Nem voltam részeg, inkább csak kicsit jobb kedvem volt az alkoholtól, még inkább feloldottam, nem mintha egyébként baj lenne, de azt is kár lenne tagadni, hogy nem viselt meg az, ami a családunkkal történt, hiszen pont azt veszítettem el, aki a leginkább fontos volt számomra. A tánc iránti szenvedélyemet anyutól örököltem vélhetően, míg a képességeimet édesapámtól származott, legalábbis, ami a mágiát érinti. Bármikor képes lettem volna az utcán táncra perdülni, ha zenét hallanék és olyan kedvem lenne. Megtanultam az illemet, ugyanakkor egyre inkább azt is, hogy miként ne érdekeljenek a fura szempárok, vagy éppen megnyilvánulások, ha olyat tettem, ami nem volt annyira megszokott. Az ember vagy beolvad a tömegbe, vagy pedig felvállalja magát, én legalábbis így láttam. Természetesen világéletemben törekedtem arra is, hogy ne hozzak szégyent a családomra, ahogyan feketefoltot se miattam szerezzen a tiszteletnek örvendő Breslin család Seattle-ben, de itt legalább senki se ismert. Ahogyan a zenét, úgy a táncot is sokan nem tudják értékelni, pedig sok mindent ki lehet mind a kettővel fejezni és néha könnyebb is, mint amikor szavakba öntik az emberek. Most pedig nagyon is szükségem volt, hiszen itt talán nem árthatok senkinek se, ha hagyom, hogy az alig hallható zene magával rántson, amit talán nem is mindenki hallana meg, hiába egészen csendes a környék, legalábbis ilyen későn. Ez a város talán tényleg nem alszik, hiszen pár utcával arrébb is volt muzsika. Ahogyan az se érdekelt, hogy esetleg valaki rám hívhatja amiatt a rendőrséget, hogy bemásztam a szökőkútba. Kicsit szabat és „őrült” akartam lenni, hagyni hogy a zene magával rántson és megfeledkezni a világról. Amikor viszont a madár visszacsicsergett, akkor furán pillantottam rá, majd vissza ruhára. Kicsit még meg is ráztam a fejemet, hiszen biztosan eltévedt madár, aki még ilyenkor nem alszik, vagy az is lehet, hogy én zavartam meg. Bár azt is nehezen hinném el, hogy pont itt akarta volna a csobogó víz hangjára álomra hajtania a fejét. Mielőtt viszont elmerülhetnék a ruhák átkutatásában, hogy kivált meg ennyire fura módon tőle – hiszen egyetlen egy férfi se rohangált meztelenül a közelben – egyszer csak valami csobbanásra lettem figyelmes. Sietve kaptam abba az irányba a fejemet, amikor is megláttam a vergődő kismadarat pár lépésre tőlem a vízben. Habozás nélkül pattantam fel, aminek az lett a következménye, hogy megcsúsztam és sikeresen elmerültem kicsit a szökőkútban, pedig nem állt szándékomban „megfürdeni” benne, mielőtt viszont önsajnálatba kezdhettem volna azelőtt inkább a madárka megmentésére siettem és kiraktam őt a peremre, mielőtt belefulladna a vízbe, majd én is kimásztam a vízből, miközben egy kisebb sóhaj szaladt ki az ajkaimon, hiszen teljesen eláztam. A ruha testemhez tapadt teljesen és lévén, hogy fehér volt, így még többet is mutatott a kelleténél. Tekintetem újra a ruhára siklott, majd az éjszakai lámpák fényében úszó térre siklott a pillantásom. Figyeltem minden rezdülésre, ahogyan közelebb mentem az otthagyott ruhához, majd pedig az inget vettem szemügyre. Méretben eléggé hosszú lenne, majd kicsit szimatolni kezdtem. Nem kellett túl közel mennem, hiszen mégis csak farkas volnék. Inkább kellemes férfi illata volt, mintsem izzadság szaga. Utolsó pillantást vetettem a térre, majd idegesen figyeltem, ahogyan egy pár elhalad, majd a következő pillanatban egyszerűen kibújtam a vizes göncből, majd belebújtam az ingbe. Ráérek akkor aggódni, ha netán megjelenne a tulajdonosa, de addigra lehet már itt se leszek, de aztán újra belém nyílalt az felismerés és a madárra siklott a pillantásom. - Awww, azt ne mond, hogy te… - kezdtem bele, amikor is rájöttem, hogy az előbb dobtam le a ruháimat lehet egy kíváncsi szempár előtt. A boszorkányok megérzik, ha egy animágus van a közelükben és ezért volt olyan ismerősen idegen ez a bizsergető érzés. – Nem madár vagy, igaz? – pillantottam rá kérdőn és ha a tánc miatt nem néztek eddig furán rám az emberek, akkor most már biztosan, hiszen egy szál ingben álltam a tér közepén és egy madárhoz beszélek. – "Direkt" estél bele a vízbe? – abszurd feltételezés, de egy ilyen könnyedén meg is lehet csúszni és ki tudja, hogy éppen mi fordult meg a fejében, ha tényleg igaz a megérzésem… Ha pedig nem tévedtem és esetleg ott változott vissza, ahol volt, akkor is biztos volt, hogy oly könnyedén a ruháit se fogja megszerezni vélhetően, hiszen valahol félúton álltam a többi ruhája és közte.
Érezhetném magam röhejesnek ebben a tollkölteményben, mégis csak egy negyven éves, meglett ember vagyok vagy mi a csoda, de nekem ez most mást jelentett. Nem mondom, egy horgas orrú, éles karmú, szemű sas, ami még az anyjára is ráhozza a frászt, férfiasabb lenne, mert az lenne, így viszont csicsergős, ártalmatlan, lüktető kis lényként megkaphattam azt, amire vágytam - vagyis ez volt az elképzelésem, mielőtt átváltozásra adtam a fejem: egy feltűnésmentes, könnyed kis szabadságszelet. Élveztem, ahogy a szellő utat talál magának a tollrengetegben, s ahogy egy-egy erősebb fuvallat megemel a földről. Örömmel ittam a közeli muskátlik nektarinos illatát, és nem akartam mást, csak üzenni a hangommal, dalra fakadni. Ha ezt most elmesélném nagybátyámnak, puhapöcsnek hívna - jogosan, hátba vágna, elszisszentene egy üveg gyöngyöző sört, kezembe nyomná, és megnéznénk egy focimeccset, hogy összeszedjem magam. De nem hiába építenek az emberek repülő szerkezeteket. Nem hiába maradtam tehát ennél a gúnyánál: remek szórakozás volt. Bele-belekaptam csőrömmel az emberi hulladékokkal koszolt vízbe, és élvezettel nyeltem a kortyokat, majd tettem egy-egy kört a kút legmagasabb tálja körül. Társaságra kaptam fel a fejem, és leereszkedtem a peremterületre. Kíváncsian figyeltem a közelgő jövevényt, miközben aprókat szökkentem a helyemen. Ideges lettem. A múltkori játszóteres ügyem után nem tudom, mennyire számíthatok az erőm feletti kontrollra, félő, hogy ismét cserben hagy. Nagy troll ez a "képesség". Furcsállva meredtem a lányra. Ő...ő csak nekiállt táncolni. Itt. A főtéren. Nahát! A kezdeti értetlenség elillant az üveg látványától, és miután beazonosítottam egy pityókás nőként, egészen szórakoztatott a látvány. Az emberek általában unalmasak, így kapva-kapok olyan alkalmon, amikor valami kreativitást, bátorságot veszek észre. Akár csak az alkoholtól. Láthatóan élvezte önmaga társaságát, el-elbillegett a kirakott macskaköveken, kecsesen, néha elvesztve az egyensúlyt, majd ismét masszívan a földön, aztán birtokba vette a kutat. Mondjuk ki, szét volt csúszva a lány. Basszus, a ruháim! Jutott eszembe, ahogy közelebb ért hozzám. Nem számítottam társaságra, úgyhogy az igényesség teljessége nélkül hagytam őket magukra. Hát csak nem fanyalodik rá, villant át az agyamon, mielőtt valamilyen szentimentális klisés mondat elhagyta a száját a madarakról. Na, galambom, mi bánthat téged? - csicseregtem fel, és távozásra adtam a fejem. A ruhákért nem kár, de amíg biztonságos, addig menni kell. Igen ám, de amint fordultam, úgy csúsztam bele a szökőkút megtelt medrébe. Pillanatok alatt játszódott le, és gondolkodni sem tudtam. Na ez a szívás. A víz nem kímélt, eláztatta a tollaimat, és én csak verdestem kétségbeesésemben a vízfelszínt. Hiába igyekezvén, nem sikerült visszaváltoznom, hogy mentsem a bőröm. Na, most mihez kezdek?
Egy részem örült annak, hogy eljöttem velük, a balett társasággal, még ha nem is terveztem megjelenni a bemutatón, pedig számítanak rám. Táncolnom kellene, de még se voltam biztos abban, hogy képes vagyok rá. Emlékszem, amikor a tragédia után először tettem be a lábamat az üres terembe, ahol hagytam, hogy a bennem lakozó érzések vezessenek minden zene ellenére is, de akár lehetett volna abból újabb baleset, ha valaki tartózkodik a teremben. A falakat díszítő tükrök úgy repedtek meg, ahogyan a szívem is, majd pedig milliónyi darabra törtek szét és hullottak a földre velem együtt. Két hét telt el azóta, de inkább menekültem tagadásba, bulizásba, mintha hirtelen saját magam totális ellentéte lennék. Nem merném kijelenteni, hogy jelenleg túlzottan is élvezném a város vendégszereteté, de még mindig jobb volt, mint otthon lenni. Azokkal, akik továbbra is hagynák azt, hogy abban a hitben éljek, hogy nem gyilkosság áldozata lett apa. Az a személy, akire mindig számíthattam, aki segített megtanulni irányítani a bennem lakozó erővel és akkor se fordított hátat nekem, amikor balesetben meghalt valaki, így pedig kiváltottam azt, hogy még egy bestia is életre keljen bennem. Viszonylag kihalt volt már a főtér, mire a lábaim arra vezettek, miközben néha a kezemben lévő üveget olykor meghúztam. Fogalmam sem volt, hogy mennyi szabad percet kaptam, de most nem akartam, hogy a családunk valamelyik „ebe” ismét a nyomomra bukkanna. Egyedül akartam lenni, még akkor is, ha a fejemben újra és újra ugyanazok az intő mondatok visszhangoztak „Egy Breslin nem viselkedhet így!” „Egy nőnek nem illik így viselkednie, főleg nem egy prima ballerinanak.” Most viszont egyik se tudott visszatartani semmitől se, hiszen mindenki csak azt akarta megmondani, hogy mit kéne tennem, de senkit se érdekelt, hogy mit érzek és milyen vihar tombol mélyen legbelül. Lassan rúgtam le a lábamról a cipőmet, hogy az utcára szűrődő dallamra táncolni kezdjek, mintha már csak az maradt volna meg számomra. Nem volt minden egyes lépés tökéletes, de ha valaki értett hozzá, akkor sejthette, hogy valószínűleg a kezemben lévő ital miatt van. Pár pillanattal később pedig leraktam a szökőkút szélére az üveget, majd könnyedén sétáltam bele, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Az se érdekelt, hogy vajon kinéz, hiszen a ruha eléggé rövid volt, így nem akadályozott meg a mozgásban, a táncban, hiszen nem éppen kicsi volt, így hely bőven volt. Még akár remek előadást is lehetne szervezni bele, egy kisebb fellépést, de most még se akartam erre gondolni. Inkább hagytam, hogy a szellő és a szívemben lakozó érzések vezessenek, míg szép lassan már a másik oldalán voltam a szökőkútnak, amikor meglepetten vettem szemügyre, hogy valaki eléggé elhagyta a ruháit. Kíváncsian pillantottam körbe, de nem láttam senkit se, csak egy marad. – Mázlista vagy, odarepülhetsz, ahova akarsz. Nem zárnak be kalitkába... – szólaltam meg alig hallhatóan, miközben óvatosan lépdeltem közelebb megfeledkezve az üvegről is, majd leültem a szökőkút szélére, miközben iratok után kutattam, hiszen csak van az is, az emberek nem szoktak elszublimálni és hirtelen nem is foglalkoztam a fura érzéssel, mintha egy másik természetfeletti is a közelben lenne.
Hiába erősködött, hogy rosszul van, szédül, talán a fejét is fájlalta, csak legyintettem - női hiszti, nem először találkozom vele, mondtam neki az előadást megelőzően. Honnan kellett volna egyáltalán tudnom? Máskor is sírt a szája, ha nyomta a cipő a lábát vagy éppen Peter megint az ő öltözőjébe költözött be az éjszakára. Bár az utóbbit megértette, amikor elmagyaráztam neki, hogy nem azért teszi, még véletlenül sem azért, hogy az ő bugyogóját szagolgathassa esténként, hanem mert otthon zűrös a helyzet. Most mégis jobban örülnék, ha ezért rinyálja. Nem először fordult elő, hogy a mentő szirénája szakította félbe az előadást, ez viszont aggasztott. Biztos vagyok benne, hogy ismét egy rakás ellenőrt varrt a nyakamba a kisasszony. Óh remek! A firkászoknak legalább lesz min csámcsogniuk. Honnan lesz egyáltalán új Júliám péntekre? Éjfélre járhatta. Egy szál cigi lifegett a szám sarkában, ahogy a főtérre értem. Még mindig öltönyben voltam, premieren megkövetelik az ilyesmi cicomát, általában nem is szokott zavarni, de most tüskepaplanként borította testem. Vacak egy nap volt ez a mai - morrantam fel, ahogy végigsimítottam a főtéren magasodó szökőkút víztükrén. A csikket a távolba hajítottam, majd gondoltam egyet, és megkezdtem az átváltozásom. Utolsó gondolatként átfutott az agyamon Mariann, exmenyasszonyom számonkérő rigmusa arról, hogy legyek szíves, nyomjam már el a csikket, ne legyek szemétláda. - Ribanc - szólt a jelző a fejemben megelevenedő hölgynek még utolsó erőmből, majd gerincem meghajlott, összetöpörödtem, és apró énekesmadárként bújtam elő a zakóm ujjából. Mindjárt más!
- De azért velem megígértetnél ilyet, és mi van, ha te szeretsz belém? Az teljességgel kizárva? – Nevetem el magamat anélkül, hogy bele akarnék gázolni a lelkébe. Világos, hogy mennyire elszigetelt életet élt, de ennek vége, legalábbis amíg megpróbálkozunk ezzel az ismerkedéssel. Enyhén szólva is meghökkentő, hogy ilyen idős, de nem tűnik egy szenilis nyanyának, teljesen fiatalosnak tűnik leszámítva ezt az önmarcangolást, így nem is látok semmi visszafordíthatatlan kárt. Lehet, hogy sokszor pofára ejtették, vagy a pasijainak nem volt idegrendszere a természetfelettihez, én viszont mindig is kiváncsi természet voltam. Lehet, hogy ez lesz a vesztem? Abban igaza van, hogy én vagyok a gyenge pontja, tehát ha bárki ártani akarna neki az ő fajtajából, én eléggé törékenynek tűnök, hiszen csak ember vagyok. Ám ilyen alapon soha egy kapcsolat se működhet, nem lehetünk mindig ott a másik mellett. - Tudom, hogy benne van egy újabb csalódás lehetősége.. de.. nincsen de! Nem lehet az a célod, hogy meghalj. Lehetnél végre egyszer te, akit elkényeztetnek, úgyhogy próbálj egy kicsit hátradőlni. Na ne most, mert meg kell terítened. – Vigyorgok rá, természetesen jó dolog udvarolni neki, és igenis édes lánynak tartom. Nem arról van szó, hogy kihívást látok benne, hanem arról, hogy megtetszettek a gesztusai, valahogy vágyom arra, hogy jobb legyen az élete. - Pasikat illetően ne is menjünk bele, hogy milyen lehet az izlésed.. – Felelem végül vidoran, láthatóan nem boldog, nagyon is magányos, de ez lehet azért is, mert elbántak vele többször.. de az is, hogy akit szeretett, az meghalt. Vagy mert ember volt, és lejárt az ideje, de az is, hogy megölték. Fene tudja, de nem vagyok nyomozó, hogy ennyire beleássam magamat. Most itt van, velem. - Úgy érted, hogy nincsen orvosi, vagy ügyvédi diplomád? Őszintén szólva a szüleimet nem szokták senki magánügyei érdekelni, mint ahogyan én sem viszek soha haza senkit. Különben is, a szülőnek nem az a fontos, hogy a gyereke boldog legyen? Amúgy ha nem akarsz, nem erőltetem, ráérünk még családozni, végtére is.. Nem kell kapkodnunk. – Ahogyan semmivel sem. Ő csókolt meg, aztán visszariadt. Csak mert emberi ciklusra vagyok hitelesítve, nem kell egy nap alatt egy hónapnyit megélni. Mint mondtam, majd kialakul. - Ha véletlenül nem az örökkévalóságon agyalsz, akkor mit szoktál csinálni? Erre nem jöttem rá a fotózások alkalmával. Olyan volt, mintha sokat randiznánk, csak éppen külön. Tudom, hogy sokat sétálsz, kávézol, de valami.. egyéb, amihez társ is kell? – Készen van lassan a rántottánk, megpirult a kolbász is alatta, így kisöpröm a fakanállal a tányérjainkra, és nyitok két dobozos üdítőt. A háttérbe bekapcsolok egy rádiót, hogy ha éppen nyammogunk, akkor sem legyen csend. Azért nem túl hangosra, hogy csak kiegészítésként szóljon.
Talán igen, azt hiszem pont ez az ami számít, hogy valahogy képes rá, hogy ne vegye figyelembe, hogy ugyanúgy falhoz is vághatom akár, mint azokat az alakokat. Egyszerűen tényleg nem fél tőlem, pedig minden oka meg lenne rá. Nem mondom, hogy arról van szó, hogy ilyen bátor, talán csak nem is gondol bele, hogy milyen következményei lehetnek az egésznek, bár arra már rájöhetett nem vagyok gonosz és nem ártok direkt másoknak, tehát neki is maximum csak az emlékeit venném el és kitenném a szűrét, nem ölném meg, vagy kenném falhoz, ha nem borít ki... nagyon. - Pont ettől tartok, nem tudhatod, hogy mikor következik be és én... nem tudhatom, hogy mikor lesz... következménye. - sóhajtok, mert tudom, hogy itt kellene hagynom. Igaza van, már az utcán meg kellett volna tennem és törölni az emlékeit, hogy ne legyen a közelemben, hogy esélyt se adjak neki arra, hogy belém szeressen, mert ha így lesz, akkor azzal egyszerűen halálra ítéli magát. Erről neki még fogalma sincsen és persze nem tilthatom neki, hogy ez megtörténjen, de pont e miatt kockázatos és pont azért, mert jól sejti... vonzalom alakult ki közöttünk és onnan már csak egy lépés, hogy a dologból akár valami több is lehessen. - Persze... igazad van és igen képes vagyok igazat adni, de ez mégis... sokkal bonyolultabb ennél. - újra csak a fejemet rázom meg, de igaza van még sem megyek el és hagyom itt és még sem tettem meg már előzőleg sem, pedig megtehettem volna. Mégis itt vagyok és jól is esik itt lenni, hiába hogy jobb lenne, ha eltűnnék az életéből és ő is az enyémből, de talán egy kis pihenés nekem is jár. Aztán... ha úgy döntök úgyis eltűnhetek és ő még csak megtalálni sem fog, ha én nem akarom, hogy megtaláljon. - Az ízlésen nem lehet változtatni, ha egyszer én azt szeretem... - végre elmosolyodom legalább, bár azért meglepő számomra, hogy máris olyasmiről esik szó, hogy elvisz a családjához. Azért ilyesmire végképp nem gondoltam, hiszen miért is akarna a családjához vinni engem, aki boszorkány vagyok és senkire se hozok jó óment. - Ugye tudod, hogy nem vagyok tipikusan olyan lány, akit haza szoktak vinni? - figyelem, ahogyan a rántottát készíti és csak halkan jegyzem meg ezt. Nem szoktak szülőknek bemutatni és tőle is meglepő ez, még ha ő lazán is kezel mindent, de akkor is... mi értelme lenne ennek? Nem öregszem, nem lesz ez hosszú távú kapcsolat sem, akkor... miért?
Észre sem veszem, hogy egymásnak feszül az akaratunk, az övét látványosan nem veszem figyelembe. Mert nem vehetem. Nem lehet az út, hogy magába fordul, és mit sem számít, hogy ő a nagy erővel rendelkező boszorkány, ha valójában az én érveim logikusabbak, akkor azon az alapon, hogy férfi vagyok, és határozott, simán lemosom a makacskodását, még akkor is, ha benne van a pakliban, hogy engem is falhoz vág, mint a sikátorban lévő rosszarcokat. Mégsem vagyok arrogáns, tudom, hogy tetszik neki a játékosságom, ahogyan letöröm az ellenállását csupán azzal, hogy normálisként kezelem, mert talán erre van szüksége, hogy ebben az egész örökké elátkozott szindrómán át lássa az igazi világot. - Ugye tudod, hogy ez tiszta baromság? Ha nem vonzódnék hozzád, akkor nem jártam volna a nyomodban. Ha nem vonzódnál hozzám, akkor már régen otthagytál volna, vagy még az utcán kimosod az agyamat, feltéve ha képes vagy rá. Nem, hülye igéreteket nem teszek, mert a végén még ránk cáfol valami. Egyébként meg eddig nem voltam szerelmes típus, de ha ilyeneket ígértetsz meg velem, akkor automatikusan erre fogok gondolni. Úgyhogy.. csak lazán, lesz ami lesz. Tart, amíg tart. Nem foglak már holnap megkérni, ezt azért megígérhetem, de többet nem. – Csókolgatjuk most egymás száját, oda és vissza is, ami egyrészt állati édes dolog, hiszen nekem még barátnőim is ritkán vannak, tisztességes nevelést kaptam a szüleimtől, de ez most valahogy nagyon adja magát. Örülök, hogy nem kell tovább győzködnöm, hiszen élni kell az életet, nem pedig szenvedni tőle, bármeddig is tartson. – Eddig. És nyilván nem lehet téged se hibáztatni, bele lehet abba fáradni, de.. lehet új célokat találni. Tudod az ember társas lény, ketten minden könnyebb. Egy próbát legalábbis megér. Ha van kiért élned, akkor több minden is értelmet nyer. – Nem tudom, hogyan fogunk beleférni egymás életébe, de azt végképp nem akarom, hogy az egyik reggelen csak úgy eltűnik, mert nem akar többet veszekedni. – Oh, csak kétszáz nyolcvan éve.. – Nevetem el magamat, aztán a fenekére sózok egy kisebbet a konyharuhával. Nekem nincsenek ilyen tekintetben gátlásaim, hogy ismerjük meg egymást, mielőtt ilyet teszek. Sosem fogok úgy igazán felnőni. – Valójában alig két hete. De ez több dologra is elég volt. Kifigyeltem, hogy milyen sütit szeretsz. Most komolyan.. meg tudod enni a piskótát tejszínhabbal.. Hát micsoda izlés ez? Anyáékhoz ha elviszlek majd egyszer, amikor kiszellőztettük a hülyeségeket a fejedből, akkor ott rendes házi sütemény vár, nem ilyen agyatlan mixek. Na éhes vagy már? – Serpenyő elő, és szépen beöntöm a tojásos reszelt sajtot, hogy elkezdjem kevergetni. A kolbász és a hagyma majd később adagolódik hozzá, amikor már van egy értelmesebb állaga.
Mondjuk úgy mindketten túlságosan nehéz esetek vagyunk, akaratosak mondhatni, csak épp az akaratunk szemben áll egymással. Én pedig e mellett nem értem, hogy miért olyan fontos ez neki. Alapvetően jó képű fiú, biztosan gond nélkül találna magának mást, akit a rajongása tárgyának nevezhet ki, ő valami miatt mégis engem emelet erre a szintre és még mindig nem tudom, hogy ennek mi a pontos oka. Valószínűleg csak az, hogy érdekesebb vagyok, mint egy átlag ember, főképp mert nem vagyok ember... de valószínűleg ez csak egy múló hóbort lesz és ha eléri, amit szeretne, ha engedek neki és megismer, akkor majd elmúlik és észre sem veszi, hogy kisétálok az életéből szépen. - De ígérd meg... nem fogsz belém szeretni, ha bármi ilyesmi felmerül... el kell mennem érted? - hiába jön a haragos csók, akkor is kimondom még ezt utána, aztán viszont már én magam csókolom meg. Igen, talán megtehetem ez egyszer, hogy egy időre elengedem magamat, hogy egy időre könnyebbé teszem az életemet. Nem biztos, hogy olyan rossz lesz, csak adnom kell egy lehetőséget a dolognak. Legalább meg kell próbálnom elengedni magamat, lehet hogy lenne értelme és igen, azt hiszem meg is érdemlem. Épp eleget szenvedtem már, de azt nem akarom, hogy olyasmit éljek át, amit előttem lévő generációknak kellett. - A céljaim eddig főleg arról szóltak hogyan szabadulhatok meg... az élettől, amit azt mondod élveznem kellene. Egyszerűen nem tudom, hogyan kell úgy élni, ahogyan te teszed. - vallom be ezúttal őszintén. Tényleg nem tudom mit kellene tennem, azt sem hogyan kellene előre terveznem. Fogalmam sincs, hogy milyen lenne egy olyan élet, amiben nyugalom van, amiben csak a szépet látom meg és nem a mögötte rejtőző sötétséget és veszélyt. Az idejét sem tudom, hogy mikor néztem végig legutóbb egy napfelkeltét, vagy mikor ültem le csak ügy egy könyvvel pár órára és pihentem ki magamat, hogy ne gondoljak semmi aggodalomra okot adóra. Valahogy ez kimaradt, úgy éreztem nem is igen van jogom, hogy élvezzem az életet. - Igen, azt hiszem az menni fog. - láthatja, ha még odafigyel, hogy attól az apró csóktól is a nyakamon a cseppnyi pihék az égnek merednek, de mást nem láthat rajtam, hogy akár csak megrezzennék. - Na és... mióta követsz és figyelsz? - ez valahogy még nem derült ki, de eddig még nem látott olyat, mint amit ma este sikerült elkapnia, de mégis érdekel, hogy vajon mióta készít rólam képeket. Én nem emlékszem minden pillanatra, vagy beállásra, amiket a képein láttam. Van, ami ismerős, de nem tudnám megmondani, hogy vajon melyik lehet a legrégebbi.
Valójában fogalmam sem volt arról, hogy hova tartsak vele. Egyszerűen csak biztonságban akartam őt tudni. Viszont nem lehet ő a jövőbeli Rapunzel, aki be van zárva csak azért, hogy védve legyen. Bár ő maga is nem rég lett csak visszahozva ide az élők közé, és inkább tartom magamat egy önző buta embernek, aki minden végiggondolás nélkül tette meg. Jól döntöttem vajon? Szeretem őt, de attól tartok, hogy csak szenvedni fog itt az élők között. És én nem akarom, hogy így éljen. Talán a családja gyógyír lehet a bánatára, amiért lényegében félrehívtam őt. Még is mantrázom, hogy elmondjam -e neki azokat a dolgokat, melyeket láttam? A kislánya és a férje... mintha láttam volna őket. De nem lehetek benne biztos. Mostanában így is instabil lábakon állok, és olykor én magam sem tudom, hogy mi történik velem. Az agyamra megy az éhség, és az, hogy mennyire sóvárgok egy csepp vérért is... csak vissza akarom kapni az erőm. Ha kell, gyógyírt is előteremtek, csak hogy nyoma se maradjon annak, hogy én valaha vámpír voltam. Félek, hogy ölni fogok. Lehet az Bethany, Rhiannon, és Shireya. Nem, én ezt nem akarom megvárni. Segítenie kell Shireyanak. Én már nem tudok a mágia téren mit tenni. Szóval... végtelen mennyiségű stressz érint engem a mostani időkben. Kezdve az öcsémmel, aki a nagy semmiből tűnt fel. De ha ő van, akkor a családunkból más is visszatérhet, aki jót vagy rosszat akarhat.. Egyedül pedig most főleg kevés vagyok, hogy megóvjam azokat, akiket szeretek. Még belegondolnom is nehézkes. - A főtér egészen szép hely. - Jelentettem ki hosszas hallgatásom után, miközben még mindig nem eresztettem őt karomból. - Ilyenkor pedig este nem szoknak olyan sokan lenni. - Folytattam tovább úgy, hogy a biztató mosoly még csak nem is halványodott arcomról. Bár szívem minden zugában ott volt a félelem. Tavasz volt az éjjeli levegőben. Még is valami édes és egyben metsző ízt érzett az ember a lélegzetében. Hideg volt, viszont az én puha, kötött sálamat Shireya nyakába tekertem. Kellően érződött a férfias parfümöm a szöveten, és talán Shireya is átveszi annak az illatát, de most az a fontos, hogy ne fázzon. Ő megbetegedhet, de én nem. - Valójában... össze vagyok zavarodva. - Ráztam meg a fejemet zavartan, s egy padra húztam le magunkat, hogy leüljünk. Ám a karját még mindig nem engedtem el. - Talán az éhség az oka, nem tudom. De valamelyik nap olyan volt, mintha láttam volna a lányodat. Rhiannont magamhoz fogadtam, amikor szüksége volt valakire. Amikor pedig felnőtt, egyszerűen elment. - Rántottam meg a vállamat, s lehajtottam a fejemet. Látszódott rajtam a lelkiismeret, szinte teljesen eluralkodott rajtam. Vigyáznom kellett volna rá, és szem elől vesztettem őt. - Aztán, mintha Nayarethet is láttam volna. Nem abban a régi öltözetben, hanem egy világos színű ballonkabátban. Nem tudom eldönteni, hogy ez csak rémálom volt, vagy az elmém játszott velem? - Nevetem el magamat kínból. Teljesen összeszorult a szívem.
Egyértelműen kitartok az álláspontom mellett, miszerint az ellentétek vonzzák egymást. Ő hihetetlenül csapong, mert míg én adtam volna időt magunknak, hogy megismerjük egymást, ő pedig úgy tesz, mintha nem volna holnap, aztán meg visszaretten, ha belemennék. Azt hiszem életem leginkább megfejthetetlenebb talányával kerültem most szembe, mégse riadozok tőle, hanem a képébe vigyorgok. Pimaszul, mert tudom, hogy ez kimozdítja abból a letargiából, amit ez a francos öröklét okozott neki. Hát mit tehetek én arról, hogy ennyire elátkozottnak érzi magát? Végtére is bármikor találhatunk valakivel, aki fényt hozhat az életünkbe. Na nem mintha olyan angyali lennék, de mégis, jól érezhetné magát velem. - Az értelmetlen lelkesedésemnek, ugye? Ne aggódj, nem szokásom csak úgy beleszeretni valakibe. Tőled sem várok hasonlót. Okos ötlet vagy sem.. nem tudsz ellazulni, pedig mellettem kötelező lesz, ebből nem engedek. Na! – Húzom egy pillanatra magamhoz, és amolyan harag-csókot nyomok a szájára. Nem bántóan, nem fájdalmasan, csak hogy érezze, hogy engem amellett, hogy lenyűgöz a varázsereje, nem félek tőle egy cseppet sem. Fenyegetőzhet amennyit akar, a férfi márpedig én vagyok, és a stílusom nem fog változni. A humor tökéletesen hiányzik a szótárából, de amíg élek, ez bőven változhat. - Meghatároz, de nem végleges, csak a jellemünk bizonyos alapját, amely tovább csiszolódhat. Nem tudod, hogy mit akarsz, hát ezzel nem vagy egyedül, a nők nagy része mindig is ilyen bizonytalan volt, ez nem azért van, mert régóta élsz már. Tervezz, tűzz ki célokat, próbáld meglátni az örökkévalóságban a lehetőségeket. Na nem azt mondom, hogy tedd tönkre magadat, viszont itt az alkalom, hogy olyan dolgokat próbálj ki, amikről korábban nem álmodtál. – Ezek csak tippek, végülis én sem ugrok mindenbe fejest, pedig a korombeliek mind imádnak bulizni. Végülis én is, de azért csak szolidan, mellette rendes életet élek, szenvedélyek nélkül. Úgy vélem, hogy a szenvedélyt magunkban hordozzuk, nem kell hozzá függőségekből meríteni. - Ha továbbállnál, szívesen tennék egy próbát a következő etap erejéig. Mit szólnál hozzá? Fel tudod vágni a kolbászokat? Ott találod a hűtő alsó polcán. Éget mint a pokoltűz, de hát nem vártam vendéget, úgyhogy.. te is kénytelen leszel megpróbálni. – Lépek el mellette, a derekán átfűzve egy tiszta konyharuhát, a tarkójára pedig apró csókot lehelve. Aztán már mixelem is össze a tojást a sajttal.
Nehéz eset, láthatóan tényleg nem ismeri a nemet és nem képes elfogadni, hogy mennyire más világ vagyunk mi ketten, pedig tényleg így van. Próbálom meggyőzni, hogy inkább hagyja annyiban a dolgot, de ő nem az a fajta, aki erre képes lenne. Talán az emberi kíváncsiság, naivitás, vagy amit oly sokszor mondanak, hogy azt hiszik mind velük nem történhet baj, pontosan addig, amíg aztán meg nem történik az a bizonyos nagy baj, de talán nem is kellene foglalkoznom ezzel, majd megtapasztalja a saját bőrén, ha rám nem hajlandó hallgatni. - Tudom, nem volt egy kimondottan okos ötlet, ezzel is csak táptalajt adtam a... ennek a nem is tudom, hogy minek. - csak sóhajtva rázom meg a fejemet. Nem értek egyet vele, hogy a múlt egyből nem számít, ha ott van előtted a jövő. A múlt mindig számít, magaddal hordozod akárhová is mész, a múltad alakít és attól leszel olyan, amilyen vagy, ezen semmi sem változtathat és a jövőt is nagyban formálja sajnos, akármit is mond. - Látod ez az a pont, amiről beszéltem, a múlt határoz meg minket, a múlt alakít és ez ellen nehéz bármit is tenni, érted már? Én... magam sem tudom, hogy mit akarok, vagy mi ez, hogy van-e értelme egyáltalán. Nem... igazából nem tudom. - még csak azt sem, hogy miért tettem, hogy miért csókoltam meg, miközben tudtam jól, hogy nem kellene, hogy semmi értelme sincsen, hanem mennem kellene, de mégis csak imponál, amit tett, mégis csak jó érzés valakinek ennyire tetszeni és az is, hogy kockáztatna értem... miattam, de közben ott van az a cseppet sem elhanyagolható probléma, hogy nem egy kellemes átok lebeg a családom felett már évszázadok óta és ez nem valami olyasmi, amit csak úgy ki lehet kerülni. Bastian pedig ember, ember, akinek könnyen vége lehet, ha elkezd érezni is valamit, még ha most erről nincs is szó, csak vonzalomról, de mi van, ha ez változik? Pont azért nem megyek bele semmibe, mert a vége csak fájdalom lehet, vagy azért mert átvernek, mint Oliver, vagy mert az illetőnek vége lesz, mint Bastiennek, ha lecsap az átok és netán belém szeret. Ezen nem sok minden változtat sajnos. - Hamarosan, már varázslattal sem rejthetem sokáig el a koromat és nem is lenne értelme. Talán pár hónap, egy fél év, pár hét még nem döntöttem el. - vonom meg a vállamat. Igazság szerint Oliver miatt vagyok itt, de van rá esély, sőt elég sok hogy az az ügy már rég elveszett és talán nem is kellene foglalkoznom vele, hiszen ő nem fog semmi olyat megtenni, amivel nekem segít, én viszont nem vagyok képes megölni őt, ez pedig így patthelyzet akárhogy is nézzük.
Fújtatva pattanok fel, teljesen kikészít ez a nő, de nem azért, mert utálnám. Rendkívül módon tetszik, és igen, tagadhatatlanul számít, hogy eddig is tudtam, hogy valami furcsaság veszi körül, s növelte a szememben az ázsióját, hogy boszorkány. Ahogyan falhoz vágta azt a triót, az nem volt semmi! Nem csak hogy megmentett ezzel, le is nyűgözött. Viszont még mindig látom benne azt a törékeny szépséget, amivel megfogott, de abban teljesen igaza van, hogy nem egyszerű egy testben összefoglalni a törékenységet, és a halhatatlan erőt is. - Jajj.. már! Olyan buta végéről fogod meg ezt az egészet! Ha két ember.. hm.. ha egy boszorkány csaj meg egy nem boszorkány pasik megismeri egymást, akkor mindig ez van. Nem tudhatjuk, hogy a másik mit élt át, de egyértelmű, hogy voltak jó és rossz dolgok is a találkozást megelőzően. Senki nem születik se angyalnak, se ördögnek. Van előéletünk, de formálhatjuk a jövőnket ketten is. Nem egy éjszakára akarlak ágyba bújtatni, és különben is.. te csókoltál meg! – Ülök vissza mellé, és megcirógatom az arcélét. Semmi több, csak ennyi. A tarkójára téved a tenyerem, de nem csókolom meg, csak nézem azzal a valószinűtlenül kék szemeimmel. – Tetszettél, és vonzott az egész lényeg, most megy olyan butaságokat beszélsz, mintha tudnád, hogy nem illünk össze. Én adtam volna magunknak több időt, mert nem lehet pár pillanat alatt eldönteni. Te meg már mindenen túl lennél, lévén én úgyis mindjárt meghalok. Ha már megmentettél, akkor próbáld kiélvezni. Igen, képes lennék kockáztatni, ha nem tűnt volna fel, már meg is tettem.. – Engedem őt el, és a térdeimre támaszkodok. Mégis őt figyelem, mert próbálom megérteni az indítékait. Látom a szemében a félelmet, hogy nem is tőlem várja a kockáztatást, hanem ő maga fél attól, hogy valamibe belemenjen. Akkor miért csókolt meg? Azért, hogy dacból magának is bizonyítsa, hogy képes elengedni magát egy pillanatra. Az pipa, megvolt, de utána megint összeomlik. Végtére is a kezébe nyomtam a pólóját, és megyünk vacsorát csinálni, mert igenis van normális élet a világon, attól függetlenül, hogy én pont a természetfelettit kutatom. Még ha bulvár szinten is, mert a kutatásaim legtöbbje jó nagy kamu volt, ahogy utánajártam. De Serah nem, és az ő történetét nem is fogom publikálni. Elkezdem összerakosgatni a hozzávalókat, végül omlett lesz, nem szimpla rántotta. Úgy vélem, hogy most ütös vacsora kell, akkor hátha nem akar majd elmenni.. - És most hány éves vagy hivatalosan? Vagyis.. mikor kell új életet kezdened? – Kérdezem úgy, mintha nem láttam volna azt a pillantást megint, hogy fél visszatekinteni, de előre még inkább. Felverem a tojásokat, és elkezdem reszelni a sajtot is. Ez amolyan mindent bele zabálás lesz.
Az életem bonyolult és valahogy ma este kettős érzésem van, mintha percről-percre még bonyolultabb lenne és egyben egyszerűbb is, de nem tudom hová tenni ezt az érzést és még csak nem is beszéltem neki a legfontosabbról, a családomat érintő átokról, hiszen ő ember, egy szimpla ember. A nagyi pont azért kötött össze Oliverrel, mert úgy gondolta ez a tökéletes kiskapu, csak hát ő sosem gondolta arra, hogy Oliver képtelen arra, hogy bárkit is szeressen és velem is csak eljátszadozott és kihasznált, hogy a családom megmentse őt. Ennyi és semmi több, de Bastien... Na nem azt mondom, hogy belém fog szeretni csak úgy ripsz-ropsz, de ha véletlenül is akár csak a közelébe jutna súlyos veszélybe kerülne és ez az átok nem törhető csak meg úgy, hiszen nem tudtam megtenni évszázadok alatt sem. - Miért gondolod, hogy jogom lenne hozzá? Nem is ismersz... nem tudod, milyen életem volt és miket tettem. - mert igenis tettem rossz dolgokat, még ha ő ezt nem is tudja, nem látja, vagy csak nem akar tudni róla, de nem olyan egyszerű ez, mint ahogyan hiszi. Az életem nehéz, nagyon és voltak időszakok, amikre nem vagyok büszke, amikor olyan dolgokat tettem, amiket nem lett volna szabad, de nem volt más választásom és... sajnos hajtott valami, aminek nem tudtam ellenállni és most itt van ő, aki valami olyat lát bennem, amit én nem látok magamban és fogalmam sincs, hogy mégis mit tegyek, hogy megértse ezt. Ezek után pedig csak még jobban összezavar a csókkal, és én is magamat, hogy nem elég, hogy viszonozom, én magam megyek majdnem tovább. Meg kell állnom, sőt tudom, hogy talán el kellene mennem, de még sem teszem, miért nem vagyok rá képes? - De ez ennél sokkal bonyolultabb, az életem... a világom, amiben élek és én magam. Veszélyes, meghalnál érte? Azért, hogy tudja egy nagy sztorit, hogy ismerd az életemet, vagy... engem? Képes lennél a halált is kockáztatni? - én nem halhatok meg. Rengetegféle módon próbáltam már, de még sosem sikerült elérnem, ő viszont igen. Egyszerű ember, szimpla halandó, aki meghalhat, általam, bárki keze által. Végezhet vele a sors, gyenge pont lehet számomra, ha Oliver tud a létezéséről és biztos, hogy idővel megtudja, akkor pedig veszélybe kerül és miattam lesz baja, ha ez megtörténik, de igaza van, felnőtt ember, akinek magának kell eldöntenie, hogy mit tesz, de vajon tényleg tisztában van a veszélyekkel? - Te tényleg nem ismered a nemet. - félmosollyal sóhajtok, miután felvettem a pólómat és végül csak követem a konyhába. Hagyom ügyködni, nekidőlök féloldalt a csípőmmel a konyhapultnak és úgy figyelem, hogy ténykedik. - A legutóbbi költözés... New Yorkból, lassan 25 éve, nem most volt, ott éltem huzamosabb ideig, de igazából folyton úton vagyok. De, hogy fájdalmas... nem igazán kötődöm, nem szokott fájdalmas lenni. - persze ez átlátszó, nem mondok igazat, nagyon is tud az lenni. Néha, nagy ritkán megengedtem magamnak, hogy érezzek, de egyre ritkábban tettem meg, pont azért, mert veszélyes, mert számomra is rossz vége lehet csak és annak is, akihez közöm van. Bár ezt nem hiszem, hogy meg tudom értetni egy olyan pozitív életszemléletű valakivel, mint Bastien.
- Akkor jó! – hagyom ennyiben a témát. Talán néha túlzottan komoly tudok lenni, de azt már megtanultam, hogy az élet eléggé rövid. Főleg akkor, ha valaki fontossá válik számunkra, hiszen azok hiánya, elvesztése pokolian tud fájni. Én elveszítettem a családomat, szépen sorjában mindegyiket. A barátaim közül sokan hátat fordítottak nekem, így nem csoda, hogy érte aggódom most, ahogyan Stefan épségéért is. Sejtem, hogy kinek a társaságában lehet, de valahogy ettől a ténytől még nagyon nem nyugodtam meg. - Hééé, nem is hagytál választást. – lököm meg a csípőmmel őt bolondozva, mert biztos vagyok abban, hogy direkt mondta így. Nem mintha eddig ez kérdés lett volna, hiszen ha nem vállalnám, akkor nem lennék most itt és nem engedtem volna a titkon őrizgetett vágyaimnak, vágyainkat, amik nem oly régóta kezdtek el a felszínre szökni. – Amúgy vállalom, de akkor neked sincs más választásod, ahogyan nem is titkolózhatsz előttem, ha valami őrültségre készülsz. – hívtam fel egy aprócska tényezőre, mert abban biztos lehet, hogy nem fogom hagyni azt, hogy a saját vesztébe rohanjon. Ha kell, akkor még saját magamat is veszélybe sodrom, hogy őt vissza tudjam tartani. Ha vámpír lenne, akkor könnyebb dolgom lenne a mágiának köszönhetően, de így pedig nehezebb, viszont annál érdekesebb szituációk születhetnek belőle. Hagytam, hogy távolabb lépjem tőlem, nem tartottam vissza. Bár az tény, hogy eleinte nem nagyon értettem, hogy mi lelte őt, így egy darabig csak mellette sétáltam, csak idővel léptem kicsit közelebb hozzá, ha nem is kézen fogva, akkor legalább egymás mellett sétáljunk, ne pedig úgy, mint két idegen. Amikor viszont a karjával közelebb vont, akkor csak mosolyogva pillantottam fel rá, hiszen ahogyan számára is fura lehetett ez a helyzet, úgy számomra is az volt. Nem is kicsit. Igazából azt se tudtam, hogy pár óra múlva, vagy másnap mi fog történni velünk. Meg azt se tudtam, hogy a jelenben teljesen miként kellene viselkedni. - Ohh, ha erre vágysz, akkor szólj és megint könnyedén elutazom. – vágtam rá habozás nélkül. Még akkor is, ha tudom, hogy poénból mondta. Én is csak annak szántam, de ezen tényleg ne múljon. Feltalálom magam, maximum kicsit hosszabb időre maradnék távol és remélhetőleg nem örökre, hiszen ki tudja, hogy legközebbe lenne e még esélyem visszajönni vagy mi várna akkor, amikor visszaérkezem. Amikor meg meg is lök kicsit, akkor csak elnevetem magam alig hallhatóan, miközben egyre inkább közelebb érünk a szállásunkhoz, vagyis a szállásához, ahol én is meg tudom húzni magam. Amikor viszont kimondja azt, hogy hiányoztam neki, akkor mosolyogva pillantok fel rá ismét, majd egy puszit nyomok az arcára, míg végül az ujjainkat ismét össze nem fonja és úgy folytatjuk tovább a sétát. Szokatlan ez a helyzet, de nagyon is jól esik és tetszik. Már csak az a kérdés, hogy mennyi időbe fog telni, hogy a démonaimat elűzzem és hasonló dolgok. - De hiányzik, mindig is ott éltem, de túl sok rossz emlék is odaköt. Néha kell egy hely, ahol újra tudjuk kezdeni az életünket, nem? – pillantottam rá kérdőn, majd pedig a várost figyeltem a tekintetemmel. - És mi a terved itt? – kérdeztem meg, hiszen tudtam jól, hogy a testvéreivel nem éppen a legjobb a viszonya, legalábbis a múltban nem volt az. A jelenben meg ki tudja. Néha nehezebb követni őket, mint esetleg egy szappanoperát. - Ez lenne az? – álltam meg a hotel előtt, amikor a lépteink lassultak és kíváncsian vettem szemügyre, majd ha igen volt a válasz, akkor elindultam befelé, mert jó lett volna kicsit melegebb helyen lenni már. Az ősz könnyedén kezdett el beköszönteni. Napközben még annyira nem lehetett megérezni, de este már kicsit jobban.
Bonnie abban a hitben van, hogy boszorkányként sokkalta ártalmatlanabb vagyok másokkal szemben, de az igazság az, hogy most vagyok csak teljes hatalmamban. Az viszont nem titok, hogy könnyedén meghalhatok, de mire bárki is ezzel megpróbálkozna, az már régen halott. - Nem felejtettem el. - Szinte azonnal hozzáfűztem, amint befejezte mondatát. Tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok ősi már, de megvallva egyáltalán nem is bánom. Vámpírként sokkalta tehetetlenebbnek éreztem magamat, lássuk példának, hogy egy szerencsétlen vadász képes volt engem megölni. Azok után egyáltalán nincs bajomra, ha boszorkányként kell lennem a továbbiakban. - Nos, Bonnie Bennett... - Mély levegőt szívok tüdőm járataiba, miközben rátekintek szelíden. - Azt hiszem, hogy kénytelen lesz hozzászokni a mindennapos veszélyekhez, ha velem óhajt maradni az elkövetkezendő időkben. Elfogadja, vagy elfogadja? - Egyáltalán nem hagytam meg neki a választás jogát, elvégre nem volt kérdés, hogy velem akar maradni vagy sem. Eléggé önző, ugyanakkor ragaszkodó típus vagyok. Mindeközben persze elléptem mellőle, elengedve kezét, de nem azért, mert éppen elegem van belőle, vagy csak mert épp ilyen a kedvem. Még egyelőre nem tudom kellően beleélni magamat ebbe a helyzetbe, de ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem őt. Az életemet adnám érte. De még nehezen tudok nyitni, de idővel majd megszokom. Alig telt bele néhány pillanat, de amint mellém húzódik egészen közel hozzám, egyik karomat átfonom az ő karjánál, így aztán szorosabban vonva magamhoz. Nem akartam, hogy félreértés essék, nem mellesleg meg szeretném, ha a közelemben maradna, jobban mondva mellettem. Ő aggódik miattam a leginkább, hogy ő hozza a bajt a fejemre, de valójában én vagyok az, aki miatt ő kerülhet veszélybe. Képes vagyok belefutni a nagy semmibe és a bajba, nem gondolva végig mindent, csak várva a végeredményt. Régen így működött, elvégre számomra nem volt senki sem, aki miatt megérte volna óvnom saját magamat. De amint hallom, Bonnie nem jött egyedül. Azt viszont furcsálltam, hogy Stefan önszántából ellátogat ide, ahol már csak a puszta jelenléte végett is szétmarcangolnák az ősök. Talán én ebben a szempontból kivétel lennék, elvégre Stefan nekem nem ártott, jobban akarta elpusztítani a bátyámat Klaust. Engem leginkább az ostoba fivére idegesít, akiről mostanában abszolút semmit sem hallani. Nem mintha annyira fájlalnám e tényt, mindensetre figyelemre méltóan eltűnt a színről. Emlékeimben nem állta meg a helyét, tekintve, hogy Jeremy haverjával bosszantottak régebben egy ideig. Igen csak állták az utamat a céljaim felé, de akkor is csak ők maradtak hátrányosabb helyzetben. De ennyit erről, egyáltalán nem akarok még arra a városra sem gondolni. Bonnie kérdésén akaratlanul is elmosolyodom, némi vörös árnyalat is letelepszik sápadt arcomra. Hogy hiányzott -e? Nagyon. De ezt nem tudnám elismerni, hiszen én nem az vagyok, aki az érzelmeit őszintén kimutatja. - Hát... volt egy pár nap nyugtom legalább.- Ironizáltam kissé, de persze játékos mosolyom sejtelmes volt, elvégre nem komolyan szántam azt, amit mondtam. Szórakozva végül kicsit óvatosan oldalba lököm, hogy engedjen fel ebből a komolyságból. Nincs kedvem a gondokról beszélni, sem pedig azokról akiket megölni készülök, jobban szeretném tervezgetni a kettőnk jövőjét. Óvatosan mindeközben ujjainkat összekulcsolom, ezáltal is aztán megfogva a kezét, nem törődve az előző gondolatmeneteimmel. Néha hajlandó vagyok engedni a büszkeségemből és a magam konokságából, de ez is igen csak ritka számban megy nálam. De Bonnie ezt vállalta azzal, hogy velem van. Persze ez nem azt jelenti, hogy el fogom hanyagolni, mert ez nagyon nem így lenne. Én kicsit másképpen tudok szeretni, de akkor nagyon. - Hiányoztál. - Mondom végül ki nagyon halkan, teljes óvatossággal, mintha valamitől tartanék. A helyzet az, hogy nehéz még az e féle szavakat kimondanom. Érzések mindezt, olyan dolgok számomra, amiket régen teljesen eltoltam magamtól, most pedig kapkodva veszem magamhoz azokat. Talán még képes leszek leállni a bosszúmmal. De ez csak akkor történhet meg, ha a testvéreim olyan ajánlatot tesznek, ami számomra is előnyös. Vagy szimplán meggyőznek, hogy miért ne tegyem meg. Nem tudom, még mit hoz a jövő, de igyekszem nyitott lenni mások felé, ha mindez kölcsönös. - Nem hiányzik Mystic falls? - Kérdezem tőle csevegőképpen, miközben ránéztem. Ha már egyszer nem vagyok gondolatolvasó, legalább halvány fogalmam legyen arról, mi jár Bonnie fejében. Érdekel, mit érez. Szeretném, ha mesélne.
Sose hittem volna, hogy egyszer ilyen érzések fognak irányába húzni. Egy bizonyos részem még mindig azt súgta, hogy nem helyes, de valahogyan nem akartam már erre a hangra hallgatni. Inkább csak kivételesen úszni akartam az árral. Pedig eléggé nem volt szokványos a mi találkozásunk, ahogyan a kapcsolatunk se. Mondjuk azt, hogy nem éppen kedvesen közelítettük meg a másikat. Arra is emlékszem, amikor szenvedést okoztam az iskola folyosóján és a többi dologra, most pedig itt álltunk az éjszakában, s érezhető volt az, ami egymáshoz vonzott minket. Mintha csak tapintani lehetne azt a fajta energiáikat, amik egymáshoz löktek minden fajta félelem, óvó gondolat ellenére is. Szerintem egyikünk se tudta pontosan, hogy milyen veszélyes játszmába kezdtünk. Csak azt tudtuk, hogy veszélyes vizekre eveztünk és a veszély egyre inkább csak nőhet, ha engedünk a vágyainkat, viszont szemmel láthatóan szerencsére eme dolgok nem tartottak minket vissza. Hiszen könnyedén érintettük meg egymást, vagy hagytuk azt, hogy a másik ajka elvándoroljon és bőrünket perzselje, vagy csak még inkább megszédítsen, ha már az esti szellő képtelen volt rá. A csók könnyedén részegít meg, ahogyan a közelségünk is a másikat. Mintha csak valami mámoros palack nyílna ki, aminek a köde elbódít minket. Természetesen voltak félelmeim, de itt voltam, még annak ellenére is, hogy egyszer már eltűntem és azt hiszem, hogy csak ez számít. Amikor meghallom a válaszát, akkor picit feljebb szalad a szemöldököm, majd megrázom még a fejemet is nemlegesen. - Még mindig igazán úriember vagy. S szerinted hagynám, hogy ezt tedd? – kérdeztem vissza kissé komolyan, hiszen pontosan tudja, hogy mit gondolok erről. – Másrészt meg már nem vagy vámpír, – hívtam fel egy apró dologra a figyelmét. -, így örülnék, ha jobban vigyáznál magadra, vagy hamar fogok őszülni... – ez inkább kérés volt, mintsem parancs, de nem volt titok, hogy aggódom érte és elhiszem, hogy fura lehet számára az, hogy már nem olyan gyors, illetve nem is gyógyulnak olyan gyorsan a sebei, ha csak mágiával nem segít rajta, de na. Akkor is jobb ha óvatos, mert nem a holttestére szeretnék bukkanni valami kietlen sikátorban. Amikor magához von, akkor mosolyogva pillantok fel rá. A karomat könnyedén fonom a nyaka köré, miközben gyengéden simítok végig a tarkója vonalán. A kérdése meglep és ez vélhetően arcomra is könnyedén kiül, igyekszem rendezni arcom vonásait és először csak egy apró bólintással felelek, ha pedig időközben elindulunk a szállás felé, akkor könnyedén sétálok mellette, ha pedig nem engedi el a kezem, akkor kézen fogva. - Hiányzott, nagyon is, de attól még nem volt könnyű visszajönni. Nem akarok még több veszélyt hozni rád, mint ami esetleg így is leselkedik már rád. – vallottam be, majd egy apró sóhaj hagyta el az ajkaimat. – Stefan is itt van a városban. Ő beszélt arról, hogy ide fog jönni, és részben ő győzött meg arról, hogy vissza kell jönnöm, de sokkal nagyobb szerepe volt annak a ténynek, vagyis érzésnek, hogy hiányoztál. – pillantottam fel rá őszintén, hiszen tényleg így volt. – Azt hiszem inkább csak kellett egy kezdőlöket, hogy a félelmeimet és az aggodalmaimat kicsit jobban el tudjam nyomni, mert sose bocsájtanám meg azt, ha miattam történne bármi veled. – érezhette, hogy komolyan beszélek. Nem volt szokásom bárkiért csak úgy aggódni, de érte nagyon is megtettem, ahogyan néhány barátomért is. - És én hiányoztam neked? – dőltem neki kicsit a séta közben, hiszen érezhette, hogy nem Stefan miatt voltam itt, hanem miatta. Stefan inkább csak segített megadni a kezdő löketett, hiszen nem lehetett véletlen, hogy pont erre a városra akart rávenni, hogy jöjjek, ahova a szívem is húzott. Csak ha félt az ember valakit, akkor képes ostobaságot cselekedni, ahogyan én is tettem, amikor egyszer csak eltűntem innen. Azóta se tudtam úgy igazán kiverni a fejemből Kolt és nem is akartam. Éreztem, hogy valami új, de határozottan jó dolog kezdődött el az életemben vele.
Haragudnom kéne erre a boszorkányfajzatra, de nem teszem. Egykori halálomat fűzhetem hozzá, de persze hőn szeretett Jeremyje ölt meg. Majdnem ugyanaz. De persze, szeretem, és bár én magam sem tudom hogyan rohanhattam így bele, de megvallva egyáltalán nem bánom. A koporsóban aszalódva nem volt kire gondolnom, hanem csak is a bosszú és a gyűlölet volt az, amire egyedül gondolhattam. Most viszont van, akire szeretettel gondolhatok. Nem akartam egyáltalán arra gondolni, amire az előbb. Ahhoz most túlságosan is jól érzem magam, és egyáltalán nem akarom ezt az érzést megölni a bosszú gondolatával. Így is kellően elvontam az ő figyelmét csókommal, elvégre nagyon nem akartam most azt hallani, hogy miként álljak le a bosszúmmal, és hogyan javuljak meg. Tudom, hogy a puszta tekintetemmel képes vagyok arra, hogy a szavait a torkába szorítsam, hiszen látszik rajt, hogy mennyire oda van értem. Illetve... mennyire szeret. Megvallva még sohasem érzett senki sem így irántam. Nem láttam senkinek sem a szemében azt a fényt, amit az övében. Mikor itt felbukkant a városban, természetes, hogy megakadt a tekintetem rajt. Elsősorban gyönyörűsége az, amit felvéltem rajt fedezni. Másodszorra pedig az, hogy a drága kis barátja ölt meg. De hiába élt bennem a gyűlölet iránta még akkor is, ahogy egyre több időt töltöttünk együtt, és mikor Kaleb testétől megszabadított, mintha az egész lényemet kicserélte volna. Egy éjszaka után mellette ébredtem. Végigsimítottam puha karján, és hátulról átöleltem őt. Annyira eleven bennem még mindig minden pillanat az éjszaka után, ahogy magamhoz öleltem őt, s mikor megcsókoltam... hirtelen azt is elfelejtettem akkor, hogy mi a legfontosabb célom ebben az életben. Jól esett megölelnem őt, és talán attól a pillanattól történ meg volna az bennem, amit most érzek iránta. Ismeretlen, de még is jól esik. Aljas módon persze elvontam figyelmét a csókkal, s hogy fokozzam benne az irántam érzett vágyát, pajkos mosoly keretében nyakára tértem át érzéki csókokkal illetve végig. Ha nem közterületen lennénk, akkor ajkaim minden elővigyázat nélkül vándorolnának egyre lejjebb és lejjebb, de tekintettel vagyok a környezetre, így nem teszem. De persze, ami késik nem múlik. Időközben észrevettem, hogy ő is meglátta bennem a csínt, s mikor mutatóujja állam alá vándorol, hogy ajkaimat megízlelje, játékosan elmosolyodom. Közben természetesen viszonoztam a csókot, ám mindez egészen addig tartott, míg aztán ellenáll nekem, és felszólal. - Nem szól senki. Ha még is, annak kitépem a nyelvét. - A legkevésbé sem tartottam attól, hogy bárki megszólna minket. Az éjjel közepén ácsorgunk, és egy árva lélek sem leselkedik erre. Végül egy mosoly keretében vonom őt szorosabban magamhoz, miközben arcára egy nagyon visszafogott csókot lehelek. Szerettem volna, ha érezné, hogy szeretem őt. Most egy kis időre a bosszúmat is félre óhajtom tenni, és csak vele törődni jelenleg. - S mesélj csak nekem... - sejtelmes mosollyal simítok végig az arcán, miközben édes ajkain, és szempárán tekintek végig. - Mi hozott ide téged vissza? Valóban hiányzott a jelenlétem? - Kérdeztem tőle érdeklődve. Valóban kíváncsi voltam a válaszra, hiszen teljesen meggyőződtem pár napja arról, hogy Bonnie megijedt, és lelépett egy életre tőlem. Viszont az sem kizárt, hogy nem egyedül jött ide. Sokkalta összeszedettebb, mint azelőtt. Valami biztos, hogy történt vele. E gondolatok közepette mellé léptem, s biccentve egyet elindultam aztán valamerre, pontosabban arra, hol a motel is van. Lépteim kellően lassúak voltak, hogy Bonnie utolérjen.
Ücsörgök mellette, ahogyan a bonbont eszegetjük, és bár komoly, természetfeletti témákról beszélgetünk, akkor is meg tudom látni Serahban az átlagos lányt, és ez nem rossz értelemben értendő. Tudom, hogy sok a fájdalma, amikre nem biztos, hogy most még látja a gyógyírt. Számomra nagyon is bájos, tetszik ez a komorság, ami belőle árad, és igenis úgy vélem, hogy segíthetek neki. Egyértelmű, hogy nem erre a mágikus átokra, vagy mire, bár, ha jobban belegondolunk, blogger vagyok, aki különös dolgok nyomában van állandóan, hátha kitalálhatunk valamit. Ám elsődlegesen úgy vélem, hogy az lenne a cél, hogy elhiggye, legalább egy kicsit boldog is lehet. Engem a szüleim amolyan rendes gyereknek neveltek, aki odafigyel másokra, amolyan mindenkivel kedves, népszerű srác voltam mindig is, most, hogy felnőttem, már csak alkalmi haverjaim vannak, szétszéledt a banda. Magányosnak azért nem mondhatom magamat, de azért kissé egyedü vagyok. Ő pedig nagyon az esetem, valahogy felfigyeltem rá, de azon már túl vagyunk, hogy a misztikusságáért legyek oda, az csak egy dolog. Boszorkány, örökké élni fog, na de? Attól még az élete nagy része igenis hétköznapi kell, hogy legyen, reggel fogat most, megcsókol engem, és így tovább. - Gondolom az. A jó sminkkel öregíteni is tudod magadat. Feltételezem ezt már próbáltad. Vagy.. mágiával úgy intézni, mintha öregednél. Nem értek ehhez. A költözködés se rossz megoldás, csak túlságosan.. sündisznós megoldás. Ha mindig menekülsz, meg odaszúrsz, akkor ne is remélj boldogságot. Holott jogod lenne hozzá. – Ekkor csókolom meg, mert úgy érzem, hogy ha mást nem is, de legalább egy cseppnyi gyengédséget, figyelmességet adhatok neki. Nem viszonzásként, amiért megmentett, az már megint nem ide tartozik. Én most csak egy csókra gondolnék, de átszakíthatok valami gátat, mert úgy támad le, hogy gyorsan átveszem a kezdeményezést. Azt is próbálom megértetni vele, hogy nem kell mindig neki lennie a komoly boszinak, igenis lehet törékeny fiatal lány is. Nekem tetszene az ötlet. A vadabb, érzékibb csókba belefeledkezünk, már-már logikus, hogy megszabadítom a felsőjétől, ám gyorsan berekesztjük a dolgot, és láthatja rajtam, hogy nem vagyok meglepve, hogy mégis megálljt parancsol. Én ebben is alárendeltem magamat az akaratának, hogy ő akart most többet, és ha megijedne, akkor megállunk. Az arcát veszem a tenyerembe, míg ő a mellkasomra pakolja a saját kezeit. - Nem, te fogd fel! Nekem tetszel, de nem akartam rohanni! Csak egy csók volt, nem akartalak letámadni. Értsd már meg, nem vagy egyedül, és ez nem a szexről szól. Ráérünk még. Azt akarom, hogy elengedd magadat, és felfogd, nem mindenki keserű, ezért neked sem kell annak lenned. Nem csak fájdalom van. – Lehajolok a pólójáért, ami a földre került, és visszaadom. Ha felvette, akkor felállok, és a kezemet nyújtom. – Ma már nem mész sehova. Összeütök egy sajtos omlettet, és itt alszol. A kanapén, de kibírod. Addig pedig elmeséled, hogy milyen volt a legutolsó költözködés. Ha fájdalmas, azt is hallani akarom. – Sármos mosolyt villantok, és elengedem, ha már felállt, megyünk a konyhába, elkezdek kipakolászni, sajtot, tojást, mélytányért.
Nem azért jöttem vissza, hogy most visszanézzem azt, ahogyan meghal, ahogyan azt se fogom hagyni, hogy a saját vesztébe rohanjon. Talán egykoron én magam vettem volna el az életét és talán kicsit közöm is volt az első halálához, de aztán valami megváltozott. Valamit megláttam benne, magam sem tudom, hogy mikor történhetett meg, hiszen nem akartam eleinte visszaadni neki a régi testét, miért is tettem volna meg, de aztán megtettem. Most pedig továbbra is boszorkány, így még nehezebb lesz megakadályoznom azt, hogy őrültséget tegyen, hiszen már őt is a mágia szolgálja, s nem szívesen kezdenék bele egy olyan csatározásba se, ahogyan nem is akarom őt bántani. De azt is pontosan tudtam, hogy nem mindig lehet szavakkal hatni az emberekre, hiába vagyunk fontosak számukra. Láttam rajta, hogy nem túlzottan rajong azért, amit mondok, de még se érdekelt. A szavak könnyedén hagyták el az ajkaimat és képes leszek kevésbé is kedves lenni, ha az életét meri kockáztatni egy kicsinyes bosszú miatt. Miért nem elég nekik sose a harcból, miért akarják állandóan elpusztítani egymást? Ezt talán sose fogom megérteni, mintha ők összekerülnének, akkor egy teljesen másik világ jelenne meg, amely tele van titkokkal és árulásokkal, ahogyan fájdalmakkal és veszteséggel is. S mivel a legtöbbet már mindannyian megízlelték, talán pont ezért kellene végre nem egymás torkának esniük. Azt se tudom, hogy egyáltalán valaki tudja-e már azt, hogy Kol nagyon is él, nem pedig eltűnt, vagy meghal Kaleb testében. Ahogyan azt se tudom, hogy mennyire békések jelenleg itt az emberek egymással, de azért a légkörben van egy kisebb fajta feszültség, de mielőtt belendülhetnék az ujja ajkaimra siklik, mire megrázom picit a fejemet, amiért lemert inteni, hogy hallgassak, de mielőtt bármit is tehetnék ujjai helyére az ajka siklik, így pedig tökéletesen eléri azt, hogy belém fojtsa a szavakat. Könnyedén simulok hozzá, amikor közelebb von, miközben a tarkóján simítok végig a kezemmel, hogy utána hajába túrjak és egyre inkább hevesebb legyen a csók. Az se érdekel, hogy az emberek mennyire megnéznek minket, vagy éppen mennyire illetlennek tartanak minket. Túl hosszú ideig voltam távol, amikor pedig ajkával elindul a nyakam felé, akkor csak egy kisebb sóhaj szökik ki az ajkaim között. Érintésének köszönhetően pedig a lábam a köze és a hasam is görcsbe rándul, mintha csak egyetlen egy érintéssel képes lenne levenni a lábamról és ez tényleg így is van. Hiába esik jól ajkainak az érintése máshol is, sietve nyúlok az álla alá, hogy felemeljem a fejét és újra megízleljem az ajkait, majd amikor elszakadunk egymástól, akkor elveszek a szemeiben, a kezemmel pedig arcán simítok végig. - A végén kitiltanak minket a főtérről vagy a városból is. – szólaltam meg játékosan, de kicsit zihálva. – Talán ideje lenne mennünk, már ha van hova… - pillantottam rá mosolyogva, ha csak nem akarja folytatni a csatát, de azok után, ahogyan elterelte a gondolataimat kötve hiszem, hogy itt akarna tovább ácsingózni, én viszont még mindig nem ismerem ezt a várost. Szerintem az is kész csoda, hogy megtaláltam őt varázslat nélkül.
Bonnie egy olyan nő, aki csak is a jót követi maga előtt, és még a rosszban is képes meglátni a jót. Itt vagyok én. Bár tény, én nem akartam azzá válni, aki lettem. Persze nem tagadom, amikor ősvámpír voltam élveztem, ha valakit megölhettem. Megnyugtatott és boldoggá tett. Egy halálosztó voltam, akit nem érdekelt senki és semmi. De egy Ősi mi mást tehetett volna? A kezemben volt a hatalom mindenki felett, én ezzel pedig tökéletesen éltem. Az utóbbi időben nem igazán kevertem fel az állóvizet, bár sikerült megtalálnom Klaus egyik talpnyaló hibridjét, aki bizony megérezte magán, hogy kivel van dolga. Történetesen Klaus hibridjei akaratlanul is kötődnek a gazdájukhoz, és ezért is volt sokkalta mulatságosabb a dolog. Annyiszor hasítottam le egy-egy ujját, ahányszor hazudni mert nekem. Az a szerencsétlen hiába akarta elárulni, a kötelék nem engedte. Tizenegyszer hazudott. A tizediknél az összes ujja hiányzott, és még egy lehetőséget adtam neki amivel nem tudott élni, majd végül a feje ment le. Mennyivel jobban járt volna egy tizenegyedik ujjal. Szóval, túl sokat nem tudtam meg Klausról, de kénytelen voltam megölni a hibridjét. Elárult volna, ami igen csak rontott volna azon, hogy én nem létezem. Valószínű halottnak hisznek, hisz Kaleb eltűnt, ezzel pedig Kol Mikaelson is. A jelenlegi alakomban is eléggé bujkáló stílusba váltottam, és amint meglátnék egy ismerős arcot, azonnal felszivárgok. Jobb, ha nem tudódik ki, hogy élek, valószínű sokan az életemre törnének. Én pedig fiatal vagyok újra a halálhoz. Lehet, hogy ez most gonosz tőlem, de nem érdekelt, hogy mit mond Bonnie. Nem azért mert semmibe vettem, pont ellenkezőleg. Elvonta a figyelmemet a saját gondolataim, és rettentően kitartónak találtam őt. És bátornak. Azzal, hogy itt van velem, és velem akar lenni, szörnyen nagy veszélynek teszi ki ezzel magát. Eddig nekem soha az életben nem volt gyenge pontom, de aki nekem akar ártani, az Bonnien keresztül fog nekem üzenni. Ugyanúgy, ahogy én fogok a szöszin keresztül üzenni Klausnak. Természetesen én mindenkinél egy lépéssel előbbre vagyok, így Bonnienak egy haja szála sem fog görbülni. Szóval, eddig sem válaszoltam neki, jobban el voltam foglalva ajkai mozgásával, csillogó szempárával, és azzal, hogy ő kimutatja, hogy mennyire törődni szeretne velem. Én... vagy is velem, sohasem törődtek. És ez nekem még teljesen idegen, de jól esik. - Shh... - Érintem mutatóujjamat alsó ajkához, s hirtelen mozzanattal vonom őt magamhoz, és ezzel egy időben aztán megcsókolom gyengéden, még is egészen intenzíven. Nem akartam, hogy a gondokról és a javulásomról beszéljünk, arra ráérünk később is. Inkább éltem a pillanatnak, hogy itt van velem, ennél több pedig nem is kell nekem. Ezt követően aztán hevesebbé vált csókjaim nyakára vándorolnak át, majd pedig vállán, miközben derekán simítok végig egészen érzékien. Hihetetlen, hogy mennyire megtud bolondítani, de jól esik.
- S te lennél a tanítom? – kérdezem vissza játékosan, miközben egyre közelebb ért, hogy utána inge nyitott részéhez vándoroljanak az ujjaim. Talán volt egy kisebb fajta kihívó hangsúlya a hangomnak, de úgy néz ki, hogy egymás agyának a húzása játékosan még mindig remekül megy. Mosolyogva néztem őt, hiszen pontosan tudtam, hogy őt se kell félteni, ahogyan engem se. Volt már szerencséje megtapasztalni azt, hogy mekkora erő is lakozik bennem. Neki is okoztam fájdalmat, ahogyan a testvéreinek, vagy másoknak. Nem voltam mindig ártatlan, vagyis azt hittem, hogy jót cselekszem és azokat védem meg, akik fontosak számomra, de rá kellett ébrednem az elmúlt időszakban arra, hogy a jó és a jóság eléggé relatív fogalom és mindenkinek teljesen mást jelent. Mostanság meg, hogy még nagyobb lett az erőm, s nekem se ment mindig az, hogy tökéletesen irányítsam még kevésbé akartam használni. Csak akkor, ha nincs más választásom, de meg fogom védeni magam, ahogyan másokat is, ha szükséges. Keze békésen pihen a derekamnál, ahogyan a másik pedig arcomon pihen meg, de valahogy most még ez se képes megnyugtatni, vagy biztosítani afelől, hogy mikor is cselekedtem jól. Akkor, amikor elmentem vagy éppen most, hogy hagytam Stefannak azt, hogy visszahozzon ide. Hiányzott, ez a dolog biztos, de akkor is egy ősi volt, még ha már nem is vámpír. Attól még Mikaelson volt és sokkal sebezhetőbb, mint azt szeretném. A vámpírság helyett most már a mágia szolgálta őt, és járta át a testét. Persze, a mágia hatalmát sose becsültem le, de azt se tudtam pontosan, hogy Kol mennyire is örül az új helyzetnek. A kételyeimet, aggályaimat végül szép lassan elmondom neki, majd őt fürkészem aggódva. Nem nagyon tetszik, amit mond és kicsit feljebb is szalad a szemöldököm. – Tudom, hogy mi vagy, ha nem rémlene, akkor majdnem megöltük egymást egykoron. – hívtam fel a figyelmét egy aprócska tényre. Legalább nem lehet azt mondani, hogy unalmas a mi ismeretségünk is, de szerintem egyikünk se számított arra, hogy egyszer ilyen helyzetben leszünk. Könnyedén hagyom, hogy aprócska kezeim eltűnjenek a kezeiben. Egy pillanatra lepillantok az összefonódott ujjainkra, majd pedig ismét felnézek rá. – Nem olyannak ismertelek meg, aki csak úgy hagyná, hogy bárki elkapja, vagy megöljön. – a hangom óvatosan csendül és megrázom a fejemet- Mindenkire valami miatt valaki vadászik, de rajtunk múlik az, hogy a múltunk hibáit helyre akarjuk-e hozni. – amikor viszont meghallom az utolsó dolgokat, hogy a vesztüket akarja, akkor pillanatok alatt akadnak a szavak a torkomon és sietve húzom el a kezemet és hátrálok is, miközben idegesen túrok a hajamba. – Miért? – csak ennyit bírok kérdezni. Tudom, hogy Klaus sok szenvedést okozott, de a halál talán túl kegyes lenne, s amíg a jelenben nem árt nekünk, addig miért nem élhetünk a boldogságban? Miért kell háborút kirobbantani, vagy a veszélyt a nyakunkba kapni. Már éppen megszólalnék, hogy fejezze be, hogy ő nem az, amit én látok, de aztán olyat mond, mire a lábaim a földbe gyökeresnek pár másodpercre, majd közelebb lépek hozzá. Kezem óvatosan siklik az arcomra. – Vagy talán csak jobban látom azt, hogy ki vagy valójában, mint te magad. A bosszú nem vezet sehova se, csak szenvedéshez és halálhoz… - kezdek bele óvatosan, majd közelebb hajolva egy csókot nyomok az ajkaira. – Én is szeretlek Kol Mikaelson, de pont ezért ne rohanj a vesztedbe, kérlek… - suttogom ajkai felett, mintha csak valami szerelmi vallomást súgnék, amiről nem akarom, hogy más meghallja.
- Pedig igazán rádférne egy kis nevelés. - Buja mosoly szökken arcomra, mikor ütközik tekintetünk. Természetesen nem gondoltam komolyan, amit mondtam azelőtt. Én sem koldulok, kissé lejáratnám magam. Meg van minden, amire szükségem van, házat pedig feleslegesnek találtam szerezni. Gondoltam, hogy egyszer majd úgy is beférkőzöm a testvéreim közé, de Bonniet nem szeretném odavinni. Nem azért, mert titkolni akarom őt, hanem, hogy megtudjam védeni. Klaus valószínűleg a fejét venné, amit lássunk be, nem igazán töltene el örömmel. Eddig nem igazán tartoztam senki után sem felelősséggel, és megvallva eléggé amatőr vagyok még a védelmező szerepben, de mindent elkövetek, hogy ne essen semmi baja. De ha igazán visszaemlékszem a múltra, akkor tudnom kellene, hogy Bonnie nem életképtelen, nagyon is megtudja magát védeni. Ezt csak azért gondolom, mert amikor a falnak nyomtam, valami orbitális fájdalmat tudott a fejemben okozni, úgyhogy azok után egy pillanatra sem cáfolnám meg azt, hogy tud-e vigyázni magára. Ettől eltekintve én a pontosság híve vagyok, úgyhogy igyekszem megvédeni őt ahogy csak tudom. Kérdésemre válaszol, amit megértően hallgatok végig, miközben még mindig nyugodni hagyom tenyerem a derekán, míg a másikat puha arcán. Ezzel csak azt szerettem volna kimutatni, hogy nem haragszom rá, és ne essen kétségbe. De időközben arrébb áll, én pedig tehetetlenül engedtem magam mellé karjaimat. Időközben szembesülök azzal így hosszas idő elteltével, hogy a hold átvette az uralmat az égbolton, és a csillagok is vele tértek vissza hosszas pihenés után. Gyönyörűen ragyogtak, de hogy én ezt honnét láttam? Nem néztem semerre sem, mindent Bonnie szempárában fedeztem fel. Gyönyörűen csillogtak. Sokáig elvesztettem magamat a tekintetébe, de utána hamar magamhoz tértem, és mély levegőt szívtam az éjszaka levegőjéből tüdőm járataiba. - Tudod... - kezdek bele óvatosan, s bár én magam sem tudom, hogyan fejezzem ki magamat. Való igaz, jöhetnek váratlan fordulatok. Ezt mi ketten pontosan jól tudjuk, elvégre már megismerkedtünk a túlvilággal. Pokoli a magány, de még is sokkal jobb volt ott lennem, mint a koporsóban aszalódva. Ott nem léteztem, mint a túlvilágon. - Nem biztos, hogy mindenki meghal, akihez ragaszkodsz. Te egy olyan körbe tartozol, ahol mindenki veszélynek van kitéve. Talán, ha egy olyan társat keresnél magad mellé, aki teljesen kívüláll az ilyen helyzetektől, hidd el, nem veszítenéd el. Ezzel persze nem azt akarom közölni, hogy itt vége mindennek, de... én egy Ősi vagyok, Bonnie. - Az utolsó mondatomat erőteljesebben megnyomom, de ezzel aztán közelebb lépek hozzá, hogy két finom tenyerét az én tenyereimbe vehessem, ezzel is egy jelképes köteléket alakítva ki magunk között, hogy nem hagyom el. - Bármelyik pillanatban elkaphatnak és megölhetnek. Én már nem ősvámpír vagyok, akinek lehetetlen meghalni. Elég, ha átdöfsz rajtam valamit, nem kell még annál sem több. És én nem a családom jólétét szolgálom, hanem, hogy mind elvesszenek. Engem tönkretettek, Bonnie. - Simítok végig óvatosan arcán, miközben óvatosan magamhoz húzom őt. - Már csak azért is végezhetnek velem, mert az Ősvámpírok vesztét akarom. A vámpírok meghalnak mind akkor. - Tudom, hogy ezt Bonnie sem akarja. A legtöbb hozzátartozója vámpír, de nem tehetek mást. Bár megvallva tisztában vagyok avval, ha ezt megteszem, én sem leszek hosszú életű. Ezek még mind kételyes tervek, talán még meginoghatok. De túlságosan is tömény bennem a gyűlölet, amit démonom nem tud kikerülni. - Én nem ez vagyok, akinek most látsz. Gyilkos ez itt, akinek az a célja, hogy bosszút álljon. Talán megutálsz és vissza kívánsz a pokolba, de én...- a szavam megakad egy pillanatra. - Szeretlek, Bonnie. - Most mondtam ki ezt a szót életemben legelőször, ezért valami igen nagy súly nehezedik mellkasomra. Nem éreztem senki iránt sem, hogy én ezt mondhassam. Össze vagyok zavarodva.
Hold már magasan járt és onnan borította be a fényével a csillagok hadseregével együtt a várost, illetve a lámpák fénye még sokat segített az éjszakai életet élőknek abban, hogy lássák hova is lépnek vagy éppen merre mennek. Lassan haladtam, miközben próbáltam minél inkább felmérni az utcát. Stefannak azt mondtam, hogy menjen amerre szeretne, megleszek egyedül is, hiszen mi történhetne legrosszabb esetben? Megint meghalok, de talán még az is kész nyaralás lenne a börtönvilághoz képest. Még mindig emlékeztem minden egyes napjára, ahogyan a küzdelemre is, hogy mennyire nem volt egyszerű kitartani és megtalálni a megoldást. Ahogyan azt is tudtam, hogy ahol a Mikaelson család van ott biztosan nem lehet béke. Ugyanakkor valamennyire a múltkori látogatásom alatt beleláttam a jelenlegi helyzetbe. Persze azóta sok minden is változhatott, de kötve hiszem. A béke sose születik meg ilyen rövid idő alatt. Azt se tudtam, hogy esetleg Kol már felkereste e ismét a testvéreit, vagy mindenki azt hiszi, hogy Kaleb eltűnt, így ő is eltűnt, esetleg meghalt. Az égbolt tiszta volt, egyetlen egy jel se utalt arra, hogy eső jöhetne bármikor, pedig ősszel könnyedén jár együtt. A kabátot kicsit jobban összehúztam magam előtt, amikor a szellő is feltámadt, de annyira nem, hogy ő szórakozzon olyan mértékben az újsággal, mint amit műveltem csak hogy felébresszem. Biztosan lett volna finomabb módja is, de amíg nem ült fel és nem vehettem ki tökéletesen arcának a vonásait, addig igazából totálisan biztos se voltam, hogy jó személyt találtam meg, de úgy néz ki, hogy a szív mindig megsúgja azt, hogy merre is kell menni. Még akkor is, ha éppen nem kellene. A szív szava talán a legerősebb szó és érzés az életünkben, de néha még se halljuk meg. Mosolyogva figyelem őt, azt is látom, hogy nem akarja elhinni azt, hogy tényleg én állok ott. Kicsit még a vállaimat is megrántom, miközben még mindig mosolyogva, de kicsit talán félszegen állok ott, hiszen ez még számomra is új. Ahogyan azt se tudom, hogy mi lehet ennek a vége, vagyis azt sejtem, hogy még nagyon megégethetem magam, ahogyan talán ő is miattam. Emlékszem arra is, hogy a múltban mennyire „békés” volt a viszonyunk, mennyiszer okoztam fájdalmat, vagy miként kapott lángra a teste. Mondjuk azt, hogy nem volt unalmas a múltunk, de a jelenben meg valami kicsit változni kezdett. Biztosan nem lesz ez se egyszerű menet, de ki tudja… Nem akartam ezen agyalni még. Amikor közelebb lépett, akkor se mozdultam meg ott. Csak egy pillanatra összefontam magam előtt a karomat, mintha így akarnám összetartani magam előtt a kabátomat. Érintésének köszönhetően egy apró bizsergés futott végig a testemen, s a pillantásában pedig képes voltam újra elveszni, mintha csak azt akarná elérni, hogy a józaneszemet küldjem el rövid időre vándorútra és hallgassak az életet jelente kis szervre, vagyis a szívemre. Figyeltem őt, láttam a komor arcát is a szavaimnak köszönhetően, de mielőtt bármit is mondhattam volna ajkai könnyedén érintették meg az ajkaimat. A karomat a nyaka köré fontam, miközben hagytam, hogy a mámor magával ragadjon. A csókját könnyedén viszonoztam, mintha csak ez lenne a legmegszokottabb dolog, pedig nem így volt. Viszont bármennyire is jó érzés elveszni benne nem tarthat ez se örökké, kicsit oldalra billentem a fejemet és miközben várom azt, hogy mit szeretne mondani az ujjaimmal a tarkójánál cirógatom. - Bármennyire is csábítóan hangzik, inkább kihagynám. Jobban szeretem a kényelmes ágyakat és a többi dolgot. – feleltem pontosan annyira játékosan, amennyire a helyzet megkívánta, de arcának a vonása könnyedén változik meg, így az én arcomról is lehervad a mosoly. Sejtettem, hogy előbb vagy utóbb meg fogja kérdezni, de talán jómagam is reménykedtem abban, hogy nem ennyire korán, hiszen én magam sem tudtam pontosan erre a választ. - Mert féltem, megijedtem és nem tudtam mit kezdeni azzal, amibe csöppentem. – hadartam el végül, majd kibújtam az öleléséből és barna tincseimbe túrtam, hogy utána pillantsak rá ismét. – Akik fontossá válnak, azok előbb vagy utóbb meghalnak Kol, nem akartam, hogy neked is bajod essen. – elég csak a családomra gondolni, hiszen a halál könnyedén ragadta magával őket, ahogyan a barátaimat, vagy azokat a férfiakat, akiket kicsit közelebb engedtem. – Másrészt meg egyszerűen csak úgy éreztem, hogy menekülni akarok, de hogy mitől vagy miért nem tudom. – vallottam be, majd óvatosan pillantottam rá, hiszen talán nem ezt a választ várta, de nem tudtam mit mondhatnék. Ahogyan szerintem csak az számított, hogy most itt voltam, és nem állt szándékomban csak úgy lelépni.
Újra ott vagyok álmomban. Sötét erdőben, de mostanra már csak is a saját testemben megjelenve ott. A csillagok ugyanúgy ragyogtak ott fent pislákolva, olyan élénk és gyönyörű volt, mintha a világűr egy karnyújtásnyira lett volna csak számomra. Saját álomvilágom, amit mindig megálmodok magamnak. Ilyenkor is alszom, még is ébren tartom magamat közben. Ki tudja, mennyi időt töltöttem el így. Egy, vagy két órát? Mindenesetre egy igen érdekes jelenség keltett, aminek megvallva nem különösebben örültem. Egy ideig hagytam, hiszen abban a hitben voltam, hogy csak a szellő szórakozik velem, de amikor már negyedszerre száll le az újságpapír a fejem felől, abban a pillanatban veszem le magamról. Eléggé nyomottan ülök aztán fel, látszik arcomon, hogy kell kis idő, hogy feldolgozzam magamban hol vagyok. Olyan mély álomban voltam, hogy nem igazán sikeredik még egyelőre feleszmélnem. A mai hírekkel ellátott újságpapírt leteszem a padra magam mellé, és hajamba túrok néhány ujjammal, hogy nagyjából helyreigazítsam, és ne legyen annyira elfeküdt. Ám mikor kellően kitisztul látásom, akkor leszek figyelmes egy igencsak különös, még is ismerős női alakra. Kecses test, csokoládébarna szempár és sötétbarna haj... Egy pillanatig tétovázok, majd pedig megdörzsölöm szemeimet, elvégre még mindig azt hiszem, hogy ez álom. Bonnie elment tőlem, ő nem lehet ő! Bármennyire is igyekeztem magamnak bemagyarázni, hogy nem lehet ő, valójában szívem mélyén annál inkább tűnt valószínűbbnek az, hogy ő az ott, aki ott áll. Kevés ilyen szép nő jár errefele, mint amilyen ő. Bár tartok kissé attól, hogy mit akarhat mondani. Arca annál inkább tűnt boldognak, ami teljességgel meglepett, és én magam azt sem tudtam, hogy mosolyogjak, vagy érthetetlenkedjek-e. Mikor kellően összekaptam magamat ott helyben, nehezen felállok, és alig telt el fél másodperc, de a pillanat tört része alatt jelentem meg előtte. Egyik tenyeremet puha arcára helyezem alig érintve. Mindeközben hüvelykujjammal cirógatom édes alsóajkát, miközben egészen mélyen nézek csokoládébarna szempárába. Azt hiszem, ő az egyetlen, aki képes arra, hogy a puszta jelenlétével elvegye az eszemet. Ám mikor éppen ajkait megízleltem volna újra így pár nap után, szavai megfékeztek ebben, és eleinte nem vágtam hozzá jókedvű arcot. Tudtam, hogy szórakozni próbál velem, elvégre az arca nem mutatott semmiféle gúnyt, sőt, mitöbb, inkább csak is boldogságot tükrözött angyali mosolya. Időközben én is csak elmosolyodom akaratom ellenére, miközben édesen pislogok néhányszor, s gondolkozás nélkül óvatosan megcsókolom őt, egészen gyengéden. Mindeközben derekára helyezem egyik tenyerem, míg a másikat továbbra is arcán hagyom pihentetni. Annyira hiányzott már ez... Nem tartottam fel ezzel sokáig, elvégre a kis szemtelenségére én is csak szeretnék hozzáfűzni valamit, mielőtt még elvonná a figyelmemet a csókkal. - Jöhetsz mellém az utcára koldulni. - Nevetek játékosan, de persze csak szórakozom. Ha Bonnie hajlandó lesz végleg velem maradni, akkor ráveszem magamat arra, hogy szerezzek egy házat, ahol ő is nyugodtan meglehet. Magamnak nem igazán találtam értelmét, hogy valahol lakjak, elvégre életem nagy részét úgy is csak kint kell töltenem, és a padon is tökéletesen lehet aludni. - Miért mentél el? - kérdezem meg végül komolyan, szinte hirtelen váltva le a hangulatomat. Ugyanúgy megmaradt a jókedvem, de ettől eltekintve akkor is megbántva éreztem magamat a múltkori miatt. A szívem mélyén jól tudtam, miért ment el. Aki velem van, nos... könnyen sodorja magát veszélybe, ráadásul Bonnie hozzátartozói sem hiszem, hogy jó szemmel néznék, ha velem lenne. De az már kiborítana, ha újra eljátszaná, hogy elmegy. Akkor nem biztos, hogy másodszorra is ilyen jól tudnám kezelni a helyzetet.
Fogalmam sincs arról, hogy jól cselekedtem-e azzal kapcsolatban, hogy megadtam Kolnak azt, amit szeretett volna, a régi testét. Boszorkány erők járták át a testét továbbra is, de már újra az volt, aki egykoron volt. Mindennek ára van és talán ennek is lesz. Sokan talán nem értették volna meg, hogy miért tettem, de én talán tudtam. Láttam valamit az íriszeimben, hallottam szívének a dobbanását és úgy éreztem, hogy helyesen cselekedtem. Azt pedig az idő meg fogja mutatni, hogy tényleg igazam van-e, vagy csak olyat tettem, aminek az árát örökké fizetnem kell. Bármennyire is jó volt mellette lenni, az ölelésében ébredni, hiszen attól még egyszerre volt ijesztő is. S legtöbb esetben, ha én boldog voltam, akkor mindig valami szörnyűség történt később. Talán ennek köszönhetően is sétáltam el minden üzenet nélkül Koltól. Nem akartam neki egy aprócska reményt se hagyni, hiszen magam sem voltam abban biztos, hogy valaha látni fogjuk egymást. Amikor Stefan felhozta azt, hogy jöjjünk el New Orleansba, akkor eleinte minden erőmmel azon voltam, hogy lebeszéljem róla, de aztán végül már magam sem tudom, hogy miként, de beadtam a derekamat és már csak arra eszméltem, hogy újra itt vagyok ebben a városban. Az is lehet, hogy már a város üteme magával ragadta és valakinek az oldalán fogom megtalálni, hiszen jó pár hét, talán több hónap is eltelt az utolsó találkozásunk óta. Kíváncsian fürkésztem a várost, a mosolyokat viszonoztam, de azon voltam, hogy minél inkább meghúzzam magam. Nem tudtam, hogy merre keressem őt, de boszorkány lévén ez annyira nem ment nehezen, meg amúgy is úgy tartják, hogy a szív mindig megsúgja, hogy merre kell menni, így inkább kivételesen most az utóbbira akartam hagyatkozni. Lépteim lassúak voltak, hiszen nem siettem, meg annyira még nem is ismertem a várost, illetve azt is tudtam, hogy jobb óvatosnak lennem, de arra talán én se számítottam, hogy merre is fogom őt megtalálni. Kíváncsian pillantottam körbe a főtéren, amikor a lábaim ott vertek gyökeret és hamarosan meg is pillantottam azt a személyt, akit kerestem. Egy darabig haboztam, majd a móka kedvéért a következő pillanatba az újságpapír a levegőbe repült, pedig eléggé szélcsend volt, majd pedig újra az arcán landolt és ezt még vagy kétszer, háromszor eljátszottam vele, amíg fel nem ült, hogy körbenézzen, hogy ki is műveli ezt vele. Amikor a pillantásunk találkozott, akkor ajkaim mosolyra húzódtak, de nem mozdultam meg, pedig talán legszívesebben a karjai között kötöttem volna ki, viszont azt se tudtam, hogy az angolos távozásom után miként viszonyul hozzám. Ha pedig közel ért hozzám, akkor jókedvűen szólaltam meg. - Nem is tudtam, hogy időközben csóró lettél, ha tudom, akkor talán vissza se jövök. – pillantottam fel rá boldogságtól csillogó szempárral, a hangomból pedig pontosan sejtethette, hogy csak hülyülök.
Kezdőlap
