Egyedül az volt a problémám, hogy nem tudtam, mennyi mindent változott az évek során ez a férfi. Az egyértelmű, hogy még mindig jóképű és vonzó. Bizonyára rengeteg nő fordul meg társaságában, ámde az is bizonyos, hogy nem tartós kapcsolatokat keres, talán csak némi... menedéket? Nem tudhatom, s talán nem is az én feladatom mindezt megállapítani. - Nagyon udvarias - mosolyodtam el, ahogyan kihúzta nekem a széket, és helyet tudtam foglalni, majd végignéztem a kis helyiségen. Ez az épület annak idején is itt állt, s egyszer volt szerencsém betérni ide, ámde azóta alaposan megváltozott. Mindent modernebbé varázsoltak, ami annak idején elképzelhetetlen volt. Most pedig... íme, kézzel fogható az egész. - Ez számomra még szokatlan. Tudja, napok óta próbálok rájönni, hogy ki hozott vissza az életbe. Nem Sophie Deveraux volt, pedig ha jól tudom, őt Ön is ismeri, és... nem Ő volt. Tanácstalan vagyok - bukott ki belőlem őszintén.
Elvigyorogtam magam. Naná, hogy elfogadja a meghívást. Egy nő sem tud, és nem is akar ellenállni nekem. Egy régi ismerős meg aztán pláne nem. - Nos hölgyem - nyújtottam oda a karom, ahogy úriemberhez illet - engedje hogy elkísérjem ezen a csaknem harminc méteres szakaszon - sétáltam el Genevievvel a kávézóig, majd az egyik asztalnál a teraszon kihúztam a széket, hogy kényelmesen helyet foglalhasson. Rám senki ne mondja, hogy nem vagyok udvarias...
- Magabiztosnak tűnt. Ami nagy előny, ha valaki uralni akar egy egész várost. bár Klaus Mikaelsont ismerve, bizonyos vagyok benne, hogy ha itt megkaparintja a hatalmat, nem fog megállni, tovább fogja terjeszteni hatalmát. Próbáltam megállapítani, hogy mindezt miért teszi. Talán mert a hatalommal próbálja palástolni azt, amely a felszín alatt lakozik... ez a legvalószínűbb. De előbb-utóbb minden felszínre úszik. Általában. - Elfogadom a meghívást - mosolyodtam el aztán.
- Nem érdekel, mit gondol Marcel - válaszoltam rövid egyszerűséggel. - Nemrég lefektettem az erőviszonyokat a számára. Jobb, ha nem ugrál, és nem tesz keresztbe nekem. Egyébként is... - haraptam el a mondatot. Nem kellene azonnal kiteregetnem - valami ködös, homályos ismeretségre való tekintettel - ennek a nőnek a város hatalmának átvételére irányuló terveimet. - Nos... épp ott egy hangulatos kis kávézó - mutattam fejemmel a főtér másik vége felé. - Ha nem utasít el, szívesen meghívom. Mondjuk úgy, a régi ismeretség felfrissítésére.
- Igazán érdekes hallgatni a mai viszonyokról szóló... szavakat - módosítottam végül az utolsó szót, miközben szemöldököm kissé megemelkedett, én pedig egy lépést hátráltam, de nem engedtem el tekintetét, hiszen egy boszorkány számára azt hiszem, még inkább a szem a lélek tükre. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan erő végett éreztem a bőröm alatt mindent, mit eme város rejtett magában, s az momentán volt minden, csak szép és jó nem. - Biztos abban, hogy Marcel is így gondolja ezt? - tettem fel a nagy kérdést ekkor már egy bátrabb mosollyal. Ha a nyakamról van szó, immáron nem féltem annyira, mint egykoron. De gondolom nincs tisztában azzal, hogy ki is tehet valójában arról, hogy Mikael egykoron idejött.
- Rengeteg festményem lóg már a villa falain - vontam vállat. - Szebbek és jobban sikerültebbek ennél. Ajándékozgatni pedig csak kivételes embereknek szoktam - tettem hozzá, és a kérésére csak széttártam a kezem. - Azt hiszem számomra tökéletes feladat Önt kalauzolni a városban. Nálam jobban talán senki nem ismerheti New Orleanst. Marcel miatt pedig ne fájjon a feje. Tudja, ki az úr a házban. És higgye el, nem olyan őrült, hogy kezet vagy fogat merjen emelni valakire, akit én megtiltok a számára.
Némi meglepődést váltott ki belőlem, mikor nemes egyszerűséggek ketté törte a festményt, majd a közeli szemetesbe dobta azt, majd azt követte a néhány ecset, melyet az imént még használt. - Kár érte. Úgy vélem, ez akár egy nappali falán is tökéletesen festett volna a saját birtokán. - fonódtak össze erősebben ujjaim. Egyre jobban élveztem ezt az új életet, amit visszakaptam. Nem tudom, hogy mennyit vártam erre. De az az angyali jellem, melyet egykoron mindannyian megismertek, most tökéletes álarcot ad nekem, így senki nem nézhet rám túl gyanúsan. Azt hiszem. - Talán. Ha vállalja, hogy segít kiigazodni a városban. Száz év alatt rengeteget változott a vámpírok városa. Ám sajnálattal látom, hogy a boszorkányok kiszorultak a városból. Talán ez a sors vár rám is, ma Marcel tudomást szerez az ittlétemről? - vontam fel szemöldökömet némiképp kérdőn.
- Ha nem átváltozás, akkor mágia - szögeztem le. - Ennyit megtanultam ezer év alatt. Senki nem ívelhet át századokat más módon - törtem ketté a festményt, és a darabjait egy közeli szemetesbe dobtam. - Ennek a sorsa is el van intézve. Kár, hogy Önnek nem kellett. Lehet száz év múlva sokat érne egy eredeti Mikaelson - dobtam a kép mellé az ecseteket is. - Elment a kedvem a művészettől mára. Viszont megjött egy pohár italhoz. Van kedve velem tartani, szép hölgy?
Egy halk sóhaj, csupán ennyivel feleltem eleinte, de mindezek mellett szinte lenyűgözött a naivitása. Annak ellenére, hogy itt él, ebben a városban, ahol a természetfeletti világ olyan erős, olyan hatalmas... s nem képes nem a szemével látni. - Ami azt illeti, nem. Nem adott a véréből. - mosolyodtam el ismét, immáron bátrabban, de sokkalta céltudatosabban, direkt eltitkolva a tényt, hogy a húga inkább hozzásegített a halálhoz, mintsem megmentett volna belőle. - Ez igazán kedves Öntől, de azt hiszem, nem érdemlem meg ezt a festményt. Leginkább azért, mert nem áll birtokomban az az információ, amelyre kíváncsi. Én magam sem tudom, hogy mit keresek itt, miután majdnem száz évnyi halál után arra eszméltem, hogy New Orleans macskakövein sétálok estélyiben - vált tekintetem komollyá, ámbár arcom már megszokta a mosolyt, és továbbra is megmaradt az arcomon eme gesztus.
- Mindenkinek megvan a veleszületett képessége, hogyan fejezze ki magát - válaszoltam. - A nőknek ezért adtak az égiek nyelvet - nevettem el aztán magam, majd végleg elpakoltam az ecsetet. - Hm. Szóval a lelkes hugom úgy döntött, mégsem hagyja Önt, hogy ereje és szépsége veszendőbe menjen. Adott a véréből? - érdeklődtem, aztán levettem a vásznat az állványról. Egy kis fintorral épp ketté akartam törni a képet, aztán hirtelen meggondoltam magam. - Az Öné lehet, ha akarja. Nekem nem jelent sokat. Mondjuk úgy, némi ujjtorna volt - intettem a kép felé. - Viszont cserébe jön nekem valamivel. Információval. Az Ön felbukkanása itt New Orleansban kétlem, hogy a puszta véletlen műve lenne.
Eleinte sikerült megtévesztenie: azt hittem, hogy még a nevemet hallva sem tud beazonosítani. Ebben az esetben valószínűleg minden mosoly lefagyott volna arcomról, maradt volna a kényszeredett jókedv, melyet csupán a társalgás kedvéért őríztem volna meg. - Tehát emlékszik. Remek! - mosolyodtam el ismét, miután láttam tekintetében a felismerést, majd ujjaimat összefontam a hátam mögött, és szembefordultam a festménnyel. - Meggyőződésem, hogy igaza van. Nekem valamily' isteni csapásnak köszönhetően nem volt lehetőségem az elmúlt évtizedekben kifejezni magam - sóhajtottam, miközben az utolsó pár szó elhagyta ajkaimat, de figyeltem minden egyes szóra, amelyet kiejtettem ajkaimon. Nem állt szándékomban idő előtt lebuktatni magam, hogy mi is a célom. - Tudja, a... járvány áldozatai közé tartozom. Ezek szerint a húga nem tette szóvá, hogy engem is magával ragadott a szörnyű kórság - vizslattam az ecsetnyomokat, ahogy még közelebb léptem a festményéhez, majd egy féloldalas mosolyt küldtem Klaus felé. Nem is vagyok meglepve; Rebekah nyilván nem öltözött feketébe, hiszen sosem volt tisztaszívű barátnőm.
Kutattam az emlékeim között, míg halványan felderengett a csaknem száz évvel ezelőtti múlt. - Ismertem egy Genevieve nevű hölgyet, aki annak idején, az első háború utáni nagy járvány idején a hugommal egy kórházban dolgozott. És akit a magam módján kedveltem - mosolygom el magam kedvesen. - És ő ugyanúgy elpirult, ahogy most Ön is teszi. Azt hiszem bátran mondhatom, hogy Ön az a hölgy - bólintottam a végén, mint aki pontot tesz egy mondat végére. Hagytam, hogy szemügyre vegye a készülő festményt, és megvontam a vállam. - A művészet az önkifejezés eszköze. Az írás, a zene, a tánc, a festészet... úgy beszél rólunk, mint egy nyitott könyv - raktam le a pemzlit, és szembe fordultam a lánnyal. - Ha Ön is festene, nyilván az Ön történetét is elmesélné. Példának okáért azt, hogyan ívelhetett át száz évet. Ön nem fajtámbeli. Én viszont, remélem megbocsátja, nem kedvelem az olyan meglepetéseket, amik talán kellemetlen jövőképpel szolgálnak számomra.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 29, 2014 11:15 am
Arcomra egy szélesebb mosoly látszata rajzolódott, melyben ott játszott némi pimaszság, szenvtelenség, tekintetem pedig megtelt jókedvvel, hiszen bármilyen céllal is érkeztem, Klaus hatást gyakorolt rám. Annak idején is így volt, csupán nem tudott róla. De ez egy más idő, más korszak. - Genevieve. Bár talán Miss Bordeaux-ként jobban emlékszik majd rám. - nyújtottam felé kezem, hiszen ezt már ellestem az elmúlt napokban más emberektől. Ahogyan azt is, hogy hiába legyen valaki nő, s hiába legyen a másik fél férfi, nem szokás már a magázódás. Letegezik egymást, szó nélkül, ismeretség nélkül. - 1919. A nagy járvány előtt találkoztunk, Rebekah mutatott be bennünket egymásnak. - beszéltem tovább, miközben éreztem, hogy a nap kellemes melege finom pírfoltot hagy arcomon, majd ismét a festményre tévedt tekintetem, és odaléptem elé. - A művészete... a mai napig nem változott - tettem még hozzá, miközben ismét kerestem tekintete társaságát. Nem jött a nyelvemre semmiféle tegeződés. S őt magát is úriembernek ismertem meg annak idején, de talán azóta már hódol a mai hagyományoknak. Sőt, biztosan így van.
Különös érzés volt itt állni a főtéren, és hódolni valami régi szenvedélynek. Miután Hayley eltűnt a villából, hogy csatlakozzon a családjához a mocsárban, magányosnak és elveszettnek éreztem magam. Szívem szerint visszamentem volna Mystic Fallsba, ahogy először terveztem, de azzal szinte beismertem volna a vereségem, hogy a város legyőzött engem, másrészt átadtam volna az irányítást Marcelnek. És én nem ezért jöttem ide... Mivel muszáj volt lecsillapítani magam, ezért visszatértem a már jól bevált módszerhez. A festéshez. Épp a főtér egyik templomának tornyát festettem éppen, dühödten, szomorúan, beleadva minden érzésemet, mikor egy hang szólt hozzám... és nem tudtam azonosítani a tulajdonosát. Felé fordultam. Szép nő, még ha nem is abból a klasszikus fajtából. És érzéseim szerint láttam már valaha... valahol. Homlokráncolva próbáltam rájönni, hogy hol. - Ismerjük egymást? Mert ha nem, elég nagy merészség megjegyzést tenni a művészetemre, vagy a stílusomra - válaszoltam félvállról, és újra belemártottam az ecsetet a festékbe.
Soha nem cselekedtem célok nélkül. Néhány nap, csupán ennyi ideje vagyok ismét az élők között, s momentán azt sem értem, hogy miért. Nem találom a boszorkányt, aki ismét életet adott nekem. De talán ugyanazon tábor tagjait erősítjük: azokét, akik Rebekah Mikaelson megbüntetését akarják! Hiszen mi másért lenne keresnivalóm ismét az életben? Talán ideje megtanulnom a leckét? Annak idején, mikor a járvány tombolt városunkban, eluralkodott rajtam valami, amely mai szemmel már annyira negédes, s annyira hidegrázó. Az, amely embert jószívűvé tesz. S végül ez okozta a vesztemet. Bizalmamba engedtem olyanokat, kik végül kihasználták. Kihasználtak engem, majd egyszerűen eltettek láb alól, eltűntettek az útból. Nem hittem, hogy kapok egy második esélyt, de ha már így eljött... nem félek kihasználni. Emlékeimben Klaus Mikaelson úgy élt, mint egy férfi, aki képes lenne meghódítani. Genevieve Bordeaux sosem arról volt híres, hogy könnyen rabolják el a szívét. Klaus azonban a tudta nélkül férkőzött be a bőröm alá. Egy plátói szerelem, mely sosem teljesedett be, hiszen sosem érdekeltem őt. Kit is érdekelne egy olyan nő, mint én, ki nem vámpír, és még csak nem is ember, hogy vacsorája lehessen? Nem vette észre fürkésző tekintetemet, ahogyan figyeltem őt minden partin. Nem vette észre, hogy tekintetem éhesen falja őt, ám némi pírfolttal tarkítva arcomat, hiszen egy hozzám hasonló neveltetésű nő ilyenekre nem gondolhatott pironkodás nélkül. Majd megláttam őt. A főtér közepén festegetett, az ecset pedig még ezúttal is olyan jól állt a kezében, mint egykoron. A stílusa változott némileg, hiszen a ruhái, a haja... mind máshogy hódolt a legújabb divatnak, de továbbra is őrizte azt a vonását, melyre úgy vélem, hogy mindig is törekedett: minden nő szívét megdobogtatja. De számomra most nem ez az elsőszámú feladat. Be kell furakodnom. Elindítanom a lavinát! - Még mindig ugyanazon hobbinak hódolsz, Nik? - kérdeztem apró mosollyal, miközben mögé sétáltam. Valószínűleg eleinte azt sem fogja tudni, hogy ki vagyok. Ámbár van módszerem arra, hogyan is jusson eszébe minden kettőnk "közös múltjáról.
Kezdőlap
