Nem emlékeztem pontosan arra, hogy mikor és miért jártunk ebben a cukrászdában utoljára. Bár mióta keresztszülők vagyunk, többet jártunk itt, viszont lehet hogy azt is mondhatjuk, hogy megbuktunk ebben a szerepben. Ezért is nem lepett meg túlságosan Rose kérdése, miután a helyiségbe belépve felém fordult. Tekintete bizalmatlanságban úszott, én pedig egy sóhaj kíséretében fogtam meg a kezét. - Nem lepődöm meg,h ogy ezt kérdezed. - jegyzem meg halkan, kezem pedig végigszánt az arcán. - De mégis mire gondoltál? Hová mehetnénk? - kérdeztem aztán. Velem mindig is lehetett egyezkedni. Már minden megváltozott, mióta egykoron Lee meghalt, Oliver pedig nemes egyszerűséggel behódolt az őrületnek. Mi hárman előtte elválaszthatatlanok voltunk... most pedig nem is látjuk egymást. Bár az biztos, hogy Lee-t nem is szeretném túl közelről megismerni ismét, mert az azt jelentené, hogy meghaltam.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Egyrészt meglepett az a pozitív gondolkodásmód, amit észleltem nála, másfelől viszont nagyon is örültem ennek az új énjének. Hiszen ha nem arra gondol, amit elveszített, hanem sokkal inkább azokra a dolgokra, amiken keresztül ment az elmúlt hónapokból és persze ha le is tudja vonni belőlük a tanúlságokat, annak is nagyobb lesz a valószínüsége, hogy könnyebben túl tudja majd tenni magát a dolgon. - Biztos, hogy nem Sean volt az igazi! - javítottam ki az előző megjegyzését, hisz ő annál a csókánál százezerszer jobbat érdemel. Ez tuti! Bátorító mosolyt küldtem feléje, amikor ő is megszorította az én kezemet. Ezzel a cselekedetével rájöttem, hogy szüksége van rám.. sőt, most talán még az eddigieknél is jobban. Na nem, mintha megfordult volna a fejemben, akár csak egy pillanatra is, hogy magára hagyjam! Szó sincs semmi ilyesmiről. - Helyes! Mert senkinek nem szabadna szó nélkül hagynia egy ilyesmit. Te nem egy vértasak vagy, akiből csak úgy pricc pracc ihatnak! - mondtam a kelleténél kissé ingerültebben, hisz nem tagadom, nagyon is kiakasztottak a hallottak. Elijah kapni fog még ezért! Aztán csak ittam a szavait, melyek többnyire a jóképű vámpír csávó magasztalásáról szóltak. Szent ég, csípjenek meg, ha tévedek, de azt hiszem Kendra most igazán SZERELMES. Ha még azzal a lényeges információval sem tud foglalkozni, hogy a csávó voltaképpen az ellensége. - Woow, barátnőm! Most szó nélkül maradtam - esett le az állam látványosan, kissé el is túlozva a valóságot, hogy kellőképpen illusztrálhassam a számára, hogy mennyire vagyok meglepődve. - Tiltott gyümölcs.. hm.. jól hangzik - kacsintottam rá sunyin Kendrára. Aztán rám került a sor.. és amint elkezdtem beszélni a 'problémáimról', mint azt sejteni lehetett, barátnőm álla hamarosan találkozott is a padló felszínével. - Mostmár jól vagyok, csupán egy kicsit megterhelt a varázslat, ennyi az egész. A vámpírról csak annyit tudok, hogy Annabelle Johnson-nak hívják.. rögtön lelépett, amint sikerült a bűbáj - vallottam be, hisz az igazság az , hogy kissé szégyelltem is magam, hogy nem voltam elég éber abban a pillanatban. Mert ha akkor jobban figyelek, talán sikerült volna megállítanom, és újra kinyírnom.. vagy legalább elbeszélgetnem vele. Denem volt időm gondolkodni, mivel Kendra hamarosan a következő kérdését is feltette, így hát nagy nehen át kellett térnem a drága bátyámra. - Niken nem rég megjelent valamiféle vadász jel. Legalábbis ezt sikerült eddig kiderítenem s emiatt jött a városba. Na meg persze, mert állítólag hiányozott neki a drága húgicája -forgattam meg a szemeimet unottan. - Na de beszéljünk inkább valami vidám dolgokról. Képzeld, ma reggel kaptam az értesítőt, hogy megkaptam a Whitmore-on a földrajztanári posztot, csak akkor nem igazán volt kedvem örömködni. Lesz ott ma valami buli is, mit szólnál hozzá, ha esetleg elnéznénk arrafele? Ugyis olyan régen nem buliztunk már mi ketten - néztem rá esdeklő kiskutya szemekkel, egészen addig míg el nem értem a kellő hatást és barátnőm bele nem ment a tervbe és el nem indultunk ruhát venni. És a döntés a te kezedben van Ha akarod, akkor ez egy záró, ha nem akkor válaszolhatsz is rá, mindenesetre akkor a buliban folytatjuk
Soha se voltam az a típus, aki könnyen beszél magáról vagy a problémáiról. Talán ezért is vagyok annyira magamnak való, de már magam sem tudom, hogy milyen vagyok valójában, hiszen elég volt egy nap és minden megváltozott. Egyszerűen már magam sem tudtam, hogy ki vagyok és mit akarok. Valószínűleg ez zavart a legjobban és nem is Sean-es dolog. Elbizonytalanodtam és kételkedtem már saját magamban, s most volt a legnagyobb szükségem a barátnőmre. Eddig is mindig önálló voltam és soha senki véleménye nem érdekelt, de most minden megváltozott. Vajon én is változtam, vagy ez lett volna az igazi énem, amit jó mélyen eltemettem magamban? Fogalmam sincsen. Semmi baj. - mondtam neki egy halovány mosollyal, majd én is megfogtam a kezét. - Talán nem is Sean volt az igazi, illetve fura módon nem a Sean-es dolog miatt aggódok nagyon. - mondtam neki elcsukló hangon és magamat se értettem, hogy mi van velem. Soha se szoktam így viselkedni. Tényleg valami nincs rendben.. Majd amit Elijah-ra mondott azon hangosan felnevettem.- Igen, azt már én is tervezem, hogy valahogyan vissza fogja kapni. - mondtam neki egy ördögi mosoly kíséretében. Majd végül elértünk arra a pontra ami a legjobban foglakoztatott, még pedig L, a vámpír fiú. Nem, ő nem bántott engem. Ő sokkal inkább.... - elkezdtem keresni a megfelelő szót, de nem igen jutott eszembe, hogy mit is lehetne most mondani. Szóval inkább folytattam tovább.- Igen, azt hiszem jól nézz ki, de talán nem is ez a lényeg, hanem az, hogy olyan dolgokat érzek amikor vele vagyok, amiket talán még soha se éreztem. - mondtam neki egy apró sóhaj kíséretében. - Tudom, hogy veszélyes, de azt hiszem még ez is sokkal inkább vonzóbbá teszi, hiszen olyan mintha tiltott gyümölcsök lennék egymásnak. - mondtam neki egy apró nevetés kíséretében, hiszen elég fura hasonlat volt tőlem. Magam sem tudtam, hogy mit mondhatnék még, hiszen annyira fura és szokatlan volt még számomra ez a dolog. Feltámasztottál egyet?- néztem rá döbbenten, majd gyorsan még jobban szemügyre vettem őt.- Ugye minden rendben van? Jól vagy? Nem esett bajod? -kérdeztem tőle aggódva, mert jól tudtam, hogy nem kis erőfeszítés lehet ez számára, majd végül óvatosan feltettem a legfontosabb kérdést.- De mégis kit támasztottál fel? - néztem rá kíváncsian és aggódva. Visszajött a bátyád? Mégis minek? Mit akar tőled már megint? - néztem rá rosszallóan és biztos voltam abban, hogy seggbe rúgom azt a pasit, ha bántani meri a barátnőmet. - Boszit is? - már tényleg nem tudtam mit mondani, csak néztem rá kikerekedett szemekkel és reméltem, hogy részletesen el fog mesélni majd mindent.
•• ฝusic: ••Note: Bocsánat a késésért [You must be registered and logged in to see this link.]
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Amikor megszólalt és az egész témát összecsapta egy annyival, hogy zűrös az élete és ez megviseli.., már tudtam, hogy gond van. Na jó, igazat állított, hisz a legutóbbi találkozásunk se alakult valami fényesen.. hála annak a nyavajás vérszívónak. De mi ott voltunk és kiálltunk egymás mellett. És ez a legfontosabb. Bármi is történjék, én itt leszek neki, mint a barátnője és a lelki szemetese, ha arról van szó. Bár, mindig is utáltam azt a szerepkört.. a lelki szemetest és emiatt általában nem is szoktam soha felajánlani ezt senkinek - kívéve Kendrát. Valamiért a mi barátságunk sokat jelent nekem.. és csakis ez számít. Úgyhogy ahelyett, hogy hagynám az egészet a fenébe, tettem amit tennem kellett és szépen vártam míg barátnőm megnyílik, hogy segíthessek neki. És nem is kellett sokáig várnom, míg szóba jött a múltkori ürge.. Sean.. minden probléme kezdete. Meghallván, hogy mit tett vele, először egyfajta ámulat csodálat suhant át az arcomon, hogy tényleg megtette, amit akart, majd észhez térvén gyorsan megráztam a fejemet, mielőtt még meglátna. Nem kis meglepetésemre a varázslat nem úgy sült el, ahogyan azt szerettük volna.. hát persze, mindig ott van az a kiskapu, amit elfelejtünk végiggondolni, ha az ember egyszer elragadtatja magát és a mágia segítségét hívja. Bár, kicsit sértett a gondolat, hogy ahelyett, hogy engem hívott volna segítségül, inkább megbűvölt egy random boszorkányt, hogy segítsen neki.. Na de igyekesztem nem láttatni eme sértettségérzetemet. "Keresi a hiányzó darabkáját.." Az igaz szerelem ereje.. lehetséges lenne, hogy tényleg erről van szó? Mert ha igen, akkor Kendrának mindenképpen el kell felejtenie ezt a srácot, nem szabad több könnycseppet ejtenie őérte. Hiszen ha nem erről lenne szó, Sean könnyű szerel elfelejthette volna azt az Aurorát és tért volna vissza Kendrához. De nem ez történt. - Sajnálom.. - bukott ki belőlem akaratlanul is, miközben tovább szorítotottam a kezét, hogy érezhesse, itt vagyok vele. És aztán felcsendült az egyik ősi, Elijah Mikaelson neve is.. Állítólag ő az egyik 'legbecsületesebb' ősi a családból.. hah, mindig is tudtam, hogy ez csak mendemonda és igen távol áll a valóságtól. - Elijah kapni fog ezért.. megígérem - néztem barátnőmre, miközben tekintetem szinte tüzelt az elhivatottságtól. Mert senki nem úszhatja meg azt ép bőrrel, ha engem vagy a hozzám közelállókat bántja. Semmiképpen. Ki fogok találni valamit. Ki kell találnom valamit. És mikor már azt hittem, ezek után nem tud már olyan mondani, amin meglepődnék, azzal, hogy ismét beszélni kezdett, barátnőmnek sikerült bebizonyítania, hogy mekkorát tévedtem. Találkozott egy másik vámpírral is.. aki viszont nem bántotta, sőt mi több.. FELFORGATTA AZ ÉLETÉT? Végre egy jó hír! Méghogyha egy vámpírnak is köszönhető mindez.. ez akkor is egy jó hír. Egy széles mosoly terült szét az arcomon, miközben próbáltam összeszedni a gondolataimat. - Ki ez a srác? Jól néz ki? Ugye ő nem bántott? - kérdések százai árasztottk el a gondolataimat, mint általában amikor bezsongok. - De tudnod kell.. ez veszélyes. Mármint te farkas vagy, míg ő vámpír.. - emlékeztettem a fajtáik közötti ellenségeskedésre. Aztán, mint azt sejteni lehetett, rám került a sor.És én végre megembereltem magam és erőt merítve barátnőm bátorságából beszélni kezdtem. - Az az igazság, hogy az utóbbi időben rám is rámjárt a rúd. Bár, engem nem támadtak meg vámpírok, sikeresen feltámasztottam egyet a halálból, mivelhogy az illető szépen kijátszotta a bizalmamat és elérte, hogy megsajnáljam - szorult ökölbe a szabad kezem a gondolatára, hogy azóta is él és virul és kedvére öldösi az ártatlanokat. - Illetve ha egy feltámasztás még nem viselt volna meg eléggé, a bátyámmal is sikerült összetűzésbe kerülnöm, aki nem rég felbukkant a városban. Jaj, és nem rég még egy idősebb boszit is feltámasztottam, aki kívételesen meg is érdemelte.. hát az kimerítő egy varázslat volt - vallottam be, hisz azóta is úgy érzem magam, mint egy zombi. Vagy egy "járkáló", a legújabb trendsorozatból.
Már régen jártam erre, bár úgy csinálok, mintha mostanában sűrűn járnék akárhol is. Mintha valami szobafogságra ítéltük volna magunkat. Még a gondolat is nevetséges, de ha már nekem is így tűnik, akkor lehet benne valami. Mégis arra jutottam, hogy a lényeg az, hogy élünk és viszonylag minden rendben van. Viszonylag. Azt hiszem. Beléptünk a cukrászdába és rögtön megcsapott az az édes illat, ami talán vámpírként nem kellett volna, hogy érdekeljen és magával ragadjon, mégis imádtam. Aki ismer egyébként is tudja rólam, hogy inkább szeretném embernek nevezni magam, mint vérszívónak, hiszen nap mint nap azért küzdök, hogy elveimhez hűen ne bántsak senkit és ne okozzak kárt senkinek, csak szimplán éljem a normális kis életemet azzal, akit szeretek. Szerencsére mostanában nem jöttek közbe gubancok, amelyek megakadályozták volna ezt. Leültünk az egyik asztalhoz és rendeltünk. A süti mellé kávét is kértem és amint a pincér visszaszállingózott a helyére Nate-re néztem. - Nem gondolkoztál még azon, hogy itt hagyjuk ez a helyet? - Csúszott ki a számon hirtelen, az ötlet maga mégsem volt légből kapott, mostanában eszembe jutott hébe-hóba, hogy milyen lenne máshol élni. - Mármint szeretem ezt a várost és jó itt, csak... nem is tudom. - Zavarodtam bele kissé a mondandómba.
Ne szerénykedj Crystal. - mondtam neki mosolyogva, hiszen tényleg mindig is nagyon szép lány volt. Persze néha ő is eléggé nyúzottan nézett ki, de a mai világban szinte csak a vámpírok nem néztek ki nyúzottnak néha-napján. Mosolyogva figyeltem őt és kicsit aggódtam érte, hiszen egy városban lakunk még se túl gyakran találkozunk, talán emiatt is éreztem azt, hogy valami baj lehet vele. - Tudod kicsit zűrös az életem és ez eléggé megvisel. - mondtam neki egy halvány mosoly keretében, majd rámosolyogtam a pincérre és elvettem a forrócsokimat. Óvatosan belekortyoltam, majd a mellé rakott kekszet kezdtem el babrálni. Reménykedtem abban, hogy egy kis időt nyerek, de tévedtem. Jól tudtam, hogy nála úgy se tudom elterelni a beszélgetést, illetve talán ő volt az egyetlen aki még akkor is átlátott volna rajtam, ha éppen hazudok. Elég meglepő, de neki még soha se hazudtam. Röpke habozás után elkezdtem beszélni, mert úgy éreztem valakivel muszáj beszélnem. Emlékszel a múltkori fickóra, Sean-re? - néztem rá érdeklődve, de szinte egyből folytattam is.- Nos, megbűvöltem egy boszorkánnyal, hogy elfelejtse Aurora-t, de azt hiszem még így se működött a dolog. Nem olyan volt mint régen. - mondtam picit hadarva, mert minél hamarabb túl akartam lenni rajta. Tudtam, hogy nem helyes amit tettem, de már késő bánat, plusz én ilyen vagyok és a barátnőmnek ezt is meg kellett már szoknia. Amit akarok azt általában elveszem. - A varázslat működött, de még mindig annyira távolinak tűnik ő. Tudom, hogy keresi és kutatja a hiányzó darabkáját. Reggel el is ment, majd én is elmentem. Először találkoztam egy ősivel, Elija-val. - most először néztem rá amióta beszéltem. - Ő éppenséggel lakmározott belőlem. - mutattam a nyakamon lévő nyomra, mert még mindig nem múlt el teljesen. - Aztán meg találkoztam egy másik személlyel, aki nem mellesleg egy vámpír. A lényeg az, hogy sikeresen egy nap alatt felforgatta az egész életemet. Mellette teljesen más voltam és olyat kezdtem elérezni, amit már nagyon régen éreztem. - mondtam szinte elcsukló hangon, majd az asztalra borultam. Nem is értem, hogy lehetek ennyire szerencsétlen, hogy mindig történik velem valami. Egy darabig nem mozdultam, majd vettem egy mély levegőt és újra Crytal-ra pillantottam.- De inkább mesélj te. Mi történt veled? - kérdeztem tőle kicsit aggódva, mert láttam rajta, hogy nincs jól. Sajnáltam azt is, hogy az előbb csak úgy kifakadtam, mert nem szoktam, de most már tényleg úgy éreztem, hogy tiszta káosz az életem.
•• ฝusic: ••Note: Bocsánat picit hosszú lett [You must be registered and logged in to see this link.]
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Bókja hallatán, miszerint jól nézek ki, szinte elnevettem magam, de végül mégiscsak visszatartottam magam és inkább egy vicces kis felelettel vágtam ki magamat. - Tudod, csakis a smink teszi - kacsintottam rá humorosan, hisz azok után, amiken keresztülmentem, tuti nem így néznék ki, ha nem sminkelném magam. Vagyis.. minimum a fáradtság jelei látszódnának rajtam, ha más nem is. - Mondanám, hogy te is jól festesz, de a szemedben mást látok - húztam el az ajkamat, hisz egyáltalán nem örültem az előbbi felismerésemnek. Mertem remélni, hogy legalább neki jól alakultak a dolgai. Azt hiszem, beletörődhetnék már, hogy nálunk soha semmi sem fenékig tejfel.. Mindig ránk jár a rúd, de főleg Rá.. Ismét eszembe jutott az előző találkozásunk. De nem, nem hozhatom fel annak a ficsúrnak a nevét, aki miatt anno annyit szenvedett, mert lehet, hogy most is ővele van a gond. És akkor kinyírom! Mert senki sem szórakozhat a barátnőmmel! Az kizárt. Ha kell megkeresem és én magam húzok le neki egy istenes pofont. Na de ne szaladjak ilyen előre.., hiszen az is lehetséges, hogy Kendrának sikerült túllépnie az előzőn és új utakra indult. Erre gondolva, ismét elkapott a gépszíj és eszméletlenül kíváncsi lettem a történtekre. - Miért, mi történt? Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz.. - fogtam meg hirtelen a kezét, mert nem szerettem őt szomorúnak látni. Aztán hirtelen rám terelődött a szó, én meg nem igazán tudtam, mit is felelheték, amivel nem terelném át rögtön a témát magamra. Most ő volt a fontos, én ráérek. - Hát, kicsit kimerült vagyok mostanság. Tudod, nálam is összejött a dolgok - mondtam röviden és tömören összefoglalva az elmúlt hetekben történteket. - De most nálad tartottunk - kanyarodtam vissza hozzá, majd elgondolkodva folytattam. - De ha MÉG nem akarsz beszélni, ha akarod órákat panaszkodhatok a saját gondjaimról is - helyesbítettem, hisz nem azért hívtam ide, hogy lelombozzam a kedvét és szomorú legyen, közben nyomatékosítva a 'még' szócskát.
Viszonoztam az ölelését és a pusziját is. Mosolyogva figyeltem őt. Ő még mindig nagyszerűen nézett ki, észbontó volt, de volt valami a szemében ami azt tükrözte, hogy nincs minden rendben, persze nem voltam biztos abban, hogy igazam van, de nem is akartam egyből letámadni őt.- Jól nézel ki.-mondtam neki kedvesen és mosolyogva. - Te is nekem. - mondtam neki még mindig mosolyogva, majd helyett foglaltam az egyik széken. Sokan voltak itt, de most nem is érdekelt ez a dolog. Jó volt végre újra látni egy barátot, akivel beszélhetek bármiről, hiszen ő nem fog elítélni semmiért se. Látta már a legrosszabb énemet is, szóval nem kell aggódnom. Minden rendben? - kérdeztem vissza nevetve.- Ismersz már, nálam soha semmi nincsen rendben. Most meg pláne nem. - mondtam neki nevetve, majd rendeltem egy italt. - De inkább mesélj te. Mi van veled? - teremtem rá a szót, mert még egyszerűen nem bírtam volna beszélni arról amik történtek velem az elmúlt napokban.
•• ฝusic: ••Note: lesz még jobb is [You must be registered and logged in to see this link.]
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Nem tudom, mennyi ideig ülhettem ott és várhattam Kendrára, de nem is érdekelt. Hisz úgysem lenne semmi más értelmes dolog, amit csinálhatnék.. ja, az önsajnálaton kívül. Abból meg köszönöm szépen nem kérek. Így hát, csak iszogattam tovább a kávémat, míg egyszer.., legnagyobb örömömre ki nem nyílt a cukrászta ajtaja. Reménykedve emeltem égnek a szemeimet, majd ezer wattos mosoly kúszott az arcomra a belépő lány láttán. Kendra! Hát, eljött! - Szia! - köszöntem én is, majd amint elért az asztalomhoz, gyorsan felpattantam és jó szorosan a karjaim közé zártam őt. - Hiányoztál! - tettem még hozzá, majd egy cuppanós puszit leheltem az arcára, a viszontlátás örömére. Olyan jó volt most itt lenni vele.. az utolsó találkozásunk óta. Tényleg mennyi idő is telhetett el azóta? 3 hét, vagy több? Fura, hogy bár mindketten a városban élünk, mégse futunk össze valami gyakran. - S mi a helyzet veled? Remélem minden rendben van - kérdeztem, miután nagy nehezen elváltunk egymástól és helyet foglaltunk az asztalnál. Ahogy belépett az épületbe mintha egy pillanat alatt jött volna vissza az életkedvem, maga mögött hagyva az előbbi önsanyargató Crystalt. Hiába, Kendra a jelenlétével elérte, hogy ismét visszatérjen az örök mosolygós, optimista, holtáig kíváncsi énem. Mert annyira, de annyira érdekelt, hogy mivel tölthette az elmúlt heteit, s remélem, ő valamivel vidámabb dolgokkal foglalatoskodott, mint én.
Éppen kiléptem a fürdőből, amikor láttam, hogy valaki keresett. Nem nagyon volt kedvem senkivel se találkozni most, hiszen eléggé sok minden történt velem azóta. Magam sem tudtam már, hogy mi van és mit érzek. Vagyis pontosan tudtam, hogy mit érzek, csak egyszerűen ez az érzés megrémített. Felvettem a telefonomat, majd visszahallgattam az üzenet. Egy pár percig még úgy gondoltam lemondom inkább és kicsit egyedül maradok, de már annyira régen nem láttam Crystal-t, illetve úgy éreztem muszáj valakivel beszélnem, ha nem akarok becsavarodni. Gyorsan felöltöztem, megszárítottam a hajamat. Felvittem egy kis sminket az arcomra, felkaptam a dzsekimet, majd a táskámat és végül útnak indultam. Lassú léptekkel sétáltam és közben néztem az embereket. Mindenki vidámnak és boldognak tűnt. Minden olyan volt, mintha az élet csupa derű és boldogság lenne, pedig nem így volt. Lassan, de biztosan megérkeztem a bolt elé. Egy pillanatig haboztam, majd vettem egy mély levegőt és besétáltam a boltba. Körbenéztem, majd megpillantottam Crystal-t. Még mindig gyönyörű volt, szinte semmit se változott mióta utoljára láttam. - Szia. - köszöntem neki mosolyogva, majd elindultam felé.
•• ฝusic: ••Note: lesz még jobb is [You must be registered and logged in to see this link.]
Manapság olyan semmien az életem. Bár, ez esetben most nem az izgalmasságára céloztam, hanem sokkal inkább a 'pozitív örömökre'. Összeveszek a bátyámmal, feltámasztok egy vámpírt, majd egy boszit (aki kívételesen meg is érdemelte) , nem beszélve arról, hogy se Zachről, se Kendráról nem hallottam már hetek óta semmit. Nem tudom miért, de ez lehangol engem.. pedig én soha nem szoktam depresszióba esni, az optimizmusom mindig kitart mellettem. Tennem kell valamit.. valamit, ami jobb kedvre deríthet, mert ez a lehangoltság felemészt. És ekkor eszembe jutott egy tökéletes ötlet.. olyan régen nem láttam már Kendrát. És már elő is kaptam az okostelefonomat, hogy felhívhassam az én egyetlen és legjobb barátnőmet, de pechemre nem vette fel, így hát csak az üzenetrögzítőhöz beszélhettem. - Szia - szóltam bele, szokásos csevegő hangszínemen. - Olyan rég találkoztunk utoljára.. Mit szólnál, ha most bepótolnánk az elmulasztott időt? Mondjuk fél óra múlva, a Cukrászdában? Remélem eljössz! - folytattam reménykedve, majd kinyomtam a készüléket. Miközben zsebre vágtam a telefonomat, készülődni kezdtem. Normális külsőt kell varázsoljak magamnak kerek 15 perc alatt, ami nem lesz könnyű meló. De végül csak némi sminket kentem az arcomra, meg felkaptam egy csinos kis outfitet és már indultam is az említett helyszín felé. Csak reménykedhettem abban, hogy Kendra nem hagy majd faképnél.. Már, hogyha nem sértődött meg amiatt, hogy ezidáig nem kerestem.. de nem direkt volt, csak annyi minden összejött. Megérkezvén a cukrászdához, leültem az egyik asztalhoz, majd rendeltem magamnak egy latte machiattót is, hogy legyen mivel elütnöm az időt, míg várom a barátnőmet.
- Elhiszem, hogy arra akarsz rájönni mégis miért tették veled ezt a szüleid, de sajnálattal kell közölnöm, hogy erről nem mondhatok semmit. Nem azért, mert nem akarok.. Egyszerűen csak azért, meg fogalmam nincs miért tették. Mikor odaértem nem voltál több, mint egy erőtlen kis ember. Ugyanúgy sírtál, mint egy kisbaba és ezzel egy időben az erőd is köddé vált. Beszéltem volna a szüleiddel, de erre nem volt alkalmam. Két választásom volt. Ott maradok veled vagy pedig olyan személyeket kergetek, akik amúgy is halálra voltak ítélve.. Ezért is maradtam ott melletted.. Nem járt melléd használati útmutató.. Szóval fogalmam nincs, hogy mégis mi okuk volt rá.. De talán a közeli haláluk lehetett az ok.. - Hogy őszinte legyek tényleg nem tudom miért tették.. Vagyis igazából őszinte voltam.. Nem hazudtam. Neki nem hazudnék. Na, jó ez nem teljesen igaz.. Ha úgy hozza a helyzet, hogy úgy jobb, ha hazudnék neki akkor megteszem.. Vagyis nem szokásom hazudni.. Csak nem avatom be az embereket a részletekbe. Egy kicsit ködösítek. Nem hívhatnak hazugnak, mert nem vagyok az.. De most szó sem volt erről.. Tényleg nem tudom miért tették vele, de ha ezt még ő sem tudta kideríteni, akkor nem tudom, hogy ebben én hogyan segédkezhetnék.. Felkaptam a fejemet arra a részre, mikor egy Bennett hagyatékot említett. Érdekes.. Amúgy is ki nem kapná fel a fejét egy ilyen dologra? A Bennett vérvonal elég híres a boszorkányok körében.. Bár eléggé kihaló félben vannak úgymond.. Az igazi Bennett leszármazottról még nem lehet annyit hallani, hogy különösebben foglalkozzak vele. Amíg ez nem történik meg úgy tekintek a dologra, mintha kihaltak volna.. Viszont a hagyatékaik annál érdekesebbek. - Nem is kell többet mondanod engem teljes mértékben meggyőztél. Felőlem, már mehetünk is. Ami pedig a sütit illeti.. Azé, aki akarja. Nem vagyok az a cipekedős típus. Szép álom volt, hogy mind belém fér majd.. - Eszem ágában nem volt ezzel foglalkozni.. Most ez a legkisebb gondom, hogy elpakoltassam a sütit. Felálltam az asztaltól és láttam, ahogy egy csomó szempár rám szegeződik, majd az előttem lévő sütikre. Tettem pár lépést az asztaltól, majd felkiáltottam. - Ingyen süti. Aki, kapja marja. - Hallottam, ahogy a székek alatt felsikít a padló, hiszen olyan hirtelen lökte magát hátra mindenki és indult el a sütik felé, hogy az valami elképesztő. Ki gondolta volna, hogy ennyi kell ahhoz, hogy megőrjítsen valaki egy csapatnyi embert. Nem néztem vissza, hogy meggyőződjek arról, hogy mindenki az asztalomat állja körül egyszerűen csak kiléptem a cukrászdából remélve, hogy Belle is követni fog. Itt már nekünk semmi dolgunk nincsen.. Jobban szeretem a fontosabb beszélgetéseket kevésbé nyilvános helyen levezetni.
A süteménynek és a pezsgőnek tulajdonítottam, hogy eleresztette a füle mellett, a számomra nagyon is fontos kérdést. - Ahogy mondtam, tudni akarom, miért vették el tőlem az erőmet. Ne akard elhitetni velem, hogy minden kislánytól ellopják a mágiát, amivel megóvhatnák magukat, mert akkor számomra te sem leszel több mint a szülők, akik ezt tették velem. Ez nem védelem. Ez támadható felület. Egy baromi nagy rés, amit ha valaki, aki tudja mit keressen, rohadt hamar megtalál. - ennél jobban nem is hasonlíthattam volna rá. Magam is gyengeségnek éltem meg, semmint védelemnek, azt, amit tettek. Ha velem maradnak és én erőtlen vagyok, az védelem. Az, hogy lepasszolnak egy csodálatos, ám minden tekintetemben halandó párnak, cserbenhagyás. - Ellopták és én vissza akarom kapni. - ismételtem meg magam, mintha csak egy hisztis kisgyerek volnék a cukorkaboltban de annál azért veszélyesebb voltam. Még halandóságom ellenére is makacs öszvér voltam, aki ha egyszer akart valamit, akkor azt megszerezte, mindegy min kellett érte átmennie. - Először is, mond meg miért tették. Aztán pedig csomagolj és gyere el velem kérlek. Mutatnom kell valamit... valamit ami segíthet, ha megfelelő kezekbe kerül. - intettem fejemmel a nőnek, jelezve, hogy közel sem magamra, hanem rá gondoltam. - Egy Bennett hagyaték de hülye lennék magammal hurcibálni. Az otthonomban, amúgy is nyugodtabban beszélhetünk. - S bár nem mondtam ki de nyilvánvalóvá tették szavaim, lelkesedésem és tekintetem, hogy milyen pokolian örültem annak, hogy végre van valaki akiben megbízhatok, akinek elmondhatom mindezt és aki segíthet... úgy, ahogy végigkísérte gyermeki létemet és őrangyalként ült a vállamon. Sosem voltam piszkosul jó abban, hogy szavakkal fejezzem ki az érzelmeimet de tetteim általában meggyőzték a kételkedőket is. Rám valóban igaz volt a mondás, miszerint a tűzbe is hajlandó vagyok nyúlni, ha egy barátomról volt szó és Samantha annyival több volt ennél számomra... még ha most, nem is igazán tudtam kifejezni szavakkal. Megemelkedtem és végignéztem rajta. Remény csillogott tekintetem mélyén. - Úgyis van pótolnivalónk. - mondtam megenyhülve, kissé talán még gyermekien is, mert attól tartottam nemet mond és véget ér a remény.
Azt hittem volna, hogy ennyi idő elteltével egyetlen élő rokonom sem marad.. Már azon is meglepődtem, hogy van egyáltalán még valaki a családomból.. De az, hogy ez a valaki ennyire hasonlítson rám.. Hát ez olyasmi, amire az ember még csak gondolni sem mer. Évszázadok teltek el, de olyan, mintha saját magammal ülnék szemben, csak egy kicsit más külsőben. Nem mondanám, hogy annyira hasonlít rám külsőleg.. De ezért okoljuk azt a sok keveredést, amin a családunk keresztülment. Nem kértem, hogy hasonlítson rám külsőleg.. Az kicsit sokkoló lett volna. Én nem vágyom egy hasonmásra.. Abból, már így is van elég a világon. Amúgy is.. Belőlem bőven elég egy is.. Legalábbis külsőre. Azon felül pedig imádok amolyan lelki társakat találni.. Főleg, ha az egyik távoli rokonomról van szó. – Igen, megtaláltál. Amiért jár egy piros pont. Azt hiszem egy kicsit túl sok sütit kértem.. Szóval.. Szabad a pálya. – Láttam mindenki megvető pillantását, amiért ennyi süti tornyosult előttem, de különösebben nem foglalkoztam velük. Ez inkább volt féltékenység, hogy ők nem ehetnek ennyit anélkül, hogy ne nőne a fenekük az eredeti százszorosára. – Na, de akkor térjünk rá arra, hogy én mégis miben segíthetnék neked? Mármint én mit találhatnék? Ahogy látom elég jól belevájtad magad a dolgokba, de mégsem találtad meg, hogy mégis miért történt ez az egész.. Szóval kérdem én.. Mégis mit tehetnék érted? – Valószínűleg van valami ötlete, ha már azt mondta, hogy segítsek. Ha pedig még sem akkor sem baj, mert kitalálunk valamit. Nem fogom hagyni, hogy az egyetlen élő rokonom erőtlenül mászkáljon a város utcáin. Ez annyira béna húzás lenne. Bármennyire is mutatom magam ridegnek.. Igen is érdekel a sorsa. Mégis csak képes voltam éveket tölteni mellette és őrködni felette.. Megvédeni az összes beképzelt libától. Mondjuk tényleg nem értem, hogy miért gondolták, hogy ők jobbak.. Amikor még csak meg sem közelítették… Na, mindegy. Már megint kezdek elfogult lenni. Szemezgettem még sütikkel, de inkább hoztak rám hányingert, mintsem vágyat arra, hogy megegyem őket. Azt hiszem mára éppen elég volt ennyi..
Elnevetem magam. Annyira sterilnek tűnik itt minden, hogy képtelen vagyok megállni egy jóízű kuncogás nélkül. – Nem vagyok ostoba, ne aggódj. – kacsintok a nőre, aki anyám helyett volt anyám. Óvva figyelte utamat és láthatatlan kísérőként lépdelt mellettem az új ösvényeken. Megcsóváltam a fejemet. – Nem, nem azért jöttem. Azért vagyok itt, mert szükségem van a segítségedre. S mert tudnom kell, miért vették el azt ami megillet. Miért hagytak magamra, miért faragtak belőlem nyomorék, egyszerű embert? – kérdem szinte már dühös kirohanással. – Nem kell kutakodnod, azt bízd rám. Téged is megtaláltalak, nem? – kérdem sokkal nyugodtabban és megemelve poharam mondtam tósztot. – A vérre, mi nem válik vízzé. – hiába, kissé mindig is teátrális voltam, ami azt illeti de Samantha nem teheti szóvá. Annak ellenére, hogy évszázadok állnak kettőnk között, minden vonásom őt tükrözte… mintha a genetikai, átugrotta volna a századokat és egyenesen az ő génjeit örököltem. Még a külsőm is hasonlított az övéhez. Az italba kortyolva, öblítettem le a süteményt. Elgondolkodtam. Egész életemben éreztem, az űrt mire nem volt magyarázat. Gyermekkoromtól kezdve tudtam, hogy nem vagyok ugyanolyan, mint mások, hogy a többi gyermekhez képest, a látszólagos boldogság illanékony varázs volt csupán életem sarkalatos pontjain. Emberként nőttem fel mert énem egy részét kiszakították testemből és nekem szükségem volt a tudásra… miért, miért tenne bárki is ilyen a saját gyermekével? Miért lopnák el erejét és hagynák magára védtelenül, kiszolgáltatva a sorsnak? Újabb falat süteményért nyúltam és most rajtam volt a hallgatás sora. Szenvedélyesen dacolhattam volna de nem akartam. Az igazat akartam tudni és talán egyedül Samantha volt az, aki meg tudta adni nekem. A csokoládés sütemények tengeréről elevezve nyúltam egy csupa gyümölcs darab után, minek karakteres málnás krémje émelyítő csodával párosult a citrom savanykás ízéhez. Kérdő tekintetemből nem lehetett kiolvasni a nyílt sebet mi vérzőn lüktetett csak a dühöt mit azok iránt tápláltam, kik megfosztottak hatalmamtól.
Mondanom sem kell, hogy furcsa volt szemtől szembe ülni vele. Oké.. Láttam. Nem is egyszer, de azért az egy kicsit más volt. Mert ott nem láthatott engem és könnyedebben mozogtam.. Nem kellett odafigyelnem arra, hogy mégis hogyan fog reagálni arra, ha teszek felé egy lépést vagy bármi. Most pedig kellemetlenül éreztem magam pedig nem szokásom. Ültemben kicsit helyezkedtem, de nem javított a helyzeten. Legszívesebben felálltam volna és megöleltem volna.. De ez valahogy nem lett volna hozzám méltó reakció. Nem akarok rontani a hírnevemen azzal, hogy elérzékenyülök, mert találkoztam azzal a lánnyal, aki felett anyáskodtam jó pár éven keresztül. Úgy tekintek rá, mint a saját gyerekemre.. Félig-meddig. A boszorkányság az egyetlen, amit megtaníthatnék neki. Viszont, mivel nincs ereje ezért még ezen az úton is elég nehézkesen indulunk el. Figyelmesen végighallgattam, amit mondott közben pedig úgy tömtem magamba a sütiket, mintha muszáj volna. Így legalább elkerülhettem annak a lehetőségét, hogy valami ostobaságot mondjak vagy esetleg kérdezzek. Igyekeztem úgy csinálni, hogy mindig legyen egy kis falatnyi süti a számban, hogy még véletlenül se forduljon meg a fejemben, hogy megszólaljak. Teli szájjal nem szokásom beszélni főleg nem nyilvános helyen. Az annyira neveletlen és illetlen viselkedés, hogy nem süllyedek le ilyen alacsony szintre. Szóval a süti az, ami most elintézi, hogy befogjam azt a nagy számat. Látott volna? Remek. Ezek szerint még sem volt olyan tökéletes az én kis álcám. Igyekeztem nem félrenyelni, ami mos sikerült is. Valószínűleg, ha még egyszer megtörténik kaptam volna egy olyan megjegyzést, hogy egyek lassabban, mert még a végén belefulladok a sütibe. Csak sokkal durvább változatban. Vagy összesúgtak volna a hátam mögött. Mondjuk azzal a halálos ítéletüket írták volna alá, mert nem szeretem, ha az emberek lenéznek. Sokkal több vagyok náluk és az, hogy félrenyelek még nem jelenti azt, hogy nem tudok végezni velük körülbelül.. Egy esetleg kettő szempillantás alatt. - Értem, láttál. Lebuktam. Gondolom most azért jöttél ide, hogy visszaadjam az erődet. El kell keserítselek.. Nem tudom. Vagyis nem tudom hogyan. A szüleid ketten pecsételték meg ezt a varázslatot. Ők pedig mivel a leszármazottaim elég erős boszorkányok voltak. Lefogadom, hogy egyedül kevés lennék.. Plusz lefogadom, hogy valami olyannal zárták le azt az egészet, amit nem lehet egykönnyen megtenni. Legalábbis ez lenne a logikus. Ha annyira meg akartak védeni, hogy még kiskorodban elvették az erődet.. Nem lesz egyszerű menet kideríteni, hogy mégis mit kell tenni azért, hogy visszakaphasd. - Én valószínűleg megőrültem volna a helyében.. Jó mondjuk ő nem úgy nőtt fel, hogy igen is boszorkány vagyok, hanem egyszerű emberként. Nem is gondolta, hogy milyen vérvonal folyik az erejében.. Én biztos hisztirohamot kaptam volna vagy valami ilyesmi, ha kiderül, hogy mitől fosztottak meg.
Intettem a pincérnek, aki jó barátom lett az elmúlt időben, hiszen egyike volt azoknak, akik prémium jutalékot kaptak, amiért beszerveztek egy olyan megrendelőt, mint én. Persze, kezdetben a kapcsolatunk nem a pénzről szólt. Túl voltunk egy sikertelen randevún de ez egyikünket sem befolyásolt. Vidám mosollyal arcán lépett mellénk és kissé elkerekedett szemekkel pillantott végig az asztalon felhalmozott süteményeken. Ahogy leadtam a rendelésem, már el is indult a mélyhűtött italok drága világához. – Nem volt túl nehéz. – rántom meg vállam és kényelmesen hátradőlve ragadtam villát magamhoz. – Ha az ember már tudja, mit keressen. Egy boszorkány, aki híres alakok tucatjai mellett tűnt fel a fényképeken, a könyvek világában nincs túl rejtett titkok között. – mondtam egyszerűen s egy halk pukkanás jelezte, hogy felbontották a pezsgőt. Mikor Blake visszatért és töltött még hozzátette – A ház ajándéka. – hálás, meleg mosollyal háláltam meg kedvességét majd visszafordítottam figyelmemet Samantha felé. Határozott elképzelésem volt arról, hogy mit fogok tenni ha ismét enyém lesz az erő, mit elloptak tőlem. Biztos voltam benne, hogy felszabadító érzés lesz úgy uralni az életemet, hogy többé nem kell rettegnem semmitől. – A szüleim… – sosem hívtak őket nevelőknek, mert számomra ők voltak az édes szüleim – sosem titkolták ki vagyok és honnan jöttem. Így amikor azokról a furcsaságokról – emeltem idézőjelre ujjaim – kezdtem beszélni amik történtek velem, elmondtak mindent. Utána már csak rá kellett jönnöm, hogy ha nem rendelkezem azzal amivel születtem, ki segít nekem. Azok akik elhagytak, már nem élnek, ezt tudom. Szóval ők kiestek a versenyből. Maradt egy rejtélyes idegen, de ki? – kérdeztem költőien és harapva egy falatot egy másik kedvenc süteményemből folytattam – Egyszer láttalak, tudod? – kérdem tőle könnyedén és valóban nem feszélyeztem magamat. Előtte nem volt szükségem rá. – Párizsban. Mikor azok a lányok megpróbáltak megbüntetni. A kis boszorkányok… - mosolyodtam el az emléken, mikor zokogva, visítva rohantak kifelé, mert lángra kapott a gyönyörű rózsaszín tüll. – Pontosabban nem is téged láttalak, hanem Napóleon egy ajándékát a nyakadban. A medaliont melyből egyetlen példány készült és melynek mása ma is Párizs egyik múzeumában pihen, még a valódi a nyakadban volt. – ejtem ki szinte már nem törődőm stílusban szavaim de közben elismerőn csettintek mind a nő bátorságának, mind a mesteri cukrászműremeknek.
Mindig is tudtam, hogyha felnő határozott és magabiztos nő lesz. Mondhatni én neveltem.. Vagyis inkább irányítottam az egyfajta tökéletesség felé. Pontosan azt kaptam vissza, amit akartam. Megérte mellette töltenem az éveket. Mondjuk kicsit le is sújtott volna, ha ez egyetlen leszármazottamat megölné valaki, csak mert nincs ereje és nem tudja megvédeni magát. Ezt nem hagyhattam. Ezért is voltam mellette.. Vajon rájött? Mégis hogyan jöhetett volna rá? Amit mondott az erről árulkodott, de akkor sem értem mi vezérelte el hozzám. Nincs ereje, hogy nyomozzon utánam.. Az, már rögtön érezhető. Bár nem becsülhetem alá az egyszerű képességeit sem, mint például az egyszerű gondolkodás és kutatás. A leszármazottam.. Meg van benne, ami kell a túléléshez és, hogy ne tapossák el útközben az emberek. Büszke vagyok arra, hogy egy ilyen erős nő lett belőle, de most nem értem mit tehetnék.. Oké az lenne a logikus, ha megpróbálnám visszaadni az erejét, de ki tudja, hogy pontosan mivel blokkolták a szülei.. Akkor sajnos nem voltam jelen. - És mégis hogyan jutottál erre a következtetésre? - Eszem ágában nem volt tagadni. Miért tenném? Már annyira felesleges. Meg nem akarom szerencsétlen lányt az őrületbe kergetni azzal, hogy húzom az agyát. Nem lenne értelme. Tudja és kész. Nem akkora tragédia. Az lett volna az, ha soha nem jön rá, hogy mi is ő.. Az erejét illetően pedig még nem tudom mit tehetnék. Két erős boszorkány volt, aki megfosztotta az erejétől.. Szóval.. Mondjuk engem sem kell félteni. Ha nagyon akarom vissza tudom adni neki az erejét, de előtte meg kell néznem, mivel is állok szemben.. Mert ugye szellemként nem volt erre lehetőségem. - Akkor itt az ideje, hogy pezsgőt bontsunk. Igaz az erődet nem tudom visszaadni egy csettintés által, de.. Legalább megtaláltál. Kíváncsi vagyok, hogy sikerült, de ennyi süti mellett igazán mesélhetnél. Mellesleg nem kell megköszönnöd semmit sem. Örömmel tettem. - Jó érzés volt a körülötte lévő embereket szívatni. Legalább megtanulták, hogy nem szabad Samantha Kournikova leszármazottjával szórakozni.. Bár... Erről nekik fogalmuk sem volt.. Attól függetlenül védelmeztem, mint a saját gyermekemet.. Anyai ösztönök.. Azért gondolom örül, hogy nem csak az én kezeim alatt "formálódott". A normális anyai feladatok nem nekem valók.
- Inkább azt mondanám, hogy egy farkas, báránybőrbe bújva. Egy boszorkány, aki embert játszik. Egy több évszázados lélek, egy huszonéves testben. – fogok rá a plusz villára, mely minden vásárlásnál jár és a csokisból letörve egy darabot, kapom be a falatot. Eszes voltam már gyerekkoromban is és most sem kellett félteni. Hamar rájöttem mi áll a furcsa esetek mögött… vagyis inkább ki áll. Jól tudtam, hogy Samanthanak köszönhetem, azt a rengeteg szerencsés esetet, aminek az életemet köszönhetem. A szüleim védelem nélkül hagytak magamra, Samantha pedig jól tudta, ez mivel járhat. Mielőtt felelhetett volna, megemeltem kezemet, hogy jelezzem, még van mondanivalóm. – Tudom ki vagy. – pillantottam tekintetébe – Tudom, ki vagyok én. – Bekaptam egy falatot a tortaszeletből, miközben ezer és ezer gondolat kavargott a fejemben. Nem voltam idegesen de éreztem, hogy feszültség lengi körbe az asztalt. Itt ültem egy több száz éves nővel szemben miközben magam épp csak beléptem a húszas éveim közepébe. – Tudom, hogy boszorkány vagyok és mi történt velem gyerekként. – folytattam és nem érdekelt, hogy sokkolom-e szavaimmal. Ez a nő többször állt mellettem életem során, mint a vérszerinti szüleim. Az a legkevesebb, hogy őszintén fordulok hozzá így hát azzal sem hezitáltam előállni, ami a terveimben szerepelt. – Majdnem egy évembe telt mire megtaláltalak. Mire minden kiderült. – húztam székem közelebb – Ezért költöztem ide. Egyrészt, hogy megköszönjem… - suttogtam csendesen és egy pillanatra magam is megakadtam. Nagy levegőt véve határoztam el magam. – Másrészt mert segítened kell. – Magabiztosan hajoltam előre. Tekintetemben erő lobbant. – Vissza akarom kapni azt amit elvettek tőlem. Vissza akarom kapni az erőmet.
Ez az egész helyzet annyira hihetetlen volt. Ki gondolta volna, hogy egyszer, majd a sütemények fogják idecsalogatni azt az embert, akit egykoron minden kis rezzenéstől óvtam. Mit tehettem volna? Elvették a szülei az erejét, mert rettegtek attól, hogy mire lenne képes. Igazából én nem értettem velük egyet, de nem kérték ki a véleményemet. Abban viszont igazuk lehetett, hogy képes lett volna szerencsétlen kislány magára gyújtani a házat, de ugyanakkor nem szabadott volna ennyire erőtlenül hagyni.. Kiszolgáltatott. Ezért voltam mellette annyi éven keresztül. Mondhatni én neveltem fel csak erről ő éppenséggel mit sem sejt. Nem látott még egyszer sem. Szellemként lebegtem körülötte, mint amolyan láthatatlan legjobb barát. Vagy éppenséggel egy őrangyal. A telefonba való ordítozással felkeltette a figyelmemet és annyira meglepődtem, hogy sikerült félrenyelnem. Elég közel álltam ahhoz, hogy megfulladjak, de végül csak sikerült összeszednem magam. Nem értem miért ijedtem meg ennyire, amikor valószínűleg nem is fog különösebb figyelmet szentelni nekem. Csak egy idióta vagyok, aki éppen fulladozik. Egyszer sem látta még az arcomat. Nincs arra még csak egy halovány kis esély sem, hogy felismerne.. Amúgy is, ha azt mondaná, hogy tudom te segítettél engem annyi éven át, habár nem láthattalak.. Fogalmam nincs, hogy mennyire lenne jó ötlet ennyi év után beavatni abba, hogy mégis honnan is származik. Meg valószínűleg teljesen bolondnak nézne, ha elkezdeném ecsetelgetni.. Inkább térjünk vissza az eredeti témára.. A süteményekre.. Igen.. Most erre van szükségem és nem arra, hogy anyáskodjak valaki felett. Félretoltam az első süteményt, majd pedig azon kezdtem gondolkozni, hogy mégis melyiket válasszam, mikor megszólalt Belle. A hangja mit sem változott, mióta utoljára láttam mégis azóta külsőleg elég sokat változott. Na, ez most nem az a pillanat, amikor elérzékenyülök, mert akkor saját magamat fogom kiröhögni. - Köszönöm a tanácsot. - Válaszoltam egyszerűen halvány mosollyal az arcomon, majd magam elé is húztam, mikor testem kicsit megfeszült a következő mondatától. - Én? Egy ember, aki képes félrenyelni egy süteményt aztán kis híján meg is fulladni tőle.. Határozottan egy szerencsétlen vagyok, de mégis mire gondoltál? - Nem értem, hogy mire célzott ezzel az egésszel, de mindegy is.. Nem ismerhet.. Nem.. Egyszerűen nem és kész.
Idegesen léptem be az apró de annál híresebb cukrászdába. Nem először jártam itt… mióta ide költöztem, állandó látogatója s rendelője voltam a helynek, ma azonban különösen feszültem léptem át a küszöböt. A telefon újra csörgött, én pedig idegesen emeltem a fülemhez. – Kettőnk között vége. Megmondtam már. Ne keress! – nyomtam ki a mobilt és a zsebembe csúsztatva róttam le a köztem és a süteményes pult között a távolságot. Adam nem volt hajlandó felfogni, hogy én nem egy ribanc vagyok és nem tűröm el azt sem, ha megcsalnak. Akkor kezdtünk találkozgatni, amikor ide költöztem, csupán két hónapja de gyorsan összemelegedtünk. Aztán ő egyre többet akart én, pedig nem… s senki nem dönthet helyettem, az életem felett. Ez egyedül az én kiváltságom és csakis az enyém. A szokásosra böktem az ujjammal. Dupla csokoládékrémes, extra tejszínhabbal díszített, tripla édes kalóriabomba de az íze olyan mint a mennyország és a mai pokoli nap után magasról tojtam arra, hogy a fenekemre megy-e vagy sem. Na nem mintha máskor túlzottan odafigyeltem volna erre. Ahogy mások, úgy én is az egy pillanatig fuldokló nő felé emeltem pillantásomat… hogy utána még zaklatottam, ziháló alakomra meredjek a pult üvegén. – Jól vagy Belle? – kérdezte Lucy én pedig csak bólintani bírtam. Ott álltam, mozdulatlanul és csak arra bírtam gondolni, hogy itt a lehetőség, hogy végre szembenézzek azzal, ahonnan származom. Leforrázott a tudat, hogy pont ma kell összefutnom a nővel, aki visszaadhatja nekem azt, amit a szüleim elloptak tőlem. Az erőt, amivel születtem. Mire észbe kaptam már, már felette magasodtam. – Én azt javaslom – mutattam a csokisra – nekem az a kedvencem. Persze csak akkor harapjon bele ha szereti az édes ízeket. – foglaltam helyet vele szemben. – Tudom ki maga.
Az utóbbi napokban mondhatni túlságosan is sok minden összejött. A féltékenység. Furcsa egy érzés és reménykedtem abban, hogy nekem ezt soha nem kell, majd megtapasztalnom, de miért is lenne így? Ekkora szerencsém azért még nincs. Bármennyire is szeretném. Aztán ott van azaz egész ügy azzal a kisbabával. Nem is tudom, hogy miért folytam bele, amikor érezhetően rosszul jöttem ki belőle. Egy fejfejással gazdagodtam. Az egyszer biztos. Előnye egyáltalán nem volt a dolognak. Talán csak annyi, hogy közel kerültem ahhoz, hogy egy kicsit kiéljem elmebeteg vágyaim, amiket jó mélyen rejtegetek valahol önmagamban. Ki akartam kapcsolódni és már pontosan tudtam, hogy mi fog ehhez hozzásegíteni. A cukrászda. Szellemként párszor megnéztem a kínálatot, de ennél többre nem mentem és a nyál is összefutott a számban attól, hogy milyen ínycsiklandozóan néz ki egyik másik. Bár, ha csak fele ilyen jó az íze akkor engem már megnyertek.. Szóval.. Cukrászda. Lehet, hogy bolondnak fognak nézni, de nem érdekel. Miért is kellene, hogy érdekeljen bárki véleménye? Beléptem az ajtón, majd gondolkodás nélkül kértem mindegyikből. Nem hiszem, hogy nagyobb baj lehetne abból, ha ezt most mind megeszem. Legalábbis szerintem. Tudok vigyázni az alakomra.. Még egy jó nagy adag süti sem fogja tönkretenni. A telefonomat babráltam mielőtt még nekiláttam volna a sütiknek. Ezekhez az újításokhoz soha nem fogok tudni hozzászokni. Na, jó elég gyorsan alkalmazkodom, de mindig is furcsák lesznek a számomra ezek a vackok. Neki is láttam az első sütinek, amire talán a leginkább kíváncsi voltam. Becsuktam a szememet egy pillanatra és úgy élveztem a számban megjelenő ízkavalkádot.. Édes volt, de nem túl édes.. Krémes, de mégsem túlságosan krémes.. Tökéletes volt. Azonban, mikor kinyitottam a szememet sikerült félrenyelnem, mert megláttam azt a személyt, akit éveken keresztül védelmeztem. Köhögni kezdtem, amivel hamar felkeltettem magamra a figyelmet, de ő nem ismerhet, hiszen még egyszer sem látott. Szóval igazából nincs miért aggódnom.
- Az, igazán az - bólogattam komolyan, és... kissé elgondolkoztam... elgondolkoztam rajta, hogy merjem-e visszairányítani a beszélgetésünket egy előzőleg már elhagyott témakörre... - Tényleg látnod kellene Őt - döntöttem végül az igen mellett, és kezdtem beszélni. - Csodálatosan szép, és nagyon okos, jó kislány. Tényleg nagyon örülnék neki, ha találkoznál Vele. Biztos vagyok benne, hogy imádnád, és Ő is Téged. Biztos vagy benne, hogy... nem szeretnél Vele most még találkozni? Eljöhetnél velem, akár csak egy rövid találkára is, és... ott eldönthetnéd, akarsz-e hosszabban is Vele lenni, vagy csak megnézed és eljössz... De... végtére is a húgod - próbálkoztam. Azok után amik Yve-val voltak... a veszekedés, aztán az a varázslat, a farkasok, az elmenetelem, az Ő állapota, a kórház... mindezek után, mindezekért, és mindezek ellenére is, egyszerűen... nem is tudom, boldog lettem volna, ha a két lányom találkozhat egymással... az én két csodálatosan szép lányom..
Kezdőlap
Ha akarod, akkor ez egy záró, ha nem akkor válaszolhatsz is rá, mindenesetre akkor a buliban folytatjuk 
