- Én a gyógyítással vagyok úgy, hogy muszáj megtennem. Késztetést érzek arra, hogy segítsek az embereken - vontam meg a vállaimat egyszerűen, mert mást nem igen tudtam hozzáfűzni. Mind a ketten sokat változtunk, azt hiszem. Azt még nem tudnám megmondani, hogy mindez pozitív avagy negatív irányba ment el, de előbb-utóbb szerintem úgyis ki fog derülni.
- Hét év alatt mindenkivel sok minden történik, de ha nem akarsz róla beszélni, hát én azt is megértem - jegyeztem meg halovány mosollyal. Eszem ágában sem volt erőltetni vagy effélék, azzal szerintem csak az ellenkezőjét értem volna el pont. Ezt pedig igazán nem akartam, hiszen a kapcsolatunkat rendezni szerettem volna, nem pedig újra elrontani, mikor még hozzá sem kezdtünk a javításához. Legalább addig azért el kellene jutni, amíg bocsánatot kérhetek.
- Eleinte én is. Aztán kerestem olyat, ami kitöltötte a mindennapjaimat. Az összes percet, ami azóta eltelt... - sóhajtottam. Közben a kávénkat is kihozta a pincér leányzó, amit halkan megköszöntem, és immár kihúztam a kezem Tommy fogságából, hogy mind a két tenyeremet a bögre oldalaim melegíthessem.

- Mióta vagy te ilyen hősies? - kérdeztem halovány mosollyal. Nem emlékszem, hogy régen bármikor is kockáztatta volna más emberért az életét, de lehet, hogy csupán az én memóriám rossz már. Talán az évek még annál is jobb emberré tették, mint amilyen régen volt? Én már tényleg nem tudtam eldönteni semmit vele kapcsolatban, és teljesen zavarodottnak éreztem magam a társaságában. Látszik, hogy miként váltunk el és mennyi idő telt el azóta...
Nem mondtam semmit, csak ahogyan mondta, vettem egy nagy lélegzetet, majd hosszasan kifújtam. Aztán megismételtem még kétszer, ám a kézfogásánál kicsit összerezzentem. Ez volt az utolsó dolog, amire számítottam tőle. Először el akartam húzni automatikusan az ujjaimat, hogy ne érinthesse senki, de végül nem tettem. Hagytam, hogy meleg keze fogságban tartsa az enyémet, amely olyan jéghideg volt, mintha éppen a tél kellős közepén sétáltam volna ide be a hóesés elől. Valószínűleg az ideg volt érte felelős.
- Mesélj nekem valamit magadról, ami azóta történt, hogy elmentem! - kértem őt immár nyugodtan, bár hirtelen kicsit túl bensőségesnek éreztem ezt a jelenlegi helyzetet, de nem volt szívem félbeszakítani. Az egész kapcsolatunk kettészakadásáért is én voltam a felelős, ez már túl sok lett volna most.

- Ezt nem tudtam – jegyeztem meg, egy zavart kis mosoly kíséretében, az pedig természetesen nem kerülte el a figyelmemet, hogy balesetet emlegetett. – Mi történt? – kérdeztem csendesen. Tudtam, hogy egyébként nincs hozzá semmi közöm, de egyszerűen meg kellett kérdeznem, mert érdekelt. Nem feltétlenül orvosi szempontból, hanem sokkal inkább azért, mert vele történt valami, és már rágondolni is rossz volt, hogy én nem voltam itt. Nem voltam mellette, amikor kellett volna neki a segítség, a támasz. Ez egy kis bűntudatot keltett bennem, de igazából már oly mindegy volt, hiszen eddig is ezt éreztem.
- Olyasmi – ismertem el, mert nem teljesen az volt az álmom, ahogy végül alakult az életem. Ettől függetlenül még elégedett voltam vele, csak fiatalon más terveim voltak, ez volt minden. – Tudom, ez az egyik kedvenc helyem – ezúttal újra megjelent egy kis mosoly az arcomon. – Köszönöm! – utaltam arra, hogy nekem is kért még egy kávét. – Igazából még mindig nem tudom, hogy mit mondhatnék, vagy mit kérdezhetnék. Nem így terveztem ezt az egészet. Nincs jogom amúgy sem csak úgy kérdezősködni tőled… - hadartam el gyorsan, miközben próbáltam magam összeszedni. Nem lesz így jó, ha ennyire zavart maradok mellette.

- Igen… - bólintottam egyet kurtán, hiszen tényleg nem itt kellett ezt megbeszélnünk. Igazából most még azt sem tudtam, hogy egyáltalán mi az, amit meg kell beszélnünk. Biztos akarom én, hogy rendezzük ezt az ügyet? Attól még, hogy most teljesen normális volt, betudható volt talán a zavarának, amiért belém botlott. Az viszont egyáltalán nem volt kizárt, hogy amikor bocsánatot akarnék kérni tőle, már korántsem lenne ilyen megértő, azt viszont én nem viseltem volna el csak úgy, jó pofát vágva hozzá.
- Ezt nem tudtam – vallottam be, közben egy zavart kis mosoly is megjelent a szám szegletében. Mondjuk teljesen érthető volt, hogy az adományozóknak a tudtára adták, hogy mégis mire fogják költeni a pénzét. Ebbe így nem gondoltam bele teljesen. – Miért? – kérdeztem kissé értetlenül, amikor feleszméltem arra, hogy mit is mondott. Szerintem egyáltalán nem kellett csodálni azért, mert orvos lettem. Bár igaz, lehet, hogy csak számomra volt ennyire természetes és magától értetődő ez az egész.
- Igen, lassan majd tényleg… - ismertem el, de valamiért nem akaródzott megmozdulnom. Most, hogy itt ült velem szemben, sok dologra kíváncsi lettem volna, de nem tudtam, hogy mit kérdezzek. Olyanokra is, amikhez talán már semmi közöm nem volt. – De talán még egy kávé belefér – tettem hozzá és halovány mosolyom újra végigkúszott az ajkaimon. Ez csak egy ajánlat volt, tényleg nem maradt sok időm és utána mindenképpen mennem kell majd. És igen, én is tisztában vagyok azzal, hogy mennyire egészségtelen a túl sok kávé.

Csak egy hálás mosolyt küldtem felé, amiért nem beszélt tovább Olaszországról. Nagyon jól tudtam én, hogy mennyi gyönyörű helyet rejt az a vidék, pont ezért sajnáltam annyira, hogy még nem jártam ott. Talán majd egyszer oda is eljutok, ha lesz egy kis felesleges időm, amit csak és kizárólag magamra fordíthatok majd. Mondjuk egy kis szabadság, bár ez még talán túl korai lett volna, hiszen csak nemrég kezdtem el ebben a kórházban dolgozni. Bármekkora tapasztalatom legyen is, csak úgy nem fognak máris elengedni napokra, vagy akár hetekre is, ezt biztosra vettem. Így sem voltunk elegen a legtöbb műszakban.
Amikor hallottam, hogy mit mondott, kénytelen voltam néhány pillanat erejéig behunyni a szemeimet, hogy össze tudjam szedni magam valamelyest.
- Ezt most ne, Tommy – túl régen mondtam már ki a becenevet, egyből bele is sajdult a szívem. – Ne hidd, hogy én nem gondoltam rád… - tettem hozzá, mert ez így hirtelen talán túl ridegnek hangzott, pedig nem akartam így viselkedni vele. Főleg nem azért, mert ő volt a sértett fél és nem én. Én hagytam el őt és nem fordítva. Neki lett volna meg minden oka arra, hogy úgy bánjon most velem, mint egy utolsó árulóval, de mégsem tette. Még mindig nem értettem egészen, hogy miért nem, pedig megérdemeltem volna.
- Úgy tudom, az adományokból most akarják majd felújítani az egyik emelet kórtermeit – mosolyodtam el akaratlanul is, mert az ilyesmit becsülendő dolognak tartottam. Ezek szerint nem vált rossz emberré, nem vezetett az élete tévútra. Aki adományoz a kórháznak, az bizonyára megbecsült tagja lehet a társadalomnak. Nem is illettem én bele ebbe a környezetbe igazán, bármennyire nyugtatott is meg. – Nagyjából negyed órám van visszaérni. Nagyon maximum húsz perc. Csak kiszaladtam kicsit, de délután még sok dolgom lesz, és ügyeletes is vagyok ma éjszaka – nem tudom, hogy miért mondtam el neki. Valamiért azt akartam, hogy tudjon róla, merre talál meg. Akkor is, ha ő nem lesz ott. Talán egy régi beidegződés tért vissza hirtelen, nem tudom. Még nem is mertem ezen gondolkozni most.

- Pedig pár hete már itt vagyok – vallottam be őszintén. Talán egy kicsit még szégyelltem is magam, hiszen megkereshettem volna már akkor, amikor megérkeztem. Ezzel tehát sikerült is szépen lebuktatnom magam, de nem érdekelt. Ráfoghattam akár arra is, hogy sok volt a dolgom és kész. Amúgy sem lett volna kötelességem, bár ezzel most csak magamat próbáltam mentegetni, én is tudtam. Hiába nem mondtam ki, már elég volt maga a gondolat is.
- Sohasem jártam még Olaszországban – húztam el kicsit a számat, hiszen már számtalanszor szerettem volna oda elmenni, de helyette csak London jutott nekem egy ideig, később pedig ugyebár a Közel-Kelet, mint azt már említettem is neki. Pontosan ezért nem akartam újra elmondani, ráadásul amúgy sem igazán volt kedvem most erről beszélgetni. – Nem hiszem, hogy én kibírtam volna ennyi időt itt… - ráztam meg a fejemet, ahogyan végiggondoltam a dolgokat. – Azok után, hogy milyen helyeken jártam, elkezdtem igényelni a nagyobb teret. Ettől függetlenül még mindig egészen jól érzem magam itt. Talán pontosan ezért – gondolkoztam hangosan, és inkább beszéltem magamnak, mint neki. Ha itt kellett volna töltenem az elmúlt éveket, már tuti nem rajonganék ennyire a kisvárosi életért, ebben teljesen biztos voltam.
- És mivel foglalkozol itt? – érdeklődtem, mert jobb nem jutott eszembe. Mikor itt voltunk mind a ketten, akkor még fiatalok voltunk. Ennyi év alatt azonban muszáj volt valahol elhelyezkednie ahhoz, hogy meg tudja teremteni magának az élethez szükséges dolgokat, szóval én kíváncsian vártam a válaszát. Igazából tippem sem volt, de ezáltal szerettem volna egy kicsit felzárkózni vele kapcsolatban. Talán nem kellett volna, talán felesleges volt, de nem baj. Még az sem érdekelt, hogy nem szeretett magáról beszélni, hiszen a nagy helyzet az, hogy ezért én sem rajongtam különösebben.

- Én sem – nevettem fel újra kínomban, közben még a hajamba is beletúrtam újra. Ez afféle pótcselekvés volt nálam, hogy azzal is időt nyerhessek, és talán valamelyest lenyugtassam magam. Vagy legalábbis megpróbáljam megtenni. Nem volt egyszerű. Tényleg nem tudtam, hogy mit mondhatnék így hirtelen. Nem voltunk már olyan közeli kapcsolatban, nem akartam neki csak úgy fecsegni mindenféléről velem kapcsolatban, viszont az időjárás sablonos témáját sem szerettem volna elővenni, mert az annyira tipikus lenne.
- Téged is, azt hiszem… - vallottam be kissé bizonytalanul. – Egyszerűen fogalmam sincs, hogy mit kezdjek most ezzel a helyzettel. Nem számítottam rá, hogy csak így összefutunk ma, pedig kellett volna. Minden nap fel kellett volna készülnöm erre, de szerintem nem lehet – miután végigmondtam, csak akkor vettem észre, hogy egészen addig még levegőt is elfelejtettem venni. Hirtelen nagyot szusszantam és hosszú sóhaj formájában engedtem ki az eddig bent tartott lélegzetemet. Hihetetlen, hogy egyetlen pillanat alatt mennyire képes volt kifordítani magamból. A jól megszokott, valamennyi határozottsággal és önbizalommal rendelkező énemet hirtelen tíz évvel visszarepítette az időben. Akkor még túl fiatal voltam, túl bizonytalan és befolyásolható, de most már megváltoztam. Nyoma sem volt annak a fiatal nőnek, akit ő szeretett. Na, jó, ez túlzás. Nyomokban azért még ott bujkált ám bennem, csak az évek során túlságosan is háttérbe szorult ahhoz, hogy az ismerős közeg hatására egyszerűen előjöjjön ismét.
- Sokfelé – vontam meg a vállaimat nemes egyszerűséggel, de még én is éreztem, hogy ez túlságosan szűkszavú válasz volt a részemről. – Egy ideig Európában, később meg a Közel-Keleten – tettem még hozzá végül, miközben bekaptam az utolsó falat süteményt is, és eltoltam az üressé vált tányért. – Nem igazán beszélhetek róla – húztam el alig láthatóan a számat. Pontos részleteket nem árulhattam el, még mindig kötött a szavam, amelyet az eskümkor mondtam el. – A katonaságnál dolgoztam – toldottam meg azért a mondandómat, nehogy azt higgye, hogy ez csak sablonos duma nálam. Nem az volt sajnos. – És te? Itt voltál? – érdeklődtem, közben két kezem közé fogtam a csészémet és kortyoltam egyet a már langyosodó kávémból. A csésze pereme felett néztem rá, és az jutott eszembe, hogy még mindig le tudnak nyűgözni azok a hihetetlenül kék szemek.

Az azért valamelyest mégiscsak vigasztalt, hogy ő sem tudott mit kezdeni magával. Magamat próbáltam nyugalomra inteni, de a kezem még így is remegett picit, úgyhogy megfogtam a korábban leejtett villát, hogy addig is lefoglaljam valamivel, mielőtt még észrevenné. Éppen elég kellemetlen volt nekem a felismerés, hogy mennyire kizökkentett az én kis megszokott magabiztosságomból az, hogy hirtelen feltűnt. Ez is elég árulkodó jele volt számomra annak, hogy még mindig nem tudtam teljesen túllépni rajta. Talán soha nem is akartam, de hogy ezt neki el kellene-e mondanom, az nem is volt kérdéses. A válasz egy határozott nem volt. Nem szabadott, hogy megtudja, még ha a viselkedése arról árulkodott is, hogy nem haragszik rám.
Őszinte meglepettség ülhetett ki az arcomra, amikor arra kért, hogy maradjak, pedig már éppen arra készültem, hogy összeszedem a holmimat és a lehető leghamarabb kereket oldok. Gyávaság lett volna a részemről, tudom én is. Ettől függetlenül mégis úgy éreztem, hogy jelenleg ez a legjobb, amit tehetek. Nem csinálhatunk úgy, mintha nem telt volna el az a hét év és nem történt volna velünk semmi. Pont azt a kritikus felnőtté válási időszakot töltöttük külön, amit talán együtt lett volna a legjobb. Még mindig azt mondogattam magamban, hogy akkor az életem nem így alakult volna. Az viszont igaz, hogy nem bántam, hogy végül ilyen lett, egyszerűen csak másabb ember lennék, ha már évek óta egy családot alkotnánk mi ketten. Talán többen is…
- Rendben – egyeztem végül bele. Miért éreztem úgy, mintha egy teljesen ismeretlen emberrel osztanám meg az asztalomat? Hiszen egy időben ő volt számomra az első, nála jobban senki nem ismert engem. Erre most úgy viselkedek, mint aki totál bekattant. – Én csak azt hittem, hogy te… - végül megráztam a fejemet. – Mindegy, nem érdekes – próbáltam egy újabb mosolyt kipréselni magamból, többé-kevésbé sikerült is. Valamiféle grimasz legalábbis mindenképpen felbukkant az arcomon.
- Ebédszünetem van, de hamarosan majd vissza kell mennem dolgozni – válaszoltam gyorsan, mielőtt még magyarázkodni kezdene. – Most itt kaptam állást a kórházban – tettem hozzá, amivel próbáltam a társalgás vonalát tovább vinni. Nem volt egyszerű, mert nem tudtam, hogy ennyi év után miről beszélhetnénk, mit mondhatnék neki. Egyáltalán hogyan kellene viszonyulnom hozzá. Úgy semmiképpen sem lehetett, mintha csak régi ismerősök lennénk, pedig pontosan ezt a vonalat próbáltam most erőltetni.

Halványlilám sem volt arról, hogy mégis hogyan kéne kezelnem ezt a helyzetet. Az volt a legnagyobb baj, hogy túl hirtelen zúdult most a nyakamba ez az egész, és azt sem tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Nemhogy vele! Amennyire látni akartam már a visszatérésem, sőt, évek óta, most annyira berezeltem attól, hogy itt állt mellettem. Ennek egyáltalán nem így kellett volna történnie. Ez az én fejemben úgy zajlott le, hogy én kifogástalanul nézek ki, nem éktelenkednek bőrönd nagyságú táskák a szemeim alatt, ő pedig valamivel megviseltebbnek tűnik, mint amilyen most volt. Mégis mit vártam? Hogy hét éven át ő csak rám fog várni és teljesen magába fordul? Hogy nem alszik jól, mióta én nem fekszem mellette az ágyban? Naiv ostobaság volt, pedig én nem vagyok naivnak nevezhető nő. Bármi mással lehetne vádolni, de ezzel egészen biztos, hogy nem. Még az is lehet, hogy rég boldog házasságban él, és én csupán egy elfeledett, megkopott emlékképe vagyok, semmi több.
- Én is! – hazudtam szemrebbenés nélkül, és végül még egy mosolyt is sikerült kicsikarnom magamból. Elég volt rám néznie ahhoz, hogy tudja, hogy menyire nem igaz, amit mondtam. Azért az valahol mégiscsak vigasztalt, hogy ő is éppen olyan zavartnak tűnt, mint amilyennek én éreztem magam. Erről árulkodott többek között a dadogása is, pedig ha az emlékezetem nem csal, az ilyesmi nem volt rá jellemző korábban. Kitudja, hogy mi történt vele, amióta nem találkoztunk…
- Persze, ne haragudj! – nevettem fel, hangomban feszültség vibrált. Kicsit összébb húztam a cuccaimat, hogy lepakolhassa azt, amit vett magának. Aztán idegesen simítottam el néhány tincset a fülem mögé, mintegy pótcselekvésképpen. – Teljesen megfelejtkeztem magamról, meg a jó modorról – ingattam a fejemet rosszallóan. Nem tudtam, hogy vár-e valakit, vagy nem. Lehet, hogy csupán a zsúfoltság miatt ült le mellém, kitudja. – Nemsokára végzek is, aztán nyugodtan megeheted a sütidet – nem tudom igazából, hogy ezt miért mondtam. Nem akartam elmenni, de még mindig féltem tőle. Ettől az egész találkozástól, rám nem jellemző módon. Attól, hogy még mindig haragszik rám, a látszat ellenére is. Nem tudtam volna elviselni sem az elutasítást, sem a még mindig meglévő sértettséget, pedig minden oka megvolt rá a történtek után.

Annyira egyszerű volt kikapcsolni egy kicsit és elfelejtkezni a világról. De pontosan ezért jártam ebbe a cukrászdába, nem? Kicsit feltöltött, és az sem ártott, hogy úgy nagyjából ébren tudtam maradni. Egy orvosnál az ilyesmi azért nem hátrány, ha éppen a kórházban kellene helyt állnia, és nem szabadnapja van. Nekem sajnos nem volt szabadnapom, de a szemeim alatt akkora karikák éktelenkedtek szerintem, hogy egy részét még a smink sem volt képes eltakarni, amit magamra kentem. Pedig én mondom, hogy nagyon igyekeztem!
Tekintetem közben a kinti világ irányába terelődött, és már csak automatikusan raktam a számba egyik falatot a másik után, időnként megtűzdelve egy-egy korty kávéval. Mozdulataim monotonná váltak, és a gondolataimnak is sikerült annyira elkalandozniuk, hogy ne a benti embertömegre figyeljek, akiket a vendégek tettek ki. Nem az érdekelt, hogy idebent mi volt, hiszen a párokra most nem voltam kíváncsi, nem akadt hozzá felesleges türelmem jelenleg. Így az üvegen keresztül azonban olyan érzésem volt, mintha egy filmet néznék a kintiekről. Egy anyuka kézen fogva vezette a kislányát, egy fiatal lány pedig éppen kocogott, pórázon vezetve a kutyáját. Olyan átlagos volt, olyan hétköznapian megnyugtató, amilyenben nekem talán sohasem lesz részem.
Gondolataimból még a nevemen szólító hang sem zökkentett ki, valószínűleg csak ezért nem esett le, hogy kihez is tartozik. Pedig ezt a hangot alapvetően egyből felismerném bárhol, most mégsem történt meg, csupán továbbra is kifelé néztem.
- Attól tartok! – feleltem. Már megszoktam, hogy az elmúlt néhány hétben több régi ismerős is odajött hozzám, és csodájára járt annak, hogy újra a városban vagyok. Először azt hittem, hogy megint csak egy bámészkodó, pletykára éhes régi ismerőssel van dolgom, habár jobban belegondolva a férfiakra ez nem volt jellemző. Inkább a nők azok, akik mindenre kíváncsiak, így hát felpillantottam a kék szempárba, amikor kapcsoltam. Hirtelen olyan erővel taglózott le a felismerés és a látvány, hogy a villa kiesett a kezemből és csörömpölve hullott a tányérra. Először nem is tudtam mit mondani, csak látható meglepettséggel figyeltem az ismerős, mégis idegen arcot. Mind a ketten idősebbek lettünk, bár rajtam ez bizonyára jobban látszott. Most sajnáltam csak igazán, hogy ilyen ramatyul néztem ki, hiszen azt akartam, hogy amikor újra összefutunk, akkor a régi, ellenállhatatlan formámban tündököljek. Erre tessék! Azt hiszem, hogy ennyit a tervekről…
- Tom… - muszáj volt kimondanom a nevét, egyszerűen kísértést éreztem rá, ugyanakkor totálisan idiótának is éreztem magam. Ennél frappánsabbat is mondhattam volna, de jelenleg ennyi tellett tőlem. Még mindig nem voltam biztos abban, hogy én készen állok erre a találkozásra. A sors azonban nem kérdezte meg, hogy szeretném-e. Egyszerűen csak idepottyantotta elém ezt a lehetőséget és nem hagyott menekülési útvonalat. Biztos, hogy túl sokáig odáztam el ezt a találkozást. – Hogy vagy? – nyögtem ki végül erőltetetten, de a mosolyt csak nem tudtam az arcomra varázsolni, ahogyan arról is elfelejtkeztem, hogy hellyel kínáljam őt. Azért még mindig jobb, mintha azt mondtam volna, hogy milyen régen találkoztunk, pedig első körben majdnem az lett belőle.

Ez a nap egy kicsivel sem jobb, mint a tegnapi vagy a tegnapelőtti volt. Az éjszakáim ugyanolyan borzalmasak már hetek, sőt, hónapok óta, úgyhogy ezen nem is volt okom csodálkozni. Ezekben az esetekben azonban szüksége van az embernek valamire, ami egy kicsit doppingolja a kedvét és kellőképpen feldobja a napját. Amikor először felfedeztem a cukrászdát, már akkor is ehhez hasonló élményben volt részem és remek hatást gyakorolt rám. Legalábbis a következő napig, amikor ismét szükségem lett némi csokira, vagy legalábbis cukros valamire, ami enyhíti a rossz hangulatot, a mellé rendelt kávé pedig felélénkít valamelyest, már amennyire ez lehetséges az én esetemben. Már-már kóros álmatlanság áll fent nálam, és valószínűleg ez meglátszott a nyúzott ábrázatomon is. Bizonyára nem véletlenül méregettek aggodalmas pillantással a nővérek sem, akik egy-egy nap során mellém voltak beosztva. Ez nagyon lehangoló ám!
Mint általában, most is az ebédszünetemben menekültem át ide, hogy némi vigaszra leljek. Szeretek emberek között lenni, mert kellőképpen elterelik a figyelmemet. Persze a kórházban is sokan vesznek körül, de az mégis teljesen más, mint itt lenni, ahol mindenki magára szán néhány percet, és kényezteti kicsit a szervezetét. Talán nem egészséges az a sok muffin és cukormázas dolog, amit itt magamba szoktam tömni, de ez érdekelt most a legkevésbé. Sajnos a stresszes életmód miatt nem sok kalória ragadt rajtam egyébként sem. Sokszor nem tudtam, hogy ennek örüljek vagy inkább sírjak miatta…
Sajnos a megszokott asztalomnál már ült egy fiatal párocska, mire irigykedő pillantást vetettem rájuk. Igen, túl magányosnak éreztem magam, mióta visszajöttem. Egyszerűen nem találtam a helyemet, ugyanakkor mégis nyugodtabbnak éreztem magam, mint az elmúlt évek alatt bármikor. Talán a kisvárosok utánozhatatlan bája teszi, vagy valami egészen más. Az otthonosság érzete. Nem tudom, de talán idővel majd sikerül kiderítenem, addig azonban jól fog jönni egy nagy adag csoki torta. A legnagyobb szeletet kértem és még az sem érdekelt, hogy kicsit többet kellett fizetnem, mint máskor. Mivel azt mondták, hogy majd kihozzák nekem az asztalhoz a rendelésemet, így a táskámat ismét felmarkolva, már oda is léptem egy üres asztalhoz. Pont az egyik nagyobb ablak, illetve kirakat mellett volt. Szerettem ezeket a helyeket, mert innen nézhettem az utcán elhaladó járókelőket, amiből következett az is, hogy inkább rajtunk gondolkoztam, mint magamon és a kiábrándító, szánalmas helyzetemen. Pedig nem vagyok én elveszett lány, nem szorulok rá mások sajnálatára és nem is viselném el. Az utóbbi időben azonban túl sok ilyesfajta közeledést kaptam, még idegenektől is.
Alig egy percen belül már landol is előttem a csésze kávé és a tányérra helyezett, étvágygerjesztő sütemény. Egyből felkapom a fejemet és rámosolygok a lányra, aki kihozta nekem. Amint újra magamra maradok, már le is vágom az első falatot, és a villára ügyeskedve a számba teszem. Hihetetlen, hogy még mindig ennyire le tud nyűgözni egy kis finomság. Olyannyira, hogy majdnem teljesen meg is felejtkezzek a külvilágról. Azt hiszem, hogy pont ezért járok ide.