Az aranyos cukrászda körülöttünk ellentétes érzéseket közvetít, mint amilyenek a szívem legbelül játszanak. Egy részem – igazából elég jelentős részem – szörnyen örül, hogy újra találkoztam Hollyval. Meg sem tudnám mondani, mikor láttam őt utoljára, és a régi nosztalgikus emlékek könnyedén úrrá lesznek rajtam. Másik részem azonban még ugyanott sétál a járdán, tele kételyekkel, tele aggódó gondolatokkal, tele vágyakozással, hogy újra láthassam Őt, hogy újra a közelében lehessek. Hogy a fenébe hiányozhat valaki ennyire? Jobb lábamat keresztbevetem a balon, miután helyet foglalok, könnyedén jönnek a szavak, ahogy mesélek neki. Mindig egyszerű volt másokkal beszélgetnem – a szavak csak maguktól jöttek ajkaimra, legyen szó bárkiről velem szemben. Ám aki közel állt hozzám, azzal mindig is szívesebben társalogtam. - Ennyire látszik..? – Kérdése utáni hirtelen pirulásom könnyedén elárul – és egyébként sem tudnék neki hazudni. Vékony ujjaimmal az elvitelre kért sütemény csomagolópapírját piszkálom, egy kis ideig kerülöm a tekintetét. – Neki viszem majd, csak.. Fogalmam sincs, melyik a kedvence, ezért.. túl nagy mennyiséget vásároltam. – Halk nevetéssel rázom meg a fejemet, szemeim előtt a vörös hajtincsek játszanak, ahogy majd (talán) kinyitja alagsori lakásának kis ajtaját. Még érzem karjainak ívét magam körül, ahogy könnyedén vitt végig a lépcsőkön, az akkori gondolataim a fejemben cikáznak. Nem akarok azonban többet beszélni róla – félek, mit szólna, és egyébként én magam sem tudom, mit kellene még gondolnom –, és közeledésemre adott reakciója könnyedén tereli el a figyelmemet. Hirtelen mozdulatától, én is elkapom kezemet, megrémít gyors távolságtartása. Kérdőn nézek rá, majd szavai hatására elkerekednek szemeim, nagy pislantásokkal hallgatom mondandóját. - Ó, édesem.. – A szavak halkan csúsznak ki ajkaimon, legszívesebben szorosan magamhoz ölelném őt, és megnyugtatnám – minden rendben lesz. De nem merek közeledni hozzá, hiszen nem akarnám ezzel még jobban felkeverni a benne játszó eseményeket, így kezemet óvatosan kinyújtva felé – tenyeremmel felfelé –, hogyha késznek érzi magát, megszoríthassam, és így biztassam őt további kitartásra. – Szeretnél.. valami csendesebb helyre menni? Ha van kedved feljöhetnél hozzá, nincsen programom délutánra, és nagyon szívesen látnálak, ha.. Te is szeretnéd. – Csendesen beszélek, hangom igyekszem a lehető több megnyugtatást csempészni. Segíteni szeretnék neki, segíteni, amiben csak tudok.
Apró mosollyal szemléltem őt és azt hiszem mindent megadtam volna azért, hogy csak egyszer, egyetlen egyszer, egy röpke pillanatra a fejébe láthassak. Egyébként is szerettem volna ezzel a képességgel rendelkezni, szerettem tudni, hogy mit gondolnak az emberek, még ha volt is olyan időszakom az életben, amikor nem érdekelt mások véleménye… ám szerencsére kikerültem azokból a körökből, amelyeket megkívánták tőlem annak megtagadását, hogy foglalkozzak a többiekkel. A legjobb barátom, Trevor volt az egyetlen, aki érdekelt, elértem, hogy mások ne tudják megmozgatni a fantáziámat, csakis akkor, ha valamilyen csoda folytán hasznomra lehettek. Önző nőszemély voltam, de a túlélésért küzdöttem, hiszen a vámpírlét sem volt garancia az örök életre, mivel sikerült felbosszantanunk a világ legveszélyesebb természetfeletti lényét. És miért? A szerelem miatt. Akkor még nem értettem, hogy mi is ebben annyira jó, hogy megérje a kockázatot, azt, hogy az életünket egy lapra tegyük fel, ám azóta sokat fejlődtem… magam mellett tudhatta Nate-et, akiért habozás nélkül odaadtam volna akármit, amit kértek volna érte. Sok időbe tellett, majdnem hatszáz évbe, de megérte. Előre dőltem, ujjaimat összekulcsoltam az asztalon és megcsóváltam a fejemet. A tekintetében játszadozó fény, ami valószínűleg az ismételt újdonság varázsának volt betudható gondoskodott arról, hogy a mosolyom ne tűnjön el az arcomról. Távol állt tőlem bárminemű kötekedés, mégis olyan gondolatok fogalmazódtak meg a fejemben, amelyek nem biztos, hogy megfeleltek az ő elképzeléseinek. Ezért sem örültem még én sem annak, hogy szólásra nyitottam a számat. - Te magad mondtad, hogy ezzel előtted nyílnának meg újra a kapuk. – Hangom nem volt vádló, csupán az ő szavait ismételtem meg és nyeltem egyet. – Ha főiskolára akarsz járni és elvegyülni azok között a gyerekek között, akkor legyen, de… én nem megyek veled. – Néztem a szemeibe és felvontam a vállaimat, majd a következő légvételemmel leengedtem őket, mintha csak így szerettem volna nyomatékot adni az erről az ötletről való lemondásomnak. – Nem hiszem, hogy én odavaló lennék. Kipróbáltam már, szerettem, viszont már nem mennék bele ismét. – A tekintetemből látnia kellett, hogy ettől függetlenül nem voltam ellene annak, hogy ő menjen. Nem akartam akadályozni semmiben, ebben pedig főképp nem. Ha ez volt a vágya, akkor teljesítse be, nem én leszek az útjába álló házisárkány.
Türelmesen várok arra, hogy helyet foglaljon, miközben minden egyes mimikát vizsgálok az arcán. Ha nem történt volna az, ami, akkor talán csatlakoznék a mosolyához, még akkor is, ha nem tudom, hogy mi volt képes mosolyt csalni az arcára. Vajon képes leszek még valaha mosolyogni? Sietve rázom meg elméletben a fejemet, hogy térjek már észhez, hiszen ő megszólalt , de szinte semmit se fogtam fel belőle. Figyelem őt és próbálok felidézni minden egyes mondatát. Biztosan nem lehet annyira rossz, vagy tényleg annyira bunkók az emberek, mint gondolom? – nézek rá kíváncsian, majd egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat. Még talán ott dolgozni is jobb lehet, mint olyan életet élni, mint én. Utálom, hiszen minden egyes percben hazudok és legfőképpen arról, hogy jól vagyok és nincs rám hatással az, ami történt. Nehéz lett volna letagadni a rendőrség előtt, de az egyik legjobb vagyok a szakmámban, így sok választásuk nem volt. Alkalmaztak és cserébe én meg hazudok, mint a vízfolyás. De legalább szép lassan van esélyed arra, hogy elért az álmaidat. Van valaki az életedben? –nézek rá kíváncsian, hiszen ahogyan kinézett az ablakon. Az a pillantás sok mindent elárult. Főleg egy olyan ember számára, akinek muszáj tudnia olvasnia az emberek mimikájában, gesztikulálásában, miközben ügyelnie kell arra, hogy saját magáról ne adjon ki valamilyen információt. Amikor a kezemhez nyúl, akkor ijedten rántom el és még kicsit a szék is hátrébb csúszik, aminek hangot is ad. Lesütöm a szemeimet és úgy érzem, hogy tiszta idiótát csinálok magamból. Sajnálom, én… - kezdek bele, de nem megy tovább. Nem tudok a szemébe hazudni, ahogyan ránézni se. – Volt egy balesetem, amiben az egész falkát elveszítettem. – mondom szinte alig hallhatóan, hiszen nem szeretném, ha valaki meghallaná, de még mindig nem tudok ránézni. Illetve ő olyan személy, aki tudta, hogy mi vagyok. Benne megbíztam és annak ellenére, hogy két lény él bennem mindig velem maradt. – Engem pedig elvittek és egy boszorkány a vadászok társaságában fogva tartott és kísérleteze… - nem tudom befejezni. A hangom elcsuklik és érzem, ahogyan egy könnycsepp végig gördül az arcomon. Óvatosan pillantok fel rá, hiszen nem akartam ezt. Nem akartam elrontani a napját, de azt hiszem sikerült. Mindenkinek jobb lenne, ha inkább eltűnnék és tényleg nem próbálnék normális emberi kapcsolatokat kiépíteni, hiszen szemmel láthatóan nem megy.
Fogalmam sincsen, hogy mikor láttam őt utoljára. Ugyan csak pár évvel volt nálam idősebb, mégis ahogy ott ült, és én rápillantottam, olyan.. komorabb élettapasztalatot árasztott magából, amelyre én képtelen vagyok. Néha úgy érzem magam, mint egy nagy gyerek, és bármennyire is próbálom az ellenkezőjét elhitetni, újból és újból rájövök, hogy így van. Béna az állásom, amiből következik, hogy elég gyatra a megélhetésem, nincsen családom, nincsenek nagy terveim, nincsen.. Nincsen semmi. A lakásomon kívül, mert lakás az van. Apró mosoly jelenik meg a szám sarkában a gondolatra, ha egyedül lennék, akkor biztosan bolondnak néznének, mert magamban mosolygok, de így, hogy Holly is itt volt, kevésbé kellemetlen a helyzet. És tulajdonképpen sohasem bántam, ha bolondnak néztek. Az vagyok. - De, hogyne. – Pár bólintás még, kicsit szélesebb mosoly, és óvatosan teszem le az elvitelre szánt süteményt az asztalra, majd foglalok helyet vele szemben. Kicsit helyezkedem a széken, tekintetem az utcára tekintő ablakon fut végig. Tudom, hogy nem fogom Őt látni elsétálni előtte, tudom, hogy nem onnan fog visszaköszönni az arca, mégis tudat alatt állandóan keresem őt. A fenébe is. - Ó, hát én egészen jól vagyok, kérlek. Van most éppen munkám, egy kis butikban dolgozom a plázában.. Rengeteg kőgazdag bunkó vendég, hasonlóan sok túlóra, és kevés pénz.. De hát legalább van, és valamilyen furcsa módon még élvezem is, igazából – halkan nevetve rázom a fejemet a szavaimra. Sokszor – nagyon sokszor – én sem értem önmagamat. Valószínűleg van egy kis mazochista énem, de ezt nem fogom neki hangsúlyozni, éppen elég az, hogy én tisztában vagyok vele. Én, és persze még valaki más. - De te mesélj, mi a helyzet veled? Ezer éve nem is hallottam rólad semmit. Merre jártál? – Őszinte kíváncsisággal a szemeimben tekintek rá. Nagyon régen láttam őt, és most egyszerre hirtelen tört rám az, hogy hiányzott. – Úgy örülök, hogy most találkoztunk! – mosollyal az arcomon nyúlok keze felé, hogy enyhén megszorítsam boldogságomban.
Nem terveztem be semmilyen költözést, de a tény, mely szerint megölök valakit, és a fejével feldíszítem a főtéri karácsonyfát, túlontúl emlékeztetett a régi énemre, aki gondolkodás nélkül meg is tette volna ezt. Mintha egy lidécres álmot láttam volna a szemeim előtt pár másodpercig, arról igazán nem tehettem, hogy vizuális típus vagyo, s mindent elképzeltem, amit csak mondtak. Főleg Rose, de ő tudta is, hogy élénk a fantáziám. Még ha az élet egy bizonyos más területén is találkozott ezzel szemben. - Inkább maradjunk az égősornál. - vigyorodtam el szélesen, majd tovább fűztem a gondolataimat, de nem sokáig. A tényező mely egyre inkbb az erősítette bennem, vagy inkább bennünk, hogy a barátainkat elhanyagoltuk, cseppet sem tette könnyebbé a lelkiismeretemet. Ami azt illeti, ez azonban nemcsak egy egyszemélyes darab, nagyban függött tőlük is, hogy hogyan folytatódik, nem mondhatnám, hogy ők annyira törték magukat a múltban. De egyet megtanultam. Nem érdemes haragban élni az életünket. - Nem vagy egy jelenetet csináló.. fajta. - billent félre a fejem, de eléggé tetszett az a sunyi mosoly az arcán. - De te még nem gondolkodtál ezen? Teljesen megváltoztatna mindent, de végre újra kinyilnának előttem.. előttünk a kapuk. - telt meg lelkesedéssel a tekintetem. Kicsit önzőnek tűntem, még ha nem is akartam ezt előnyben részesíteni.
Vannak olyan emberek, akik a munkába menekülnek a dolgok elől, én a magányba menekültem. Egyre jobb lettem ebben a fajta játékban. Egyedül egy dolog volt képes kirángatni néha, a munka és a húgom keresése, de ennyi. Nem tudtam már úgy nézni az emberekre, mint korábban. Tartottam tőlük és féltem már a jót feltételezni bárkiről is, mert néha pontosan azok árulnak el minket, akik a legfontosabbak az életben. Ennek köszönhetően pedig egyedül voltam, minta kisujjam. Még az emberek is szinte messzire elkerültek, mintha valami védőbúra lett volna körülöttem, hogy tudják mekkora távolságot kell tartaniuk. Szerencsére évekkel ezelőtt feltalálták a sminket, így még a kisebb maradványait annak a támadásnak is sikeren tudtam elrejteni. Az étel lassan hull vissza a kezemből a tányérra, amikor egyetlen egy nevet kimondok. Reménykedek abban, hogy tévedek, de ugyanakkor abban is, hogy nem. Lassan kezdem úgy érezni, hogy meg fogok örülni és nem folytathatom így tovább, mert akkor talán már a holnap nem fogom megélni. Ha nem most, akkor majd hónapokkal később, de szinte mindegy is, hiszen ha nem találom meg a féltestvéremet, akkor nincs is olyan személy, akinek hiányoznék. Jó pár éve, ha nem tévedek. -szólalok meg óvatosan, majd a jól begyakorolt mosollyal nézek rá. Egy darabig csak figyelem őt, de végül a szavak szinte automatikusan hagyják el az ajkaimat. - Jól és te? Nem lenne kedved csatlakozni hozzám? - kérdezem tőle sietve és egy ártatlannak tűnő pillantás keretében, miközben a velem szemben lévő székre mutatok. Lehet illetlenség azt a széket felkínálni, amikor a mellettem levő is szabad, de arra még nem állok készen. Fogalmam nincs, hogy ez mennyire lesz jó ötlet, de ő csak nem fog bántani. Talán még segíteni is fog a tudta nélkül.- Hogy vagy? Minden rendben van? - kérdezem tőle kíváncsian, miközben az ujjam a poharam száján "járőrözik"
304 szó || Remélem kezdőnek jó lesz. || [You must be registered and logged in to see this link.] || [You must be registered and logged in to see this link.]
Lassú léptekkel haladok a késő délutáni utcán célpontom felé. A járás még tökéletesen megy, egyik lábat a másik után - jobb, bal, jobb, bal, jobb, bal -, azonban teljesen gondolataimba merülök, ahogy monoton egymásutánban fogy előttem a járda. Egyre többet hagyok magam mögött, és még több lesz előttem. Halk sóhaj szakad ki ajkaimból, valamiért szokatlanul levertnek érzem magam, kicsit talán üresnek érzem magamból. Szívesen fognám arra, hogy hetek óta fárasztó túlórákkal töltöm az időmet, és keveset alszom, ami ugyan mind igaz, de pontosan tudom, hogy az érzés nem ezek miatt van. Valami furcsa érzés mar belülről, valami, amit hiánya okoz bennem. Alig telt el pár nap utolsó találkozásunk óta, mégsem tudom kezelni az érzést, nem érzem magam jól. Elszakítom pillantásom a járdaszegélytől, és meglepve tapasztalom, hogy már a cukrászda bejárata közeledik. Majdnem elmentem mellette. A gondolataimba merülve lépek be az aranyos kis üzletbe, és egyből a pulthoz sétálok. Fogalmam sincsen, hogy mit szeret. Azt sem tudom, hogy jó ötlet-e, ha csak úgy beállítok. De hiányzik, és már így is elég rosszul érzem magam ahhoz, hogy szörnyű napon legyen holnap, ha nem láthatom. Látni szeretném. Eléggé kizárom a külvilágot, és a kiszolgáló lány többszöri szólongatására felelek csak. Kicsit megköszörülöm a torkomat, és zavartan rázom a fejem, hogy így kérjek bocsánatot tőle. Gyorsan feleszmélve a gondolataimból, rábökök pár sütire, választok édeset, választok sósat, csoki mousse-t, egy citromszeletet is becsomagoltatok, abban reménykedve, hogy majd valamelyik elnyeri a tetszését. Fizetek, és már újra belesüppednék a gondolataimba, ahogy indulok az ajtó felé, amikor meghallom a hangját. Kicsit értetlenül fordulok a kellemes hang forrása felé, és hitetlenkedve pillantok rá. Milyen régen nem láttam! - Úristen, szia! – Egy mosoly jelenik meg egyből az arcomon, ahogy hirtelen rám törnek a vele kapcsolatos emlékek. – El sem tudom mondani, hogy milyen rég láttalak már. Hogy vagy, drágám?
- Hát... ha ilyen terveid vannak, akkor tényleg érik az a költözés. Mégis milyen mintapolgárok lennénk, ha te használnád karácsonyi dekornak az emberek fejeit? - Vontam össze a szemöldökeimet, szavaimat persze csak viccnek szántam. Nate nem ilyen. Most már nem, ha igen, akkor én legyen az első, akinek a főtér közepén szúrja fel a fejét a karóra, amiért ennyire félreismertem. Mindannyiunknak vannak hibáik, én sem voltam soha szent, vámpírként pedig főleg nem, tehát semmi jogom nem volt elítélni senkit sem. Manapság egyébként sem a stílusom.. talán a korral jár, hogy a legtöbb személy indokait képes vagyok megérteni. Aki sokat látott, az sokat is ért. Bólintottam egyet, próbáltam elterelni a gondolataimat a tényről, hogy a barátainkat elhanyagoltuk és ennek fényében teljesen érthető lenne, ha ránk vágnák az ajtót, ha ott állunk a küszöbön. Megvan a saját életük, a saját problémáik, ahogy nekünk és és ezek az utóbbi időben nem ütköztek össze... mondhatnám, hogy hála az égnek, de nem lenne igaz. Még a bajok is jobbak együtt. - Szóval inkább hazaviszel, minthogy megkockáztasd, hogy jelenetet csinálok, mert valami nem tetszik? - A sunyi mosoly szüntelenül az arcomon játszott, de egy kis meglepődés is vegyült a tekintetembe a főiskola szó hallatán. Erre aztán nem gondoltam volna akkor sem, ha kínvallatások közepette kellett volna Nate fejében olvasnom. - Szerintem itt is megbeszélhetjük, mert... ha megint fősulira akarsz járni, akkor én nem foglak akadályozni. Ilyen egyszerű. - Szép is lenne, ha azt mondanám neki, hogy márpedig nem mehet sehová, mert nekem nem tetszik az, amit kitalál. Nem egymás rabszolgái vagyunk, hanem a társai.
Nem tudom, hogy pontosan merre induljak vagy mit csináljak. A húgomat szeretném megtalálni, hiszen számomra más már nem maradt. Akim volt azt elveszítettem, elhagyott vagy éppen elüldöztem. Azt hiszem ehhez nagyon is értek, hogy miként távolítsak el mindenkit a közelemből, de nem tehetek róla. Nem bírok senki mellett se megmaradni. Nem tudok úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Félek, hogy esetleg újra rám talál valaki onnét. Nem tudom, hogy miként jutottam ki a fogságból, de néha azt kívánom, hogy bár semmire se emlékeznék, de minden egyes éjjel ott járok. Hagyom, hogy az álmaimban a démonok újra és újra bekerítsenek egészen addig, amíg verejtékezve nem ébredek fel az éjszaka közepén. De most nem lenne szabad ezen rágódni. Megfogadtam, hogy a tavasz első sugaraival bemegyek a városba és jobban megismerem a helyet, ahol próbálom megtalálni a testvéremet. Lehet, hogy ő nem is tud rólam. Ez se kizárt, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy hinni fog-e nekem vagy egyszerűen képes leszek-e számára megadni a testvéri szeretetet, mert még ebben se vagyok biztos azok után, amik történtek velem. Kezdem úgy érezni, hogy elcseszett lettem, akinek nincs már helye ezen a bolygón. Lassan haladok az utcákon, miközben szorosan összefogom magam előtt a kabátomat. Figyelem az embereket és próbálom minél jobban kikerülni őket. Végül elhaladok egy cukrászda előtt, mire hirtelen megállok és jó pár percig csak figyelem a kirakatot. Majd sietve nyitom ki az ajtót és hamarosan már egy sütivel és turmixszal foglalok helyet az egyik szabad asztalnál. Lassan kezdek neki, hiszen a gondolataimmal már messze járok, mikor hirtelen végül megpillantok valakit. -Samuel?- kérdezem csodálkozva, de bár csak lakatot tettem volna a számra, mert fogalmam nincs, hogy Sam mit tud vagy éppen én miként fogok viselkedni a közelemben. Talán még őt is el fogom üldözni, de lehet, hogy számára is ez a legjobb.
304 szó || Remélem kezdőnek jó lesz. || [You must be registered and logged in to see this link.] || [You must be registered and logged in to see this link.]
- Drágám! Ez itt Mystic Falls. Mérlegeld kérlek azt is, hogy nemcsak én vagyok olyan elmebeteg féltékeny vámpír, hogy nyakakat harapjak szét és fejekkel diszítsem a főtér macskaköves utcáit. - kacsintottam rá. A szerelemféltés egy igencsak jellegzetes probléma az emberek körében s azt gondolná néhány vámpír hogy mi ebből már kinőttünk. Nem nagyon, ez az őszinte vélményem s ha attól kellene tartanom, hogy az Alexander nevű fickó visszatér, azt hiszem, gyorsan végetvetnék a gyereknapnak.. és az életének is. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy valaki le akarja csapni a kezemből azt, aki fontos nekem. Sőt, nekem már csak Rose maradt. - Fel fogja venni. - súgtam biztatásul, majd megfogtam a kezét, s úgy hoztam közelebb magamhoz, egy ideig elveszve ujjainak varázsában. - Nem vagyok sunyi, ezt kikérem magamnak! - vigyorodtam el szélesen, majd végigsimítottam arca lágy bőrén. Apró csókot leheltem alsó ajkára, hisz mégis csak itt vagyunk a nyílt terepen, ennél többet nem engedek meg magamnak. Mindig is felfordult a gyomrom a nyílt téren történő enyelgéstől, de ez még nem annyira vészes kategória. - Van egy ötletem. Menjünk haza, és.. már egy ideje meg akarok veled beszélni valami. - köszörültem meg a torkom. - Te már lehet hogy kinőttél belőle de nekem egyre szimpatikusabb a főiskola gondolata.. újra. - forgattam meg a szemem. Irodalmat még sosem hallgattam például.
Csak megforgattam a szemeimet. Persze az önbecsülésemet fényezte a viselkedése, hiszen eddigi életem során nem voltam hozzászokva, hogy akárki miattam legyen féltékeny valakire és nem is éreztem azt senki iránt, ami Nate iránt. Szerettem őt, méghozzá teljes szívemből annak ellenére, hogy hosszú ideig meg voltam győződve arról, hogy nekem már egyáltalán nincs szívem. Erre Nate erősen rácáfolt, sőt be kell vallanom magamnak, hogy Alex is. Nate tudja, hogy jelentett nekem valamit a vele való... kapcsolatnak ugyan nem lehet nevezni, de vele töltött időnek mindenképpen, ám Nate volt az, aki megváltoztatta az életemet és ha a varázslat sem volt képes kitúrni őt a szívemből, akkor semmi sem fogja. - Azt hiszem, ezt a témát már kiveséztük, ha fejeket fogok találni a járdánk előtt, akkor tudni fogom, hogy te vagy a ludas. - Mosolyodtam el szélesen. - De kérdésedre a válasz: nem tudom. Egyszerűen... szégyellem magam még Damon előtt is, úgyhogy erőt kell gyűjtenem. Először vegye majd fel nekem a telefont vagy hasonló. - Forgattam meg a szememet és odahajoltam hozzá, hogy egy csókot nyomjak a szájára. - Imádom, hogy ennyire sunyi vagy. - Közöltem vele csak úgy mellékesen.
Csodáltam a képességeit, melyeket rendszerint arra fordított, hogy engem lecsitítson vagy bíztasson. Mindez előfordulhat hogy nevetségesen hat, hisz egy ennyi idős vámpír miért is szorulna biztatásra? Azonban a szerelem mezeje általam ismeretlen, s hiába vagyok Rose Marie-vel régóta, egyáltalán nem szándékozok mély fordulatot venni pár apróságban. Eddig azonban minden múltbéli foglalatosságom előnnyel szolgált ránk nézve, szóval ezt nem biztos, hogy bánni fogja.
Felsóhajtottam. - Annyi biztos, hogy ha még egyszer meglátom azt a férfit a közelben, egy újabb riportot láthatunk majd a tévében egy áldozatról, akinek letépték a fejét. - magyaráztam úgy, mintha egy nagy kannibál lennék, és viccesen nyelvet öltöttem egy ostoba grimasszal. A gondolatát sem tudom elviselni annak, hogy az az Alexander néha az én Rose-omra gondol.. talán ÚGY gondol rá. Izzadni kezdett a tenyerem a gondolattól.
- Héééé, én teljes mértékben öhm.. csak téged nézlek! - szemtelenkedtem vigyorogva, miután kézbe vettem a rendelt süteményt, és belenéztem Rose csillogó szemeibe. Odanyúltam és magamhoz húztam. - És te? Mikor látogatod meg egykori szeretődet? Damon az egyetlen, ekinek nem tépem le a fejét, ha rád néz. - doromboltam neki csendesen.
Volt egy olyan érzésem, hogy a figyelemelterelésem nem fog jól elsülni. Jó voltam a dologban, de Nate már ismert, méghozzá túlságosan jól ahhoz, hogy kanyar nélkül bevegye bármelyik eszközömet. De talán ez olyan jó abban, hogy együtt vagyunk... hogy van valaki, akiről végre elmondhatom, hogy ismer és annyi év után egy nyugalmasabb időszak köszönthetett be az életemben. Már kinek mi a nyugalmas.... az a téma pont nem, amiről az elmúlt percekben beszélgettünk. - Feltűnt, hogy milyen jó kondiban vagy. - Mosolyogtam pimaszul. - És tényleg nem kellene, hogy zavarjon egy régen megtörtént... valami. - Egyszerűen nem találtam jobb megfogalmazást a dologra, amit egy legyintéssel próbáltam elhessegetni. - Én sem vagyok féltékeny azokra a nőkre, akik már csak attól a földig csorgatják a nyálukat, hogy elsétálsz mellettük. - Vontam fel a szemöldökömet. - De lehet, hogy bevezetem azt a szokást, hogy mindegyiknek átharapom majd a torkát. Szó szerint. - Szavaimat persze viccelődésnek szántam. Tudtam, hogy Nate engem szeret és igazából életem során nem nagyon volt időm és lehetőségem arra, hogy alábecsüljem magam. Ha így tettem volna, soha nem lettem volna képes elmenekülni és túlélni. - Az a bál már lement. - Néztem a cukrászdában is kitett plakátra, ami az összejövetelt hirdette. - Viszont eszembe jutott, hogy a múltkor említettél valami ügyet, amit el kellene intézned a közeli főiskolát. Nem oda jár Elena is? Talán összefuthatnátok. - Vontam meg a vállamat. Én már kinőttem a fősulis korszakból, elég volt négyszer megismételni.
Félrebillentettem a fejem, s így méregettem őt, miközben a kávéjából ivott. Tudtam hogy ezek után mi fog következni: el fogja terelni a témát egy másik irányba, mert erről nem akar beszélni, vagy ne adj isten, úgy gondolja, hogy nem éri meg beszélni róla, mert már nincs miről. Talán túlzásokba esek hiszen alapjában véve nem vagyok egy féltékenykedő tíúus. Főleg nem egy árnyékra, aki már olyan messze van innét, amilyen messze csak lehet. Az az egy szerencséje, hogy nem találkoztunk még egyszer.. akkor bizonyára már a föld alatt oszladozna. Ki nem állhatom. Lehet, hogy jó arcnak tartanáám, de amíg a nőmre hajtott, nem az volt a cél, hogy kiismerjem. Értelemszerűen.
- Hm, elég jó kondiban vagyok, ha még nem tűnt volna fel. - kacsintottam rá. - Ezáltal ilyen problémákkal még.. nem küzdök. De ha szabad mondanom ilyesmit, ezzel még nem terelted el a gondolataimat. - tettem végül hozzá. Nem akarok én veszekedni, isten a tanúm rá. De hogy hihetetlenül rossz érzés van jelenleg bennem, az megint más tészta. - Mindegy. - legyintettem végül. - Úgy gondolom, jelenleg kitalálhatnánk valamit hogy a régen látott barátaink újra kíváncsiak legyenek ránk. Vagy ha azok nem ius, de véletlenül összefuthassunk velük. Egy kis álarcos bál? - vontam fel a szemöldököm kérdőn, de elég nagy szemtelenséggel fűszerezve meg a mozdulatot.
Azt hiszem a szavak ebben a helyzetben már nem érnek semmit, így egy kurta kacajjal adtam tudtára a véleményemet. Alex... az egy teljesen másik történet és egyébként sem voltam hozzászokva, hogy a jelenlegi párommal kivesézzem a... azt a fajta szerelmi életemet, amikor ő még nem volt. Én sem kérdezgettem a régi nőiről, pedig hősiesen be kell valljam, hogy nem kis kíváncsiság uralkodott bennem, amikor hirtelen felötlik a fejemben a gondolat, hogy Nate mindig is kapós volt, de... megpróbálom türtőztetni magam. És az Alex-es korszakomnak vége. Elment innen, igaz furcsán éreztem magam, hogy úgymond normális búcsú nélkül váltak el az útjaink, de... talán neki is könnyebb volt így és akármilyen érzéketlenül hangzik, de nekem sem kellett foglalkoznom vele. - Te már csak tudod. - Ittam meg az utolsó korty kávémat is. - Kettőnk közül te állsz közelebb ahhoz, hogy ezer éves vén csotrogány legyél. Tényleg, nem érzed még az öregedés jeleit? Nehezebb mozgás és ilyesmi... - Próbáltam elterelni egy kicsit a témát. Szó sincs arról hogy nem akartam vele komolyabb dolgokról beszélni... csak erről... nem hiszem, hogy volt mit.
- Ez egy remek hír! - jegyeztem meg mintha mellékes lenne. Nem a szívem csücske a fickó, s ezt láthatta rajtam Rose is, érezhette a szavakon melyek elhagyták ajkaimat. És a többi. Nem hiszem hogy lenne okom magyarázkodni hiszen meylik férfi viselné jól ha egy volt "vetélytárs" csak úgy visszatévedne ide? Igaz, nekünk talán nincs mitől félnünk.. hiszen boldog a kapcsolatunk, legalábbis én eddig úgy vettem észre. De hogy meddig maranda boldog, ha az a fickó visszatérne a nagyvárosi életével.. nem akarok elgondolkodni ezen.
- Hogy te mikre emlékszel. - vakartam meg a fejem búbját. - De most hogy így felemlegetted.. igen, eléggé fájt utána az öklöm. - vontam meg a vállam egy kis vigyorral. - Kemény arcú a fazon. Nyilván az a sok plasztikai műtét és botox.. - kezdtem el fűrkészni a kínálatot a süteményeknél, bár a témától eléggé elment az étvágyam. Ezért is kell némi csokoládé. Boldogsághormon és miegyéb. - Az emberek nem olyan mázlisták, mint mi. Ők hamar öregszenek. Mi még majd' ezer évesen is olyan belevalóak és dögösek leszünk, hogy... - vonogattam a szemöldököm pimaszul.
Bőszen bólogattam szavaira, miszerint semmi köze a kérdésének a féltékenykedéshez. Persze, ismerem én ezt... mintha én nem esnék át rajta minden egyes alkalommal, amikor az utcán sétálva vagy valahová beülve látom, hogyan legeltetik Nate-en a szemeiket a nőnemű társaim. Ám ilyenkor az is eszembe jut, hogyha nem én lennék fontos neki, akkor nem próbálta volna elérni, hogy emlékezzek rá, hanem feladta volna és keres valaki mást, aki betölti a jelenlegi helyem az életében. És ez a gondolat általában beválik, utána nem is töröm a fejem felesleges bolondságokon. - Nem hinném, hogy visszajönne ide. - Préseltem össze az ajkaimat. Mégis mi oka lenne rá? Ha jól emlékszem anno egy munka miatt jött a városba és azért maradt, mert megismerkedett velem, de miután úgymond minden visszaállt a régi kerékvágásba nagyon nem az tükröződött az arcán, hogy esetleg pár hónap vagy év múlva újra szívesen átlépné a városhatárt. - Nincs miért visszajönnie. - Mosolyodtam el halványan, bár kissé keserűen éreztem magam. Bennem nem maradtak rossz emlékek Alex-el kapcsolatban és érdekelt volna, mi történt vele az elmúlt időben, viszont ezt ostoba lennék Nate orrára kötni. Nem érné meg. - Eszméletlenül édes vagy, amikor nem vagy féltékeny. - Szélesedett ki a mosolyom, amikor szavai kizökkentettek a gondolatmenetemből. - Ha jól emlékszem, akkor az a fejletépés majdnem megvolt, amikor random behúztál neki az utca közepén. - Vontam fel a szemöldököm fejcsóválva.
Megkönnyebbült sóhajt hallattam, majd nyelve egyet rögtön vigyor jelent meg ajkaim szegletében. - Tudod, hogy nem vagyok féltékenykedős típus. - jelentettem ki, de ha tényleg ismer, láthatja rajtam hogy ez csak egy nagyn tehetséges vámpír füllentése. Igen-igen. Sosem voltam szerelmes. S most az vagyok. Nehezen emészteném meg ha valaki megint felbukkanna, s csak úgy elvenné tőlem életem nőjét. Nem elég, hogy körülbelül két évet kellett szenvednünk ahhoz, hogy egymásra találjunk.. de még egy ilyen fickó felbukkanása is? Nem, köszönjük szépen.
- De ha nem, hát nem. Lehetőleg már el is felejtette ezt a helyet. Nagyon remélem, hogy így van. - köszörültem meg torkomat. - Nem ígérem, hohy ha legközelebb meglátom, nem ölöm meg, vagy tépem le a fejét amolyan haveri üdvözlés gyanánt. - szűrtem ki fogaim között.
Belekortyoltam a kávémba, de a meglepődöttségtől majdnem nyalni is elfelejtettem. Nem gondoltam volna, hogy ez a téma lesz a következő, hiszen... úgy voltam vele, hogy ezen már túlléptünk. De igaz, ami igaz, egyszerűen csak elmentünk mellette és nem igazán beszéltünk róla. Sem arról az időszakról, amit azt hiszem, Alex mellett töltöttem, sem a... döntésem utániról. Persze nekem sem volt kedvem kivesézni a dolgot, Nate-nek pedig valószínűleg még kevésbé. Ezért is csodálkoztam ennyire azon, hogy feldobta a kérdést. - Nem. - Csóváltam meg a fejem. - Azóta nem hallottam róla, mióta elment a városból, tehát nem, nem is beszéltem vele hónapok óta. - Mondtam a lehető legőszintébben, de tudtam, hogy úgyis hisz nekem. Nem volt oka arra, hogy ne tegye. - Miért kérdezed? - Vontam fel a szemöldökömet kíváncsian, de már egy apró mosoly bujkált a szám szélén. - Csak nem féltékeny lettél hirtelen?
Megköszörültem a torkomat. Rose-nak sosem tettem megjegyzést róla de néha akaratlanul is eszembe jutott a kis kalandja azzal az ember fickóval. Már nem is emlékszem hogy hogy hívták. Talán Alexandernek vagy valami ehhez hasonló. Homályos az egész történet s egyértelműen az a lényeges pont hogy végülis engem választott, nem pedig őt. Nem jártam soha győzelmi táncot, de talán nem kellett volna ennyire félvállról venni a történetet. Hisz ha nem dönt úgy hogy lelépp akkor Rose talán sose jön rá hogy én kellek neki. Vagy Rose döntése után döntött úgy hogy lelép? A tárgy szempontjából lényegtelen.
- Mondd, te.. - köszörültem meg ismétn a torkomat. - Hallottál az utóbbi időben arról az ember fazonról? Alexander vagy... úgy hívták, nem? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet, s többet nem is igen tudtam hozzátenni. Láthatott a szememben mindent.
Szótlanul hallgattam őt, ami tőlem szokatlan volt. Néha még én is unom, hogy van, amikor be sem áll a szám, de ez a helyzet megkívánta, hogy elhallgassak egy kicsit. Hiszen én kértem arra, hogy beszéljen... bunkóság lenne belemagyarázni. Főleg, hogy a legnagyobb őszinteséggel mondhatom, érdekeltek a gondolatai. Már együtt vagyunk egy ideje, mégis van hogy olyan érzésem támad, hogy nem léptünk túl a kapcsolatok elején kötelező tiszteletkörökön, hiába ismerjük egymást régóta. Elég régóta ahhoz, hogy összeadva az éveket jó sok ember élete érhetne véget természetes halállal ezalatt az idő alatt. Elmosolyodtam, ahogy felidézte a különböző dolgokat. Persze, ki emlékezne arra szívesen, hogy a magát mindig is felsőbbrendűnek gondoló haverja ugráltatta? De nem ezen mosolyogtam én sem, hanem azon, amikor az én képzeletembe is bekúsztak a főállású bébiszitterként eltöltött idők. Valakire nekem is mindig szükségem volt, akit pátyolgathatok. - Arra én is rögtön tudok válaszolni, hogy mi nem hiányzik. - Köszörültem meg a torkomat. - Például az, amikor elvesztettem az emlékeimet és minden egyes nap úgy keltem fel, hogy tudtam, van valami, amire emlékeznem kell és ami hiányzik, de egyszerűen képtelen voltam rájönni, hogy mi az. Senkinek nem kívánom, hogy ilyesmit kelljen átélnie. - Nyeltem egyet. Akkor a próbálkozásaim a mellkasomban tátongó lyuk eltüntetésére siralmasak voltak és szerencsére nem kell emlékek nélkül leélnem a hátralévő életemet. Ezért sokkal tartozom annak a boszinak. És akkor fogadtam meg azt is, hogy többé nem igézek meg embereket.
Tekintete rám szegeződött, mire ajkaimon kibukott egy halk sóhaj. Miért beszélnék azokról az időkről? Túl sokat szenvedtem miattuk. Túlontúl sokat. Nem vágyok másra, csak hogy végre feloldozást kapjak azokért a bűnökért, amiket elkövettem az emberiség ellen. S olyanok ellen akiket szerettem. Mindenkinek kijutott belőlem az elmúlt években. Hol jó értelemben, hol ellenkezőleg.. s tudom azt, hogy mindennek máshogyan is lehetne vége.
- Nem vagyok büszke rá. - nyeltem egyet, majd egy keserű mosoly jelent meg a szám körül. A kérdése millió és még egy válaszlehetőséget tartogatott. Tagadhatnám... egyetérthetnék... de melyikből származna több előnyöm? - Az attól függ, melyik részére gondolsz. Ha arra, mikor Oliver vámpírrá tett, és úgy viselkedett velem mintha a csicskája lennék.. nos, erre azt kell hogy mondjam, nem hiányzik. Mikor Oliver úgy bánt velem, mint a legjobb barátjával.. igen, ez hiányzik. Mikor Elena bébiszittere voltam, és meg kellett őt fékeznem.. nos, még ez is hiányzik. Nem akarok olyan lenni mint egykoron.. mert volt egy bedühödött időszakom. De nem fordulhat elő ismét. - nyeltem újabbat, majd ismét a sütemények felé fordultam, de belőlem is készült kibukni egy kérdés. - És te.. neked mi hiányzik a legjobban?
Már megszokhattam volna, hogy ha olyanja van, akkor Nate igenis az a típus, aki egyetlen szóval le tudja rendezni a másikat. Éppen emiatt csak halványan elmosolyodtam, amikor kinyögött egy városnevet, aztán adott egy apró csókot. Tessék, le vagyok rendezve. Ha nem szeretném, valószínűleg dühöngenék emiatt, de most inkább mulatságosnak tartottam, hogy egy hozzá hasonló férfival hozott össze a sors. - Soha nem beszélsz azokról az időkről. - Néztem rá jelentőségteljesen. Én sem arról voltam híres, hogy rögtön kitárulkozva minden velem szembe jövő embernek eléneklem életem történetét, de néha jó lett volna többet hallani az évekről, amikor még maximum úgy voltam jelen Nate életében, mint egy nő, akivel néhanapján összejár. Most, hogy én már nem menekülök, ő pedig nem egy velejéig romlott szörnyeteg bajtársa, talán... senkinek sem árthat egy kis kitárulkozás. Aztán megcsóváltam a fejem. - Bocs... úgy csinálok, mintha nem ismernélek régebb óta és nem tudnék rólad semmit. - Kínomban felnevettem. - Nem hiányzik, hogy olyan legyél, mint régen? - Kérdeztem rá hirtelen. Vajon ha ő tette volna fel nekem ugyanezt a kérdést, mit válaszolnék? Minden bizonnyal elterelném a témát... elvégre kinek ne hiányozna egy kicsit a múlt még akkor is, ha az nem volt mesébe illő?
Megköszörültem torkomat, miközben hallgattam azt, amit Rose elképzelt. Előbb-utóbb biztos voltam abban hogy elő fog kerülni ez a téma is. Ismertem már annyira, hogy tudjam, nem szereti ha nincs min gondolkodnia. De az egész furcsán hatott. Nyilvánvalóan nem örökre mennénk, hiszen itt már berendezkedtünk, a nyaralás meg ránk is férhet még.
- Párizs izgalmas lenne. - adtam végül ennyivel választ a felvetett ötletre, miközben magamhoz húztam és egy puha csókot nyomtam ajkaira. Egy kikandikáló hajtincset megigazgattam, s füle mögé túrtam. - Európa a legjobb ötlet. Ott már közel fél évszázada nem jártam. Oliver nem az a túlontúl utazgatós típus volt, s mi mindig ott tanyáztunk, ahol ő. Pedig mindannyian Európából származunk. - forgattam meg szememet.
Bárcsak tudtam volna, hogy honnan jött ez az ötletem és miért csúsztak ki ezek a szavak a számon. Elhagyni Mytic Falls-t? Néhány éve még mindennapos volt az utazgatás és költözés gondolata, de amióta jobbra fordultak a dolgok, azóta nem fordult meg a fejemben, hogy el kellene hagyni a lakhelyemet. Hiszen akárhogy is, ez a kisváros jobb napjaiban csendes, nyugodt, ideális lakókörnyezet, ennek ellenére valami hiányzott. Nehéz eset vagyok. - Fogalmam sincs, hová mehetnénk. - Vallottam be egy zavar mosollyal az ajkaimon. Kell nekem meggondolatlanul ötleteket feldobni. - A közelbe vagy messzebbre, kisvárosba vagy nagyvárosba, esetleg Európába... nem tudom. - Vontam meg a vállam. - Jól esne egy kis változatosság. Új emberek, új környezet, persze úgy, hogy az alapok a régiek maradnának. Mi ketten, a kötődésünk a városhoz... csak kiruccannánk egy kicsit és belekóstolnánk az életbe valahol máshol. - Pislogtam, majd nagyot sóhajtottam és kissé hátradőltem a széken, így néztem vissza a tekintetébe. - Valahol máshol talán te is túl tudnád magad tenni a nehezebb éveid emlékén. - Nyeltem egyet. Volt egy olyan érzésem, hogy Nate még nincs teljesen túl az ősvámpíros-haveros időszakon. Nem is akartam, hogy kitörölje az életéből ezeket a dolgokat, de ő nem olyan volt, mint a többiek. Azt hiszem. Ebbe nem nagyon mélyedtünk bele a beszélgetések folyamán, hiszen nem akartam felemlegetni.
Kezdőlap
||