Épp végeztem az asztal letörlésével is, amikor megláttam a szemem sarkából, hogy Clarissám lábai nem egészen úgy viselkednek ahogyan kellene, konkrétan elkezdtek kicsúszni alóla... Mondjuk megkapaszkodott, és azt mondta "csak megszédült", de én addigra már mellette is termettem, és nem érdekelt hogy mit is mond, én azzal az azonnali hatállyal emeltem is fel Őt a karomba, és mentem is Vele át a nappaliba egy pillanat alatt...

(folyt. köv. Nappali)

Behajolva mosogattam az edényeket. Pikk-pakk végezni fogok, hiszen pár tányér elmosása gyerekjáték. Szemembe csúszó hajszálakat igyekeztem kifújni onnan, közben jól tettetve, hogy nem érzek, nem hallok semmit.Hadd igyon, addig én is boldog vagyok. - Kész vagyok! - egyenesedtem fel hirtelen, de lábaim nem találva a középutat csúsztak ki alólam. Megkapaszkodva a pultba tartottam magam fent,de szemeimet lesütöttem, hogy a világ kiszálljon a körhintából. - Csak..megszédültem - jelentettem be,mielőtt a vészharang kongott volna. Nem kell ezt felfújni. Csak..egy szimpla szédülés.

Inkább nem feleltem. Most tüntetőleg ezt fogom tenni, aztán vagy kattan a kapcsoló a lelkiismereténél, vagy sem... ha nem akkor ezen még dolgozni kell, mert akkor is megértetem vele hogy a gyerek legyen minden sorban az első, ha belegebedek... Bár lehet így is, úgy is belegebedek, mert kitekeri közben a nyakamat, amíg igyekszem...
- Igen, meglepetés - bólintottam, mintha csak jó reggelt kívántam volna, és közben egy kelletlen sóhajjal emeltem a számhoz a zacskót, hogy beleigyak. Egyrészt még mindig nem gondoltam úgy hogy le kellene lőnöm előtte a meglepetést, másrészt, a vérrel való farkasszemet nézést nem volt kedvem összekötni azzal, amire készülök este... A két témakör nem igazán cseng össze stílusügyileg, így inkább amondó voltam hogy ezt a kettőt ne keverjük össze... Meg hát úgysem szedi ki belőlem.
Erős volt a késztetés... Nem. Ez így pontatlan... Igazából úgy éreztem, hogy legszívesebben miszlik darabokra tépném szét a zacskót, mely a kezemben volt... hogy ne fedje már el a vért, egy apró részletben sem... de... de összeszorítva minden létező izmomat, igyekeztem nem megérezni a vér illatát... és nem foglalkozni az arcommal amely csak azért is torz-démoni képpé redukálódott, akár akartam, akár nem... Hiába nem láttam magam, örültem hogy Clarissa is háttal van nekem, mert végtelenül utáltam volna ha így látja a képemet. Ezért is igyekeztem a lehető legnagyobb sebességgel tüntetni el a vért a zacskóból. De lehetőleg úgy, hogy utána ne disznónak nézzek ki... ennek érdekében az asztal fölé hajolva ittam, hogy ha csöpög, akkor inkább oda, onnét könnyebb eltüntetni. Jól is tettem igazából, mert jutott, igen, az asztalra is...
Mikor kiürült a tartalom, fel is álltam, és a kukába dobtam a zacskót, miközben felvettem a pultról a papírtörlőt, és letépve róla pár kockányi papírt, töröltem meg a számat, aztán meg az asztalt.

- Képes vagyok elmosni néhány tányért- feleltem makacsan, és befektetve őket a kagylóba, engedtem meg a csapot. - Szóval, meglepetés... - emlegettem fel, mikor hátra sem nézve éreztem meg a frissen nyitott zacskós vért. Igen, ez meglepetés volt. Nem akartam emlegetni, nehogy elmenjen tőle az étvágya,de szívemen átfutott valami a forró, a büszkeség tüze. Sosem gondoltam volna,hogy eddig feljövünk. A szüntelen tagadásból lassan az elfogadásba lépünk. Nagy út ez,amin Ő végigtéblábolt. Már csak ügyelni kell,hogy ne terelje le Őt onnan semmi és senki, és akkor magabiztosan lépegetünk a cél felé. A megbarátkozáshoz.

(Hátsókert)

- John Gilbert inkább tekinti magát lovagiasnak, aki szeretné segíteni azt a nőt, akinek a dolga inkább az mostanság, hogy vigyázzon magára, meg a magzatra a hasában. Főleg az első trimeszterben ami a legveszélyesebb neked és a gyereknek is, emellett a legfontosabb mind közül, mert a legalapvetőbb dolog, maga az "élet" teremtődik meg benned éppen, hogy aztán fejlődésnek induljon és növekedni kezdjen - mondtam én, csak úgy "mellékesen" jőve mögötte, mintha épp csak elmesélném, hogy mi lesz este a tévében. Mikor makacsul elvette a tálcát a kezemből, és direkt úgy fordult hogy ne vehessem vissza, gondoltam, hát jó, hagyom neki, hadd hozza ha ennyire fontos neki, a végén még ezért szedi a le a fejemet...
- De hát rendben, ha Te annyira robotolni akarsz, akkor mosom a kezeimet - tettem úgy, mintha nem zavarna, és a hűtőhöz lépve, elővettem egy tasak vért. Fúj... még mindig ezen az állásponton vagyok, de a rohadt testem más véleményen van... Leültem a zacskó társaságában az asztalhoz, és onnét néztem Clarissámat. Jó, igaz, nem egészen tisztességes hogy a lelkiismeretére próbálok hatni, de hát ha egyszer máshogy nem megy... Lassan muszáj lesz rájönnie, hogy hagynia kell hogy én csináljam az olyasmiket amikhez ácsorogni kell, vagy hurcolászni dolgokat, főleg ha már egyszer vállalkozom rá. Jobb lesz ha minél előbb elkezdi megszokni ezt, elvégre hamarosan, ha kell, gyöngéd erőszakkal fogom rávenni hogy ne a házimunkával foglalkozzon hanem pihenjen és vigyázzon a gyerekre. Ő vigyáz a babára, én meg Őrá, ez a felállás, és ha nem érti meg magától... én akkor is megértetem vele... valahogy...
De egyelőre ülök akkor szépen itt, és néma megadást mutatva tépem fel a véres zacskót, hogy inni kezdjem ami benne van.

- A konyha stimmel, mert ma úgy látom nem vagytok jóban a palacsintával, Drágám, az ágyból viszont nem túrlak ki, és remélem Te se engem - válaszoltam nagy komolyan, miközben hallgattam hogyan pakolászik, veszi elő a tányérokat, és indul el velük kifelé, miközben én folytattam a palacsintagyártást. Nem tartott sokáig, néhány perc múlva készen voltam, és a palacsinták szép kis kupacban sorakoztak egy tányéron, amit aztán tálcára raktam, mellé meg felsorakoztattam minden töltelékügyi lehetőséget, s aztán a tálcát felemelve indultam én is már Clarissám után.

(folyt. köv. Kert)

Kinyitottam a szekrényt és kezembe kaptam a tányérokat. - Így szokott ez kezdődni - szóltam nagy bölcsen. - Először a konyhából túrsz ki - sóhajtottam elkeseredést tettetve - utána az ágyadból... - bólogattam "ebből ez lesz, én megmondom" stílusban, majd hátat fordítva indultam kifelé. - Várni foglak! Addig keresem a D-vitaminomat! - kiáltottam még utána, és enyhe csípő ringatózással nyomultam ki az ajtón. Az ajtó előtt egy pillanatra viszont megtorpantam. A tányérokat leraktam a kisasztalra,és halkan -nehogy meghallja- húztam fel egy kicsit mellkasomon elterülő anyagot, és megsimogattam a pocakom. Mintha..nagyobb lenne. Kicsit forgolódtam, és minél tovább néztem, annál jobban láttam a különbséget.Mintha...tényleg... Széles vigyor ült ki arcomra, majd hónom alá csapva a tányérokat léptem ki ténylegesen a teraszra.


Folyt.: Hátsókert és terasz

Megforgattam szemem a szavaira. Még hogy nem sír... vak még nem vagyok, láttam én. De jól van... női logika, ha nem akarja, nem beszélünk róla hogy sír... Nem akarom én még jobban megríkatni, most is miattam sír... sokkal inkább szeretném én is, ha nem tenné... Így nagyon örültem, hogy aztán elég hamar abba is maradt, és könnyei eltűntek, mire ajkaimra hajolt, és megcsókolt, én pedig visszacsókoltam.
- Én még jobban szeretlek, Kicsim - mosolyogtam szemeibe, és jóleső érzéssel tapasztaltam, hogy megérezhettem kezét az enyémen, mely a hasán pihent. - Az jó lesz. Mindhármunkra ráférne - cirógattam meg ujjammal a kezemen nyugvó kezét.
- Hoppá... reagáltam csak ennyit elsőre, ahogy én is megéreztem, majd meg is láttam, hogy bizony a nagy lelkizésünk közben egy palacsintát sikeresen odaégettünk. Nem bírunk magunkkal... a vége az lesz hogy egyszer felgyújtjuk a konyhát...
- Na add csak ide, majd én - követtem Clarissát, és elvéve tőle a serpenyőt, lekapartam határozott mozdulatokkal a maradék szenes tésztát a serpenyő aljáról. - Szerintem jobb lesz ha csak egyikünk csinálja a palacsintát, mert a végén hívhatjuk a tűzoltókat - vigyorodtam el, ahogy felemeltem közben az immáron újra tiszta konyhai eszközt, és visszaléptem vele a tűzhelyhez. - Mit szólnál ha én befejezném a palacsintasütést, Te meg mondjuk vinnél ki tányérokat meg poharakat a teraszra? Ehetnénk odakint, szép az idő, és se neked, se a babának nem árt meg egy kis D-vitamin - kacsintottam Rá. - Benne vagy?

- Nem sírok - motyogtam válla felett, és tényleg...könnycsatornám mihamarabb elapadt,de nagy sóhaj ellenére sem akartam elereszteni. - Szeretlek - bukott ki belőlem ajkaira, lágyan megcsókoltam, kezeimet pedig hasamra húztam,ahol övé is állomásozott. - Meglásd, olyan életet teremtünk ennek a csöppségnek, mint amilyet megérdemel! Egy családod - csillogó szemekkel pislogtam szemeibe. Szinte elfeledkeztem a külvilágról. Csak Ő és én..és a kis életem. Egy család... egy igazi család...
- Érzed ezt? - szagolgattam a levegőbe, arcom pedig savanyú ábrázattá torzult. - Mintha valami...égn.. - kikúszva kezeiből fordultam meg, és rikoltozó hangon konstatáltam,hogy a palacsinta hamuvá égett. Lerántva a sütőről a serpenyőt, nyomtam bele a hideg vízbe, és igyekeztem sietősen lekapargatni az elszenesedett részt.

Keserű szájízzel kerített a hatalmába a rosszkedv, mikor láttam hogy Clarissám egy zsebkendővel kezdi el törölgetni a szemeit. Mögéje léptem, és átöleltem a derekát, miközben államat a vállához, fejemet meg a nyakához támasztottam, így bújtam Hozzá.
- Ne csináld, Kedvesem, nem tudod milyen érzés azt látni hogy könnyezel.. - adtam csókot a vállára, s közben a hasát kezdtem el simogatni. Hmm... ez valahogy, kellemesebb mozdulatnak bizonyult, mint korábban hittem volna. Megnyugtató volt... olyan... jó, egyszerre érezni úgymond, Clarissát is, és bár még csak képletesen szólva, de a gyereket is. Egészen fura... de tényleg... jó... Régebben úgy néztem Grayson-ra, mint egy ütődöttre, mikor ezt csinálta Mirandának, amikor Jeremy-t várták, de... hát most én ugyanezt teszem, szóval nyilván pont olyan idiótának nézek ki, de pont úgy nem érdekel, mint anno a fivéremet sem érdekelte...
- Aranyos vagy... - sóhajtottam fel, ahogy Clarissám felém fordult, és Ő is visszaölelt engem. - De tartok tőle, hogy nem lenne az. Majd talán akkor, ha... megszületik a baba, és én nem rohanok világgá mint egy beszari alak... - húztam el a számat, Clarissát ölelve, amiben igencsak jól jött, hogy nem látja az arcomat közben. Grayson se dicsérne meg, de én is be vagyok tojva... Mi lesz ha megint lelépek? Most is félek a gyerektől, mi lesz akkor ha majd meg is érkezik...?? Clarissa, Clarissa... miért épp egy ilyen gyáva féregtől estél teherbe, mint én...? - kérdeztem magamtól gondolatban.

- Nem vagyok szomorú! - csak elkeseredett,meghökkent, fájdalommal teli, és mindjárt bőgök. De nem akartam rá zúdítani, nem akartam vele megosztani, mert ha engem így érint, az egy dolog. De neki...jobban fáj.Gyorsan előhúztam egy papír zsebkendőt a zsebemből, és könnyes tekintetemből sodortam el azt, aminek most nem lenne itt a helye. De ..vagy az érzelgősség,vagy a terhesség nem hagyja nem fokozni.
- Büszke lenne rád...A bátyád büszke lenne rád - suttogtam felé fordulva, és testét karjaimba zártam. Megöleltem.

Kissé meglepődötten érzékeltem, amikor Clarissám jött oda hozzám, és vette el a serpenyőt, hogy maga folytassa a sütést. De hagytam neki. Igazából még örültem is hogy jött, azt hiszem csak most tűnt fel, hogy mennyire is szorítottam már szegény eszköz nyelét. Lassan talán kárt is tettem volna benne... ha Clarissa nem veszi el. De átengedtem neki, és odébb lépve, a pultnak támaszkodtam mellette, s onnét néztem Őt tovább, karjaimat összefonva a mellkasom előtt.
- Akkor később megnézzük - bólintottam, a szobára értve. Néhány pillanatig... vagy percig... nem is tudom, Clarissa arcát szemlélve, az idő elvesztette jelentőségét... De egy ideig csendben voltam. Ám ahogy szomorú szemeit fürkésztem... nem éreztem jól magamat..
- Nem akarom hogy szomorú legyél - szólaltam aztán meg újfent. - Ha már a babáról beszélünk, jobb szeretném boldognak látni az arcod, sem mint szomorúnak - hajoltam közelebb kissé, hogy megsimogathassam az arcát. Lehet hogy rettegek a gyerekvállalástól, ám ha már a gyerekünk szobájáról akarunk dönteni, nem... lehetek keserű... és Clarissa sem akarom hogy bánkódjon. A bátyám halott... de a gyerekünkért, én boldog akarok lenni... amennyire csak tudok... El akarom ázni ami rossz. Grayson-nak örökké hálás leszek, és... a jót akarom megőrizni, nem a fájdalmat. Ő sem lenne szomorú ha most itt lenne, mi se legyünk...
Főként hogy ma este... nagy lépésre készülök elszánni magam... egy nagy meglepetésre...

Összeszorított torokkal figyeltem,miként hoztam felszínre -ismét- sebezhetőségét. Mint egy porcelánbaba vegyítve szappanos kézzel. Hiába tartod erősen,az ujjpercek a baba vonalán megcsusszanva eleresztik a tárgyat, mely oly fontos számunkra. A kemény kőlapra érve, először csak repedés,de mikor kezeidben tartod, mozaikszerűen omlik össze...a szemed láttára...a legféltettebb kincsed, és mindez..a te műved! A te hibád!
- Szeretném megnézni...- motyogtam csendesen,és nagyot nyelve löktem le magam a székről, és mellé lépve, elszorult torokkal, fájdalmas gondolatokkal vettem ki kezéből a serpenyőt.
- Majd én átveszem... - jegyeztem meg, legfőképpen magamnak, hiszen a palacsintát már ott forgattam a kezemben.

Nem akartam elszomorítani Clarissát, de... magamat sem. Most valahogy nem tudtam azt mondani neki, hogy ne legyen szomorú... Én is szomorú voltam.
Miközben az első megsült palacsintámat fordítottam rá egy tányérra, oldalra pillantottam, Clarissa szemeiben fürkészve a fényt egy röpke másodpercre. Aztán visszafordítottam szemem a serpenyőre, és új adaggal töltöttem bele a tésztát.
- Lényegében... megmentette az életem. Ha azt nézem, hogy... felnevelte helyettem a lányom. Ha én 15 évesen a nyakamba veszem egy csecsemő gondozását... nem lennék orvos, vadász pedig főleg nem lettem volna. Nem is tudom ki lennék... Valószínű téged sem ismertelek volna meg... Minden más lett volna ha a bátyám nem olyan, amilyen. Ha nem lett volna jobb ember mint én valaha is leszek. - Tudtam, ezzel kikerülöm Clarissa kérdését, de... Hogy hiányzik-e? Persze. Most talán még jobban is, mint valaha... Utoljára... talán csak akkor hiányzott ennyire, amikor megtudtam hogy meghalt. De aztán elzártam ezt az érzést, mert egy vadász nem érez ilyet... De most vámpírként... megint érzem. Nagyon is érzem. És furcsa... én azt hittem a vámpírok nem éreznek, erre... tessék, öreg fejjel, holtan kell megtudnom, hogy épp ők azok, akik igazán éreznek MINDENT... míg én... elnyomtam magamban mindent... Én voltam aki nem voltam érző lény, és nem fordítva... mert a vámpírok éreznek...
- Szóval... - köszörültem meg végól a torkom újra, és igyekeztem észrevétlenül, kissé megrázni magam, hogy... nem is tudom, lerázzam magamról... a terhet. - A lényeg az, hogy ha gondolod, majd megnézzük a szobákat, és választhatsz, melyik lenne jobb szerinted a kicsi számára. Neki a legjobbat akarom mindenből - mondtam eltökélten, miközben a második palacsintát is a tányérra raktam.

Soha többé nem járatom a számat! Ez a száj, mely most sikeresen sírásra konyult, mostanában túl sokszor műveli ezt. A terhesség? Talán. Marhaságokat szövegel, majd könnyeket nyelve zsörtölődik a meggondolatlanságán. Igyekeztem nem elbőgni magam, de a szavakat nem találtam. Csendben álltam fel és a székre leülve a pultot támasztottam könyökömmel. John egy menekülő mozdulattal ragadta meg a tésztát, s hevesen kavargatni kezdte.
- Hiányzik? - suttogtam az elfojtott sírástól rekedtes hangon. Nem akartam kimondani... részvétet akartam nyilvánítani, de tudja Ő,hogy sajnálom,de...ez mégis kikívánkozott.

Halovány, de keserű kis mosoly jelent meg arcomon, Clarissa kérdésére. Finoman érintve meg derekát, jeleztem neki, hogy keljen fel az ölemből, s mikor megtette, felálltam én is, és a pulthoz sétálva, megkevergettem a palacsinta hátrahagyott tésztáját. Nem volt semmi baja, így aztán fogtam szépen a merítőkanalat, és egy adag tésztát folyasztottam a serpenyőbe, majd láttam neki ezúttal én sütni. Ez még könnyű, még nekem is megy.
- Emiatt ne aggódj, nem kérik vissza - ráztam meg közben a fejemet, szemeimet a sülni kezdő palacsintára függesztve. - Már harmadik éve hogy meghaltak. Autóbalesetben. Nem messze, a város szélén, egy hídról a vízbe zuhant az autójuk. Elena is velük volt. Egyedül Ő élte túl, kimentették a kocsiból, de a fivéremék meghaltak. Szóval nekik már nem kell a szoba. Csak gondolom... meghagyták. Elena nem hiszem hogy nagyon szét akarta bontani a berendezését, és gondolom Jennának és Jeremy-nek sem volt hozzá több kedve, így a szoba érintetlen, a múltkor benéztem. Úgy van hagyva, mintha még mindig lennének lakói. De szerintem épp ideje lenne hogy valamit kezdjünk a szobával. Nem változtat semmin, ha őrizzük. És ha gondolod, lehet gyerekszoba - vontam meg a vállam a végén. Nem úgy, mintha nem érdekelne, csak úgy, hogy... engem nem zavar, ha gyerekszoba lesz a helyiségből. Akármit teszünk is vele, a halottak halottak maradnak, így akár jó haszna is lehet neki. És úgy gondolom, a gyerekemtől Grayson sem sajnálná a szobát, végtére is... Elenát Ő maga nevelte...

Nagyot nyelve emésztgettem az információkat. Azt hiszem, értem...vagyis...
- És nem lehet,hogy visszajönnek érte? Csak mert nem akarok belőle galibát... - magyaráztam szerintem logikusan. Azért...nem tudom,hogy miért mentek el,de én nem örülnék,ha kilakoltatnának a szobámból, még így távollétemben sem. De lehet,hogy csak én gondolom így.

Először kicsit meglepődtem a kérdésén, de aztán, miközben vállát és felkarját kezdtem el cirógatni ujjammal, kezdtem is válaszolni.
- Igaz is, Te még nem tudod, Grayson-nak hívták a bátyámat, és Miranda volt a felesége. Az egyik szoba az övéké volt, szóval immáron nincs gazdája - magyaráztam, végén kissé megköszörülve a torkomat. Jó, nem voltunk éppen nagy barátok Mirandával, és Grayson-nal is ritkábban láttuk egymást, mint illett volna, de akkor is, egyrészt Ők nevelték a lányomat, másrészt... mégiscsak Grayson a bátyám volt, Miranda meg családtag. Na de, nem az a fontos, a lényeg, hogy most a gyerekszobáról beszélünk, és a szoba üres, nem is hiszem hogy bárki be akarna költözni a családból, szóval ha Clarissám úgy gondolja, akár gyerekszobának tökéletes is lehet... De Jenna szobája is pont ilyen jó lehet, Őneki se láttuk még hírét sem... De inkább Clarissára bízom ezt a választást, én még mindig nem vagyok az a hú de jó gyereknevelő, szerintem mindkét szoba jó lehet a gyereknek, akit... az első pár évben úgyse fogja érdekelni, milyen a szobája.

Halványan elmosolyodtam reakcióját szemlélve, pedig..azért szerintem ott kezdődik,hogy adok magamra. Bár...azt mondják, a boldogság megszépít, talán nem üres beszéd.
- Hmm..- hümmögtem egy sort, mikor egy szépen összeszedett gondolatsorral fogadott. - Már csak az a kérdés...hogy kik azok a Grayson-ék? - tettem fel a kérdést, mert... nem tudtam beazonosítani... és nem, nem mindegy,hogy kinek helyére szeretném rakni a gyerekemet.

Annyira elmerültem bele a gondolataimba, hogy először fel sem figyeltem rá hogy Clarissám visszatért hozzám, csak akkor vettem észre, amikor mögém lépve megszólalt, és megpuszilt. Rögtön fordult is feléje a fejem, és azzal a lendülettel, amivel megláttam, el is felejtettem hogy meg akartam szólalni. Olyan gyönyörű volt... Pedig én mindenre megesküdtem volna, hogy szebb már nem lehet, mint ahogy elhagyta a konyhát, és... mégis, hisz ahogy most visszajött, egy szűk, szexi nyári ruhában... hát szemem-szám elállt...
- Öhh... khmm... a babán gondolkodtam - böktem ki végül, amikor sikerült összeszedni az állam a padlóról, a szemeimmel együtt, amik kocsányon lógtak... De arra azért volt lélekjelenlétem, hogy kezem a derekára csússzon, és az ölembe húzzam. - Eszembe jutott, a szobák kipróbálása kapcsán, hogy az Övét azért illene kihagynunk, és így az is, hogy melyik is lehetne az? Az unokaöcsém szobáját azért nem költöztetném át, Ő a jelek szerint itt lakik, de... van még két másik szoba, az egyik Jennáé, Elenáék nagynénjéé, és van a bátyáméké. Igazából, szerintem bármelyiket átalakíthatnánk majd gyerekszobának, egyik nem úgy néz ki, mintha használnák, a másik pedig értelemszerűen üres lakók tekintetében, vagyis... akár válogathatunk is. Az előny bennük, hogy.... Jennáé közelebb van a miénkhez, csak egy fal választja el, de Grayson-éké tágasabb, ebből adódóan világosabb is.. Bár nem tudom, igazából úgy gondoltam, válassz Te, mégiscsak Te vagy az anyuka - mosolyogtam Kedvesemre, és megcsókoltam az arcát, miközben hátát kezdtem simogatni.

- Hmm - jegyeztem meg csak ennyit, gondolataim pedig végigkóstoltak minden szobán. Tetszetős az ötlet.
- Mindketten tudjuk,hogy az" együtt megyünk tusolni"-ból a legkevesebb időt a tusolással töltenénk - állapítottam meg határozottan, és a levakarhatatlan vigyorommal együtt elszambáztam a fürdőszobáig. Forró testemet mentőövként érték a rajta végigcsorgó hűvös cseppek. A gyors tusolást egy lassú ceremónia követte. Egy barátnőnek illik minimum címlapfotósan kinéznie...így hát sűrű mázolmányt kentem arcomra, és így... kenceficéktől felturbózva, talpig tavaszias ruhába burkolózva léptem be a konyhába.
- Azt hittem, már sül a palacsinta.. - jegyeztem meg gondolataiba süppedt páromnak, és mögé lépve öleltem át derekát. - Min agyalunk? - pusziltam meg kobakját, és oldalról szemeibe kukucskáltam.



[You must be registered and logged in to see this link.]

- Így bizony, kivétel a gyerekszoba - feleltem, és ahogy Kedvesem a ruháiért hajolt, én játékosan csaptam a fenekére. Szép... ez a nő sem semmi. Képes itt nekem pucéran hajolgatni a ruháiért... Hát nincs még egy perce, hogy együtt voltunk, de máris nagyot kell nyelnem, ahogy végignéztem Rajta. Egyszerűen... hihetetlen, milyen vadítóan fest...
Nagyot nyeltem, míg Ő hozzám visszalépve nyomott csókot arcomra, és szeretőn mosolyogva vissza Rá, és bólintottam a szavaira.
- Oké, de megjegyeztem ám, hogy nélkülem mész tusolni - hajoltam Hozzá vissza, és haraptam incselkedve a nyakába, persze finoman, feleletként rá hogy Ő meg a fenekemen őrjáratozott kicsi kacsójával. Közben megállapítva, hogy még a szokásosnál is csodásabban fest, amikor pír önti el az arcát. Követtem Őt szememmel, és nagy önuralom kellett, hogy ne vessem utána magam, és rántsam vissza egy újabb menetre a falhoz... Megjegyzem, cseppet sem volt egyszerű a dolog... Erősen kellett tartóztatnom magamat... DE a saját szavam, végülis elég jó megoldásnak tűnt önmagam visszatartására. Ugyanis eszembe ötlött, a gyerekszoba említésére, hogy azt sem árt majd kitalálnunk, hová is tesszük a babát? Persze, van még rá idő, de azért ahhoz is kell hogy kitaláljuk, meg ahhoz is, hogy megcsináljuk majd, így elgondolkodni nem árt...
Miközben én is felöltöztem, s rendbe szedtem magamat, sorban végiggondoltam... Jeremy szobáját nyilván nem bontjuk meg, az az Övé. De... ott van még Jenna szobája, és ott van Grayson-ék szobája. Egyik a miénk mellett, a másik egyel odébb... Egyik sincs messze, bármelyiket át lehet alakítani... Jennáról azt sem tudom, a városban van-e még, Mirandáék pedig ugyebár... már nem fognak visszajönni a szobájukért... De a legjobb az lesz, ha ezt Clarissával beszélem meg. Az végülis nem szempont, hogy melyik van közelebb, mindketten vámpírok vagyunk, sem odaérni nem tart sokáig majd egyikünknek sem, és meghallani sem gond ha kellünk a kicsinek majd...
Miközben elgondolkodtam a dolgokon, kinyitottam a teraszajtót, kint szikrázóan ragyogott a nap, fénye betöltötte a lakást, nem ártott meg nekünk sem a friss levegő. Aztán leültem az asztal mellé, és vártam Clarissámat vissza.

- Minden szobát így fogunk feltérképezni? - ütve kérdését nevettem fel, és kíváncsian vártam válaszát,miközben ujjaim kacéran játszadoztak kósza hajszálaimmal. Lassan visszaszerezve öntudatomat, hajoltam elszóródott ruháimért, és hónom alá csapva álltam meg előtte, hogy gyors puszit nyomjak arcára. - Felmegyek..letusolok,utána, ha még mindig éhes vagy... kreálhatnánk valamit a palacsintából is... valami hasonlóan finomat - csúsztattam kezem fenekére, majd elpirulva fordultam el, és a fürdőt vettem célba.

Clarissám csókja volt, mely visszavezetett engem, vissza, a Mennyből a Földre, így a visszaút is volt olyan jó, mint az odaút. Édes ajkai érintése, mint a virág lágy szirma a tó tiszta tükrén... simogatta testemet-lelkemet.
Mosolyogva konstatáltam, hogyan szedi a levegőt, a megszokottnál gyorsabban, s én magam is hasonló ritmusban lélegeztem, mint Ő. Éreztem hogyan csúsznak le lábai a derekamról, hogyan válik el testemtől az Ő súlya, amikor a saját lábaira állt. Gyönyörű arcát cirógatva, néztem a szemeibe, ahogy keze még mindig ölelt, s az enyém is ölelte az Ő csodás testét.
- Én is szeretlek - válaszoltam, ahogy derekánál fogva vontam el a faltól, s ujjaim gerincén zongoráztak végig, légy cirógatással. - És ha... legközelebb is így csinálunk palacsintát, akkor ezentúl az lesz a kedvenc ételem - nevettem fel, gondolván rá, hogy eredetileg enni jöttünk le, amiből... hát valami egészen más sült ki.

Hangos nyögéssel nyugtáztam vágyam beteljesülését,gerincemen erősen végigfutott valami erős, valami mennyei mámor, testem beleborzongott,s mikor megéreztem robbanását, elégedett csókkal illettem ajkait, és még mindig hangos szuszogással, szinte zihálva gyűjtöttem be az elmaradt oxigént, hogy kis energiát felhalmozva nehezedjek saját végtagjaimra. Lázasan ölelve szorítottam magamhoz, egyik kezemmel pedig homlokomra tapadt hajszálakba fésültem ujjaimmal.
- Szeretlek - ereszkedtem lábujjhegyre, hogy ismét megcsókolhassam.