- Igen - bólintottam lassan, de... közben nagyon is erősen tartva magamban, hogy legszívesebben... nem is tudom... mit tennék... Egyrészt mennék, mert tudni szeretném mi van a babával, minden rendben van-e, és Clarissával akarok lenni, hisz tudom mennyire fél az orvosoktól... Nem hagyhatom magára... De közben ott van bennem a félsz... Mi lesz ha nem bírok uralkodni magamon? Mi lesz ha bántok valakit? Mi lesz ha megölök egy embert? Vagy többet? Hogy nézek utána Clarissa szemébe... vagy egyáltalán tükörbe? Ez az egész helyzet, olyan... kiszámíthatatlan. Ez az istenverte vámpírság... Miért kellett nekem ezzé válni, a fenébe is...??
De... próbáltam mindezt leküzdeni. Clarissa velem van, és velem is lesz. Segít nekem. Ő erős, okos, talpraesett nő, és... vigyázunk egymásra. Ő rám, én rájuk.
- Minden rendben lesz, meglátod - mondtam neki, ölelve, és... élvezve, hogy én magam is érzem az Ő érintését. Furamód, szemernyit sem zavart, hogy félig Ő maga is... ember, és a gyerekünk is a hasában. A gyerek még túl kicsi ahhoz hogy én érezném, Clarissa pedig... hát... nem is tudom, Ő más. Ő a szerelmem, és félig vámpír, valahogy olyan... más. Nem tudnám megmondani miért. De azt tudom, hogy szeretem, és nem akarom hogy féljen, úgy szerettem volna, ha el tudom oszlatni valamiként a félelmeit...
Nem tudom, mennyi idő telt el, aközt, hogy kérdeztem, és aközt, hogy válaszolt, igazából nem zavart, hogy nem felel még, hiszen ha Őt tarthatom a karomban, az idő... egyszerűen nincs. Igazából már amúgy sem kéne hogy számítson, de hát... nem is számít. Egyszerűen, csak jó így lenni... hogy... azzal vagyok, akit szeretek. Ez jó. Ő az én békém, ebben a hihetetlen káoszban...
Kissé ugyan meglepődtem először, amikor elhúzódván tőlem, arcán egy igencsak széles vigyort láttam szétterülni. Már-már azt hittem, én mondtam valamit, ami ennyire megmosolyogtató, áááám... aztán ahogy megszólalt, már nyilvánvaló volt, hogy bizony itt másról van szó... Egészen másról.
- Ohh... B... biztos hogy ezt szeretnéd? - kérdeztem, némi aggodalommal a hangomban, s kezem az ingemen kalandozó kezére siklott. Végigsimítottam karjain, és közben pillantását kerestem. Nem mintha én nem vágytam volna Rá, sőt, szó se róla... hisz gyönyörű... szexis, és elképesztően szeretem, és... persze hogy vágyom Vele lenni... De féltem Őt magamtól. Hisz mégis csak félig boszorkány, és terhes... Egyetlen rossz mozdulattól is félnék, ha bántanám Őt vagy a gyereket, nem élném túl... - Biztosan nem félsz tőlem? Bánthatlak titeket... - böktem ki, amitől konkrétan én tartok.

- Szóval,holnapután és magán kórház -összegeztem csendesen, hogy rendesen tudatomba véssem az adatokat. Jajj nekem... De nem akarok itt feleslegesen a hisztit csapni. Felnőtt vagy, Clarissa! Felnőtt...
Szapora lélegzettel és bősz pislogással hallgattam, amilyen áhítattal bókolt. A szüntelen mosolygás talán most tett legnevetségesebbé, hiszen egy mukkanás nélkül öleltem Őt. De mit sem számított ez, tudja, hogy mire gondolok, tudja,hogy mit érzek...
Aztán belegondoltam... ez már bőven az a pont, amikor a "kínos csönd" első szócskája elveszti hatalmát, nem számít az idő, hogy hány percig ölelem, nem számít,hogy mennyire kentem el a sminket, sőt, smink nélkül sem fordul el tőlem,pont ebből kifolyólag kifordulva magából teremt egy olyan pillanatot, melyet legtöbben idillinek neveznek.
És, mint a legtöbb esetben, az idilli pillanatok is arról nevezetesek, hogy előbb-utóbb -inkább előbb- véget is érnek. Kósza pillanatomban ajkaimra hatalmas szétterülő vigyor csúszott, s bár először visszafojtással vesződtem, de beletörődve,hogy ezzel bajlódni csak időpocsékolás, hagytam is az erőlködést.
- Hmmm... Azt hittem, ismered a három mondást.A terhes nők kiváltképp kívánósak, az első vámpírszex pedig felbecsülhetetlen. A kettő együtt pedig nem ismer határokat - kacsintottam rá pimasz ábrázattal, s ujjaim már inge gombja körül tekergőztek, várva az ingert, amire agyam már ki van élezve,s csak egy bólintására vár,hogy a megállíthatatlan folyamat első kőszikláját magával sodorja a tűzforró, égető láva.

- Hát igazából elég nagy butaság lenne a saját "helyem" ellen beszélni, hisz az ottaniakat ismerem, úgy-ahogy a többséget, és tudom ki mennyire jó orvos. Viszont... ha én most elvileg majd nem mehetek be oda dolgozni, mert épp "beteg vagyok" vagy ilyesmi, akkor kissé talán furán venné ki magát a szitu, hogy dolgozni nem tudok bemenni, viszont a terhes barátnőmmel azért elmegyek oda és teljesen épen meg egészségesen sétálgatok az épületben... Ez talán furcsán jönne ki, nem gondolod? Nem szeretném ha ebből bármelyikünknek gondja lenne, és esetleg kérdezősködnének - magyaráztam egyik problémámat. Igaz ugyan, hogy nem vagyok egy utolsó hazudozó, elég jól elő tudom adni az "igazam" ha kitalálunk egy fedősztorit, de... nem is tudom, azért a gyanakvó gondolatoknak nem örülnék, ha a kényes helyzetünket nézzük, bármi árthat nekünk. Én kezdő vámpír vagyok, Clarissa pedig terhes... szóval talán a biztonságosabb megoldás a magánkórház lenne, ahol nem ismernek olyan jól.
- Hmm... őszintén? Fogalmam sincs, Drágám - mosolyodtam el, ahogy megkérdezte, szerintem mi lesz a gyerekünk. - De én mindkettőnek örülnék. A fiúnak is, meg a lánynak is. Mindkettőt pont ugyanúgy félteném, szeretném, és... mindkettőt ugyanolyan hévvel védelmezném, és mindkettőért épp ugyanannyira hálás lennék neked, és imádnálak, hogy megszülöd - nyomtam puszit az orra hegyére, és megcirógattam közben a hasát. Igen... és mindkét lehetőségtől épp ugyanannyira félnék is... de ez nem csökkenti a szeretetem mértékét sem... bármelyik eshetőséget boldogan fogadnám. Fiam még nem volt, és a lányommal sem lehettem úgy ahogy kellett volna és szerettem volna, így hát... akármink is születik majd, ugyanannyira új lesz, ugyanannyira csodás, és ugyanannyira félelmetes... Szóval a fiamnak és a lányomnak is örülnék nagyon is.
- Öhm... - kezdtem kissé tétován, elhajolva kicsit Kedvesemtől, hogy a szemeibe nézhessek, amíg beszélek. Vagy... nem, inkább nem, lesütöttem a szemeim, mert ez olyan... kínos volt. Nem szeretek gyenge lenni... -, legyen inkább holnapután, jó? Még... szeretnék rá kicsit felkészülni. Mármint! Mármint nem a babát illetően, Őt nagyon várom, kíváncsi vagyok, és tudni szeretném mi van Vele, de... a kórházra, az emberekre és a... vér szagára, arra még szeretnék kicsit készülni... Csak a biztonság kedvéért - igyekeztem a végén kivágni magam kicsit, hátha nem vonja le a következtetést hogy gyáva idióta vagyok...
Az meghatóan ért, ahogy megnyugtatott, hogy szerinte jó apa leszek... és bízik bennem. Ennek kifejezetten örültem, hiszen... én se nem tudtam hinni hogy jó apa leszek, se bízni nem tudtam magamban, de... de ha Ő mondja, az hihetőbb. Hisz... ez új esély... jobb ember és jobb apa lehetek, mint előzőleg voltam... Vagyis most már vámpír... de lehetek jobb vámpír, mint amilyen ember voltam, és lehetek jobb apa mint amilyennek valaha el tudtak képzelni a többiek, vagy amilyennek én el tudtam magamat. Csak rajtam áll hogy a legjobb lehessek..!
- Te leszel... a legcsodálatosabb anya, akit valaha a hátán hordott a Föld - válaszoltam teljes meggyőződéssel a hangomban, Clarissám kérdésére. - Olyan jó leszel, hogy még maga az Anyatermészet is megirigyel majd. Nagyon szerencsés a fiúnk vagy a lányunk, hogy Te vagy az anyja, mert jobbat még álmodni sem tudna magának - simogattam meg lágyan az arcát, és aztán magamhoz öleltem.
- És... mit szeretnél ma csinálni? Van valami elképzelésed? Vagy valami amihez kedved lenne? Haaa... házi őrizetben vagyok, akkor gondolom itthon kell kitalálnunk valamit magunknak - tűnődtem el, s körbepillantottam a konyhában.

- Tudod, mit? Rád bízom a döntést, te úgyis.. otthonosabban mozogsz ilyen téren, ha úgy gondolod, hogy a kisfiúnknak,vagy a kislányunknak biztonságosabb körülményeket teremt egy magánkórház,akkor én megyek oda, ha pedig tartózkodni szeretnél a munkahelyednél,akkor oda. Követlek akárhova - bólogattam serényen,de saját magam ültettem bogarat a fülembe. -Szerinted kisfiú lesz,vagy kislány? - kérdeztem gyermeki lelkesedéssel. Jó, nekem igazából mindegy. Ugyanúgy rúgnám a bőrt a kisfiammal a kertben, mint ahogy liliomokat szakítanék le a kislányommal, hogy utána a hajába tűzzük mindet. Nem a neme számít,hanem ,hogy egészséges legyen. A mi kicsikénk.... Valahogy most nagyon boldog voltam, amiért róla beszélhettem, kis felüdülés ez a csöppség. Életet ment.
Én is szeretlek - csókoltam édes ajkait, majd elváltam tőlük. - Szóval, ezek szerint holnap indulunk? - kérdeztem rá, miután végighallgattam szakmai megnyilatkozását, ami enyhén szólva is lehengerlően megdöbbentő volt. Orvos, nem kétség.
-Hogy jó apa leszel-e ? - hüledezve kuncogtam fel. - Hogy tudsz ilyen butaságok kérdezni? A legjobb apa leszel és hidd el,ha egy szemernyi kétségem is támadna az ellenkezőjéről, akkor nem bíznám rád az életem és a kicsiét sem - jelentettem ki határozottan, majd ez egy kicsit megcsappant,mikor feltettem következő kérdésem. - És én? Én milyen anya leszek?

Azt mondta sima kórházat szeretne... és hogy képes rá... Hát... a fent történtek alapján valamiért vonakodtam elhinni ezt neki, de hát... én papoltam eddig a megbízásról, meg minden, szóval ha Ő azt mondja hogy jó lesz, akkor... én elhiszem neki. Maximum, ha mégsem... akkor még mindig visszafordulhatunk majd, és mehetünk máshova.
- A magánkórház is rendes kórház - mondtam, némi kis mosollyal az arcomon, elvégre így van. Az is teljesen normális és átlagos, csak épp jobbak az orvosok esetek többségében. De ha nem, akkor nem... végülis kár lenne a "saját kórházam" szidni, én se vagyok magánorvos... mégis jó vagyok.
- Szeretlek, Te kis buta, akkor is, ha hisztizel, ha nyafogsz, ha megijedsz, vagy ha kifekszel. De megígérem, hogy nagyon fogok rátok vigyázni, hogy ezekre ne legyen majd szükség amikor ott leszünk a kórházban - simult kezem finoman a nyakára, hogy kissé magamhoz húzva, megcsókolhassam az arcát, hátha ez segít neki is megnyugodni, mert éreztem hangján, hogy azért még így is fél, hiába egyezett bele a vizsgálatba... Aztán elgondolkodtam... bár arcát nem eresztettem el magamtól, jó volt kicsit... csak úgy hozzábújni. - Hááát... ha utánaszámolunk, hogy idestova két hét telt el azóta, hogy legelőször együtt voltunk... azt hiszem logikai úton ki is következtethetjük, hogy az a fogantatás ideje is egyben... Főleg, mivel hogy a vámpírok ha jól tudom nem szoktak menstruálni, így az nem lehet alapja a számolásunknak, így marad majd a fogantatás, és annak idejéhez mérten, ha megnézik ultrahanggal a hasadat, akkor a látottakból kilehet majd számolni, pontosan mi is a helyzet, mikorra várhatjuk a babát, mikor kell egyes vizsgálatokat elvégezni, meg ilyesmik. Ez alapján én azt mondanám, jó lenne mielőbb menni, de különben, sürgetni semmiképpen sem szeretnélek. Ha Te azt mondod, hogy készen állsz, akkor fogjuk a cókmókunkat, és bemegyünk a kórházba egy gyors vizsgálatra. Néhány nap simán belefér, ha szeretnél felkészülni rá Te is... meg nekem se ártana... - magyaráztam egy szűkebb elméletemet. Lehetőleg nem térve ki rá nagyon, hogy amúgy be vagyok tojva rendesen a gondolattól, hogy én a kórházba... DE erős leszek, férfi vagyok, apa vagyok, nem rinyálunk... a sarkamra állok... csak ésszel...!
- Igaz... hajj, szegény fejem, mi lesz itt, a fivérem a túlvilágon meg fog szakadni a nevetéstől... mikor majd éjszaka felkelek a gyerekhez, meg pelenkacsere, később majd etetés, meg altatás, meg... meg minden... - gondolkodtam el, és valahogy valószínűnek éreztem, hogy én viszont elsápadtam... Uhh, így belegondolva még félelmetesebb volt, mint amúgy. Égi hatalmak, mi ütött belétek?? Rám bízni gy gyereket... nem vagytok normálisak...
- Mond... szerinted... jó apa leszek..? - kérdeztem, nagyot nyelve, és bizonytalanul pillantva az én édes Clarissámra...

- Css...- próbáltam lenyugtatni, és reméltem,hogy nem az ellenkezőjét váltom ki. Óvatosan az ölébe húzott, én pedig kézfejét kezdtem cirógatni, miközben hallgattam Őt.
- De, én nem akarok magánklinikát!Egy szimpla normális kórházat akarok, mint bárki más. Képes vagyok rá... - suttogtam akaratosan, bízva abban,hogy bízik bennem és elfogadja a döntésem. Nem akarok különcködni, kilógni a sorból.Csak mint a többi kismama, sem több,sem kevesebb bánásmódban nem akarok részesülni.
- És ..te is. És csak azt akarom,ami a gyerekünknek jó,csak megijedtem,de ígérem, nem hisztizek,nyafogok,ha meglátom, sőt a küszöbön sem fogok kifeküdni. Bízok benned ... - lestem szemeibe. - Ööö..és mikor szeretnéd,vagy mikor is kellene megejteni ezt a vizsgálatot? - fő a felkészültség. Hangomban érezhető volt a félelem. Persze, még mindig féltem,de bízok benne annyira, hogy ezt véka alá söpörjem.
- Fogadni mernék, hogy ez a kis lurkó olyan csetepatét fog nekünk rendezni, hogy csak úgy pislogunk a meglepettségtől - kuncogtam fel a gondolattól. Anyuciból és apuciból kiindulva nem sok csendes napunk lesz.

Hmm... nem is tudom, hallottam-e egyáltalán, hogy Clarissa utánam jött. Ha hallottam volna, mondjuk akkor nyilván abbahagyom amit épp csinálok, de... gondolom a fejem verése közben a hangok kimaradtak a figyelmemből... Ám ahogy megfogta arcomat, és maga felé fordított, így meggátolva a folytatásban, sajnos nem lett jobb a helyzet a fejemben ettől sem, mert az arckifejezése úszott a bűntudattól, amitől nekem meg fájt a szívem...
Kiegyenesedtem ültömben, s kezét megfogva, lehúztam azt az arcomról, majd magamhoz húzva testét, vontam Őt az ölembe.
- Nem, én voltam hülye. Megint... Itt papolok mindenféle dologról, miközben éppen én vagyok az, aki a következő pillanatban már veszekszik, és felzaklat téged... Teljesen jogos, hogy félsz, és sajnálom hogy kioktattalak, és... én tényleg nem akarok nektek rosszat. Féltem a gyereket, és a legjobbat akarom neki is meg neked is, nehogy... baj legyen, és elveszítselek benneteket - simult egyik kezem a dereka köré, másik pedig a hasára. - Nem muszáj nekünk... a városi kórházba menni, és egy rakás orvos közt ténferegni, mehetünk... magánúton is, magánklinikára, ahol minimális a vérszag, nincs tömeg, és hamar végzünk, és még megbízhatóbb orvosok vannak. És ahol főleg végig veled lehetek míg vizsgálnak. Meg később ha szülsz, akkor is... - javasoltam lelkendezve, mert kényszeríteni nem akarom... akkor én sem lennék jobb mint az apja... Nem kényszerítem olyan helyre, meg olyan orvoshoz, akit nem akar... - Vagy maradhatunk annál is hogy én vizsgállak meg, ha attól jobban érzed magad közben. Az a fő nekem, hogy nektek jó legyen... - simogattam finoman a hasát, és közben végig azokat a szép szemeit néztem... amikbe megint én csaltam szomorúságot és könnyeket... Én hülye naponta szúrom el...

Hálószoba

A konyhába érve rögtön megrettentem. John egy széken ülve veri a fejét az asztallapba. Rosszabb,mint gondoltam. Az ideg tépett,a lelkiismeret rúgott, én meg ott fetrengek a bűntudattal. Áucs..
Mellé siettem és kézfejemet arcára csúsztattam, így felém fordíthattam tekintetét.
-Sajnálom, hülye voltam, meggondolatlan és igazad van és mehetünk felőlem most rögtön.Rajtam nem fog ki egy kórház és... Szeretlek és bízok benned..mindennél jobban, és annyiraa hülye vagyok - motyogtam és rettentően szégyelltem magam. Ostoba vagyok, mérhetetlenül ostoba.

(Hálószoba)

Hát ezt ügyesen csináltad, John, gratulálok, zseni vagy... - ostoroztam magam, miközben lefelé jöttem a lépcsőn, és befelé a konyhába. - meg akarod nyugtatni, erre te veszekszel Vele, biztonságról papolsz meg a gyerek megóvásáról, és közben te vagy az idegesítő... Gratulálok, remekül csinálod... Mint egy eszement, idióta, barom, tökkelütött, hülye... vámpír... Egy eszement állat...
Mérgesen csaptam le a tálcát a konyhapultra, aztán lerogytam az asztal melletti egyik székre, és homlokomat (kíméletesen, hogy az asztal megmaradjon) az asztal lapjához kezdtem ütögetni.
- Hülye... barom... állat... - motyogtam közben, de azért egész jó levezetésnek éreztem. Na meg... ha én verem a saját fejemet, akkor legalább talán megúszom hogy Clarissa verje bele a falba. Azt hiszem mindjárt fogok egy villát is, és azzal meg a kezemet fogom döfködni, hátha akkor a hülye fejem felfogja, hogy az "ÓVD MEG" az nem így néz ki helyes végrehajtáskor...

(Elena és Damon háza)

Elég sikeresnek éreztem magam, ha azt vettem számításba, hogy ezúttal nyaktörés nélkül kerültem ki a házból, sőt mi több, odabent is mindenki ép maradt, és nem kellett senkinek sem meggátolnia abban hogy bántsak valakit... Persze tudom, hogy ha baj lett volna, Damon nyilván rögvest kitessékelt volna, amiért "önuralomvesztés" esetén hálás is lettem volna. De nem volt erre szükség, és ezért... most kimondottan büszke voltam magamra. Egy napja vámpírként, és még mindenki él, akit megközelítettem... jó, a végén már kicsit rosszul éreztem magamat ott bent a zárt térben Elenáék közelében, viszont előtte egészen jól ment végig, talán... azért mert másra figyeltem. És Delena sem kezdett visítva sírásba amikor odamentem hozzá, ez megint csak jó fejlemény, ha azt veszem, hogy előtte még elszaladt előlem.
Elenáék pedig... valahogy most is az volt az érzésem, mint a múltkor... hogy Damon a hajlamosabb a megbocsátásra... ami igazából érthető, hisz nem Ő az én lányom... Elena jobban utál nyilván... De hát... én elmondtam mindent amit csak tudtam, remélem... hogy ha sikerül megemészteniük, akkor tényleg látom még őket, és akkor már majd Clarissát is bemutathatom. Elena szavaiból ítélve, nem fogják bántani Őt sem, csak mert velem van... és Clarissa jóságos, csodálatos... Őt nem lehet nem szeretni.

Mikor a házba léptem, először azzal kezdtem, hogy kicsit füleltem. Kíváncsi voltam, Clarissát merre találom. Ám nem kellett nagyon keresni, mert úgy hallottam, nem mozdult onnét ahol hagytam... nyugodt szuszogást hallottam a hálónk felől... amin elmosolyodtam. Örültem, hogy még pihen, és a jelek szerint jól alszik... és örültem, hogy így talán meglephetem valamivel.. Biztosan éhes lesz ha felébred... Ezért hát, lerúgtam a cipőm az ajtó mellett, leraktam a kulcsomat, és a konyhába sétálva, felmértem, mit is találok a hűtőben. Végül úgy döntöttem, próbáljunk egészséges irányba mozogni, vettem hát elő pár tojást, és nekiláttam rántottát sütni. Az még nekem is megy. Kis párolt zöldséggel, mellé uborkával, paradicsommal, pirítóssal és lekvárral, és gyümölcslével. Kávét nem kap, terhes nőnek nem adok koffeint, az nem jó a babának. Ellenben a tálcára egy másik pohárba töltöttem egy zacskóból vért is (így legalábbis a szagtól eltekintve úgy nézett ki, mintha paradicsomlé lenne). Emlékeztem még, hogy a múltkor Clarissa miattam nem akart inni, pedig szüksége lett volna rá... és ezt most semmiképp nem akartam megkockáztatni. A zacskóban maradt mennyiséget pedig én ittam meg...
Mikor az étel elkészült egy tálcára halmoztam, s kezembe fogva azt, elindultam felfelé az emeletre.

(folyt. köv. háló)

Vagy 10 percig is élvezhettem karjai ölelését, teste melegségét. Hosszú idő, hosszú idő, ha az ember a buszra vár, de így...csak néhány röpke pillanat. Kevés, hogy elég legyen.
És most mi lesz? Érdekes kérdés, egy érdekes szerepben. Mintha a kedvenc sorozata zárórésze után fakadna ki az ember. Hát mégis mi? Az élet még nem állt meg, hogy szünetet tartson, mert nem bírja...Csak az ember olyan balga, hogy ezt tegye. Kötődni a múlthoz, el nem ereszteni... bizony balgaság, mert míg te hátrafelé kacsintgatsz, pont kézreálló leszel, hogy valaki kihasználja az istenadta lehetőséget, és hátba szúrjon. És önként fáradni a bitófára, nem épp egy olyan magatartás, amire büszke lehet az ember. Az ember kapott egy életet ajándékba...kidobni,megéri?
Néha csak..elveszettnek érezzük magunkat, pedig egy jó pillanatban érkező, jó személytől érkező pofon helyre állíthatja azt, amit mi már feladni készülünk...
- Kövess..! - kaptam keze után, nem nagyon kellett kívánságomnak eleget tennie, mert húztam magammal. Ha most nem is egy pofonnal,de bebizonyítom...vagyis...megmutatom, hogy mit lehet kihozni magunkból így. Hogy van szórakoztató oldala...Talán még szeretető is... Talán együtt van...
Lehet, hogy neki most még emésztenie kellene, de nem adom meg az esélyt, hogy magába zuhanjon... Ha megtenném, akkor már nem én lennék. Nem én, aki Őt mindennél jobban szereti.

Folyt.: Erdő (majd,ha visszatérsz hozzám, Egyetlenem♥)

Én nem tudtam mit tegyek. Vagy mit mondjak. Mondjak-e egyáltalán bármit. Nem tudom hogyan érzik magukat azok, akik már meghaltak. Hogyan érzik magukat, amikor már holtak, és először... tudatosul ez bennük a túloldalon.. Vajon mit éreznek? Mert ha azt, amit én most... akkor számomra igencsak meglepő, hogy olyan kevesen térnek vissza a halálból... mert ha tehetném, én futva menekülnék vissza az életbe... Ez olyan... mintha... most lettem volna öngyilkos...
Ezért is örültem, mikor Clarissa érintését éreztem meg, ahogy magához húz, és jó szorosan megölelt. Nagyot nyeltem, ahogy fejemet a vállára hajtottam, s átölelve a derekát, keservesen rossz érzéssel a szívemben hagytam... hátha vigasztalása némiképp segít a ramaty lelkemen... amit én most leginkább olyannak éreztem, mintha... mintha legalábbis egy jó vastag fahusánggal estek volna neki, és verték volna agyba-főbe..
- Az jó... - feleltem rekedten, mikor azt mondta nekem hogy nagyon szeret engem -, akkor legalább Te, mert én jelenleg... nem nagyon szeretem magamat...
Összeszorítottam a szemeimet, és úgy temettem arcomat a nyakába. Jó érzés volt hogy velem van... de nem voltam tőle jobban, bármennyire is szerettem volna. Megannyi kérdés, gondolat ostromolta az agyam, hogy úgy éreztem, soha nem lesz képes elcsendesedni az elmém. Hiába hajkurászok 20 éve vámpírokat, vámpírnak lenni... egészen... más. Ahogy nem ugyanaz az sem, ha az ember orvos, vagy beteg... a vámpírvadász és a vámpír közt is épp úgy hatalmas szakadék van... Ismerjük egymást, de átvenni a másik szerepkörét... nem egy álommeló.
- És most... most mi lesz? - kérdeztem, legalább 10 perccel biztosan később, mert addig sehogy sem akaródzott elhúzódnom Clarissától, és most sem akaródzott, de szerettem volna beszélni vele... beszélgetni... és látni Őt, látni az arcát. Amíg Őrá figyelek, addig sem gondolkodom. Bármi jobb, mint gondolkodni, most úgy éreztem... - Velem, Velünk...? A munkámmal...? Nem lenne nagy sikerem a kórházban ha így bemennék... - húztam el a szám keserűen, miközben leraktam az üres véres tasakot az asztalra. - Még én is tudom hogy a friss vámpírok nem éppen az önuralom mintaképei... és nem is az, hogy a munkám nélkül éhen halunk, mert... van pénzem, de hát... akkor is, mit fogok csinálni, amíg nem dolgozhatok? Én ebbe a házba bezárva megőrülök, az fix...

Szemeiben láttam azt a feszengő tagadást...nem akarta, egyáltalán nem. Menekülés útjára vágyott,de ez most..nem az ő útja. Le kell térnie a kevésbé könnyebbre, hogy megtapasztalja az igazi harctér kínjait.Szembenézni a fenevaddal, ami saját magad tükre... A homokba dugott fej...nem működik.Most nem. Ha nem szabad, hogy az elfogultság beszéljen belőlem, akkor ezzel érvelnék... Miért,vagy mi ellen? Érte... Nem, ez nem az az út, amit kisujjból kiráz az ember, tudom, hiszen ugyanazon léptekbe tapos, mint én két éve. Az elfogadás nem pikk-pakk történik, idő kell...sőt, nincs az-az idő, ami felszámolná a veszteséget. De nem lehet a végtelenségig sopánkodni, ha van ki számít rád. Nekem nem volt ilyen... csak a csupasz tény, hogy mielőtt a halál csuklyájába dörgölném magam, talán egy esélyt magamnak is felszámolhatok. Megtettem és nyertem. És, ha akkor és ott nem pedzegetek hasonló hihetetlen álmokat, nem hiszek naivan a csodák realitásában, én ..most nem állnák itt. Pontosabban ülnék,de mit is számít ez? Itt vagyok a szerelmemmel, a gyerekünkkel, és kész vagyok bármit megtenni, hogy Ő könnyebben vergődhessen át, amin nekem foggal és körömmel is átokgyötrelmű fogvacogtató szenvedés volt hajdanán. Meg akarom mutatni neki, hogy idővel...tényleg, az égre esküszöm, könnyebb lesz. Nem könnyű,de könnyebb.
Hát megtette...Fejest ugrott a bizonytalanságba. De a jövője már eldőlt. Óvakodva, fanyar grimasszal tépte le a szelepet, s lassan,de teljes elszántsággal emelte arcához, hogy mély levegőt szippantva gyűrje le torkán a tartalmát. Nehéz feladatnak bizonyul első látásra. De az első korty a mérvdöntő.A harcot így is, sajnos úgy is nem Ő nyeri. A szörnyeteg árnya csap le már a tasakra, mely már nem fél megmutatni magát, és félrelökve bárkit csap le tulajdon éltetőjére. A vérre.
Nem zargattam, nem állítottam le. Bár... látva eltorzult arcát,előtörő szemfogait, kissé megrezdültem. A félelem szaga csapott arcba a kíméletességet otthon a fiókban hagyva...
A cseppek fogyóban, az arc vöröslőben, s pillanatok múltán képes volt elszakadni az üresen tátongó zacskótól. Annyira nem tudom, hogy mit mondhatnék... Inkább csak közel hajoltam hozzá és átöleltem, szorítva, mint ahogy eddig nem... Nem egy törékeny virágcserép. Fizikailag nem,de lelkiekben...
- Köszönöm - suttogtam halkan hálával átitatott hangon. - Nagyon szeretlek.

Erős volt bennem az érzés, hogy Clarissa sokkal több használható gondolattal áll jelenleg a csatamezőn, ahol én inkább már csak vérzek. Őt szemlátomást erővel áldotta meg a tény, hogy én nem aszaltattam magam halálra a temetőben, és... minden, de én inkább még mindig az emésztési zónában ültem. Úgy éreztem, a halálom napján... megengedhetem magamnak némiképp hogy összezuhanjak, hogy... megadjam magam, vagy csak... kicsit ne akarjak erős lenni. Nem is tudom, ez az egész olyan volt, mint egy... rosszul sikerült romantikus film. Szerelem, boldogság, család, és minden egyéb, de... közben a főszereplők egyike mégis feldobta a talpát, szóval... ez inkább volt Rómeó és Júlia, mint sem Hamupipőke. Nem tudtam még elvonatkoztatni attól hogy élet, halál, vámpírlét. A vámpírság nálam egyenlő volt a halállal és ebből nem tudtam még kikotorni magamat. Ezen pedig az sem nagyon akart segíteni, amikor... már a konyhában ülve, és támasztva az arcomat a tenyeremben, vártam hogy hová tűnt el Clarissa, majd... megéreztem amint leül mellém, és minden ellenérzésem ellenére ott kellett maradnom, és néznem azt az átokverte zacskót, melyben a vér vöröslött...
Clarissa megfogta a kezem, ami némileg jó érzéssel töltött el, de a figyelmemet mégis az a zacskó kötötte le, és ez kicsit sem segített a közérzetemen, és a gyomromon sem... Ezért próbáltam inkább segítséget találni a szemeiben... a szépséges arcában, az érintésében... Nagy levegőt vettem, és el akartam hinni neki amit mond. Rendben lesz, nem lesz baj... minden rendben lesz... Mégis úgy éreztem, ha abból csak egy csepp is a torkomba kerül, istenemre elhányom magam. És mégsem. Közben mégsem. Mert ott volt... ott volt az az istenverte érzés, az ösztön, a tudat... tudtam, hogy amint orromba száll az illat, amint megízlelem először... a vámpír fel fog éledni, megtelepszik, és átvesz minden hatalmat, élvezni fogja, kívánni, és akarni, és... ettől borsódzott a hátam.
Clarissa finom, hűsnek érződő érintése az arcomon kicsit jobb volt, jó érzéssel töltött el, kicsit bátorságot adott. Hiszen... csak Rá kell néznem. Ő is félig vámpír, és... jól van. És ha nem lenne vámpír, most bizonyosan nem lennénk itt együtt, nem lennénk így, itt... minden más lenne... nem élesztett volna fel bennem semmit talán, ha nem ott és akkor vagyunk úgy, ahogy... az erdőben voltunk...
- Szeretlek... - motyogtam erőtlenül, de őszinte hangon, szemeibe pillantva. Aztán a zacskóra nézve. Már készültem rávenni magam, hogy megfogjam azt az átokverte utolsó szalmaszálat, ami megpecsételi az életemet, vagy... nem... a halálomat pecsételi meg. Ám Clarissám hangja megállított, és némileg megilletődve néztem újra Őrá, főleg mikor kezemről húzta le a gyűrűmet. Igen... az immáron hasztalan gyűrűmet, de... azért szeretem. Kezdtem megjegyezni, hogy jobb lesz leszoktatni erről a mozdulatról Clarissát, mert kezd a frász kerülgetni tőle, hogy állandóan leszedi ami az ujjamon van, és... ha most még ezt a vért is benyelem és a gyűrű már tényleg élet-halál kérdése lesz, akkor rohadtul nem szeretném ezt még egyszer eljátszani... De bíztam benne, így most még kivételesen némán figyeltem, amint a markába fogja a gyűrűmet, és a jelek szerint varázsolni kezdett.
- Ahh.... köszönöm.. - leheltem, ahogy rájöttem, mi is van. A Nap gyilkos sugarai... most bánt, de a vér után megöl. Nem akarok így meghalni, mikor Ő itt ül mellettem, és főleg nem akarok halálra égni. Így hamar fogtam a gyűrűt, és visszahúztam az ujjamra. Ugyanolyan volt mint előtte, és mégsem... furcsa.
- Akkor... - vettem nagy levegőt, s most már tényleg a kezembe fogtam a zacskót. Máskor is volt már ilyen a kezemben, mégis egész más volt most fogni, és... úgy meg főleg, hogy épp készülök meginni. - Bárcsak... - kezdtem bele egy gondolatba, ami inkább volt már csak időhúzás, de... nem, nem mondtam inkább végig. Nem akarom fájdítani Clarissa szívét újra a "nem akarok vámpír lenni" szöveggel. Azt hiszem már így is elégszer mondtam... tudja... és én is tudom. Ennél már nem lesz jobb...
Nem mondtam többet inkább semmit. Nem lesz jobb tőle, inkább legyünk akkor túl rajta. Hátha az segít. Vettem hát egy mély lélegzetet, és kezdetnek, letéptem a zacskót lezáró szelepet. Reszketeg sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy fogtam, és közelebb emeltem magamhoz. Megcsapott a szaga... de próbáltam nem arra koncentrálni mi ez, csak minél előbb túl lenni rajta, mint a sebtapasz, amit letépek és kész. Csak legyünk túl, legyen meg, és legyen... akkor úgy... Halálra fel!
Így emeltem számhoz azt az átkozott halál-pecsétet, és engedtem le az első kortyot a torkomon. De az a korty is elég volt... két teljes fordulatért. Az egyik azt takarta, hogy a torkomban eddig érzett szorítás, mintha hirtelen mint egy villámcsapásra, tűnt is volna el. Úgy éreztem, mint mikor kiszabadultam a föld alól... minden kín mellett és ellenérzet mellett ott volt bennem az a végtelen felszabadulás... az a hihetetlen érzés, amikor a tested megkapja azt, amit... mintha évtizedek óta sóvárogva várna... akarna... kívánna...
A másik érzés pedig azt a fordulatot takarta, ami az egész testemben jelen volt, miközben arcom változni kezdett... Nem megkönnyebbülés volt, hanem egy... kattanás. Inkább annak éreztem. Az agyam kattant, a szívem... a lelkem. Mert vége... ez a vége... vámpír lettem... és már erővel szorítottam azt az átokverte zacskót, mely engem is átkozottá tett... és vággyal nyeltem a vörös lét... amíg csak volt mit nyelni...

Temető

Közlekedési szabályok? Mik azok? Én csak minél gyorsabban szerettem volt elérni az úti célt. Egy-két piroson áthajtás még nem a világ, főleg, amikor egy újdonsült vámpír csücsül az ember lánya mellett.
A kocsiból kisegítve Őt, suhantam vele a konyhába, majd leültettem egy szimpatikus székre, ahová a nap sugarai viszonylag kis mértékben szaladgáltak. Nagy léptekkel tértem be a hálóba, és egyetlen tasakkal a kezemben tértem vissza. Most kiönthetném neki pohárba...vagy...hátha máshogy könnyebb lenne, de szerintem most csak gyomorforgatóbb lenne számára. Mikor átváltozik, kizárt, hogy problémája lenne a tálalási móddal. Lehet tagadni, de a vér most nála központi figyelmet, ha úgy tetszik, főszerepet fog kapni. Talán többet, mint nálam valaha. Nekem mindig is ott volt a boszorkány énem, ami akarva akaratlanul is próbálta kiszorítani az ilyesfajta vágyakat, gondolatokat belőlem. Neki nem lesz ilyen. Pontosan ezért nekem ebben bőségesen partnernek kell lennem.
Most pedig nem szabad hagyni, hogy elfusson. Ez a "most, vagy soha" pillanat, amit ha elszalaszt, akkor... Nem, nem lesz akkor. Leültem mellé, és a szék oldalánál fogva közelebb rángattam magam hozzá, ölembe húztam kezét, és lágyan cirógatni kezdtem. Aggódó tekintetét figyeltem, s az aggódás az én arcomra is kiült rendesen.
- Itt vagyok melletted. Ne félj...nem lesz baj.Ígérem - simítottam végig arcán.Tipikus "fogorvos" szöveg. Ha még azt is hozzá biggyesztem, hogy "nem fog fájni", akkor már én is felkaphatnék egy fehér köpenyt. Jut eszembe... Van egy olyan sejtésem, hogy a kórházi munkájáról a lehető leghamarabb le kellene mondania...Egy bizonyos időre mindenképp. A belenyugodás még nem elég ehhez. Az több, mint sok akaraterőt igényel, benne még nincs meg...
- Várj! - szóltam rá hirtelen. Gyorsan kaptam ujjai után és leakróbatáztam gyűrűjét. Gyors varázslat, de életet ment. Markomba szorítottam és elsutyorogtam a varázsigét. - Tessék - nyomtam újból tenyerébe arcomon apró mosollyal. Ezzel már nem lesz baj. Eddig is haláltól védte meg, ezután is ezt a célt fogja szolgálni.

Először nem akarta elismerni hogy miattam nem ivott, de aztán némi félrebeszélés után csak sikerült kiböknie, hogy igen, valójában nagyon is én vagyok az ok, akiért nem ivott vért. Szelíd mosollyal ráztam meg fejemet, és kezeim közé fogva szép arcát, csókoltam meg előbb homlokát, majd száját. Igen, mintha... lehet képzeltem, de egy kis fémes ízt még éreztem ajkain, bizonyára a vér miatt, akár igazi volt, akár csak odaképzeltem. De bármily mélyen is lepett meg ez a helyzet, ez nem rontott csókja édességén. Imádom Őt! És imádom a csókjait! Nem érdekel mit iszik! Szeretem ezt a nőt, és ha kell, magam töltöm újra a "poharát", hogy igenis igyon. Azt akarom hogy jó legyen neki, és bármit meg is tennék ezért.
- Szeretlek, Te kis buta - csóváltam meg kissé fejem, s mélyen néztem szemeibe. Mikor megcsókolt, újabb mosoly futott ajkaimra, és megöleltem ismét. Jó volt ölelni. Valahogy úgy éreztem neki is jó, legalább annyira mint nekem. Mert nekem nagyon jó volt. Jó érzés volt érezni, érinteni, és szeretni egyaránt.
Mosolyát látva jobban is éreztem magam, megnyugodtam, hogy jól van, és többször nem fogja magát úgymond "éheztetni", főként nem azért, mert azt hiszi, hogy én bánom ha iszik.
- Helyes - bólintottam. - Na gyere, Szerelmem, ideje most már tényleg aludni. Nem tudom Te hogy vagy vele, de én kimondottan álmos vagyok - mondtam még, és közben átkarolva Őt, elindultam, magammal vonva finoman Őt is, kifelé a konyhából.
Mikor lekapcsoltam a lámpát, gondolatban feljegyeztem, hogy holnap mindenképp kitűzünk egy helyet, ahova Clarissa számára a vért elhelyezzük. Hűtő, szekrény, vagy ahova szeretné. Mert nem akarom hogy egyrészt itthon dugdosnia kelljen előlem ilyeneket, másrészt hogy biztos ne "felejtsen el" újra inni. És azt hiszem beszélnünk kell majd erről, meg az ilyen dolgokról, mert nem akarom hogy miattam bármiben hiányt szenvedjen. Főleg pedig, nem akarom, hogy azt higgye, sutyiban kell leosonnia éjjel, hogy valamit megtehessen, mert nekem esetleg rossz lenne. Mert nem! Ez a MI közös otthonunk, és elfogadtuk egymást, tehát nem is akarom hogy ilyesmiket el kelljen rejtenie előlem.

(folyt. köv. Clarissa és John szobája)

Lelkiismeret-furdalás hasított végig szívemen, mikor hátamat simogatva nyugtatgatott. Hogy lehetnék nyugodt? Áhw... És ahogy sütött arcáról a megértés...hogyan is érthetne meg? Semmit sem tud.Semmit. De nem is tudhat... most nem. Most nem én számítok... a lánya majdhogynem meg fog halni. Ezzel most fontosság szerint nem lehet versenybe szállni.
- Nem miattad - védekeztem egyből. - Hanem... csak...kicsit..hát nem akartam annyira előtted, mert...szóval miattad - sütöttem le szemeimet. Kibukott belőlem, pedig nem akartam. De legalább most mondjak igazat, mikor rákérdez, ha már máskor nem lehet.
- Tudom, hogy csak miattam mondod ezt. Csak miattam. Mert... én emlékszem,hogy két évvel ezelőtt szabályosan undorral tekintettem erre, de az átváltozás után... megváltozott. Valahogy ... mintha a legfinomabb ételen is túlszárnyalna és csak azzal tudsz betelni... - ez kigondolva jobban hangzott, de reménykedtem, hogy szavaimból is megérti. - Rendben - csókoltam meg. - Ígérem, többet nem teszek ilyet - mosolyodtam el halványan,szavaimat komolyan is gondolva, s egy icipicit megnyugodva.

Meglepődtem kissé, ahogy Clarissa elmondta mi is volt a baj, ami miatt felkelt, de... végülis meg tudtam érteni, idegen hely, idegen ágy, új hely, érthető ha kicsit furcsa még neki.
- Semmi baj, Szerelmem - simogattam finoman a hátát, és igyekeztem a lehető legmegnyugtatóbb hangomat megütni. - Én itt vagyok Veled, tudod, mindig, szóval nincs mitől félni, vagy mi miatt aggódni.
Mikor elhúzódott, néztem ahogy pillantása elfordul, és félig arra fordulva, néztem amit Ő nézhet. A tasak. Khm... igen, hát ilyen sem volt még a konyhámban, de hát... igen, erre is gondolhattam, hisz mégiscsak félig vámpír. És ez ahhoz képest egy nagyon is humánus táplálkozási forma, szóval... nincs is rajta miért meglepődni, vagy ilyesmi.
- Miattam nem ittál? - kérdeztem tőle, és azt hiszem kicsit megrovóra sikerült a hanghordozásom ezúttal. Na jó, nem vagyok egy felhőtlen boldogság a vérivás gondolatára, na de hát Clarissa szervezetének erre szüksége van, én pedig szeretem Clarissát, így a szervezete igényei ellen sem lehet fikarcnyi rossz véleményem sem, és... nincs is! - Kicsim, miattam ne hanyagold el amire szükséged van - ráztam a fejemet komolyan, miközben figyeltem hogy kidobja a tasakot a kukába. Utánalépkedtem, és mögötte kicsivel megállva, vártam hogy visszaforduljon hozzám. Mikor ez megtörtént, kezemet megfogó kezét, számhoz emelve csókoltam meg. - Várj még kicsit. Szeretném ha tudnád, és meg is jegyeznéd, nekem semmi bajom nem lesz tőle, ha iszol, amikor szükségét érzed. Én igyekszem ezt úgy felfogni, mint magam értelmében a reggeli kávét. Neked ez táplálék, hát nem is néznék rád ferde szemmel, amiért iszol, akár előttem is - mondtam őszintén, és komolyan. Hisz szeretem Őt! Nem jutna eszembe azért másként nézni, mert reggel például ezt issza kávé vagy egyéb helyett, vagy tudom is én. Elfogadtam hogy vámpír, és tudom hogy ezzel az is jár, hogy vért iszik. - Nem akarom, hogy miattam rossz legyen neked. Rendben?

Viharok kavarodtak bennem. Olyan viharok, melyeket átvészelni egy esőkabáttal ...nem lehet. És nem is a termésre egészséges mennyiségű eső ereszkedett az égből, özönvízként pusztító ördögi istenség. Bántott...akaratlanul is,de bántott. Zárt helységben ostromolt, lakatra zárva az ajtót. Nincs kiút, innen már nincs.
Mert... Mert... Bármely nő hanyatt esne és kifutna a világból,vagy kifutna a világból és hanyatt esne, ha egy ilyen hírt kapna. Ilyen... hihetetlent. Hogy nekem, hogy velem, hogy bennem...egy iciripiciri, élő, szuszogó gyermek. Az én vérem. És a mi szerelmünk gyümölcse. Közel...nagyon közel van, de távol, mérföldekre távol.
Jelképesen emeltem hasamra tenyerem. Aggódtam,de aggódni ..természetes.Nem? Nem... fogalmam sincs, hogy fogom ezt John-nal tálalni... mit mondana rá? Hiszen már van egy gyermeke...És..olyan szépen tapossuk ezeket a lépcsőfokokat a változás felé. Bár szörnyen hangzik, de mi van,ha ez itt bennem véget vet ennek? MINDENNEK. Mert...nem tudtam, hogy lehetséges, hogy...csak reménykedtem gyermekkorom óta. Egy családért. Papa, mama,gyerekek...De átváltoztam, és minden...minden hasonló gyermeteg álmom képét a kandallóba taszítottam, hogy a perzselő tűz lángja porlassza semmissé. Azt hittem, hogy fel kell adnom, hogy örökké fel kel adnom, így feladtam. Mindent. De most... Megváltozott? Határozottan meg. Én pedig...rettegek, hogy nemet mond nekem, hogy nemet mond nekünk. Kezemet végigsimítottam a megfeszült bőrön.
Most nagyon úgy tűnhet, hogy nem akarom...hogy nem akarom ezt az egészet...Az Istenért! Mindennél jobban vágyok rá...Mindennél! Csak félek... Rohadtul félek. És bárki elkezdhetne vigasztalni, hogy nincs mitől. De, hogy a kib*szott életbe nem lenne? Gyilkosnak kell lennem. ÍGY! Muszáj...különben, már nem csak magamért vagyok felelős. Itt vannak nekem ők. Mert nem fogom elveszíteni őket! Nem! - Hallod, kincsem? A mama itt van! Csss! A mama veled van. És tudom, hogy még naaagyon pici vagy, és hogy nem értesz semmit ebből az egészből, de...de nem kell félni... A mama itt van és nagyon szeret! - sutyorogtam magamban a kis ...a kis életnek bennem.
Még erősen magamon kívüli állapotban voltam, mikor felkapcsolódott a lámpa, kezem közé rekedt papírdarabot ujjaim ösztönösen markomba gyűrték. Az ajtóban pedig megjelent... Ő. A férfi, kit annyira szeretek, és akinek most valamiért képtelen vagyok a szemeibe nézni, mert érzem...abban a pillanatba...újra, meg újra összetörnék.
Felhúzott, és védelmezően ölelt körbe karjaival. Kezeim a hátán fonódtak össze, még mindig birtokolva a papírfecnit.
- Csak... rosszat álmodtam... és ...ki kellett jönnöm - szorítottam jobban, és válla felett lesve nyitottam szét a lapot. De a betűk...eltűntek. Nyom nélkül hagytak magamra. Egyedül egy sötét kalitkában. Egyedül a titkok őrzőjeként. A kulcs nálam van, már csak az a kérdés, hogy mikor leszek képes kinyitni a ládikát. Vagy hogy valaha is képes leszek-e...
Elengedve Őt hátráltam egy kicsit, és a véres tasakra meredtem. Igen, erről szépen megfeledkeztem. Gyatra egy munka, Clarissa. Nem ebben állapodtál meg magaddal.
- Csak innom kellett, mert... mióta megismertelek ...hát...nem... nem ittam annyit, amennyit elvárt volna a szervezetem - magyaráztam sűrű pislogással, és már kezembe is ragadtam a tasakot, hogy a kukához ténferegve kidobjam a papírral együtt. Csak tudnám, hogy fogok én így inni, ha a szervezetem kilöki magából a vért.
- Menjünk vissza - léptem hozzá, és kezére kulcsoltam sajátomat.

(Clarissa és John szobája)

Még mindig az álmos fejemet dörgölgettem, párhuzamosan haladva a homlokom és a szemeim között, néha tenyerembe foglalva egyik-másik területet. Hát nem tudom, nem alhattam túl sokat, szóval ilyenkor nem is tudom miért vártam magamtól, hogy majd ki tudom dörgölni a szememből az álmot... Ilyenkor kéne azt csinálni, hogy átfordulok a másik oldalamra, vagy csak simán megbizonyosodok róla hogy akit szeretek a karjaimban van, és alszok tovább, és kész. De hát most nem volt a karjaimban akit szeretek, és ez egy röpke alvás után elég furcsa ahhoz, hogy utánajöjjek... Végülis nem tudtam semmi magyarázatot, miért kelt volna ki az ágyból... Ha inni akart, a fürdőben is van pohár, szóval... más mi jöhet még szóba? Éhség? Álmatlanság? Passz... álmos vagyok...
- Clarissa, itt vagy? - szólaltam még meg, ahogy leértem a lépcsőn, és átsétáltam a konyha küszöbéig, megálltam. A lámpafény enyhén elhomályosította a szemeimet, így egy-két pillanatba beletelt, mire ki tudtam venni az elém táruló látványt. Az első amit észrevettem, egy véres tasak volt a konyhai pulton, azután a tekintetem tovább siklott, és megláttam Clarissát... de nem úgy ahogy számíthattam volna rá, hanem a fal melletti kis asztal mellett térdepelve, kezei közt valami papírral, és... körül-belül olyan sápadtan mint aki teli hassal ült hullámvasútra...
- Clarissa... - néztem Rá elhűlten, és lám, máris nem voltam én olyan álmos... Odasiettem mellé, és kezénél fogva húzva fel a földről, s néztem Rá erősen furcsálkozva, miközben átöleltem, de tekintetem nem vettem le arcáról. - Mi a baj? Úgy festesz mint aki kísértetet látott, baj történt? Jól érzed magad? - öleltem magamhoz gyöngéden, és a hátát kezdtem simogatni. Na jó, nem hiszem hogy egy vámpír-boszorkány lehet például beteg, na de hát... úgy fest tényleg, mint aki rosszul van épp.. És ez rémisztő kép, így az éjszaka közepén...

John és Clarissa szobája
Még mindig nyugtalan lelkiállapotban, de viszonylag sietősen termettem a másik szobában. Na most lennék azoknak a bizonyos láthatatlanoknak a tagja, kik a az iskolában csak meghúzva magukat a legnagyobb feltűnésmentességükben vészelik át azokat az éveket, melyek az én életrajzomból valószínűleg kimaradnak. Most mégis retteghetek, hogy rajtakap. De a legkisebb mocorgást sem engedve magamnak ténferegtem egy kisebb általam megszabott mozgástéren. A koromsötét szoba csak rátett egy lapáttal a gyomorgörcsömre, hiszen a sötét- mint bárkinek- ridegséget, bajsejtelmet áraszt.
Nem lopva tovább az időm, téptem le a tasak tetejét, és lassú szürcsölésbe kezdtem. A sűrű folyadékot megízlelve mohón csaptam le az egész adagra, és megállás nélkül öntöttem torkomnak a már oly régóta megjáró táplálékot. Körülbelül a felénél időzhettem, mikor ... fura, kaparó érzéssel a torkomban nyelte tovább szervezetem a nedűt még pár korty erejéig. A következő pillanatban a kaparó érzet erősen ingerlővé vált, és a lenyelt ital visszaöklendezve indult útjára a padlón. A sírás kerülgetett, kezemmel levegőt legyeztem arcom felé. Mi történik? Miért?
Szívem torkomban dübörgött, gyomrom kavargott, szervezetem pedig még több oxigénért könyörgött.
Oké, felfogtam, valami baj van velem. De mi? Először a szédülés, most pedig ez.
Elszörnyülködve dermedtem meg a vértócsára meredve. Nem tudom, hogy ebből John mennyit érzékelt, de a saját gondolataim is fedettekké váltak számomra. Nem hallok semmit. Nem értek semmit.
Kezem még mindig kavargó hasamra szorítottam. De... nem hagyhatom így...Ez egy szörnyű ötlet volt. Lehajolva a vértömeghez próbáltam eltüntetni azt. Mindent beleadva mormoltam a varázsigét, de alig egy apró szikrát láttam csak. Semmi többet. Újra kimondtam a varázsigét. A vér mennyisége láthatólagosan csökkent, de nem tűnt el.Mi lesz már? Gyerünk! Tűnj el! Nemhogy kétségbeestem, hanem a szívroham kerülgetett. Mi van velem? Miért most van ez velem? Mikor... mikor mindennek flottul kell mennie. Mindennek, Clarissa...Nem, itt nem bukhatsz el... Négykézláb gubbasztottam a padló fölött, mert újabb rosszullét következett. Nemcsak én, de eddig elhatározott szemeim sarkába is könnyek buggyantak fel...Ezt nem hiszem el! Rohadtul nem hiszem el! Miért velem cseszik ki megint az élet? Jobb alany nem adódott? Mély levegőért kapkodtam, és még egyszer, de minden dühömet beleadva sutyorogtam el azt a pár szavas, pofon egyszerű mondatot, aminek hála a szokásosnál lassabban, de fel is szívódott az oda nem illő vörösség.
Felülve a padlóra túrtam hajamba, és letöröltem izzadt homlokom, majd az arcomra szökő, s lassan csordogáló könnycseppeket. Próbáltam lehiggadni, és rezgő mellkasomat vízszintesbe helyezve csillapítani. Ez csak egy rossz vicc....egy nagyon rossz vicc...
Elhatározásom, miszerint ezt meg kell tudnom, hogy mi történik, nemhogy csappant, méginkább magasabb megszállottságba hevült, s átszellemülten ugrottam fel, hogy átnézve az összes fiókot, kutassak egy darab papír és ceruza után.
Már az utolsóknál jártam, mikor ki nem szúrva a szemem, megláttam a kellékeket a kisasztalon. Letérdelve mellé, emeltem a kezem a papír felé a tollat szorongatva. S már ...már szinte annyiszor áttanult mondóka volt ez a varázsige... de a második szónál lefagytam. Újból és újból ismételtem,hátha eszembe jut a folytatás...De...de ...mi a jóédes..fúú...mi jön???? Aztán apránként harapofogóval jöttek elő a hiányzó részek, s lassan,de összeállt az ige.
Már szinte remegve rakosgattam egymás mellé a szavakat,s a varázslat bekövetkezett. A sorsom megköttetett.
A kezem a szavak elhangzásának ütemével párhuzamosan mozdult,s végül a lapon megjelent, aminek meg kellett jelennie.


"Méhed magja lassanként virággá lesz, s szirmait bontogatva teremti gyümölcsét eme világra a 9. hónap elmúltával..."

Pulzusom az egekbe szökött, arcom elsápadt, tekintetem eltorzulva ragadt a sorok között. Mi????? Nee....azt nem... nem, nem és nem.
De miért, és hogyan, és... de természetfeletti vagyok, ez nem lehetséges! Nem és kész. Nem, hiszen soha senki nem mondta, hogy lehetséges... és, de... Biztos rosszul olvastam. Újból végigfuttattam szemeim a sorokon. Ez egyértelműbb nem lehetne. És a mágia nem hazudok.
Az én testemben..egy kis csöppség növekszik. Egy kis csöppség, aki ... aki az én csöppségem, és aki... akinek kilenc hónap múlva szüksége lesz az anyukájára, aki...aki én vagyok! Az én csöppségem... Egy kincs növekszik bennem...
Nemhogy nem számítottam rá, nem is számoltam a lehetőségekkel. Épp ez az. Mielőtt teljesen összezuhanok, tudnom kell... Tudnom kell, hogy ki az apa. Muszáj... A könnyeim folyósdit játszva homályosították be a látásomat. Tenyeremet a lap felé tűztem és koncentráltam. Másodpercek múlva a mondat alá egy név körvonala íródott. Csupán egy névé. Egy személyé. Egy személyé, aki... Aki ... Aki John Gilbert.

Hát hazudnék, ha azt mondanám, nem lepett meg... ami ezután következett, mert meglepett, mégpedig nagyon... Addig még rendben van, hogy nem akar együtt lenni, na de nem úgy volt hogy marad? Eddig az volt, vagy én vagyok hülye...? Mi rosszat tettem akkor hogy mégsem...? Mégis haragszik valamiért? Vagy... fél tőlem..? Az istenit, kellett nekem erőltetni...
- Gratulálok John... szuperül építesz kapcsolatot... - morogtam az orrom alá... Naná, zseni vagyok, tényleg, egy randi végére sikerül odáig üldözni a nőmet, hogy nálam aludni se mer... Örülhetek ha holnap tényleg ajtót nyit, és küld valami varázslattal melegebb éghajlatú vidékre...

Magamban morgolódva pakoltam el a vacsora maradékait, habár semmi, az ég-világon semmi kedvem nem volt, de minekután lefeküdni sem volt, hát ez még mindig kellemesebb elfoglaltság volt, mint fent bámulni a plafont. Esküszöm díjazni kéne, ha van olimpiájuk azoknak akik elszúrnak egy randit, akkor én leszek az örök győztes, ez biztos, gyönyörűen végigbukdácsoltam az estét, tíz perc bánat, tíz perc öröm, tíz perc kétségbeesés, tíz perc szenvedély... A végére tényleg épp csak a nyakam nem törték ketté, bár még... - az órára pillantottam a falon -, volt éjfélig némi idő, lehet nem kéne még elkiabálnom, lehet még beront valaki mindjárt, és kettétöri azt is, aztán le van a gond az alvásról..

Végül összenyaláboltam a könyveket, melyeket vacsora előtt pakoltam odébb, beleértve Clarissa könyveit is, amiket nem tudom hogy direkt vagy véletlenül hagyott-e itt, de majd a bál után visszaszolgáltatom neki, nyilván Ő sem szereti ha más pakolgatja el a dolgait, én sem akartam elpakolni saját kútfőmre ami nem az enyém. De most ideiglenesen jobb ha nálam vannak, mint ha itt hagyom szanaszét a lakásban. Így végül egy rakat könyvvel a karomban kapcsoltam le a villanyokat, és mentem fel a szobámba aludni. Még mindig azon törve azt a hülye idióta fejemet, hogy mi a fenét szúrtam el...

(folyt. köv. Elena szobája)

- Valami olyasmi- kacsintottam rá törtető szándékkal az önbizalma feljavításának érdekében. Sem jós, sem Isten nem vagyok én, hogy elmondjam a jövőt és ítélkezzek. Megteszi azt helyettem más is.
- Galamb? Már ne haragudj, de nem úgy volt, hogy a nagyobb állatokra buksz, hmm? - kértem számon fülemben még hangosan csengő szavait, miszerint a mókus is lekicsinylő uraságához. Hirtelen pedig milyen jól összehaverkodott a kisebb termetűekkel. Vagy ez csak csali?
- Hmm... De ...azt hiszem, sejtem, hogy mihez lenne kedved. Viszont...viszont - sóhajtottam színpadiasan. Égből jövő üzenet-e az élettől, vagy más erők irányítanak, de ...meggondoltam magam.
Nem hirtelen ötlet volt, hanem egész éjszakán kezdett felgyülemleni bennem. Szépen lassan kotródott kis kupaccá azon okok száma, amivel eljutottam arra a szintre, hogy kimondjam. - Köszönöm az estét. Holnap este látjuk egymást, lehetőleg kiöltözve- suttogtam ajkaira, egy búcsúpuszit nyomva rájuk, majd pár kacsintást bevetve fordultam sarkon, hogy haza induljak. S lássuk csak az okokat is. Miért tettem? 1. Sok volt nekem ez így mára. 2. Bármennyire is tagadom, rettegek a rémálmoktól. Rettegek, hogy újra szembe jön velem. Azt... az most nem menne. Még vele sem. 3. Valakinek össze is kell pakolnia! Halihóó Mystic falls! Clarissának kedvező fejezet nyílik az életében! Ezt még te sem veheted el. Összeköltözés...Hihetetlen. 4. Báli ruha? Felkészülés kevesebb, mint egy nap alatt? Túl nagy kihívás. 5. Nő vagyok, oké? Van, mikor annyira vágyok valakire, hogy nemcsak megadom magam, de követelem a testiséget, viszont... Nem vagyok sarkonálló, szükségem van, hogy valaki küzdjön értem. Azzal viszont tisztában vagyok vele, hogy ennek nem most és nem ma kell megtörténnie. S a végső ok: Mert megtehetem. Ilyen a természetem. A meglepetés a fegyverem, és lehetek én máglyára kötve, a szitu ugyanaz marad. Nem változom, sosem. Az ember nem változik... csak megtanul egyes helyzetekben viselkedni, helytállni, cselekedni.
Könnyed laza léptekkel vonultam ki, az ajtóban csak egy pillanatra, egy apró pillanatra fordultam hátra, mellyel elérve célom elkaptam tekintetét, ajkaimmal pedig jóéjt-et formázva hagytam el a szobáját.

Folyt: Hotel/Clarissa szobája

- Remélem jóstehetséggel is rendelkezel - simultak ujjaim az Övéi közé, mikor megszorította a kezemet. Bár hangosan nem mondtam ki, de bíztam benne, hogy nem fog nagyon kibukni, ha netán ezután az esetleges találka után is törött nyakkal végzem. Elvégre kitudja mekkora lehet a megengedett távolság Damon szemében, melynek túllépésének esetén már öl. Vagy mekkora lehet az a nézőközönség, mely előtt még nem... Na de Clarissát nem akartam kétségbe ejteni, elég az ha az én fejem fő emiatt.
- Pedig mint látod, nem volt ok az aggodalomra, elvégre galamblelkű vadászt csíptél meg magadnak - feleltem, habár eltöprengeni való kérdés volt, vajon mit is tettem volna, ha már ott és akkor... tudom meg, hogy micsoda Ő. Mondjuk aznap már Erinnel sem végeztem, mégis azért nem árt a gondolat... vajon mikor léptem át teljesen, a gonoszból a jóba...? Mikor kattant a kapcsoló, hogy olyan legyek mint most? És szeressek? És csókoljak egy vámpírnőt, aki minden mellett eltekintve, és mindennel együtt nézve is, a legcsodálatosabb teremtésnek számít számomra, akit valaha érinthettem.
- Mit szeretnék?? - kérdeztem vissza, ahogy vállamnál fogva kissé eltolt, és elhúzódva tőlem, a szemembe nézett. - Hát ha nem volt egyértelmű... akkor valamit nagyon rosszul tudok csinálni... - forgattam meg szemeim, s hajába túrva húztam közelebb magamhoz újra, hogy megcsókoljam. Még véletlenül sem volt kérdés mire is vágyok. De.... volt ott egy apró "de". - Inkább azt szeretném tudni, Te mit gondolsz? Mert... én elepedek érted, de ha most elkezdjük, ma már nem alszol, ezt garantálom... - sóhajtottam, s nagyot nyelve simítottam végig haján. - De gondolom a bál előtt nem ártana mégis pihenni, ha este bulizni akarunk - jutott eszembe, és hát az ilyen bálokon 99%-ban mindig folyik valamiért valaki vére, vagyis ébernek sem ártana majd lenni.

- Ne aggódj, minden rendben lesz - szorongattam mereven tartott kézfejét,elmerengve a gondolaton, hogy vajon milyen irányba lökné-e őt, őket az újratalálkozás. Bár én mondhatni kívülálló vagyok, s beleszólási jogom sincs ebbe az egész mindenségbe, amennyit én maximálisan tehetek, az az, hogy támogatom. Többre itt nem vagyok képes. Még mindig szörnyen kezelem az egész helyzetet, de... nem tudok mit tenni, még sosem történt velem ilyen.
- Pedig, majdnem lefordultam a székről, mikor beadagoltad az egész vadászos cuccost. Nem sokon múlt- pörgettem végig szemem előtt a múlt történéseit,arcomra közben rafinált mosoly táncolt, és igen... Már akkor máshogy viszonyultam hozzá, mint bárki máshoz, bármilyen férfiegyedhez. Nem véletlen? Vagy csak most magyarázom bele? Nem számít, hisz itt vagyok vele, karjai között.Ajkai forrón égtek ajkaimon, kezeimet pedig vállán helyeztem kényelembe, fejemet kicsit hátradöntöttem, hogy szóhoz is juthassak.
- Mit szeretnél csinálni? - Fő az egyenjogúság. Nő vagyok, de azt hiszem, ennyi beleszólási jogot tulajdoníthatok neki. Mondjuk egyszer egy évben.