Köszörülni kezdtem a torkomat. Mintha tényleg kapart volna. De nem így volt. Csak... nagyon zavarban voltam. Sosem alázkodtam meg még így nő előtt. És mi több, ezek után valószínűleg nem is fogok. Mert... jaj szegény szívemnek. Nem szokott hozzá az ilyen tortúrákhoz. Mintha meg akarna állni, ki akarna ugrani a torkomon. De nem... most ezt nem engedhetem. Nem Kate előtt kell kibuknom.
- Akarod, hogy... hazakísérjelek? - néztem rá, ártatlan pislogással.

Bólogatni kezdtem, mint egy plüsskutya a műszerfalon. Nagyon szerettem volna eltörölni ezt az eseményt, mert tényleg szerettem Bent és nem akartam, hogy az, hogy megcsalt valóság legyen.
- Köszönöm - mondtam neki, amikor azt mondta, hogy időt ad nekem. Szükségem volt erre. Gondolkoznom kellett. - Azt hiszem, most jobb, hogyha megyek. Át kell gondolnom mindezt.

- Figyelj, Kate... - kaptam el újra a kezét, és mélyen néztem a szemeibe, közben nagyot nyelve. Magam sem tudtam, hogy mit akarok mondani, de biztos voltam abban, hogy... csak lesz belőel valami, nem? Ebből túl rossz nem sülhet ki... azt hiszem.
- Szeretlek. És... azt akarom, hogy idővel majd megbocsáss nekem, érted? Időt akarok adni neked... ahogyan tisztességes férfihoz illik. Még ha... én nem vagyok éppen a tisztesség megtestesítője - fogtam még szorosabban a kezét, hogy odahúzzam számhoz, és egy gyengéd csókot leheltem rá. Szomjaztam bőre illatára.

Hangja feszültté vált, de nem is tudom, hogy miért gondolta azt, hogy rögtön ismét a karjaiba omlok. Mégis ki tenné ezt a helyemben? Egy olyan nő, akit megcsaltak biztosan nem. Viszont én szerettem ezt a férfit és hatalmas hibám volt, hogy nem voltam képes arra, hogy sokáig haragudjak rá. Valahogy mindig elérte, hogy elnézzem a baromságait, legyintsek egyet és kedvesen megnyugtassam, hogy nincs semmi baj. Ez voltam én.
- Oké - bólogatni kezdtem és nyeltem egyet. - Oké, elhiszem - motyogtam, de nem néztem a szemeibe. - Mit akarsz... mi legyen ezek után?

- Kate... te különleges vagy az életemben, nem érted? - kérdeztem tőle szinte már feszülten. MInt ahogyan mindenki más feszült lett volna, ha ebben az esetben ilyet tapasztal... nem hisznek nekem. És ezt utáltam világ életemben a legjobban. Sophie talán már nincs is a városban, mit akarok én? Nem... én Kate-et akarom, az istenért is!
- Kérlek... Kate... nézz rám! - mondtam neki már olyan hevességgel, mintha életem utolsó mentőöve úszna el mellettem, és elkaptam a kezét. - Én akarlak téged... - néztem rá úgy, mintha... nem is tudom... keserű voltam.

Szavai megnyugtattak, de nem törölték el a kialakult helyzetet. Elvégre anno Pearlt is megcsalta és elhagyta... én mivel lennék más? Miért lenne más az én személyem vagy az irántam érzett szerelme, ha velem is megtette ugyanezt? Jó kérdések ezek... már csak választ kellene rájuk találni.
- Már mindegy... megtörtént - mondtam csalódottam. - Csak... tudni szeretném, hogy... akarod folytatni ezt, ami kettőnk között van vagy... inkább hagyjuk... mert ha mindig ezt fogod csinálni, akkor... - motyogtam zavarodottan. Igen, zavart voltam és nem tudtam, mi lenne a legjobb.

Azt hittem, többé már nem hallom a szájából ezt. Ezt a szót... azt mondta, hogy szeret...! Engem, aki meg sem érdemli ezt. Mert tényleg egy utolsó nőgyűlölő férfi vagyok, aki mindent lát a nőkben, csak érző lelket nem. Csak testük van, más nincs, amit érdemes lenne látni. De Kate... ő változtatott meg bennem valamit, csak ezek szerint... ez még nem forrt ki teljesen.
- Szeretlek Kate... és soha nem leszel Pearl - fogtam meg a kezét, hogy szinte remegő tenyérrel simítsak végig kézfején. - Én... sajnálom... nem tudom, hogy miért... én... - ráztam a fejem.

Azt hiszem, hogy én lepődtem meg a legjobban azon, amit a szemeiben láttam. Tudtam, hogy Ben bármire képes, tehát bármikor képes hazudni is, de ez most más volt. Láttam az igazi bűntudatot a tekintetében és bár ez nem volt elég, de... kezdetnek tökéletes volt. Mert ebből tudtam, hogy tényleg, igazán megbánta.
- Én is veled akarok lenni. Tudod, hogy szeretlek... - néztem a szemeibe én is őszintén. - És remélem, hogy te is engem, mert... nem akarok a második Pearl lenni. Azt nem tudnám elviselni.- nyeltem egy nagyot.

Azt hiszem, már kezdtem megörülni, hogy elkerültük az engem ócsároló szavakat, de aztán körülbelül rá kellett jönnöm, hogy hiába a nyilvános hely, itt talán nem öl meg, de szavai... mindennél halálosabbak.
Mert felkaptam a fejem az utolsó mondatára. Általában ezekre a mondatokra szokás azt mondani, hogy na, ezt nem kellett volna, de... talán jogosan mondja, nem? Mert... de nem akarok Sophie-hoz menni most! Most Kate-tel akarok lenni, az isten szerelmére.
- Én... én veled akarok lenni... - szólaltam meg olyan rekedten, ahogyan talán még soha, és szememben láthatta az összes érzelmemet, amit iránta éreztem. A bűntudatot, a lángoló szerelmet, ami nem képes csak úgy megszűnni, mint Pearl esetében... Nem, ez... ez más...

- Nem tudom - mondtam őszintén Ben-nek. - Még én sem tudom, hogy mire számítsak - sóhajtottam egyet és a kávéscsészével kezdtem el babrálni. Most már úgy éreztem, hogy szívesen kirohannék a világból. - Talán... addig látogasd meg azt a lányt - ezt lehet, hogy nem kellett volna, de kicsúszott. El voltam keseredve és akkor néha nem tudom, hogy mit beszélek.

Nem is tudom, mi lett volna a legszebb kifejezés erre az egészre. Merthogy... amúgy sem voltam valami megértő alkat, de most... oké, nem vagyok egy nő, hogy megértsem őket. Az valahogy amúgy is lehetetlen feladat.
- Értem... - mondtam már szinte teljesen berekedten, viszont a nyelvemen volt egy kérdés, ami végül ki is bukott belőlem. - És... mire számíthatok? - kérdeztem, nem kis félénkséggel. Ez sem én vagyok, már az is biztos!

Felhúzott szemöldökkel, kérdőn néztem rá. Még ő volt felháborodva? Akinek joga lett volna erre és arra, hogy jelenetet rendezzen, az én voltam és nem ő. Ha azt akartam volna, akkor jelentet rendezek, de próbáltam magam tartani és nem elkezdeni ordibálni. Amúgy sem volt szokásom.
- Engem szeretsz, de nem tudod mit érzel? Egyre jobb a helyzet. - sóhajtottam az asztallapot bámulva. Még saját magam sem tudtam, hogy mi esne most a legjobban. Itt hagyni őt vagy megbeszélni a dolgot, esetleg nem törődni az egésszel. Az utolsó lehetőséget viszont kizártam, mert ez nem olyan probléma volt, ami felett el tudnék siklani. - Azt hiszem... szükségem van egy kis időre.

- Mert az istenért, szeretlek! - kezdtem el kikelni magamból én is, bár ennek az volt az oka, hogy valamiért egyáltalán nem tudtam bebizonsítani az igazamat. Miért is nem? Ja igen... mert a nőkbe az van programozva, hogy a férfiaknak nem lehet hinni. Na jó... lehet, hogy az én esetemben ez nem is véletlen. De mégis mit tehetnék?
- Én... nem tudom, hogy mit érzek... ami biztos, hogy TÉGED szeretlek... - hangsúlyoztam ki neki, mélyen nézve a szemeibe.

- Hogy mondhatod nekem azt, hogy szeretsz? - Kérdeztem már teljesen elhalkuló hangom, szomorú és csodálkozó éllel. A legrosszabb az volt, hogy én teljes szívemből szerettem ezt a férfit akkor is, ha szemét, ha bunkó másokkal és akkor is, ha most megbántott. Ez ellen nem voltam képes semmit sem tenni.
- Te... kedveled azt a lányt vagy... csak ennyit jelentett neked az egész, hogy... megtörtént? - Nagy nehezen rá néztem, mert látni akartam a szemeiben, hogy igazat mond-e.

A hangjának színe jobban fájt, mint az, hogy ha fojtogatni kezdett volna. Csesszék meg, már megint elcsesztem! De nem is én volnék, ha nem így lenne...
Nagy pislogással, magam elé meredve hallgattam őt, ahogyan elismételte életem legfőbb történéseit (alias a hibáimat, és hogy milyen szemétségeim voltak eddig), és belül emészteni kezdett valami. Bár eddig is emésztett.
- Szeretlek, Kate.. és... szóval én... én nem akarlak téged elveszíteni... - néztem rá szinte könyörgően. Sophie-t kedveltem, isten a megmondhatója... de... ilyen hülye helyzetbe belekeveredni!

Képtelen voltam megszólalni. Olyan volt, mintha fejbe vágtak volna... tudtam, hogy Ben milyen, de ezt nem gondoltam volna. Elmondtam neki, hogy szeretem, erre az első adandó alkalommal más nőnél köt ki? Ezt nevezem! A naivitásommal díjat nyerhetnék, arról nem is beszélve, hogy megbíztam benne... és ismét rá kellett jönnöm, hogy Elenának igaza volt. Nem kellett volna belemélyülnöm ebbe az ügybe és belekezdenem ebbe a kapcsolatba... egyáltalán mit is mondhatnék ilyenkor?
- Értem - a hangom színtelenné vált, csalódottság és megbántottság költözött belé. - Nem hiszem, hogy sajnálod, de... legalább volt benned annyi, hogy elmondtad - nagyot nyeltem. - Nem tudom, hogy... mit csinálhatnék. Tudod jól, hogy szeretlek és annyi minden felett szemet hunytam már. Majdnem megölted a húgomat és a kisbabáját, folyton keresztbe tettél nekik, soha nem ítéltelek el semmi miatt, ez viszont.. megcsaltál - sóhajtottam egyet és próbáltam tartani magam annak ellenére, hogy belül összetörtem.

A legrosszabb reakcióra számítottam, amit egy nőtől kapni lehet ebben az esetben. Mert szégyelltem magam, úgy mint talán még soha. És a bűntudat mellett még éreztem valami mást, amit még eddig nem. Hogy félig bánom, félig nem... de milyen hülye érzés már ez?!
Felsóhajtottam, de nem túl hallhatóan, és félve néztem a szemeibe. - Sajnálom, Kate... én... nem tudom, hogyan, vagy... vagy miért, de... sajnálom... - néztem rá megrökönyödve.

Felkészültem a lehető legrosszabbra, mivel az arca tényleg nem árulkodott semmi jóról. A jókedvem tovaszállt, a helyét átvette a félelem és a... kétségbeesés. Mit akar mondani? Csak nem az legyen, amire gondolok, mert az... annyi minden történt már azóta, mióta ismerem és annyi mindent elnéztem neki, hogy az lehetetlen... aztán a félelmem beigazolódott, mert a szavai alapján semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy... ő meg az a lány... egy vámpír? Ő és egy vámpír? Dehát Ben utálja a vámpírokat!
- Meg... megcsaltál? - kihúztam a kezemet az övéi közül. - Nézz rám, Ben. - kértem őt, de nem emeltem meg a hangomat. Nem fogok egy nyilvános helyen jelenetet rendezni, viszont azt utáltam, ha nem néznek a szemembe. - Egy vámpírral? Mikor? Miért? - a számomra legfontosabb kérdést hagytam legutoljára, hiszen.. ezt nagyon szerettem volna tudni. Ám legszívesebben kirohantam volna innen, mert... ez az érzés borzasztó.

Igazából kezdtem nagyon is rosszul érezni magam. Nagy sóhaj, majd újabb és újabb... hogyan lehet ilyet közölni valakivel? Pearl-lel már megtettem egyszer, most mégis... más volt a helyzet. Ez valamiért nehezebb volt. Talán itt látszik az, hogy valakit mindig is jobban szerettem. De basszus, nem igaz, hogy nem bírtam a véremmel. Viszont Sophie... elragadott, magával ragadott. Vonzódom hozzá. Nem, ez nem szerelem. De... bonyolult.
- Kate, én... szóval én... - kezdtem bele tétovázva, és nagy nehezen nyögtem csak ki, nem is merve a szemeibe nézni. - Találkoztam egy vámpírlánnyal... és én meg ő... - hagytam befejezetlenül a mondatot.

Nem reagáltam arra, hogy szerinte hülyeség a házasság. Tisztában voltam azzal, hogy ez a véleménye róla, úgyhogy erről inkább nem is beszéltem tovább, mert mindkettőnknek megvan a saját, kissé különböző véleménye ezzel a témával kapcsolatban.
Megkaptam a kávémat, de addigra Ben megfogta a kezemet és nagyon rossz érzésem támadt. Az arcát látva és a szavait hallva ebből semmi jó nem fog kikerekedni.
- Ben... megijesztesz. Miért mondod ezt? - kérdeztem és kezdtem félni a választól. Utoljára fog látni? Mit csinált már megint?

Valami furcsa mosoly jelent meg az arcomon. - Hát, törődj bele, hogy ilyenek a sógornők. De a testvérednek gratulálok. Vagyis próbálok úgy tűnni, mintha szívből tenném, de soha nem értettem, ki olyan elvetemült, hogy képes egy gyűrűvel meg egy papírral lekötni az egész életét - legyintettem én magam is. Hú, ez enyhén kritikusra sikeredett. És bűnbánóan pislogtam Kate-re.
- Nem kérek semmit, köszönöm. Egyelőre - tettem hozzá, a pincérre nézve, és megfogtam Kate kezét. - Igen, baj van... amiről muszáj lesz beszélnünk, és... valószínűleg most látlak utoljára, ha kinyögöm, de... nem akarok pont neked hazudni, akit annyira szeretek... - néztem a szemeibe valami leírhatatlan keserűséggel.

Olyan furcsa volt az arca, mintha történt volna valami komoly. Lehet, hogy ezért hívott ide? Hogy elmondja, hogy van valami baj? Máris kombinálok, pedig egy perce tettem be ide a lábamat.
- Velem? Sok minden - mondtam egyszerűen. - Kiderült, hogy a bátyám nemsokára megnősül és a menyasszonya naponta negyvenszer hív fel, hogy mindenféléket kérdezgessen, mivel a legjobb barátnője éppen külföldön van és nem tud neki segíteni. Így ez a vőlegény kishúgára hárul még akkor is, ha nem egy városban élünk. - legyintettem. - És veled? Az arcod olyan... gondterhelt. Minden rendben? - kérdeztem, ekkor viszont odaért a pincér, én viszont csak egy kávét rendeltem.

Kate pikk-pakk meg is érkezett, és erre elmosolyodtam. Asszem, mosoly volt. Erre azért még mindig nem esküdnék meg, mert talán éppenhogy fintorogva mosolyogtam. De nem miatta. Magam miatt. Te jó ég, először Pearl, most Kate... de őt nem akartam elhagyni, az isten szerelmére! Ezt a nőt tényleg, igazán szerettem.
- Szia - álltam fel, hogy egy gyors csókot adjak a szájára, majd legyintettem. - Öhm... ne aggódj, nem haragszom. Én is kereshettelek volna - mondtam őszintén és intettem a kiszolgálónak, hogy jöjjön ide. - Mi történt az elmúlt időben veled?

Megkaptam Ben sms-ét és rosszul éreztem magam amiatt, hogy napokig nem kerestem őt. Nem tehettem róla, sok minden közbejött és lefoglaltak a dolgok, úgyhogy amint írt rögtön kocsiba pattantam és meg sem álltam a cukrászdáig.
Beléptem az ajtón és mosolyogva léptem Ben mellé, aki az egyik asztalnál ült.
- Szia - köszöntem neki és adtam a szájára egy futó csókot. - Már cukrászdába jársz? Gyanús vagy te nekem. - kacsintottam rá. - Bocsi, hogy nem telefonáltam és jelentkeztem, most én vagyok a hibás. Miújság? - kérdeztem egyszerűen és leültem vele szembe.

(Ben lakása)

Elégedett sóhajtással léptem be. De miért voltam én elégedett? Egyáltalán nem így kellett volna, hogy legyen... életem nőjét megtaláltam néhány hete... és nesze a nyughatatlan véremnek, máris nem tudtam ellenállni valaki másnak. És még érezni is elkezdtem iránta valamit? Hajjajj... ennek minden lehet a vége, csak jó nem.
Előkaptam a telefonomat, és SMS-t kezdtem pötyögni.

"Szia, kicsim!
Éppen a cukrászdában ülök és rád gondolok. Nem szállnál autóba és repülnél ide, hogy ne kelljen felemelnem a lusta hátsómat? ;-)
Ben"

És elküldtem Kate-nek... már csak várnom kellett. Ezt mindenképpen meg kell beszélnünk.

[i]