Kicsit oldalra húzom a számat. Elég kombinált ez az egész Mystic Falls ahhoz, hogy egy nap alatt megértsem. Ismét eszek egy szeletet a sütimből, majd csak töröm a fejem a válaszon.
- Én nem tehettem mást...- kulcsolom össze a kezemet az asztalon. Felidézem azt az időszakot mikor még egy naiv, butácska kis ember voltam. Amikor az volt a legfőbb és kedvenc időtöltésem, hogy bulizzak és császkáljak az adott városban a legjobb barátommal. Szinte semmi más nem érdekelt csak a party, a jókedv és a lazulás.
- Én azért öltem, mert ha nem teszem meg akkor engem ölnek meg.- mondom beismerően.
Tudom, hogy elég furcsán fogalmaztam meg az utolsó mondtam, de mint már említettem nekem ez nagyon friss és új téma, amiben még vakon tapogatózok.
- Igen, egy kicsi furán fogalmaztam... Úgy értem hogy a halandók, a rendes emberek nem észlelnek semmi különbséget egy farkasgénnel megáldott és egy sima ember közt?- próbálom újra feltenni a kérdésem. Ha itt nem a válasz akkor biztos vagyok abban, hogy a pezsgőt csak nekem szánták. És akkor már meg is van az első ellenségem....

Reménykedtem benne, hogy a válasza nem lesz és örültem is neki, hogy ezt mondta. Tudom, hogy a farkasok mindenben különböznek a vámpíroktól, de azért van egy közös tulajdonságuk, közös pontjuk… azt már Arieltől is megtudtam, hogy átváltozásuk után muszáj emberi vért inniuk, ergo ölniük és mi is csak úgy váltjuk ki az átkunkat, ha embert ölünk.
- Tehát te nem ítélsz el azért, mert embert öltem?- kérdezem nagyon halkan és félénken, most még a szemébe sem merek nézni. Tudom, hogy a tettem milyen súlyos és borzalmas.
- Mert a farkasok is csak akkor váltják ki az átkukat…- mondom neki, bár valahogy érzem, hogy ő ezt nagyon jól tudja. Bár nem ismerek sok vadászt, sőt Courtney az egyetlen, akit most már ismerek, tudom, hogy vannak olyanok, akik farkas ölőt is tartanak a cuki ki bőrruháikban… é biztos vagyok benne, hogy egy ilyen akart ártani a barátnőmnek.
- Mond csak egy vadász megérzi azt, ha egy ember még nem váltotta ki a farkas átkát?- teszem fel a legnyugtalanítóbb kérdésem. Lehet, hogy azt a pezsgőt akkor tényleg nem nekem a meglepetés vendégnek szánták?

(Hope)

Elképesztően... újszerű érzés volt, a lányommal sétálni a városban. A lányommal, aki évek óta nem lépkedett már mellettem... és akit évek óta annyira hiányoltam már az oldalamról... Annyira... Arról nem is beszélve, hogy micsoda meglepetés volt az, hogy épp itt, egy ilyen eldugott helyen lássam Őt újra... és épp most, mikor Curtis is itt van... Annyi itt a véletlen, lassan boszorkányt kéne sejtenem mögötte... De amit nem sejtenem, hanem tudnom kell, mert megköveteli a Sors... hogy harcoljak. Öljek, vagy haljak, de biztosan mindent megtegyek, hogy családomat megóvjam a mocsoktól, mit Curtis-nek nevezett egy asszony.. Megvédem ami az enyém! Gyermekeimmel az élen, s az asszonnyal, kit szeretek!
Csak tulajdon leányom lehetett, ki kivonta figyelmem gondolataimból, miként hangját meghallottam, és felnézve, a cukrászdát láttam magunk előtt.
- Ez az. Ez egy jó hely. Finom süteményeik vannak - mondtam biztatón, látva a lelkes fényt a szemeiben. Egy halovány mosollyal az arcomon léptem az ajtóhoz, és nyitottam ki Hope előtt. Megvártam míg belép, és csak Őt követve mentem be én is, magam mögött csuka az ajtót, s követtem Őt egy asztalhoz.
- Milyen süteményt szeretnél? - kérdeztem kíváncsian, hisz láttam a szemén, hogy kívánja.

Elég nehéz nekem ezt az egészet szavakba formálni. Még sosem beszéltem ilyenekről... lassan lesz egy éve, hogy farkas vagyok, de csak ebben a pár hétben kezdtem el ezzel foglalkozni.
- Értem! Tehát akkor nem mindegyik olyan...- húzom kicsit oldalra a számat. Megnyugtató tény hallani, hogy vannak kivételek, de a lány arcáról letudom szűrni azt az arányt ami őket írja le. Nagyon kevés! Persze ezt nem hangsúlyozom, már vannak a fejemben kialakulóképek afelől, hogy ki az aki hazudott nekem... vagy csak megjátszott. Mindenesetre nem volt butaság tőlem az, hogy lelépjek az erdőből.
- És mond csak tényleg van olyan növény, mint a farkasoknál, ami legyengíti a vámpírokat?- teszem fel a kérdést. Akarva és akaratlanul is az a nap jut ismét az eszembe, mikor megérkeztem Katiehez. Farkasölőt tettek a pezsgőbe, a mitől borzalmasan rosszul lettem, de még ekkor is az volt az elsődleges dolgom, hogy a barátnőm meg ne lássa a szikrákat szóró szemeimet.
- Mond csak te elítéled a farkasokat?- ismét egy hanglatmentes kérdést tettem fel, miközben még mindig az emlékben voltam félszemmel. Kezdésnek talán jobb, hogy csak ezt a kérdést tettem fel. Majd később kifaggatom a mérgezés trükkjeiről.

Nos tényleg nem tudtam hol kezdjem. Courtney nagyon kedvesnek tűnik, valahogy nem tudom elképzelni, hogy bántja az olyanokat, mint Ariel. Hirtelen rengeteg kérdés merült fel bennem.... vajon most melyikkel indítsak, lehetőleg nem a legnehezebbel...
- Igaz, hogy a vámpíroknak ölniük kell ahhoz, hogy életben maradjanak?- teszem fel a kérdést miközben belekezdek a süteményeben, amit időközben a pincérsrác ki hozott. Meglepően finomra sikeredett a desszert, nem volt túl édes és a krémnek köszönhetően nagyon lágy volt.
Nem voltam ideges, csak kíváncsi, hisz a téma most rendesen felkeltette az érdeklődésemet. Különben is csak a misztikumok hoztak ebbe a városba, na meg Katie.
- Tudod abban az illetőben akarok megbízni, akiben megtehetem!- vallom be őszintén, habozás nélkül. Szerintem az a fer, hogyha én is 100%-ban őszinte vagyok vele, ha már jött és segít nekem.

Még mielőtt a sütim kiérkezett volna, már meg is jött az "emberem". Olyan furcsa helyzeteben érzem magam, hisz én még sosem csináltam ilyet... igazából most először veszem komolyan ezt az egész misztikus világot. A kezemet nyújtom a lánynak. Hallottam arról, hogy nagyon aranyos és fiatal, de nem hittem volna, hogy talán még alám helyezte a kori mércéjét. Jó, mondjuk utálok embereket magamhoz hasonlítani. Ő is olyan fiatalnak tűnik, mégis tapasztaltnak...
- Patrizia, de kérlek csak szólíts Patinak.- ülök vissza ismét a helyemre és a kezemmel a másik székre mutatok, hogy nyugodtan foglaljon helyet. Összekulcsolom az ujjaimat és miközben a desszertemre várok addig beavatom a részletekre.
- Először is köszönöm, hogy eljöttél. Másodszor pedig... Nos nem is tudom hol kezdjem.- nevetem kicsit el magam, majd megemberelem a szeleburdi természetemet és újra szólni készülök.
- Tudod nekem ez az egész még nagyon új... ez a misztikus dolgok és most eltanácstalanodtam.- kezdek bele a mondatomba, majd újra a lányra néztem. Gondolom még ő sem olyan régóta műveli a szakmát, ha meg igen... akkor szegénynek nem lehetett valami jó gyermekkora.
- Kérlek mesélj nekem a vámpírokról.- majd hirtelen egy szemrebbenés nélkül kimondom azt, amit tudni akarok.

Courtney & Pati

Nem vagyok az, az édesszájú típus! Inkább falnék fel egy nagy adag Gyrost, minthogy elpusztítsak egyedül egy tábla csokit... Igen, lehet, hogy egy kicsit furcsa vagyok, de hát a mexikóiak sosem az édességeikről voltak híresek, sokkal inkább a finom, fűszeres Chili con carne-jükrőll. Ma viszont nagyon megkívántam az édességet és egy találkozót is megbeszéltem egy illetővel. Courtneyról csak annyit tudok, hogy egy gyönyörű lány, aki érti a dolgát. Hogy mégis hogy jutottam el hozzá? Nos ez alatt a pár nap alatt megismertem jó pár más kasztba sorolható "embert". Információkat adtak nekem , szinte feltérképezték a várost és az itt élőket, látszik, hogy itt mindenki tud majdnem mindent az itt élőkről. De most elbizonytalanodtam.... Bella, az a kislány olyan dolgokat mondott nekem, amiket Ariel, a vámpírlány szavai néha nagyon is megcáfoltak. Bár megsajnáltam a szöszi vérszívót, nem szeretném törött nyakkal végezni, főleg nem ilyen fiatalon. Már mondtam mit tudok Courtneyról... és azt hiszem ő lenne az aki segíteni tudna nekem és ő lenne az akiben talán meg is tudnék bízni, Katie mellett. Na igen, Katie az akiben 100%-ban megbízok. Kár, hogy őt elég rondán faképnél hagytam karácsonykor... de mit csinálhattam volna?! Valaki fakasölőfüvet tett a pezsgőbe, pedig nem is tudta senki, hogy én ott leszek, mert meglepetésnek szántam a jöttömet. Na meg Katie nem farkas, hisz azt megéreztem volna... meg ő is beavatna, hisz bízik bennem.
-Mondjuk egy epres krémest?!- ezek a szavak zökkentenek ki a gondolataimból. A pincért talán szánakozó szemmel néz rám, amire én csak bólintok egyet.
- Remek, köszönöm...- adok ki végre valamicske hangot és a kezemmel a fejemet megtámasztom. Keresem a szőke vámpírvadászlányt, aki remélem ma a segítségemre lesz.

/ Erdő - VIVENTEM ANIMA/

Szokatlan volt még nekem a város szele, s ahogyan beértünk a városba, rögtön tudtam hogy nem olyan nagy helyről van szó, ámde annál több titkot rejteget ez a pár fal, a kapuk, az autók, s minden, mi ebben a városban fellelhető. Nem véletlenül lepődtem meg annyira, hogy itt találtam az édesapámat. Ő? Itt? Eleinte azt gondoltam, ez nem több, mint egy uncsi kisváros, s... a tanári lét méginkább unalmas lesz. De úgy tűnik, mindez jogtalan félelem volt.
- Itt jó lesz? Ez az a hely? - kérdeztem rekedten, megállva a cukrászda kirakatánál. Már összefolyt a nyál a számban a sok édesség láttán.

-Persze. -sóhajtok fel belekortyolva a kávémba. -Itt születtem én is, és az anyám is. Legalább is nekem ezt mondták..-kapok a tarkómhoz zavartan. Nem tudom, hogy miért mondom el mindezt neki.. Egyszerűen olyan természetességet és kedvességet sugároz, hogy csak így szimplán megbízok benne, még ha nem is ismerem..
Ekkor ő is mesélni kezd, nekem pedig felcsillan a szemem a hallottakon, és egy apró reménysugár kúszik át rajtam, amit igazából el is "legyez" pillanatok alatt még a közelemből is.
-Sajnálom, de annak viszont örülök, hogy legalább te szerencsével jártál. -mondom ki őszintén, miközben újra a kávémba kortyolok, hogy ne tűnjön fel, mit is gondolok valójában. Ekkor eszembe jut, hogy egy kérdésére nem válaszoltam.
-Hogy miért keresem őket? -halk sóhaj hagyja el a számat. -Ez hosszú történet. -lazán megvonom a vállam, és halványan elmosolyodom.

Á, szóval a családját keresi. Ez a gondolat valamiért akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra, bár... nyilván számára mindez nem volt olyan megmosolyogtató, főleg nem az eltökélt arcát figyelve. Na de ha a családját keresi, talán tudnék neki segíteni. Már ha tudja, kit keressen, de azt hiszem, arról sem tud. Mert akkor már elsőre megtalálta volna őket, hiszen ez a város nem túl nagy.
- És van valami kiindulási alapod, vagy teljesen homályos? Egyáltalán miért keresed őket? - érdeklődtem kedvesen. Normális lánynak tűnt, olyannak, akire szívesen vigyáztam volna, ha kisgyerekként itt élt volna a városban. Nem mellesleg, igazán érdekelt, hogy mi lehet vele, és hasonlók. - Tudod, amikor fiatal voltam, akkor született egy lányom, aki eltűnt... - kezdtem bele, de aztán elhallgattam. Nem, nem vagyok jó anya, mert még mindig nem tudom, Chels tényleg a lányom-e, vagy csak az apja akar átverni. Pedig egy szülő ezt elméletileg érzi, vagy mi a szösz. - Nemrég rám talált. Egyébként az apja szakította el tőlem, önként soha nem mondtam volna le róla - biggyesztettem le az ajkaimat. Szent ég, már megint sokat beszéltem! Biztos nem kíváncsi erre az ostobaságra, ugyanakkor... azt hiszem, ezzel meggyőzhetem, hogy bennem megbízhat, mert tudnék segíteni. Ha mással nem is, hát a vámpírságommal ezer százalék.

Érzem a szemeit magamon, miközben újra visszabújok a könyvembe. Ekkor megszólít, és beszélni kezd hozzám. Óvatosan felnézek, miközben elmosolyodom.
-Másodszorra vagyok ebben a városban, igazából, ez hosszú történet.. -kapok a tarkómhoz. -Röviden csak annyi, hogy a családomat keresem. -vonom meg a vállam, a gőzölgő kávémat megfogva, amibe belekortyolok. Ez sohasem volt titok, nem is szégyelltem soha... Beletúrok a hajamba, majd visszacsúsztatom a táskába a könyvemet, most sehogyan sincs kedvem olvasni. Még sohasem láttam ezt a nőt, de volt egy furcsa érzésem vele kapcsolatban. Ha olyan lennék, már rég megkérdeztem volna, hogy van-e családja, bár, egy: ez elég béna kérdés, kettő: nem vagyok olyan. Hátradőltem, miközben iszogattam az italom, és vártam, hogy reagáljon arra, amit mondtam. Ha egyáltalán reagál...

Gondoltam tovább belemélyülök a telefonomba, mert valószínűleg nem akar velem társalogni, de nem így volt... Bemutatkozott, elmondta, hogy Emmeline-nek hívják. Épp szólásra nyitottam volna a számat, hogy én is viszonozzam a dolgot, amikor megérkezett mindkettőnk rendelése. Furcsa, ő is kávét rendelt, és ugyanúgy, mint én. Na mindegy, végülis sokan szeretik még így.
- Köszönöm - bólintottam a pincérnek, majd visszafordultam Emmeline felé. Valóban csinos lány, semmi kétség. - Jenna vagyok. Jenna Sommers. Ami azt illeti, törzsgyökeres Mystic Falls-i lakos, de téged eddig még nem ismerlek...frissen érkeztél, vagy csak elkerülted a figyelmemet? - ráncoltam össze a szemöldökömet. Nem, egy ilyen lányra emlékeznék, ha itt élne... Mert amíg nem találtam meg a lányomat, valahogy így képzeltem el őt. Vagy legalábbis hasonlóképpen.

A nő igent mondott, én pedig leültem, rögtön előkapva a könyvet, amit kinyitottam ott, ahol a könyvjelző volt. Szimpatikusnak tűnt valamiért, de nem akartam ezzel foglalkozni, csupán vártam, hogy kihozzák a kávémat, és mehessek. Mielőtt persze leültem volna, egy apró "Köszönöm"-öt, és egy féloldalas mosolyt intéztem felé, és csak utána foglaltam helyet. Felnézek a könyvből, érzem magamon a tekintetét.
-Ööö.. Emmeline vagyok. -késztetést éreztem arra, hogy bemutatkozzak. Majd elmosolyodom. Eközben hozzák ki a kávémat, aminek az illata már messzebbről megcsapta az orromat. A gőzölgő italt kezdtem el nézegetni, miközben tudatosult bennem, hogy ez pontosan olyan, amilyent én szoktam csinálni. Még jó, hogy ismerős volt! Úgy néz ki ez a márka itt is sikeres...

Teljesen el voltam merülve a telefonomban. Nyilván probléma lehet, hogy Chels-szel sokkal jobban kijövök, amikor telefonon beszélgetünk, de amikor ott vagyunk, együtt, nem érzem azt a fajta kötődést... amit valószínűleg kéne. Valószínűleg az az oka ennek az egésznek, hogy soha nem láttam a gyerekkorában, nincsenek közös emlékeink, meg hasonlók... Én legalábbis ennek próbálom betudni a dolgokat. Nyilván egy kis idő kell, hogy érezzem, tényleg a gyerekem, vagy hogy úgy tudjam kezelni, mint példának okáért Elenát, akivel kamaszkorában már szinte minden problémámat megosztottam. NA jó... a szexuális életemet azért nem neki részleteztem, de sokat tudott rólam, mert szinte a lányom volt. Ezeken gondolkodtam, amikor váratlanul egy szőke lány lépett oda az asztalhoz. Hallottam, amikor megérkezett, de nem néztem fel. Az elég kellemetlen dolog, amikor minden szem rászegeződik, úgyhogy kihagytam ezt a dolgot, és csak akkor néztem fel rá, amikor közvetlenül az asztalom előtt állt meg. Szép volt... sőt, gyönyörű. Szőke haj, barna szemek, karakteres arc. És meglehetősen fiatal... na meg természetesen szimpatikus is, ami az is rátett, hogy a táskájából egy könyvet húzott elő. Nem sok fiatal művelődik mostanában... Szóval hatalmas plusz pont neki.
- Persze, ülj csak le nyugodtan, nem várok senkit - mosolyodtam el végül. Furcsa. Még soha nem láttam őt ebben a városban, pedig nagyon emlékeztetett valakire, csak egyelőre fogalmam sincs, kire. Majd később megérdeklődöm, most egyelőre... Hátha meggondolja magát. Mostanában az emberek amúgy is kikerülnek, mintha tudnák, hogy veszélyes vagyok. Pedig tulajdonképpen semmit nem változtam, maximum egy kicsit hevesebben érzem a dolgokat.

Visszajöttem ide. Normális vagyok én?! Pedig egyszer megígértem magamnak, hogy sohasem térek vissza arra a helyre, ahol eddig voltam már. De valahogy mégis visszavonzz. Ebben a kis cukrászdában még nem voltam, bár nem is szándékoztam ide jönni, mégis megálltam pihenni egy picit.
Beléptem, az ajtó pedig hangos csilingeléssel kitárult, és az összes szem rám szegeződött. Szokásos. Ha valaki belép, egy már amúgy is zsúfolt helyre, mindenki azt bámulja, aki újonnan érkezett, dettó ez van most is.
A cukrászda tömve volt. Biztos finom dolgokat árulnak, ha ekkora a kereslet! Vagy csak akció van. Végül is, nekem teljesen mindegy. Megigazítom a táskámat a vállamon, majd a pulthoz lépdelek.
-Egy kávét szeretnék. -hadarom gyorsan, mielőtt bárki is megelőzne. A kiszolgáló bólint, hogy majd a helyemhez viszi, erre köszönésképpen én is biccentek. Körbenézek a nagy teremben. Szabad asztal?! Sehol. Úgy néz ki, oda fogok szegődni valaki mellé, ami nem túl jó dolog, nem szoktam ismerkedni, csak olykor-olykor. Egy szőke nőt szúrok ki, aki ugyanúgy a rendelésére vár. Nem tűnik túl bőbeszédűnek, tökéletes. Odasétálok elé.
-Öö..Elnézést, szabad ez a hely?! -nézek le a székre, majd vissza rá, miközben a táskámba mélyesztem a kezemet, és nyúlok a könyvemért, hogy leülve rögtön olvasni kezdhessek, és ne kelljen szóba elegyedjek senkivel. Elvégre miért mondana nemet arra, hogy leüljek, hiszen egyedül van?! Maximum, ha vár valakit. Türelemmel várom a válaszát, bár sürgős dolgom lenne. Mondjuk pihenni sohasem árt...

(+1 játék, vagy olyasmi)
Gondoltam beülök egy kicsit a cukrászdába. Bár sajnálatos módon már nem érzem többé úgy az ízeket, de ez egy régi jó szokásom volt, amit szerettem feleleveníteni. Egy kávé amúgy sem árthat meg, Lexi szerint serkenti a vérkeringést. Sajnos azonban egyetlen üres asztal volt csupán, és az sem a kedvenc helyemen. Na sebaj, gondoltam, majd odasétáltam, kihúztam a széket, és leültem rá. A pincérlány mosolyogva sétált hozzám, mint régi törzsvevőjéhez, és boldogan kérdezte, hogy ugyanazt kérem-e, mint mindig szoktam. Mingont meg kávét. Bólintottam, mert nem volt szívem elvenni a kedvét, majd a telefonomba mélyedtem, várva, hogy Chelsea jelentkezzen. Kitalálta, hogy most világkörüli útra fog menni, amit az apja végülis finanszírozott... Bár maradhattam a házában, nem szeretnék tovább a terhére lenni. Meg el is akarom kerülni az apját. Visszatérek a Gilbert-házba, vagy még nem tudom, de majd megoldom. Most viszont megvárom a süteményemet, és úgy teszek, mintha még ember lennék.

Láttam, hogy mennyire kellemetlenül érintette már a puszta gondolata is annak a srácnak. Eléggé nyilvánvaló volt, hogy a kapcsolatuk nem a legtökéletesebb. Féltékenység csengett fel a hangjában. Vagyis látszott rajta, hogy féltékeny. Egy férfi aki a barátnője körül legyeskedik. Nem a legjobb érzés. Viszont teljes mértékben meg tudom érteni Stefan-t. A tiltott gyümölcs mindig a legédesebb. Ez soha nem fog megváltozni.
- Figyelj.. Ha Caroline tényleg szeret téged erre soha nem lesz képes. Mindenki életében csak egyetlen egy igaz szerelme van. Neki te vagy. Neked pedig ő. - Nem hiszem, hogy egy harmadik fél teljesen képes lenne széthúzni egy kapcsolatot. Ha mindketten szeretik egymást akkor nem tud senki semmit csinálni.
- Csak vicceltem, de az ilyen dolgok általában titokban szoktak maradni. - Kuncogtam. - Amúgy Caroline-nak biztos lesz része benne. Még ha ő nem is akarta.. Valaki elintézi. - Elég gyakori a az ilyesmi.
- De most ha nem haragszol.. Mennem kell. Még később összefutunk. Szia. - Felpattantam, majd el is tűntem, mint szürke szamár a ködben.

Ökölbe szorult a mancsom, ahogy felevenítettem Stefan Salvatore arcát az orrom előtt. - Nem tudom, hogy mi van kettejük között Caroline-nal. - adtam ki magamból rekedtes hangon, ami tőlem nem volt megszokva. Mindig tartraesett voltam, és nem féltem kimondani, amit gondolok, főleg nem mutattam félelmet, ha úgy alakultak a dolgaim. Most azonban volt félnivalóm, méghozzá ismét egy Salvatore miatt.
- Mindig ott van, mikor én.. én nem. - vakargattam meg a fejem búbját kínlódó arckifejezéssel. - Mintha át akarná venni a helyemet Caroline szívében... - motyogtam csendesen, majd felsóhajtottam, és szavai azért kiváltottak belőem egy mosolyt.
- Sztriptízt? Ha Care ezt megtudná, lefújná az egész esküvöt - kacsintottam rá.

Legénybúcsú. Ilyenkor azt hiszem mindegyik félben van egy kis kíváncsiság. Ki mit csinálhat a legénybúcsún.. És ki mit a leánybúcsún. Azt hiszem egy örök rejtély marad, mert ebbe nem igazán szokták beavatni egymást a felek. De jobb is ez így. Még a végén az esküvő is elmaradna az egész miatt. Bár azt hiszem annyira azért egyik helyen sem durvulna el a helyzet. - A lényeg az lenne, hogy jól szórakozzatok. Amúgy mi a bajod azzal a Stefan-nal? - Matt-et még ismerem aranyos srác gyönyörű kék szemekkel, de Stefan-t nem. Mondjuk lehet jobb is, hogy nem.

- Ó, pedig én igazán jó sztriptíz show-t tudnék adni. - Mondtam kuncogva.