat. Vagy inkább... rettegtem az új dolgoktól. Mia ebben is tudna tanácsot adni, régóta élt már, többször lépett ki a komfortjából, mint én. Tényleg sokat látott már, nem gubózott be, mint én. Kutathattam volna az okokat, én miért lettem ilyen, de nem kellett messzire mennem. Az anyám tökéletes oka volt annak, hogy miért nem lettem annyira... hétköznapi. - És vajon mennyi idő alatt változott meg a véleményed? - kérdeztem felvont szemöldökkel, bár inkább csak érdeklődés szintjén, nem vártam el, hogy válaszoljon. Én már régóta vívódtam. Az, hogy elengedjem magamban azt a bizonyos állatot, nem tűnt jó opciónak. De félő volt, hogy a véleményem változásával elő fog bújni az a kis bóbiskoló fenevad. - Előtted sosem kellett köntörfalaznom, tudom... szóval, az új jelmondat hogy a lehetetlen is lehetséges - hajtottam le a fejemet. Már csak kifogásokat kerestem, kibúvókat igyekeztem találni, hogy ne kelljen a tárgyról beszélni. Ezért is ragadtam ki pár szócskát, hogy inkább azokat kelljen magyaráznia, semmint hogy... velem és a furcsa ösztöneimmel foglalkoznia. Néha önző tudtam lenni. Nem tudtam, mi a helyzet vele most, hol tart az élete. Pedig kellett volna. Jobban érdekelt, mint az, hogy én ma esek neki valakinek, vagy holnap. Eléggé úgy tűnt, hogy ezt nem fogjuk tudni megelőzni, Matthew pedig rá fog segíteni a folyamatra. Elmosolyodtam. Általában mindig rohantam, nem figyeltem más emberekre, legalábbis úgy nem, ahogy megérdemelték volna. Én voltam a kis hebrencs az egyik irodában, vagy ha kísérletek folytak, akkor lenn a laborban. Általában rajtam nevettek, és nem velem. - Én csak... szóval azon gondolkodtam, hogy eszedbe jutott-e már valaha, milyen lenne ismét... embernek lenni - köszörültem meg a torkomat. Abba nem avattam be, hogy milyen kísérletekben vagyok érdekelt. Valószínűleg lebeszélne róla. És magának biztosan soha nem adatna be egy olyan szérumot, amely még ellenőrizetlen, és veszélyes. - Én minden nap ezen tűnődöm, hogy... mi lenne más, ha akkor nem történik meg az átváltozásom. Tudom, öreg lennék és a többi és a többi, de... minden annyira más lenne. Talán jobb is - csitultam el aztán, ujjaimmal a szalvétát birizgálva. Egészen addig csináltam, amíg el nem kapta az ujjaimat. -Jól vagy? - kérdeztem aztán, bár nem a reakciója kapcsán. Az elég nyilvánvaló volt, nem akarta, hogy lógassam az orrom. De most már én akartam tudni, hogy vele mi a helyzet. Szinte semmit nem mesélt magáról, inkább azért jött ide, hogy rájöjjön, mi az oka az orrlógásomnak.
A dühét megértettem, bár akaratomon kívül történtek úgy a dolgok, ahogy. A lányom példának okáért nem ilyen dolog volt, vele szemben mindent tökéletesen végiggondolva tettem. Na jó, talán mégsem, de számára mindent meg akartam adni, s ennek fényében cselekedtem. Ez a lány is hasonló volt. Furcsa, de vámpírként jobban törődtem másokkal, mint magammal, és mások sorsát jobban a szívemen is viseltem, mint azt először gondoltam, hogy fogom. Tudtam, hogy mennyi dolgot el tudok szúrni, elég az anyám szavaira gondolni, aki másoknak adott szívességekkel szemben mindig óva intett, hogy legyek figyelmes, körültekintő. Legalábbis akkor így tett, mielőtt meghalt. Addig le se tette magasról, hogy mit teszek, mihez hogy állok, amíg ő irányíthatott. A dühöm viszont most nem törhet elő, neki ehhez semmi köze. Szerencséjére. -Egyszer ezt a kérdést is szívesen megvitatom veled kisasszony! Tuti, hogy tudok olyat mondani, ami miatt az ellenkezőjét fogod gondolni.-bár én magam ember teljes mértékben sosem voltam faji szinten, hiszen boszorkánynak születtem, boszorkánynak tanultam, így nőttem fel, s ebből csöppentem egy akkoriban még idegen világba, ahol együtt élhet vámpír és boszorkány, egy testeben. Még akkor is, ha alapjáraton ez a két faj épp olyan nehezen tűrte meg a másikat, mint mondjuk egy farkas egy vámpírt. Bár engem a legkevésbé sem érdekelt, hogy ki micsoda, amíg nem akaratoskodott a másik felett és nem kényszerítette rá másra az igazát, legyen szó bármiről. Azt pedig pláne nem szerettem, ha egy fiatal fűszál mondja meg nekem, hogy mit és hogyan tegyek. Túl sokat éltem már, hogy az ilyesmi ne érdekeljen. Tudtam, hogy ő egészen más, neki ez az egész vámpír dolog furcsa, és nem tudja olyan könnyedén venni, mint én.-De hidd el, én sem gondoltam mindig így. Idő kell ahhoz, hogy változzon a véleményed.-toldom meg még eme őszinte gondolattal, hisz először drámaiságot félretéve is, de szinte zokogtam éjszakánként, hogy mivé tett az anyám. De itt voltam. Bár esetében ez a fickó csak a tüzet indította el, ami szépen lassan elkezdte őt felemészteni, de nem állt szándékomban ezt hagyni is. -Hmm... Téged még most sem könnyű a szavakkal megvenni.-ismerem el, mikor velősen kiragadja, hogy a könnyű szócska nem helyénvaló, nem oda illő, de én használtam.-Nem könnyű, de nem lehetetlen. ha azt mondom, hogy nehéz, akkor se lesz jobb, nem? Akkor minek előre hergelni?-vonok vállat, hisz hazudni nem hazudtam, csupán nem mondtam egyenesen a képébe, hogy amit felajánlok, az egy kisebb harc maga ellen, és a könnyűtől nem, hogy távol, de mérföldekre áll. -Nem fogsz! Gyerünk már, hisz fiatal vagy és gyönyörű!-biztatom az előre lépésre, hogy szórakozzon kicsit, bár ezt kisebb túlzás nélkül magamra is mondhatnám, és én is ehetném, mégis aki ismer, tudja, hogy nem teszem. Szabadidőmben felszolgáló vagyok. Annyi buli bőven elég, sőt még túl is mutat azon, amit mostani napjaim megengednek nekem. Látom, ahogy elfordítja a fejét, egyfajta védekező üzemmódba lépve, aurája színe ezzel együtt változik meg, mondhatni izzani kezd körülötte, ahogy valami kérdést visszafog magában, én pedig nem az a típus vagyok, aki nem mer kérdezni, sőt. -Mond ki, amit akarsz és kérdezz nyugodtan, mielőtt magadban rágódsz tovább valamin, amire nem tudod a választ. Nem fogok megsértődni.-biztosítom, holott a kíváncsiságom belőlem is jócskán kiszól, mert szerettem tudni róla, ha valakit érdekel valami, de nem kérdez, az micsoda. De ez azt hiszem természetes, még akkor is, ha mindenről, ami velem történt vagy mással megesik, senki sem szeret beszélni. Vannak magnóügyek, legalábbis szeretjük ezt hinni a világgal szemben.-Majdcsak kitalálunk valamit! Csak ne oda, ahol dolgozok. Nem szeretnék ismerős lenni. Akár elmehetnénk más városba is, mit szólsz? Ahol nem ismernek minket, ahol senkik lehetünk.-öltik eszembe egy gondolat, amit meglehet, nem fog támogatni, de egy próbát megér, s szerintem kifejezetten jó ötlet, hisz így egyikünk sem kerülhet semmiféle bajba, és nem találhatnak ránk olyanok, akiket nem akarunk, hogy a közelünkbe kerüljenek. Elnevetem magam, bár kérdésén semmi nevetnivaló nincs, épp ellenkezőleg. A határaimmal tisztában voltam, neki pedig nem kellett tudnia, hogy a lelkiállapotomnak hála ez kicsit más, mint mondjuk egy hónapja volt. Sebaj, ezt is megoldjuk, ahogy mindent, mindig. -Ne aggódj, túl fogom élni. De ne feledd, nem az emberek elől foglak elrejteni, vagyis nem mindegyik elől. És igen, vannak tűréshatáraink, de az legyen csak az én gondom, ne a tied.-biztosítom róla, hogy tudom mire készülök. De valóban így van? -Neked csak annyi a dolgod, hogy életben maradj addig, míg mindent összeszedek, ami kelleni fog. ez menni fog vagy nagy kérés?-vonom fel szemöldököm, és kezét elkapom a szalvétáról, és tenyereim közé veszem.-Ne félj, minden rendbe jön.-tudom, hogy közhely, s tudom hányszor hallottam én is, feleslegesen. De ez most más volt, egészen más.
Csak egy alig látható vállvonást engedtem meg magamnak, miközben felsóhajtottam. Az volt az igazság, hogy... már örültem, ha valaki szimplán leül velem szemben, és szóval tart. Igaz, Miára eléggé dühös voltam nem is olyan régen. Nem nagyon tudtam hová tenni, hogy... miért nem működött a varázslata. Bár Matthew esetében semmin nem szabadna meglepődnöm, mert... mert nem. Kijátszott ő már szerintem elég sok dolgot, de most volt egy olyan érzésem, hogy a találkozásunk egyszerű véletlen volt. Nem ő keresett engem, így... mondhatjuk úgy, hogy az egész csak a véletlen műve. Mia tehát nem hibázott, csak nem figyeltünk minden apró kiskapura. Utálom a kiskapukat. Annyira... hát. Kicsik. Nem vehetőek észre. És ezért voltak veszélyesek. Mert egy Matthew-féle más dolgokban nyilván megtalálta a kiskapukat. Halk nevetéssel reagáltam a fintorra az arcán. Mindig meg tudott mosolyogtatni, még ha maga a téma nem is tűnt annyira könnyednek és tréfásnak. - Bizonyos szempontból talán jó, hogy... nincs benned az ember - nyeltem egyet. Nem is tudom, hogy lehetne ezt úgy mondani, hogy ne sértődjön meg rajta. Bár elég nehéz lenne sértődést okozni neki, ha tényleg kiirtott magából minden emberit. Mert... az érzések emberiek. Ez volt a legbiztosabb, amit tudtam. Én pedig éppen ezért szenvedtem annyira. Mikndmig is ember akartam lenni, erre... belekényszerítettek ebbe az átkozott életbe. Ki nem állhattam, mindent elvett tőlem, amit csak akartam. És ennyi idő ellenére se tudtam túllépni rajta. Pedig kellett volna. Sokak szerint ennyi idő elteltével már könnyebben kellene reagálnom erre az egészre. De az életem jóformán... üres lenne a küzdelmem nélkül. - Hm. Miért érzem azt, hogy az a könnyű szócska a mondatban csak tapintatosságból van ott? - kérdeztem némi költőiességgel a hangomban. Biztos vagyok benne, hogy nem könnyed az egész. És abban sem voltam egészen biztos, hogy nem lennék képes őt bántani. Mindenki képes meglepetéseket okozni, de... ha baja esne miattam, egy újabb rémálmom válna valóra. Azt pedig nem akarom. Túl sok rémálom van az életemben az utóbbi időben. - Talán meg kellene próbálnom. Úgy érzem, sokat már nem veszíthetek - ráztam meg a fejemet. Mark-ot viszont nem akartam belekeverni. Ő segített mindig, de most... amúgy is elment pár napra. Talán ezért voltam ennyire közömbös a világgal. Ha nincs mellettem, akkor... alapjáraton véve rosszul vagyok. Néhány másodpercre elfordítottam a fejem. Nem akartam részleteket hallani, mert tudtam, hogy nyomban átérezném minden fájdalmát, amit elszenvedett. Erre is képes voltam .Mindent magamon éreztem, amit nem akartam, és belerázkódtam néha, ahogyan más mesélt. Ez leginkább akkor volt jó, ha öröm és boldogság volt terítéken valaki más életében. De Mia... az ő élete más volt. Sok minden nem adatott meg neki, amit talán megérdemelt volna. És inkább nem bukott ki belőlem a kérdés, hogy eszébe jutott-e valaha ismét... emberinek lenni. Nem akartam tapintatlan lenni. - És hová megyünk? - kérdeztem elmosolyodva. Ő talpraesettebb lehetett ilyen téren. Én azt se tudtam, hogy az utca végén mi van. Nem még a városban... talán nem ártott volna jobban belemélyedben abba, hogy mit hol találok a házon és a kutatóintézeten kívül. Szégyen vagy nem szégyen, de mindig találtam jobb dolgot. Kivéve pár hete azon az estén. De akkor össze voltam törve. - Nem rossz gondolat - tettem aztán hozzá. Nem hangzott rosszul az, hogy végre eltűnjek egy kicsit az emberek szeme elől. De most inkább Matthew-ról volt szó, őt kellett kizárnom mindenestül. Elkerülni talán el tudom, tekintve, hogy majdnem hetven évig sikerült. - Nem megterhelő számodra egy ilyen varázslat? Bár... sajnos nem tudom, hol van a boszorkányok tűréshatára - kezdtem el szöszmötölni a szalvétám szélével.
Nem dédelgettem magam hiú ábrándokba, hogy erős boszorka vagyok, aki megvédheti. Mert tudtam, vannak nálam erősebbek. Nem dédelgettem őt sem abba az ábrándba, hogy jól mennek a dolgok, ahogy elképzeltük. Mert nem így volt. Plusz, ha ezt mondom, attól még nem lesz semmi sem jó, épp ellenkezőleg. Elhinni valamit, ami nincs ott, nincs jelen, rosszabb, mint szembenézni az igazsággal. Tanácsom nem éppen olyasmi, amit egy anya mondana a gyerekének, de lássuk be, anyaként én is sok mindent mondtam a gyerekemnek, mit valószínűleg a szerinte hitt anyja nem mondana. Az én anyám pedig sosem mondott nekem sem olyasmit, amit ne hatolt volna velőmig, akár igaz volt, akár sem. Bizonyos tanácsok nem lehetnek feketék vagy fehérek, egyszerűen a "cél szentesíti az eszközt" elven működnek. Jelenleg ez egy jó tanács volt tőlem, amit ha betart, megpróbál elsajátítani, tanán bizonyos helyzetekben még jól is jöhet számára. Így mikor ellenkezésképp reagál, egyszerűen megadóan forgatom meg szemeim. Vitatkozni nem sok kedvem volt vele, volt elég bajunk e nélkül is. Elnevetem magam, és így rázom meg fejem. Való igaz, ezeket iskolában nem tanítják meg. Pedig az embereknek is jól jöhetne néha, bár sokan pont ezt a remek tulajdonságot sajátítják el végletekig menő hátsó szándékaik mellé alkalmazásképp. -Hát ott biztos nem, ahol te tanulsz.-ismerem el igazát, bár igazából nem is nagyon értettem, hogy min dolgozik. Azt tudtam, hogy valami kutatóintézetben van, de én nem nyomoztam utána, ő pedig nem erőltette, hogy rájöjjek, miről is van szó. Azt viszont tudtam, hogy nem akar olyan lenni, amilyen, hogy nem neki való ez az élet, a vér, és pláne hála a pszichopata férfinak, még a múltja is kísérheti párszor. Hajamba túrva, mosolyogva rázom meg fejem, ahogy kitér a tanulmányainak más irányára, és amikor a "bedurran" szót használja, szinte felszisszenek. Nem gondoltam erős túlzásnak, épp ellenkezőleg. Kicsit talán erősebb jelzőt használtam volna, s ezt arcomra kiülő fintorommal is tudtára adhatom. -Hát az tény, a színészek értenek az ilyesmihez.-ismerem el, majd kávémba kortyolok és veszek egy mély levegőt.-Köszönöm a bókot, remélem annak is szántad. Minden esetre, ne hasonlíts magadhoz. Nekem bizonyos képességeim adottak ehhez.-emlékeztetem, nem dorgálóan és nem is fölényeskedve.-Tudod, belőlem kihalt az ember, és igazából sosem volt ott.-hajolok hozzá közelebb bizalmaskodva, arcomra gonoszkás, féloldalas mosolyt virítva, de süt rólam, hogy csak szórakozok, még ha némiképp igaz is ez, hisz ember sosem voltam. Boszorkánynak születtem. -De pont ez az, hogy a bedurranni kicsit sem fejezi ki azt, aki vagy. Mint egy vulkán, ami folyton fortyog. Ezen segíthetek uralkodni, ha gondolod. Engem nem tudsz bántani, és vannak módszerek, amivel ezen könnyen segíthetünk.-bár ez kicsit kétszínű volt, mert könnyűnek közel sem mondanám, és nem is pár perc alatt sikerülne, de kitartó munkával elérhető bármi. Ebben pedig jó, a kitartása felülemelkedik rajta. -Mindkettő egyszerre. Plusz, nem vagyok egyszerű eset a boszik között sem. Ez amolyan adottság, átok és áldás.-vonok vállat, nem megyek bele a részletekbe. Minek is mennék? Csak fájdalmas emlékek és a csúnya valóság, hogy a tökéletesség, és a mintapélda távolról sem én vagyok számára. Ajánlatom nem utasítja el, sőt. Inkább magával hív, aminek örülök. Mostanság nem sok jutott ki nekem sem a pihenésből. Talán magamnak is jó tanács lett volna ez. Így mosolyogva fogadom az ajánlatot és egyezek bele. -Rendben, megyek veled. Én leszek a felvigyázó. De most szólok, semmiben sem foglak megakadályozni, ami azon bizonyos norma határokon belül van.-közlöm vele egy féloldalas, biztató mosollyal, hátradőlve a széken és keresztbe fonom lábaim. Nagyot sóhajtva fogadom el döntését, arcomról egyenesen süt, hogy nem lenne akkora áldozat, és a kezemhez tapadó vérről nem említést téve is tudom, hogy ő is tisztában van vele, hogy nem most ölnék először. Maximum a lelkiismerete bánná, mert ha nem is ismerte be, valahol fontos volt számára a férfi. -Furcsa ígéret, de tisztában tartom, biztosíthatlak erről, ígérem a...-szólom el magam kis híján a lányomról, és inkább nem folytatom, mielőtt bajba keverném saját magam. Nem tőle féltem a titkom, hanem összességében mindenkitől a világon. -Valóban, ha így van, nem kellene szítani a tüzet, így is kész máglya ég, hála annak a féregnek.-értem itt a helyzetet Chantele-re, aki máglyának nem is, de egy bármikor máglyává lobbanhat tűzre hajazott. -Nyugi, nem lennél szellem.-bálaszolok kérdésére, hisz arcáról pont ez a gondolat süt.-Nos, boszorkányok egymás elől el tudunk rejtőzni, vámpírokat pedig sokszor segítünk ilyesmivel. A véredre mindenképp szükségem lenne és tőle is kellene valami. Ugyanis valami fura kapocs van köztetek, amit valahogy jó lenne megszakítani. De ő csak egy dhámpír, akárkit ismer, nem mindenható, és ha védőbűbáj van felette, tehetek róla, hogy feletted is legyen. Plusz elrejthetlek előle, bár ez sem biztosít semmit. Csak arra lenne jó, hogy nem talál meg segítséggel, de az utcán ugyanúgy észrevehet.-a terv kicsit sem biztos, biztonságos, életbiztosítást pedig még annyira sem kötnék így, de a semminél, és a védtelenségnél csak jobb lehet minden értelemben. És bár kérdésére sem adtam teljes választ, remélem ennyi most elég neki. Ugyanis ehhez lehet, hogy anyám segítsége fog kelleni, amit most annyira nem kívántam felkeresni.
Nem hibáztattam Miát azért, mert ennyire szabadszájú volt. Még akkor is, ha néha fájdalmas volt az igazság, amit kimondott. Kellettek az ilyen egyéniségek az életbe, színesítették a mindennapokat, még ha néha sor is került egy-egy olyan beszélgetésre, mint ez a mostani. Ismertem nagyjából az életét... és tudtam, hogy már semmi értelme nem lenne lenyelni a véleményét. Arról nem is beszélve, hogy ha velem szemben teszi, az azért van, mert segíteni próbál, és nem azért, hogy rosszul érezzem magam. Volt elég gondom, és azt hiszem, az utóbbi időben szert tettem pár ellenségre is... Miára szükségem volt, most, hogy Ebony a főiskolát választotta. A telefonos kapcsolat értelemszerűen megvolt, de... már hozzászoktam ahhoz, hogy ha hazaérek, ő már otthon van. Valójában az egész ház üresebbnek hatott, még akkor is, ha ő nem tartotta magát akkora színfoltnak. A főiskolán lesz ideje rájönni, hogy elég sok dolgot csak beképzelt magával kapcsolatban, és reméltem, hogy legalább kicsit feloldódik... megérdemelte, hogy ne csak önmagát kínozza a történések miatt. A múltat ideje lezárni... bár ahányszor ezt mondtam már... most mégis kísért a sajátom. - A hazudozás nem az én asztalom - tettem hozzá a gondolatmenethez. Ezt amúgy is hiábavaló lett volna tagadni, hisz szerintem csak rám kellett néznie, és amúgy is tudta már, hogy miylen vagyok. Megannyi árulkodó jel sugdosta a fülébe, ha hazudtam, elárulta a testbeszédem is, hát már nem is próbálkoztam. - És gondolom nem is tanítják a főiskolákon - sóhajtottam fel lemondóan. Mit tehettem volna? Magamtól jöjjek rá, hogyan is kell szemrebbenés nélkül valaki képébe hazudni? Valószínűleg jobb lett volna, ha maradok otthon, Kanadában. Mióta itt vagyok, csak a bajt hozom a saját nyakamra. Halvány, keserű mosoly jelent meg a számon, a kontrollálhatatlanságomról pedig tanúbizonyosságot is tettem, mikor halk nevetés bukott ki belőlem. - Talán színésznek kellett volna lennem. Rajtuk kívül kevesen tudnak élethűen közömbösek maradni. És tudod, hogy az én agyam könnyen... bedurran. - Ezen nem kellett sokat gondolkodnia. Voltak már alkalmak, mikor ő is szemtanúja volt egy ilyennek. Hol belepirulok egy-egy ellenkező neműtől érkező bókba, hol rossz pillanatban fognak ki, és válok paprikavörössé, de nem a pírtól. - Most megkérdezném, hogy ezeket úgy átlagban az emberekről tanultad meg, vagy volt egy ilyen a te életedben is... - ejtettem el ezt a mondatot, kíváncsian fürkészve az arcát. De azt hiszem, ebből már amúgy se tudnék meg semmit. Nyilván nem ő oktatna az ilyenekről, ha ő maga nem lenne képes elrejteni a valós érzéseket. Némi vörösség jelent meg az arcomon, mikor a kikapcsolódást említette. Valamiért nem fűlött a fogam ahhoz, hogy bevalljam neki, hogy talán a férfiak képesek minden este más nővel szórakozni, de én régóta csak egyre gondoltam. És megállapítottam, hogy jó nagy kalamajkába sodortam magam ezzel az érzéssel. - Csak ha te is velem tartasz. Amúgy nem megyek sehová - mondtam ki aztán a gondolataimat. Mikor legutóbb betértem egy bárba, kijövet onnét találkoztam Matthew-val. És jó lenne tudni, hogy nem vagyok egyedül. Nem mintha Mia megvívhatná helyettem ezt a háborút. - Nem, azt hiszem, nem viselném jól, ha a vére a te kezeden száradna - sóhajtottam fel, habár tetszett az, ahogyan kijelentette, és a mosolyt nem is nagyon tüntettem el az arcomról. - Megígértem valakinek, hogy nem húzok ujjat Matthew-val, és azt hiszem, az üzengetés éppen nem lenne következménymentes - nyeltem nagyot. Mark szavai fontosak voltak, tudtam, hogy ez a legjobb... nem véletlenül hallgattam rá - a legtöbb esetben. - De ez az egész elrejtés... hogy működik? Sosem értettem igazán. - Furcsa volt belegondolni abba, hogy sétálunk az utcán, és Matthew simán elsétál mellettem, csak mert nem lát. De kételkedtem abban, hogy ez így működne.
Nem különösebben foglalkoztam vele, hogy kit bántok meg a véleményemmel. Az utóbbi időben a tapasztalataim alapján jobb volt az őszinteség, mint a kendőzött barátság, amiben az kerül előtérbe, hogy a másik mit akar hallani. Tetszik vagy sem, nem ő volt a tápláléklánc csúcsa, bár rendkívül jó esze volt, amivel kiemelkedett a tömegből. Persze nem is azt mondtam, hogy én azon a rangos pozíción állok. Sőt, ezt még csak megkockáztatni sem szeretném. Úgy is van mindig valaki, aki erre törekszik, majd elbukik, én nem sietek a sor elejére, eljön még az az idő, amikor megesik, én is ilyesmire fogok vágyni. Most viszont jó volt egyszerűen átlagosnak lenni. Esténként felszolgálóként tevékenykedni, visszakerülni kicsit az élet körforgásába, a való világba, ahol bár rengeteg csalódás és fájdalom után élni kell. Nem csak nekem, másnak is. Neki is. Pont ezért nem szabad, hogy túlgondolja a dolgokat, és sebezhetetlennek higgye magát. Hisz nem volt az. Látszott rajta. -Ne várd, hogy azt mondjam sajnálom. Viseld el az igazságot. És próbálj meg jobban hazudni. Ne miattam, én leleplezlek könnyen. Magad miatt, más előtt. Még jól jöhet.-szúrom még oda, hisz látom rajta, hogy szavaim egyáltalán nem nyerték el tetszését, mégsem, egy pillanatig sem fordul meg a fejemben a bocsánatkérés. Miért kellene? Ne várja el tőlem, hogy elhiggyem, amit próbál elhitetni velem, ráadásul, az aurája nélkül is látom, hogy hazudik. Túl árulkodó a testtartása, az arca pedig... szinte térképet ad a szavai igazának felkutatásához. Segíteni akartam neki és bár nem értettem, hogy a Föld kerekén hogy képes ennyi rosszindulatú és kis túlzással csak önzőnek nevezett ember létezni, de azt sem értettem, hogy miért pont őt vette célba. Nem sértésként, de nem volt az a típus, aki kifejezetten bosszúszomjas lenne, igaz a helyében én már rég karót döftem volna annak a baromnak a szívébe, aki kísértette, mint egy gonosz szellem. -Nem vagy vicces, én nem ezt a szót használnám. De meg kellene tanulnod kontrollálni az arcod, a hangod, a viselkedésed. Az ilyenek számára az egyfajta kényszer, hogy a másikat az adott állapotba hozza, legyen az idegesség, düh, félelem... Ez egyfajta perverzió, ami ellen csak úgy tehetsz, ha gyakorlod az érzéseid kontrollálását.-mondom, mint egyfajta tanár a diákjának, ugyanakkor neki kell rájönni, hogy hogyan tud a legjobban védekezni a férfi ellen. Dühét el kell rejtenie, akárcsak félelmét, s ezek keverékéből kellene valami erőforrást varázsolni magának, ami segítheti őt. Jobb ötletem jelenleg nekem sincs. Véleményem szerint a varázslat sok mindenre jó, de ha egy ilyen eltűnik, szinte biztos lehet benne az ember, hogy nemsokára jön a következő is utána, mert ez egy soha ki nem haló faj, utánpótlás mindig lesz. Ellenben az önzetlen emberekből, akik inkább a prédák, áldozatok, mintsem a potenciális ellenségek, pedig éppen lehetnének azok is. -Nem vagy vele egyedül. De rá kell jönnöd, mit használ ellened és próbálni meggyőzni magadat is, hogy az nincs úgy. Ha mégis, engedd el magad kicsit, abból nem lehet baj. Kapcsolódj ki. Kapcsold ki az agyad és élj. Egy éjszakát legalább.-nem azt mondtam, hogy szedjen össze valami jöttment pasast egy éjszakára, és nem is azt, hogy marcangoljon szét mindenkit, aki az útjába kerül. De ha kikapcsolódna, mondjuk szórakozna egyet, akár még jót is tehetne neki, hogy gondolatait átrendezze, kiürítse a fejét és tiszta lappal tudjon kezdeni ismét az ellen, amivel harcol. Elnevetem magam, és kicsit oldalra billentem fejem.-Éppenséggel elküldhetjük, ha oda nem is. De megölhetném, ha akarod.-vetem fel az ötletet szemrebbenés nélkül, hangom nem halkítom le, nem vagyunk olyan sokan, hallótávolságon belül pedig csak emberek vannak, akik nem ránk figyelnek.-El tudlak rejteni előle. Megpróbálhatom, a siker kétséges, de átmeneti megoldásnak ez is jobb, mint a semmi, nem? Vagy küldhetünk neki némi figyelmeztetést, hogy nem fagy annyira naiv, hogy ne kérd egy boszi segítségét.-biztató mosolyom helyére, egy széles, s elégedett, magabiztos vigyor siklik. El kell ismernem, néha magamnak is meglepetéseket okozok azzal, hogy mennyire könnyedén tudom irányítani arckifejezéseim, hogy kevésbé legyek komoly és rideg.
Felvontam a szemöldököm, de ahogy lassan a fejem is felemelkedett, nem rögtön a tekintetét kerestem meg, inkább a mennyezetet választottam célpontnak. Szerettem azt hallani, hogy kevés dologban különbözöm egy embertől, de kevesen szembesítettek ezzel a ténnyel. Ezzel ellentétesen Mia kendőzetlenül olvasta rám azt, hogy mi vagyok és ráadásképpen, hogy mi nem vagyok... talán kicsit fájt is, hiszen már megszoktam a saját fajtámat, de talán ideje lenne Mia őszinteségét is. Abból sok hátrányom nem származhatna, bár én is ritkán fogtam vissza magam. Ilyen volt ez a mostani szituáció is, felhúztam az orromat azért, mert nem úgy sültek el a dolgok, ahogyan arra számítottam. És hiába adtam elő a hisztériás kishercegnőt, akinek éppen minden baja lehet, előbb-utóbb kibújt a szög a zsákból. Miának amúgy sem lehet sokáig hazudni, nyilván valami boszorkányos tulajdonság lehet, hogy mindig felfedezik a hamis szavakkor produkált testbeszédet. Na jó, nálam nem nehéz, már én magam is tudom, hogy mit csinálok, ha éppen ferdítem a valóságot. Tördelem a kezem. A cipőmet bámulom. És összevissza beszélek. - Ez most igazán... öhm... jólesett - mondtam még mindig felvont szemöldökkel, majd lassított üzemmódban bólintottam párat. Még tudta volna fokozni azzal, hogy ha hozzáteszi, hogy ha eltűnnék, senkinek sem tűnne fel, de ez lemaradt. Nem volt rosszindulat a hangjában, és ezt én is tudtam, csak a rossz hangulatom eredményezte, hogy beleláttam olyasmit, amit nem kellett volna. Ilyenkor amúgy sem kellene emberek közé járnom, túl sok vér tapadt a kezemhez az elmúlt időszakban. És visszagondolva, nem sok olyan volt, aminél én magam döntöttem úgy, hogy gyilkolni akarok. - Akkor tényleg nem értem, hogy miért öröm neki, ha az idegeimen táncolhat. Tényleg annyira vicces vagyok, amikor felhúznak? - kérdeztem nagyot sóhajtva. Tudom, képes voltam röhejesen viselkedni... de ez inkább a személyiségemből fakadt, semmint abból, hogy produkáltam magam. Lassan ismét az asztal lapja felé hajtottam a fejem, és aprót ráztam a fejemen. - Nem értem. Csak... nem értem - nyeltem nagyot. Miának igaza volt, nem volt ok, amiért hibáztathattam volna magamat, vagy amivel Matthew szembesíteni tudott volna. Hacsak azok a dolgok nem a régen elfojtott vágyak... bár nem Matthew iránt, inkább az emberből való táplálkozással voltak összekapcsolhatóak. Lenéztem a kezeinkre, majd biztató mosolyát próbáltam viszonozni egy kissé torz vigyorgással. - Gondolom nem kezdhetjük azzal, hogy ismét valami bűbájt találj ki. Ha már itt van, akkor... itt van. Nem küldhetjük ki a Plutóra - vontam egyet a vállamon. Nem tudtam, Matthew milyen okkal érdelődhet még mindig irántam, azon kívül hogy szeretett bosszantani.
Szeleburdiságban győztem volna, még akkor is, ha jó pár évszázaddal megelőztem őt. De én a korom is megelőztem, míg ő, legalábbis amióta ismerem aggodalmaskodó volt és kissé talán körülményes is. Szerettem, nem ezzel volt a gond. Csakhogy, amit ő megélt egyféleképpen, azt én teljesen máshogy és ez volt a bökkenő. Ezen a dolgon ő nem siklott át egykönnyen, amit meg is értettem, hisz lássuk be, egy mondhatni pszichopata őrült próbálja rettegésben tartani. És a jótündér keresztanya, aki szerepében én díszelegtem, nem igazán értette, hogy most mit rontott el. A múlttól valamilyen szinten mindenki félt. Én leginkább attól tartottam, hogy anyám vagy a volt nevelőapám, vagy a testvérem, a nagynéném, vagy akár életem szerelme felbukkan és ha nem is a fejemre olvasnak, de mivel a saját családomból nem igen voltam jóban senkivel, így azt hiszem kijelenthető lett, hogy nem néznék kellemes találkozások elé. De az, hogy bármelyik is meg akarna ölni, jelenleg elképzelhetetlen volt. És itt épp olyan naiv vagyok, mint ő abban, hogy senkit nem lehet csak úgy megállítani. A jelek szerint pedig nem lehet. A kis trükköm elbukni látszott, megértettem, hogy min bukott ki, és beismertem magamban, ha velem történt volna ilyesmi, valószínűleg én is kibuktam volna. Pedig tudtam, hogy mindent megtettem, amit lehetett, de ez jelen állás szerint édes kevésnek bizonyult. A próbálkozás pedig szintén olyas valami, amivel nem most kellene élnünk. Ide tettek kellenek, amik beválhatnak. Amit mondok neki, nem sértésből teszem, és ha mégis annak veszi, akkor tényleg félre ismertem. Bár a lényegen nem változtat, még pedig azon, hogy a vámpír legyen bármennyire idős, nem felejtheti el, hogy az erők irányítására képtelen. Épp olyan esendő, mint vele szemben egy ember. Bár az, hogy ki nem az valakivel szemben, elég meggondolatlanság lenne kijelenteni. Biztonságban ugyanis senki sincs. Akár tud ellenségekről, akár sem. -Te csak egy vámpír lánya vagy. Téged nem tett azzá senki. Nem csörgedezik farkas vér az ereidben, nincs boszorkány képességed. Lássuk be, a felsoroltakon túl csak a korod használhatod ki, de még akkor sem vagy erősebb, mint egy vámpír.-pontosítom mondandóm, nem, mintha ezzel bármin is tudnék változtatni, sőt. A helyzet kimagyarázása helyett csak egyre mélyebbre süllyedek, de keresem a választ a kérdésre, ami jelenleg igazán fontos. Felvont szemöldökkel rázom meg a fejem. Hát nehéz ilyet valóban elismerni, hogy létezhet, de a pszichopata és meglehetősen aberrált beállítottságú emberekből bármi kitelik. -Hát ne vedd ezt se sértésnek, de komolyan megkérdőjelezel ilyesmit, azok után, amit meséltél róla? Épeszű ember nem tenne ilyet, de a szóban forgó pszihomóklus nem ember, de még csak nem is épeszű.-meglehetősen választékosan fogalmazom, hangom mégis halk, hiszen biztos minket normálisnak nézne bárki, ha vámpírokról, vagy esetükben dhámpírokról beszélnénk. Akkor aztán ugyan abba a csoportba kerülnénk, mint ez a Matthew gyerek. Legyintek egyet, valahogy éreztem, hogy nem rám dühös, csak nehezen tudja elkülöníteni a dolgokat, de ha magát emészti sem hiszem, hogy jobb útra tévedne. Akkor már inkább engem utáljon. -Eléd nem tarthat senki tükröt, pláne nem egy ilyen alak. Bármit is tesz, csak az agyba mászik bele, de ezt nem szabad hagynod. Megértem, hogy megrémít a jelenléte, de nem szabad az árnyaknak engedned.-ezen magamban elnevetem magam. Ki más mondhatna ilyet, mint én? Könyörgök, én mit csináltam, ha nem ezt? Na ez az. A szemébe hazudok. Legalább az, aki teszi, amit a tiszta és erkölcstelen lelkiismerete diktál, meg az elborult elme, az nem mond ilyesmit olyasvalakinek, aki igazából azzal sincs jóban, hogy micsoda ajándék van a kezében. Az örökkévaló. De az ajándék is hazugság, semmi sem fekete vagy fehér. -Oké, nem hagyom, hogy ez így maradjon. Még a végén öngyilkos akarsz majd lenni, akkor pedig számítanod kell rá, hogy a túlvilágról foglak visszarángatni, és abban nem lesz köszönet. Tegyük fel, hogy van nála valami, ami hozzád kötődik. Ha kitaláljuk mi, egyszerűbb a helyzet. Ha nem, akkor sincs semmi veszve. Bízz bennem, megoldom.-próbálom a megingott hitét visszaállítani normálisra.-Nem kell rossznak lennie az örökkévalónak, hidd el.-mosolyodom el biztatóan, megszorítva kezét, és próbálom nem észrevenni a villogó aurát, amiből egyértelműen nem olvasok ki olyasmit, ami nyugalomra utalna. Sőt. Inkább a kételkedést látom, amit ő maga iránt táplál, nem más iránt. És ez nem igazán mondható olyasminek, ami láttán megnyugodnék.
Megvontam a vállam. Ha valami mindig nehezen ment, az a közömbösség. Nekem mindenről és mindenkiről megvolt a véleményem, nehezen tartóztattam magam, és nem tudtam csak úgy lenyelni a saját álláspontomat mások előtt, emiatt volt már pár kínos beszélgetésem a főnökömmel is, de úgy tűnt, semmiből nem tanultam. Most pedig itt van Mia, szívem szerint már feloldódtam volna, és a kérdésekre kutatnám a választ - méghozzá az ő segítségével. Mégis annyira rosszul jött ki a lépés, féltem attól, hogy ha ismét csinálunk valamit, esetlegesen rosszabbul sülhet el az egész... bár mi lehet rosszabb Matthew-nál? Az elmúlt másfél napban végiggondolva, még egy pestisjárvány is barátibb, mint ez a férfi. Már nem tudtam visszaemlékezni arra, mégis milyen kétségbeesett lehettem, hogy leálltam vele annak idején beszélgetni, és végül milyen sorsra is jutottam egyetlen rossz lépés miatt. Már régen nem kellene gondolkodnom, ha nem szól közbe a természet rendjébe. Törődött volna magával... - De, lehetséges - bólintottam aztán, majd nagyot nyeltem, és lassan Miára néztem. - A lehető legmegnyugtatóbb tény, hogy nem mi vagyunk a tápláléklánc csúcsa. Hidd el, hogy ennél jobb hírt nem is közölhetnének velem - kelt életre kissé a hangom, habár próbáltam magam moderálni, hiszen ezt a hangot inkább akkor szoktam megütni, mikor a tárgyalásaimon éppen készülnek az álmaimon átsétálni. Végül nagy levegőt vettem. Nem is rá voltam dühös, inkább magamra, hogy megint hagytam magam belekeveredni ebbe... éppen kezdett rendbejönni minden, és tessék... megástam magamnak a saját gödrömet, amibe eltemethetnek, mert hogy Matthew minden, csak nem jó jel, hát erre fogadni mertem volna. - Nehéz elhinnem róla, hogy egy hajszálamat évtizedeken keresztül féltve őrizgetett volna - tettem aztán hozzá, majd beletúrtam a hajamba. - Sajnálom. Nem rajtad kellene levezetnem, én csak... félek tőle - vallottam be, miután lehajtottam a fejem, és már nem is tudtam arra koncentrálni, hogy közömbös maradjak. - Félek attól, amit kihozhat belőlem. Hogy tükröt tart elém, és... nem akarom - ráztam meg a fejem, ennyivel zárva le ezt a témát, majd ismét ráemeltem a tekintetem. - Nem hiszem, hogy a te képességeiddel lett volna baj. Talán... csak hiba csúszott a gépezetbe. Bárkivel megesik. Voltaképpen többet hibázunk, mint amennyit ténylegesen elérünk az életben. Hát még ha az az élet ilyen hosszú. - Őt még nem halllottam arról beszélni, hogy teher lenne számára az örök élet. De én ilyen voltam. Nem lehetett csak úgy átprogramozni.
Mondjuk úgy, hogy éve évek és tapasztalat. Ez vitt rá, hogy segítsek neki. Az mellékes, hogy valahogy rokonok vagyunk, de mikor megtaláltam, megtudtam, hogy segítségre van szüksége, még csak nem is kezdtem el gondolkodni azon, hogy mit tegyek. Hogy lehet ez? Egyszerű. Az, hogy üldözi a múltja, hogy szinte fogságba ejti, hogy retteg tőle, vagyis leginkább egy személytől, számomra is ismerős érzés volt. Én is így éreztem a saját múltammal kapcsolatban, pláne most, hogy lényegében egyedül maradtam, mint a kisujjam. Jared eltűnt, mintha a Pokol legmélyebb bugyra nyelte volna el, Shanna pedig élte a maga életét, amibe nem akartam annyira belefolyni, hogy idegesítőnek tűnjek számára. És persze Scar, a fiatal lány, akinek a halálát nem tudtam megbocsájtani, az elsősorban említett férfinek, és mégis azt hiszem sok év után először még e gyűlölet ellenére is éreztem valamit iránta. Szertefoszlott, kicsúszott a kezeim közül ez is, ahogy az is, hogy bármennyire próbálkoztam, a lányt nem tudtam megmenteni. Majd mikor kiderült, hogy mégis...már semmi sem volt ugyan olyan. És most ez a kapcsolat is szét fog hullani, s még csak nem is igazán tudom, hogy mit tettem Chantele ellen, amivel megbántottam. Összevonva szemöldököm rázom meg fejem... Tuti nagy a baj, már ehhez semmi kétség nem fér hozzá. Mégis nehezebben nyílik őszinteségre, mint azt hittem tőle, hogy megkaphatom. Tényleg kezdett nem tetszeni ez az egész, s ugyanakkor kíváncsi voltam, mi váltotta ki belőle mindezt. Furcsa kettősség. -Köszi, nem várnék ilyesmire. Elég idejét múlta.-voltaképp a jelenben a távközlés eszközeinek kifogyhatatlan tárháza volt, aminek örültem. Plusz a helymeghatározás is könnyebben ment a kütyükkel. De talán nem most kellene arról elmerengni, hogy melyik tudós milyen okos találmánnyal állt elő, tekintve, hogy zabos a kicsike, vagyis Chantele. Eltántoríthatatlan vagyok, lecövekelek mellé, és ha menekülne se tudna, nem hagynám. Feltűnést pedig épp annyira nem szeretnék kelteni, ahogy minden bizonnyal ő sem. Így egymás arcát fürkészve ücsörgünk, szavakba öntöm a maradásom és a kíváncsiságom, hogy mi nyomja a lelkét, majd reakciója hallatán elfeledkezem magamról és eltátom a szám. Ez a jobbik eset, mostanában a váratlan dolgokra elég hevesen reagálok, mint holmi kezdő, zabolátlan boszi. -Hogy mi van? Nem hatott? Lehetetlen....-hebegem, majd veszek egy mély levegőt, és kezeim az asztalra fektetve meredek arcára.-Nem találhatna meg, kizárt dolog. Hacsak, ahogy mondtad, nem keresett egy boszorkát ehhez. Ne vedd magadra, de nem épp a e fajtád a tápláléklánc csúcsa. Még az ilyen varázslatok megtörésében sem.-tudtam, hogy nem szereti azt, ami, de nem hittem, hogy egy hozzá hasonló boszi képességekre tenne szert, hacsak nem keres magának valakit, aki mindent megtesz helyette és ad neki némi segítséget bizonyos emberek felkutatásához.-És a probléma az, hogy még csak nincs is a vére a szervezetedben, tehát nem így nyomozott le. Esetleg nem hagytál nála valami emléket? Ha már úgy is olyan őrült, kinézed belőle, hogy ellopta egy hajszálad vagy valami hasonlót, amihez közöd van.-jó kérdés mi, ha igen, a válasz tökéletesen ebből fog következni. Akkor viszont nagy a baj, és keresnem kell valami megoldást a mi közös kis problémánkra. Ugyanis ez nem az a dolog, amit csak így annyiban fogok hagyni.
Voltak időszakok az életemben, amikor nem voltam hajlandó másokat megtűrni magam mellett. Fakadt ez az egész abból, hogy magányos gyerek voltam még emberi koromban, nem sok emberre számíthattam, ezért megtanultam egyedül ülni egy asztanál, megtanultam azt, hogyan kell egyedül megcsinálni a matek leckét, és még egy csomó más dolgot is elsajátítottam, aminek köszönhetően most itt lehetek, és túléltem azt az egész rémálmot. Arról persze nem szólt a fáma, hogy az élet nem mindig lesz egyszerű; tapasztaltam már a saját bőrömön, hogy egyesek két másodperc alatt képesek áttaposni rajtunk, csak hogy igazukat bizonyítsák, hát ennek én gyakorta voltam áldozata a mai napig. És egy esetben ettől akartam megkímélni magam, amiben Miát hittem a fő társamnak. Azt hittem, az ő segítsége elég lesz ahhoz, hogy valaki miatt többé ne fájjon a fejem. De ez már megint nem jött be. Miért is jött volna? Elvégre rólam van szó, nekem soha semmi nem sikerült. - Akkor most nagyot buktál - sóhajtottam fel, majd letettem a könyvet, amit a kezemben tartottam, és kíváncsian fürkésztem az arcát. Nem gondoltam volna, hogy ennyire meglepi majd az, hogy nem keresem. Vagy hogy egyáltalán feltűnik neki, hogy nem vagyok sehol, elvégre a mi kettőnk kapcsolata minden volt, csak baráti nem. Önzőnek tűnhettem, amiért segítséget kértem tőle, most pedig ilyen zabos vagyok rá, de tudta jól, hogy a képességeimnek megfelelően ő is bármikor számíthat rám. - Előbb-utóbb a távirat is megtalált volna. - Felkönyököltem az asztalra, és két öklömmel megtámasztottam az államat, így fürkésztem tovább az arcát, közben próbálva leszűrni, hogy ő vajon most mit is érez irányomban egészen pontosan. Mert ha mindketten dühösek vagyunk, talán jobb lenne egy zárt helyen lenni, nem egy központi helyszínen, tele idegen és tudatlan emberekkel. Nagyot keleltt sóhajtanom, és szívem szerint felálltam volna, hogy kisétáljak innen. Tényleg düh volt bennem, de ami annál is nagyobb volt, az a félelem, ami uralta minden idegsejtemet, és féltem attól, hogy ha ez egyszer tényleg elkezdődik, akkor többé nem lesz vége. - Azért mentem hozzád, hogy megpróbáljam megvédeni magamat valakitől. Hogy... a varázslatod elrejtsen előle vagy valahogy... ne érezzen, ne tudjon rólam semmit - lehajtottam a fejem, még távol voltam attól, hogy dühödten kiabáljak. - És most itt van. És pontosan tudja, hogy én is itt vagyok. - Ismét felemeltem a fejemet, hogy belenézzek a szemeibe, a dühöm pedig kezdett elillanni. Már más érzések voltak nagyobbak bennem a dühnél. - A varázslat nem sikerült, vagy ez egyszerű véletlen? Vagy képes kijátszani boszorkányokat is? Mert abból a pokolfajzatból már bármit kinézek...
Gondoltam, hogy valami baja van, a miértre nem tudtam ugyan még a választ, de ami késik nem múlik. Nem szoktam a nyakán lógni, de a szívesség fejében a köszönöm-ön túllépve valami családias látszatot is kiépítünk, révén kettőnk közül én voltam az idősebb. Nem azt mondom, hogy a legjobb barátja akarok lenni, pontosan tudom, hogy neki ez a természetfeletti dolog nem olyan jó dolog, mint nekem, bár hasonlóság akadt köztünk, persze erről nem beszéltem még neki. Őt rávették, hogy olyanná váljon, amilyenné, neki ez a vérében volt, nekem is, a mágia. Őt i kihasználta valaki, hogy olyanná varázsolja, amilyenné nem lett volna feltétlenül muszáj, és ez is közös bennünk. Nekem az anyám volt az erre alkalmas személy, aki ezt meg is tette. Az, hogy neki milyen pasi és miért, nem kérdeztem, tettem a dolgom, megkíméltem a "teremtője" zaklatásától. Most viszont azt hiszem kerül, és még csak nem is tudja jól leplezni, hogy így van. A keresgetésem viszont nem hiábavaló. Legalább a képességeim nem hagynak cserben, ha már az emberek igen. A kávézó nem az a hely volt, ahol számítottam rá, igaz azt sem mondtam volna, hogy mondjuk egy könyvtár után nem itt keresném következő ötlet gyanánt. Reakciója láttán összevonom szemöldököm, ami aztán homlokom közepére siklik és eltökéltségem kiül arcomra. Ennyivel úgy se ússza meg. -Csak én, csak én tehetek bukásomról. Én voltam saját magam legnagyobb ellensége - balsorsom egyetlen oka. Ebben a formában például Bonaparte Napoleon-ról emlékezhetünk meg. De nem irodalomórára jöttem.-rázom meg végül fejem, látom rajta, hogy próbálja befolyásolni az érzéseit, ezen elmosolyodom, de a szemöldököm is megemelem, a próbálkozás sikertelensége ugyanis inkább derűssé tesz, mintsem megbánóvá, vagy bármi olyanná, aminek kellene lennem, hisz látom, hogy dühös rám. Ez az auraolvasás nélkül is tisztán megállapítható tény volt. -Miért, hogy kerestelek volna meg, bagolypostával vagy esetleg táviratozzak? A modern eszközök mondjuk nem jöttek be, de kétlem, hogy az imént említettek elérték volna a céljukat.-vonok vállat, telefonom a tenyeremből magam elé teszem és leülök a bárszékre, ami mellett eddig álldogáltam. -Oké, világosíts fel! Mi a fene ütött beléd? És legfőképp miért vagy rám dühös? Mert ez a ha nem lesz jobb dolgom, talán felhívlak dolog annyira nem jön be. És ne akard, hogy máshogy derítsem ki. Szóval ki vele.-fürkészem tekintetét, mikor a pultos odalép hozzám, hogy feltegye a "Mivel szolgálhatok?" kérdését, mire megemelem mutatóujjam, ami az asztalon pihenő telefonomról emelkedik fel, egyértelműen jelezve, hogy ez nem az efféle kérdések feltételére alkalmasnak választott pillanatok egyike. Sőt.
Az utóbbi időben inkább nem foglalkoztam semmivel, ami kicsit is megzavarhatta volna a lelki békémet. Bár tény, eleve nem voltam egy kiegyensúlyozott egyén, és ez nem öt perc jógától vagy meditációtól fog megváltozni. Az elmúlt napok eseményei összezavarták az érzéseimet, és csak az lüktetett az agyamban, hogy miért kell megint mindennek egyszerre történnie? Egyértelmű jelzés volt, hogy soha többé nem lesz nyugodt életem, elvégre egysszer már belelovagoltam magam ebbe a hitbe. És lám, pont a legbiztosabbnak hitt dologban estem pofára. A világ tényleg kegyetlen, és engem meg főleg szeret ugrókötélnek használni, amit néha simán levág a földre, majd jól megtapossa, aztán ha kedve támad egy újabb kör mókához, hát ismét ott leszek a kezeiben. Nem találtam a megfelelő helyet, hogy kicsit elrejtőzzek a külvilág elől, és mivel vásárolni alapvetően nem szerettem, rögtön egy kávézóba menekültem be. Hátha nem borítom le magam kávéval, mint azt szokásom tenni. Az még nem is röhejes, ha otthon, a négy fal között történik az egész, Ebony még jót is derülne rajta, de idegen emberek előtt a talaj aljáig tudtam pirulni zavaromban, ha leborítottam magam valamivel. Hát ha az még kávé, ami szerencsétlenségemre még ki sem jönne a blúzomból. A telefonom ismét jó pár nem fogadott hívástól volt hangos, de pontosan tudtam, hogy ki keres. Ha rá gondoltam, még inkább zabossá váltam, és köptem mindenféle jógára és nyugtató relaxációra. Belevetettem megannyi hitemet, pedig én aztán nem vagyok se hívő egy olyan gyerekkor után, ami a hátam mögött van... de Mia csalódást okozott. És nem tudtam eldönteni, hogy szándékosan tette-e, vagy sem. Még mindig égett a karom a fájalomtól, ha visszaemlékeztem a találkozásra Matthew-val. Mia dolga az lett volna, hogy ettől az egésztől megkíméljen... talán önző vagyok? - Nos - csuktam össze a könyvet, mikor meghallottam a hangját, a meglepődöttség minden jelét eltüntetve az arcomról, elvégre nem számítottam az érkezésére. - Ahogy egy nagyon okos ember megmondta, mindennek megvan az oka. Biztosan egy férfi mondta. És ezt el is hiszem neki - vontam egyet a vállamon, majd próbáltam úrrá lenni az érzéseim, de valószínűleg nem jártam nagy sikerrel. - Nem vall rád, hogy mágiával keress meg. Bár az emberek változnak - mondtam, levéve a szemüvegemet, ezzel folytatva a napi bölcsességek megosztását. - Hidd el, visszahívlak, amint... öhm... nem lesz jobb dolgom.
Napok óta kerül. Rosszabb, mint egy pasi, még akkor is, ha a kettőnk viszonya szegről-végről rokonság is volt. Magam sem tudtam, hogy hányad unokatestvér volt, hisz kettőnk között jó pár száz év volt. Ő nem volt teljesen megbékélve azzal, hogy mi volt, én igen. Bár mostanában kismillió okom akadt rá, hogy ismét kikapcsoljak, mégsem tettem. Ennek nem volt pontos oka, de éreztem, hogy nem tehetem meg. Fogalmam sincs, hogy miért, csak a belsőmben minden ez ellen szólt. Ismét normális voltam, vagyis hánykódtam két érzés között, azon a vékony határon, és folyamatosan, szinte naponta változott meg a bensőmben kavargó érzelemköteg. Hűvös szél fújt, hisz már bőven azt mondhattuk, hogy a tél a nyakunkba liheg, a kabátom a kocsiból kiszállva magasan összefogom, és sietős lépekkel indulok a bevásárlóközpont ajtaja felé. Magamban morcosan mormogok, amiért rövidebbre vágatott hajam kócosan csapódik egyik oldalról a másikra, egyik szemembe a másikból. Rengeteg ember sétálgat fel alá, függetlenül attól, hogy mindenhol elkezdték a karácsonyi díszeket kilógatni, még mindig a pénz szagát érzem a levegőben. Régen legalább volt értelme ennek az egésznek. Bálokat tartottak, családi vacsorákat. Elhalad előttem egy vitatkozó pár, én pedig félretűrve hajam kihallgatom a beszélgetésüket, hisz aurájukon így is látom, hogy két tökéletesen ellentétes érzelmektől fűtött emberről van szó. A közös pont csak a jelenleg nem túl erősen kimutatott szeretet volt. Mosolyogva megrázom a fejem és elindulok a kávézó felé. Nem ő hívott. Miért is hívott volna vissza, tényleg, ez a normális viselkedés. Tuti, hogy valami baja van és ki fogom deríteni, hogy mi. Ehhez viszont szükségem volt egy egyszerű kereső igézetre, hogy megtudjam merre lófrált, és igen meglepett, hogy nem a kutatóintézetben akadtam a nyomára. Képes még meglepetéseket okozni, ez is meglep, hogy egyáltalán ilyesmit érezhettem. -Azt még megérteném, hogy nem érsz rá, de szándékosan nem hívsz vissza... -kezdek bele, még igazán közel sem érek hozzá, de úgy is hallja, amit mondok, mikor mellé lépek szinte megvilágosodom. Szembe csap a látványa, az ellenségesen villódzó színek, amik fogadnak, nagyot pislogok és inkább eltüntetem a víziószerű képet, amit nagyon nem akartam látni.-Oké, ez tényleg nem néz ki jól. Elég volt kiderítenem, hogy merre vagy, ha már egyszer más nem találhat meg, legalább nekem engedd meg. De akkor sem értem, mi ez itt....-rajzolok a levegőbe, jelezve, hogy láttam az érzéseit, ismét önző húzás, de így legalább a legrosszabbra is egyszerűen fel lehet készülni. Legalábbis azt hiszem.
Ahogy beszélt a testvéréről, egyre inkább meg akartam őt ismerni. Világéletemben utáltam a hozzá hasonló egoista majmokat. Páran emberkoromban be is próbálkoztak nálam, de egyik sem érte el a tervét. Nem az a lány voltam, akinek hittek. Mindannyiuk azt hitte, hogy könnyű kapás leszek, pár szép szótól már el is alálek.. na persze, álmodj királylány! Nem hiába játam egyedül a világot az átváltoztatásom óta. Eléggé régimódi vagyok, ugymond. Bár, szórakozni szeretek, de a pasikat nem cserélgetem. Olyan jó volt vele beszélgetni. Végre találkoztam valakivel, aki képes mosolyt varázsolni az arcomra.. még akkor is jó érzéssel tölt el, hogy nem tudom, ez meddig is fog tartani. Bármikor kiderülhet, hogy mi vagyok.. és onnan nincs megállás. Egy vámpír sem randizhat egy farkassal.. túl kockázatos. Mikor felajánlottam, hogy nézzünk el a Summer festre, ismét olyat tett, amivel elérte, hogy jókedvre derüljek. A gentleman ösztönök felszínre törtek belőle és ahelyett, hogy egyszerüen igent mondott volna, ismét feltette a kérdésemet, néhol más szavakat használva és hivatalosan elhívott randizni. - Ugyanmár, manapság már nyugodtan elhívhatlak én is, semmi rossz nincs abban - nevetek jóízűen, de mielőtt még felelhettem volna a meghívására, az ajkaimra hajolt és csókolni kezdett. Ezuttal nem húzódtam el, hanem viszonoztam a csókjait. Egy darabig még elvoltunk így, egymás karjaiban, majd pár perccel később észbe kaptunk, elfogyasztottuk az italainkat, Ethan rendezte a számlát, majd magunk mögött hagytuk a kávézót. Megbeszéltük, hogy holnap hol találkozunk, majd rövid időre elváltak útjaink.
Sok indok szólna az mellett, hogy ne akarjam Belle-t, de nem érdekel hogy mi van! Nem fogok az ösztönökre és az eszemre hallgatni, inkább hallgatok a szívemre és leszek boldog, mint az többire és életem végéig azon agyalni, hogy miért nem tettem meg, amit lehetett idejében… Nem fogom elkövetni azt a hiábát, amit annyiszor ejtenek a filmekben. Tudjátok van ez a film, aminek a címe: Ahol a szívárvány véget ér. Egy nagyon szar film,a mit nem is tudok, hogy miért néztem meg, bár lehet hogy egyik csaj miatt, jha… mikor elvittem moziba ezt a filmrt akarta megnézni. A lévege az, hogy egy csaj és egy srác mindig elmennek egymás mellett, annak ellenére, hogy egymásnak vannak teremtve. Szerintem Belle is nekem lett teremtve, és nem fogom hagyni, hogy csak elmenjünk életünkben mindig egymás mellett. Majd szóba jön Roy, és nem akarom lebecsülni Belle-t, de Roy nagyon jól csinálja azt, amit csinál, hisz nem egy barátnőmet elvett már, és nem akarom, hogy a következő áldozat ő legyen, hisz sokat jelent nekem már most. Nem hálából teszem, amit teszek, hanem azért teszem, mert szerintem… szerelmes lettem belé, igaz még nem tudom pontosan, de az biztos, hogy fontos nekem, nagyon is az. Majd szavaimra mikor elkezd nevetni, csak felhúzom a szemöldököm, és szavaira viszont én mosolyodom el. - Remélem is! Nem szerezhet meg téged is, te túl jó vagy ahhoz, hogy eldobd az eszed… Roynak meg add meg, amit kell! - Érdekel hogyan fogja kezelni Royt, mert a csajozos stílusa enyhén szólva érdekes, lebókolja mindenkiről a bugyit, és ha ellenállsz, az csak inponál neki, hisz minél nehezebben szerez meg egy lányt, annál édesebb számára a győzelem. Belle nehéz edetnek tűnik, de vajon képes lesz megleckéztetni a született f*szfejt? Mint mondtam ő tényleg túl jó ahhoz, hogy Roy megszerezze, nem szabad neki bedőlnie és remélem nem is fog, Belle csodálatos lány és jobbat érdemel, mint a tesóm… Nem mondom biztosra, hogy jobb vagyok nála, de szerintem valamivel igen, jobb vagyok… - Hát így gondolod, akkor vegyem bóknak? Bár nem mintha melletted egy lány is labdába rúghatna, tökéletes lány vagy! Könnyen lehet rajta segíteni? Hogyan tervezed? - Kérdezem tőle, mert az nagyon is érdekel, hogy hogyan akarja velem beismertetni, hogy vagyok olyan jó pasi, mint a tesóm. De hiszek benne, ha szerinte lehet rajta változtatni, akkor hiszek neki, bár nem tudom, hogy hogyan tervezi… Majd lenyomtam neki egy monologót, hogyha sorozatgyilkos lenne, még akkor sem dobnám el, vagy akarnám fele ennyire, mint most… mert nagyon is szeretném magamnak. De tényleg sose hagynám el, mégha kiderülne, azonban kérdése meglep, hisz… miért érdekli ennyire? Bár most nem fogom mosolyogva megkérdezni, hogy talán tényleg sorozat gyilkos-e. - Akkor elfogadnálak úgy és úgyanugy szeretnélek… Mindennél jobban! - mondom neki elszántan, mert valóban is így gondoltam, hogy akkor is szeretném. Semmit se változtatna az érzéseimen… Majd megcsókoltam, annyira tökéletes volt, az ajkai édesek voltak akár a méz, és puha mint egy mályvacukor. Nem tudok vele betelni, de muszáj megszakítanom a csókot, és magamhoz ölelnem, mert ő kéri. Majd ő is visszaölel és arcát a vállamba temeti, annyira jó öt ölelni, annyirs jó érezni az ölelését. Nem foglalkoztam semmivel, csakis vele, hisz megszünt a külvilág és csak ketten álltunk, és öleltük egymást, majd felteszek egy kérdést. - Bocsi… Persze! Megakarlak ismerni, jobban, mint eddig bárkit. - mondom neki mosolyogva. Tényleg eddig ő az a lány, aki talán nem fog eldobni Roy miatt, aki megbízható, szép, okos, lenyügöző és szeretni való. Kell ennél több, hogy egy lány tökéletes legyen? - Természetesen…nde várj… ez így nem jó… - veszek egy mély levegőt, azért nem engedhetem, hogy ő hívjon el randizni, ez azért mégis a pasi dolga, szóval megköszörülöm a torkom… - Arabelle lenne kedved velem randizni az első Summer Festivalon? - kérdezem, de válasza előtt közelebb húzom magamhoz, és újra ajkaimat az övére tapasztom. Hűha, megint előbb cselekedtem, mint gondolkodtam volna, de csak nem fog felpofozni, ha kezeimnek nem engedek…
Egyáltalán nem számítottam még reggel arra, hogy össze fogok futni a halott testvéremmel. Sokszor hallottam olyanról, hogy valaki a két világ között ragadt, de azokat általában a rokonok látni szokták, így nem értem, hogy miért nem keresett már meg korábban, hiszen segíthettem volna neki. Fogalmam nincs arról, hogy milyen érzés lehetett ennyi évtizeden keresztül szellemként élni, de ahogy látom különösebben nem viselte meg. Sőt, úgy tűnik, mintha még kicsit élvezte volna is. Talán újra belekeveredett volna valami nagy bajba? Mindig is szeretett rossz társaságba keveredni és lehet, hogy szellemként is sikerült volna neki? Fogalmam sincs, ahogyan arról se, hogy miért van ennyire fura érzésem vele kapcsolatban. Miért érzem azt, hogy valami nem stimmel. Biztosan érdekes lehetett minden nagyobb eseménynél ott lenni. Talán még bele is szóltál, hiszen imádtál belebeszélni a dolgokba, élvezni az életet felelőtlenül. – mondom egy kisebb sóhaj keretében, hiszen egy ilyen alkalomnak köszönhetően halt meg ő is. De szemmel láthatóan nem változott meg. Erősebb lett, de még mindig a mának él, legalábbis a szavai ezt sugallják nekem. Sikerült megint igazán meglepned, hiszen nem gondoltam volna azt, hogy még újra látni foglak. Megkereshettél volna hamarabb is, mert segítettem volna neked visszajönni. – mondom minden habozás nélkül. Végül pedig előkapok egy papírt. Felfirkantok rá egy címet, majd pedig egy telefonszámot. Lassan odatolom neki és megiszom a maradék innivalómat. – Itt megtalálsz. Nyugodtan érezd magad otthon abban a házban, hiszen hatalmas nagy és neked is van hely, illetve ha bármi baj van, akkor azon a számon elérsz. – bökök a papíron lévő számra. Sietve rakok ki pénzt az asztalra, kifizetve mind a kettőt és plusz egy kis borravalót. Végül pedig megölöm a húgomat és egy apró puszit nyomok az arcára búcsúzóul, miközben próbálok nem hallgatni arra a fura érzésre, ami hatalmába kerített. –Remélem, hamarosan újra találkozunk. – fordulok még vissza egy kisebb mosoly keretében, majd hamarosan már el is veszek a tömegben.
[You must be registered and logged in to see this link.] || Köszönöm a játékot! <3 || szószám || [You must be registered and logged in to see this link.]
Azt hiszem, ha nem is hoznám túlságosan hitelesen a jó kislány szerepemet sem lenne akkora tragédia, mert egyszerűen nem vagyok ugyanaz a személy, aki voltam. Azért mégis, majdnem egy évszázada szellemként botorkáltam a világban és nem mondhatnám azt, hogy nem ejtettek volna rajtam sebeket az évek anélkül, hogy találkoztam volna Simon-nal, akivel hosszú évtizedeket töltöttünk együtt, de volt egy pillanat, amikor már megrémisztettem. Persze nem hagytam csak úgy veszni a dolgokat. Dühös voltam, aminek egy család látta kárát, de egyáltalán nem sajnálom őket. Nem is érzek bűntudatot. Egyáltalán mi az a bűntudat? Mikor emberként éltem sem bántam meg semmit sem. Talán még azt sem, ahogyan meghaltam. Mert végül is úgy éltem az életem, ahogyan mindig is akartam. Szabadon anélkül, hogy bárki beleszólhatott volna most pedig kaptam egy második lehetőséget arra, hogy újra a kezembe vegyem a teljes irányítást és ne csak úgy lebegjek úgymond a semmiben. – Én is örülök, hogy itt lehetek. – Nem hiszem, hogy sokáig bírtam volna még ezt az egész szellemlétet. Már annyi mindent kipróbáltam, hogy nem volt jelentősége az egésznek. Amit egy szellem megtehetett azt én már megtettem. Kihasználtam az embereket, játszadoztam az elméjükkel, vagy egyszerűen megszálltam őket addig, amíg a gazdatest kibírta. – Nincsenek terveim, Ariel. Sosem voltak komolyabb terveim. Mindig is csak sodródtam az árral és most is ezt csinálom. A korhoz nem volt nehéz hozzászokni, hiszen minden változást a saját szememmel néztem végig. Láttam, ahogy kibukkan az emberek fejéből egy-egy újabb ötlet és, hogy mekkora titoktartás övezte, de én ott voltam és mindent tudtam. Hasznos volt ez az egész. – Ha mondjuk száz év átok után tértem volna magamhoz nehéz lenne, de láttam fejlődni a technológiát így könnyű dolgom van.
Ahhoz képest, amit akkor gondoltam, mikor megmentettem az életét, a dolgok közel sem úgy történtek, mint amire számítottam. Nem hittem volna, hogy ennyire nem tudok majd ellenállni a személyének.. mintha ő lenne a megtestesült ördög, aki a halálba csábít engem. Hiszen ha jobban belegondolok, vérfarkas, mégha ő ezt egyelőre nem is tudja. Egy vérfarkas, akinek a harapása halálos rám nézve. Természetesen keringnek legendák a híres hibridről, akinek a vére meggyógyítja a halálos harapást, melyek nem is annyira mítoszok, hiszen Klaus Mikaelson él és virul, mindenesetre nem szívesen törnék meg előtte. Talán rajta kellene tartanom Ethan-en a tekintetemet, figyelemmel kísérni a sorsát.. És elkerülni őt teliholdkor. Nem kockáztathatok. Aztán mindazok hallatán, ami ezt követően elhagyta a száját nevetésben törtem ki. - Ne aggódj, tudom kezelni a szépfiúkat - legyintek határozottan, mint aki tudja, mit kell tennie, persze az igazság távol állt ettől. Csak egyszer volt dolgom egy ostoba idiótával, aki félistennek képzelte magát, de pechjére épp rossz passzban talált rám.. Egy héttel az átváltoztatásom után botlott belém és .. én akkoriban még nem tudtam uralkodni az éhségérzeten. - Különben, nem hiszem, hogy ne lennél legalább annyira jóképű, mint ő. Inkább azzal lehet gond, hogy a bátyád sokkal magabiztosabb nálad. De ezen könnyen lehet segíteni - kuncok rá egy cinkos mosollyal az arcomon. Hinne bennem.. jóvá varázsolna, ha sorozatgyilkos lennék.. szavai újra és újra felelevenedtek a fejemben. Vajon tényleg így gondolná? - És mi van akkor, ha nem tudnál jóvá varázsolni? - kérdeztem vissza direkt az ő szavait használva, kíváncsian. Varázsolni.. khm.. az a vicces, hogy én ténylegesen tudok varázsolni, ha ezt tudnád.. Annyira jól esett a csókja. Kész gyógyírként hatott a belsőmre. Aztán az arcom egy boldog mosolyra gördült, mikor kérésemet teljesítve magához ölelt. Szorosan viszonoztam az ölelését, majd arcomat a vállára döntöttem. Jó érzés volt a karjaiban lenni.. fura módon az sem érdekelt, hogy úgy bűzlött, mint egy kutya. Nem érdekelt semmi és senki, abban a percben számomra megszünt a külvilág.. egészen addig, míg újra meg nem szólalt. A csudába, miért kell neked mindent elrontanod? A kérdésével ugyanis elérte, hogy az álomvilágból visszatérjek a valósába. A csúnya valóságba. Kicsit elhajoltam tőle, hogy láthassam a pillantását, miközben beszélek. - Ne szaladjunk még olyan előre. Először meg kéne ismernünk egymást, nem? - vetem fel az ötletet. Én legalábbis meg szeretném őt ismerni, remélem ő is így lesz majd velem.. - Van egy ötletem. A napokban veszi kezdetét az első Summer Festival a városban, mi lenne ha elmennénk rá? Ott jobban megismerhetnénk egymást.. - Kérdezek rá, még mielőtt kétszer is meggondolnám, amit mondok.
Elegem volt már a belső ösztöneimből, hisz nem voltak helyesek… Miért kéne kerülnöm egy ilyen aranyos és kedves lányt, mint Belle? Ő mentette meg az életem, és nélküle most talán egy sírban nyugodnék jó mélyen a föld alatt egy temetőben, és tudom, hogy kicsit morbid dolog, de… Érdekelne, hogy a halálom után ki hogyan viselkedni, hisz azt tudom, hogy anyu addig sírna, míg lennének könnyei, de mivel halott… Ez nem történne meg, bár abban biztos vagyok, hogy ha élne még mindig, akkor nagyon megsiratna engem. Apu szerintem még jobban összeomolna, és a tesóm… ő pedig csak nőznr tovább, mintha mi sem történt volna, de nem hibáztatom ezért, egyszerűen nem vagyunk jó viszonyban bizonyos dolgok miatt, pl.: Marlee. Örülök, hogy végül már nem a barátnőm, mert amit most művel, az már csúcs! Kidob a tesóm miatt, és utána pedig elkezd nekem rinyálni, hogy ő mégis engem szeret és nem a tesómat Roy-t, de ez számomra már semmit sem ér… Talán ha sokkal előbb írta volna ezt, akkor visszafogadtam volna, de most már nem érdekel, hisz nem Marlee kell, hanem Belle, mert belezúgtam ebbe a csajba, nem kicsit! Majd szavai meglepnek, és nagyokat pislogok rá: "A ribancoktól nincs mit várni, oda mennek, ahova az érdekük viszi. Mindenképpen be kell majd mutass a bátyádnak, mert látni akarom a képét, azt amiért annyira odavannak.. porig akarom alázni az önbecsülését, hadd tapasztalja meg, milyen mikor visszautasítják." Szóval megakarja ismerni Roy-t, hogy megalázhassa a tesómat, ez tetszik, bár az annyira nem, hogy Marlee-t leribancózta, de jobban átgondolva a dolgot… Marlee tényleg egy olcsó ribanc, és nem hiszem el, hogy ilyeneket mondok… - Nehogy a végén a nagy nekifutásból ne legyen semmi… Be kell látnom, hoyg Roy sokkal sármosabb nálam, én mellette labdába se rúghatok, és pontosan ezért szerezte meg az összes barátnőmet… És szeretem, ha egy lány annyira határozott, mint te… Aranyos vagy ilyenkor, bár mikor nem? - Tényleg megeshet, hogy annyira porig akarja alázni, s majd mikor meglátja, akkor meggondolja magát, és ő is a barátnője akar majd lenni, mert ez is simán megeshet! Tényleg sokkal sármosabb ő, mint én, és talán Marlee ezért választotta végül őt, de nem érdekel, hát ha választott, akkor vállalja a következményket is mellé… Mi a következmény? Az, hogy Roy nem ismeri azt a szót, hogy hűség… Sose volt hűseges egyetlen volt barátnőjéhez, vagyis jobban mondva az exeimhez… Majd mikor kijelenti, hogy jobbat érdemlek, akkor rákacsintok… Nekem a jobb az csakis ő lehet, hisz mindennél jobban szeretném ő, de… Nem is tudom, hogy hol vot eddig… Bárcsak Marlee előtt találkoztam volna vele, és akkor most minden bizonnyal vele lennék együtt, még mindig. Majd látszik rajta, hogy bánja a pofont, de hát megértem, hogy kaptam… nem volt szép dolog letámadni, de hát… muszáj volt megtudnom, hogy milyen lehet ajkainak izé, és meg kell vallanom elég édes volt, most simán ellöhetném azt a béna dumát, hogy olyannyira édes volt, hogy cukorbeteg lettem tőle… Majd kacajára picit felhúzom a szemöldököm. Nem vagyok kedves, csak azt mondom amit gondolok, és komolynak is érzem… Sőt ha még sorozatgyilkos lennél, akkor se utálnálak, megpróbálnálak jóvá varázsolni, mert hinnék benned. Mondom neki én is mosolyogva… És elkezdenek potyogni a könnyei, nem nézhettem végig azt, hogy egy ilyen szép lány sír, felpattantam a helyemről és letöröltem a könnyeit, ujjbegyemmel simogattam a puha édes arcát, majd nem tudtam ellenállni a vágyaimnak, így újra felhoztam a pofont, és látszott rajta, hogy tudja hova akarok kilyukadni, mert megint megcsókoltam. Most is érzelmekkel és vágyakkal teli volt a csókom, de most… nem lökött el, sőt vissza is csókolt. Majd megszakad a csók, és megkerüli az asztalt, hogy közelebb jöjjön hozzám, és mikor kijelenti, hogy nem akar felpofozni, akkor elmosolyodom, legalább biztos, hogy már nem utál, honnan tudja, hogy vannak ösztöneim? Mert ez azért fura, hogy tudja… és mint mondtam nem hallgatok az ösztöneimre, mert becsapnak… És kérésére, vagyis lehet, hogy inkább parancsára megöleltem, és magamhoz húztam jó szorosan, majd füléhez hajoltam, és belesúgtam. - Ezt kérned sem kell, mert természetes, hogy megölellek, de mi akkor most járunk? - Csúszik ki véletlenül a kérdés a számon, mert hát… Volt itt már két csók és egy hatalmas ölelés, ami úgy tűnhet, hogy járunk, bár mindenki minket nézett, és mosolyogtam, a melletünk ülő asztalnál azt mondták, hogy édesek vagyunk együtt, hát lehet, hogy van abban valami, amit mondanak.
Nem tudnám megmagyarázni, hogy honnan támadt az érzés odabent, de késztetést éreztem rá, hogy felpattanjak a székemből, odamenjek hozzá, leüljek az ölébe és olyan szorosan öleljen magamhoz, amennyire csak tudom. Közölni akartam vele, hogy én más vagyok.. de nem, nem tehettem. Mert nem szabad. Ő egy vérfarkas. Én pedig egy nyamvadt vámpír vagyok.. más szóval az ellensége. ELLENSÉG, hallod? Az ellenségek nem lehetnek együtt, aminek oka is van. Hosszú távon nem bírnánk meglenni egymás mellett. Plusz, ő egy halandó, idővel öregedni fog, velem ellentétben. Én száz év múlva is ugyanígy fogok kinézni. Ethan jobbat érdemel nálam. Olyat, aki szeretni tudja élete végéig, anélkül hogy veszélybe sodorná az életét. Ám, mindazok ellenére, amit gondoltam, mégis megszegtem a saját fogadalmamat. Bár, nagyon halkan ejtette ki az utolsó mondatát, tisztán hallottam a szavait. Talán emiatt is mondtam ki a következőket, még mielőtt meggondolhattam volna magamat. - A ribancoktól nincs mit várni, oda mennek, ahova az érdekük viszi. Mindenképpen be kell majd mutass a bátyádnak, mert látni akarom a képét, azt amiért annyira odavannak.. porig akarom alázni az önbecsülését, hadd tapasztalja meg, milyen mikor visszautasítják. - Néztem rá egy magabiztos mosollyal, majd az asztalon pihenő kezére helyezem a kezemet. -Te sokkal jobbat érdemelsz... - Nálam. Folytatom, közben mélyen a szemeibe nézve, őszinte vallomásként, az utolsó szót inkább ki sem ejtve. Kezeimet idővel visszahúztam magam mellé, majd egy jó nagyot kortyoltam a kávémból. Azt hiszem, elhamarkodottan cselekedtem korábban. Nem kellett volna felpofoznom.. nem érdemelte meg azt a pofont. De valahogy közölnöm kellett vele, hogy mi nem lehetünk egymáséi. Annyira magabiztos volt, ahogy mondta, hogy ő bizony nem fél.. és biztos benne, hogy nem fognak az érzelmei gyűlöletbe átcsapni, bármit is mondanék. Sorozatgyilkos, hah. Akaratlanul is előtört belőlem egy erőltetett kacaj. A lényegre tapintottál. - Kedves vagy- mosolygok rá, de a szemeimben feltünek az első könnycseppek. Miért sírok? Hülyeség. Erősnem kell maradnom. Nem gyengülhetek el. Nem mutathatok gyengeséget. Vámpír vagyok, a fenébe is! Amit, ezek után tett, minden volt csak kiszámítható nem. Olyan vehemensen ugrott fel a helyéből, mintha valami komoly dolog történt volna, majd gyengéden letörölte a könnycseppet a szemem sarkából. Homlokát az enyémnek támasztotta, mire belőlem egy jóleső sóhaj bukott ki. Mikor ismét felhozta a pofont, egy pillanatra a lélegzetem is elállt, mivel sejtettem, hogy mit fog tenni.. Ajkai ismét az enyémekre tapadtak. Képtelen voltam elhúzódni, inkább a szívemre hallgattam, ezzel meghozva a döntésemet is, miszerint kap egy esélyt. Visszacsókoltam, majd egy pillanatra elhúzódtam, amíg megkerültem az asztalt és közelebb mentem hozzá. - Nem akarlak felpofozni. - néztem mélyen a szemeibe, majd kissé bátortalanul rámosolyodtam. - Mondanám, hogy hallgass az ösztöneidre, mert jót sugallnak feléd, de.. önző vagyok, úgyhogy inkább arra kérlek, ölelj át jó szorosan.
Nem is tudom, hogy hol kezdjem... A baleset óta valami megváltozott és sokkal jobbak lettek az érzékeim, amit nem tudok hova tenni, hisz eddig nem tudtam megmondani, hogy mit ezsnek három asztallal arrébb és most igen... Tiramiszut, ami nagyon finom lehet, hisz gyorsan lapátolja befelé a férfi. Igazából nekem is az a kedvenc süteményem, de nem rendelhetek mindig egyfajtát, hisz az olyan unalmas lenne, szóval inkább maradtam az epertortánál... Bár ki tudja. Lehet, hogy később még rendeek magamnak egy adagot abból is, éhes vagyok és régen ettem sütit is. A kórházban csupa egészséges kajával tömtek... Nem volt igazán kedvencem a kórházi koszt, de ez van... Meg kellett enni. A nővérek addig úgy sem hagytak békén, míg a borzalmas kaja le nem ment a torkomon... Tudom... Miért jár ilyen dolgokon az eszem... Egyszerű a válasz: mert jobb ha ilyeneken pörög az agyam, mint azon, hogy milyen szép, gyönyörű, csodálatos és lenyűgöző lány. Persze... Szerencsére jött egy SMS, de nem olyan embertől, akitől vártam volna... Marlee. Még mielőtt elolvastam volna rájöttem, hogy mit tartalmaz... Mivel csak egy gyors üzit gépeltem be, ezért nem tartott sokáig a "kockulásom", aztán lenémítottam a telefont és leraktam az asztalra. Remélem nem kíván még levelezni, hisz én most épp mással vagyok itt és nem vele! Bár Marlee-ről beszélünk, a sem lepne meg, ha megjelenne és elvágná az esélyeimet Belle-nél. - Hidd el ezt megtanultam, bár én mindig olyan lányokat fogok ki, akiket el lehet szeretni... Eddig Roy-nak mindegyiket sikerült elszereznie tőlem... Remélem te más vagy... - Mondom, majd a végét már annyira lehalkítom, hogy ne hallhassa meg... Hisz nem igazán kéne arról tudnia, hogy eszméletlenül dögösnek tartom és mindenképpen meg akarom szerezni a szívét, bár én egy elcseszett romantikus alkat vagyok, akit szinte minden lány kihasznál...Bár mikor rám kacsint elmosolyodom és én is rákacsintok. Nem tudom, hogy mi okból, de a belsőm még mindig tiltakozik ellene és ez nekem nem tetszik... Apu a baleset után valami olyasmit mondott, hogy hallgassak az ösztöneimre, hisz mindig igazat súgnak. Ha ő mondja, akkor így is van, de jelen esetben nem! Belle nem olyan lány, akitől tartanom kéne, hisz megmentette az életem. Sok sikert az érettségihez? Arra igazán szükségem lesz. Persze nem vagyok buta, sőt szinte minden tantárgyból jó vagyok, de ki tudja... Lehet, hogy elizgulnom az egészet és elrontom. Aztán mit fogok kezdeni magammal? Talán elmegyek valamilyen csapatba focizni vagy valami másik sportot űzni pénzért. De még bőven van időm addig… Szóval inkább nem agyalok azon a bizonyos időszakon! - Köszönöm. - Mondom neki én is mosolyogva… Bár a következő kérésére csak szimplán felnevetek… Szóval majd meséljek neki arról, hogy milyen is a diákok rémálma?… Nem akarok neki álmatlan éjszakákat okozni, így inkább nem mesélem majd el, bár ezzel kaptam egy utalást, hogy a jövőben még fogunk találkozni és erre csak elmosolyodom. Szóval ezek szerint még szeretne velem találkozni, ami jól esik és nem is tudom, hogy mit mondjak, mert jön az a jelenet, mikor megcsókolom és megpofoz.... Nem haragszom rá, mert teljesen jogos volt, hisz nem ismerem, csak egy napja. Lehet megint én voltam magabiztos. Bár az igaz, hogy valami miatt olyan harag gyúlt bennem, hogy majdnem itt hagytam csapot-papot, de nem... Szerencsére még idejében lenyugodok, hisz él a remény bennem, hogy nem küld el melegebb éghajlatra...Bár szavai meglepnek: "Olyan édes vagy. A szavaid.. amiket mondasz.. mintha már régóta ismernél, pedig az igazság az, hogy semmit sem tudsz rólam. Nem félsz attól, hogy ha esetleg összejönnénk, valami olyasmit tudnál meg rólam, ami miatt az érzéseid pillanatokon belül gyűlöletbe csapnának át?" - Nem én vagyok édes, hanem te... Hidd el szeretnélek jobban megismerni, de eddig nem nagyon hagytad... És nem, nem félek... Nem fognak az érzéseim gyűlöletbe átcsapni, hisz bármi is legyen a háttérben hiszek benne, hogy segíteni tudok... Csak nem vagy sorozatgyilkos. - Nevetek egyet, hisz egy ilyen fiatal lányka nem tudna gyilkolni, egyszerűen képtelenség... Szóval mi lehet a titka, talán az, hogy már nem szűz, vagy van egy gyereke? Na jó... Ha gyerek van a dologban, akkor azután döntök, ha jobban megismertem. Szóval mindenképpen meg kell ismernem. Nem is tudom, de az ösztöneim azt súgják, hogy húzódjak el és hagyjam itt... De nem tudom megtenni! Inkább hallgatok a szívemre... Bár mikor meglátok legördülni egy könnycseppet gyorsan felpattanok a székből és áthajolok az asztalom, majd egyik ujjammal letörlöm azt, majd homlokomat a övének támasztóm... - Még várj egy kicsit a pofonnal, de... Még ha sírsz akkor is gyönyörű vagy, bár a mosolyod a legszebb. - Mondom neki, majd egy gyengéd csókot nyomok az ajkaira... Az ajkai érintése egy szelet a mennyországból számomra, még senkivel sem volt ilyen jó csókolózni, mint vele... Majd elhajolok tőle és felé tartom az arcom... - Na most már megpofozhatsz... - Nevetem el magam.
Kezdőlap
●●
• 
●●