Ha nem volnék olyan kiváncsi alkat, akkor a menekülő trióval kézenfogva én is elhúznám a belemet. Igaz, ha nem volnék ilyen kiváncsi, akkor a szőkét sem követtem volna napok óta, hogy ebbe a helyzetbe hozzam magamat. A kalandvágyam, a mérhetetlen vakmerőségem, amely nem ismer félelemérzetet most ide sodort. A szőke nem úgy tűnik, mintha egy gyenge kislány lenne, aki csak túl sokszor járta ki az önvédelmi kurzust, hozzá sem ért a srácokhoz, azok pedig hozzám hasonló módon repkedtek, vagy kapták a sebeket a semmiből. Úgy néz le rám, mintha maga lenne a megtestesült hatalom, amin azért még vigyorogva is nyelek egyet, és nem rántom le magam mellé, mert még kitépné a karomat tőből, vagy ilyesmi. Kóválygó fejjel emelkedek fel, azért talán összevarrni nem kell, nem szívesen mennék be a kórházba, hiszen menekülnöm nem kell. Aligha hiszem, hogy bántani akarna, akkor nem mentett volna meg. Ha kifejezetten szálka lennék a szemében, már nem élnék, egy pillanat alatt lerendez, aztán már szedi is szét a gépemet. - Mindenre? Azért mindenre nem. Én ezzel foglalkozom. Különös eseteket vizsgálok meg. És te kislány... valamit nagyon komolyan csinálsz. Egyátalán... hogyan..? – Kérdezem töretlen derűvel, bár a fejem továbbra is vérzik, meg is kell kapaszkodnom a konténerben. A gépemnek szerencsére kutya baja, a memóriakártyából van még sok, nem gond, ha ez az egy összetört. Sokkal jobban izgat, hogy kivel is van dolgom. Annyi felesleges köröm volt már, de úgy igazi különlegességgel még nem találkoztam. Nem mondom, hogy ő a csemege az életemben, de hogy teljesen más, mint akikkel eddig találkoztam, az biztos. Már a pillantásában is van valami mélységesen rémisztő, ami mást talán riaszt, én meg oda meg vissza vagyok tőle. Sötét... veszélyes, imádnivaló! Úgy érzem magam, mint a kisfiú, aki szembetalálkozik kedvenc mozija hősével. Még ha a sötét boszorkány nem is tűnik túl hősiesnek, engem most megmentett. - Nem fogok erről írni semmit, te csak az én történetem maradsz, kvittek vagyunk. És ha azt hiszed, hogy olyan könnyű lesz csak elfelejteni ezt... hát tévedsz. Ezt nem alszom ki csak úgy. Miért hagynálak békén? Már nem veszíthetek. Igazam volt... valami mégiscsak létezik, ez olyan... ez olyan! – Ütnék a levegőbe, aztán a sebtől, amely még mindig ellátatlanul tátong a halántékomon, na meg a túlspilázott érzelmektől úgy csuklom össze, mint a rongybaba, s elvesztem az eszméletemet.
Mondhatnám azt is, hogy kell időnként egy kis levezető akció, de egyébként sosem gondoltam, hogy effélére szükségem lenne. Egyszerűen csak tudni akarom, hogy miért követ a fiú és hogy mit látott, bár ezek után már biztos, hogy mindent, amit csak lehet. A másik három még bemagyarázhatja magának, hogy a szemük káprázott csupán, de azért erre se vennék mérget, de hogy a kölyök... Hát ezért figyelek rá, amikor lerendeztem a hármast. Gyorsan elpucolnak. A férfiak már csak ilyenek, mindig azt hiszik, hogy ők az erősebbek, aztán amikor rájönnek, hogy tévedtek akkor jön az igazi nagy pofára esés, én pedig nevethetnék a marokban, ha akarnék, csak hát nem vagyok egy nevetgélős típus, már jó ideje. Figyelem, ahogy a hármas távozik, csak aztán emelem a tekintetemet a srácra. Elég szépet kapott és még mindig enyhén vérzik a halántéka, ami végül is érthető egy ilyen esés után. A kezemet nyújtom neki, ennyi azért van bennem, végül is lehetek segítőkész legalább valamelyest, ha már részben miattam került bajba. Bár ha nem lenne ennyire kíváncsi akkor eleve nem történt volna baja, de ha jól sejtem valami kis firkász lesz, aki persze azt hiszi, hogy vele nem történhet baj. Az emberek már csak ilyenek, mindig naivan úgy képzelik a rossz csak másokat ér el, ők biztonságban vannak, aztán amikor már sokadszor mész át a piros lámpán és telibe kap egy kamion... Végül is akkor már úgy sem igen tudsz gondolkodni, tehát már oly mindegy. - A kíváncsiság mindenre magyarázat? És ha tényleg kitépném a szívedet, akkor megérte? - szúrósan pillantok rá. Úgy viselkedik, mint egy naiv öt éves, aki bele sem gondol, hogy esetleg tényleg következménye lehet annak, amit csinál, hogy esetleg tényleg megunom, hogy követ és én vagyok a rossz kislány, aki tényleg kikapja a helyéről a szívét. Nem is értem, hogy ebbe miért nem gondol bele, vagy gondol csak figyelmen kívül hagyja azt a kis vészcsengőt a fejében, ami esetleg életmentő lehetne. Nem is értem... egyesek miért nem hajlandóak gondolkodni? - Elég, ha azt mondom boszorkány vagyok és ha felhúzol, akkor gond nélkül végezhetek veled? Akkor végre békén hagysz? De azt tudod, hogy ha ebből bármit lefirkálsz valami újságba... akkor véged. - és azoknak is, akiknek beszélt erről. Ez nem olyasmi, amit nyilvánosságra lehet hozni. Az ilyen kölykök nem is igen gondolnak bele abba, hogy annak, amit tesznek mik a következményei. Leírunk mindent, szólásszabadság van és mik ennek a folyományai? Az emberek nem szeretik azt, ami új és szokatlan. Az emberek nem szeretik azt, amit nem ismernek, félnek tőle és a félelem a legtöbbeket őrült, átgondolatlan tettekre sarkallja.
Miután gyors hátraarcot vettem a gépemmel együtt, nem akartam magyarázkodni, így cserfes mosollyal szelelek el, hogy aztán beleszaladjak valaki másba, sokkal nagyobba. A nagy szám megint eljár, nem tehetek róla, nem tudom befogni. Holott ez lenne az a perc, amikor nagyon is csendben kéne maradnom. A nagy ember úgy tűnik tesz róla, hogy végleg csendre intsen, mert a szóváltást követően a kukák között landolok, már egyenesednék fel, hogy zúgó fejjel pár képet csináljak még róluk, hátha eljut valakihez. Próbálom a stream gombot benyomni, hogy ne csak fényképezzek, hanem a lefilmezett anyag már menjen is fel a felhőbe, onnan pedig a blogomra, azaz egyenes adásban legyen közvetítve a kivégzésem. Hát kinek mi... nekem ilyen méltatlan halál jut. Ám egy igazi közvetítő a végletekig az olvasóiért, nézőiért él. Sajnálatos, hogy így végzem, mégsem tudok úgy gondolni magamra, hogy kár volt élnem. Azt hiszem, hogy bár fiatalon, de többet tettem, mint sokan mások. A lányt ellenben nem akartam így mindennek kitenni, inkább csak kiváncsi voltam rá. Így végül meg sem nyomom a közvetítős gombot, ahogyan megjelenik és befordul az utcasarkon. Most vagy komplett hülye, hogy utánam jön afféle mártírként, vagy előkap egy pisztolyt, hogy mindenkit szarrá lőjjön elmebeteg vadállatként, vagy véletlenül mégis igazam van, és most fog valami váratlant cselekedni. - Hűűű... – Nézem nagyra tátott szájjal. A röhögés ellenére tudom, hogy itt valami történni fog, így nem is emelem fel a gépet, csak a vérző halántékomra szorítom a hüvelykujjamat, hogy megállítsam a heves szemkáprázást, mert nem akarok semmiről lemaradni. Olyan láncreakció kezdődik, amit a nézőim biztosan nem tudnának a blogról visszakövetni, még nekem is alig sikerül, csak kapkodom a fejemet. Pillanatok alatt futamított meg mindenkit a hármasból, és most felém közeledik. Fura módon nem érzem azt, hogy tovább kéne iszkolnom. Letörlöm a vérző fejemet, és összeszedem magam, hogy elfogadjam a kezét. Egy pillanatra bennem van, hogy magam mellé rántom a szemétbe, de közel sem hiszem, hogy értékelné. - Még kérdezed? Láttam valamit... kiváncsi vagyok. Na mi a következő lépés? Igazam volt, és kitéped a szívemet? – Kérdezem imádnivaló mosollyal. Jó, ő persze közel sem biztos, hogy szívlel, ezek után pláne nem, de én magamat igen, és ez a fő. Mivel már digitális géppel dolgozom, még csak azt sem lehet, hogy kinyitom a gépemet, és ezzel megsütöm a szalagot előhívás nélkül. Viszont kipattintom a memóriakártyát, és odaütöm a téglafalhoz vagy háromszor, hogy ripityára törjön. Így megbizonyosodhat róla, hogy nem kerül fel róla anyag. Ám mivel állok, nagyon is kíváncsi vagyok a válaszára. Vagyok annyira érdeklődő, hogy tudni akarjam, hogy mi a franc van. Elárulja nekem, hogy micsoda? Centikre vagyok valami démontól, vagy mi?
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Oh hát arra nem számít, hogy menekülőre fogja, pedig ezzel épp azt mutatja, hogy tényleg a nyomomban járt, amire nem adtam neki engedélyt még véletlenül sem. Kétkedőn szökik fel a szemöldököm, ahogyan gyors oldalra fordulás után próbál meg kereket oldani. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna, ha odaadja a gépet, törlök belőle mindent és kap egy kis felejtésvarázst, hogy lekattanjon rólam. Ezek szerint tényleg jól sejtettem, hogy valaki már jó ideje követ, pedig reméltem benne, hogy tévedek. De hogy egy szimpla ember, még hozzá a kíváncsi fajtából... vajon mit láthatott, ami miatt ennyire nem akart lekattanni rólam, annak ellenére sem, hogy talán az amit látott tényleg akár rá is ijeszthetett volna. Talán valami firkász lehet. Volt már gondom ilyenekkel és nem jó hír, ha ezúttal is erről van szó. Butaságokat tudnak írni az újságba, meg a netes felületeken. Ez utóbbi azért is gond, mert én nem igazán szoktam figyelni őket. Még sem értem még most sem, hogy ha ilyen kíváncsi, akkor miért lécel le. Azt viszont hallom, hogy sokáig nem jut, hiszen csattan valami, talán a gépe a földön, vagy ő maga? Amikor végül egy sóhajjal szánom rá magamat, hogy utána induljak már tudom ő csattant a kukák között és nem pont kellemes alakokkal kezdett, még ha nem is volt szándékos a dolog. Nem értem én az embereket, kíváncsiak, aztán meg mintha teljesen meg lennének zakkanva, össze-vissza tesznek dolgokat, amiket az ember nem is ért, hogy miért művelik. Nem látom ennek sem a logikáját. Elnézést is kérhetett volna, e helyett még fel is hergeli őket, mert hogy nem csak egy van, hanem még több is. Kicsit megköszörülöm a torkomat, hogy magamra vonjam a figyelmet, és kapok is pár értetlenkedő tekintetet. A kölyök utánam kutatott, de még mindig érdekel, hogy miért és hogy mi van a gépén, plusz nem hagyhatom, hogy halálra verjék, mert minimum egy kórház befigyel neki, ha most itt hagyom, vagy rosszabb... - Szóval békésen megbeszéljük és eltűntök, vagy... bajt szeretnétek? - bájos mosollyal pillantok végig rajtuk. Hárman vannak, az nem olyan nagy szám, legalábbis nekem, főleg hogy az ilyeneknek általában nem sok az eszük, ha egyre ráijesztesz a többi is szalad, főleg ha a főnökre és egyértelműen látszik, hogy itt most a főnök a legnagyobb, a kilyuggatott, a cseppet ellenszenves alak, aki elől áll. Persze a szavaim harsány röhögést váltanak ki belőlük. Alacsony, vékony szőke nő... érthető, ha innen nézzük. A nagydarab csak int az egyiknek, aki felém indul, én ellenben nem moccanok a "Húzz el cicus, mert bajod lesz!" kijelentés után sem. Az meg végképp nem érdekel, hogy a távolabb a száját nyaldossa és pusmog valamit a nagydarabnak. Aljas, gennyes alakok lehetnek, kijár nekik egy kellemetlen este. Nem beszélgetek tovább, egyszerűen csak lendül a kezem és az előttem lévő pasas a falnak kenődik egy pillanat múlva, a piercingesnek pedig az arcából szakad ki az egyik kis testékszere. Vér fröccsen, mázli, hogy nem a szájában lévőt kaptam ki, csak azt, ami a szemöldökénél volt. A szájánál lévő rosszabb lenne. - Na... fussatok... - nem kell őket sokáig noszogatni, tényleg futásnak erednek, miután felszedték a falnak csapódott társukat, és a nagydarab is kivinnyogta magát. Én csak ezután lépdelek a kukák között még jó eséllyel mindig kábán felállni próbáló srác elé. - Elmondod végre, hogy miért követsz napok óta? - kérdő tekintettel döntöm oldalra a fejemet és végül kis hezitálás után a kezemet nyújtom neki. Végül is felhúzhatom, abból még nem lesz nagyobb bajom, talán már rájött, hogy nem érdemes packázni velem.
Nem tudom, hogyan lehettem ennyire óvatlan. Olyan vagyok mint a besurranó tolvaj, miért nem vettem észre azt a faágat? Kétlem, hogy igazi démon lenne, ha meg bűvész, akkor mit csinál, megdobál hamis kártyával? Meg különben is, túl jól néz ki, igazi szöszi ahhoz, hogy ártson nekem. Nem, ezzel csak hazudok magamnak, olyan karizmatikus szemei vannak, hogy már ez is egy plusz érv, amiért a nyomába eredtem. Ha csak ember, ha átlagos ember, akkor is olyan szinten különleges, hogy érdemes még nézegetni, képeket csinálni róla, nem is értem, hogy lehet ennyire extrém valaki. Nem azt mondom, hogy lila tarajos haja van, hanem a kisugárzása az olyan durván vadító. Ha pedig véletlenül egyszer igazam lenne, és nem is ember, hanem valami több, akkor benne van, hogy leharapja a fejemet, szó szerint, és senkinek nem mondhatom el, hogy na lám, bezzeg igazam volt. Vélhetően akkor a kóbor kutyák fogják felzabálni a hullámat, már ha hagy belőle annyi maradékot. Eddig nem raktam fel róla képeket, általánosságban írtam róla, fejtegetve, pedzegetve a természetfeletti témáját, úgy gondoltam, leleplező riportom majd egyben fog tartalmazni minden apró részletet a szőke amazonról, aki olyan, mintha a vállán viselné a világ összes terhét, mellette meg olyan fiatalos... dögös. Kiváncsi vagyok rá, nagyon is kiváncsi. Teljesen más, mint azok, akikkel együtt szoktam lógni, ők hozzám hasonlóan lendületesek, ettől nagyon elüt. És ezen a ponton lépek rá a faágra, amikor már feljebb emelem a gépet, akkor már tudom, hogy késő. Kisfiús képemre magabiztos mosolyt villantok, kár is tagadni a dolgot. Dehogy adom a kérésére vissza, csak ránevetek, ám ahelyett, hogy sarkonfordulva távoznék futva, az oldalsó mellékutcába vetem be magamat, ám már két lépés után nekiütközök valakinek. Az illető olyan, akár egy téglafal, már így keménységre, és legalább két fejjel magasabb nálam, kopasz, fülében és orrában rengeteg piercing, de még az ajkából is kikandikál egy, mintha valami igásló lenne. - Baszki... most akarod feltalálni a kosárszumót? – Kérdezem hebegő vigyorral, ám az illető, és három társa közel sem olyan humor mint én. Akkora taslit kapok, hogy ha kicsit ügyesebben kezelném le, még cigánykereket is tudnék hányni közben, így csak a közeli szemeteshalom mögé repülök. S úgy tűnik, nem hagyják annyiban, közelednek, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy halálra rugdosnak... Kótyagos fejjel ülök fel, az állam úgy sajog, mint akit kiütöttek. Ja éppen az történt. A gép még a nyakamban, merthogy szíjjal rögzítettem magamra. Mázli, hogy még nem esett baja. Ő jobban viseli, mint én.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Szept. 24, 2015 11:07 am
Vannak pillanatok, amikor a józan ész szavát egyszerűen megpróbálod kiverni a fejedből, mert nincs semmi értelme, hogy tényleg azt hidd valaki követ. Ki tenné és miért? Persze akadnak ellenségeim, de nem igazán olyanokkal szoktam végezni, akik nagy baráti körrel rendelkeznek és egyébként is a világ oly sok pontján jártam már... plusz elég erős vagyok ahhoz, hogy ne féljek másoktól, ezúttal sem erről van szó, csak az a fura érzésem van most is, mintha valaki a nyomomban lenne. Abszurd... már jó ideje főképp Oliver ügyével foglalkozom, mindenki más sokadrangú, nem szánok rájuk sok időt, akkor ők sem fognak rám, már aki egyáltalán életben marad közülük. Nem hívtam fel magamra látványosan a figyelmet, hogy a város vámpírjai összefogjanak ellenem, csak óvatosan mazsolázgatok közülük, nem viszem túlzásba, tehát... nem is lenne logikus, ha tenni akarnának ellenem, és talán tudják, úgy se igen lennének rá képesek. Az egyetlen aki árthat nekem igazán az Oliver, ő pedig nem tesz semmit, mert még mindig nem fogta fel, hogy tényleg veszélyes vagyok, főképp, ha kihúzza nálam a gyufát. Az ág reccsenését viszont még akkor is meghallanám a hátam mögött, ha nem lennék egyébként elég figyelmes. Természetes, hogy azonnal megfordulok és meglepetten tapasztalom, hogy egy fényképezőgép objektívjével találom magamat szemben, amit a tartó kéz aztán hirtelen a fák felé fordít. Éjszaka... kétlem, hogy éjszaka tényleg a fákat akarja fényképezni, ebben a gyér fényben és egyértelmű, hogy eddig az a gép felém irányult. Felszökik az egyik szemöldököm, ahogyan megpróbálom felmérni a helyzetet, aztán egy szó nélkül indulok meg felé. Egyszerűen csak végig mérem őt, majd kitartom a kezemet fel még mindig egy árva hang nélkül. A tenyerem az ég felé fordulva várja, hogy oda kerüljön az a fényképzőgép. Lehet, hogy nem vagyok technikai zseni, de arra még én is rájövök, hogyan kell megnézni az esetlegesen készült képeket. A tekintetem kellően szigorú ahhoz, hogy ne akarjon ellenkezni, bár persze... ettől még könnyen lehet, hogy megpróbálja majd. Ha esetleg futni akarna elég csak egy rövid igét elmormolnom, hogy összeakadjanak a lábai. Arra persze biztos, hogy figyelni fogok, hogy a gép ne repüljön és törjön össze. Szimpla lebegtetéssel a levegőben tudom tartani, ha kitalálna esni a kezéből, vagy netán ha nem akarná odaadni magától. - Nem mondom kétszer. - igaz eddig még egyszer sem mondtam, de azért egy kis noszogatás talán kell, hogy szépen a kezembe tegye azt a gépet. Egyértelmű, hogy engem akart lefotózni, vagy már meg is tette? Talán máskor is? A végére járok, vagy a segítségével, vagy a nélkül. Ha pedig nincs igazam, akkor végképp bátran odaadhatja a gépet, hiszen nem fogok rajta találni semmit sem igaz?
A fényképezőm ellenőrizve, a mobilommal is tudok fotózni, ha nagyon muszáj, és még egy diktafon is van nálam. Mobilnet tuti, bármit is találok, már küldöm is fel az instagrammra, twitterre, és még a facebookra is akár. A saját nevem alatt, amely nem magánszemély, hanem művész, hiszen az vagyok, nem is nagyon lehet csak úgy ismerősnek jelölni, mert hivatalos oldalaim vannak. Nem akarok én senkinek belegázolni a magánéletébe, de mégis azt teszem, úgyhogy bármennyire félelmetesnek tűnt az a bűvészmutatvány a szőke kapcsán, úgy vagyok vele, hogy ha kamu, akkor megérdemli, hogy nyilvánosságra hozzam, ha pedig véletlenül valódi lenne, akkor majd egy esetleges újságírói díj elnyomja a lelkiismeretfurdalást. Követem már jó ideje, visszajárok azokra a helyekre New Orleans-ban, ahol ő is megfordul, mert tudni akarom, hogy valóban ő szerepelt e nagyapám képein, meg komolyan, egy olyan durva, hogy valaki ilyesmire lehet képes. Megfordul ugyan a fejemben, hogy akár egy filmben a kiváncsi riportert végül az alakváltó démon ripityára törte, valamelyik Péntek 13 részben is volt, hogy visszamentek Jason házához, csak úgy tényfeltáró jelleggel, és persze megint megjelent a rém. De nem, ez nem egy film, ez a valóság, a lány biztosan csak tükrökkel csinálta ezt, mint Copperfield, valami mém kedvéért, előre beállított jelenet volt rejtett kamerával. Azóta több pasival is láttam, kezd egyre gyanusabb lenni a dolog, egyre rejtelmesebb, és azon kapom magam, hogy gyorskajákon élek, ami rohadtul nem egészséges, de hát nem lehet csak úgy 3 perc alatt összeütni egy komplett bioételt, rohangálok már egy hete utána, kisfiús pofámra ismét tömött borosta kerül, mert nem akarok lecsúszni róla. A minap például felmásztam az egyik háztetőre, és onnan figyeltem távcsővel, nagyjából ugyanazokat a helyeket látogatja végig, de állandó partnere nincsen, viszont ha nem prosti, mi a franc, ha kizárjuk a démont? Drogdíler? Embercsempész? Egy ilyen jó nő, baszki, és embereket emelget a magasba..? Kicsit közelebb jutok, mindenképpen kell pár közelebbi is, főleg az arcáról, anélkül nem érek semmit. Aztán majdnem leharapom a nyelvemet, amikor kicsit begyorsulván rálépek egy faágra pár lépésnyire tőle, és ha hátrakapja a fejét, ott állok egy baszott nagy teleobjektívvel. Felfelé irányítom a gépet, mintha csak a madarakat kapnám le, ami röhejes, mert ilyentájt már aligha vannak madarak, amiket láthatnék is, lévén este van. Sármos mosolyt villantok, pillantásom vakító kék, csak nem gyanakszik rám, hiszen olyan jópasi vagyok, nem az a marcona alak, akiről feltételezhetné, hogy ártana neki. A motoromat leláncolva hagytam a kisutcák egyikében, kell pár perc, hogy odaszaladjak, ha gond lenne.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 19, 2015 5:26 pm
Szerettem őt, tiszta szívemből. Az ő iránta érzett érzésem volt életem legtisztább, s igaz érzelem. Ezer módban felsorolhatnám, hogy mennyire szerettem őt. Tagadnom kellene azt, hogy talán még most is fűz hozzá olyan érzelem, mit egykor ő iránta éreztem? Most is jelen van vajon? Nem fogom magamat becsapni, és nem is fogom azt hajtogatni, hogy soha nem szerettem őt. A csúf, s kegyetlen igazság viszont az, hogy mindig is szerettem, a mai napig is. Csak már annyi a különbség, hogy nincs velem, elszoktam attól, hogy nincs mellettem, így egyre inkább el tudom fogadni a távolságot, ami köztünk van. Nem tagadom, hogy fáj, mert valójában még mindig ugyanannyira fáj, mint akkor. De el kellett fogadnom az ő akaratát, s én pedig túlságosan is szerettem ahhoz, hogy elengedjem őt. Mindig azt akartam, hogy boldog legyen. Ez mostanra már valóra vált, csak nem velem. Ezek gondolatok után egyet rántottam a vállamon, majd egy mély levegőt szippantottam tüdőmbe, és lehajtottam tekintetemet a földnek. Tudom, hogy New Orleansban is szokott járni, ezért azt gondoltam, hogy én is követem ezt az utat. Én ide ugyan nem fogok visszajönni ezek után, csupán csak azért jöttem, hogy találkozhassak vele. Volt egy csúnya összekapásunk, amikor kikapcsolt állapotban voltam. Tudom, hogy meg fog bocsájtani, elvégre ő nem az a fajta, akit hajt a düh. Azon napnak pillanatának mindenre emlékszem, amikor bántottam őt. Még mindig érzem tenyeremben lüktető szívét, és majdhogynem megszakad az enyém, amiért ezt műveltem vele. Féltem magamtól őt. Damonnek is leszögeztem, hogy tartsa távol tőlem magát, jobban mondva mindketten. A bátyám iránt vegyes érzelmek fűznek, többek között a harag, de ugyanakkor ott van elbújva a testvéri szeretet is. Az utóbbi elhanyagolható, elvégre már ő hozzá sem kötődöm annyira, mint régen. Majdhogynem száz évet is külön éltünk, nem láttuk egymást, és még is megvoltunk egymás nélkül. Soha nem voltunk közös úton, és soha nem is leszünk. A bátyám mindig azt a nőt szerette, akit én. Ott volt Katherine, őt is sikerült egy idő után elcsábítania. Aztán ott volt Elena, s végül elvette tőlem őt mindörökre. Egyáltalán nem Elenát hibáztatom, és nem is Damont. Én magam vagyok a hibás, hiszen én vagyok a problémaforrás mindenre. Én jöttem vissza a városba, és én kezdtem el újra azt, ami egykoron befejeződött. Csak is én vagyok az egyedüli hibás, és senki más. De még is... látni akartam őt. Amikor megmentettem őt még a Wickery hídnál, bennem volt az érzés, hogy talán most új életet kezdhetek azzal a nővel, aki tiszta, és kedves. Naiv voltam, és rá kellett ébrednem, hogy tévedtem. A szívem mára már egy szellemváros, nem lelődik benne semmiféle jó, csak a rossz. S ugyanez a gondolataim. Magam előtt látom az ő arcát, mely mindig kedvesen mosolygott rám, és még akkor is látszódott szempárában a szeretet, amikor még meg sem érdemeltem. Miért veszítettem el? Nagyot nyelek, éreztem, hogy bizseregnek a szemeim, csak csupán a meginduló könnyektől, de végül visszafogtam magam ezzel a nyeléssel, és arra törekedtem, hogy ne lásson meg sírva. Emlékszem, régen mindig hoztam neki valamilyen virágot, csak hogy kifejezzem azt a fajta törődést, hogy mennyire szeretem. Számomra nem voltak elegek a csókok, az ölelések, se semmi más. Mára már csak az ürességgel kell betelnem. Egy ismerős női alak tűnik fel magam előtt, kinek lábai gyökeret vertek. Nagyot nyelek, és lehajtom újra a fejem. Láthatja, hogy már nem vagyok a régi, illetve az, aki ki van kapcsolva. Teljesen ép vagyok, ép gondolattal, minden mozdulatom normális, és még véres sem vagyok. Megindul felém, mikor felpillantok, de ekkor legszívesebben elfutottam volna. Szégyellem magam, és mindig felötlődik a kísértés, amikor a szívem megszakad. Újra élnék a múltban, de nem létezik az a világ, amelyben ott van ő velem. Egyik tenyerét vállamra helyezi, én pedig nagyot nyelek újra. Könnyekkel küszködöm, az érzéseimmel, amik nélkül sokkal jobban megvoltam, mikor kikapcsoltam. De erősnek kell lennem, a tudattal, és a fájdalommal pedig szembe kell néznem. De ezt meddig fogom bírni újra megint? Tudom, hogy újra kifogok kapcsolni, mert nem fogom őt ezek után látni, hiszen nem szabad. Féltem magamtól. - Elena... – pillantok fel rá óvatosan, ahogyan kimondom lágy ejtésű nevét, és tekintetét keresem fel. Még mindig az ő iránta érzett szerelem tükröződik szememben, bármit is teszek ellene, hogy mindez ne látszódjék. Most konkrétan nem is a szerelem, hanem a hiánya az, ami kiégette a szívem, az, hogy nincs velem. - Ezt neked hoztam. – nyújtom oda neki a virágot, azt a növényt, amit régen is mindig hoztam neki. Lehet vicces, de már minden nyugtatás számomra, az, ha velem van. – Tudtam, hogy New Orleansba jössz, és látni szerettelek volna. Jobban mondva... – akad meg a szavam egy pillanatra a szégyentől. – Bocsánatot szeretnék kérni a múltkori miatt. És minden másért, amiről nem tudom, hogy fájt neked, vagy amit rosszul csináltam. Minden egyes dologért bocsánat...- kerülget a sírás határa, míg végül aztán abba beleesek.
Egy kis séta kell, hogy kiszellőztessem rendesen a fejemet. Egyre erősebb a gyanúm, hogy valaki követ, de valahogy nem szántam rá időt, hogy utána nézzek a dolognak. Fáradt vagyok, túlságosan ezt érzem már és talán aki követ ellenség... talán képes lenne végezni velem. Már csak erre vágyom mielőtt még tényleg elpattan bennem valami, amit aztán nem tudok irányítani. Mi van akkor, ha tényleg megváltozom végleg? Mi van akkor, ha tényleg nem tudok majd kontrollt tartani a haragomban, ha végül olyannak is ártok, akinek nem kellene, ha nem tudom már hol vannak a határok, mert lassan végleg elmosódnak? Félek önmagamtól, félek az erőmtől, de mégis úgy érzem, hogy tartanom kell magamat, hiszen most itt van Shelby és neki segítenem kell. De talán azzal, ha megteszem segítek önmagamnak is, talán javítok azokon a hibákon, amiket eddig elkövettem, talán... talán valamivel tisztább lesz majd a lelkiismeretem, legalábbis ebben reménykedem. Addig mindenképpen tartanom kell magamat és nem szabad foglalkoznom senkivel sem. Sem a múlttal, sem a jelennel, sem a jövővel, csak azzal, ami most van. A gondolataim mégis újra és újra a szőke lány körül járnak, így zárom ki a tényt, hogy valaki talán most is a közelemben somfordál. Ha a bajt keresi végül is az ő baja. Nem kell foglalkoznom mindenkivel, nem kell törődnöm mindenkivel. Itt van nekem ez a lány, aki beteg és talán én változtathatok a sorsán, hogy ne kínok között végezze ilyen fiatalon, de ebben neki kell majd döntenie, hiszen nem valószínű, hogy ha vissza tudom fordítani a folyamatot, ha egyáltalán sikerül, akkor azzal nem kapja meg mellé az átkot is, ami mindannyiunkat sújtotta évszázadok óta. Ez nem fog változni bármennyire is szeretnék én jót neki, nem tudok rajta változtatni. Jó ideje keresem már a megoldást az átokra és arra a bűbájra is, amit a nagyanyám helyezett rám, de eddig még egyiket sem leltem meg és talán soha nem is fogom. Most is csak arra jó ez a kis séta, hogy kitisztuljon a fejem, de nem fogok tőle válaszokat kapni ebben biztos vagyok. Közelebb juthatok hozzájuk, de valahogy úgy érzem igazán sosem érhetem el őket, mintha még akkor is távolodnának, amikor már úgy érzem, hogy jó úton járok. Talán tényleg soha nem találom meg a várt megoldásokat és talán tényleg csak az a dolgom, hogy megleljem a kiutat, vagy... ennek az egésznek a végét.
Már magam sem tudtam, mit keresek újra és újra New Orleansban. Tekintve, hogy az ég világon semmi nem kötött már ide, hát... elgondokodtam azon, hogy amíg idejövök, valószínűleg meg tudnék tanulni ezt és azt a holnapi óráimra. De... a lelkem mélyén pontosan tudtam, milyen indokkal tértem át ebbe a városba. Nem érdekelt az, hogy milyen szabályok uralkodnak itt, ahogyan az sem, hogy éppen ki uralkodik, Klaus vagy valamelyik palotapincsije. Lényegében már csak így tudtam tekinteni az itteni helyzetre, hiszen komolyan venni mindazt, amit itt néha lefolytatnak, hát meglehetősen érdekes lenne. Nem hittem az eszmékben, amelyeket Klaus ezúttal képviselt, és biztos voltm abban, hogy a gyász méginkább megtépázta az amúgy is labilis idegrendszerét. Minek lenne szüksége még a hatalomra is? Hogy elnyomja azt a mély fájdalmat, amit a gyermeke halála váltott ki belőle? Valószínűleg észre sem veszi, hogy miközben önmaga fájdalmát csökkentené mindenki mást sodor kétségbeesések közé. És ez az, amire senki nem vágyik igazán. Ő sem vágyna, csak éppen... teljesen dilis. Mikor legutóbb találkoztam Stefannal, éppen ide indult. Méghozzá... meglehetősen erőteljes fenyegetésekkel villogva a barátaimat illetően. Elvesz tőlem mindenkit? Tudtam, hogy nem lesz vége soha ennek az egésznek. Hogy valami mindig jön majd. De nem akartam hagyni, hogy pont Stefan álljon a boldogságom útjába... és mi több, hogy ne ő akadályozza a saját útját is ebben. Igaz a mondás, önmagunk legnagyobb ellenségei vagyunk. És ő most pontosan ezt tette. Vagyis, tette akkor, mikor találkoztunk. Bíztam abban, hogy azóta már valami kizökkentette a megszokottból. Hogy talán... akadt valami, ami esélyt adott neki arra, hogy ismét tiszta fejjel lássa a világot. Bármi. Összehúztam magamon a kabátomat, ahogy fázni kezdtem, és zsebre vágtam a kezeimet. A sétálgatás már régóta nem az én asztalom, mindig siettem valahová, de ezúttal az okom jóvalta egyszerűbb volt. Stefant akartam megtalálni. És ahogy a főtérre értem, már tudtam, hogy nagyjából sikert is arattam ezen a téren. Egy halvány mosolyt villantottam, de elég gyorsan el is tűnt, ahogy eszembe jutott, hogy talán még mindig a ripper Stefannal lesz dolgom. És az a Stefan nem a barátom. Nem lenne tekintettel azokra, akik rjautnk kívül itt időznek a főtéren, nem lenne kegyelemmel senkire nézve... és ez megijesztett. Talán pontosan ezért álltak meg másodpercekre a lábaim. Vártam, hogy észrevegyen. Én már az illatát is éreztem, és emlékeztetett a régi időkre. Amikor még jobban szerettem az életemnél is. Ez most sincsen másképpen... csak a szerelem egy idővel másmibe is alakulhat. És tudtam, hogy nekünk... közösen már soha nem lesz jövőnk. A mi szerelmünk ugyan örök volt, örök lesz, senki nem törölheti ki az életünkből... de már csak emlék. - Stefan? - sétáltam oda mellé aztán, rászánva magam a lépésre, és a vállára helyeztem a kezem. Tudnom kellett, kivel is van dolgom valójában.
New Orleans. Fogalmam sincs, hogy mi vett rá, mikor kikapcsoltam, hogy idejöjjek. Talán elegem volt azokból az emberekből, akik Fallsban éltek. Rájöttem, hogy ha tovább ottmaradok, akkor csak megbolondulok. Képtelen vagyok arra, hogy ott maradjak. Undorral néztem minden emberre, aki ott élt. Számomra egy idegen lett az a város. idegen helyekkel, és idegen emberekkel. New Orleans bugyrait véltem felfedezni. Érdekesnek találtam a várost. Ez is idegen, idegen helyekkel, és idegen emberekkel, de ez számomra sokkalta izgalmasabb. Az emberek arcán boldogság ül, ami számomra is csak üdítő érzés, hiszen régóta nem láttam már senkit sem nevetni, vagy mosolyogni. Ám voltaképpen nem is a város miatt vagyok itt. Mikor felfedeztem ezt a helyet, akkor találkoztam Hayleyvel. Egy bárban. Ki voltam kapcsolva, ezért nem tudtam úgy viszonyulni hozzá, ahogyan ő viszonyult hozzám. De aztán… miatta visszakapcsoltam. Amikor megláttam, más érzés fogott el. Féltékenység. De nem értettem, hogy miért voltam féltékeny Klausra. Amikor egy vámpír visszakapcsol, nem érez féltékenységet, főleg nem egy nő miatt. Akkor már tudtam, hogy közel járok ahhoz, hogy visszakapcsoljak. És mikor ez megtörtént, akkor már tudtam pontosan a féltékenység okát. Beleszerettem Hayley Marshallba. És zavart, hogy az a nő Klaussal van. Miután visszakapcsoltam, sokáig gondolkoztam rajt, hogy miként fogom őt megismerni, vagy megszerezni. De aztán eszembe jutott, hogy amikor találkoztam vele, próbált közeledni. De én nem engedtem azt a gőgtől, és a féltékenységtől. Néhány szál tulipánnal, azaz egy kis csokor virággal sétálok az úton. Éppen készülődöm, hogy a kocsiba üljek, már csak néhány utca van addig. Azért vettem ezt a növényt, mert elsőre is ezt vettem Hayleynek. tudom, hogy mennyire szereti, ezért inkább ezt vettem neki. Tudom, hogy mennyi szörnyűség történt vele, ezért ha tehetem, mindig mellette vagyok, és vigasztalom. Sajnálom, ami történt vele. Hogy Klaus mennyire kihasználta. De ennek vége. Megvédem Hayleyt, úgy döntöttem. Régen ezt az érzelmet más iránt éreztem. De az az érzés régen kihűlt, mikor cserben hagyott. Ürességet, és megvetést éreztem iránta. Sőt… már-már majdnem meg is öltem, mikor utoljára találkoztunk. Most már túltettem magam rajt. Ám tudom, hogy New Orleansban van. Persze, feltételezem Klaushoz jött. Remélem, lefoglalja az Őshibridet, legalább addig sem lóg Klaus Hayley nyakában.
- Ez nem volt valami lelkes. – mosolygok rá, csak úgy megjegyezve a dolgot. Na nem mintha mondjuk kötelessége lenne meglepődni, vagy bármi hasonló, de azért ennyire… nem is tudom, ennyire nem lehetek lehangoló látvány, igaz? Sőt, inkább csak kedvfokozó látvány vagyok, bár nem hinném, hogy miattam van így letörve. – Mi ez kedvtelenség? Azt hinné az ember, hogy itt mindenkinek csakis jó kedve lehet. – nem sokat hallottam a városról, de állítólag itt éjjel- nappal buliznak, szóval nem hinném, hogy azért olyan vészesen rossz lenne itt, igaz? Bár, kitudja, a látszat nem minden, de… a látszat azért nagyon fontos, az első benyomás túlnyomó része a látszaton alapul. - Értem, Molly. – bólintok egyet mosolyogva. Soha nem ismertem még egyetlen Molly-t sem, legalábbis nem igazán emlékszem rá. Nem mondom, hogy valami nagy iszákos vagyok, de… egy buli nem is buli, ha az ember nem nyúl az alkoholhoz, igaz? Mindenesetre vehetjük most őt az első Molly-nak, akivel összefutok. – Mosolyogj kicsit többet, biztos, hogy jól állna. – jobban mint az a búskomor fej, amit most vág. Ez a jót vágok mindenhez, amihez amúgy semmi kedvem nincsen féle arc, és nem hinném, hogy ennyire búsulnivalója van. Na nem mintha tudnám, hogy mi baja, de… a bajok jönnek meg mennek, igaz? – Hát, akkor már most háromszor jobban ismered itt ki magadat, mint én. – rántom meg a vállamat vidáman. Én még csak ennyire se ismerem itt ki magamat, kicsit nekem olyan ez a város, mint a nagybetűs káosz, de gondolom az ember előbb-utóbb úgyis hozzászokik, mint amúgy minden máshoz is. – Mi lenne, ha megmutatnád nekem azt a jó kis kávézót? – pillantok felé kíváncsian, hogy mi is a válasza. Mégis mi baja lehet belőle, nem? Nem vagyok én sorozatgyilkos, és szerintem nem is nézek k úgy, bár… mégis ki az, aki elárulná ezt a kinézetével, igaz? De attól még kockáztatni ér. – Meg is hívnálak egyre, felteszem szoktál kávézni. – ha már ismer egy kávézót akkor gondolom nem azért, mert mindennap előtte megy el, hanem mert beszokott odatérni és kitudja, talán egy kávé most nekem is jót tenne. Annál minden jobb, hogy tanácstalanul lődörgök az emberek között, akik amúgy ijesztően egyformák, legalábbis az én számomra.
Nem tudom, mit is gondoltam, mikor tévesen arra az előzetes következtetésre jutottam, hogy Sébastiennal minden rendben lesz és újra koncentrálhatunk arra, amibe félig-meddig már belekezdtünk .. Talán én vagyok csak túl naiv, vagy velem van a gond igazából. Az én eltűnésemre van magyarázat, kézzelfogható, nem is akármilyen. Nem akartam összefutni az anyámmal Mystic Fallsban. Egyelőre nem érzem magam kész a nagy találkozásra, a kibékülésre, vagy arra, hogy kígyót-békát kiabáljak rá. Magamat ismerve mindkét verzió nagyon is előfordulhat. De persze ő is elhagyott engem, most pedig az a személy is felszívódott, akit sok idő óta közel engedtem magamhoz. Persze Diamondon kívül. Vele a mai napig rendben van a kapcsolatom, habár nem találkozom vele sokat. Felnőtt lett, éli az életét, de ha úgy adódik, biztosra veheti, hogy rám mindig számíthat. Olyan nekem… Mintha a tulajdon, hús-vér testvérem lenne. Egy tündéri testvér… Ő az egyetlen, aki nem tűnt el szó nélkül az életemből, ami azért elég rossz arány, ha így belegondolok, de hát mit tudnék tenni? Teljes csődnek érzem most magam, és semmi kétség, hogy az is vagyok, máskülönben máshogy alakultak volna a dolgaim. Kész csoda, hogy azt észreveszem, hogy valaki nekem beszél.. Annyira elvagyok a magam gondolataiban, és olyan vígan lubickolok az önsajnálatomban, hogy egyedül vagyok, mint a kisujjam, hogy a külvilág már-már megszűnni látszik körülöttem. Ezért is tart egy kis ideig, míg erőt veszek magamon és jócskán fáziskéséssel, de reagálok. - Szia – a köszönésem enyhén szólva is vérszegényre sikerül, nélkülözve minden lelkesedést, ami egyébként a csicsergő hangom velejárója. Azt hiszem, még az új arcok sem fakasztanak túl őszinte mosolyra most, hiába tűnik úgy, hogy ez az egész a kisujjában van és elég pörgős. Már persze abból vonom le következtetést, hogy azon nyomban be is mutatkozik.. És mivel az első név sikeresen lemarad, így maradok a Wicknél, és végre felnézek rá. Hozzám képest egész magas a srác, és első ránézésre nem tűnik egy tipikus elveszett fickónak, aki ne vágná ki magát abból a helyzetből, hogy épp eltévedt. - Molly vagyok.. – rándul meg a szám széle bemutatkozás közben, mintha valamiféle életképtelen mosolyt próbálnék összehozni, de aztán fel is adom, és kicsit szusszanva felkészülök arra, hogy a következő mondatom után ő is lelép, mert bizony én nem biztos, hogy a legjobb személy vagyok az útbaigazításhoz. – Ami azt illeti… Én sem vagyok itt túl régóta. Csak a Galériát, a Hotelt és egy egész jó kis kávézót ismerek… - mutatok kezeimmel egymás után három ellenkező irányba. – Van konkrét célod is, vagy csak úgy keresel valamit a vakvilágban? – kérdezem aztán. A tudásom persze elég korlátozott, de néhány nap alatt, amit itt töltöttem, hallottam már ezt-azt, hátha mégis tudok neki segíteni, legalább abban, hogy ilyen lendületben maradjon. Egészen jó hatással volt az elmúlt perc a hangulatváltozásaimra. Meg a levegőben is ott leng még az a "vagy valami" kijelentése...
New Orleans. Megmondom őszintén, hogy gőzöm nincs mégis mit keresek itt. A családom nem igazán látott szívesen miután megkerestem őket. A bátyám egyből nekem ugrott, de pechjére már elég könnyen letudom gyűrni őt, és hát ezt is tettem. Viszont eddig nem igazán vágytam arra,hogy kitépjem a szívét, most meg… nekem ugrott és szinte másra sem tudtam gondolni csak arra, hogy milyen szép látvány lenne, ha a saját vérében feküdne. Szóval még én is úgy döntöttem, hogy jobb lenne, ha inkább távol maradnék a családomtól. Az már csak a ráadás, hogy ők sem láttak szívesen. Azt mondták, hogy én már… nem vagyok vérfarkas. Szóval maradt New Orleans. Úgy hallottam,hogy itt a magamfajták jól eltudnak lenni, szóval úgy döntöttem, hogy megér egy próbát, elvégre most, hogy vámpír is lettem már örökké élek, ugye? Legalábbis amíg szívem nem döfnek. Vagy mi. Igazándiból még nem vagyok teljesen tisztában azzal, hogy mégis mi az, ami hat rám és mi az, ami nem. Elég keveset tudok a vámpírokról. Soha nem találkoztam addig a napig eggyel sem, és nem is olvastam utánuk, nem kérdezgettem a szüleim, mert nem érdekelt a dolog. De most, hogy én is az vagyok, legalábbis részben, talán kicsit többet kéne megtudnom magamról és arról ami lettem. Most éppen szabadnapom van, vagyis ez így nem igaz, mert nincs, de elértem, hogy legyen egy. Nem a legjobban fizető munkám van, a főnök ráadásul egy seggfej, de szerencsére meglehetet őt győzni arról,hogy ezt a napot adja ki, mert semmi kedvem mások pizzája miatt ugrálni. – Hé, szia, új vagyok még a városban, és… eltévedtem. Gondoltam útbaigazíthatnál vagy valami. – mosolygok rá a mellettem álló lányra. – Ja, amúgy Chad vagyok, de hívhatsz Wick-nek, ahogy tetszik. – és most jöhet ő. Egy ilyen szép lánynak biztosan szép neve is van, igaz? Így kéne legyen, és ha mégsem, hát…találunk majd neki valami szépet.
- Jajjj, hagyja a magyarázkodást, nem vagyok egy sértődékeny fajta, ráadásul eléggé látványosak a dolgaim, szóval tényleg ne érezze rosszul magát! - vigyorodtam el szélesen, főleg mikor láttam, hogy szavai elhangzása után ő is tudta, hogy nem fogalmazott jól. Ezt bizonyította az is, hogy minél jobban szerette volna megmagyarázni a dolgokat, vagyis próbálkozni akart. Én tényleg nem vettem magamra. Senki elől nem titkolom, hogy néha gondot okoz az élet, de túl korán fog véget érni ahhoz, hogy az ilyen gondok nyomorba döntsenek vagy kilátástalanságba. Élni kell az életünket, nem pedig magunkba roskadva csodát várni. - Az emberek mondhatni úgy is, hogy már fontosabb dolgokat hajkurásznak, mint néhány emberi kapcsolat. De kivételek még bárhol nőhetnek. - tártam szét a karomat. Biztos furán nézhettek ránk, hiszen ő egy eléggé jólöltözött nő, vajon mit keres egy ilyen rosszarcú, mocskos göncökbe öltözött fickóval, aki úgy beszél, mintha sose beszélt volna előtte, és olyan jóízűen, mintha a világ összes szava se lenne elég neki egy beszélgetéshez? Most csak kíváncsi vagyok. Tudni akarom, honnan ismerem, s tudom hogy ő az, akit régen már láttam. Egy jó terv kell, hogyan derítsem ki. - Az utca emberének elég egy név, és máris nem idegen a másiknak. Mi itt, a ranglétra legalján nem irigykedünk, nem vagyunk önzőek, s már annak is örülünk, ha egy idegen megosztja velünk a nevét. - mosolyogtam, majd megrántottam a vállam. Nem láthatta az arcomon, hogy valami bajom lenne a helyzetemmel, olyan egyszerűen beszéltem erről, mintha nem is rólam hanem másról lenne szó. Tárgyilagos, már-már kegyetlen lazaság leng körül, de nem fogok vérre menő harcot vívni senkivel. A lazaságom okozott már pár pofont, de még mindig nem tudom, hol és mikor kell befognom a számat. - Hm. - bukott ki ki belőlem. Jó magyarázat ez a pihenős szöveg. Határozottan jó magyarázat. - Talán nem kellene feltartanom. - gondolkodtam el. - Tudja, Julie, nagyon emlékeztet valakire. Valakire, akit régen láttam, de mégsem emlékszem rá teljesen. Nem találkoztunk már valahol? - Hát, igen. Luca nem köntörfalazik.
Nem nagyon tudom, hogy mi is kéne kezdenem a helyzettel, mert mi van, ha felismer? Talán, ha már ez megtörtént volna, akkor... minden bizonnyal szóvá teszi, vagy látok rajta valamit, amiből ezt következtetem, de eddig semmi ilyet nem láttam, szóval... akkor nem tudja ki vagyok és nem tudja hová tenni az arcomat igaz? Nem is szabad, így is rémes volt, ami történt, nem szabad emlékeznie rá és nekem sem szabad emlékeznem, mert csak pocsékul érzem magam. Nem sokon múlt, hogy majdnem végeztem vele és ez azért rettenetes egy érzés, ha látom akkor csak újra és újra erre gondolok, pedig inkább elfelejteni akarom, hogy milyen is az, amikor felülkerekedik rajtam a szörnyeteg. - Világos igen, erre rájöhettem volna. Mármint nem úgy értem... csak... tudja. - nem szoktam én bántó lenni és most sem annak szánom, csak hát kellően meg vagyok zavarodva ahhoz, hogy igazán jól ki tudjam fejezni magamat, sajnos most ennyi telik tőlem. Egyébként meg gondolom tisztában van azzal, hogy milyen mondjuk az öltözete, hogy az nem olyan, amiről az ember nagy gazdagságot és sok pénzt feltételezne. - Végül is igaza van, jóval egyszerűbb segítséget kérni, ha van kitől, csak már... sokan egészen elszoktak ettől. - hát igen manapság már nem divat, hogy segítséget kérjünk másoktól, inkább maradunk magunkban, ülünk le a tömegközlekedésen is külön helyre, csak hogy senki se zavarjon a nagy magányban, és persze elmegyünk mások mellett, hogy még véletlenül se kelljen ránézni se a másikra. Én is ide jutottam volna? Nem... csak hát ő más, vele mégis csak nehezebb, hiszen ártottam neki és nem akarom megkockáztatni, hogy esetleg ő erre rájöjjön. Nem akarom látni a szemében az ijedtséget, vagy a félelmet, az... rémes lenne. - Ha már tudjuk a másik nevét máris nem vagyunk idegenek? Érdekes megközelítés. - mosolyodom el. Hát na ezzel azért nem értek egyet. Persze talán már nem vagyunk teljesen idegenek, de még érdemben ismerősök sem, hiszen ennyi erővel mindenkit ismerek, akinek látom a nevét az újságban és ez azért nem így van, de nem számít, ez is inkább csak egy elméleti apróság, amit nem feltétlenül most kell megtárgyalni, hiszen csak útba akarom igazítani őt. - Oh én... nem azért mondtam, csak tudja fárasztó napom volt és jól esne a pihenő, gondolom önnek is, ha már szállást keres. - vajon ha arra lenne szükség, akkor varázslattal képes lennék megszabadítani őt az emlékemtől, ha mégis beugrana neki valami és hirtelen emlékezni kezdene? Nem tudom... nem vagyok benne biztos. Az a baj, hogy a vámpír trükkök még annyira nem mennek. Egyszerű az oka, nem gyakoroltam olyan sokat, és hát nem is iszom annyi vért, hogy az indokolja. Nem vagyok valami erős vámpír, még mindig a boszorkányi mágia az, ami több bennem és ez igazából jól is van így, nem is szeretném, ha változna.
Hát, olybá' tűnik, hogy eléggé egy cipőben járunk. Ő is nemrég érkezett, én viszont még teljesen friss hús vagyok ebben a városban. Ráadásul tudom, hogy ismerem, szóval amit mondtam, azt is csak azért tettem, hogy kaphassak pár percet az életéből, hátha kiderül, hogy honnan és miért. Jó sokat kellett innom ahhoz, hogy elfelejtsem. Vagy megint egy alapos verés áldozatául estem, és ezért nem rémlik, hogy hol láttam vagy milyen körülmények között? A gondolatok visznek egyszer a sírba, többen is megmondták már, hogy ez nem férfinak való hobbi. Inkább csináljunk mindet ösztönösen, abból baj nem lehet. Vagy lehet. Engem az mióta érdekelne, de úgy igazán? - Hát. - vakargattam meg a fejem. - Sajnos nem engedhetem meg magamnak ezeket a mai luxus cikkeket, tudja. - köszörültem meg a torkom. Szerintem elég rám néznie, és látja a holmijaimon, hogy nem vagyok egy tehetős ember. Örülök ha a szállásomat kifizetem valahogy, de előfordult már, hogy egy utcasarkon vagy padon töltöttem az éjszakát. Sosem koldultam, az nem az én műfajom. Zenéltem. De cseppet sem könnyű olyan helyet találni, ahol ezt értékelni is tudják néhányan. - Meg amúgy is, mire megkeresném, ön már rögtön útba is igazít. - tettem hozzá ezt már vigyorogva, majd legyintettem egyet. Túl sokat fecsegek, egyszer ez lesz a vesztem. Semmi kétség. De egy szép nő társaságában sosem engedem meg azt a modort, amely sokaknak nem tetszik. - Üdvözlöm... Julie. - mosolyodtam el ezzel hálálva meg a bemutatkozását. - Máris nem vagyunk idegenek. - Nem mintha amúgy azok lennénk. De ezt már csak magsamban teszem hozzá. Lehet, összekeverem valakivel. De olyasmi még sose történt velem, szóval biztosan nem. - Oké, indulhatunk! - jött ki belőlem a buztdító szöveg, majd rögtön hozzá is tettem. - Miért van olyan érzésem, hogy le akar rázni? Pedig nem vagyok se tolvaj se gyilkos. - magyaráztam, miközben a lábaim haladtak előre. Tudtam én, hová megyünk, annyira új nem vagyok itt. De jobb indokot tényleg nem találtam. Ki kell derítenem, mi ez az egész.
Azt hiszem erre most igazán nem vagyok felkészülve. Így is pont elég az, hogy próbálom rendbe tenni valahogyan az életemet, így is pont elég megküzdenem a démonaimmal, nem szabad még vele is találkoznom. Az az este rémes volt, aztán persze Daniel csal kiosztott és képtelen volt normálisan hozzám állni. Nem szabadna találkoznom vele, mert csak rossz emlékeket hoz elő belőlem és én nem tudom, hogy ezt mégis hogyan tudnám kezelni. Ő pedig... a végén még emlékezni fog arra, hogy mi történt és annak végképp rossz vége lenne. Egyszerű ember, neki... nem szabadna ilyesmibe belefolynia. Épp elég annak, akinek nincs más választása, mint amilyen én is vagyok, de ő... Nem is tudom, hogy mit csinált, ami miatt annyira nekimentek, én pedig hiába próbáltam segíteni, még az sem sikerült túlságosan jól, de valahogy összeszedem magam és újra az leszek, aki voltam. Orvos, aki életeket ment, akinek az a fontos, hogy tegyen másokért. Még nem tudom, hogyan de majd... sikerülni fog, mert muszáj igaz? Mert nagyon akarom. - Még csak nem rég költöztem a városba, úgy hogy olyan sokat nem ismerek belőle. - rázom meg a fejem. Nem derül ki, hogy hová szeretne eljutni, én pedig őszintén szólva legszívesebben eltűnnék az orra elől, az lenne a biztos, de az is feltűnő lenne, ha köddé válnék hirtelen. Más megoldás kell, talán ha csak szimplán megmutatom neki merre menjen, akkor már könnyebb dolga lesz. - De tudja... a telefonja, nem segít? A legtöbbön ma már van GPS, azzal oda talál, ahová csak szeretne. - igen úgy tűnhet, mintha el akarnám küldeni, de hát így is van. Most öntöttem magamra a kávét, szóval talán érthető, ha nem igazán szeretnék tovább beszélgetni vele és egyébként is nem valami jó emlékeket ébreszt bennem, ami csak újabb ok arra, hogy menjen... vagy én, vagy... bárki, csak ne legyünk egy helyen. Bemutatkozás... nem jó jel. Akkor tesszük, ha nem akarunk egy pillanat múlva elköszönni a másiktól és úgy fest, hogy ő nem akar. - Julie... Juliette. - bököm ki végül én is a nevemet, de még véletlenül sem merem a kezemet nyújtani neki. Fogalmam sincs, hogy mitől ugranának be neki az emlékek, talán a testi kontaktus segít, akkor pedig a kézrázás kizárt, főleg amíg ő nem kezdeményei. - Azt hiszem a közelben van egy galéria és hotel is akad a városban néhány. - nagy levegő Julie és minden rendben lesz. Nem emlékszik rád, ha emlékezne, ha tudná, hogy mit tettél, hogy majdnem megölted, akkor nem nevetne, akkor nem úgy nézne rád, mint egy ismeretlenre, akkor... akkor riadt lenne igaz? Nem emlékszik, és talán nem is fog, túlságosan sokkolódott. - Jól van, megmutatom merre van a legközelebbi galéria, ott már segítenek majd a legközelebbi motelhez eljutni rendben? - az csak pár perc... na jó picit több, amíg elsétálunk a célig, de csak ennyi, aztán átadom őt másnak és nem lesz semmi baj.
Láttam valamit az arcán, ami egyértelmű jelzés volt számomra. Tényleg láttam már valahol, s szemmel láthatóan ő is felismert engem. Eléggé nehézkes volt arra az éjszakára gondolnom... még soha nem voltam olyan részeg, hogy ennyire kiessen valami az életemből, de most megtörtént. A pokolba is, vajon mit műveltem, és mit ittam, hogy ez történt szegény fejemmel? Valami nagyon rossz... de ezekre a szemekre mégius. Nyilván nem ő vert meg. Másnap eléggé komoly zúzódások voltak a mellkasomon. De nem hiszem, hogy egy nő tett volna helyre. Egyrészt, sosem engedném, hogy egy nő bántson, vagy üssön. Másrészt, ugyan mivel tudtam volna rászolgálni? Rá kell jönnöm, hogy mi a franc történt azon az estén. Nem rémlik semmi sem! - Áh, szóval maga sem mindennapos vendég itt? - kérdeztem halkan, de a mosolyom nem hervadt le a képemről. Nem én lennék, ha nem így tennék. Ezt a mosolyt mindig viselem, mikor akcióban vagyok, bár az általában akkor van, mikor zenélek egy bárban. Nem ilyenkor.. de ez is egy bizonyos szinten küldetés. És amíg nem tisztázom, a küldetés nem befejezett. - A nevem Luca egyébként. - magyaráztam, mint valami leüthetetlen legyecske, és halkan felnevettem. - Igazából valami galériát keresnék. Utána pedig egy hotelt. Talán így sorjában. - vontam a vállamon egyet, a tekintetét azonban továbbra is tartottam. A szem a lélek tükre. Elvileg.
Hosszú nap, mostanában valahogy minden egyes nap nagyon-nagyon hosszúnak tűnik. Talán csak ez a végtelen körforgás teszi. Alszom, mert valahogy megszoktam már, de nem azért, mert olyan nagyon szükségem van rá, mint régen. Rémes, hogy rengeteg az energiám, hogy rengeteg mindent tehetnék, de közben mégis kénytelen vagyok... egy padon ülve kávét kortyolgatni. Már attól is hevesebben ver a szívem, hogy valahol a távolban meghallom a mentő jellegzetes szirénáját. Nem hallja más, senki más, csak én, mert nagyon távol lehet innen, de én mégis és... nem lehetek ott. Nem segíthetek. Most még nem, de talán ha folytatjuk ezt Rachellel, ha újra és újra próbálkozunk, ha ott van mellettem, akkor menni fog. Nem most, nem azonnal, lehet hogy hónapok múlva, talán csak hetek, talán még ennél is több, de idővel sikerülnie kell. Szeretnék újra jót tenni, szeretnék újra gyógyítani, tényleg nem vágyom semmi másra, mint hogy az életem újra értelmet nyerjen, mert jelenleg ez az, ami iszonyatos mód hiányzik belőle. Szinte észre sem veszem, hogy valaki felém közelít, nem nézek fel, kissé sikerül elbambulni egy üzlet kirakatán. Karácsony... hát nem tudom, nem tudom ezt az ünnepet már ugyanúgy értelmezni, bár valahogy sose tudtam. Nem egy ünnepet töltöttem el ügyeletben, amit még általában az anyám is szóvá tett, de hát akkor is kell valakinek dolgozni és mégis csak úgy a fair, ha azok vannak otthon, akiknek ott a család. Nekem nem volt akkor sem és már jó eséllyel nem is lesz. Idővel anya is meghal, akkor pedig... végképp maradék egyedül, kivéve persze azt, hogy legalább Rachel itt van nekem, legalább egy barát. Ez is valami. A hangra e miatt van, hogy kissé összerezzenek, és ekkor nézek csak fel, de nem sok jót ígér az arc, amit felismerek. Nem néz rám riadtan, ő nem, de én... látszik, hogy falfehér arccal meredek rá. Nem emlékszik, akkor minden bizonyára nem emlékszik, én viszont nagyon is. Ezért van, hogy kicsit elszabadul minden, az ujjaim maguktól görcsölnek rá a pohárra és csak akkor esik le, hogy mi történt, amikor megérzem a combomon a forró kávét. Nem kellemes, de legalább az égő érzés magamhoz térít, ennek is van előnye. Felszisszenek, és szétnyitom végre az ujjaimat, így a papírpohár a földön landol. - Öhm... hello. Semmi gond, még én sem... én sem vagyok túlságosan ismerős a városban, de... hová szeretne eljutni? - oké, vissza kéne szereznem a higgadtságomat, no meg jó lenne úgy tennem, mint akit jobban megrázott a forró kávé igaz? De nem megy minden egyszerre. Mindenesetre felállok és... oké, passz, el kéne köszönnöm gyorsan, hazamenni átöltözni... valami, de az tuti, hogy nem jó, hogy itt vagyok. Mi van, ha felismer, mi van ha végül mégis beugrik neki valami? Nem kockáztathatom, nem lehet.
A nap már lemenőben, karácsonyi fények világítják meg a főteret... a hajamba túrva lépkedtem New Orleans utcáin. A főtérre érve mindig is várt egy kis képzőművészet. Erre vágytam jelenleg. Művészetre. De múzeumba meg be nem tolom a képemet! Amúgy is... kellene egy friss kávé. Méghozzá jó forrón. Mindjárt lefagy a kezem, és úgy általánosságban az egész testem. Az utóbbi időben mintha kissé több emberiesség szorult volna belém. Talán mióta az alkohol nem ejt foglyul minden este. A főtéren pedig könnyű kávét szerezni valahol. De... előbb a kávé, aztán a gondolkodás. Talán ebben az állapotban nekem nem is áll jól ez a fajta tevékenység. Körülnéztem a jelenleg kissé kihalt terepen, és végigmértem a lehetséges kávézó helyeket. Nem mintha annyira ne találnék helyet, ha akarnék. Bár ebben a városban már semmi sem biztos. Remélem, nem futok bele semmi kötözködő huligánba. Olyanba, amilyen én vagyok. Az utóbbi szokásaim szerint az, aki beszól, vagy éppen modortalan irányomba, az körülbelül egy óra múlva felismerhetetlen képpel fekszik egy kórházi kórteremben. Velem nem érdemes szórakozni, kár, hogy ezt nem látják rajtam nagyon sokan. De hát... a hibáiból tanul az ember. Mindezek azonban jelentőségüket vesztették, mikor megpillantottam egy barna hajú nőt. Magam sem tudom, hogy mi a fene ütött belém, de az arca rögtön felért egy felismeréssel. Láttam már... az az éjszaka, amiről majdnem minden emlék homályba veszett... márpedig akkor láttam... de csak álmodtam? Ugyan már! Ne legyél már gyáva, Luca! Derítsd ki! Elvigyorodtam egy másodperc alatt a már megszokott, ravaszkás kis ajkaimmal. - Bocs! - mosolyodtam el, mikor odaértem mellé, és végigmértem. - A zavarásért meg minden. De még új vagyok itt. Nem ismerek senkit, és jó lenne egy kis... útbaigatítás. - mondtam. Hogy ebből mi lesz...
Nehéz nap, újra itt a nem mondhatom, hogy megszokott helyen, hiszen még nem élünk annyira régen New Orleansban anyával. Mármint nem vele lakom együtt, ahogy már túlságosan felnőtt vagyok, de a közelben van, hogy ha valami baj lenne, akkor segíteni tudjon, és hát baj mindig van. Eleve úgy indult az egész, hogy nem akartam elmenni erre a konferenciára. Mystic Falls... már a neve sem hangzik valami jól és persze, hogy minden összejött. Az jó, hogy összefutottam Rachellel, ez tényleg az, aminek igazán örülök, de a többi... Nem tett jót. Sean nem tudom, hogy valaha képes lesz-e elfogadni azt, ami vagyok. Tudom, hogy faji ellentétek... ő vérfarkas, de mégis csak jó barátok voltunk és én nem lettem más. Ugyanaz vagyok, ha leszámítjuk ezt az apró kis problémát, amit a vérszomj okoz, de... de valahogy majd képes leszek felülkerekedni rajta. Valahogy muszáj. Nap mint nap rettegek, hogy nem fog menni és azzal, hogy nem tudott elfogadni, csak még nehezebb az egész. Az a legrosszabb, hogy nehéz ezt összeegyeztetni velem. Világ életemben másoknak segítettem, világ életemben az volt a célom, hogy gyógyítsak, most pedig nem tudok a közelébe menni egy vérző embernek és képtelen vagyok megbarátkozni a ténnyel, hogy embereknek kéne ártanom ahhoz, hogy egyek. Az egész egyszerűen kiborító és sejtelmem sincs, hogy tudom-e kezelni. Daniel szerint lehet, neki megy, de én nem olyan vagyok, mint ő. Benne valahogy sokkal kevesebb az érzelem, sokkal könnyebben le tudja rendezni magában azt, ami lett, de nekem nem megy. Ott volt az a fickó is Mystic Fallsban. Segíteni akartam neki, mert bántották és meg volt hozzá az erőm. Meg lett volna. Erre én estem neki és majdnem megöltem. Mégis... mégis hogy tehetnék így bármi a kórházban bárkiért? Ha a közelembe kerül egy sürgős eset győz az, aki vagyok, vagy az ami vagyok? Félek kockáztatni, mert nem viselném el, ha el kéne hagynom a várost, és főleg képtelen lennék tükörbe nézni, ha egy súlyos sérültet miattam veszítenénk el. Ez az élet egyszerűen... nem nekem való, csak épp nem tudok rajta változtatni. Anya nem hagyná, ő beszélt rá, hogy tartsak ki, hogy ne adjam fel, pedig megtettem volna, de nem engedte. Ettől még ugyanúgy nem tudom, hogy vészelem át. A mai is hosszú nap volt, a háttérben, olyan betegekkel, akiken biztos, hogy nem lehet sérülés, külön rendelőben. Ha csak egy-egy ember van a közelemben, nem olyan vészes, de én többet akarok ennék. Segíteni, mert a tudásom meg van hozzá. Olyan, mintha... mintha festőt nem hagynák festeni, a zenészt nem hagynák a hangszerén játszani, csak hallgathatná, ahogy más teszi. Kifacsar az életem, úgy érzem, hogy napról napra egyre inkább kifacsar, és fogalmam sincs, hogy ez lehet-e még egyszer az életben jobb. Sötétedik, én pedig hazafelé sétálok, a kezemben kávé, a másikban pedig egy zacskó, a bevásárlás eredménye. Nem vettem sok mindent, nincs rá igazából szükségem, csak megszokás az egész, semmi több. Lassú léptekkel haladok, amíg végül úgy nem döntök, hogy maradok. Elég kihalt ahhoz ilyenkor már az utca, hogy ne legyen gond, nekem pedig nem olyan nagy létszükséglet már az alvás, mint régen. Egyszerűen csak keresek egy üres padot, oda ülök le, kortyolgatom a kávét és kész. Nézem a néha elsétáló embereket, hallgatom az éjszaka neszeit és várok. Nem is tudom mire... nem történik csoda, egyik nap sem ébredek fel ebből az egészből, mint valami lidérces álomból. Nem derül ki, hogy csak a képzeletem játszott velem és igazából minden rendben van, pedig bár így lenne!
Kicsit eltűnődöm Elijah szavain. Az igazság az, hogy még nemigazán próbáltam elképzelni az ősi családot emberként. Nem volt rá semmi okom, hogy ilyesmivel foglalkozzam, de persze, nyilvánvaló, hogy egyikük sem abban a formában jött a világra, ahogyan most ismerem őket. Azért nem bántam volna, ha Klausnak egy kevésbé akaratos és öntelt oldalával ismerkedem meg, de hát a sors ezeket a lapokat osztotta. - Egyikünk sem tökéletes - mondom végül, ezzel beismerve a saját tökéletlenségemet is. Egy hozzám hasonló vérkastaltól álszentség is lenne az ellenkezőjét mondani, hisz eleve nem lennék az, ami, ha nem tapadna már legalább egy ember vére a kezemhez. És az az igazság, hogy egynél nekem is több van már a rovásomon. De igyekszem változtatni a viselt dolgaimon a közeljövőben, a lányom kedvéért. Talán tényleg sikerül ez majd Klausnak is. Vagy nem. Már régen felhagytam azzal, hogy hiú ábrándokba ringassam magam. Ismét elmosolyodok, és Elijah felé fordulok a kérdését hallva. - Igen, kislány lesz. Bár nevet még nem sikerült választanom. Azt hiszem, Klausszal együtt kellene, csak ugye, mostanában nem találkoztunk - vonom meg a vállamat. Közben elérünk az utca végére, ahol a kocsimat hagytam. - Megérkeztünk. Az lenne az enyém - bökök a járműre. - Köszönöm még egyszer, hogy megmentettél. Tökéletes volt az időzítés - húzódnak szélesebb mosolyra ajkaim, közben már a kulcsaimmal babrálok. - Ideje mennem, mert a falka már biztos aggódik. Remélem, hamarosan hallhatok felőled, és jó hírekkel jössz majd - teszem hozzá búcsúzásképpen, mielőtt beülnék a volán mögé, aztán elindulok haza, a mocsárhoz.
Kezdőlap
• 
• 
