Magamban némiképpen vidulva szemléltem, miként tömi... mert szó szerint ez volt a megfelelő megfogalmazás arra amit Clarissa művelt az étellel, úgy nézett ki, mint aki egy hete legalább nem evett, sőt, talán több is. Hát most vagy nagyon éhes, vagy már türelmetlen, de az is lehet hogy már nagyon mást szeretne csinálni. Vagy ennyire jót főztünk... sose lehet tudni. Én annál azért lassabba tempóval lapátoltam a kaját mint Ő, de mikor úgy a vége előtt pár falattal rákérdezett jön-e Elena a bálra, azt hiszem körül-belül jóllakottnak is éreztem magam. Különben is, a végén még rájuk gondolva torkomon akadna a falat... Hisz ki tudja milyen rontásokat szórhattak rám mióta utoljára láttuk egymást... igazából csodálom hogy még élek...
- Nem tudom - feleltem, torkom kissé megköszörülve, és kezembe véve a poharam, ittam pár kortyot, miközben hátradőltem a székemen. - De gondolom igen. Úgy hallottam általában megjelennek a férjével ezeken a rendezvényeken. Elena rendszerint elég lelkiismeretes, míg élt, a nevelőanyja vett részt mindenféle ilyen alkalmak rendezésében, szervezésében, és egyebek, úgy tudom mostanság Elena veszi ki a részét ezekből. Gondolom a Miranda iránti tiszteletből... - gondolkodtam el kissé hangosan. Igen, és amilyen jószívű, úgysem tud soha nemet mondani ha kérik hogy segítsen. Bár nem tudom, most hogy terhes, talán nincs is kedve bulizni. Nem láthatok a fejébe... de nem is tudom, melyik jobb, ha ott van, vagy ha nem...
- Igen, igaz, emlékszem rá. De lám, én meg már akkor is igazat mondtam neked, rögtön az elején megmondtam hogy mi is vagyok, vagyis hogy mi voltam - vigyorodtam el, kacsintva rá, és igazából most már így egészen büszke voltam magamra. A "voltam" sokkal jobban hangzott mint a "vagyok". Én most már inkább boldog akarok lenni, vadásszon az aki megunta az életét.
Tetszett Clarissa hevessége. Mellette... tényleg boldog embernek érezhettem magam. Akinek szinte mindene megvan. Épp csak... a lányom utálata volt karcos a mesénk képében, ám de Clarissa... Ő egyszerűen tökéletes volt benne... A mesebeli hercegnő, s bár azt ugyan nem tudom én mit keresek a herceg szerepében, de hogy Ő a hercegnőm, na az egészen biztos!
A kezeiről a mellkasomon nem is beszélve, és ahogy csókolt engem, körül-belül úgy éreztem hogy itt helyben... akar, és akarom Őt én magam is! Még hogy kérdezett is, hiába, mert válaszolni egyszerűen lehetetlen volt, olyan hévvel csókolt, és lehetetlen volt nem viszonozni... Egy ilyen felhívásra hogyan lehetne ugyan reagálni?? Hát úgy hogy kezeim a derekára siklottak, és szorosan húztam magamhoz, ölelve és csókolva testét, ajkait... úgy hittem ez bőven elégséges válasz is lesz rá, hogy igen, éhes vagyok, de nem az ételre hanem ŐRÁ!

Közelebb csúsztam hozzá a székkel, a pirinyó kis távolságot is eltüntetve közöttünk. Ez már csak egyféleképpen lehetne élvezetesebb. Ruha nélkül. Mi tagadás, ha választani kellene a főzés és a szex között, akkor dilemmám rövidtávú gondolkozásnak felelne meg. Azzal a vigyorral képén,-mellyel tulajdonképpen kinevet,-szinte rabul ejt minden egyes másodpercben. Rabul ejt, s foglyának titulál. Csak egyszer találkozzon szembe vele az ember, többé már nincs kiút.
- Én is szeretlek - mosolyogtam, miközben az ételt mohón adagoltam a számba. Végezni akartam, oké? Gyorsan. Így is történt, fél perc, s a villa nekiütközve a tányérnak csengett fel, én pedig még javában rágva tettem hozzá. - Kész vagyok!
Csendben hallgattam,ráadásul rágtam, miközben elmesélte, hogy előbb menne be a kórházba robotolni, mintsem egy lépést tegyen a megbocsátás felé. Tudom, hogy nehéz, és olyan lépcsőfok ez, mely magasságával megnehezíti a keresztüljutást, de azzal is tisztában vagyok, hogy képtelen lesz haladni. Ha nem mer rálépni erre a lépcsőfokra, akkor már nem fogja elérni a lépcső tetejét. Onnan már csak lefelé vezet az út.
- A lányod..Ott lesz a bálon? - kérdésem feltevésekor kicsit meginogott a hangom. Nem az ötlet felvetésével volt a bajom, csak nem tudom, hogy ennyi idő után Ő, hogy fogadná a jelenlétét, s miként hatna rám?! Bár az utóbbi a legkevésbé is érdekelt volt most számomra, hiszen rajta van a hangsúly. Maga a tény, hogy visszavonulót fújna, megrendítette a hitemet a bocsánat minél hamarabbi megkaparintásától. De reményen lankadhatatlan.
Míg ezen agyaltam, Ő játékosan az orromra koppintott.
- A félrevezetés az egyik bevált módszerem - kacsintottam rá. - Emlékszel? Első találkozásunkkor bérgyilkosnak vallottam magam. Most vagy akkor hazudtam, vagy most neked. Nem is tudom - biggyesztettem államra mutatóujjamat, ezzel párhuzamosan elgondolkodtatást kifejező maszkot is festettem rá. Mesterségünk címere nevezetű játékban azt hiszem a verhetetlenség határát súrolom.
- Én még jobban - tapadtam ajkaira kezemet mellkasára csúsztatva. A hév... ő a ludas. Ő volt az, aki miatt most oly szenvedéllyel csókoltam, mint...ahogy megérdemelte. Amennyit kaptam, s attól kezdve is egyfolytában kapok, szinte köszönömök hadaival sem kiváltható. Tökéletes, hát megmondtam, nemdebár?
- Éhes vagy még? - kúszott arcomra egy kaján vigyor,s ajkaim felháborodva kaptak ajkai után, mivel nem engedélyezték, hogy elszakítsam egymástól őket. Olyanok, mint a szíveink. Még az erős ellenállást bizonyítóknak is erőfeszítés, hogy távol tudják tartani egymástól őket. Összetartoznak, ez nem vitás.

Khm... na jó, lehet hogy gonoszság, de a zavarát látva csak még szélesebben vigyorogtam. De hát... annyira tetszett. Tetszett ahogy hívott, és emellett imádtam nézni, ahogyan zavarba jön... tüneményesen gyönyörű volt tőle... egész arca még a szokásosnál is tündérszerűbb... varázslatosabb lett... egyszerűen annyira gyönyörű volt, hogy a látványától is részegnek éreztem magam... megrészegített a szerelem...
- Ugye tudod, hogy imádlak? - kérdeztem a vigyorommal még mindig magamon, és úgy gondoltam, ha bármikor rossz kedvem lenne, csak ezt az arcot kell magam elé képzelnem, s minden bajom, bánatom azonnal szerte is foszlana. Én nagyon élveztem a helyzetet, és tetszett az arckifejezése is, de nem akartam azért hogy miattam legyen ennyire zavarban, elvégre semmi olyasmit nem mondott ami "baj" lenne. Épp ellenkezőleg!
- Inkább elmegyek dolgozni - ráztam meg a fejem komolyabb ábrázattal szemlélődve erre a gondolatra. Igen... a lányomat... persze, aztán megint jöhetne Clarissa kivakarni a bokor alól, mert Damon biztosan keresztbe is törné, sőt, ha a legutóbbi találkát nézzük, talán előbb szárazna szívna, aztán törné nyakam, és végül levenné a gyűrűm. Kétlem hogy még egyszer a család közelébe engedne... Szóval még ha mennék is, csak olyankor lehetne ezt megtenni, mikor Damon nem őrködik Elena felett.
Nem, én is bíztam benne hogy nem fogja megbánni, és nem menekül sikítva tőlem két nap együttélés után. Az egyrészt merőben összetörné minden reményem hogy tudok normálisan élni, másrészt a szívem is, hogy a nő akit szeretek, elmenekül.
- Hékás, most miért mondod? Te fogalmaztál kétértelműen - koppintottam játékosan az orrára, de mosolyogva. - Különben is, kikérem magamnak, még soha életemben nem dugdostam nőt a szekrényembe. Inkább nekem kéne majd átnéznem a dolgokat mindig ha hazajövök a munkából, nehogy az ágy alatt, vagy a szekrényben maradjon a postásfiú, vagy egyéb napi vendég, aki nem bírt ellenállni a város leggyönyörűbb nőjének - mondtam hasonló humorral mint az Övé, nem bántásból, hisz én is csak annyira gondolom komolyan hogy neki szeretője lehetne, mint ahogy Ő velem. És bíztam benne hogy Ő picit sem gondolta komolyan, elvégre soha nem kéne nekem más nő, mikor itt van Ő!
De nem tehetek róla, a feltételezés hogy félhet tőlem... mégis elkeserített. Hiszen minden valaha volt tettemnél, minden kioltott életnél, minden megkínzott vámpírnál, minden létező gonosz tettemnél jobban sajnáltam azt, amit Ővele tettem... és ha lehetséges lenne, az egészet kitörölném a létünkből, minden fájdalmat amit okoztam neki... minden rossz emlékét rólam...
Csak akkor néztem fel arcára újra, mikor keze a kezemhez ért. Meleg érintése bizalomról árulkodott, ahogy szavai is, mégis rossz volt az emlék. Kegyetlen állat voltam... Annyi ideig hittem a vámpírokat szörnynek, hogy nem néztem közben tükörben... pedig akkor láthattam volna, hogy a szörny én vagyok, nem pedig Ők...
- Szeretlek - mondtam komoly, őszinte hangon. Szavai, kis viccelődő mosolya jó jel volt, mégis aggódtam, mit érezhet ott belül, mélyen magában, mit érezhet... irántam, vagy tőlem... - És esküszöm, hogy soha az életben, semmilyen módon sem foglak bántani többé - emeltem fel kezem, és simítottam végig az arcán szeretettel. - Soha! - mondtam szilárdan, és újra odahajoltam hozzá, hogy megcsókoljam. Megcsókoljam... hogy tudja... ezt úgy értem, hogy tényleg SOHA és SEHOGYAN, mert ha bántanám, előbb halnék bele magam, mint hogy az Ő arcán szétfuthasson a bánat miatta... miattam.

Zavartan kapaszkodtam az étel látványába, hátha azzal, hogy én kizárom ŐT, meg is szűnik, s eltűnök. Kényelmetlenül éreztem magam, nem csoda azután, hogy jóformán a férjemnek neveztem. Ha nem a folytonos hisztijeimmel, kirohanásaimmal, akkor a túlzott akaratlanul feltörő "nyomulássommal" fogom elüldözni mellőlem. Remek.
Kisvártatva csitulni kezdett frusztrációm,s fel-felleselkedtem szemeibe, az arcán elterülő fülig érő mosoly nem segített önmagamba való visszarázódásba.
- Mondjuk elmész dolgozni, vagy meglátogatod a lányodat - motyogtam az éppen eszembe jutó ötleteket. Még mindig a kis magánszférámba begubózva ücsörögtem ott mellette, de ...aztán témaváltás következett, mellyel egyetemben mindenfajta aggályom elillant, s maradt Ő, s égető csókja ajkaimon.
- Igen. Tudom, hogy nem fogom megbánni - mosolyogtam boldogan, hangom, mint egy a tengerbe egyre mélyebbre bukó cetli, átitatva reménységgel és bő hálával, melyet szelíd mosollyal köszönt meg.
- Húúha...valakire nagyon ráférne egy kiadós alvás. Drágám, úgy értettem, hogy ha ideköltöznék, akkor a szekrényben bújtatott nőcskéknek annyi - magyaráztam ki a helyzetet, csak remélve, hogy nem veszi magára, hiszen nagyon szeretem. Az egyedi feszültségromboló humorommal nem szeretnék a romokból újabb problémahegyeket építeni.
Keserű oda nem illő mosoly lézengett arcomon belülről emésztő kérdése hallatán.
- Drágám, nem, dehogy. Nem úgy akartam. Én bízok benned. Nézz rám, John - csúsztattam kezem kézfejére, talán impozánsabban hat a meggyőzésben. - Bízok. Jobban, mint magamban és hidd el, semmiféle kétely nincs bennem feléd,semmikor, s soha többé, sőt akár alá is írom, hogy mostantól engedély nélkül leteperhetsz - mosolyogtam bátorítóan - Már nem hagyom annyira magam, mint akkor - kacsintottam rá kaján vigyorral összekötve. Remélem, hogy megtette a hatását, s sikeresen meggyőztem arról, hogy nem félek tőle. Fizikailag TŐLE már nem.

Azt hiszem biztos lehetek benne hogy minden kétséget kizáróan elég valószínű, hogy az imént... Clarissa majdnem a férjének hívott... vagyis kvázi annak is hívott... amitől pedig nekem egyik felemben bő 12 másodpercre minden szál szőr felállt a hátamon, miközben a másik felem ellen éppen pezsgőt bontva ujjongott... hogy Ő engem, és itt, és pedig most, és ENGEM... Vagy azt már mondtam? Persze ez csak egy könnyed elszólás, mégis nekem most elég sok jelentésértékkel bírt, ami egyszerre volt lenyűgöző és csodálatos, és közben rémisztő és félelmetes... És közben képtelen voltam véka alá rejteni a vigyoromat.
- És én mit fogok csinálni, míg te elsajátítasz éppen mindenfélét? - érdeklődtem, arcomon még ugyanazzal a levakarni nemigen lehető vigyorral.
Vagy... na jó, azért mégis lehetett, hiszen nem vigyoroghattam mint a vadalma, miközben olyasmiről beszélünk, mint az összeköltözés... legalábbis míg azt néztem, miként gondolkodik a lehetőségen. Igen, én szerettem volna, és ezt bólogatva hoztam is a tudtára. Ő volt életem első olyan nője, akit úgy szerettem, hogy szerettem volna minden reggel viszontlátni...
- Tényleg? - kérdeztem vissza újra azzal a szájrepesztő vigyorommal, amit az imént kissé visszafogtam, míg várakoztam, ám de erre a mesés hírre már nem is tudtam volna tartóztatni, kirobbant az magától!! - Nagyon bízom benne hogy nem fogod megbánni. Ha rajtam múlik nem fogod! - keltem fel a helyemről, és Őhozzá hajolva adtam csókot a szájára. Nagyon-nagyon boldoggá tett! Legalább olyan boldoggá, mint amikor elfogadta a gyűrűmet. - Drágám, ha el akarsz bújni előlem, rossz házat választottál, mert minden búvóhelyet ismerek - ültem vissza a székemre, de továbbra sem lankadt vidámságom cseppet sem, lehet teljesen idiótának tűntem, mégis egyszerűen... boldog voltam. - De miért is kell engem szemmel tartani? - vontam fel szemöldököm, kíváncsian szemlélve arcát. Erre biza kíváncsi lettem.
Ellenben ez a nő tényleg tehetséges, mert mégiscsak tudott olyasmit is mondani, amitől az az egész boldog és önfeledt vigyor úgy ahogy volt, mint egy mesében, huss, szétfoszlott, és megjelent helyette bennem a félelem...
- Most komolyan attól félsz, hogy én bántanálak még téged...? - kérdeztem szomorúan, hiszen ha még mindig fél tőle hogy bánthatom... akkor valamit nagyon-nagyon rosszul csinálhatok, hiszen annyira akartam, hogy ne érezzen ilyesmit tőlem... Tudom, hogy bántottam, és ez nem megbocsátható, de hát... hát akkor még más voltam, de épp ott, épp azért... épp Ő volt, aki megváltoztatott véglegesen... Nem akartam hogy féljen tőlem. BÁRMIT megadtam volna hogy ne féljen...!

- Ne butáskodj... Én nem leszek az a fajta nő, aki éhezteti a férjé... a barátját- javítottam ki magam gyorsan miközben szemeimet a villára szegeztem. Mintha a szégyenlős kis hisztérikus kamaszlány lennék, aki meglátta a legújabb trendet és kikölcsönzi, de közben annyira vágyik arra, hogy a sajátja legyen, hogy az álmai egybemosódnak a valósággal...Pontosan így nézhetek ki. - Ha kell, holnap nekikezdek az elsajátításához- hangsúlyoztam eltökélten, majd gyorsan hozzátettem - Inkább legyen holnapután! - igen, a holnapután sokkal jobb.
- Hogy? Azt kéred tőlem, hogy költözzek hozzád? - ámultam-bámultam mesésen vágyakozással feltöltött csillogó szemeibe. - Én... Nem is tudom, hogy mit mondhatnék... Na,jó, de, tudom. Én... - töprengtem a válaszon, miközben villámmal az ételt túrtam, mint a kisgyerek, aki a megfelelő alkalomra vár, hogy az egész tányér kelbimbót a virágcserépbe rejtse. Pedig,szó se róla! Csupán a válasz annyira lefoglalt, hogy a külvilág inkább háttérré éleződött ki, mintsem a középpontban állt.- Tudod, mit? Hozzád költözöm - mondtam ki véglegesítve, és visszavonhatatlanul döntésem. Meggondolatlan, s megfontolatlan? Minden bizonnyal. De már rég eljutottam arra szintre, hogy mikor vele vagyok, az ésszerű döntések ösztönösen minél távolabb taszítják magukat tőlünk. Tiszta és egyszerű kémia.
- Szerintem mi már kiestünk, abból a kategóriából, ahol jelentősége lenne a korai, és nem korai ellentétek kimagyarázásának. Ráadásul legalább szemmel tarthatlak. Egy ilyen házban elég sok hely leledzik, amely búvóhelynek alkalmas - mosolyogtam rá az ötlettől felvidulva. Hiszen... nem minden nap kérik meg az ember lányát arra, hogy a hercege palotájába költözzön. Na, majd egy lovat is beszerzünk, de az már a legkevesebb. - Ábrándoztam tovább magamban .
- Csinos hölgy nagyon örül a meghívásnak és szívesen el is menne, csak aggasztja a múlt báli rossz benyomások - vágtam hozzá egy " ez bizony így van" arckifejezést, miközben ujjamon oly' nagy becsben tartott gyűrűmet forgattam.

- Nem baj, együtt vagyunk kezdők, és együtt tanulhatunk. Vagy... ha nem akarod, akkor mi majd olyan kajarendelős pár leszünk, meg étterembe járós, vagy... ilyesmi - kacsintottam vigyorogva. Majdnem kicsúszott a számon egy harmadik lehetőség is, miszerint akár fel is vehetünk egy bejárónőt, olyat aki főz, és akkor nekünk csak egymással kell törődni, ám de... aztán eszembe ötlött még épp időben, hogy ez egyrészt azt eszközölné, hogy előbb össze kéne költöznünk, hiszen még épp csak hogy járunk... emellett pedig, másrészt azt, hogy még a hosszú távnál is hosszabbra tervezünk... Ami mondjuk igaz lenne, hiszen nincs más vágyam, csak hogy velem legyen. Nem is akarok belegondolni, hogy egyszer akár meg is unhat és kidob, vagy egyéb ok miatt szétmenjünk, hisz én komolyan gondoltam, hogy Vele és csak Vele akarok lenni, míg élek.
De úgy látszott nem is kell mondanom semmit, mert mintha csak magától is megérezte volna a szavak mögötti jelentésérték halovány gondolatát...
- Nos... esetleg arra is, hogy én szívesen élnék Veled. Mármint... egyrészt, én komolyan akarok Veled lenni, nem csak úgy heccből. Hanem tényleg. És szeretném ha minél többet lehetnék veled. Tudom, hogy csak nemrég ismerjük egymást, és még kevesebb ideje vagyunk együtt, de részemről nem is lehet kérdés hogy szeretlek, és hogy nagyon szívesen élnék veled. De nem tudom Te mit szeretnél. Korainak találod-e, vagy sem? Esetleg simán nem akarod még? De akár... hát nagy ez a ház, kipróbálhatnád milyen velem élni. És ha nem tetszik, akkor nem erőltetlek magamhoz... - ajánlottam fel a gondolataimat neki, miközben a poharába bort töltöttem, majd magamnak is ugyanazt.
- Csinos hölgy alatt téged értettelek - válaszoltam fejem megrázva, és az ételbe túrva közben a villámmal. - És nagyon meg lennék tisztelve, ha eljönnél velem. Ilyen gyönyörű partnerrel még soha nem volt alkalmam menni - néztem csillogó, gyönyörű szemeibe. - Egyébiránt holnap. Este, hogy pontos legyek. A Lockwood-ék birtokán lesz. A polgármester családja. Rendszerint ott van ez a bál.

- Túlbecsül engem, doktor úr- kacsintottam rá, majd hozzátettem- Csak a kezdők szerencséje - egyértelműsítettem, hogy attól, hogy most ez egész jól sikerült, a konyha és én örökös ellenségek maradunk. Legalábbis egy ideig. Bár egy cseppnyi mágiával ez is kijátszható.
- Értem. Ezzel arra utalsz, hogy? - kérdeztem vissza gondolaira hangsúlyozva. Jó...Persze, biztos nem arra utal, hogy egybeköltözhetnénk. Tudom, csak, azért mégis ott lappang beleül valami, ami arra sarkall, hogy ezen agyaljak. Talán a kíváncsiság. Azért... hűséggyűrű, és egy varázslat, amit velem akar lebonyolítani, és amivel a kezemben tartom majd a lánya, és az Ő életét... Ráadásul mindezt egy randin. Nem hiszem, hogy meglepődnék, ha még ezt is bekalkulálná a napba.
- Bort, köszönöm - fogadtam udvariasan felajánlását. Nocsak, milyen jól áll neki az úriember szerep. Ezt nem lett volna érdemes figyelmen kívül hagyni.
- Ez most vagy egy jól elővezetett meghívásnak ígérkezik, vagy egy elkéretőzésnek nélkülem, viszont akkor elég rossz ötlet volt felhozakodni a csinos hölgyekkel - felemelve a villát, ingattam felé. - Mikorra is esedékes? - kérdeztem vissza közömbös hangnemben, miközben beemeltem az első falatot a számba.

- Miért, nem tetszik az ötlet? Pedig te már csak a szépségeddel is megnyernéd, az esztétikánkkal nem lenne probléma - dicsértem Őt is, és közben kerítettem még két poharat, valamint a hűtőből bort, meg üdítőt is vettem elő, hogy választhasson. Mindkettőt letettem az asztal közepére, majd magam is helyet foglaltam.
- Arra, igen, lényegében véve ezt szerettem volna a tudtodra hozni - mosolyogtam Rá, és néztem hogyan szed bőségesen mindkettőnk tányérjára. - Neked is jó étvágyat - feleltem, majd a borosüvegre, és az üdítőre böktem. - Tölthetek valamelyiket? - kérdeztem kedves, udvarias énemet csillogtatva.
- Nem tudom tudod-e, de itt a városban elég nagy kultusza van a buliknak, és ezek közt a legnagyobb jelentőségű az Alapítók bálja. Az a tipikusan puccparádés ünnepség, de... alapítóknak társadalmilag kötelezőnek mondható, és egyébiránt nem rossz, mert a bizonyos hölgyek csodásan festhetnek egy-egy estélyiben - kacsintottam Clarissára, a bókkal utalva rá hogy Ő bizony varázslatosan nézhet ki egy estélyiben. Bár nekem minden másban is varázslatos volt.

- Főzőműsor? - kérdeztem vissza egyből kicsit sem furcsa ötlete hallatán.Remélem, tisztában van vele, hogy elég abszurd, hogy engem bármi ilyesmire elrángasson. Azért nem őrültem meg. Ennyire.
Lassan a teríték is az asztalra került, úgyhogy mi is letelepedtünk a székekre.
- Szóval, arra akarsz célozni, hogy már nem menekülhetek tőled, hmm? - vigyorogtam felüdülten. Máris jobb, hogy túllendültünk ezen az egészen. A végén még hasonlítani is fog egy normális randihoz. Nő létemből fakadóan álltam fel és a tálból nagy szeleteket pakoltam mindkettőnk tányérjába. A mennyei illat hatására a nyál is összefolyt a számba.
- Jó étvágyat!

- Jól van na, ne köss belém, szerintem emellett a helyzet mellett el lehet nekem nézni ha nem ragadt meg minden részlet. Nekem úgyis csak annyi lesz a dolgom hogy túléljem - legyintettem rákacsintva, és levakarhatatlan mosollyal az arcomon. Most már azért jóval nyugodtabban. Clarissát meggyőzni volt a legnehezebb része a dolognak, efelől nem volt kétségem. Ha ez sikerült, már minden sikerülni fog! És hát... ha már egyszer a jelek szerint vannak valahol valakik akik drukkolnak nekünk... akik nem is lehetnek itt... nos, ha Ők velünk vannak, ugyan kik lehetnének ellenünk?
Kissé elgondolkodtam miként is lehetne akkor megfigyeltetni Elenáékat, hogy tudjuk mikor jön el az idő, de... én inkább amondó voltam, két oldalról kellene égetni a gyertyát. Az egyik oldalon a kórházból kérni valakit hogy figyeljen, ami nem lehet nagy gond, ott dolgozok, majd valakit vagy megkérek szépen, vagy megvesztegetek szépen, majd amelyik jobban megy. De emellett még valakit akartam keresni. Valakit, aki a házuk körül, Elenát magát figyeli, elvégre a kórházban nem mindig van bent ugyanaz a személyzet. Egyrészt. Másrészt sosem lehet tudni, Elenára hol jön épp rá a szülési állapot, nem kockáztathatjuk hogy máshol, másik kórházban, vagy akárhol máshol induljon el a dolog, és ott haljon meg valahol, míg mi nem is tudjuk hogy már ott tart... Így úgy határoztam, lesz valaki aki a kórházban figyel, és lesz egy másik valaki, akit felbérelek, hogy Elenát kövesse. Na persze csak diszkréten, nehogy Ő maga rájöjjön erre.
- Elintézem - bólintottam rá végül a szavaira, s úgy gondoltam ezen tovább nem is aggasztom Őt, főként mivel hogy a vacsoránk is késznek tűnt nyilváníttatni. - Szerintem szuperül néz ki - válaszoltam dicsérőn, Clarissa mellett megállapodva, amint megszemléltem kész művünket. - És az illata is nagyon jó, szóval ha az íze csak fele ilyen jó, már mehetünk egy főzőműsorba - vigyorodtam el, és Clarissa nyakába csókoltam. Aztán megfordulva a szekrényből két tányért vettem elő, a fiókból meg evőeszközöket gyűjtöttem magunknak. - De azért azt ugye tudod, hogy mostanában akkor nem is mehetsz tőlem túl messzire, mert ha túl messze mész, nem csak a szívem szakad meg, de még az életünk is múlhat rajta - mondtam, miközben az asztalra rakosgattam a terítéket, a könyveket meg egy kupacba gyűjtöttem, aztán átraktam őket a szekrényre, hogy ne legyenek útban se, meg az összképünket se rontsák.

Mosolyogva fogadtam hálás tekintetét, érintését, csókját. A kezdeti elszontyolodása után felüdülő érzés volt őt a boldogságtól kiszélesedő vigyorral látni. Ahogy hozzám simult, éreztem, hogy jó döntést hoztam. Meg fogom tudni csinálni! Bár ősi, és nem épp természethez hűen ragaszkodó mágiához kell nyúlnom, de lesz oly' kegyes velem az ég, hogy segíteni fog. Mert megérdemlik, és önzőség ide, vagy oda, én is megérdemlem kicsit a boldogságot, ami egyben őt takarja.
- Ennyire figyelsz te rám, hmm? A varázslatnak pontosan akkor kell elhangoznia, mikor lányod életét veszti. Pontosan akkor kell téged betemetni. Sem előtte, sem utána. Mert az összeköttetést az anyaföld és - szívére helyeztem tenyerem- ez fogja megteremteni, a gyertyák csak felerősítik, az általam kimondott szavak szárnyra keltik a mágia démonját.Meglátjuk, mennyire lesz kegyes hozzánk. Viszont kellene nekünk egy kém a kórházba, aki jelez, hogy mikor kezdhetjük, különben... Tudod, hogy mi lesz különben. Úgyhogy, ha már ilyen szépen vállaltad, akkor amellett, hogy légzési gyakorlatokat kezdesz beiktatni napjaidba, ráállíthatnál valakit az ügyre- magyaráztam könnyen véve a dolgot, mintha hétköznapi cipőfelhúzást vázolnám fel. Pedig olyan sokoldalú összetett dologról van szó, melynek pontosan akkor, pontosan ott tökéletesen kell működnie. Nincs kecmec, nincs újrajátszás. Sok szerencsét magunknak.
Isteni illatok csücsültek orromba, kész a vacsora. Összecsapva tenyerem, nyitottam ki a sütőt, majd kiemeltem délutánunk gyümölcsét.
- Szerinted, mennyire néz ki ehetőnek?

- Rendben. Ostoba vagyok, elvakult, eszefogyott, meggondolatlan, és bármi amit még mondhatsz Rám, viszont akkor is szeretlek, és akkor is megbízok benned, és én akkor is azt szeretném ha Te csinálnád. Benned bízok! Feltétel és kétely nélkül. Az én életemet, a lányomét, sőt, talán még az unokámét is odasorolhatjuk... ha választani lehet, én csakis és kizárólag RÁD bízom, mert nem létezik a Föld kerekén olyan ember, akiben jobban bíznék nálad - válaszoltam szilárd elhatározással, cseppnyi megingás nélkül, nézve végig Őt, s a szemeit, és követtem, hiába lépett el előlem, én utánaléptem, és nem akartam hogy eltávolodjon. Persze, talán hülyeséget teszek, ostobaságot kérek, talán hiba, sokminden lehet talán, de én akkor is Őbenne bíztam! Ez most nem egy kis egyszerű ügy, nem egy vadászat, vagy nem csak ÉN, ez most sokkal komolyabb, és én a legjobbat akartam! És biztos voltam benne hogy ez Clarissa!
Láttam szemeiben az elhatározást, a komolyságot... láttam hogy biztos a dolgában, hogy nem akarja... hogy vonakodik... ám én nem hátráltam meg, vártam... Ha nemet mond, én esküszöm le is térdelek elé, csak vállalja el ezt...
De erre végül nem volt szükség, mert megadta magát... megadta, és azt mondta megteszi...
- Ezt akarom, igen... - bólintottam újra meg újra, és két kezembe fogva arcát, csókoltam meg homlokát, majd száját, utóbbit többször is egymás után. - Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm neked! A hálám életem végéig üldözni fog! Szeretlek! - csókoltam száját néhány szavanként újra és újra, majd végül magamhoz öleltem, szorosan, erősen, arcom hajába temetve. - Tudom hogy nagyon ügyes leszel, bízzál magadban. Tudom, hogy menni fog, sikerülni fog, és semmi baj sem lesz! - mondtam Őt ölelve, majd kissé elhúzódva néztem szemeit. - Mikor csináljuk? Mikor csinálod meg? - kérdeztem kíváncsian, szinte csüngve várva válaszát, én minél előbb szeretném, amilyen hamar csak lehet, hiszen minden perc, óra, és nap számíthat... és ha várnánk, még tán meggondolná magát...

- Te... - hátráltam egy lépést, mielőtt folytattam - tényleg az én kezembe adnád a lányod életed? És a tiedét is? - a saját fülemnek hitetlenkedve rázogattam fejem, szemhéjaimat összepréseltem, majd résnyire nyitva, homlokomat ráncolva folytattam.
- Ostoba vagy. Én... nem vagyok alkalmas rá, hiszen... az erőm beszámíthatatlan, te is tudod. Attól, hogy szeretsz még visszaszerezhetnéd azt a csöppnyi eszed, és beláthatnád, hogy elvakult vagy. Most igen. Imádlak és szeretlek, de most nem cukorkákban játszunk, itt élet a tét. Életek. Lehetne annyi felelősségérzeted, hogy erősebbet keresel nálam, ha pedig nem ismersz, akkor örömmel segítek, de... - sóhajtottam fel, miközben beletúrtam hajkoronámba. Zaklatott voltam. Nem is kicsit, viszont...Már egyszer kimondtam valamit. Talpraesett nő vagyok, aki szeret ragaszkodni első megfontolásából származó döntéséhez, hiszen tudományosan bizonyított, hogy a másodikból csak rossz sülhet ki. Mégis... Meginogtam. Elég nekem csillogó szemeibe nézni, rémült tekintete ugyanúgy rányomja a bélyeget, mint fájdalmát rejtve suttogó szavai. - De, ha azt akarod, hogy vállaljam, hogy tegyem meg bármi is lesz a következménye,hogy őrültséget műveljek, hogy kockáztassak, hogy az életeteket tartsam a kezeimben, akkor megteszem. Érted és a lányodért - suttogtam darabosan a szavakat, mintha harapófogóval húznák a fogamat. Kicsit aggaszt, hogy mit fog erre reagálni, és félek, hogy hibát követtem el. Súlyos hibát.

Egyik felem megértette hogy Clarissa fél. Persze, hiszen szeretem, hogyne érteném... értettem, viszont képtelen voltam eldönteni hogy magában vagy bennem bízik-e kevésbé... attól fél-e jobban hogy ha baj történik, Ő nem lesz képes visszahozni, vagy én nem leszek képes visszatérni? Pedig én bíztam Őbenne és az erejében is. Nem kételkedtem benne hogy a gyűrűm feltámaszt, de abban sem, hogy ha mégsem tenné, akkor Ő maga is képes lenne visszahozni engem. Tudom, hogy a boszorkányok képesek rá. Ő is képes lenne, én tudom! Bíztam benne, még ha Ő nem is tette magában. Én igen. De nem akartam hogy még inkább kiboruljon, először hát hagyni akartam, hadd nyugodjon meg, hadd készüljünk fel, és akkor újra megpróbálom majd megértetni vele... elfogadtatni... hogy nem küldök mást a "csatába" magam helyett, mikor én itt vagyok, és készen állok, és mellettem van egy olyan személy, akinek hatalma van segíteni ha kell, és akiről tudtam, bízhatok benne, mert nem hagyna elveszni... tudtam, bíztam... én tűzbe mennék érte, és bíztam hogy Ő is megtenne bármit hogy n kelljen itt hagynom Őt..
Ám de a szándékommal, hogy időt hagyok neki a szavaim és akaratom elfogadására, nem igazán akart összecsengeni, hogy ily hamar és ilyen különös módon... akadtunk rá a megoldást nyúltó igére. Minden bizodalmam és örömöm mellett is, féltem... hogy Clarissa nem akarja majd megtenni nekem, s akkor nem tudtam, hogyan is viselné el, ha nem engedve neki ebben, igenis megcsináltatnám, ha nem Vele, hát akkor egy másik boszorkánnyal. De én nem akartam mással, Vele akartam, Ő volt a legjobb és a legbiztosabb pont nekem az életben, nem akartam volna másra bízni hát a magamét...
- Én is szeretlek téged, mindennél jobban szeretlek - válaszoltam, miként Ő mondta nekem, és szemeiben próbáltam megtalálni azt amit vágytam... a megadást, hogy megteszi nekem amit kérek... és a választ... vajon hozzám jönne-e egyszer majd, ha kérném... Jó, nem vagyok egy házasulós fajta, és nem tudom Ő mennyire az, viszont tudtam, hogy ez a legszorosabb kötelék, melyre vágyhattam Vele, hisz ez körül-belül olyan jelentőségű lépés lenne... nekem, mintha megszeghetetlen esküt tenne, hogy nem fog elhagyni, és én is ugyanúgy. Hogy nem jön rá egyikünk sem mondjuk... 1 hét, 1 év, vagy 10 év múlva, hogy szép volt, jó volt, de elég is volt. Mert én úgy éreztem az Ő eltávozásával lenne végem nekem is. Nem tudom milyen bűbáj áramlik belőle, de... engem örök időkre a rabjává tett, amíg csak élek...
De ha nem is akarna hozzám jönni, akkor is tudom hogy most biztosan szeret, és amennyi idő nekem megadatik vele együtt... az az idő az életem, és annál jobbra, szebbre, soha nem is számíthatnék, mert még Őt sem érdemlem meg, nem még hogy leéljek vele egy egész embernyi életet.
- Én is megijedtem - simítottam végig karjait, és amikor a keze arcomra siklott, tenyerébe csókoltam. Igen, bevallottam, megijedtem. Féltem hogy baja lesz! Nem mert Elena megmentése is elveszne nélküle, hanem mert ha neki bántódása esik, az kizárólag az én hibám lesz, és mert végtelen szerelmet éreztem iránta. Nem lehet baja miattam!
Azt viszont elképzelni sem tudtam volna ki lehet aki segítene nekünk, és ugyan honnét... vagy... talán... talán mégis lehet halovány gondolat, mely lehetséges... Bár nem tudom, hiszek-e én egyáltalán a másvilágban, habár... egy vámpírboszorkánnyal a karjaimban, ugyan mi is lenne lehetetlen??
De ábrándos elmélkedésemet füstbe is küldte, hogy Clarissa kimondta azt a néhány szót, melyet semmiképp nem akartam meghallani, mégis hallottam... "nem vállalom" ezt mondta, és engem kétségbe ejtett. Kétségbeesett arccal hallgattam Őt, könyörgőn bámulva szemeibe, fogva kezét, s elmémet űzve, hogy találjon megoldást, vegye rá Clarissát, hogy változtassa meg a szavait... mert nekem Ő kell! Nem állítanám hogy egészen világos volt amit a varázslatról magyarázott, bár a föld alatti rész az megmaradt... de még az sem aggasztott, szemernyit sem. A szívembe fájdalom hasított amiért Ő sírt, és amiért láthatóan kétségbe volt esve, én mégsem akartam másként dönteni, nekem akkor is ő kell! Elfordult, de én megkerültem Őt, és magamhoz húzva öleltem át szorosan, hogy arcát nyakamba fúrhassa, fejét vállamra hajthassa, hogy vigaszt találhasson... és hogy két kezemmel tarthassam, nehogy el akarjon tűnni...
- Kérlek Clarissa... - mormogtam a fülébe, kérlelő, könyörgő hangon. - Könyörgöm, mindenre ami szent... kérlek... tedd ezt meg nekem... mond el ránk a varázsigét. Bízz bennem, és magadban, hidd el, kérlek, meg tudod csinálni, és visszatérek majd hozzád! Nem lesz baj! Kérlek... nem bíznám ezt senki másra, sem az én életem, sem Elenáét, csak Rád! Kérlek... Nem fogok végleg kihunyni, a gyűrűm még SOHA nem hagyott cserben. Te magad is láthattad, feltámadok teljesen sértetlenül! A gyűrű visszahoz! Bízzál, kérlek!

- Bonyolítom? John! Az életedről van szó. Leszarom, ha hegyet kell másznom, vagy levágnom az összes ujjamat, mert a bonyolultabb módot kell választanom, de ha az a retek gyűrű kicseszik velünk...Nem, nem kockáztatok. Nevezz önzőnek, vagy ribancnak, elfogadom, de... Most inkább hagyj... - Nem tudom, meddig bírom én. Még tovább zaklat a hősködésével, esküszöm, kitekerem a nyakát... Miért nem? És miért nem képes megérteni, hogy ne nekem. Ne nekem kezdje elemezgetni, hogy meghalna... Ne nekem. És ne várja el, hogy ezt most jól viselem. Miért viselném jól? Negyedik találkozás se és szerelembe esek, és képes vagyok érte kockáztatni. Ma úgy jöttem randira, hogy a világ legszerencsésebb nője vagyok. Most miért érzem, hogy ez az érzés csapongani kezd? Most kizárólag a csalódás, a hitetlenség és a félelem áramlik ereimben. Miért kell ennek így lennie?
Viszont egyetlen vágyam, hogy most ne folytassa ennek a témának a kivesézését. Nincs kedvem sem hisztizni, sem bőgni, sem lelépni. Csak értsen meg, ennyit kérek. Talán érthette a célzásomat, hiszen szó nélkül fogatta könyörgésem. Lehet, hogy elnyomta magában,de ... Talán jobb is.
A következő pillanatban már kismajom ritmust felvéve csüngtem nyakán. Már boldog voltam...részben. De a kis sunyi manók a fejemben még mindig csiklandozták az idegeimet ezzel az egész védelmi akcióval. Tudom, mire vágyik, és tudom, hogy nem fogom tudni ebben megállítani, de bele se merek gondolni, hogy mi van akkor, amikor ezt véglegesen a képembe vágja, mert el fog jönni az a pillanat is. Talán ezért is lapul bennem az a ki ellenállás a varázsige megtalálásával. De elmondásomnak nem téve eleget, önzetlen maradok, és teszem, ami neki a fontos. A legfontosabb. Mert ez vagyok én. A szerencsétlen lány önző gondolatokkal, de hatalmas szívvel.
Ami pedig a felé irányuló kételyeimet illeti, hát csillapodni kezdenek fejemben. A gyűrűt nézve, mely valamit helyrerángatott agytekervényeim között, már úgy érzem, hogy egy részem, mely eddig rosszul látott, most kijavítottá vált. De felfogni, hogy meg is kérné a kezem... Háát...nem lesz gyerekjáték, mert... Egy részem, mindeddig azon győzködött, hogy vámpír vagy, kisanyám. Te nem érdemled meg! Nem! Én pedig beletörődtem, és most nehéz hinni a fülemnek. Nehéz? Finom megfogalmazás ahhoz képest, hogy ennyi gondolatot még nem zúdított rám egyetlen feltevésével sem. Házasság. Hihetetlen.
A szavak elhangzása után csak.. szorítottam, mintha elváláskor búcsúznék. Fejemet vállára hajtottam, és próbáltam küszködni a ...hát úgy mindennel, de a könnycsepp sem maradhatott el, bár kicsit késésben volt, de betuszkolta a pontot a végére. Szerencse, hogy észrevétlenül lesöpörhettem.
- John... szeretlek - feleltem válaszul, miközben egész testemmel testéhez simultam. De minden meghitt pillanat összedől egyszer. Ez se alakult másképp. Jött a könyv, az erőm átvétele, a szelek, és a megoldás. A könyv sorai átíródtak számomra is jól értett nyelvre. Szemeimet végigpörgettem rajtuk, és rájöttem, csak egy szimpla varázslat néhány egyéb dologgal fűszerezve.
De... örömömet nem palástolva találtam magam ismét John karjaiban.
- Igen, persze, csak megijedtem. Fogalmam sincs,de ...valaki átvette az irányítást, valaki erősebb, valaki olyan, aki most nagyon szurkol nekünk, és felfedte a lapokat. Miattunk. Értünk. A lányodért - simítottam végig rémültséget ábrázoló tekintetén.
- Meg,de... Most örülnöm kellene, de ... nem. Mert nem vállalom - feleltem ridegen eltávolodva tőle. Nem akartam elhinni, amit olvastam, és percekig filóztam is, hogy mi lenne helyesebb?! Eltűrni az igazságot, és megbánni minden percet, vagy el se mondani, csalódást okozni, és elmenekülni.
- A legenda alapja helytáll. Nem volt véletlen, hogy meghalt, ki feláldozta volna magát másért. Ehhez a varázslathoz nem kell más, csak az alany, a megmentő, a boszorkány, a varázsige, és.... az anyaföld ereje. Mindaddig, míg a varázslat elhangzik, a megmentőt föld alá kell ásni. Ha ezalatt sikeres a helycsere megtétele, akkor a lányod fogja érezni a levegő hiányát, a fuldoklást, de ha kifogy az oxigénből, akkor visszatér testébe, életben marad, de te végleg kihunysz. Már érted, hogy miért nem akarom? Gyorsnak,erősnek, precíznek és...szerencsésnek kell lenni. Nekem ehhez az egész mindenséghez nincs erőm. Úgy értem, lelkileg. Csak érts meg - fordítottam hátat,bár könnyeim csapját hagytam megeresztve. Már nem számít. Egyáltalán nem.

- Kérlek Clarissa, ne bonyolítsd, jó? Ez nem egy végzetes dolog. Nekem nem az! Elenának az lehet ha húzzuk az időt. Én itt vagyok, készen bármikor, hogy elmond rám az igét. Ha kételkedsz a varázslatban, azzal nem az én életem veszélyezteted, hanem Elenáét! Én mindenképp feltámadok, bármi is jöjjön, de Elena esete más! Ha egy fikarcnyi kétely is lenne bennem feléd vagy az ötleted felé, nem engedném hogy ezt használjuk, de én bízom benned, így én leszek aki végigcsinálja, és nem valami idegen - ráztam határozottan a fejemet a végén már. Eleve időbe telne keresni valami idiótát erre a célra, másrészt gyűrűvel se szaladgál bárki, és ki tudja kit kapnánk el, nem is biztos hogy működne Vele a gyűrűm, meg amúgy sem nagyon szándékszom én ezt levenni. Emellett én vagyok Elena apja! És ha ez a varázslat tényleg olyan jó, nincs mitől félnünk, ha meg nem jó... akkor előbb kell aggódnunk Elenáért, mint értem, hisz Ő az akit a varázslat fog életben tartani, nem én, engem a gyűrűm fog! Tehát nem fenyeget veszély engem, de ha még fenyegetne is, nem érdekel! A gyűrű meggyógyít és megment minden természetfeletti halálozási lehetőségből, és ennél természetfelettibb még csak nem is érhetne. Tehát én csinálom és kész, ebből bizonyosan nem engedek majd, semmilyen esetben sem!
Persze megértettem én hogy Clarissa félt, és nem akar veszélybe sodorni, de... én még a halálra is kész lettem volna Elenáért. Még akkor is, ha nem tudnám, hogy fel fogok támadni utána. Nem ez az első eset hogy veszélynek teszem ki magam, és a halál karjai ölelik a nyakam - szó szerint -, de anno sem érdekeltek ilyen apróságok, most pedig hogy a lányomról van szó, még annyira sem fogok garasoskodni. Ha meg kell halnom érte pár percre, hát meghalok és ennyi. Utána visszatérek, és ezért nem is akartam aggodalmaskodni, és azt sem akartam hogy Clarissa tegye ezt.
Ahogy épp ennyire azt sem akartam, hogy bocsánatot kérjen tőlem bármiért, hiszem én nem haragudtam Rá, csak... nem tudtam hová tenni amit mondott, mert nem éreztem úgy hogy rászolgáltam volna az ilyen szavakra. Mióta Vele vagyok, rá sem néztem más nőre, és nem is voltak bennem efféle vágyak. Más nőknek még csak a gondolata sem kelt fel bennem, az pedig főleg nem hogy csókolgassam őket, hiszem itt volt nekem az álomnő!
- Nem vagy hülye - ráztam a fejem, kissé elnevetve magam, ahogy megölelt, és szinte folytak a szavak az én kis butuska angyalomból. Megcsókoltam finoman, a száját, majd a homlokát, s a szemeibe néztem, miközben elmosolyodtam. - Liba meg főleg nem. Nem esett jól amit mondtál, de én nem haragszom Rád. Egy kicsit sem, mert nagyon szeretlek, és mindig is szeretni foglak! A ígéret Lasagne-val pedig semmi baj, hát nem tudtad hogy egy férfit a gyomrán át a legkönnyebb megfogni? - nevettem el magam, bár Ő engem már rég megfogott magának, a Lasagne már nem is kéne hozzá, de enni még én is szeretek, Őt meg MÉG jobban szeretem!
Egy boldog mosollyal biccentettem, ahogy arra kért, hogy húzzam fel az ujjára a gyűrűt. Nem is kellett kétszer kérni, kivettem a kis dobozból az ékszert, és kezét kezembe fogva, az ujjára húztam azt, majd megcsókoltam kézfejét. Szerettem! A szerelem őrült dolog, és villámgyors, nem válogat, és nem gondolkodik, nem csoda tán hát, hogy én se nagyon tettem. Nem érdekel sem az idő, sem a hely, sem a tér, sem a lét... sem semmi élő vagy holt, tárgy vagy ember, csak az érdekel, hogy én Őt mindennél és mindenkinél jobban szeretem! Attól pedig csak még jobban szeretem, hogy Ő egy ilyen édes kis... huncut... cserfes, néha hamari kis csaj. Egyszerűen mintha elbűvölt volna, oly nagy mértékben szerettem!
- Igen... az, eljegyzési - bólintottam, bár mivel nem húzódott el tőlem, csak ölelt nagy hévvel, nem láthattam arcát, nem tudhattam hogy ez most... meglepi, vagy megijeszti, vagy már a gondolattól is irtózik... hisz fiatal és gyönyörű, nem csodálnám ha nem akarna egy magamfajta alakot férjének... nem csak most vagy később, de sohasem... - De nem azért mondom, mert el akarlak ijeszteni, ha nem akarnál hozzám jönni majd, azt is megértem, de hát, én szeretlek, és nagyon boldog lennék, ha egy napon a feleségemnek hívhatnálak. Eddig sosem foglalkoztatott a gondolat hogy bárki is a feleségem legyen, együtt éljek vele, vagy így elkötelezzem magam, de Veled minden más...
Szavaimnak az vetett megálljt, mikor koppanást hallottunk, mintha valami földet ért volna. Aztán ahogy Clarissa elhúzódott, magam is átpillantottam mellette, és megláttam két könyvet a padlón heverve. Furcsa, én se emlékeztem mikor löktük le, bár... ahogy az én kis tornádóm a nyakamban kötött ki, simán odébb sodródhattak, és most végül lebillenhettek, a gravitáció közrejátszásával pedig a padlón kötöttek ki.
Kedvesem odalépett a példányokért, és lehajolva nyúlt értük, míg én szememmel követtem, de ahogy a felegyenesedés elmaradt, meglepve vontam össze szemöldökömet.
- Ezt hogy érted..? - kérdeztem, s már éppen arra készültem hogy melléje lépjek, és megnézzem mi ez az egész, ám a következő pillanatban történtek egy bő pillanatra megakasztották a léptemet, és kimeredt szemekkel, nem értve a helyzetet, bámultam hol a könyveket, hol Clarissát, ahogy egyik sem mozdult...
- Clarissa - szólítottam Őt meg, de már a neve közepén felkaptam a fejem, miként hirtelenjében megelevenedett az egész környezetünk... Az ajtó kicsapódott, és szél támadt, ami erőnek erejével tépte a ruhánkat, és sebesen lapozta a könyveket, melyek az asztalon hevertek, a képek a falakon zörögve ütődtek a falnak. Minden mozgott, ahogy a légáramlat elérte és körbeölelt mindent, mi csak mozdítható volt. A nagyobb dolgok persze a helyükön maradtak, de így is erős és meglepő jelenség volt ami körülvett minket. Kezem Clarissa válláért nyúlt, ahogy láttam, Ő még mindig a könyvek fölé hajolva áll, és nem moccan... de hiába akartam magamhoz húzni, megkérdezni mi folyik itt, Ő nem moccant... Meg mertem volna esküdni hogy a hangját hallom a szél süvítésén át, ám nem lehettem biztos benne, mert nem is értettem... mintha nem angolul beszélne.
- Clarissa! Clarissa mi történik?! Ezt te csinálod?! - kérdeztem, ahogy a furcsaságokat bámultam, fejemet kapkodva, és főleg Clarissát, de nem jött válasz, ami kezdett megijeszteni. A többi még hagyján, de engem Clarissa érdekelt!
A jelenség legalább néhány pillanatig biztosan kitartott, talán egy percig vagy többig is, az idő igazából nem nyert jelentőséget, mert nem is érdekelt, nem is figyeltem. A szoba sem érdekelt, a könyvek sem... De... a könyvek! Odanéztem, és Clarissa keze a könyvre tapadt, mintha odaragasztották volna. A szobában mindent mozgatott a szél, de Clarissa keze azon az egy könyvön maradt, és az az egy könyv volt az egyedül amely megmagyarázhatatlan sebességgel lapozta magát, nem úgy mint a többi... És épp ezzel kezdődött az egész dolog... hogy nem mozdult... AZ a könyv. Vagyis ha nem Clarissa az aki ezt csinálja, akkor a könyv az! A varázskönyv! Az csinálja... de hogy mi a fenét, és miért, arról fogalmam sem volt...
És megtudni sem tudtam meg először, ahogy azt sem tudtam, jó ötlet lenne-e beleavatkoznom, Clarissa a boszorkány, és övé a könyv... és ráadásul fogalmam sincs mi történik... De aztán minden előjel nélkül, mielőtt kideríthettem volna, abba is maradt. Abbamaradt, minden megállt, az ajtók becsapódtak, és a szél semmivé lett, Clarissa pedig a földön volt... Ez-az elhagyta a helyét a közelben, néhány könyv, újságok, egy-két fénykép leesett a helyéről, de nem volt vészes, meg nem is érdekelt, főként mikor Clarissa végre megmoccant és rám nézett.
- Jól vagy? Mi volt ez az egész?? - kérdeztem, sietve lépve oda melléje, szememmel követve hogy felveszi a könyvet, s míg a kezeim a hátára és a vállára simultak, néztem hogy előbb elképedve, majd egyre nagyobb lelkesedéssel bámulja a könyvlapokat. De az első reakciója nem a válasz volt a kérdéseimre, hanem az hogy előzményeket nem mutatva fel, felugrott és máris ismét a nyakamban volt. Persze megkönnyebbülve öleltem magamhoz már ettől is, mert látszólag bármi is volt ez, nem volt veszélyes... Ám azután már ki is esett a fejemből hogy az imént még mi volt itt, mert Clarissa boldog hangja töltötte be egész tudatomat, mindenestől, ahogy volt...
- Mi?? Mi?! Hogyan?! - habogtam-hebegtem kitágult szemekkel, tartva el magamtól egy pillanatra Őt, ahogy azt mondta megvan amit kerestünk... megvan a válasz, megvan a megoldás ami megmenti Elenát!! - Megvan?! Megtaláltad?? - hitetlenkedő, de hihetetlen mértékűen boldog mosoly szaladt szét egész arcomon, és újra magamhoz szorítottam Clarissát, karjaimmal fonva körül hátát és emelve meg, fordultam körbe tengelyem körül, vele a karjaim közt, szorosan tartva, és felnevetve a boldogságtól. Aztán lába újra a földet érte, kezeim közé fogtam arcát, melyen egy könnycsík fénylett, és letörölve azt ujjammal, kezdtem csókolni, mindenhol ahol csak értem, arcán végig, homlokán, állán, orrán, száján, csókokkal halmozva egész arcát, majd újra magamhoz ölelve.
- Megmentetted a lányom!! - örvendeztem ölelve, és újra megforgatva Őt, nem is készülve olyan butaságra hogy eleresszem. - Megmentetted! Szeretlek! El sem lehet mondani mennyire szeretlek! - néztem szemeibe, és megcsókoltam újra, meg újra, meg még egyszer!
- Mi kell hozzá? Mit kell tenni? Kell hozzá bármi különleges? Nehéz megcsinálni? - kérdeztem faggatón, szemem egyszer a könyvre tévedve, de utána újra csak Clarissa szemeibe bámultam a válaszért. - Meg tudod csinálni most?

- Ne tedd ezt most velem, John, jó? Mert ... Majd kitalálunk valamit, oké? Biztos hordja azt a nyavalyás gyűrűt más ember is... Úgyhogy, nem kell aggódni, megoldjuk azt is. Most inkább erre koncentráljunk - Reméltem, hogy elijesztem a gondolattól is, mert egyszerűen nem vagyok képes elfogadni ezt. Tudom, hogy szülőként ugyanígy tennék,de most... A gondolattól is émelygek. Nem veszíthetem el! Nem kockáztathatok. Ezek régi könyvek... Jó, gondolom a szavatosságuk nem járt le, de mi az esély rá, hogy működnek még?! Mi az esély, hogy nem néhány semmirekellő kölyök firkantásai? Semmi. De tudom, hogy ha elveszteném, az egy olyan trauma lenne, mely... Egyszerűen nem, nem és nem! Nem kellenek a felesleges szavak, és ne kérje tőlem, hogy elfogadjam, hogy belenyugodjak. Szívem szerint most felkapnám a könyveket és itt hagynám,de ... De nem, nem tenném. Miatta nem. Csak hagyja már abba azt a kibaszott makacsságát... Nem érzi, hogy minden egyes szóval taszít a kiborulás közelébe?
Mély levegő, mély levegő.
- John, sajná... - bocsánatot akartam kérni. Nagyon. Megint hülye vagyok, és megint hozzá vágtam olyanokat, amit nem kellene. Miért teszem mindig ezt? Ő is megtehetné, mert bőven van mit az én torkomon is lenyomni, de nem teszi. Mindig ilyen hárpia voltam? - tűnődtem el pár pillanatig, de bocsánatkérésem nem ezért szakadt félbe.
- Ígéretgyűrű? - figyeltem tátott szájjal, ahogy a kis dobozkából kikacsint egy meseszép gyűrű. Fel sem volt időm eszmélni, csak úgy öntötte rám a szavakat a forró fazékból. Tökéletes szavak tökéletes embertől. Egy nem tökéletes nőnek...
- Sajnálom, John. Imádlak. Köszönöm. Ez itt...csodaszép, és én meg egy hülye liba vagyok - öleltem magamhoz szorosan, majd elengedve őt, húztam kicsit a számat. - Olyan hülye vagyok! - óbégattam magamban saját magamat szitkozódva. - Én viszont csak egy ígéret Lasagne-val tudok szolgálni - biggyesztettem le ajkaimat. - De ígérem, hogy szeretlek. Ígérem, hogy veled akarok lenni. Jóban, rosszban, betegségben, egészségben. Örökké - csókoltam ajkait hálásan, boldogan, szerelmesen.
- Megtennél valamit? Felhúznád az ujjamra a gyűrűt? - mosolyogtam. Hiszen pont ilyenkor ne mosolyogna az ember? Kívánhatnék ennél többet? Ő pedig ellenkezés apró jelét se mutatva húzta ujjamra az ékességet. Hogy lehet valami ennyire csodás? Ő ezt nekem szánta. Nekem. Ez a pillanat mutatta meg nekem, hogy mindaddig nincs elcseszett randi, míg itt vagyunk. Egymásnak.
- Eljegyzési gyűrű? MÉG nem? - hangsúlyoztam a még-et eléggé egyértelműen. Ezt nehéz félreérteni. Szóval...abból a még-ből egyszer most lesz? Szóval Ő akarna feleségének, mármint... na. Felfogni is nehéz.
Minél jobban öleltem magamhoz, annál jobban éreztem, hogy Ő az egyetlen, akit eddig ilyen közel éreztem magamhoz. Ő, Ő és Ő.
Szeretgetésemet egy furcsa koppanó hang zavarta meg. Karjaimat magam mellé eresztve fordultam hátra. Az asztal alatt hevert a legrégebbi könyv egy másikkal szinkronban. Már itt furcsálltam a helyzetet, de hamar elhittem magamnak, hogy biztos az előbbi nagy hévvel, ahogy John nyakába vetettem magam, lesodortam őket az asztalról. Így hát lehajolva hozzá,ragadtam meg,de az nem akart mozdulni.
- Nem mozdul - suttogtam John-nak, de valami furcsa történik. A hangok tompábbakká váltak, és kezeimből mintha szökne kifelé az erő. Sőt, hatalmas súly telepedett rá. Fájt, de nem tudtam tenni ellene. Az ajtó kicsapódott, és Isten tudja honnan, de hatalmas szélfuvallatok áramoltak be. Teljes kétségbeesés vette át az irányítást felettem, de testemet már nem voltam képes uralni. Valami más. Valami hatalmasabb tette. Kezeim lassan centiket távolodtak a könyv lapjaitól, melynek szövege soronként tűnt kámforrá. Kézfejeim mellmagasságban megálltak, szemem fényét vesztette, ajkaim pedig ismeretlen nyelven, ismeretlen szavakat mormogtak. Mintha valami kiszorított volna, nem én voltam már, én csak valakinek a kiszolgáltatottja voltam. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, míg én a fejemben a kiutat kerestem, de szemem lassan visszanyerte világát. Először csak homályos foltokat láttam, majd a köd-lepte szoba is kiélesedett. Kezeim még mindig mereven szögeződtek a lapok irányába. A lapok... A könyv lapjai lefékezhetetlenül gyorsan pörögtek. Aztán... egyszer csak elmúlt. Minden. Visszakaptam az irányítást. Ösztönösen kaptam tekintetem John-felé, ki értetlenül, s ijedten pislogott felém. Visszafordultam, és megragadtam a könyvet, majd elkezdtem olvasni. Ez az! Ez az!! A varázsige! Egyből a másik könyvhöz kúsztam. A legenda! A legenda! Felugortam és John nyakába vetettem magam.
- Vagy a gyűrűd hozta ki belőlem,vagy valaki nagyon szurkol nekünk odafent! John, megvan! Megvan, hogy mivel mentjük meg a lányod életét! Élni fog, John! Élni! - csordult ki egy könnycsepp megkönnyebbült reménytől csillogó szemeimből. Megcsináltuk. Meg!

- Hogy mit?! - néztem meglepetten Clarissára, hogy ezt most komolyan gondolja-e. Azt már nem! - Nem hinném. Elena az én lányom, és nem hárítom másra a megmentését, ez az én dolgom. És különben is, nekem van gyűrűm ami megment, utcai suhancnak nincs - mutattam fel kezem, melyen most is ott csillant meg a gyűrűm.
Bólintottam, mert én is erősen reméltem. Az nem kifejezés... annyira, hogy ha ez befuccsolna, azt hiszem a guta ütne meg. Ennek működnie kell! Kell és kész! És fog is! Bíztam benne, bíztam Clarissában, és abban hogy meglesz a megoldás! Elena túl jó lélek ahhoz hogy baja essék, ezt nem hagyhatja sem égi hatalom, sem sors, sem én!
De a lapozgatásomat megakasztotta, még a lélegzetemet is, ahogy csókom ellenére... melyet én szerelmesnek szántam... hálásnak... reménykedőnek... Clarissa egész más feleletet adott, mint amire számítottam, vagy amilyent reméltem...
Meglepődötten pislogtam utána, ahogy a vacsoránkat nézegette, és hiába vártam egy darabig, nem akaródzott neki visszajönni... pedig én vártam. Néztem a hátát... és vártam, majd néztem arcát, és úgy vártam, hogy visszaérjen, és leüljön újra... Néztem ahogy a könyv fölé hajol, de megszólalni még mindig nem tudtam, mert ez most eléggé váratlanul ért...
De aztán... leküzdöttem a meglepetésem, és Clarissa felé fordultam ültömben, majd zsebembe nyúlva egy ékszeres dobozkát húztam elő, majd tettem le elé a könyv nyitott lapjainak közepére.
- Nem. Ez egy hálacsók, amit életem párjának adok - adtam meg a választ előző kérdésére, komoly arccal. - Ne ijedj meg... ez még nem jegygyűrű, ez... ez most még csak egy ígéret akar lenni. Egy ígéret arra, hogy szeretlek. Hogy veled akarok lenni. Hogy vigyázni akarok rád. Hogy bízom benned. Hogy jó útra térek. És hogy veled akarom leélni mind azt az időt, ami csak megadatik nekem. Egy ígéret, hogy velem biztonságban vagy. És hogy bármikor zokszó nélkül meghalnék érted. Egy ígéret arra, hogy... egyszer... ha mindketten készen állunk rá, akkor szeretném, ha a családom lennél... és a feleségem - majd némi kis szünet után még hozzátettem. - Meg ígéret arra, hogy mindennemű létformát elpusztítok, ami csak egy görbe pillantást vet rád, vagy ártó szándékkal közelít feléd - mondtam őszintén, és komolyan... hisz egyikünk élete sem veszélytelen, főként, hogy vadászok közt áruló vagyok, vámpírok közt pedig préda. De szeretem Őt! És azt akarom hogy az enyém legyen, velem legyen... és eszébe se jusson hogy nekem Ő csak egy egyszerű nő... mert nekem Ő... egy valóságos álom.

(Doboz tartalma. [You must be registered and logged in to see this link.] )

- Nem, ez azt jelenti, hogy fogunk az utcáról egy suhancot, aki Elenával helyet cserél- bólogattam párat, szememet le sem véve a sorokról. Igyekeztem memorizálni a jelmagyarázatot, hogy könnyebben menjen az olvasás. Mert,ha az abc-ja bevésődik a fejembe, akkor már elég csak egy feladatra fókuszálnom, ami határozottan könnyebb.- Igen, John. Remélem, hogy így lesz - lapozásom viszont félbe maradt, mert magához húzott, és szenvedélyesen megcsókolt. Oké, tulajdoníthatjuk az ismét nem egy átlagos napomnak, vagy a feszült helyzetnek, de akkor is kiböktem, ami csőrömet nyomja, mikor ajkaink elváltak egymástól.
- Ez is amolyan hálacsók, amit a macáidnak szoktál adni? - kezemet kihúztam kezeiből és próbáltam emésztgetni a szavak súlyát. Tudom, nem kellett volna,csak... Kikívánkozott, én pedig kimondtam. Nem védekeztem, nem kértem bocsánatot, mert... Mert így éreztem jónak? Nem tudom. Mindenesetre inkább megfordultam, és megnéztem, hogy minden rendben van-e a sütőben. Mikor már eleget időztem ott, talán túl sokat is, visszaültem a helyemre és igyekeztem tényleg belekezdeni. Mert fontos.

- Szóval... ha jól értem... itt kell lennie valahol egy varázslatnak, amivel... amivel én meg Elena létet cserélhetünk, s ezáltal Őhelyette, mikor meghalna, én halnék meg, de... de a gyűrű megmentene? - meresztgettem ki a szemeimet, mintha csak körülbelül most találtam volna meg a vadászok Szent Grálját!! Ha ez tényleg itt van, és ha megtaláljuk... ha létezik ez a legenda és a varázs... akkor ez... ez lehet az, ez a megoldás!! Ez lehet valami ami működik... - És ezáltal nem lesz Elena vámpír sem... ugye? Átveszem a halálát, Ő pedig túléli és nem lesz baja, igaz? Semmi bántódása nem esik, se neki, sem a gyereknek, igaz? Ugye? - kérdeztem, szemeimben annyi reménységgel, hogy már-már túlcsordult. Persze rendben, hogy még meg kell keresni, és meg kell csinálni, és biztosra kell menni hogy jó lesz, de akkor is, ez a lehetőség... hogy egyáltalán végre van valami, amibe nem tudok belekötni... aminek nem átok buktatót a menetében... ez olyan elemi lelkesedéssel töltött el, hogy jószerével ugrálni tudtam volna örömömben.
- Imádlak! - mosolyodtam el reménykedőn, és két kezembe fogva Clarissa arcát, csókoltam meg hevesen, szerelmesen, miközben arcát simogattam. - Mihez is kezdenék én nélküled, mond? - kérdeztem, egy pillanatra válva el tőle, majd újra, rövidebb kis csókot nyomva szájára, eleresztettem, és magam elé húztam még közelebb az előbbi könyvet. gaz, a titkosírás nem az erősségem, de egye-kutya, türelmes leszek, és addig bogarászok, míg meg nem lesz a kulcs!!

- Ezek? Könyvek - mosolyogtam úgy, mintha már sose tudnám abbahagyni, mert szentül meg voltam, s meg is vagyok győződve, hogy igen, most igazam van. Az emlékeim egyre élesedni kezdtek, és egyre jobban éreztem, hogy az nem hazudtolnak meg.
- Na, szóval. Most figyelj rám, elmagyarázom és belekezdünk - adtam ki az utasításokat. Mert... bár a kezünkben a kulcscsomó, a helyes, és a zárba tökéletesen passzoló kulcs megtalálása sokkal időigényesebb, és fárasztóbb lesz. - Ezek itt mind - csúsztattam kezem az egyik porlepte műre - régi bukott boszorkányok feljegyzései. Bátrak, vakmerőek, és erősek voltak. Titokban éltek, és anyjuk minden tanítását lejegyezték, így próbáltak boldogulni halála után. Ne kérdezd, hogy, ne kérdezd, miért, de az "én" padlásomon kötöttek ki. Ezeken nőttem fel. A könyveknek csak silány százaléka tartalmaz varázslatot, a 80 százaléka legendákból épül fel. A hét kötetből hat épül így fel. Nyelvezete nehéz, de kis gyakorlással megérthető. Ez viszont - kocogtattam meg ujjaimat a könyvön, melyen feküdtek - régebbi, sokkal régebb időkből származik. Nyelvéről először azt hittem, valami gyermeki titkos nyelv, de elszökésem előtt megtaláltam ezt - előhúzta egy színes, ábrákkal illusztrált papírt, melyet meglobogtattam - Ezzel a magyarázattal sikerülhet lefordítani. Mint mondtam, az elszökésemkor találtam meg, így a művön csak átfutni voltam képes. De,ha kell én itt ülök egy hétig is, és nem tágítok, mert vagy ebben, vagy azokban van a kulcs, ami elvezet a megoldáshoz. Mert emlékszem. Emlékszem, és emlékezeteim szerint létezik megoldás. Talán 17 lehettem. Elkeseredett, magányos, és elveszett. Úgyhogy becsaptam mögöttem az ajtót, és napokig ezeket bújtam. Olvastam valamit, talán egy legendáról, melyben anyja mentette meg haldokló gyermekét. Testet cseréltek, de miután visszatért a rend, az anya meghalt. De létezik megoldás. Valami gyűrűről és varázslatról volt szó. Annak pedig itt kell lennie. Mikor a gyűrűdet megláttam, akkor villant be. A gyűrű a kormány, a varázsige pedig a gáz. Ha ügyesen használjuk őket, akkor célhoz érünk, és mindkét fél életben maradhat. De most lássunk neki - húztam magam elé a legrégebbit, és sokat megélt, fordítást megkövetelő szövegével az idegeimre menő könyvet, majd belelapoztam. El fog tartani egy ideig, de itt már nem adom fel.

Nem figyeltem az órát, így nem tudtam mennyi idő telt el igazából, de én nem is éreztem többnek perceknél... ki tudja... Csak azt érzékeltem, hogy én nagyban olvastam, amikor az ajtó újfent kicsapódott, és betoppant rajta a kedvesem... éppenséggel elég rendesen megpakolva. Egy táskában szép kupac könyvet hozott, melyek az orrom előtt landoltak az asztalon, épp csak el tudván rántani alóla azt, amit én épp olvastam.
- Ezek mik? - néztem bambán, nyúlva egy példányért, melyet Clarissa rakott ki az asztalra. Jó régi könyvek voltak, annyi szent... némelyik olyan koros, amilyet tán még nem is láttam... Megoldás... ebben lehet a megoldás? Ezek egyikében??
- Várj, kicsit lassabban, legalább magyarázd el, mit keresünk?? - néztem kitágult szemekkel Clarissára, ahogy a vacsoránkat ellenőrizte, utána pedig máris mellém telepedett, és fellapozott egy könyvet maga is. - Tudsz egy jó megoldást mit tehetünk Elenáért?? - fordultam feléje ültömben, fél kezemmel fogva az előttem heverő kötet egyik lapját, félúton egy lapozás közben. - Tudod hogyan menthetjük meg?? Van erre varázslat? Hogy ne haljon meg, de vámpír se legyen? Mi az? Mond el mit tudsz?! - kérleltem, kérdéseimet úgy hadarva neki, mintha csak Elena máris vajúdna... Bár szó ami szó, igazából úgy is éreztem, elvégre ki tudhatja ugyan, hogy mikor születik meg egy baba?? Még a jó Isten se jósolhatja meg, bármikor megtörténhet...

/hotel/
A rendesen megrakott táskámmal a hónom alatt rohantam keresztül a városon. Egy átlag ember csak maga után vonszolgatva bírta volna el ezeket a vaskos, több 100 oldalas könyveket, de én könnyen tűrtem a súlyt.
Belépve az ajtón egyből John-ra vándorolt tekintetem, aki teljes beleéléssel lapozgatott hasonló módon régies könyveket. Köszönés nélkül dobtam az asztalra a táskát.
- Itt van az, amit keresünk. Valamelyikben benne kell lennie- mosolyogtam magabiztos, szétnyitva a táskát és kipakolva pontosan 7 kötetet, majd miután ellenőriztem a vacsoránkat, mint aki jól végezte dolgát vágtam le magamat a székre.
- Remélem gyorsolvasó vagy, és könnyen megy a fordítás - nyitottam ki a legrégibbet, melynek első oldalán a "titkosírás" megfejtését illusztrálták. Vágjunk bele!

- Én zseni...? - meredtem fel úgy Clarissára, mint akit kupán csaptak egy serpenyővel, mikor ezt mondta rám. Hazudnék ha azt mondtam volna, hogy odafigyeltem az elmúlt pillanatokban, egyszerűen túlságosan is sokmindent tudtam ahhoz, hogy egyszerre peregjen az is a fejemben, és közben még kedvesemre is tudjak figyelni. Nem értettem mire is utalt hogy zseni lennék... Miért vagyok én zseni? És hogy-hogy én? Mitől? Miért...?
Ahogy megcsókolta a homlokom, kezeim kezeire simultak, és lehúzva magamhoz adtam csókot szájára, de rögtön ezután ki is tágultak szemeim, és értetlenül pislogtam, hogy most akkor... mi történik itt?!? Mivel azt mondta elmegy... valahogy a többi szó csak fáziskéséssel jutott el hozzám, előtte még kétségbeesés ült ki az arcomra, hogy nem csak az én agyam kattant meg, de még Ő is lelép hirtelen... Hát mit mondhattam amivel ezt értem el..??
De aztán úgy körül-belül leesett a folyatás is. Visszajön. Vigyázzak a vacsorára. Jó... nem értettem egy mukkot se, de visszajön... akkor nem én szúrtam el valamit... Csak néztem miként kerül "varázslatos" módon az elkészült kaja a sütőbe, és aztán közém és Clarissa közé a bejárati ajtó, amint azt bevágva maga mögött, Ő is eltűnt a szemeim elől.
- Szuper... - motyogtam magamban, ahogy egyedül maradtam. Néhány percig csak ücsörögtem ott ahol Clarissa hagyott, és bambultam magam elé.. töprengve, fejen véve végig, mit is tehetnék Elenáért, ami működne, és neki sem lenne baja, meg a kisbabának sem... Most éreztem csak igazán, milyen sokkal könnyebb volt, mikor úgy dolgoztam, és néztem szembe természetfeletti gondokkal, hogy közben nem kellett aggódnom senki és semmi miatt. Legfőképp nem az egyetlen gyermekemért... Rohadt érzelmek... hihetetlen módon kikészítettek...

De nem tudtam csak úgy ücsörögni, muszáj volt tennem valamit. Ha már Clarissa épp nincs itt... akkor addig teszek mást. Így felrohantam az emeletre a szobámba, és fogtam azt a kupac könyvet, melyek ősöm, Johnathan Gilbert naplói voltak. Azokkal érkeztem vissza a konyhába, és az asztalhoz visszaülve, míg őriztem a vacsorát és vártam vissza Clarissát, a régi lapokat bújtam, megoldásul keresve... bármit!