- Vámpír? - kaptam ösztönösen arcom elé kézfejem. Nem. Ezt nem hagyhatjuk. Hiszen John... az egyetlen lánya. A legfontosabb dolog az életében. Én... Nem hagyhatom. Nem azért, mert teperni szeretnék, hogy minél közelebb kerüljek a családjához, hogy imponáljak... Nem rejtek magamban cseppnyi hátsószándékot sem. Miért is lennének? Az egyedüli ok, ami vezérelt, hogy én ezt teljes egészében szívügyemnek tekintsem, az John iránti érzelmeim. Semmi több.
Bár nem tagadom, fajom ellen irányuló megjegyzés, vagy célozgatás, ha úgy tetszik árnyalt kritika nem épp esett a legjobban szívemnek, de szerintem képes vagyok annyira felnőni az élethez, hogy észrevegyem, ez nem ellenem, nem is teljesen a fajom ellen irányul. Csupán a lányáért, de génjeimbe berögzült saját fajom iránti tisztelet, ösztönös védelem nem segít túllendülni ezen. Tipikus randi, tipikus nap, tipikus Clarissa élete naplójának új fejezete.
Őrült iramban próbáltam kényszeríteni agytekervényeimet a gondolkodásra,de ők csak némán kattogtak.Kell megoldás! Muszáj lennie... Aztán felsorolta a lehetséges megoldásokat, amikre persze egyből jöttek is az ellenérvek, de a porosodó fogaskerekek megtalálták ritmusukat agyamban. Gyűrű. Varázsgyűrű. Könyv. Gyűrű. Varázsgyűrű. Könyv. Majd újra megszólalt. Keserves hanglejtése szinte a halálért könyörgött. " Istenem, bár átvehetném a halált"- csengtek fülemben szavai. Átvenni. Helyette. Helyett cserélni. Gyűrű. Hirtelen a puzzle darabok a helyükre morfondíroztak, még nem tiszta a kép, de a homályban egy élő lány mosolya virított vissza rám. A kulcs a kezemben, a láda pedig a hotelszobámban.
- Te... zseni vagy! - futottam hozzá, hatalmas cuppanós csókot nyomva homlokára. - Én... most...elrohanok. Mindjárt visszajövök. Ne aggódj. Minden rendben lesz - indultam az ajtó felé. - Ja és vigyázz a vacsorára - léptem ki az ajtón, egy csettintésemmel viszont az ételt összeállítva lebegtettem be a sütőbe kis varázslattal rásegítve. Ha tényleg beválik az, amiben reménykedek, akkor nem biztos, hogy lesz időnk azzal vacakolni. Most fontosabb dolgunk van. Columbo felköthetné a gatyáját, mert Clarissa belelendült és nincs, ami megállítaná.

Folyt.: Hotel

Úgy bámultam Clarissára, mint egy totális hülye, ahogy hátrált előttem, és rázta a fejét hitetlenkedve... igen, bár meg lehetne oldani ilyen könnyen, ráznám a fejem, és nem hinném el. Hiába hogy 20 éve nem beszéltem Isobel-el, ERRŐL biztos vagyok benne hogy nem viccelne, és hogy pont engem nem hívott volna fel, ha csak sejtés lenne, ha szemernyi kétség lehetne...
Szinte mint egy virtuális képeskönyv, úgy lapoztam gondolatban az elmémben raktározott tudást... boszorkányok, mágusok, vadásztársak, vámpírok, trükkök, könyvek efféléktől... igés könyvek, boszorkánykönyvek, családi naplók... minden ott zsibongott a fejemben, talán ezért is hallottam olyan tompán kedvesem hangját... ahogy faggat... és hagytam magam, mikor lenyomott egy székre, amiről fogalmam sem volt hogy került mögém, de nem is foglalkoztatott a kérdés. A lányom megmentése annál inkább...
Éreztem hogy valami hideg kerül a kezembe, majd ki onnét, de nem fordítottam energiát rá hogy lenézzek mi az, főként hogy aztán el is tűnt onnét... Ám amikor újra megéreztem ujjaim közt, már lefordítottam a fejem, és megláttam a nálam lévő poharat. Öntudatlanul emeltem számhoz, és kortyoltam bele. De olyan érzés volt, mintha egy fémgolyó lenne a torkomban, egyszerűen nem tudtam leküzdeni magamban az érzést... azt a torkot szorító, szívet tépő érzést, hogy a lányomat eddig én taszítottam el magamtól, és most amikor vissza akarom szerezni... meghalhat... De még ha vámpír is lesz... nem akarja... és nem akarom hogy úgy gyűlölje magát, mint én anno a fajt... Meg akartam menteni Elenát... bármilyen áron!!
Szívemet viszont meleg lepel fedte le hirtelen, ahogy lelkem kedves, gyönyörű mátkája kezébe fogta kezemet, s hangját hallottam újfent fülemben. Úgy csengett nekem, mint a legszebb csengő, és olyan finoman, akár mint milyen a korai harmat... Szemeiben a világ összes reményét véltem csillogni...
- Drága Clarissám... - simogattam meg arcát lágyan, s szemeimben szomorúság ült. - Isobel azt mondja, Elena meghal, de... nem marad halott. Átváltozik... Nyilván a férje nem hagyja majd meghalni, és vámpírrá teszi, hiába hogy Elena nem akar az lenni... És bármennyire is szeretlek, nem akarom hogy a lányom az akarata ellenére vámpírrá változzon... Neki élnie kell... Bármi balul sülhet el... - mondtam keserűn, s lehunytam szemem, fejemet lehajtva, pillantásom térdemnek szegeztem. - És nem tudom mi segíthet, varázslat... gyűrű... varázsszer... Elena hasonmás... a gyűrű nem védené meg... Ha meghal... és feltámasztjuk, annak következménye lehet, a természet bolygatása... kiláthatatlan utakra lökheti a sorsát... Annyi a talány, a bizonytalan árnyák a tervekben, akármi jut eszembe, látom azt is, hol romolhat el... és Elenát nem kockáztathatom... Az egyetlen gyermekem, eddig megtagadtam, és most a sors veheti el tőlem... úgy hogy közben... gyűlöl. Gondolj bele, ha Isobel nem szól, meg sem tudom... Elena nem szólt volna, túlságosan utál... - estem újra, már hangosan is kétségbe, és megszorítottam Clarissa kezemben nyugvó kezeit.
- Istenem, bár átvehetném a halálát... - nyeltem nagyot, keserűn ingatva a fejemet. - Nincs a világon semmi mit meg ne tennék érte... Hogy tehettem, hogy eddig nem láttam, milyen fontos nekem...? - kérdeztem, szinte a költői kérdést, hisz ki is tudhatná... az ég se mondhatja meg, hogy lehettem ilyen egy szívtelen... aljas szörnyeteg... - Végig tévedésben éltem... nem a vámpírok voltak a szörnyek, én magam voltam az... - sóhajtottam, keserves bánattal nézve Clarissa arcára. Mély bűntudattal egész fajtája, és egész családom iránt...

- Várd ki a végét! Még van pár dolog, amit nem ártana megtenni, de ha gondolod akár most is nekieshetünk kanállal. Mondjuk itt- böktem a következő bekezdésre - ír valami besaizét,illetve a tésztát, de mint előrelátó jellem, eltaláltam menni a boltba, és beszereztem ezt -rántottam elő az előregyártott lasagne tésztát - ééés ezt - másik kezemben pedig a bolti konzerves besamelt szorongattam. Most mondja bárki azt, hogy nem vagyok veszettül okos. Innen már csak pillanatok az egész. Egymásra pakolgatni az alapanyagokat, be a sütőbe, és voila, kész a vacsora.
Letéve őket az asztalra, öleltem ismét John-t. Ellennék így egész este. Szavak, tettek nélkül. Csak egymást ölelő karok, kimondatlan szavak. Csak MI.
- Majd gondolkodom rajta - suttogtam lágyan, behunyva szemem, mellkasának döntve fejem.
De. Aztán kimondta, ami a torkára szorult, és addig feszült, míg végül kikényszerítette. A lánya... nem, csak félrehallottam. Csak egy rossz vicc az egész, és mindjárt benyögi, hogy ez csak egy kibaszott vicc volt, semmi több. Az égvilágon minden rendben. Képtelenség! Nem halhat meg. Nem.
Fejemet ingatta hitetlenkedve, miközben hátráltam pár lépést. Arcom értetlenségtől torzult, homlokomon összefutott ráncok is erről tanúskodtak. /Bípbípbíp. normális randi törölve. bíp. Zéró. Fájl nem találva/
- Mi...miért? Mikor? Hogyan? - remegő hanggal faggattam, miközben kezemmel kihúztam asztal alól a széket, kicsit megnyomva John vállát, így rásegítve arra, hogy ülő helyzetbe kerüljön. Sebességemre kapcsolva töltöttem tele egy üvegpoharat vízzel, majd a kezébe adtam. Mielőtt belekortyolhatott volna, elvettem tőle, és a felét nagy haptákban hatalmas kortyokban nyeltem le, majd visszaadtam a poharat.
Bár... nem láttam sose a lányt, nem tudom, milyen, nem tudom, hogy miért olyan, amilyen, de ismerem Johnt. És fogalmam sincs, hogy most mit élhet át. De... amit én érzek az szörnyű. Látom arcát, látom tekintetét, érzem fájdalmát. Nem, az én fájdalmam a közelébe sem ér az övéhez. De...
De... láttam már utca mellett heverő kitagadott kutyát gazdára találni. Láttam már idegeneket eltévedt kisgyerek kobakját cirógatva. Láttam már törött szárnyú madarat újra repülni. Láttam már bejegesedett szívet kiolvasztani. Láttam már ... megannyi csodát. És, ha valamiben biztos vagyok, az az, hogy ebben a világban nincsenek lehetetlenek.
Leguggoltam mellé, kezeim által burokba zártam kézfejét.
- John, nézz rám! Megoldjuk. Ezt is. Hidd el, menni fog. Vampwitch vagyok, te meg vámpírvadász. Itt az élő példája, hogy ha valaki, hát mi képesek vagyunk csodát tenni. És... nem adom fel.Ígérem. Addig kutatok a megoldás után, ameddig szusszal bírom. Mert MI, mi képesek lettünk az érzelmeinket feltámasztani, és ez talán a legnehezebb dolog, amit bárki, BÁRKI képes volna megtenni. Hát mi nekünk egy feltámasztás? Hmm?- pislogtam rá reményt sugallva.
- A létező összes védelmező varázsigét bevetem, a létező összes varázskönyvet kiolvasom, a létező összes boszorkányt felkeresem. Egy szavadba kerül, és most rögtön indulok, és belekezdek - ejtették ki ajkaim e szavakat, de agyam már másutt kattogott. Gondolatban a megoldásokat kerestem. Van rá? Kell lennie. Pontosan tudom, hogy itt nincsenek lehetetlenek, mert mindig van egy út, mindig kell lennie egy útnak, ami kivezet az élet sötét útvesztőjéből. Csak meg kell találnunk.

- Ugyan, én nem csináltam semmi extrát - ráztam meg a fejem őszintén. Végülis a répaszeletelésen meg egy kis hagymaőrzésen kívül nem csináltam én semmi extrát, Övé sokkal inkább az érdem, sem mint az enyém. Jó volt látni a vidámságát, és a boldog pillantását. Az a csillogás a szemében egyszerűen káprázatossá tette Őt.
S mikor hozzám bújt csókunk után, lehunytam szemeim, és jólesőn sóhajtottam fel. Jó érzés volt... biztató, biztonságos. Bele sem akartam gondolni, hogy Ő is kerülhet ilyen veszélybe. Hogy elveszthetem... Életemben nem nyíltam így meg még senkinek, ha elvesztem Őt... de nem, az képtelenség. Sem Őt, sem Elenát! Nem hagyom!
- Ez már egyel nagyobb, de nem tudsz még egy kicsivel nagyobb fajt? - kérdeztem, égnek emelve tekintetem egy pillanatra, s állam a feje búbjára támasztva, így sem eresztve.
Éreztem rajta, hogy nyilván kíváncsi, de... sehogy sem akaródzott belevonnom ebbe az egész helyzetbe... igaz, itt nem egy ellenség volt aki fenyegetett... hanem a színtiszta halál. Boszorkányok viszont talán tudnának segíteni... De... hát még arról sincs fogalmam, mit tegyek.
Végül nagy levegőt vettem, és nem húzódva odébb, böktem ki:
- Elena anyja hívott az imént - mondtam el neki. - Isobel. Azt állította Elena meg fog halni...
Nem akartam elrontani az esténket, de amíg nem mondom el valakinek, azt hiszem úgysem tudnék megnyugodni annyira, hogy Vele tudjak törődni úgy egészen.

- Köszönöm - ragyogtak fel szemeim a dicséret hallatán. Ugyanis rettentő fontos nekem, hogy jól sikerüljön ez a vacsora. Nem csak azért, mert az illatokat megérezve éhen veszek, de női becsületem is a föld alá süllyed, ha egy egyszerű fogást sem tudok a páromnak összerittyenteni. - De nélküled nem ment volna- kacsintottam rá még mindig veszettül boldogan. Kézfejemet örömkedve ökölbe szorítottam, és egy "ezaz!" ábrázattal illusztráltam boldogságomat. Vagyis... oké, tény, hogy boldog vagyok,de zavar...Zavar, ami történt. Nem tehetek róla, természetemből fakad. Ettől a tulajdonságomtól képtelenség megszabadulni. Pedig, óh, mennyiszer is próbáltam már! De törődök. Az olyan emberek, akik az életembe kerülnek, és falatnyi mosolyt varázsolnak arcomra, velük nem tudok nem törődni.
Mikor édes csókja, még egyben forrt ki, átölelve, szorongatva derekam, szinte áradt belőle a ...félelem?! Elszakadva ajkaitól bújtam mellkasába, úgy ölelve őt.
- Nem, semmit se muszáj, mókuska - suttogtam lágyan, tovább burkolózva karjaiba. Csendes,meghitt, de sokatmondó pillanatunk volt ez. Mintha mindketten azt sugalltuk volna a másik felé, hogy: ne félj, itt vagyok. Pedig igazán semelyikünk sem értette igazán, hogy mi is játszódik le a másik fejében.

Kissé váratlanul ért - némiképp elmerengtem menet közben -, mikor Clarissa a számba dugta a fakanalat, rajta némi szósszal. De igyekeztem visszapislogni magam az ésszerű tömeg észlelésébe, és nem a légben buborékolni, végighajtva agyam egy rakás képtelen gondolaton... melyek közül sajna egy sem tűnt megvalósíthatónak...
Inkább megnyaltam szám szélét, ízlelgetve azt a masszát amit kaptam... majd elismerő mosolyt fabrikálva magamra, azzal pislogtam kedvesemre.
- Finom - hajoltam le hozzá, és csókoltam meg száját. - Ügyes kis szakácsnő vagy, én már most érzem - dicsértem meg, megsimogatva arcát, s valahogy akarva-akaratlanul is léptem hozzá közelebb, és derekára simuló kézzel öleltem magamhoz szorosan, csókolva meg még egyszer, mélyebben, szeretőbben, hosszabban mint az imént. Ez most kellett nekem. Mióta Clarissa megváltoztatta a felfogásomat, nem szembesültem még a családomat fenyegető veszélyekkel, és Elena halálának lehetősége... vagy nevezhetjük "biztos tényének" is, hisz egy jövőbéli alak mondja... (?), így pedig ez erősen túllépett minden határon, amit csak el tudtam, vagy éppen nem is tudtam volna képzelni.
- De mond csak, muszáj engem állatfajokra hasonlítgatni? - kérdeztem aztán meg elválva Tőle, az első dolgot, ami hirtelen eszembe jutott. - Vagy ha mégis... akkor pont hörcsögnek...? Nm választhatnál egy némiképp.. nagyobb állatot..? - kérdeztem fél kezemmel eresztve el Őt, és mutatva önmagam magasságát példának. - A hörcsög nem csak kicsi, de az élethossza sem túl nagy... - húztam el a számat töprengve, de a fene se tudja meddig él a hörcsög, az biztos hogy egy-két évnél nem tovább.

- John, John, nézz rám! - húztam tarkójánál arcom felé bal kezemmel. - Szerinted így néz ki egy olyan ember, aki csak kényszerből van itt? Talán úgy tűnök? Héj, szerintem az ovi szintet átlépve, képes vagyok döntést hozni. És hidd el, kívánom, hogy az élemben ne kelljen ennél nehezebbet hoznom. Gondtalan élet lenne, az biztos - simítottam végig ujjperceimmel gyengéden arccsontja vonalán.
- A kis hörcsögpofiddal olyan kis aranyos vagy - cirógattam meg pofiját,fülig érő vigyorral, szerelemtől kábult tekintettel. Szegénykém, nem tudja, hogy kivel állt össze.
- Én pedig nő, szóval nekem van igazam. Viszont...neee rontsuk el ezt az estét egy vitával. Kérlek. Annál fontosabb vagy TE nekem - hosszan tartottam szemhéjaimat egymásnak feszülve, mikor a telefon megcsörrent, megszakítva beszélgetésünket. Normális randi? A miénk minimum megüti a romantikus nyálas filmek tipikus szakítás előtti jeleneteit. Reményt keltő.
Elena. Isobel. Veszély. És hasonló "hétköznapi", "NORMÁLIS", és persze randihoz" ideális, odaillő "szavak hangzottak el a telefon John felőli oldaláról.
"Kicsattanva az örömtől "kavargattam " lágyan" az általam késznek ítélt szószt. És igen, nem véletlen ez a sok idézőjel. Átlépve ezeken mosolyodtam el újra. Nem én leszek az ünneprontó, és nem én leszek, aki féltékenységi rohamot kapva hisztizve toporzékol. Bármennyire is vonz az ötlet.
Én leszek az, aki lenyeli ezeket, és képes túllépni, ha ezzel fenntarthatja az este fényét. Elég titkot őrzök a szívem alatt, hogy tudjam, titkok életet mentenek.
Belemártva fakanalat a nem is olyan rossz illatú szószba, indultam John felé, megállva előtte kicsit megfújtam neki, le ne égesse a nyelvét, majd szájához emeltem, másik kezemet pedig alá tartottam.
- Kóstolj - nyomtam ajkai közé a még gőzölgő masszát, majd vigyorogva kémleltem arcát. - Nos? Milyen?

- Jól van Isobel, kitalálok valamit, ne aggódj, Elena a mindenem, ha belehalok is megvédem az életét - jelentetem ki határozottan, s némiképp figyelmen kivel hagyva, hogy kivel is beszélek, és hogy Ő bizonyára nem tud róla hogy nekem közben elszállt az "érzéketlenségem", de ez most hidegen hagyott. A fő az, hogy Elena élete veszélyben van, és erre megoldást kell találnom. Olyat, amivel Ő és a gyermek is rendben túlélik a szülést, és... Elena a végén nem lesz vámpír... Egy megoldás kell...
- Akkor viszlát Isobel, ha tudok valami megoldást, felhívlak. De ha nem muszáj, ezt ne add tovább a lányodéknak, mert még a végén levédetik magukat varázslattal, nehogy akár csak rájuk gondolhassak - mondtam elköszönésképp, azután egyszerűen kinyomtam a telefont, és egy nagy levegővétel kíséretében visszadugtam a zsebembe, immáron kikapcsolva, nehogy újabb ember zavarjon meg minket.
Egy fél percig még a falra meredtem, aztán ellöktem magam onnét, és visszafordulva Clarissára néztem újra.
- Ne haragudj, már a tiéd is vagyok. Szóval, mit segítsek? - erőltettem magamra egy reményeim szerint hiteles mosolyt, s bár kevés esély volt rá, de bizakodtam benne, hogy magában dudorászott míg beszéltem, vagy... nem is tudom. Valahogy nem akaródzott, hogy ezzel a problémával Őt is terheljem... elég baj volt maga a helyzet is... Főleg hogy fogalmam sem volt még, mitévő legyek...

- Nem lehet, ez lehetetlen... - ráztam a fejem hevesen, s elhűlten... - Miket beszélsz? Klaus? És Delena? És komplikációk?! Ez lehetetlen, Isobel, nem lehetséges és kész... - hitetlenkedtem, de hiába, Isobel szavai csak folytatódtak... és mondta tovább ezt a képtelenséget.
- Ha ez igaz... - túrtam idegesen hajamba, és újra megálltam az ajtó mellett, homlokomat döntve a falnak. - Akkor kitalálok valamit. Még nem tudom hogyan lehet kijátszani ezt, de kitalálok valamit... - nagy levegőt vettem, igyekeztem ésszerűn végiggondolni. Nem, Elena nem lehet vámpír, ez tény, nem hagyom... és meghalni sem, ez egészen biztos. Egyik rosszabb mint a másik. Úgy pedig főként nem lehet vámpír, hogy Ő sem akarja! Nyilván nem repesne ha tudná hogy én akarom megmenteni, de nem érdekelt... az apja vagyok, az a dolgom hogy védjem az életét... mindenáron! És ha Isobel odáig merészkedett hogy engem kért hogy segítsek, nyilván Ő és Elenáék is teljesen tanácstalanok, különben nem választott volna engem lehetőség gyanánt...

- Micsoda?!? - kérdeztem, szinte kiabálva, és ellökve magam az ajtófélfától, idegesen kezdtem járkálni fel s alá a nappali kanapéjától a konyha pultjáig oda-vissza. - Meg vagy te húzatva, Isobel? Miről beszélsz te? Az lehetetlen! Te nem vagy komplett! Honnét veszel ilyen őrültségeket?! Nem rég láttam Őt, és nem volt semmi baja! Magyarázd el sürgősen miről hablatyolsz, vagy esküszöm leteszem! - csaptam lábam lényegesen indulatosabban a földhöz mint kellett volna. Ez a nő biztosan megbolondult! Megártott neki a vámpírlét és kész! Felhív itt engem és azt mondja Elena nem csak hogy meghal, de vámpír lesz?! Hát normális az ilyen?!!

- Tudom, de... te is tudod, hogy semmi nem kötelező. Én nagyon örülök ha itt maradsz, de nem haragszom ha szeretnél inkább külön éjszakát - ráztam meg fejem finoman, biztosítva róla kedvesemet, hogy nem fogok megsértődni ha elmegy, örülök ha marad, de nem mindenáron.
- Hörcsög?? Hogy jövök én egy hörcsöghöz?? - néztem rá szemeimet meresztgetve, amikor a rágcsálóhoz lettem hasonlítva. Hát kérem tisztelettel, micsoda dolog ez? Nekem aztán közöm nincs egy ilyen kis rágcsálószerzethez sem, az biztos! Még csak nem is hasonlítunk.
- Örülnék ha velem töltenéd az éjjelt, de ha ilyen rémisztő arcokat vágsz még a gondolatra is... akkor lehet inkább tényleg nem erőltetem, komolyan nem baj, ha nem alszunk együtt... akár haza is kísérlek, ha úgy jobban éreznéd magad a hotelben... - ráztam a fejem, mert az az arckifejezés egyáltalán nem úgy festett, mintha jó érzéssel, és vággyal maradna itt, inkább mint aki tényleg valami rémisztőre készül... És nem szerettem volna én lenni semmi kellemetlennek az okozója ha Róla van szó.
- Én meg ember vagyok, mégis megküzdöttem már erős vámpírokkal, és lám, még itt vagyok, és nem is haltam ám meg olyan sokszor közben, szóval... életpályám során azért elég sokmindent átvészeltem élve. Te is erős vagy, és én sem vagyok kezdő, hidd el, jó páros vagyunk, és... egy pár vagyunk... szóval sem neked, sem nekem nem kéne egyedül küzdenünk, mert a végén abba halunk bele, hogy... ennyire távol akarjuk tartani a másikat a csatázástól, összecsapástól, meg mindenféle harcoktól. De én megvédeni akarlak, nem veszélybe sodorni. Ha fél szemmel mindig arra figyelsz, hogy én hol vagyok, akkor mindig csak fél szemmel figyelsz a harcra is - védekeztem állhatatosan. Szerettem volna ha megért, és nem félt úgy, ami... persze gondoltam fordítva is igaz, Ő is ezt szeretné, de hát könyörgöm, férfi vagyok, hogy ne félteném Őt?? - Szeretlek... és örülök ha féltesz, de nem vagyok cukorból, Kicsim. És különben is, Te önmagaddal leptél meg engem. De mivel többetekbe nem készülök szerelmes lenni, ettől nem kell félni. És amúgy is, a herceg dolga megmenteni a lányt, nem fordítva - mondtam is ki, némiképp egyik aggodalmam. Az én dolgom megvédeni őt, nem fordítva! Persze, modern kor, nem bánom én ha erős, és harcol, és... talpraesett, de akkor is, nincs az a pénz, hogy üljek tétlenül ha arról van szó hogy küzdeni kell.
De aztán muszáj volt elszakítanom róla a figyelmem, és Isobel-re figyelni inkább, főleg hogy olyasmiről kezdett beszélni, amitől a hajam is az égnek állt...
- Miről beszélsz Te? - kérdeztem elhűlten a készülékbe, meredten nézve magam előtt a falat. - Megsütött a nap? Ő jól van. Elmondanád miről beszélsz? - kérdeztem vissza, meglepve, és kissé háborogva is. El van tűnve, és akkor engem áll neki ilyenekkel keresni? Én előbb tudnék róla ha Elenát veszély fenyegetné mint Ő, ebben biztos voltam. - Beszélj értelmesen, mitől akarod megvédeni? Kicsit elkéstél, miután már három gyereke van két vámpírtól, nem gondolod? - szúrtam oda egyet, hisz anno elég egyöntetűen akartuk még védeni Elenát a természetfelettitől, erre tessék...

-Tudod, hogy mennyire itt akarok maradni,csak... Tudod... - ujjaimat arcomhoz emeltem, és idegességemben ujjkörmeimet kezdtem rágcsálni, vagyis csak imitáltam időhúzás gyanánt, ameddig kinyögtem a szavakat. - Normális randit szerettem volna összehozni. Olyan tipikus normális első randit.De azt hiszem, mi már levertük a normális lécet - forgattam szemeim beletörődve a helyzetbe.
- Ne aggódj, drágám. Még egy ilyen hörcsögpofit nem találnék, ha a te arcképedet eltorzítanám. Inkább nem kockáztatok - kacsintottam rá bohókásan, ujjaimmal kicsit meghúzogatva, masszírozgatva "pofazacskóját".
- Én pedig jó Évához illően engedek a csábításnak - rázogattam meg vállaim, miközben mosolygó szemeim az égre szegeztem. Oké, beadtam a derekam. Bár hátráltatott a gondolat, hogy a rémálmaim nagy eséllyel feltűnnek,de... Miatta belemegyek. Talán van egy kis esély, hogy kibírom alvás nélkül, majd maximum kialvatlanságomat az ágy kényelmetlenségének tulajdonítom. De érte belevágok.
- Sajnálom...John. Csak... Ne is törődj ezzel. Ez amolyan Clarissa dolog. Néha rám jön. Oké. Szóval, semmi gond, jól vagyok - bólogattam bátorítóan. Nem neki, hanem nekem volt szükségem bátorításra. A hazudozás Őneki nem az én asztalom, mert bárki másnak gond nélkül, de vele más. Őszinte akarok lenne, de minél jobban beleásom magam a múltamba, és a jövőmbe, a jelenem behúzza a kéziféket, és utasításának eleget téve bólintok rá a kegyes hazugságra. Mert igazából.. Végül is...csak egy gyerekkori hülyeség, nem sokat jelent.
- Egy emberhez viszonyítva persze...nem vagyok gyenge, de ... John, két éve vagyok vámpír, egy 100 évessel mit kezdenék?! Hozzáérek és szétroppan az ujjam. Mérd fel reálisan... Persze, sok mindent tanulhatnék tőled,csak... -próbáltam meggyőzni, de ez sem igazán az én asztalom. Mert észérvek nélkül egy intelligens embert lehetetlen, én pedig fogyóban vagyok a kimondható érveimből.
- John, félned kellene. Tudom, hogy rengeteg mindenre képes vagy, de én vagyok az élő példa, hogy érhetnek téged is meglepetések, sőt. És ezt jegyezd meg, ameddig én MELLETTED vagyok, foggal és körömmel fogok küzdeni azért, hogy az összes veszélytől megóvjalak. Mert ...ilyen vagyok és kész. Ne is próbálj ellene tenni. Az már nem én lennék - rángattam meg vállamat, miközben szemeimet padlóra szegeztem.
- Én is szeretlek, hercegem - csókoltam meg szenvedélyesen ajkait, annyira...tökéletes. De az élet szeret közrejátszani. A hagyma rendesen kitépett az előbbi bár feszélyezett, de túlfűtött szférából. Szorgosan kavargattam a piruló hagymát, adagolva hozzá a húst és egyéb hozzávalókat. A telefon megcsörrent, ösztönösen zsebemet érintettem, de persze rájöttem, nem az enyém. Illedelmesen elnézést kért és elvonult. Párat pislogva vállam felett figyeltem zavarodott arckifejezését, majd bár a kíváncsiságtól feltöltve, de a magánéletet tisztában tartó magatartással szegeztem tekintetem a vacsorára. Tagadni is képtelen lennék, de valami itt bűzlik nekem. Érzem.

- Szerintem nem csalódnál, ha maradnál, de... persze tiéd a döntés, elmondhatom őket máskor is... - húztam kicsit az agyát, remélve, hogy az a híres női kíváncsiság majd kiderítteti Vele, de... ha mégsem, az sem baj, elteszem a gondolatot későbbre.
- Hát... azt nem tudom, bár... azt hittem nem szívesen varázsolnál el engem. Őszintén megvallva nem szívesen vetném alá magam varázslatoknak... bár ha nagyon szépen kérnél, talán belemennék - emelgettem meg szemöldököm feléje, egy csalafinta vigyorral. Nem mintha olyan nagyon vágytam volna bármilyen varázslásra magamon, de Clarissa megbízható, és ha olyan ellenállhatatlanul szépen kérné, kizárt hogy nemet tudnék mondani, ahhoz túlságosan is oda vagyok érte.
- Deee... bevallom, arra van némi, de semmire nem kényszerítelek, így csak... adom a bibliai kígyó szerepét, és csábítgatom a szép hölgyet a bűnre, de a döntés a tiéd - adtam elő legártatlanabb arckifejezésemet, miközben szót fogadva fogtam meg azt a poharat amit a kezembe nyomott, teli vízzel.
Vigyorogtam, és elképzeltem hogy vajon mit fog szólni Clarissa, ha az ajándékozásra szánom magam. Persze nem akartam Őt sem meg-, sem pedig elijeszteni, így azért némiképp tartottam a majdani válaszától, viszont tudtam magamról hogy nem akarok rosszat. Tudtam hogy nem ismerjük régóta egymást, és nem is vagyunk régóta együtt, ahogy nem is indult zökkenőmentesen az ismeretségünk... De tudtam mit akarok. Tőle, Vele... együtt meddig csak lehet.
Meglepődötten kaptam rá a szemem, mikor kezét a szája elé kapva, szabályosan rémült tekintettel meredt maga elé. Engem is megijesztve, hogy mi a csoda történhetett... ilyen hirtelen és ráadásul úgy hogy én észre sem vettem semmit...
- Mi baj?! - tettem le rögtön azt a poharat amit fogtam, és előbb Clarissa karját fogtam meg, aztán kezeim közé fogtam arcát, és szemeit fürkésztem... de a kontaktust nem tudtam felvenni vele... nem i tudom... egy bő percig biztosan... mintha nem is itt járt volna, hanem egész máshol.. - Clarissa..!
Aztán egyszercsak rám nézett... és nyugtatni kezdett, hogy semmi... ami egyáltalán nem úgy nézett ki, így nem is értettem...
- Ez nem úgy nézett ki mintha semmi lenne, teljesen elfehéredtél... - simogattam meg aggódva az arcát. Inkább volt olyan, mint aki szellemet látott, nem mint akinek semmi baja..
- Jól van... akkor legyen, viszont egy dolgot nagyon komolyan jegyezz meg - simítottam arcán végig ujjammal, tekintetem az Övébe fúrva. - TE nem vagy gyenge, és legfőképpen nem vagy elfajzott sem! - mondtam, de olyan arckifejezéssel, hogy egészen biztosan érthesse, nem fogok vitázni abban hogy ezzel egyetért-e, nem tűröm el, hogy elfajzottnak tekintse magát, legfőképpen előttem nem, de még magában, gondolatban sem. Mert NEM az!
- Rendben - bólintottam rá, mikor azt mondta, egy fajtársától akar tanulni. - De attól még én is adhatok hasznos tanácsokat, nem? Az is lehet hasznos a számodra, amit én tudok. Nem dicsekvésből mondom, de vámpír még nem menekült meg tőlem... kivéve azokat akikkel azóta találkoztam mióta ismerlek - fordítottam el a fejem kissé, nem mintha szégyellném, hogy volt aki megmenekült a gyilkolási szándékomtól, de a vámpírbarátnőmnek a vámpírölésről beszélni... nem volt a legjobb randitéma... Na mondjuk, már eléggé benne vagyunk a nem randira való témákban, de hát... úgy tűnik mi még ezt is egyedien csináljuk. - Szóval nem árthat meg, ha megtanulsz védekezni attól amit én tudok. Akkor máris előnyben leszel a többiekhez képest.
- Megértelek... - nyeltem nagyot, szavaira, bár nem, nem állt szándékomban ezt tenni. Értettem Őt, és a szívemig hatolt az éle a szeretetnek amit kiolvastam a szavaiból, ellenben a vérem nem engedte hogy nyugton maradjak. - Ellenben... neked is meg kell értened engem. Én nem félek a veszélytől. Attól az egy veszélytől félek, ami a szeretteimet fenyegeti. Tehát ha azt várod tőlem, hogy csak mert veszélyes valami, én távol maradjak, kimaradjak belőle... akkor jobb ha kitalálsz egy varázslatot amivel irányíthatod a testem, vagy odaszegezheted valamihez, mert biztos lehetsz benne, hogy ha szemben álltok te meg a veszély... én közétek állok, és nem engedem hogy odébb tolj. Tudom hogy vámpír vagy, és boszorkány, és erős vagy... de én meg... szeretlek. És átkozott legyek, ha tétlenül maradnék, míg te veszélyekkel dacolsz! - mondtam, folyamatosan kémlelve arcát, tekintetét, és nagyjából 1000%-ban biztos voltam, hogy nem fog neki tetszeni ez az elhatározásom.. De mondhatni hogy nem "érdekelt", mert nem tud visszatartani. Nem tud, és kész! Szeretem, és ha csak nem láncol oda valamihez, nem hagyom hogy nélkülem küzdjön meg akár csak egy... egy náthával is... képletesen szólva, hisz nem tudom vámpírok lehetnek-e náthásak, habár mondjuk Ő félig boszorkány is.
- Szeretlek.. - suttogtam neki, újra fogva arcát kezembe, simogatva Őt, és megcsókolva arcát, száját, miközben beszélem. - Nem tudom miként, miért, vagy hogyan, azt sem tudom hol kezdődött el, és hogy jutottál be ide... - tettem fél kezemet szívemre. - De idebent vagy, valahogy felélesztettük... egymást... és szeretnék az a herceg lenni, vagy az a paraszt, az a földműves, vagy az a koldus, aki ennek a meseszép tündérnek, aki vagy, a lovagja lehet... Veled akarok lenni örökre! Ameddig csak élek, veled! És nem hagyom hogy ezt bármi keresztülhúzza, sem félelem, sem fájdalom, sem ellenség, sem idő, sem bárki, mert a szerelmed... erőt ad, ás bármit legyőznék... legyőznék érted egy hétfejű sárkányt is akár, bármit! Mert nincs nő, akit valaha így szerettem volna, mint most téged! Téged... nekem teremtett a sors...
Aztán hopp, Clarissa ugrott egyet, és eszünkbe juttatta hogy amúgy mi épp főzünk. Persze Őmellette hidegen is hagyott a hagyma, de nem bonom, elengedtem, és hagytam, hadd kavargassa azt a hagymakupacot a serpenyőben. Gondoltam megkérdezem mit segítsek akkor tovább, ám a dolog félbeszakadt gondolatban, amikor megszólalt a zsebeben a telefonom...
- Hopp, sajnálom, úgy tűnik elfelejtettem kikapcsolni... - szabadkoztam Clarissára nézve bocsánatkérőn, miközben kihúztam a zsebemből a készüléket, és ránéztem a villogó képernyőre. És abban a pillanatban ki is guvadt a szemem, mert egy olyan szám volt... amire nem számítottam... olyan névvel felette, amire meg főleg nem... Döbbenetemben csak odamotyogtam Clarissának egy "elnézést"-et, majd átsétáltam a nappali küszöbére, ott véve fel a mobilt, s téve a fülemhez.
- Azt ne mond hogy húsz év után eszedbe jutottam - kezdtem rögtön köszönésképpen, de persze furdalt a kíváncsiság.

-Nem tudom, hogy megéri nekem ez így néhány információért cserébe - mozogtak gondolataim cikázva a két lehetőség között.
- Mégis ki máson? - tettem szét célozgatva tenyerem. Nem sok jelentkező adódna szerintem e kevés ismertségem tagjai közül... Mondjuk őrült egy város, nincs semmi sem kizárva.
- Még annyira se, hogy meggyőzz, hogy itt maradjak? - egyértelműsítettem a helyzetet. - Ha mégis arra vetemednél, esetleg furdalna a kíváncsiság, akkor jelezném, hogy nem kell már túl sokat pedálozni, hogy meggyőzve érezzem magam- kacsintottam rá, a fakanállal még párat belekeverve a hagymaadagba, majd megfogva a poharat, John kezébe nyomtam. - Te öntözgesd folyamatosan a hagymára, miközben én beledobálom a szétcincált fokhagymát és kevergetem. Vagyis ezt írja a könyv.
- Alig várom - válaszoltam tömören, kedvesen mosolyogva, életvidáman, és..... izgatottan. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor kaptam ajándékot. Sőt, egy ujjamon. - A fenébe - kaptam kezem ajkaim elé. Kifelejtettem... Valamit nagyon kifelejtettem. Még kisgyermek voltam. Apám pedig labilis természetű emberként volt ismert világéletében. Legtöbbször rettegtem jöttétől. A padlásra menekültem. Az volt az én OTTHONom. Apám sokszor nem értette, hogy miért viselkedek úgy, ahogy. A padlásnak tulajdonította felmerülő félelmeim. Gátlásos, befolyásos, és tekintélyes ember volt, még így fafaragóként is. Persze, míg el nem játszotta mindenünket. A játéknak élt. Csak a játéknak. Azt hitte jó apa kerekedik belőle, ha eltilt attól, amitől egy kisgyerek csak félhet. Bezárta napokra a padlást. Sötétség, bezártság,egyedüllét. Azt hitte, ez az, ami akadályoz engem. Napokig megállás nélkül sírtam, nem értettem, miért tette. Miért tette pont velem. Mit csináltam. Bántottam volna? Persze ezekről szó sem volt. Nem létező példamutató magatartásával akart villogni. És közben... Elvett tőlem mindent. Mindent, ami segíthetett rajtam.
Ellenben egy nap vidáman érkezett. Megsimogatta rezes árnyalatú hajkoronám, és ezt suttogta: "Kicsi Clarissa, mától minden helyrejön. Apu elintézte. Nyugodj meg. Minden rendbe jön. És amiért ilyen okos kislány vagy, hoztam neked valamit!" Átnyújtotta Grétit. A barátomat. Az egyetlen barátomat. Rongyos kis baba volt. Nem tudott beszélni, járni, cselekedni, de amit adott, az több volt. Mindennél több. Reményt adott, és társat. Már nem féltem...Annyira. A rémálmaim is foszlani indultak, hála neki. És most Ő? Hotelban. A gyomrom is megremegett, ha arra gondoltam, hogy akár az álmaimon át is, de újra megjelenik előttem apám, vagy alakítóm arcképe.Újra szembesülnöm kellene velük. Pedig már olyan jól haladok a temetésükkel. Ásó megvan. A mozdulat kitanulva. De a gyakorlat...Abban van még mit gyakorolnom. - Semmi-semmi - nyugtattam meg "kirohanásom" után.
- Számítok rád - kacsintottam rá mosolyogva. Az előbb tisztán látszott, hogy valami zavarja, de kitúrva ezt a tényt gondolataim inkább máson merengtek. De...talán nem kellene rákérdezem. Talán úgy a helyes.
- Tudom, hogy nem akarod. De... Ezt nem tudom szabályozni. Te se, én se, senki se. De John, ezt már megbeszéltük! Meg tudtam birkózni a ténnyel, hogy vámpírvadász vagy, te számomra is hihetetlen módon elfogadtál ilyennek. Most... miért kellene szégyellned? Ismerem fajtársaimat. Láttam jót, és máglyára valót is. Mint az emberek. Olyanok Ők is. Csak míg az emberek, és a gyengébb elfajzottak, -mint én- rettegnek a holnaptól, addig az erősebbeknek már nem kell ezekkel az érzésekkel foglalkozni. Ebből építik fel a hatalmukat.
- Tudom, hogy segítenél, de... De... Nekem egy olyantól kell tanulnom, mint ami én vagyok. Vagy legalábbis egy vámpírtól. És hidd el, találni fogok egyet. Ha nem holnap, hát holnapután. De meg lesz - bólogattam meggyőző szándékkal. Saját magamnak már sikerült annyiszor bemesélnem, hogy én már hiszek. John életembe lépése óta hiszek. Bármennyire is hihetetlen.
- Veszélyes. Ezért kell az ilyenekből téged távol tartanom. Nem csak attól félek, hogy mások bántanának téged, de ha bántanálak... Azzal nem tudnék együtt élni. Azt nem viselném el. Nem érted? Félek. Épp ezért kell neked ebből kimaradni. Remélem, megérted- szavaim kimondása után hatalmasat nyeltem. Nyers nyomorúság csengett hangomból. A szín tiszta valóság.
- Ne engem félts. Magadat! Mert, ha nekem bajom esik, azt tűröm, vagy belehalok, de ha veled, azt nem élném túl. Egyszerűen képtelen lennék rá- sóhajtottam. - A kérdésekkel pedig megküzdünk. Együtt. Meg kell küzdenünk! És nagyon aranyos vagy, hogy így támogatsz, de van, ami az én ügyem, és amibe neked nem lehetne, nem szabadna belefolynod. Épp azért, amit már egy ideje magyarázok. Veszélyes. Értsd meg - csuklott el az utolsó szó kimondása után hangom.
- Tudom, hogy itt vagy nekem. Érzem, látom, és próbálok a gondolattal is megküzdeni, hogy fel tudjam fogni. De még mindig új, és fura. Fura! Érzek. Szeretlek...Szeretlek! Lehet, hogy néha ostobaságot művelek, és néha olyat mondok, amit magam sem értek, de minden miattad van. Érted. Mert érzek, mert valahogy megdobbant az az elhalt darabka, ami egykoron még remélt. Most újra lüktet. És nem tudom, hogy hogyan, hogy miért, hogy meddig. Megismertem valakit, megbízok benne. Tisztán látszik a sebezhetőségem. A gyengeségem. A félelmeim. De hé! John, miattad vállalom. Ez vagyok én! Nevethet rajtam a világ, de nem számít. Nem - vontam meg a vállam.
- Valahogy túljutunk ezen az egészen, és jó lesz. Mitöbb, remek. Közös élet veled.Vágyhatnék többre? Szörnyű gyerekkorom volt. A mesék voltak a kapaszkodóim. Ahol a herceg belép a hercegnő életébe, és összefűzik őket. Én a sajátomra vártam. Kit tudja mióta?! Aztán időnek felénél kifújtam az összes reménységemet. Nem hittem, hogy változhat. Aztán itt vagy te. A szőke herceg fehér lovon hopp, megérkezett. És csak besétáltál. Kopogás, és miegymás nélkül. Csak végigvonultál érzelmeimen, meghajoltak előtted.Én pedig mielőtt ráeszmélhettem volna,hogy...ÁHHH...A HAGYMA!!- ugrottam ki karjaiból, és gyorsan megkavargattam. Már épp majdnem a serpenyő aljára égett. Kezdhetnék előröl. Pont jókor is jött ez az egész. Mentőöv. Már épp fuldoklottam, de talán így sikerült ezt becellázni, és újra levegőért kapkodhatok.

- Elárulom őket, ha itt maradsz éjszakára - emelgettem meg szemöldököm, ravaszul elvigyorodva. Neeem zsarolás volt, de azért örültem volna ha marad. Lettek volna ötleteim. Az bizonyos.. mikor ne lennének egy ilyen gyönyörű nő mellett?
- Elhiszem Drágám, de inkább ne rajtam kísérletezz - ráztam a fejem, remélve hogy nem érti félre, és nem bántódik meg. Nem arról volt szó hogy ne bíznék benne, csak... nem szívesen vetném alá magam kísérleti varázslatoknak. - Értem... de nekem nincs hátsószándékom - ellenkeztem őszintén, és kissé vidulva az arckifejezésén.
- Jól van, akkor vacsora után odaadom, és ne félj, köze sincs egyetlen csúszómászóféléhez sem - nyugtattam meg komolyan, és élveztem némiképp az információt, hogy megtudtam, fél az ilyesmiktől, vagy legalábbis nem szereti őket.
- Nem baj, majd elhessegetem azokat a kételyeket - feleltem ugyanolyan vidoran, mint amilyen vidám kifejezést Clarissa arcán is láttam, és hagytam neki, hadd kevergesse Ő a hagymás cuccot ami a serpenyőnkben pirult, végülis Ő még mindig jobban ért ehhez mint én... Nem is volt baj, hogy az Ő kezében volt ez, mert én körül-belül kővé dermedtem a szavaitól, melyek... sajnos nem azt támasztották alá hogy viccelt... s én hiába örültem volna az őszinteségének hogy mesél nekem... az érzéseiről... a gondolatairól, de mindezek mégis elkeserítettek...
- Nem akarom hogy bajod essék... - feleltem kiszáradt torokkal, nehezen jővén a szavak a számra. Lassan léptem újra kedvesem mögé, és hátulról ölelve át Őt, állam a vállának támasztva, fejem az Övének döntöttem, s így szívtam be édes, kellemes illatát. - És nem akartam hogy lásd azokat, amikkel a vámpírokban kárt tettem... De ha ennyire... - elhallgattam egy pillanatra, majd újrakezdtem. - Megmutatom őket, ha ennyire szeretnéd. És segítek... tanulni neked, megtanítalak rá hogyan védekezz attól, amit én tudok... és aminek többségét a többiek is tudják... Legalábbis ha szeretnéd hogy én is... segítsek neked. Mert ha bajod esne... abba én belepusztulnék. Tudom, hogy veszélyes az életed, és... sajnos az én jelenlétem sem teszi biztonságosabbá, hisz vadászok közt áruló vagyok, vámpírok közt préda... és nem bírnám elviselni ha miattam bántódásod esne - leheltem apró csókot a nyakára, és szenvedőn hunytam le szemeim egy pillanatra. - Nem tudom vannak-e még olyanok mint te... én előtted azt hittem, senki nem lehet egyszerre vámpír és boszorkány is, de... talán... tudom hol nézhetnénk utána, hogy vannak, vagy voltak-e a környéken már olyanok mint te, ha nem is most, de legalábbis az egykori években - gondolkodtam el kissé, ahogy ősöm naplóira gondoltam, melyekben sokmindent leírt... bár ilyesmire nem emlékszem belőlük, de... nem is kerestem, szóval sosem lehet tudni, látott-e már ilyet a régi Johnathan Gilbert...
Őszintén meggondolva, kételyei veszettül hasonlítottak az enyémekhez... ahogy félelmei, és kérdései is... Lettek volna elméleteim, persze, de... nem tudtam biztosan... Bár igaz, a gyermekvállalást... azt éppenséggel én eddig nem tűztem gondolataim közé, hisz én magam elsőre is csúfosan belebuktam a próbálkozásba, nem még hogy más embernek a lehetőségein gondolkodjak... de... a kérdés jó volt. Vajon képes-e rá...?
- Figyelj... - húzódtam kissé el, és magam felé fordítva Clarissát, kezem álla alá nyúlt, kényszerítve hogy rám nézzen, s így néztem mélyen szemeibe. - Szeretlek. Nagyon... szeretlek! És... sok a kérdés, nem mindre volna ötletem válaszként, de... EGYÜTT... együtt megoldjuk, jó? Ketten! Már nem vagy egyedül! Mert én itt vagyok veled... - simogattam meg arcát, és lágyan csókoltam meg száját. - Megvédelek, és keresünk válaszokat a kérdéseidre, rendben? Megígérem! - tettem fél kezem a szívemre, majd magamhoz öleltem Őt. Momentán a fenét se érdekelte a hagyma, csak Ő érdekelt. Én is tudni akartam ezeket a válaszokat, és... ha engedi hogy vele kutassam őket, együtt talán többre juthatunk...

-Hmm..ajánlom is John Gilbert! Ééés miféle vágyai vannak magácskának? Hátha segíteni tudnék rajtuk - feleltem kacéran vigyorogva.
- Most miért? Teljesen magabiztos, beszámítható éés... tehetséges vagyok! - válaszoltam védekezően, ajkaimat lefelé biggyesztve.
-Olyan szavakkal illetsz, melynek csak a töredéke jellemző rám, valami hátsó szándékod kiterjesztése miatt - legyintettem ujjamat "tudom ám az igazat" nézéssel kísérve.
- Ha szeretnéd, akkor tedd meg. És én itt és most megígérem, hogy ha meglátom, akkor nem az lesz az első reakcióm, hogy ledugom a torkodon. Kivéve, ha kígyó, vagy egyéb csúszómászó... Akkor esküszöm, hogy nem éled meg a holnapot! - fenyegettem humorizálva, remélhetőleg elég hitelesen. Csúszómászófekvőülőfóbiám van. Gyógyíthatatlan fázis.
Mikor kezeit derekamra simította, arcomra derű ült ki, majd kicsit visszarázódva a jelenetbe, kaptam a fakanál után. - A hagymaaa! Ezt nem kellene folyamatosan keverni? - pislogtam felé ijedten és megrovóan. Nem lenne valami fenomenális az első lépésnél elszúrni a vacsorát. Főleg a nem azért, mert neki kedve szökken megölelni. A vacsoránk a tét! - jelentettem ki határozottan és persze makacsan fejemben.
- A kételyeim még fennállnak, de dicséretes, hogy miattam feladod őket. Csakhogy ebből elvileg vacsora készül- mosolyogtam bohókásan, majd zavarodottan pillantott arcára. Meglepett. Nem azt kaptam, mint amire számítottam. Merőben mást. Felháborodott, és szinte megtagadta.
- Bizalmat szavaztunk egymásnak. Akkor és ott. Én is bármire hajlandó vagyok. Érted. Bármilyen kérdésedre választ adok. Új fejezetet nyitottunk az életünkben. Együtt! Csak megnézném. Nem lesz semmi baj, ne aggódj. Tudok vigyázni magamra, és ott leszel te.Ráadásul nem ártana, ha felkészültebb lennék! Saját magad tapasztaltad, hogy nem olyan nehéz végezni velem! Lehet, hogy nem vagy tisztában vele, vagy nem akarsz tisztában lenni vele,de fejlődnöm kell! És ehhez keresni fogok egy partnert. Így.... vámpírként- nyeltem hatalmasat miközben kinyögtem a szót - háború az életem. Én pedig nem akarok azokkal veszni, akik a gyengeségük miatt feladták a harcot, megérted? - mondtam ki szinte köpködve a szavakat. De nem! Itt nincs megállás. Már késő. A lavina megindult.- Azt sem tudom, hogy van-e több a fajomból?! Vagy csak egyedül vagyok... Nem vagyok tisztában a lehetőségeimmel. Muszáj találkoznom valakivel.. Egy olyannal, mint én vagyok! Annyi megválaszolatlan kérdésem van. Mennyi ideig húzom étel,vagy vér nélkül? Mennyire tudom kiteljesíteni egyik és másik képességemet? A megölésem is ilyen egyszerű lenne? Mi történne velem egy vámpírharapás után? Szülhetek-e gyereket? - és kijött, aminek nem kellett volna kijönnie. Félek. Rettegek a reakciójától. Ezt... nem kellett volna. Nem.Nagyon nem.

- Uhh, igen, pont erről álmodozom. Eddig tagadni akartam, de most hogy így rájöttél a titokra, most már nem tagadom... - jelentettem ki színpadiasan, de közben a szemeimet forgatva, majd végül elnevetve magam. - Akarom egy frászt, te kis butus - csóváltam már inkább aztán a fejem, Clarissára nézve kissé megrovón, de mosolyogva. - Ezek közül maximum az igaz, hogy szeretném a vágyaim kielégítését, de nem csettintésre, hanem lehetőleg kérés vagy csábítás hatására, és nem nők tucatjaitól szeretném ezt, hanem csakis és kizárólag TŐLED - hangsúlyoztam a végén, és egy puszit nyomtam az orrára, amint odahajoltam hozzá.
- És imádom a véleményed, szóval hangoztasd csak nyugodtan akármikor, ellenben kísérletinyúl inkább nem lennék ha nem haragszol - jeleztem ellenvetésem, mert az még hagyján hogy játszunk valamivel amit tud, de hogy játsszunk olyasmivel amit nem tud... na azt nem, inkább nem.
- Pirítok én, pirítok, bár közben elmagyarázhatnád a mai fiatalok legújabb szavajárását. Mi az a puncsol? - néztem ártatlan szemekkel a vállam felett kedvesemre, amíg Ő a fokhagymával kezdett foglalatoskodni, úgy folytattam. - Arról nincs szó hogy nem szeretném, én nagyon szeretném odaadni neked, de nem szeretném ha visszaadnád vagy kidobnád, ha ilyen céljaid volnának vele, inkább eltenném későbbre, vagy csak hálás lennék, ha megmondanád előre, ha nem szeretsz ajándékot, illetve meglepetést kapni - jegyeztem meg, bár nemtörődömnek látszódón, magam elé szegezett szemekkel, de igazából nagyon is érdekelt, mert az egy dolog hogy én mit gondolok a nőkről, de Clarissa egyedi, és különleges, és... gyakorta meglep, így szeretném kitapasztalni még most, hogy minek örülne vagy nem örülne Ő személy szerint.
- Nem erről van szó... - kezdtem volna a fejem rázva, mikor szóvá tette mennyire bámulok a serpenyőbe, de nem nagyon tudtam folytatni először, mert előbb attól akadt benn a levegő, hogy mellém lépett, aztán attól hogy a derekamra simult a keze. A folytatástól pedig már a szemeim is kiguvadtak, és úgy kaptam a fejem feléje, mintha rántották volna. - Tessék?? Ezt most komolyan kérdezed?? - meresztgettem Rá a szemeimet, teljesen elhűlten, miközben megpuszilta a homlokomat, én meg teljes egészemben Clarissa felé fordulva tettem két kezem a karjaira, végigsimítva őket, és aztán derekánál fogva ölelve magamhoz. Hát ettől a kérdésétől aztán tényleg minden erotikus gondolat kiszaladt a fejemből, amiket eddig köréje szőttem... - Különben meg, nem a hagymaszeletek a kívánatosak, hanem Te - köszörültem meg torkomat, homlokomat az Övének döntve egy pillanatra, s innen nézve a szemeibe. - De ha komolyan mondod hogy olyasmiket akarsz nézegetni... de nem, nem, inkább mond hogy viccelsz, nem hiszem hogy azt a randinkon kéne... vagy bármikor... Eleve ott indul, hogy némelyik eszköz veszélyes rád nézve, nem akarom hogy bajod legyen akár véletlenségből is bármelyiktől... - néztem merő aggodalommal Rá, s tényleg bíztam benne, hogy elneveti magát, és megnyugtat hogy csak viccelt...

- Nem vádaskodás, csak véleménykifejtés. Ha pedig a férfiak úgy gondolják, hogy a nőt már erre sem jogosítják fel, akkor teljes elnyomásban részesülünk. Ezzel pedig felállítják a hierarchiát, melyben az uralkodó fél maguk, a kiszolgáltatottak pedig nőtársaim. Ezt akarod? - pislogtam rá hatalmas kölyökkutya szemekkel. - Kiszolgáljanak nők tucatjai, és minden téren kielégítsék vágyaidat egy csettintésre?! Valld csak be, hogy erről álmodozol!
-Békává? Hmm.. még nem próbáltam. Szeretnél a kísérleti nyuszim lenni? - mosolyogtam meggyőzően. Bár a feltételezés, hogy ilyenbe belevágnék, abszurd. De talán egyszer hasznomra is válhatna. Mennyivel könnyebb lenne az ellenséget egy határozott taposó mozdulattal a földbe döngölni, mintsem megküzdeni vele?!
- Nem puncsol, pirít! - fenyítettem be ellenállást nem tűrően, majd nekiláttam én is a fokhagymának.
- Ha nem szeretnéd odaadni, akkor ne tedd - jelentettem ki nemes egyszerűséggel. Bár azért tisztában vagyok vele,hogy ezzel épp az ellenkezőjét érem el. Nincs is más célom. Egyszerűen csak szeretem, ha valaki meghoz egy döntést, és ahhoz tartja magát. Nem kételkedni, nem meghunyászkodni, kitartani mellette.
- Ha ennyire mereszted a szemeidet, még a végén féltékeny leszek. Bár elhiszem, hogy azok a hagymaszeletek annyira kívánatosak, de tolerálhatnád a jelenlétem - nevettem fel, majd az összeaprított fokhagymát és a vizet a serpenyőbe adagoltam, egyik kezemmel átöleltem derekát. Szeretem a közelségét.
- És a vámpírölő szerszámaid gyűjteményét is megleshetem? Csupán kíváncsiság- pusziltam meg lábujjhegyre evickélve a hőtől verejtékes homlokát.

- Akkor jó - mosolyogtam Rá, és megpusziltam az arcát. Igazából nem tudtam mi a jobb, győzködni őket hogy mondják el, ha baj van, vagy csendben hagyni őket, és várni, hogy elmondják ha akarják, vagy hallgassanak ha nem akarják? De reménykedtem, hogy hogy csináltam, az jó Clarissánál... nem nyaggatom, de tudattam, hogy szeretném tudni mi jár a fejében... Remélem el is hiszi, és bízik is bennem. Nem akartam hogy azt higgye, nem hallgatnám meg.
- A nőknek meg a vádaskodás, mindkét nem profi valamiben - vontam meg a vállam a csipkelődésére, de közben vigyorogtam magamban. Nemek harca... ki hitte volna hogy én még ilyenekben fogok részt venni egy ilyen gyönyörű nővel... - De én nem hazudok neked. Ígérem, ha hazugságon érsz valamikor... akkor békává változtathatsz - kacsintottam Rá, eszembe jutva a lüke történet a békával meg a hercegnővel. Hátha mázlim lesz, és megcsókol.
- Szép lánynak szép magyarázat jár - védekeztem, ahogy már a kés is lekerült a nyakamról, és sajnos a kezem is a derekáról. De ha főzni akarunk... jobb is ha nincs ott, ki tudja melyikünk adná fel előbb. - Ha nem szeretnél ajándékot kapni, csak mondanod kell, eltehetem későbbre is.. - forgattam meg szemeim, látva amiként "lezárja" a témát. Mintha nem is lenne kíváncsi... bár reméltem ez csak álca, végülis a nők szeretnek ajándékot kapni... én pedig nem akartam elszalasztani az alkalmat, amivel készültem, mindenképpen szerettem volna meg is valósítani, mert szeretem ezt a nőt, és azt akarom hogy ezt tudja is.
- Hm-hm... hát ha hagyma és hagyma közt lehet választani, akkor legyen a pirítás - gondoltam végig a két verziót, egye kutya, akkor legyen ez, legalább míg a hagymára figyelek, nem bámulom kocsányon lógó szemekkel az én drága szerelmem gyönyörű testét...
Megköszörülve torkom, nagy levegőt vettem, és a gázt meggyújtva, a hagymát a serpenyőbe juttatva, a serpenyőt meg a tűzhelyre, kezdtem neki a pirításnak, és amilyen erősen csak oda tudtam szegezni a szemem, olyan erősen meg is tettem...

- Tudom - suttogtam hálás pillantásokkal bombázva. Megértettem, tudom, hogy bármikor beszélhetnék róla. Mindenről. Neki bármiről. De a félelmeim beskatulyáznak. Nem hagyják, hogy BÁRMIT BÁRMIKOR kimondjak. Ráadásul a mélabút is a szőnyeg alá illene söpörnöm. Nem temetésre jöttem. Nem vagyok a halálomon. Nincs okom, és nincs jogom tönkretenni ezt a pár oly rövid közös órácskát.
- Nektek, férfiaknak, a hazudozás a védjegyetek. Ebből kiindulva szerintem bele se kezdjünk a bizalom kontra bizalmatlanság meccsbe - vágtam oda párat pislogva vállam felett. Nem ingerülten, inkább csipkelődően. A nemek harca már évszázadok óta zargatja a nyugodt nép hétköznapjait, kis izgalommal tölti fel unalmas perceiket. Ujjal mutogatnak, mintha csak természetes lenne. De természetből fakadóan nincs ember, ki gyűlölné fajtársát. Csupán a szembetűnő ellentétek osztályozásra kerültek. Úgy, mint különbséget teszünk őszinte és őszinte között, kedves és kedves között, szeretet és szeretet között.De a háttér a kulcs. A le nem írt betűk, az el nem mondott szavak, a ki nem fejezett érzelmek, gondolatok.
- Hmm... ezt én sem magyaráztam volna ki szebben - nyöszörögtem kacagva. A nevetéstől elütött az a hang, amit kiadni képes voltam, hiszen ajkai forrón pecsételték nyakamon megfeszülő bőrt, miközben mögöttem állva burkolta testemet lágyan ölelő karjai. Késes produkciómmal sikeresen véget is vetettem ennek. Mindenki nagy örömére.
- Az ajándék az ajándék. A meglepetés pedig meglepetés - zártam le számomra a vitát. A kíváncsiság hangyái persze ott motoszkáltak fejemben szorgosan továbbra is, de kevés figyelmet tulajdonítva feléjük hajoltam ismételten,de nem meglepően a szakácskönyv felé.
- Hagyma pirítás, vagy fokhagyma darabolás? -vetettem fel neki a választási lehetőségeket. Mindent szépen lassan sorjában.

- Ha akarnám sem tudnám úgy venni, Clarissa, mert szeretlek - ráztam meg a fejem komolyan, de nem akartam ráerőltetni semmit, most sem, és ezt sem, így nem firtattam. Ha úgy érzi majd, reméltem hogy tényleg tudja, hogy nekem beszélhet. Kinevetni és kigúnyolni sem fogom, csak szeretni. Ismerni szeretném Őt, és ehhez a félelmei is hozzátartoznak, az aggodalma, és minden más érzés is, amit csak hajlandó megosztani velem.
- És nagyon örülök hogy itt vagy - feleltem, miközben leraktam az éppen kezemben tartott répát meg a kést, és a szekrényhez fordultam, majd némi töprengés után az egyik alsó tárolóból előhalásztam egy reményeim szerint megfelelő darabot, aztán leraktam Clarissa elé az asztalra.
- Naah, mi a baj velünk? - kérdeztem vissza, elkapva a hozzám repülő rongyot. - Ti nők vagytok azok akik még akkor se hisztek nekünk, mikor igazat mondunk, és szeretnénk jót mondani nektek - mondtam, tettetett megbántottsággal, de utána visszadobtam a rongyot az asztalra.
- Te nem vagy félnótás, Te inkább... gyönyörű vagy - ráztam meg a fejem, és Clarissa mögé húzódva átöleltem a derekát egy pillanatra, mely alatt a nyakát kezdtem csókolgatni, szép lassan, lefelé haladva a válla felé. - És szexi... és vadító... - felhorkantam, és a fejem megráztam kissé, elhúzódva, mikor hirtelen mozdult felém, kezében késsel, és a nyakamhoz szegezte, de vigyorom nem fagyott alább. Nem féltem. Normális ember normál esetben tartana egy pengétől a nyakán, de én tudtam hogy Clarissa csak játszik velem, nem bántana komolyan, ahogy én sem tenném vele. Bíztam benne.
- És még ha tudnád mi van a madzag végén... - hajoltam lassan közelebb kicsikét, arca felé közelítve, és mélyen nézve bele szemeibe, de mikor elfordult újra, és a kés is eltávolodott nyakamtól, én is visszaléptem a helyemre, befejezni a répát, majd amint az már mind a korábban említett tálban végezte felvagdosva, jó kukta módjára fordultam kedvesem felé, kissé közelebb tolva neki a tálat.
- Én kész vagyok - mosolyogtam büszkén és szemtelenül, és kezem teljesen véletlenül végigcirógatott az Övén. - Most mit segítsek?

- Sajnálom. Csak... mindegy. Hülyeség volt. Csak vegyük úgy, mintha nem mondtam volna semmit, renden? - pillantottam felé reménykedve. Az érzelmes énem szeret dróton rángatni. Egyik pillanatban bőgök, másikban őszinteségi rohamom van, a harmadikban a halált kívánnám. Remek kombináció, csak éljem túl...
-Megbízok. Persze, hogy megbízok. Itt vagyok, nem? Veled. Melletted. A házadban. Ééés...valami serpenyőt keresve - húztam fel egyik szemöldököm miközben az említett tárgy után kutattam. Remélem ő kiismeri magát itt... végül is az ő háza.
- Férfiak - pillantottam sóhajtozva az ég felé, majd a rongyot egy határozott mozdulattal hozzávágtam. - Az égről is lehazudjátok a csillagokat - bólogattam tettetett nemtetszéssel, majd elmosolyodva folytattam a szeletelést.
- Csak félnótással? Ha jól emlékszem a hagyma elvállalásával én lettem a félnótás. Van itt valami, amiről tudnom kellene, John? - vigyorogtam, miközben számonkérően biccentettem felé.
- Én vigyáznék, John Gilbert a helyedben. Veszélyes egy- hirtelen fordultam felé, a pengét nyílegyenesen nyakához tartva - kést szorongató nő előtt a mézesmadzagot rángatni -komoly, dühöt szikrázó pillantásaim után, a kést visszakapva folytattam a munkát. Szóval meglepetés... Egyszerre öntött el az izgatottság és a kíváncsiság. Na meg a bűntudat... Nem készültem semmivel. Vagyis,de. Magammal. Elég ez neki?

- Hékás... - simítottam kezem a kezére, mikor a szívére húzta az enyémet. - Én sosem bántanám a szívedet... előbb vetném magam a busz elé - ígértem komolyan, és kissé megszorítva a kezét. Az Ő szíve legalább olyan sérülékeny lehetett mint az enyém. Mindkettőnknek új volt... féltettük a szívünk... De ha ezzel segíthetem az Övét, ezüsttálcán adom át neki az enyémet...
- Így lesz, bízz bennem - mondtam, s közben a répát kezdtem el megtisztítani, azután felszeletelni. Clarissa mellett állva magamban igen szép kép volt, majdhogynem... a bátyám jutott eszembe. Az Ő otthonában, ahol a nejével főzőcskézett, most én álok, a barátnőmmel, és főzőcskézünk... Már csak két gyerek hiányzik a lábunk körül rohangálva, és egy az egyben lekoppintom a fivérem... Ha nekem ezt valaha mondja bárki... kiröhögöm és megölöm... de biztos nem hittem volna el... És most tessék...
- Ha sikálással töltöm az időm, annyival is kevesebbet lehetek veled. Mi lesz velem utána ha elmész és a maradék perceket én hülye mosogatással töltöm helyetted? - kérdeztem, mintha csak ez lenne a világon a legszörnyűségesebb eshetőség. Amúgy tényleg nem lett volna ínyemre. Bár én még bíztam benne hogy marad éjszakára... - Rendben, vállalom, vakságot fogadok. De akkor innentől kezdve te sem nézhetsz egyetlen másik félnótásra sem - válaszoltam, és hozzákoccantottam az én késem az Ő késéhez, mellyel felém mutatott.
- Igenis, Asszonyom! - szalutáltam, egyenesbe állva, és vigyorogva folytattam a répával foglalkozást, majd a már kész darabogat egy tálba sepertem, sejtelmesen, és némán szegezve lefelé a szemem emellett, mikor a meglepetés szóra felkapta a fejét az én kis kedvesem. - Igen, az, meglepetés. Szép, csillogós, szeretetteljes meglepetés, amivel elleszel szerintem... jóóóó sokáig. Épp elég sokáig ahhoz, hogy én addig zavartalanul gyönyörködhessek majd benned - léptem ravaszul közelebb, ahonnét épp belátta a dekoltázsába. - És talán el is felejted majd, hogy haza akartál menni - néztem a szemeibe széles mosolygással, jófiús pillantással.

-Bár részben hazudtam. Van egy hely... Egy hely,ahol bántódásom eshet. Egy hely, melyről miattad olvasztottam le a védőburkot, és így már nem tudom... nem tudom teljesen megóvni magam. Sérülékeny vagyok, pont mint a többi ember. Itt- emeltem kezét testemre, szívem magasságában, majd zavarodottan elengedve őt, léptem ismét a szakácskönyv elé. Megint olyan téma felé kacsingatok, melyek könnyekben végződnének. Bárhogy küzdök, még mindig túl gyenge vagyok. Túl gyenge vagyok, hogy kimondjam érzéseim... Talán idővel. Talán csak ez hiányzik. Az idő.
- Ajánlom is - kacsintottam rá... kacsintottam volna. Háttal álltam neki, könnyes tekintetem próbáltam visszahozni az életbe. Clary! Ezt ne most. Hatalmasakat nyelve fojtottam magamba ezeket az érzelmeket.
- Le ne essen az ujjadról a gyűrű egy kis sikálástól, John Gilbert... - rázogattam a fejem, majd a deszkára helyezve a zöldséget, vágtam apró szeletekre.
- Nemhogy találkozni, ezentúl rá sem nézhetsz senki másra. Én megmondtam, hogy veszélyes velem lenned - legyintettem felé a hatalmas kést. Kis célzás sosem árt.
- Azt hiszem egyelőre elég. Munkára fel, közlegény! - mentem neki kicsit oldalról megbökve ezzel oldalát, miközben nevetésben törtem ki.
- Meglepetés??? - pislogtam rá hatalmasakat. Neeeeee mondja, hogy készült valamivel! Ráadásul a mézesmadzagot az orrom előtt lóbálva jelenti ki. Ez kínzás!

Egészen kezdett kedvemre való lenni ez a főzés. Ha azzal jár ez, hogy Clarissa a karomban végzi, nem kell hagymát pucolni, és ráadásul csókolhatom is a kedvesemet, hát... egye-kutya, főzhetnénk gyakrabban is kettesben.
- Nem baj, Drágám, én annak csak örülök, ha nem lehet bajod - csókoltam a nyakába, ahogy kezemben végezte az a répa. Elképzelni sem akartam hogy komolyabban baja eshetne. Tény, hogy nem vagyok már egy futkosó vadász, de a világban szerte, azért nyilván megmaradtak az ellenségeim, attól hogy nem vadászom, kajtatom őket. És ha Clarissa átlagos nő lenne... akkor is veszélyes lenne neki velem, ám azzal hogy vámpír... rögtön úgy kezdődik a kérdés, hogy ezzel potenciális céltáblának teszi ki magát, ha esetleg összefutok egy volt "munkatárssal", még akár ha Mikael-el futnánk is össze... Ők megölnék Clarissát, végezni akarnának vele, amit én is akartam eredetileg, de... de én már szeretem!! Szerintem soha ezelőtt ilyen nem történt, és most én mégis ezt teszem... szeretem, és bármi veszély jöhet ránk, megvédem kár az életem árán!!
- Kikérem magamnak a gyanúsítást, főleg hogy soha nem lesz több nő az ágyamban, csak ez az egy - hajoltam oda Hozzá, közelről nézve arcát, majd puszilva meg. Gyönyörű szép... egyszerűen káprázatos ez a nő, nem lehet vele betelni, olyan szép. Tökéletes..
- Vállalom a mosogatást - forgattam meg szemeimet, és egy széles vigyorral tettem aztán hozzá. - Ígérem hogy bekapcsolom a mosogatógépet - böktem fejemmel az említett berendezés felé. - De mond, nem lehetne, hogy inkább csak akkor bántsd, ha... megint smárolok vele? Végülis találkoznom csak szabad még más nőkkel is, nem? Attól még nem csallak meg - érveltem nagy bőszen, de a vigyorom nem tűnt el.
- Öööhhmm... - néztem körbe, és vigyázzba vágva magam, Clarissa kérdéseire körbenéztem. - Deszka - nyúltam az egyik közelebbi szekrényhez, és kivettem belőle a kért holmit. - Kés - húztam ki a mögöttünk lévő egyik fiókot, és kivettem belőle két kést, egyet magamnak, egyet pedig Clarissa felé nyújtottam. - Még valamit, hölgyem? - kérdeztem, meghajolva kedvesem előtt, szép illedelemesen.
- Kár lenne érte, mert a végén lesz egy meglepetésem - jegyeztem meg sejtelmesen, és rém titokzatosan. No meg izgulva, hisz nem tudtam mit szól majd Clarissa, bár... nem láttam semmi kivetnivalót a gondolatomban, és reméltem Ő sem lát majd.