- Ha szerzel egy hegesztőszemüveget, vállalom a félnótás szerepét - nevettem fel, majd beleegyezően sóhajtottam. - Jó, leszek a félnótás, de ha elfolyik a sminkem és kinevetsz, akkor... akkor... egy falatot sem kapsz a vacsorából! Megértette, John Gilbert? - vontam kérdőre szigorú tekintettel.
- Engem már láttál párszor sírni, de én még téged répával nem. Új fejezethez ér a kapcsolatunk - nevettem fel ismét, majd átnyújtottam a répát. Vagyis az akarat megvolt, de ügyetlenségem utamat állta. A karjaiba érve viszont elhalkult kacajom, szemeibe elveszve váltottam komolyságra, majd elkapva ajkait, csókoltam újra. Hihetetlen, hogy itt állok. Én. Vele. De túl magas a léc, hogy ezen csak úgy átugorják. Vámpírvadász volt világ életében. Miattam, értem, egy vámpírért lemondana mindenről. Én pedig... szerelmes lettem? Egy érzelemre képtelen faj... érezne? Létezhet ez így egyáltalán? Igen. Bár a legtöbbeknek szöges ellentéte vagyok, de élő példa, hogy lehetünk másak. Hogy akarhatunk többet, és megváltozhatunk. Sosem késő. Mert bármelyik pillanatban betoppanhat a reménysugár és felpofozhat, hogy észhez térj, hogy meglásd, hiába küzdesz azért, hogy elhidegülj, belép az életedbe egy személy, aki felmelegít.
-Attól tartok, hogy ezt nem nagyon tudom megígérni. Sajnos, mint látod nem nagyon tudom kontrollálni - vontam meg a vállam közömbösen, majd felkaptam a répát és a kezébe nyomtam.
- Tudod, drágám, én vámpír vagyok. Még egy kis horzsolást sem tudok fél percnél tovább magamon tudni. Sőt... elesni is nehezemre esik.. vagyis eddig abban a tudatban éltem - vigyorogtam tovább, mint a tejbetök.
- Aha. Szóval hálacsók, meg a férfiasságod... minden nőnek ezt adod be, aki megfordul az ágyadban? - mosolyogtam még mindig a "bajszom" alatt, majd mikor apró csókot hintett ajkaimra, elpárologtak kételyeim. Nem létező kételyeim.
- Ha vállalod a mosogatást, akkor meg van bocsájtva. Persze, ez nem jelenti azt, hogyha meglátom még egyszer a közeledben, akkor nem tépem meg, de... ezzel te csak ne foglalkozz, simítottam végig vállain.
- Na, merre van egy deszka? Hol tartod a késeidet? Ha nem kezdjük el, nem is jön el a vége - kacsintottam rá.

- Hmm... nehéz döntés. Most vagy tapló leszek, és hagylak sírni, vagy félnótás, és én fogok itt bőgni előtted - méregettem bizalmatlanul a hagymát a kezében. - Te melyikre szavazol? - kérdeztem inkább, választva az úriembert, aki a hölgyre bízza a döntést.
- Akkor megnyugodtam - vigyorodtam el, és vártam volna hogy ahogy hozzám közelít, újra megcsókolhatom, ám aztán még mielőtt akár pisloghattam volna, egy röpke pillanat alatt a kis hölgy majdnem a padlón kötött ki. Szerencsére mondjuk nem, mert Ő maga is a karomért nyúlt, meg a karom is nyúlt Őutána, így míg Ő megkapaszkodott bennem, kezem a háta mögé nyúlván, megtartottam karjaim közt.
- Nos, nekem cseppet sincs ellenemre, ha megígéred, hogy minden bénázás végén a karjaimban kötsz ki épségben - mosolyogtam Rá, és megcsókoltam száját, majd elnevettem magam, amint Őhelyette a répa kötött ki a földön. - A répáért nem kár, érted már annál inkább az lett volna - állítottam finoman vissza a lábára rendes pozícióba, és néztem hogyan rendezgeti a ruháját.... amit megjegyzem nem volt rossz nézni sem, bár szívesen segítettem s volna... de hát, na, most épp jófiú vagyok elvileg...
- Naaa... - kezdtem volna védekezni, még hogy nekem Ő csak a szexre kéne... NEM! Egyáltalán, erről még szó sincs! De úgy tűnt szerencsére ezt el is hiszi nekem, ellenben helyette kitágulhattak a szemeim, ahogy a bált említette... Na igen,akkor nem voltam épp úriember, Vele főleg nem. - Hát izé... figyelj, az a nő... az a nő csak egy barát. Egy kedves barát, aki néha segített nekem ebben-abban. Boszorkány. És az egy hálacsók volt, nem arról volt szó, hogy én csak úgy bárkit csókolgattam mert csak... De emellett is... tudod, hogy anno nem voltam angyal, és igen... volt hogy így tettem, de soha senki nem volt komoly, és ezt többségében a nők is tudták, csak... hajtott a férfiasságom - védekeztem, és erősen bíztam benne, hogy hisz is nekem, és nem könyvel el most valami... idiótának, szoknyapecérnek, vagy... megbízhatatlan tuskónak. - De kérlek hidd el, ezeknek vége. Én már csak téged akarlak! Senki mást! Egyetlen másik nő sem kell, ha Te az enyém vagy, és... ha Te nem lennél az enyém, én már élni sem akarnék, nélküled nem, hisz... már tudom milyen Veled együtt élni, nélküled már... nem is lenne élet az élet! - simult kezem lassan, finoman az arcára, és lágyan, röviden megcsókoltam. - Kérlek mond hogy hiszel nekem - néztem szemeibe kérlelőn.

- Azt írja: - apró hatásszünetet tartottam, míg gyors végigfuttattam szemeimet az első bekezdésen - répa szeletelés, és hagyma dinsztelés. Na? - Emelgettem felé felváltva mindkét kezemben egy-egy zöldséget, választhat. Nem is tűnik annyira nehéznek.
Csillogó szemekkel, vigyorogva hallgattam végig válaszát. Kicsit röstelltem is magam, amiért ilyen kérdést tettem fel neki. Mintha még benne kételkednénk. Dehát... nőből vagyok... aztán a bizalom sem olyan, amivel dobálózni lehet. Ezt hamar megtanultam az élettől. Csak igyekszem biztonságban tudni. Törékeny egy virágcserép ez, nem kell sok, egy apró mozdulat, s a cserépdarabok összeragasztgatva se alkotják már ugyanazt a képet.
- Tökéletes válasz - léptem közelebb, akarom mondani, léptem volna, ha lábaim kicsúszva alólam a hatalmas lendülettől,és a gravitációs erő kegyességétől a föld magához nem rántott volna, de egy ügyes mozdulatnak hála megkapaszkodtam John karjában, és a félig fekvő pozícióból sikerült álló pozícióba vergődnöm. Pontosan az ő karjaiba érkeztem. Szóval, megúsztam. De a zöldségek elég szűkösen érezhették magukat szorító markaimban.
- Ez a te hibád volt - feleltem makacsan. - Melletted mindig bénázok - magyaráztam teljes beleéléssel, majd mikor kezemből kicsusszant a répa, egyszerűen felnevettem. - Látod, erről beszélek.
- Visszatérve a válaszra - igazgattam ruhámat, miközben töprengtem a helyes válaszon- azt hiszem, nem is kaphattam volna tökéletesebbet. Tökéletesebb párt magamnak. És ne is gondold, hogy egy percig is megfordult a fejemben, hogy én csak a szexre kellenék neked. Na jó, maximum egy másodpercre. De - hadonásztam védekezően- az egyértelműen a labilis idegállapotomnak köszönhető. Meg annak a szőke macának, akivel csókolóztál a bálon. Tényleg, hogy van az a nő? - húztam be a nyakam védekezően, szemeit lesve.

(Nincs gond. )

Elvigyorogtam magam, előbb Clarissa feleletén, majd ahogy elővett és fellapozott egy szakácskönyvet.
- És énnekem mi is lesz a feladatom akkor? - pislogtam át a válla felett, bele a könyvbe. Azt hiszem még mindig okosabb, ha én magamat Őrá bízom.
- Hm? - néztem arcára meglepődve a kérdésen, de Ő tovább magyarázott a kérdésről, én meg még meglepetésemben is elvigyorodtam, kissé odébb léptem, és mellette megállva támaszkodtam két könyökömre az asztalon. - Hát "kellene" nélkül érvényesebb lehet a mondat. Kelleni semmit nem kell. Én biztosan nem küldelek haza, ha engem megkérdezel - feleltem őszintén, megrázogatva közben a fejem, és innen nézve fel kedvesem arcára. - De... nos, ha Te kifejezetten kijelented hogy menni szeretnél, akkor én azzal kezdeném, hogy szépen megkérdezem, nem-e lehetne hogy mégis maradj. Szép kiskutyaszemekkel. Ha nemet mondanál, még én lennék az aki felajánlanám, hogy nem-e lehet igenlő a válasz, ha megígérem, hogy jófiú leszek - kacsintottam Rá, részben viccelve, de jelentésértékében komolyan mondtam. Ez a női praktika még nekem is leesett. Nyilván arra kíváncsi, nem-e csak a szexre kell nekem... Gondoltam, hogy fontos mit felelek, és őszintén nem akartam olyat mondani, amiből rosszat szűr le, mert hiszen szeretem.
- De ha mindennek ellenére ragaszkodnál a távozáshoz... akkor fájó szívvel elengednélek, és éjjel remélném hogy Veled álmodhatok - simogattam meg a karját, egy szerelmes pillantással kísérve tekintetét. - Mert bár nem akarnám hogy elmenj, hisz napközben is hiányoztál, de kényszeríteni sem akarlak semmire. És hát... ha elengedlek, akkor azzal bizonyíthatom neked, hogy még véletlenül sem csak a szexre kellesz nekem, hanem tisztelem az akaratodat, mert szeretlek - csókoltam meg kézfejét, majd visszanéztem szemeibe. - Emellett persze számolnod kéne a ténnyel, hogy gyenge szívű öregember vagyok, és lehet hogy az éjszaka folyamán megöl a hiányod - vigyorodtam el csalafintán a végére, és felemelkedve a szájára nyomtam egy csókot. - Jó a válasz?

(Ház - bocsi a bakiért )
Mögém lépett, és testem egy gyengéd mozdulattal szembe fordította sajátjával. Magasságunk nem sokban különbözött, alig fél fej választott el tőle, amit egy jól választott magassarkúval ki is lehet küszöbölni. Ahogy pedig a szavak hajlandóságot mutatva elhagyták száját, makacs szívemet fedő látszólag kemény, de vajból összeállt réteg apránként olvadozni kezdett.
- Nos, akkor lássunk neki a főzésnek - feleltem válaszul, majd a hatalmas papírzacskóból egy vaskos köteget húztam elő, majd felütöttem. A receptek sokaságából hamar kiszűrtem a Lasagne-t. Mire való a tartalomjegyzék?!
- És első randi gyanánt le is kellene lépnem vacsora után? - pillantottam fel csak egy pillanatra a sorokból, hogy arcára pillantsak, majd visszaterelve tekintetem, folytattam.- Ha már a témánál vagyunk, mit mondanál, vagy tennél, ha én most azt mondanám, hogy vacsora után hazamegyek. Vagy maximum úgy alszok itt, hogy kizárólag alszok? - kérdeztem teljes érdeklődésemet befektetve. Bármi is lenne a válasza, az nekem sokat mondana. Sőt!

(Ház)

Clarissa mögé lépve átöleltem a derekát, megfogtam karját, majd majd magam felé fordítottam Őt.
- Te kis buta, semmi nem lehet jobb mint Veled lenni. Ölelni - simult kezem végig derekán, csípőjén -, csókolni - hajoltam szájához és éhesen csókoltam meg. - Ha rajtam múlna, itt helyben akarnálak, de ha hagyok utat a vágyaimnak, itt ma már nem lesz evés, de miután úgy jöttünk össze, hogy egy árva randevút sem hoztunk össze előtte, talán időszerű lenne, hogy legalább egy vacsorát megüljünk együtt. Még ha nehéz is kibírni, hogy ne szabadítsam meg magam itt helyben attól az átokverte úriembertől, aki ezt a nagy rakat hülyeséget belém plántálta. Mégis. De megígérem, vacsora után, abban a szobában bújhatsz karjaimba, amelyikben csak akarsz, és ki sem engedlek ma már onnét akkor. Rendben? - kérdeztem egy lágy mosollyal, és amolyan "kiskutya szemeket" villantottam meg feléje.

Csendben néztem hogyan vonul vissza a nappaliba. Egy pillanatra lehunytam a szemeim, majd visszafordultam a teakészítés ürügye felé, hisz az volt a lényeg. Magamban pedig szépen kipipáltam a "beszélgetés a lányommal" feladatát, valamint azt, hogy lehetőleg ne szeressen meg. Hisz addig jó neki, míg nem kötődik hozzám. Az biztonságos, mindkettőnknek. Szeretem az életem, és megtartani is szeretném, nem kellenek kötöttségek. Egy sem.
Mikor elkészült a tea, kitöltöttem a bögrékbe, meg a cumisüvegbe, hozzájuk cukrot tettem, és már csak a humor kedvéért is, fogtam egy kis üvegcsét amit a zsebemből halásztam elő, és azt is a cukortartó mellé raktam. Elvégre nehogy már ne legyen "valami" kéznél, ha netán vámpíruraság csípősen szeretné a teát.

(folyt. köv. nappali)

Bizonyára mindenki a padlóra folyt volna ettől a néhány szótól, de szívem szerint a képébe vágtam volna a felforrt teáskannát, hogy "Ezt nyeld le, te rohadék!" Én is sokat nyeltem már le tőle, és itt maradt velem, ahogy az anyám nem tette... mégis most simán az orrom alá dörgölte, hogy ha rajta múlott volna, anyám még csak meg sem szülhetett volna.
Ekkor már inkább egy pofon volt érőben nálam, de türtőztettem magamat. Még mindig.
- Oké. Akkor csináld csak meg a teát - mondtam, elfojtott méreggel és haraggal. A szemeim gyilkos módjára villantak felé, de aztán inkább úgy döntöttem, távozom. Majd jön, ha akar.

(nappali)

Mondhatni, hogy vártam a tipikus női megoldást... a könnyeket, de... Elena inkább látszott dühösnek, míg talán azt mérlegelte, belém vágjon-e egy konyhakést. Bár aztán talán úgy döntött hogy most inkább nem, sőt, a végén valami más, kevésbé gyilkos kifejezést is látni véltem rajta... bár talán csak képzelegtem.
- Két külön dolog hogy mire vágysz, és mid van. Tudom hogy nehéz elhinni, de a család mindig is az első volt az életemben. Ezt pedig nyilván még nehezebb elhinni, de veled az élen. Nem, nem akartam az apád lenni, mégis megszülettél, és hát... ezt anyádnak köszönd, ha én döntöttem volna, nem így lett volna. Igen, Ő választott téged, de aztán mégis én maradtam itt, nem fordítva, pedig én is leléphettem volna, hogy hírem se halld. Tény hogy nem akartalak felnevelni, de akkor is az én lányom lettél, és bármi is a családi legenda, szívem azért nekem is van. Ne akard megtudni milyen életed lett volna mellettem. A bátyám remekül el tudta játszani hogy a világ szép, rózsaszín, és alkalmas gyereknevelésre, meg családi hülyeségekre, de én nem éltem úgy, és nem is akartam soha. Lehet hogy az apád nem voltam soha, de életet mégis tőlem kaptál, és nem te vagy az első meg az utolsó akiét megvédtem már párszor. Én vadász vagyok, nem apuci, nem fogok vasárnapi ebédért kuncsorogni nektek. De képzeld, az unokáim azért engem is érdekelnek. Ahogy a te életedben jelen voltam, az övéké sem hagy hidegen. Ezért kaptatok ajándékot.

Nem tudtam, hogy a heves természetemet melyiküktől örököltem, perpillanat az érdekelt a legkevésbé. Amiben biztos volam, hogy képes lettem volna felrobbanni, ahogy hallgattam őt, és azt, hogy... hosszú lenne ezeket most felsorolni. Inkább nem is térek ki mindre egyesével. A fejem viszont mindet megjegyezte. És érdekes ie engem, hogy mit gondol rólam.
- Oké, ha nem vágysz az apaszerepre, talán feleslegesen küldtél ajándékokat karácsonyra. Ha nem teszed, abban biztos lehetsz, hogy most nem lennénk itt, és nem lenne kire úgy nézned, mint egy darab rongyra, akit te magad soha nem vállaltál el. - szorult el a torkom, ahogy éreztem eluralkodni magamon a terhesség által magával hordozott érzékenységet.

Vártam mikor fog már Elenából kitörni amit a fejemhez akar csapni, s nem is kellett sokáig időznünk, jött is amit rám akart zúdítani, viszont engem sem kellett félteni.
- Na, na, na, hékás! Itt álljunk meg egy kicsit - lépdeltem oda közvetlen elé, hogy ne tudjon folyton elforogni. - Én nem kértem hogy az apád lehessek, se megszólításban, sem egyébben. Ha az apád akartam volna lenni, megtettem volna két évtizeddel ez előtt. De azért jó lenne ha magadba néznél mielőtt végképp leírsz. Vagy ha már felhoztad, ott van anyád is. Neki bezzeg jár bocsánat, és "oh, anyuci"? - kérdeztem gúnyosan. - Igen, tudom hogy jóban vagytok, ami elég fura, ha azt nézzük hogy anyád 19 évig magasról tett rád, elment, és vissza se jött azóta. Ellenben velem, akit jó sokszor láttál születésed óta, még ha nem is tudtad ki vagyok igazából. Én nem hagytalak el úgy mint anyád, csak nem tudtad ki vagyok. Azért ez különbség ha megengeded a véleményem elmondását - néztem Rá végig szúrósan. Lehet hogy nem vágyódom apuci-szerepre, de azért nem kértem mindent a nyakamba, a végén még leszúr a szemeivel.
- Ami pedig a gyerekeid illeti - néztem egy pillanatra a nappali felé, és tettem egy lépést hátrafelé. - Nem kaptam meghívót a kórházba, és a híreket sem kaptam meg légipostán - mondtam újfent gunyorosan. - Ha nem tartom meg a régi kapcsolataim a várossal, azt sem tudnám hogy még élsz, és az a vámpír ott bent a férjed, nem a fogvatartód. Apropó, utólag is gratulálok a lagzihoz, amiről ugyancsak utólag értesültem csak, ha jól sejtem azért mert nem voltam ott sem kívánatos. Tehát érdekelne, miért rósz fel nekem ilyesmiket, mikor épp te vagy az aki nem akartál ott látni az életed eme eseményeinél - mondtam komor arckifejezéssel, jó mélyen elásva magamban azt a bizonyos rossz érzést, amit talán csalódottságnak hívnak...

Pont ettől féltem... hogy rá fog kérdezni. És nagyon nagyot nyeltem, hogy elfordulva gyorsan a teafilterekre szenteljem a figyelmemet, így legalább szereztem magamnak némi időt, míg gondolkodhattam.
- Mégis mire számítottál? - mormoltam még úgy, hogy háttal álltam neki, de végül csak odafordultam és ledobtam az asztalra a teafiltereket. - Hogy majd boldogan, és ujjongva foglak várni? Hogy apának szólítalak? El kell keserítenem téged, John, de nekem van apám. Kettő is. Az egyik már halott, de ő mindig az apám marad. És Rick... ő volt ott, és az anyám, mikor a lányom megszületett. Te rám sem néztél sem akkor, mikor Delenára vártunk... sem akkor, mikor David-et. Nem érdekeltelek. Nem jöttél. - vontam már egyet a vállamon, némileg hisztérikus hangon, és a többit lenyeltem.

Nem kommentáltam inkább Elena utóbbi szavait, tudtam én mit gondol rólam, és isten mentsen meg tőle, hogy én romboljam le a hitét. Bár ki tudja mi lesz ennek a kis találkának a vége... még talán jól is jöhet, ha változik.
- Lehetséges - feleltem, mikor már kiértünk a konyhába, s míg Elena vizet tett fel, én bögréket vettem ki a szekrényből, és raktam őket egy tálcára. - Mondjuk úgy, attól függ, lesz-e miért maradnom - feleltem, s tudtam hogy ennek több értelme is lehet a számára, érthető úgy, hogy maradok ha Ő akarja, de... úgy is, hogy maradok, ha lesz elég "munka" a környéken. Végülis eddig a második tűnt valószínűbbnek.
- Miért, örülnél ha maradnék? - kérdeztem, az asztal szélének támaszkodva. - Én úgy látom rajtad, inkább annak örülnél, ha nem is jöttem volna, ami... hogy őszinte legyek, kicsit meglep... - mondtam eltöprengve.

(Nappali)

A konyha szépségével most úgy döntöttem, nem törődöm. Csak legyen készen a tea, legyen a poharakban és David üvegében, és máris kifelé innen, mert nem akarok vele kettesben lenni sokáig. Félek, hogy előjön a múlttal és olyat mondok, amit nem bocsájt meg nekem. Nem mintha érdekelne engem, eddig is megvoltam nélküle. Csak a gyerekeket nem akartam kitenni ennek a hatásnak. Az apjuk vámpír. A nagyapjuk meg vámpírvadász. Boldog család.
Johnra pillantottam fél szemmel, de közben már önkiszolgáló módon feltettem a vizet forrni.
- Hosszú időre maradsz a városban? - bukott ki belőlem.

Egy jó darabig töltöttem az időm a napló olvasgatásával, mivel sehogy sem akadtam olyan részletre, ami azt fedné, ami nekem kellett. De nem terveztem még feladni. Ám a keresgélést félbeszakította, hogy egyszercsak kopogást hallottam a bejárat felől, mire kíváncsian álltam fel és indultam meg arra hogy megnézzem ki jött.

(folyt. köv. ház)

(Elena szobája)

A naplót az asztalra tettem, majd nekiálltam kávét csinálni, attól majd kellőképp erőmre kapok, és kezdődhet is a kutakodás. Közben már csak kíváncsiságból is körbenéztem, igen, úgy tűnt határozottan lakják a házat, bár én még senkivel nem találkoztam. Különös is, régen zajlott itt az élet, bár gondolom Mirandáék halála óta lelohadt a lelkesedés a Gilbert-fészek iránt. Habár emiatt nem aggódtam, szeretem a csendet, a nyugalom szerves része a munkámnak hisz a kimerült és figyelmetlen vadász egyenlő a halott vadásszal.
Mikor lefőtt a kávé, töltöttem egy csészével, és az asztal mellé telepedtem, hogy a könyvet fellapozva kezdjem kortyolgatni a forró italt.

- Menj isten hírével... - sóhajtottam, majd amint távozott, kissé elgondolkodtam. Ideje lenne valamit továbbítanom Tatiának...

(Tatia birtoka)

- Majd meglátjuk, milyen bugyuta nőszemély leszek amikor az életedért fogsz könyörögni. - Nevettem fel, majd mielőtt még távoztam volna levertem a tequilát és kitörtem az összes ablakot. Nehogy már kijárjon neki a szórakozásból, hiszen sajnos szellemként nem sokra vagyok képes csak ilyenekre. - Akkor azt hiszem még látjuk egymást. - Nevettem fel, majd el is tűntem.

(Folyt. erdő)

- Hiányolni? Téged... azt hiszed, jut nekem arra időm? Jobb dolgom nem is akadna? Ugyan már... - sóhajtottam legyintve. - Tudod... nyilván baromira unatkozhatsz abban a testetlen helyzetben, amiben vagy, ha már engem kerestél fel. Butyuta nőszemély. - bukott ki a számon mindenféle finomkodás nélkül.

Csak beszélt és beszélt és beszélt. Mintha érdekelne. Az egyetlen dolog ami engem érdekel, hogy mások életét felforgassam és közben jót nevessek rajta. Vannak naiv emberek akik még azt sem tudják, hogy én állok a dolgok mögött bár úgy annyira nem izgalmas.
- Nyugodj meg drága, majd ha visszatérek teljes valómban rád is szakítok időt. Nem kell hiányolnod. - Mondtam gúnyolódással a hangomban.

Megforgattam a szemeimet. - Ha lenne tested, akkor is ilyen nagy pofád lenne? - sóhajtottam, és letettem a piás üveget. - Ez az egyetlen szerencséd. Jobb lesz, ha... megtanulod, hogy velem nem szórakozik senki. Én mindent megkapok, amit akarok. És éppen ellenkezőleg, mindent elkövetek annak érdekében, hogy bosszút álljak, ha valaki nem úgy cselekszik, ahogyan én szeretném - vicsorogtam kegyetlenül. - Mikor óhajtasz testet ölteni? Mert kétlem, hogy a drágalátos pofikádat csak úgy idetoltad mindenféle hátsószándék nélkül.

- Drágám, nem vagyok a ribanckád. De majd később fogsz te még könyörögni azért, hogy hadd lehess az enyém. Idővel meglátod. Attól, még hogy elvakít a jelen nem jelenti azt, hogy a jövőd is ilyen lesz. - Nem akartam másképp reagálni a dolgokra, mint egy egyszerű szemforgatással, de mivel nem látott kénytelen voltam szóba önteni a dolgokat. - Az egyetlen baj, hogy egyáltalán nem félek a bosszúdtól. Számomra az már semmit nem jelent. Unalmas lettél az évek alatt. Fogadd el. - Vigyorogtam magamban.

- Mert mit csinálsz, ha nem vagyok körültekintőbb? - néztem valamerre megvetően. - CSak egy piti szellem vagy... semmi több. Engem nem lehet megijeszteni. A forró vízztől meg nem félek. És ha mégis áskálódnál... megtalálnám a módját, hogy bosszút álljak, ribanckám! - nevettem fel, és beleittam a tequiáls üvegbe. - Ezt te sem akarhatod. Az én bosszúm... rosszabb mindennél - mondtam rejtelmes hangon.

- Hát sohasem tudhatod, hogy mit hoz a jövő. - Mondtam kombinálva egy kis gonosz kacajjal. Nem igazán érdekelt, hogy nem fél tőlem. Egyszer mindennek eljön, majd az ideje. Általában akkor amikor a legkevésbé nem számítunk rá.
A gondolataim egy pillanatra visszarántottak a múltba, hogy miket is kell megbosszulnom. De azt hiszem bőven lesz erre alkalmam. - Azért jobb lenne ha mostantól egy picit körültekintőbb leszel. - Jegyeztem meg mellékesen.

Hallgattam őt, de különösebben nem fogtak meg a szavai. Már csak azért sem, mert soha nem érdekeltek mások. Rajtam kívül nem volt senki, ez a lényeges rész, nem?
- Bla-bla-bla... - legyintettem a hang irányába, és elfordultam. - Ugyan mit akarsz te tőlem? Nem is tudsz ártani nekem. Vagy némi forró vízen kívül van más bűvészmutatványod is? - grimaszoltam az orrom elé felfújt képpel. Érdekel is engem... - Majd biztosan te fogsz ki rajtam... - sóhajtottam.