- Sajnálom, hogy nem lehettem Veled azokban az években... - sóhajtottam fel, egy pillanatra hagyva, hogy eluralkodjon rajtam a bánat, hogy annyi sok évet kihagytam a lányom életéből... Átkozott Curtis! Még meglakol ezért..!!
De aztán visszahúztam azt a mosolyt, és büszkeség áradt a lelkembe.
- Örülök, hogy találtál egy olyan hivatást, amit ilyen odaadással, és szeretettel tudsz vállalni. Büszke vagyok Rád, Kicsim - mosolyogtam Hope szépséges szemeibe. Ha az anyja láthatná Őt, nálam is büszkébb lenne, ha ez egyáltalán lehetséges, de... nem is tudom hogyan lehetne az. Én mindennél büszkébb vagyok!
- Kizártnak tartom, hogy Neked a magányt rendelje a Sors, Drágám - csóváltam meg a fejemet, teljes mértékben komolyan. - Te túl jó vagy, és szeretnivaló, ahhoz, hogy egyedül élj. Biztos vagyok benne, hogy ez nem így lesz - bizonygattam, mély szeretettel.

- A sok év alatt annyi tapasztalatot szereztem. Művelődtem.. operába jártam, részt vettem az irodalmi életben, könyveket faltam fel szinte pillanatok alatt... ennek akarok élni. Ezt évekig tudom még csinálni, anélkül hogy gyanússá válna, hogy nem öregszek. De így is eléggé kirívó a fiatalságom ebben a szakmában. Be kell töltenie valakinek ezt az állást az iskolában. - nyeltem egyet, teljesen belelelkesülve a témába, majd elvigyorodva néztem végig a kínálaton ismét. Szinte mindent felfaltam volna, ha lehetne. De.. nem lehet. Próbáljak meg bírni magammal.
- Nincs komolyabb kapcsolatom. De tlaán nekem nem is ezt teremtették. Inkább a könyvtárakat.. a magányt, melyet igénylek, ha éppen elmerülök a könyvek rejtelmes világában. - mondtam egy apróbb mosollyal.

Néztem, azt a gyönyörű arcát.. az én drága kislányomét... s ahogy Ő maga elé meredt néhány pillanatig.. élvezettel tükröztem át arcának szép, finom vonalait, az édesanyja arcáról emlékeimben élő képre. Gyönyörű volt, s egyszerre oly ismerős, és oly új... S bár nemigen változott mióta utoljára láttam, mégis újra és újra elmerengek, és emlékezem, milyen nagyon hasonlít az édesanyjára.
- Tanár? Tanár leszel? - kérdeztem vissza, amint elkezdte mesélni nekem, mivel is töltötte elmúlt éveit. Az én okos nagylányom... Olyan büszke vagyok Rá..! - Ez nagyszerű hír. Az egy kimondottan szép hivatás, és... úgy gondolom hogy illik is hozzád, Kicsim. Biztosan remek tanár vagy - mosolyogtam rá szeretőn, végig míg beszéltem.
- Értem - reagáltam lassan bólintva, arra hogy már nincsen társa, már egyedül van. - És azóta senki új? Senki akivel komolyabb kapcsolatot ápolnál? - kérdeztem kíváncsian, s bár féltem hogy felnőtt nő lévén nem akarja majd az apja orrára kötni, hogy kivel és mit is tesz, de... nem tehetek róla, régi reflex, próbálkozom, és... legfeljebb kosarat kapok, és nem meséli el, ha van valami ilyesmi.

Egyértelmű volt, hogy nem tudhatom le mindezt egy egyszerű "úgyse lenne képes rá, hiszen amelyik kutya ugat, az nem harap" stílű mondattal. Mindez nem lenne jogos részemről, hisz nem ismerem az említett férfit, s mi több, ahogy látom, az apám viszont teljesen tisztában van azzal, hogy miről beszél. S emiatt tudom, hogy nem bízhatom el magamat efféle hazug képekkel, és illúziókkal, melyek megjelennek a fejemben. Ósdi képek, melyeket néha csak odaképzelek. De mindez nem fedi a valóságot.
Bólintottam egyet, egy keserű, mégis halvány mosollyal, majd magam elé néztem pár másodpercig.
- Sok minden történt azóta. - nyeltem aprót, miközben a gondolataimat igyekeztem összeszedni. - Elvégeztem egy pár egyetemet. Szorgosan, annak ellenére, hogy unom már az egészet. - mondtam mosolyogva, némi vidámságot víve a hangszínembe. - Legutóbb tanári egyetemet végeztem. Ha jól hallottam, irodalomtanárt keresnek ebben a városban, és azért érkeztem ide. - mondtam, és oldalra billent a fejem.
- Egyedül vagyok már pár évtizede. - bólintottam. - Nem mehet minden olyan jól. Minen kapcsolatban vége szakad egyszer. - sóhajtottam.

(Hope)

- Rendben, akkor az lesz - bólintottam mosolyogva, és amikor a pincérnő odajött, hogy a rendelésünket felvegye, két szelet csokoládétortára adtam le a voksunkat. A csokoládé örök kedvenc, klasszikus, de mégis egyedi, új, és mégis ismerős. Az egyik nagy kedvencem. Olyan sok dologhoz nem ragaszkodhattam életem során, mint szerettem volna, de a kedvenceim sosem mentek ki a fejemből.
Kissé meglepett, amikor a pincérnő odébbállt és Hope egy új kérdéssel fordult hozzám. Curtis...
- Igen - vallottam meg. - De nem attól, hogy velem mit tenne. Azt már tudom. Attól félek, Veled mit tenne, és a családom többi tagjával - gondoltam itt Izi-re, Yve-ra, és Delilah-ra... - Hope, Ő egy nagyon veszélyes ember. Tudom, azt szeretnéd, ha nem féltenélek Tőle, de nem megy. Túl jól ismerem - ingattam a fejem, keserű szájízzel gondolva rá... milyen ember is Curtis, már ha embernek nevezem... mert hogy nem az. Inkább gennyes féreg, az sokkal találóbb lenne Rá.
- De ne beszéljünk most róla. Inkább... mesélj nekem, mi történt Veled azóta, hogy nem találkoztunk? Hogy-hogy így egyedül? - kérdeztem, hisz tisztán emlékeztem, mikor utoljára láttam, még kapcsolatban élt, de most... egyedül látom itt.

Gyorsan elolvastam, amit a cetlire írt: Emmie Clemens, 1992. október 29, és a telefonszáma. A születési idejét amúgy is el akartam kérni, hogy megkönnyítse a kutatásomat, de amint látom, ő már előre gondolkodott, vagy egyszerűen úgy volt vele, hogy úgyis hamarosan elmegy, és nem fecsérli a szót erre. meg hát el is felejthetném, bár vámpírként erre nem sok esélyt látok.
- Mindenféleképp értesítelek! - szóltam még utána, mielőtt kisétált volna az ajtón. A távozását követően már én sem maradtam sokáig, megittam a kávémat, és már indultam is... Várt a munka.
/Kórház/

Apára mosolyogtam. - Nekem megfelel a csokitorta. Szeretek mindenféle édességet. Nem tudom, hogy kitől örököltem ezt a szokást, de anno nem volt mindig lehetőségünk édességekben henteregni, hiszen nehezen jutottunk hozzájuk.. - sóhajtottam. Rámjött a szómenés. De tény, hogy a tizenkilencedik század végén nem szállíngóztak olyan könnyen a sütemények és csokoládék világszerte.
- Rendelj kérlek nekem is. - mosolyogtam még mindig jókedvűen. Milyen jó, hogy itt vagyok vele.. s ő itt van velem. Nem számítottam arra, hogy látom még valah. Hisz egy idő után nem látogatott többé.
- Félsz attól.. a.. Curtis nevűtől? - kérdeztem kíváncsian. Nyilvánvaló volt.

Nem tudom, hogy mitől lett hirtelen ilyen boldog. Ennyire örült volna annak, hogy elfogadtam a segítségét? Meglepődtem a reakciójától. Én is elmosolyodom.
-Hát ha mész valamire az ügyben. -vállat vonok, halkan felnevetve. -Persze, megadom, bár előre szólok, hogy nem vagyok mindig elérhető rajta, mert általában vagy el, vagy otthon hagyom. Nem vagyok nagy telefonos. -szemet forgatok a magam bénaságán, majd ismét felnevetek. Megfogom a cetlit, amit ad. Letépem a sarkát, és arra írom a számomat, hiszen semmilyen papír nincs nálam.
-Hát remélem, és köszönöm. -hálás tekintettel fordulok felé. Nagyon kedves volt velem, érthetetlen okokból. Én nem ezt szoktam meg, de örülök, hogy volt alkalmam megtapasztalni.
-Azt hiszem, most mennem kell. Még szállást is kell találjak. A közelben láttam egy hotelt. -bökök annak az irányába. -Valószínű ott leszek. -ismét elmosolyodom, miközben felállok.
-Nagyon köszönöm a segítséged, sokat jelent, ha esetleg találnál valamit elérsz a számomon. -mondom, miközben biccentek egyet, köszönésképpen, ám intek is a kezemmel, miközben már szinte az ajtónál vagyok..

[Folyt.: valamerre]

A vigyor, ami az arcomra kúszott, amikor igent mondott, szinte letörölhetetlennek bizonyult. Igen! Segíthetek neki megtalálni az anyját, aki világra hozta. Talán az apjáról is találok némi információt, és akkor boldog lehetek, hogy végre segíthettem valakinek. Lexi büszke lesz rám, ha meghallja, kezdenek visszatérni az emberi dolgaim, és kezelhetően. Én pedig magamra leszek az, ha összehozhatom őt a családjával. Feltéve, hogy akarják, de azt nem fogom hagyni, hogy eldobják magától.
- Örülök, hogy így döntöttél, Emmie - szelídítettem egy mosollyá a vigyort az arcomon. - Megadom a számomat. Ha gondolod, te is megadod a tiédet... De ha nem, akkor majd keresel - húztam elő egy papírt meg egy tollat a táskámból, majd ráfirkantottam az elérhetőségemet meg a nevemet, és odacsúsztattam hozzá. - Meglátod, előbb meglesz, mint gondolnád - kacsintottam rá. Lassan majd mennem kéne... Talán már most nekiállok, de ha nem is, hát valahogy ideje lenne végre bejutni a Gilbert-házba, ahol hónapok óta nem jártam, mert képtelen vagyok belépni.

Csöndben végighallgatom, nem válaszolok, nem is tudnék semmit mondani. Hogy "sajnálom", vagy, hogy "legalább nem vagyok egyedül". Elcsépelt válasz az összes, amit még ösztönből is kimond az ember, de én inkább meg sem szólaltam, jobb ez így, semmi olyat nem mondtam, ami esetleg bántó, vagy bugyuta lenne. Csupán biccentettem, és féloldalasan elmosolyodtam. Végül is az unokahúga története jól végződött, ha értelmesen fogtam fel az egészet, és remélem, hogy az én keresésem is happy enddel fog záródni, mint a filmekben. De ha nem, hát nem, akkor biztosan ezt írták meg nekem a nagykönyvben. Legalábbis kiskoromban mindig ezt sulykolták belém. Lényegtelen.
Ismét győzködni kezd, picit biztat, hogy menjek bele az ajánlatába. Jobban meggondolva, nincs vesztenivalóm. Semmi. 
Talán tényleg tudna segíteni. 
Finoman megvonom a vállam.
-Nem is tudom.. -sóhajtok. -Végül is, nincsen semmi vesztenivalóm. -ismétlem magamat, majd bólintok egyet. -Hát akkor legyen. -elmosolyodom. -De csak ha nincsen terhedre. -kérdőn pillantok rá. Lehet tényleg tud segíteni! Egyszerre önt el a boldogság, és a fel nem készültség félelme.. Majd meglátjuk, hogy mi sül ki ebből...

(Hope)

Elnevettem magam Hope válaszán, és alaposan végignéztem a kínálaton. Egy pillanatig töprengtem... majd ráböktem az egyik süteményre, és diadalittas mosolygással vágtam rá.
- Én csokitortát eszem. Te mit szólsz hozzá? - kérdeztem, kíváncsian nézve a szemeibe, és várva a válaszát.
Ki hitte volna, hogy egy nap még itt fogok sütizni egy cukrászdában Hope-al... életem csillagával, legősibb értelmével, és egyik legcsodásabb angyalával... Annyira régen láttam már, és annyira rég lehettem már vele így kettecskén... Igaz ugyan, hogy sajnos biztonságban nem vagyunk, de... most itt mégis olyan, mintha abban lehetnénk. Nincs itt Curtis mocska. Szerintem azt sem tudja mi az a cukrászda...

Gondoltam, hogy a vadászlány nem ijed meg majd az én sopánkodásom ellenére sem... de az aggódásom tényleg valódi volt. Kirázott a hideg, mikor megláttam a számot, és nem akartam, hogy az történjen most is, ami akkor történt mikor megérkeztem. Nem akarok még egyszer OLYAT! Mikor a pincér megérkezett egy bankót adtam a kezébe, majd gyorsan a kezemmel arrébb hessegetem. Ez nem szokásom, de muszáj volt, mert még pár szót szerettem volna váltani Courtneyval.
- Ne is hidd! Okos vagy te, látom, de hidd el tényleg csak azért mondom, hogy ne legyen semmi probléma.- törlöm meg a számat a szalvétával és kiszülök felállni.
- Te remek vadász lehetsz! Köszönöm és a névjegyedet tényleg megtartom, de most jobb ha megyek.- mosolygok rá és érzem, hogy végre ez egy újabb őszinte mosoly. A kezemmel még intek egyet a lánynak és a szívem egy kicsit fáj... sajnálom, hogy ilyen gyorsan be kellett fejeznünk a találkát, de most szükségem van valakire... egy olyan személyre, akinek a vállán kisírhatnám magam és akinek végre elmondhatom ezt az egészet... Szükségem van a legjobb barátnőmre!

/Külváros/

Nagyon megijedtem a hívást látva. Fölösleges lenne ezzel zavarni Courtney-t, na meg ez nem is a beszélgetéstémánkhoz tartozik. Az aki felhívott nem rendelkezik természetfeletti erővel, csak felettem uralkodik. Féltem, hogyha itt maradok, ha a lánnyal maradok még akár valami baja is lehet, de nem búcsúzhattam el tőle ilyen gyorsan és rondán. Éreztem, hogy a színészi képességeim kezdnek eltűnni. A kezem is lassan remegi kezdett, de ezt ügyesen eltakartam az asztal alatt. Az alsó ajakamba haraptam és egy megmagyarázható válaszon törtem a fejem.
- Semmi baj, csak felhívott valaki, hogy ne felejtsem el, hogy mára még van egy - két tennivalóm. mondom neki, majd gyorsan kihörpintem a maradék italomat és a pincér után kémlelek.
- Kérlek, a saját és az én érdekemben is, hogy felejtsd el ezt az egészet! Courtney, semmi nem történt. - mosolygok rá, miközben még mindig a pincért várom.

- Tudod, néha az a legjobb taktika, ha mindent elárulsz magadról.- húztam egy kisebb mosolyt az arcomra, majd elfogyasztottam az utolsó kis szelet süteményt a tálamból, az italomból még volt egy kevés, de mielőtt kihörpintettem volna reagáltam a válaszára.
- Biztos nagyon jóban vagy azzal az emberrel. De ugye nem akaratod ellenére képzett ki?- teszem fel a kérdést, kicsit aggódóbb hangon. Hisz ez a lány még nagyon fiatal... és ha valami olyanba rángatták bele, amiben nem is akart részt venni...  Az borzalmas dolog lenne a falkatársamtól!
- Félre ne érts, örülök annak amit mondtál. Hogy nincs problémád a farkasokkal.... de a te szakmád sem egy leányálom! Biztos ezt akartad?- kérdezem tőle már kicsit lazább, nyugotabb hangon. Majd mikor a vizemért nyúlok, hirtelen megcsörren a mobilom.
- Fogalmam sincs ki az... mindjárt kinyomom. Jajj olyan buta vagyok, hogy nem halkítottam le!- mondom, majd leteszem a poharat és a kezemben fogom a kis telefonom. Majd mikor meglátom a kiírást az arcom hirtelen falfehér lesz és a félelemtől, inkább gyorsan megszakítom a hívást, nehogy Courtney meglássa a nevet.
- Kész is! Egy kis semmiség...- mondom megjátszott nyugalommal.[/color][/color]

Szóval Emmie... jó lesz megjegyeznem, hogyan is becézik, bár nem biztos, hogy fogunk valaha is találkozni, ha nem fogadja el a segítségemet. Persze kicsi ez a város, meg minden, de azért nem ennyire. Pedig a rövid beszélgetésünk alatt igazán kedves lánynak találtam, és ami még furcsább, mintha már ezer éve ismerném őt... vagyis a személyiségét. Figyelmesen hallgattam a meséjét... amiben burkoltan benne volt, hogy örökbe fogadták, a szívem pedig automatikusan elszorult. PEdig mondta, hogy ne sajnáljam... és nekem nincs is miért. Nem értem meg az ő helyzetét, mert engem a saját szüleim neveltek, de amikor Elena igazi anyja lemondott róla, akkor megismertem, milyen ez az egész... Bár Mirandáéknál jobb szülőt keresve sem kaphatott volna, ráadásul rokonok is voltak, de talán... megérdemelte volna, hogy az igazi anyja nevelte fel. Nincs jogom ítélkezni felette... nyilván neki is oka volt arra, hogy nem ő nevelte fel, de hát ezen mindenki elgondolkodik néha...
- Értem - bólogattam, amikor befejezte a mondanivalóját. - Nos... ez mindig is nehéz dolog volt. Mármint az unokahúgomat is örökbe fogadták... az egy érdekes procedúra volt, és végső soron családban maradt, de tudom milyen ez - magyaráztam. Ő persze nem tudta meg Mirandáék halála előtt... később akarták elmondani, de már nem volt rá idejük. És most, talán segíthetnék neki. Igen, segíteni akarok, és ha nem hagyja, akkor is megteszem! Miből tart nekem rávenni, hogy fogadja el az ajánlatomat? - Nézd, Emmie... - kóstolgattam a becenevét. - Szeretnék neked segíteni. Kérlek... velem sokkal többre mennél, mint egyedül. Meglásd, hamar megtalálod a szüleidet, ha segítek - biztattam mosolyogva.

Jóérzés volt beavatni a ebbe az egészbe a vadászlányt. Nem vagyok az a nagyon pletykálkodós típus, de úgy gondolom talán ez segít majd neki is jobban felmérni a természetfeletti lényekkel való dolgokat.
- Tudod szeretem a falkámat és imádok farkas lenni, de a gyilkos szerep hozzám bizony nem áll közel. - avatom be még jobban a részletekbe.
- Fájdalmas sebek, de nem idegennek mesélem, hisz ha az emlékezetem nem csal, akkor már be is mutatkoztunk egymásnak.- eresztek el egy kisebb poént, majd kavarom a szívószállal a vizemet.
- Nos igen hibák... nekem abból van egy pár...- erőltetek magamra egy kisebb mosolyt.
- De mondcsak.... szabad megkérdeznem, hogy te honnan tudsz ennyi mindent a farkasokról? Azt hittem titeket csak a vámpírok ellen képeztek ki.

Furcsa érzelmek furcsa egyvelege kezdte uralni elmémet, ahogy láttam, ő miként néz a helyre. Nem tudtam hogy hogyan viszonyuljak hozzá, hisz olyan furcsa és kínos volt mindez. Az apám volt, mégis a külsőnk alapján ezt senki nem ítélné meg. És ez elég meredek, nem?

- Nem is tudom. - súgtam, mindent nagyon szemügyre véve, majd halványan elmosolyodtam, és apára néztem. - Szerintem egyforma az ízlésünk. Válassz te! Nézzük, tényleg így van-e. - mondtam széles mosolygással már. Tudni akartam, hogy a szemünk színén kívül van-e valami közös bennünk.

Kimondta a nevemet, ami következtében görcsbe rándult a kezem. Ezer éve nem mondták nekem azt, hogy "Emmeline", már szinte el is felejtettem.
Zavart mosollyal próbáltam egyenesbe hozni magamat.
-Szólíts nyugodtan Emmie-nek, mindenki úgy szólít. -biccentettem, miközben próbáltam leplezni az érzelmeimet. Azt már persze nem tettem hozzá, hogy általában nem társalgok senkivel, de régen az iskolában mindenki így szólított, ezt szoktam meg.
-Akkor mondjuk azt, hogy unalmas történet, de az én nézőpontomból különösen zavaró. -a tarkómhoz kapok, majd megdörzsölöm azt, aztán a kávét kezdem el inni, hogy felébredjek, mert, mint aki alszik, úgy érzem magam...
-A lényeg csupán csak annyi.. -állok meg egy percre a csésze felől felnézve rá. -..mint ahogyan ez rengeteg emberrel is megtörtént már. -pontosítok. Nem vagyok én egy kivetett ember, akinek sanyarú és borzasztó sorsa volt, mégis a legtöbb ember, akivel valaha beszéltem erről, ezt hiszi, és ebben nagyot téved. -Próbálok rájönni arra, hogy ki is vagyok. Lényegében engem nem csak a valódi szüleim érdekelnek, hanem a származásom, és a többi... -megforgatom a szemeimet, mint aki éppen arról mesélt, hogy a szőnyegére ráöntöttek valamit, nem tudom, hogy miért hiszem azt, hogy ez egy kis semmiség. Megrántom a vállamat, majd leteszem a csészét, és hátradőlök.
-És a többi, és a többi. -ismétlem magamat. -Gondolom ebből ki lehet a dolgokat következtetni, vagy nem is tudom... -sóhajtok, majd feltesz egy ajánlatot.
-Ugyan! Erre semmi szükség! -ellenkezek a kezemet, és a fejemet összhangban rázva. -Boldogulok. -lényegében most egy jó nagyot hazudtam...

Emmeline
Láttam, ahogyan megcsillant a szeme, és én ösztönösen megsajnáltam. Még a kezét is megfogtam volna, csak... nem tudtam, hogy ő mit szólna hozzá. Hiszen nem is ismerem, és az idegenekkel nem szoktam én így bánni. AZ idegenek csak idegenek, akikkel általában nem szoktam együtt érezni... Most mégis ezt akarom... Lehetetlen egy alak vagyok, és azt hiszem, már nem foghatom az átváltozásomra.
- Hosszú történet? Szerintem csak egy kifogás. Nincs olyan, hogy hosszú történet, Emmeline! - Ezekre a szavakra mosoly szökött a szám szélére. Hányszor használom én is kifogásként, ha úgy van a dolog, pedig ez az egész valóban egy ostoba kifogás. Az emberek ilyenkor egyszerűen csak nem akarnak szembesülni azzal, valójában milyen egyszerű problémával állnak szemben. - Egyébként... ha gondolod, szívesen segítek megtalálni a családodat - ajánlottam fel. Igen, azt hiszem, ezzel igazán segíthetek neki, hiszen törzsgyökeres Mystic Falls-iként, ráadásul vámpírrá válva nem létezik előttem akadály. Akár a kórházba is be tudok törni... Miért is ne? Majd az lesz a következő lépésem, ha elfogadja a segítségemet. Ráadásul, ha a szülei is itt élnek, akkor tudni fogok róla, kiket kell keresnem Emmeline ügyében. És előbb én beszélnék velük, anélkül, hogy tudna róla. Ha akarják, és látom a szemükben, akkor jöhet Emmeline. Ha nem, elfeledtetem velük, hogy rákérdeztem a lányukra. Egyáltalán ki képes örökbe adni egy ilyen csodálatosan gyönyörű lányt, mint ő?

Már épp én is közbeszóltam volna, mikor megjött a pincérsrác és kiadta Courtney desszertjét is. Türelmesen megvártam, hogy befejezze a mondatát, majd választ adtam a kérdésére.
- Igazából ezen még sosem gondolkoztam el...- válaszolok a családommal kapcsolatban feltett kérdésre.
- Tudod, azt hiszem az én estem igen különleges.- vakartam meg egy kicsit az orromat a kezemmel, majd folytattam a mondatom.
- Igazából én úgy váltottam ki az átkom, hogy...- ismét kicsit fészkelődtem a helyemen, mivel ez egy kicsit kényelmetlen téma számomra. De őt szívesen beavatom ebbe...
- Épp egy buliból tartottam haza a kollégiumba, mikor egy részeg ember elkezdett fogdosni, és beakart húzni egy sikátorba. Mivel, mint már mondtam részeg volt, ezért tudtam védekezni és nem hagytam magamat. De ő sem volt az a "feladom és eltűnök" típus így tovább molesztált. A vége az lett, hogy egy kocsi elé löktem, mikor már a nadrágomat piszkálta.- köszörülöm meg a torkom. Majd iszok egy kicsit a vizemből.
- Most már érted, miért mondtam azt, hogy van olyan aki nem tehet róla?- teszem fel a kérdést, majd újra megszólalok.
- Ha nem teszem meg, akkor a részeg ott rögön bántott volna...