- Már szinte... fáj ahogy szeretlek... - mormogtam nyakába, ahogy ráhajoltam, s csókokkal, apró harapásokkal tarkítva, kényeztettem bőrét, miközben újra, s újra törtek fel torkomból a gyönyör kéjes hangjai. Szinkronunk fülledt erotikával, és a leírhatatlan szerelem hangjaival töltötte meg a helyiséget, mely ég úgy is, hogy tudtam, milyen tágas, még így is... fullasztóan szűknek tűnt, ahogy egész testem is... mintha nem férnék el benne. Egyszerűen méterekkel nőtt bennem a saját testem mérete, mely egyre csak duzzadt és duzzadt, mintha a lufit fújná fel a levegővel valaki, csak... az én testem a szerelem lángjaival tömődött tele, és Clarissa volt, aki teletömte. És nem volt vég... nem volt elég... a tűz lángolt, és a hév túlcsapott önnön lényemen... Úgy éreztem kirobban belőlem...!
Talán ehhez járult hozzá az is, hogy Clarissám testén éreztem, hogyan remeg meg kezeim közt, hogyan környékezi meg a gyönyör csúcsa, hogyan hajtja a vére egyre közelebb, egyre magasabbra, egyre lángolóbban, fel... fel... és még feljebb...! És én követtem, kézenfogtam, lelkem lelkébe kapaszkodott, nyelvem bőrét csiklandozta, fogaim lágyan szántották nyakát, ujjaim hevesen szorították, védelmezőn ölelték testét... és úgy éreztem, elér a vég... így sietve húztam nyakára simuló kezemmel magamhoz, és csókoltam száját... csókoltam, és nem lassítottam, inkább még egy kicsit rákapcsoltam, hogy korbácsoljam még magasabbra szenvedélyes hevületét, és még magasabbra repítsem a Paradicsomba, amíg el nem érjük a szivárványt!
És én elértem Vele! Elértem Vele együtt... a világ tetejét, és talán még az azon túli világot is! Vele... Életem szerelmével!

Imádom,hogy szeretkezés közben tekintete nem veszti fényét. Hiába a vadság, hiába a szenvedély, tekintetében akkor is bársonyos melegség mutatkozik meg. Szeretem... (♥)
Jóleső kéjes nyögések ütköztek a köztünk felgyülemlő szikrázó részecskéknek, az én óhajom pedig beteljesedésért óbégatott. Testünk szorosan érte egymást, de nem voltunk szűkösen, mellkasunk közötti cérnavékony hasadékot kézfejemmel töltöttem ki, nekitámasztva izomzatán, feszítettem ki. Lüktető mellkasa egy hegedűn játszott mozgásának dinamikájával, ami a szokottnál korábban hozta a sikert. Gerincemen óvatosan futott át egyszer-egyszer a gyönyör árnyéka, s tudtam, hordozója is a közelben rejtőzik,és nem kellenek pillanatok,hogy megmutassa az arcát.

Jólesőn nyögtem, s morrantam fel, ahogy kis kezei kalandoztak a testemen, a hajamtól kezdve, a mellkasomon át, egész a fenekemig. Hmm.... nem hiába imádom. Az én hercegnőm, az én ISTENNŐM! Életem adója, áldása, és tündére, életem egyetlen kézzelfogható értelme! Létem és szívem oltalmazója és egyedüli tulajdonosa a szívemnek!
- Nálam nem jobban... - válaszoltam, ahogy elhúztam arcom kissé, hogy rá nézhessek. Kéjtől csillogó szemei, vágytól izzó nyögése, szemeimbe, és fülembe ivódtak, érzékeimet bolondította minden, mit érzékelhettem Belőle. Nem is beszélve a testéről, amely testemhez szorult, kezeim közt volt, és érinthettem, érezhettem, minden létező módon. Láttam, hallottam, éreztem, s mégsem volt belőle elég, nem volt elég érezni illatát, tapintani bőrét, simítani, csókolni, nem lehetett elég semmiből, mindenből kellett nekem, még és még, és még! Többet akartam! Többet és MÉG többet! Amiről mozgásom is árulkodhatott, ahogy a megszokottnál hevesebben húztam magamhoz kezét, nyomtam számat az Övéhez, csókoltam hol arcát, hol nyakát, vállát, vagy mellét, vagy ahogy simogattam bőrét, nyakát, hátát, fenekét, combjait... Úgy éreztem, minél előbb akarom, újra, és újra, és újra! Érezni akartam! Nem volt elég semmi, úgy éreztem, vágyam végtelen! Úgy éreztem, sosem tudok eltelni Vele! Akarom! Még és újra, és tovább! Érezni, érinteni, szeretni!

Nem kínozva egyikünket sem, kis meggyőződés után,hogy felőlem is mehet-e dolog, hatolt belém. Egy erőteljesen hangzó, elégedett sóhajt hallattam, s légzésem és sóhajaim szaporaságának ütemét már mozgása diktálta. Lépten-nyomon észreveszem,hogy még mindig mennyire ... isten ez a pasi. Behunyva szemem haraptam ajkaimba, élvezve törődését. Egyik kezem pihentetően mellkasára kúszott, másik nem félt hajában megtalálni nyugodalmát. S mikor tempót növelte, mellkasomat megemelve hajoltam egészen közel hozzá, ajkaim durván tépték ajkait, ujjaim végigkalandozva felsőtestén,csúsztak feszes fenekére. - Szeretlek - nyögtem szenvedéllyel átitatott hangon fülcimpájába.

Azt mondta tegyem meg, s ahogy szemei szinte elevenen faltak fel, biztos lehettem, hogy szemernyi kétely sem szunnyad Benne. Nem is volt szükségem több biztató szóra, kezem gyöngéden simított végig feszes combján, és derekamon húzva végig, szorítottam magamhoz, miközben tovább simogattam, áttérve combja belső felére, majd onnét egészen teste legforróbb pontjáig, mely ugyancsak nem hagyott kételyt bennem afelé, hogy készen áll. Nem vártam hát tovább, egy határozott, de nem bántó mozdulattal hatoltam testébe, egészen ameddig csak lehetséges volt. Egy pillanatig megálltam, mikor egészen benne voltam már, de csak hogy szemeibe nézhessek, miközben hajába túrtam, édes arcát mérve végig. Annyira... gyönyörű volt, hogy azt emberi nyelven biztosan nem lehetne kifejezni... és ahogy csodálatos lényét néztem, a tűz... egyszerűen úgy éreztem, hogy a kínai nagy falon is könnyedén átcsapna, nem még az én önuralmamon. Így ajkaim újra lecsaptak az Övéire, és miközben hevesen lángolva kezdtem csókolni, mozgásba lendültem, s hevesen ostromoltam vágyát, melyet reméltem, pont olyan forróra fűt fel a szerelmünk és a hév, mint az enyémet. Egyszerűen lángoltam a gyönyörtől, mit puszta lénye, s testében létem is okozott nekem. Ez az apró lélek... a világegyetemben mindössze egy sóhaj volt, de én ebben a világegyetemben, enélkül a sóhaj nélkül nem is tudtam volna létezni. Főként, hogy én magam pedig egy porszem voltam, melyet csak az az egy fuvallat volt képes mozgásra bírni... és az élet tüzével feltölteni.

Ujjaim követelőzve szántottak végig feszes hátán, izmos vállán,lekalandozó fenekére, majd megállapodva nyakán, kulcsolták körbe. Egy hirtelen mozdulattal emelt el az asztaltól, s nem cécózva döntött a falnak. Hmm... Perzselő ujjai nem féltek behálózni testem, minden érintésébe jól láthatóan beleborzongtam, minden porcikám könyörgött érte, többet óhajtott. Őt, teljes egészében. Apró sóhajt engedve ajkaimon kapaszkodtam belé.
- Tedd meg - haraptam alsó ajkaimba, miközben kívánkozó pillantással mértem végig. Abszolúte szuper szexi! Te jó ég...

- Hihetetlen, hogy... hogy vágyom Rád... - nyeltem nagyot, ahogy ajkától elváltam, miután szám az Övére talált. Egyszerre éreztem fullasztónak csókját, és annak hiányát. Egyszerre vágytam csókolni testét, és csókolni ajkát. Egyszerre vágytam érezni bőrét, és látni gyönyörű testét. Szerencsémre azonban, testem érzékelése épp elég kifinomultnak bizonyult ahhoz, hogy teste minden négyzetcentijét fel tudjam rajzolni a fejemben, alig egy érintéssel. Ahogy kezem végigcirógatta gyönyörű melleit, melyek érintésemre megfeszültek. A hasán végigsikló ujjaim, melyek alig a hegyükkel érintették feszes bőrét, érezték hogyan rajzolódik ki a libabőr rajta. Lábam érezte hogyan simul hozzá Clarissa combja, és hogyan forrósodik egész teste. A padló gyakorlatilag hidegnek hatott mellettünk. Ajkaim nyakára csaptak le, és édes bőre, akár a méz, oly hívogató volt számomra. Ütőerét végigcsókolva, akartam érezni, hogyan rázza ki a hideg, az apró, de fürge érintésekre.
- Akarlak! - nyögtem fel, s éreztem, hogyan leszek pillanatról-pillanatra keményebb, miként Clarissa teljes testét érzékelem magam alatt. Kezeim teste köré simultak, és magamhoz ölelve, a következő pillanatban már egy üres falfelületnek nyomtam az ablak mellett. Nem hogy kárt tegyek Benne, természetesen, de erősen nyomtam neki a falnak, csókolva végig ezúttal hevesebben, nyakától, a kulcscsontján keresztül, álla alatt áthaladva, a másik oldalig, hogy válláig csókoljam, aztán kissé elhúzva magam, pillantottam szemeibe, akár csak a legapróbb ellenvetést is, keresve szemeiben, mozdulataiban, hogy nem akarná-e, hogy még beléje hatoljak, habár ezidáig szemernyi ellenállást sem tapasztaltam részéről, bíztam hát hogy most sem akar, de ismerem már Kedvesemet, heves, és erős jellem, és mindig meglep, hiába, hogy legszívesebben lényem már rég Őbenne lenne, de meg kell őriznem magamban az embert, aki törődik Vele, és vigyáz Rá, így egy pillanatra akkor is visszafogom magamban a vágyat, ha még úgy is érzem ettől, hogy menten felrobbanok. Szerelmem jóléte bennem a legnagyobb kívánalom a beteljesülés felé.

Vágyakozva pillantottam fel rá, mikor maga alá terített, s egy hanyag mozdulattal vetette le rólam fehérneműmet. Kezei testemen kalandoztak, én pedig egy halk sóhajt engedtem ki ajkaimon. Lángoló testünk egymásnak feszült, csókunk összeért, én pedig az idő teltével egyre jobban kívántam..többet. De hagytam,hogy Ő irányíthasson.

Hmmm.... kicsi lány, kicsi lány... ez a nő, azt hiszem jogosan fog az őrületbe kergetni egyszer majd... Ahogy a földre tolt, nem állt szándékomban akadékoskodni, sőőőőt, mikor már kezei, sőt, azt követőn ajkai is a kényeztetésemhez fogtak, már azt is elfeledte elmém, hogy egyáltalán eredetileg mi a csodáért is jöttünk le a konyhába... Uhh... nem, az agyamba ez az adat már nem fért be, mert idegszálaim összes apró sejtecskéje, érzékelője, és mindene csak arra az egy adatra koncentrálódott, hogy VÁGY, és az ehhez szorosan tartozó gócpontok, mint például szerelem, tűz, Clarissa, gyönyör, akarat! Más nem is volt.
Így simultak kezeim hajára, arcára, s húztam magamhoz egy lángoló csókra, hogy ajkait birtokolva, kezeim körbeöleljék testét, és egy vámpírosan gyors mozdulattal fektessem magam alá, hogy aztán én legyek aki föléje hajol, s fehérneműjétől végleg megfosztva, ajkaim heves csókokkal halmozzák bőre minden egyes négyzetcentijét, különösen nagy figyelmet fektetve gyönyörű kebleire, míg kezeim simogatták ahol csak érték, de időnként oly gyorsasággal váltottak helyszínt, hogy nem is emlékeztem mikor mozdultak el előző helyükről.

Hogy követte a példámat, és ő is puszta kézzel marcangolta szét ruhámat, egyrészt felháborító, hiszen egy nő ruháját így tönkretenni, felér egy végzetes keringővel magával az ördöggel, de ez a mozdulat, mezítelen testen megfeszülő izmok, tüzes hevességgel simító karok...egyszerűen megőrjít! Akarom! Vágyok rá!
Hiába...már vámpír. Oly égető szenvedély csillant meg szemeiben, melyet ember alakjában csak elvétve halványan láttam. Majd meglátja...az első alkalom olyan, mint elveszteni a szüzességet. Soha nem tapasztalt élvezet lesz számára a szex, mint korábban tapasztalta. Hiszen felerősödik ...számára minden. Azt hiszem, én sem fogok panaszkodni.
Bármennyire is rávetném magam, most úgy éreztem,hogy meg kell adni a módját. Felsőtestébe kapaszkodva közelítettem a talaj felé, s először ujjaim kalandoztak el ékességén, majd ajkaimra bíztam kényeztetését.

Na, ez már inkább hasonlít az én jól ismert Clarissámra, az inget tépkedők gyöngye, azt hiszem, vagy rászokunk hogy levegyem, mielőtt előadom hogy vágyom rá, vagy pedig kénytelenek leszünk sűrűn járni ruhaüzletekbe.
- Plusz egy ing - mondtam, ahogy leszedte az ingem maradékát is vállaimról, de azonnal fel is nyögtem, amikor gerjedelmemen siklott végig a keze. A kínzó nőszemély, nem csak feltüzel, de még rá is csihol arra a tűzre... "démoni gyönyörűség", azt hiszem így lehetne Őt nevezni. Nem is kellett sok hozzá, a testemet rövidesen megfosztotta a nadrágomtól is, épp olyan vehemenciával, mint előzőleg az ingemtől.
De eszembe még véletlen sem jutott, hogy emiatt bármi rossz szavam legyen, hiszen ha már anyaszült mezítelenül állna előttem, akkor is késő lenne, már elégtem volna a vágytól. Olyan erővel kívántam Őt, hogy azt nagy eséllyel emberileg nem is lehetne kifejezni. Úgy éreztem megfúlok a csókja nélkül. Talán emiatt is volt, hogy nem álltam ellen én sem (nem is tudtam volna) vágyamnak, és a felsője szegélyét megfogva, azt ugyanúgy téptem kétfelé, ahogy Ő az imént az én ingemmel járt el, hogy rövid úton ugyanúgy a földön végezzék a darabok, mint ahogy az én ruhám maradékai is. A nadrágja is hasonlóan gyorsan tűnt el róla, bár némiképp finomabban, hisz bennem már csak ösztönből is ott a félsz, hogy nem rángatom csak úgy a testét, és úgy meg még véletlenül sem, hogy neki fájdalmat vagy kellemetlenséget okozhassak. Terhes, így vigyázok rá, még jobban is, mint alapjáraton. De ez nem zárta ki, hogy tüzesen érintsem, hogy kezem derekára kapjon, és öleljem, szorosan, és csókoljam, erősen, szenvedéllyel, hogy nyelvünk tánca inkább tűnjön tangónak, sem mint keringőnek.

" Milyen kis türelmes lettél hirtelen" Ennyi kellett, hogy ujjaim megragadva testét fedő anyagot, egy apró rántással kettészeljék. Kezeim csupasz mellkasára csúsztak, végigsimítva egészen válla vonaláig, sodortam le a maradék ingfoszlányokat . Nincs mese, ez a művelet olyannyira a szívemhez nőtt, hogy képtelenség megválnom tőle, a rabjává tett, nekem pedig eszem ágában sincs ellenkezni.
- Érzem- mosolyogva simítottam végig a ruhán keresztül is szembetűnő merevségén, nekem pedig elborult az agyam. Befejezve a városnézegetős tempót pattantam le az asztalról, hogy könnyebben hozzáférjek és kezembe vegyem az ügyet. Nem sokat vacakolva nadrágja gombjával,vehemensen rántottam le a ruhadarabot róla. Amikor azt mondják,hogy a terhes nők kívánósabbak, nem...akkor nem hazudnak.

Örömmel érzékeltem, hogy ezúttal nem nyúltam mellé, ami a mozdulatsort illette, legalábbis erre utalt, hogy felpofozás helyett visszacsókolt, sőt, felnevetvén még tovább is lépett, kis kezei nyúltak ingemhez újra, s kezdték el gombolni.
- Milyen kis türelmes lettél hirtelen - incselkedtem vele, és kezeim előbb combjait simították végig, aztán bekúsztak a felsője alá, hogy feljebb simogatva azt, simítsam édes, selymes bőrét. A vérem úgy pulzált ereimben, hogy jószerével tüzet tudtam volna köpni tőle. Szabályosan forrt, csodáltam is, hogy nem hallom a buborékok pukkanását, ahogy egyre és egyre jobban forr. Lüktető testem egyetlen lényért dübörgött, édes Clarissámért... csókolni, bőrét érinteni, simítani, szinte marni... Úgy vágytam Rá, mint fagyott ember a forró vízre... Hogy egyszerre olvasszon szét, és tüzeljen fel.. Égni akarok! Az Ő lángjai közt..!
- Iszonyatosan szeretlek... - hajoltam füléhez, közben nyakába csókolva, ami csak olaj volt a tűzre. Előbbi félelmemnek jelenleg szemernyi esélye sem volt hogy hasson az agyamra... -, és ugyanolyan mértékben vágyom Rád!

Élt a meglepetés erejével,ez tény. Alig,hogy elfordultam tőle, s célzottan a tálka felé nyúltam, megragadva kezem csapott fel az asztalra. Pislogni sem tudtam, már heves mozdulatokkal gyűrte hajamat, csókolta ajkamat. Hiába a pillanatnyi megilletődés, elkapva a ritmust kapaszkodtam én is sajátjába. Hmm... mindig meg tud lepni...
- Szeretem a meglepetéseket - nevettem bele csókunkba, majd sűrű lepillantgatásokkal igyekeztem megszabadítani ingétől. Talán kivételesen meghagyhatnám neki.

(Fürdőszoba)

Istenem, lassan jobb lesz megszeretnem a "mérges pulyka-Clarissát" is, mert úgy látom egyre többet fogom látni mostanság. Ma már... másodszorra... vagy nem, harmadszorra néz rám morcosan, és fordít nekem hátat, a "ne szólj hozzám" üzenettel ami árad belőle... DE most nem állt szándékomban ezen vitát csiholni, mert ugyebár nem haragszik Ő, tudom én, csak... pukkancskodik, mert nem mondom meg a meglepetést. DE én akkor sem mondom meg a meglepetést, így hiába. Ellenben ha már ennyire nagyon szeretne meglepetést... végülis... próbálkozni mindig lehet.
- Még mindig szeretnél meglepetést? - fogtam meg a kezét újra, amikor már a konyhába értünk, és magam felé fordítva, csúszott kezem a derekára, míg a másik a fenekére, és megemelve Őt, egy mozdulattal ültettem fel a konyhaasztalra. - Mert akkor egy másikkal megpróbálkozhatunk - javasoltam, és lábai közé állva öleltem újra magamhoz ültében, hogy aztán szabad kezemmel a hajába túrva, húzzam közel arcát, egy szenvedélyes csókra.

Remek... megint én vagyok a rosszfiú. Kellett nekem elmondani mit érzek... Nem vagyok hozzászokva, hogy meghallják amit mondok... meg kéne tanulni befogni a számat...
Biztos ami biztos, hozzáütöttem párszor a homlokomat az asztalhoz, aztán egy mély sóhajjal tápászkodtam fel, és indultam Clarissám után. Tök mindegy hogy én mit érzek... megígértem, hogy nem zaklatom fel többször, erre tessék... megint elszúrtam...

(folyt. köv. Fürdő)

Idegesen kavartam ki a tésztát, majd a pultra ejtettem a tálat. Szilárdra érkezésekor meg is ingott, így a tésztaalap felcsapott az egyik,majd a szemközti oldalára, kis adagot piszkolva a márványozott asztalra. Majdhogynem fújtatva nyúltam a szivacsért,hogy helyrehozzam a kárt, majd már a serpenyőt a tűzhelyre is raktam. Hatalmasat merítve a tálból öntöttem a serpenyőbe az első adagot. Mikor megfordultam,hogy visszarakjam a tálat, könyökömmel megbillentettem a serpenyőt,mely lecsúszott a vaskarikáról. Utánakaptam és ügyesen beletenyereltem a lángokba. Felszisszenve zártam le a gázt, és megengedtem a csapot, hogy alátartva mancsomat, hűtsem le azt. Idegesen konstatáltam magamban, hogy nekem ma még ez sem jön össze.
Hajamba túrva könyököltem az asztalra, nyelve szavait, melyek szemem csillogásán törtek újra a felszínre. Mit mondjak? Mit tudnék mondani... Hogy sajnálom? Hogy nem akartam? Hogy elcsesztem? Hogy nem vagyok neki elég jó? Hogy istenért... én is félek? Hogy rettegek? És,hogy az elcseszett életbe...fogalmam sincs,hogy mit tegyek...
Mindezt már számtalanszor szavakba öntöttem,de most nem tudok... a torkomra fagytak a szavak. A karcos jégdarabok húsomba vájnak és fáj...Annyira fáj. Hat darabka szó cikázott lüktető fejemben.. de ki is bukott...sajnos.
- Nem vagyok elég jó neked..sajnálom - kezem szám elé biggyesztettem, és zokogva rohantam be a hálóba.

Folyt.: Fürdő

Hát... én nem akartam ilyen egyszerűen eltussolni az ügyet, mint ahogy Clarissa tette... de olyan lendülettel fordult el tőlem, és suhant vissza a hűtőhöz, aztán kezdett ott pakolni, hogy nem is tudtam először mit reagálni... Hát most erre mégis mit mondjak? Láthatóan másként reagál arra ha a félelmeimet fejezem ki, mint amire számítok... és láthatóan nem akar velem beszélni, mert tuti nem lehet még éhes... a nemrégiben betermelt reggeli után, és még most olyan hű de kívánós sem lehet ételre, hogy fél óra leforgása alatt máris újra éhes legyen... Tehát simán csak nem akar velem beszélni...
Először gondoltam, hogy belemegyek a dologba. Elvégre én sem szeretem nyüstölni, mi is a rossz nekem. Lenyelem inkább, és elásom tíz méter mélyre a lelkembe. 20 év alatt kész temető már a lelkem, de ki számolja... legalább megőrizhetem a méltóságom.
Gondoltam, egye-fene, ma már úgyis épp eleget idegesítettem és borítottam ki Clarissát, nem kell még több nyafogás neki..
- Kimegyek az újságért - gondoltam tisztázom, miért is indulok én ezúttal az ajtó felé, nem akartam hogy netán azt higgye, itt akarom hagyni. Nem is kellett érte messzire menni, ott hevert az összetekert újság a bejárat előtt a lábtörlőn. Felvettem, s körbenéztem az utcában. Egy fiatal srác biciklizett el a ház előtt. Az út túloldalán egy nő sétáltatott egy kutyát. Kicsit odébb a postás leveleket rakott egy postaládába. A nap sütött, a madarak csicseregtek, meleg volt... én mégsem tudtam mosolyogni. Bent a terhes barátnőm vár, szeret... én mégis úgy nézek a világra, mintha épp atomjaira hullana szét... Egy pillanatra visszafordultam befelé a konyha felé, ahogy visszaléptem a házba, és megfogtam az ajtót, hogy becsukjam magam mögött... úgy éreztem, jobb magamban tartani... mindent. Szerettem volna beszélni Clarissával, mégis úgy éreztem, hallgatni arany...
Végül mély sóhajjal csuktam vissza az ajtót, és kezemben az újsággal, visszaindultam a konyhába. Leültem az asztal mellé újra (az előző helyem melletti székre) és széthajtottam az újságot, hogy megnézzem a híreket, hátha az kissé visszazökkent a rendes kerékvágásba.
Először minden rendben is volt, olvastam az egyik cikket (Újabb diákok tűntek el városunkból!), de aztán... valahogy, az egyik mondat végén csak úgy kibújt belőlem az első szó, melyet én igazából csak gondolatban akartam mondani, de aztán hangosra sikerült.
- Szeretlek... - kezdésnek végülis még így is jó volt, és igaz is, és... békés -, és... nem akartam rosszat mondani. Nem akartam, hogy rosszul érezd magad... Én csak... csak féltelek... És ne mond hogy nem kell, mert nem tudok mit tenni ellene, tudom, hogy boszorkány vagy, és vámpír, és okos, talpraesett nő, mégis... nem bírom ezt kiűzni a fejemből... itt van... - ütögettem meg összeszorított öklömmel a homlokomat, miután visszaengedtem az újságot az asztalra. - Nem tudom kiűzni, sehogy sem... és... ezen nem változtat az sem, ha... ha gyűrű nélkül futkosol az erdőben, vagy ha a fejemben szétrobbantod az ereket... Nekem ettől... nem lesz jobb... Nekem... az kell, hogy velem légy. Egyszerűen csak... Te. Nem a veszélyes ötletek vagy a trükkök, nem a megfélemlítés... amiktől csak még jobban eluralkodik rajtam ez az érzés... mintha saját tudata lenne... Nem kutya vagy oroszlán vagyok, amit be kell törni... eléggé meg vagyok már törve így is - mondtam gyötrődve. Hisz akartam én... kikapcsolni ezt a rohadt aggódást, a féktelen... érzelemhullámot, de nem ment. Nem megy. Nem akar megszűnni...
- Nagyon szeretlek, és nem akarlak kínozni, de ez az egész... - tettem széles mozdulatot kezeimmel magam körül -, ez az egész pokoli nehéz... Álmomban visszaköszön, hogy eltemettél. Vámpír vagyok, és gyűlölöm magam ezért. Minden pillanatban féltelek, pedig a véred... nem... csábít... mégis félek, minden pillanatban, hogy árthatok neked, vagy a gyereknek, akár most, akár pár hónap múlva. Szeretlek, de ettől is félek. Szeretem azt a gyereket a hasadban, de Tőle is félek... félek hogy ártok nektek, vagy hogy megismétli magát a történelem, és elvesztlek titeket is... Minden annyira zavaros bennem... minden! - a végére szinte már kiabáltam, de ahogy ezt észrevettem, sietve fogtam vissza a hangom, hogy aztán halkabban folytassam. - Szeretlek... de nem tudom irányítani, hogy mit érezzek. Félelmek vannak bennem, amiket nem tudok kontrollálni... és harag, amitől félek, hogy egyszer kicsúszik a kezemből... Vágyak... amiktől szintén félek, mert ha durván érek hozzád, egyrészt bánthatlak, másrészt megismétlődhet az, ami a bálon is volt... És félek attól is, hogy egész életem alatt nem volt még annyi félelemérzet bennem, mint amennyi most akár egyetlen óra alatt is leforog bennem... Ez egyszerűen... úgy érzem megőrjít.... - túrtam hajamba és szenvedő ábrázattal bámultam az újság lapjaira... Féltem, hogy nem ért meg, és újra valami radikálishoz fog nyúlni... pedig én bízni akartam benne... de egyszerűen képtelen voltam kitúrni a rengeteg érzelemgubanc közül azt az egyet, hogy "bizalom." Nem találtam magamban, akkora volt a fejetlenség... legszívesebben ordítottam volna tőle, és mégsem tehettem, mert csak rosszabb lenne tőle...
- És el sem hinnéd, mennyire szégyellem én magam ezeket az érzelmeket, ezt a zavarodott mindenséget... önmagamat...
Homlokomat az asztalra hajtottam, és nem érdekelt mi lesz, csak... összeszorítottam a szemeimet, és próbáltam nem érzékelni a külvilágot, meg... önmagam "belvilágát" sem... Ha Clarissa kiabálni akar, vagy varázsolni... szíve joga, de legalább akkor már félig "fekszem", nem esek nagyot, mikor pofára esek.

- Sajnálom - motyogtam csendesen, s közben úgy törölgettem azokat az átkozott könnyeket, mintha bűn lenne egyet is továbbengedni. De amint egytől megszabadultam, a következő balgán követte azt, s nem cécózott helyére lépni.
- Nem sírok - hazudtam nyilvánvalóan,és mint valami idióta álltam ott előtte - már ellépve tőle-, és mint akire hirtelen rájött a huszonegy, fordultam meg, kinyitottam a hűtőt, és mint valami eszelős, pakolgattam ki az ételeket. Hátat fordítottam neki, nem láthatja arcomon ingázó gondolataimat.
- Együnk valamit... éhes vagyok- füllentettem, hiszen alig félórája fogyasztottam el egy hadseregnek szánt elemózsiát,de már beleugrottam ebbe a szerepbe, már folytatnom kell, mert nem állapot, hogy mindig én török össze a szemei előtt..nem tehetem vele.
- Nem is. Főzök valamit neked... Lássuk csak: kenyér,tojás,hagyma,vaj...Hmm- merengtem el,hogy ebből mit is lehetne kihozni, végül a mélyhűtőben is turkáltam egy kicsit, majd mint aki kincset talált,ujjongva emeltem ki a lefagyasztott marhahúst. Megvilágosodva -már nem csak a könnyektől-csillant fel a szemem, és csak egy kicsit, talán egy pillanatra fordultam az összezavarodott tekintetű hímnemű egyed felé. - Húsos palacsinta - mosolyogtam, nem, szó szerint vigyorogtam az ötlet miatt, mintha ez lenne a mentőöv, ez menekítene ki az égő házból. De nem tétováztam, tüsténkedve izegtem-mozogtam. - Menni fog - bólogatva biztattam magam. - Apámnak rengetegszer csináltam... Még itt kell lennie valahol a receptnek is - lágyan kopogtattam meg halántékomat és közben az emlékeimben már haloványan élő vaskos receptkönyvből ástam elő az információkat. - 10 dkg liszt, 1 tojás...- soroltam a bevillanó tésztaadatokat, majd már nyúltam is egy tálért.

Nem tudtam elképzelni, mit éreznék, ha kimenne azon az ajtón, de az biztos... hogy sokkal jobban fájna, mint ha újra a fejemet gyötörné... Ha elmenne, az ezerszer meg ezerszer rosszabb lenne... Én csak Érte élek, érte, a gyerekért... inkább gyötörjön minden nap, csak ne menjen el...
- Inkább szúrj a szívembe karót, de ne menj el, nem mehettek el... - ráztam a fejemet, hangosan is kimondva, s kezeim simították hátát és haját, miközben a szívem csak még jobban kezdett sajogni, hogy éreztem, hogyan rázza a sírás a karjaim között... - Kérlek szépen, ne sírj... annyira nem is fájt - hazudtam, erősen zárva össze szemeimet. - Nem éri meg ezért sírni. Nem akartam... nem akarom hogy rossz legyen neked, kérlek... ne sírj - húzódtam kicsit el tőle, és kezdtem könnyes arcát kezemmel törölgetni. - Szeretlek - hajoltam oda, és nedves arcát kezdtem aztán csókokkal hinteni. Az égre is... nem bírom ha sír... az jobban fáj mint az amit a varázsereje tud... Nem tudom elviselni ha rossz Neki... Főleg ha miattam sír. Nem érdekel velem mi van, csak Ő ne sírjon, ne legyen bánatos.

Nem tudtam volna hova menni ... ezen a világon nekem NINCS más otthonom,de tudtam,hogy bárhol máshol nem érezném magam ennyire mocskosul,mint itt...a szeme előtt. Kezem kilincset érte, mikor megszólalt.. megtagadott.. Marasztalt, én pedig nem tudtam ezt mire vélni. Kis híján megöltem! Nem,mert arra tényleg nem lettem volna képes,de ... ez majdnem rosszabb... bántottam...és erre nincs magyarázat. Felém igyekezett... azt hittem,hogy legalább felpofoz, vagy Ő akar kidobni, vagy...nem tudom, de hogy megölel...nem, erre nem számítottam. Megszeppenve bújtattam arcom vállába, és talán most tört fel jobban belőlem az a keserű zokogás , ami már percek óta kikívánkozott.

Egy mukkot sem értettem abból, amit magyarázott... pedig az ég látja lelkemet, szerettem volna megérteni, mit rontottam el, de én mégsem... értettem ezt. Azt akarja hogy ne féltsem magamtól, ennek érdekében eléri, hogy Tőle féljek..? Azzal akarja bizonyítani hogy nem bánthatom, hogy helyette Ő bánt? Azzal bizonyítja hogy bízik bennem, hogy az erejét használja rajtam, mikor elvileg épp... nincs is semmi baj...? Azzal mutatja meg, hogy nem kell féltenem magamtól, sem Őt, sem a babánkat, hogy megkínoz...? Ha... ezt úgy teszi, hogy Ő van a karomban, vagy akár majd a gyerekünk... ki tudja mit érne el vele...? Ha épp nem vagyok ura a testemnek, mert a fájdalomra reagálok... mit tehetne az erőm Vele vagy a babával...?? A kicsit még le is ejthetném... Ezt én... nem értem... egyszerűen magas nekem... Nem lenne... egyszerűbb, és humánusabb, elmondani ezt...? Vagy csak megfogni a kezem, hogy tudjam hogy itt van mellettem..? Hogy nem fél Tőlem..? Helyette ez a megoldás...? Mikor én minden létező erőmmel azon vagyok, hogy ne bántsam, és... és eddig egész jól is csináltam...? Hiszen nem... bántottam... nm is értem hozzá durván, még... a véréért sem... és... akkor ezt kapom? Tanult ember vagyok, de a dolognak ezt a logikáját nem tudom... felmérni.
Azt ellenben fel tudtam, ahogy eltávolodott tőlem, és hallottam a lépteit, miként hátrál... Szemeim rögvest kinyíltak, és leengedtem kezeimet. Nem keltem fel a földről, de utána fordultam, ahogy az ajtó felé távolodott.
- Nem.. nem akarom hogy elmenj - ráztam meg a fejemet, nagyot nyelve, s mégiscsak megmozdultam, feltápászkodtam, és némi megingás után, határozott léptekkel mentem utána. Először csak megálltam előtte, de... utána nagy levegőt véve, némi erőszakot véve magamon, érintettem meg karjait, először óvatosan... hátha ellenére van a dolog... de aztán már oda is hajoltam, és magamhoz öleltem Őt. - Én nem bírom ki nélküled... ne menj el, kérlek - motyogtam a fülébe, karcsú testét ölelve.

A padlót gyötörve kúsztam közelebb hozzá. Most úgy éreztem,hogy saját testsúlyom négyszeresét vettem hátamra, mire a padló rendesen felhorkantott nemtetszését mutatva. Én nem... én nem így akartam. Mit tettem?
- Én nem...Sajnálom..én csak. Azt mondtad,hogy féltesz ... az én agyam meg elborult. Én nem akarom,hogy félts, én nem akarom,hogy azt hidd, hogy képes vagy bántani..én megbízok benned...Látod, tőlem kell félned -hangom elcsuklott, szememet a padlóra szegeztem, ki visszanézve rám megvető pillantásokkal jutalmazta tetteimet. És megint csak sikerült elérném,hogy könnyekben ússzon tekintetem. Ostoba vagyok...annyira ostoba...
- Csak meg akartam mutatni, hogy..amíg a közelemben vagy...addig nem lehet baj.Ezzel nem bántalak,hanem megvédelek. Mert...ha bármi..az ég tudja, bármi megtörténhet, én ott vagyok és segítek. A kórházban... Vagy,amikor a gyerekünket tartod a kezedben.Én csak... nem akarom,hogy félj. Erre elcsesztem. Nem akartam, ne haragudj, hülye vagyok.. és..és esküszöm nincs több varázslat..soha többé! Sajnálom - hozzá akartam érni,de..nem mertem. Elutasítana, még jó. Bántottam, é..én..bántottam. Folyton bántom azt, aki nekem a legfontosabb..pedig nem akartam, én nem akartam. Csak megmutatni,hogy ha magában nem,de bennem bízhat! Én nem hagyom,hogy olyat tegyen,amit megbánhatna...és erre elcsesztem.Nem mertem a szemébe nézni, nem mertem hozzá érni..nem..inkább feltápászkodtam és megindultam az ajtó felé. - Sze ..szeretnéd,hogy elmen..elmenjék? - motyogtam elkeseredetten sűrű pillantásokat vetve az ajtóra.

És én még féltettem magamtól... - nyeltem nagyot gondolatban utólag. Nem kis mértékben lepődtem meg, és egyben ijedtem is meg, amikor hirtelen pattant fel, és azzal a lendülettel... lendült felém a keze. Teniszlabda nagyságúra tágulhattak a szemeim, ahogy megpillantottam felém meredő tenyerét, és szemeit, melyek kicsit sem az iménti vágyról árulkodtak, de még csak nem is a szeretetről... Nem, ez valami egészen más volt...
- Clarissa... mit művelsz? - nyeltem meglepetten, haragos szemeit értetlenül szemlélve. Kérdőn nyújtottam felé a kezem, meg akartam fogni a kezét, vagy tudom is én... Már-már azt hittem, mégis valami olyan mozdulatot tettem, ami fájt neki, és észre sem vettem...?? Vagy... vagy mi? Mit tettem..?? Rémületem nem ismert határokat, de néhány röpke pillanat el is feledtette velem, hogy aggódjak, mert egy teljesen másik érzés vette át a helyét a testemben, ami pedig nem más, mint a fájdalom volt. Előbb csak valami furcsát éreztem, de néhány, a másodpercnél is rövidebb pillanat alatt ez a dolog megerősödött... Nagyon! A kimondhatatlan fájdalom, amit éreztem... mintha... az idegeim mind-mind pattanásig feszültek volna, majd szét is pattantak volna... Úgy kaptam fejemhez, mint haaa... a puszta kezemmel szeretném letépni a bőrt is magamról...
Nem tudom mikor is kerültem a földre, mert a fájdalom foglalt le, és a mérhetetlen csalódás érzete... De azt tudom, hogy amikor a fájdalom hirtelen... szűnt meg... már Clarissa térdelt mellettem, én meg a földön feküdtem. Kezeim még mindig a fejemre szorítottam, és... nem is tudom... Az a szörnyű fájdalom eltűnt, de valami... rémes nyomás mégis volt még bennem... Tán még hányinger is kínzott... ha az egyáltalán lehetséges, de az biztos, hogy valami nagyon kellemetlent éreztem...
De aztán rájöttem. Ahogy Clarissa hangja eljutott a fülemig, és kezeim meg-megremegve lassan elengedték a fejemet, felnéztem Kedvesem arcára, és rájöttem... Nem hányinger volt... hanem a bánat és a csalódottság kesernyés íze töltötte meg a számat...
- Ez... ez mire volt... jó? - kérdeztem kesernyés képpel, és elhúzódtam tőle. Önkéntelen is húzódtam el keze közeléből, és hátamat az asztal lábának támasztottam, miközben ujjaim kezdték masszírozni a sajgó homlokomat. Bár az érdekelt a legkevésbé... a szívem jobban fájt... Nem értem mivel szolgáltam rá erre... Én... én nem bántottam Őt, nem tettem semmit ami ártott neki, akkor ez most... ezt most miért kellett..? Régebben, másoktól, vadászat közben, az ellenféltől, megszoktam hogy bántsanak, az nem is érdekelt volna, de Clarissa... akiben bízok, és akit szeretek...? Még Őt is megérteném, ha bántottam volna, ha... a vámpír nem bír magával bennem... de hát... az előbb még a vágyról beszéltünk, meg a szexről, épp csak nem kezdett vetkőztetni, erre a következő pillanatban nekem esik... így? Én ezt nem értem...
- Nem bántottalak, akkor... Te miért...? - kezdtem újra, de kezem nem húztam el a homlokomról, és a szemeim is lehunyva tartottam. Kell pár perc, hogy újra Rá tudjak nézni... - Mit tettem? - kérdeztem keservesen.

Reszketeg hangja lágyan karcolt az elnémult házfalak között, óvatos kezei úgy siklottak testemre, mintha törékeny porcelánárut tartanának. Szavai alátámasztották,mit szemei tükröznek. Fél.
Mondhatnám,hogy természetes, mert...természetes, mert én is félek,de én nem így akarom élni az életem. Viszont az,hogy félt engem magától, az rendesen szöget ütött a fejemben. Ennek nem lehet, nem szabad így lennie. Nem azért,mert nagyra tartom magam. Tény,ami tény, két éve vagyok félvámpír, egy új vámpír félkézzel is lenyomhatna egy rosszabb pillanatomban, de ne felejtsük el,hogy húsz éve bujkál bennem a mágia. Azzal születtem,azzal nőttem, és abból táplálkozom. Ez az erő,ami körbeölel és felemel,nem hagyná, hogy bántsanak, nem hagyná,hogy Ő bántson. Hiába vörös pecsétes vérem,de egy rám támadót előbb nem kímélne.
Felpattantam mellőle. A hirtelen mozdulat hatására egy pár rémült szempár nézett vissza rám. Már rég meg kellett volna tennem. Vállam megemeltem, kezem pedig felé irányítottam.
- Sosem szabad féltened engem - harag vezérelt hangomat a lebecsült boszorkány mormogta,majd rögtön át is tért a varázsigére. Nincs varázsige. Ezt a varázslatot a düh és a félelem irányítja. A bennem lakozó seprűs ezt öntötte szavakba. A mágia átszállt hozzá, hogy idegeit pattanásig húzza,talán fél pillanatra belefulladtam a varázslatba,s talán túl nagy fájdalmat ruháztam rá. De kiállásom cseppet sem lankadt, míg fájdalmának hangot nem adott, és a székről le nem fordult.
Visszanyerve önmagam térdeltem le hozzá.
- Sajnálom, én csak... kicsit eluralkodott rajtam. Jó ég! Jól vagy? - kérdeztem tőle aggodalmasan. S bár úgy tűnt,nem okoztam maradandó károsodást benne - végtagjai a helyén-, féltettem, hogy hogy érinti ez Őt. Szavak nélkül is érti-e,hogy mire kellett ez...
- A legjobb módszer arra,hogy a férfiak a lábaim előtt heverjenek - motyogtam csendben, a helyzet kínosságát elfoszlatva egy egészséges nevetéssel.