Van egy olyan érzésem, hogy nem igazán fogom tudni elérni nála, hogy békén hagyjon, vagy hogy ne kérdezősködjön tovább. Valószínűleg addig csinálja, amíg ki nem borulok, vagy amíg nem adok válaszokat, és ha már energiát öltem abba, hogy életben tartsam akkor elég furcsán jönne ki, ha én lennék az, aki megrövidítem az életét. Ennyire még nem érzem magamat isteni hatalommal megáldott valakinek, akkor már olyan lennék, mint Oliver, akit mindennél jobban gyűlölni akarok. Nem, ha más nincs hát kénytelen leszek számára válaszokkal szolgálni majd... bár az lenne az igazi, ha befejezné és egyszerűen békén hagyna, de erre szinte semmi esély nincs, már csak a képeket látva is biztos vagyok benne. - Közhely... ebben igazad van, tényleg közhely. Amíg nem tudod, hogy miről beszélsz, kár mindenbe belekotyognod. - megrázom a fejemet és inkább várok. Próbálok nem nagyon a képekre koncentrálni, pedig van belőlük jó pár és így elég nehéz. Furcsa dolog, hogy megjelenik rajtuk olyan sok minden és mégis olyan kevés. Aki nem ért ehhez nem tudná, hogy mit jelentenek, de rólam készült nem is egy... én tudom, hogy mit éreztem akkor, amikor egy-egy készült és furcsa így visszalátni. Hát ennyire ki lennék égve? Még a képek is ezt mutatják, ami olyan furcsa érzés. Hát ezért akarom már, hogy vége legyen, mert tudom, hogy ez így nincs rendben. Egyszerűen csak túl akarok már lenni az egészen és akkor nem lenne annyi bánat és kétely a tekintetemben. - Szándékosság? Hallod te, amit mondasz? Vannak helyzetek, amikor nem arra figyelek, hogy elrejtsem magamat, de... ha kell akkor ki tudok törölni a fejedből mindent és máris nem lesz gondom, hogy mit láttál. Ne bízd el magadat. - azért mert itt vagyok, mert beszélek vele, mert segítettem neki és mert elfogadom a bort, amit nekem ad... még ne gondolja, hogy minden olyan tökéletes és máris elérte a célját, mert ez még véletlenül sincs így. Nem, ennél az életem sokkal bonyolultabb és még mindig nem hiszem, hogy csak azért, mert kitárulkozom neki máris minden jobb lesz. Nem, de akkor legalább békén hagy, ennyi értelme legalább lenne, ebben az egyben igaza van, végül is lenne haszna. - Rettenetesen naiv vagy... őszintén szólva irigyellek miatta. - ezúttal kap azért egy halvány mosolyt és ezt nem a bor mondatja velem, hiszen már az előtt, hogy kortyoltam belőle is egy-egy félmosolyt kaphatott tőlem, és olyan nagy mennyiségű alkohol sincs benne, hogy az hirtelen jó kedvre derítsen. Mindenesetre, ha annyira akarja... hát nagy levegő, sóhajtás, csak hogy érezze semmi kedvem ehhez, de sok választásom sincs úgy fest. - Amit tudni akarsz egyszerű. Azt akarom, hogy vége legyen, ezért látod, hogy túl komoly vagyok, hogy elegem van, mert... túl sok már ez nekem. Az élet... túl régóta tart és nem szakad vége egy bűbáj miatt, amit a nagymamám vetett ki rám évszázadokkal ezelőtt. Hibázott, én pedig nem tudom megtörni. Összekötött egy vámpírral, akivel nem szabadott volna és arra keresem a megoldást, hogyan szakítsam el ezt a köteléket, hogyan halhatnék meg. Most már jobb? - ezt akarta hallani igaz? Az életem teljes történetét nem fogom most itt felvázolni neki, ez biztos, de ennyit megtudhat. Végül is ez a lényeg, hogy miért vagyok olyan bús és komoly. Hát ezért... mert nem kellene itt lennem, mert már rég föld alatt kellene lennem, mert nincs semmi más célom az életben, mint meghalni.
Valóban nem tudom átlátni, hogy mitől van ennyire van alatt, de valahol ez lenne a cél, hogy kihúzzam belőle. Mint kiderül, hihetetlenül régóta él, és lássuk be, a többi idő alatt többször lehet pofáraesni. Mintha nem számítana, hogy milyen különleges hatalma van, sima emberként éli meg a fájdalmát. Ez azért szimpatikus, még akkor is, ha úgy tesz, mintha egy eltaposnivaló, naív kis halandó lennék, akiben idegesítő, hogy mindig jó a kedve. Holott ez nincsen így, én is magam alá kerülök, de van valami istenadta optimizmusom, ami miatt állandóan összeszedem magamat igen gyorsan, és feltámadok a hamvaimból mint valaki kicseszett főnixmadár. Serah olyan, mintha képletesen szólva menekülne, de a saját démonaival nem tud megküzdeni. Ha azt mondanám, hogy egy bizonyos személlyel van baja, akkor az ő maga. Nem tud magával együtt élni. Azért ez elég veszélyes megállapítás így, napok óta figyelem, nagyon depressszív alkat, azért nem akarom, hogy a provokációimmal mittudomén abba taszítsam, hogy kiveti magát az ablakon. Húzom az agyát, de azért szadista nem vagyok. Perverz is csak kicsit, módjával. Beharapom az ajkamat belülről, hogy ne vigyorogjak megint, csak a nyelvemmel tömöm ki a fogaimat, hogy barátságos, derűs arcot varázsoljak kifelé, hogy jó hallgatóság lennék. Bátorítóan nézek rá, holott ő itt a nagy tudású boszi, én meg egy senki vagyok. - Te meg túlságosan komoly, az jobb szöszikém. Oké, marha régóta élsz, és biztosan... sok szörnyűséget láttál, és ez a megoldás? Hogy ennyire elhagyod magadat? Miért nem próbálsz meg profitálni abból, aki vagy? Nekem a szüleim mindig azt mondták, hogy ne mutogassunk másokra, nekünk saját magunknak kell kihozni a helyzetből, ami a legjobb. Közhely, de így van. – Rázom a fejemet meg dacosan, nem is vettem észre, hogy hol kezdtünk el veszekedni, de most tökéletesen az ellenkezőjét mondom, mint amit ő, ezúttal nagyon is komolyan. Hiszen már bent van a lakásomban, beszélgetünk, ez nem szimpla flört, bár az elmúlt pár napban azért fényképeztem őt rendesen, és nem csak mint blogger, művészi szemmel is, ez pedig olyan, hogy hogy ha valaki nem felszínes, megláthatom benne azt, ami valójában ő a felszín alatt. Adhatom én itt a jó fej srácot, aki még a bugyit is leimádkozza róla, de itt többről van szó. Az érzéseit fényképeztem le. Sajnálatos módon nem a vidám arcát, talán az most nincs is. De a szomorúságát, a komorságát. Mintha előtörne belőlem valami kisangyal, aki meg akarja menteni. Hogy mitől azt a jóég sem tudja. Azért szándékosan nem akartam lebukni, az csak megtörtént. - Mázli? Talán te annyira nem is rejtőzködsz, mint mások, nem? Látok benne egy pici szándékosságot, mintha fel akartad volna magadra hívni a figyelmet. Egyre kevésbé érzem ebben a véletlent. – Rázom meg a fejemet, most már ismét mosolyogva, és felállok, hogy megkeressem a vészidőkre tartogatott francia boromat. Mikor máskor bontsam ki? Nagy bulikat egyébként is szoktam tartani, akkor szinte mindegy, hogy mit iszik az ember. A dugóhúzóval, és két pohárral térek vissza. A dohányzóasztal felett bontom ki, és pár pillanatig még nem töltöm ki, elvileg így szokás, hogy beszívja egy kicsit a levegőt az ital, ne azonnal üljön le a pohár aljára. Ezután viszont kitöltöm, és átadom az övét, majd a sajátomba is kortyolok. Finom! - Nem csak akkor van értelme, ha változtathatunk rajta. El is terelhetjük a figyelmedet. Búslakodni egy dolog, és mellette... kezdhetsz új életet. Tudod ha akarod, ha nem, olykor megismerkedsz másokkal, akik a világnézetedet változthatják meg. Lenne erre ötletem is, de előbb nyíltan rákérdezek.. mi a baj Serah?
Aki nem olyan életet él, mint én az nem tudhatja átérezni sem a fájdalmamat, hogy mitől szenvedek. Ezért nem érti, hogy mi a gondom. Ezért nem érti, hogy miért szenvedek ennyire, hiszen nem tudja, hogy miken mentem keresztül. Ez az élet nem igazán tartogat már nekem semmi jót, épp e miatt nem akarom már tovább élni, de még csak ebben sem dönthetek és ha nem dönthet az ember az a legtöbbekre nagyon nincs jó hatással, én se viselem valami jól, hogy nem vagyok befolyással a saját életemre csak sodródom benne. - Hát persze egy normális világban, normális körülmények között ez így lenne, de számomra nem opció. - sóhajtva rázom meg a fejemet. Hát ezért mondom én, hogy nem érti, nem is értheti, hogy mi a gondom és mitől olyan nehéz az életem. Soha sem lesz ez jobb, már képtelen vagyok hinni benne. Annyi mindent megpróbáltam már, annyi varázslatot, ellenmágiát, de egyik se használt. Jártam odahaza, hátha a nagymamám elrejtett valamit, ami segít, de semmi. Próbáltam más boszorkányokkal együtt megtörni az átkot, de semmi. Tényleg kezdem feladni a reményt. Már azon is elgondolkodtam mi lenne, ha csak lefeküdnék aludni, vajon nem végezne velem az éhhalál sem, vagy a szomjúság? Akkor is élnék tovább, ahogyan most is csak mert össze vagyok kötve egy vérszomjas vámpírral? - Túlságosan komolytalan vagy. Nem hiszem, hogy túl sok mindent megtapasztaltál már az élet sötét oldalából. Fogalmad sincs róla, hogy mik zajlanak a háttérben. - lehet, hogy most látott pár dolgot, egy varázslatot, egy kevéske mágiát, de csak ennyi és nem több. Attól még nem tudja, hogy milyen a kétségbeesés. Nem tudja, hogy milyen, amikor nincs választásod az életben, nem tehetsz semmit, hogy jobban alakuljanak a dolgaid. Nem tudja milyen rettegni, igazán mélyen csalódni, legalábbis mindezt nem nézem ki belőle. Lehet, hogy tévedek, de akkor sem hiszem, hogy olyan rémes dolgok történtek volna vele már az életben, hiszen akkor nem lenne ilyen víg kedélyű. - Igen, nagyon úgy tűnik, hogy hatalmas mázlid van, hogy pont velem találkoztál és nem valaki mással, aki lecsavarta volna a fejedet. Ha az ilyen kotnyeles emberek sok mindent tudhatnának meg büntetlenül akkor mit gondolsz nem tudna még a világ mindenről? - költői kérdés, hiszen tudom, hogy így van, akkor már régen mindenki mindent tudna, de nem tudnak. Ha valaki megismeri a világunkat az megtartja magának az infot, mert nem tehet mást, vagy a rosszabb verzió, hogy rövid úton belül utoléri a fájdalmas és kínokkal teli vég. Szerintem ő nem vágyna a második opcióra. Azért a nagy meglepetésére az koromat illetően mégis csak halványan elmosolyodom. Várható volt az efféle reakció végül is, nem szokványos, hogy valaki már hétszáz éve él ezen a földön. - Sokuk csak élni az életét, mások a terveiket szövögetik, a rosszabbak gyilkolnak és akadnak akik csak játéknak tekintenek mindent, számukra az emberi lét nem más csak értéktelen szórakozási eszköz, amit bármikor el lehet pusztítani. - csak hogy érezze, hogy nem nyom sokat a latba, hogy ő mit gondol kiről, mert nála jóval erősebb alakok bármikor azt mondhatják, hogy vége, ha úgy döntenek. - Miért olyan fontos, hogy engem mi bánt? Nem tudsz rajta változtatni, senki sem tud, akkor... miért érdekes ez annyira? - nem tud jobb kedvre deríteni, nem tudja megoldani a problémáimat, hiszen én se vagyok képes jobbá tenni az életemet, akkor pedig... mi értelme lenne beszélni róla?
Így is tökéletesen tisztában vagyok azzal, milyen idiótán hangoznak a számon kiejtett szavak, de mi a frászt csináljak, ha a témát tekintve köd ereszkedett az agyamra? Fogalmam sincs, miért kötődöm ehhez a szarkasztikus vadbaromhoz - de jó, hogy ezt nem mondtam ki hangosan, valószínűleg akkor már nem lenne fejem -, és engem bizonyára jobban idegesít a tudatlanság, mint őt, aki mindössze láthatóan gyanakszik. Oké, ezért nem hibáztatom, az évszázadok során garantáltan átverték már. Amin szintén nem csodálkozom, amilyen természete van, na meg azok alapján, amiket hallottam róla, jesszusom. Na jó, hagyjuk. Rohadtul nem Klaus ezer éves múltján óhajtok rágódni. - Azért kicsit jobban is kiállhatnál a farkasokért, ha már egyszer a te DNS-edbe is beékelődött a bundás verzió. - Ezt most miért mondtam? Egyáltalán mi a fenéért poénkodom? Minden bizonnyal nincs humorérzéke, és ezzel csak egy lépéssel közelebb kerültem az "utolsó kívánság" kérdéséhez. Csak tudnám, mikor lettem ennyire pesszimista. Kezdem unni ezt az egészet, most már szeretnék előrelépést tenni az ügyben, nemcsak veszekedni egy nálam lényegesen erősebb illetővel. - Mikor három éve találkoztam a neveddel, aztán éreztem ezt a furcsa késztetést a felkutatásodra, próbáltam elnyomni magamban, mondván, mekkora hülyeség az egész. És nem vicc, röhögtem saját magamon. De aztán...minél jobban véka alá rejtettem a szándékomat, annál inkább felszínre tört. Iszonyúan idegesít, elhiheted. Ezért is szeretnék a végére járni, mert lassan felrobbanok. Tudom, ez téged hidegen hagy, de mi van akkor, ha ez az egész később rád is hatással lesz? Szóval azt gondolom, a te érdeked is megtudni az igazat. - Ingyen tanácsadás. Ezt kéne csinálnom a szabadidőmben. Remélem, hallgat rám, mert máskülönben elpocsékoltam három évet a drága életemből egy öntelt tuskó felkeresésére. Jaj, tényleg elmondhatatlanul örülök, hogy képes vagyok magamban tartani ezeket a sértő jelzőket. Könyörgöm, vigyen el egy banyához vagy akárkihez, aki tud segíteni, mert előbb-utóbb felemészt ez a keszekusza ügy. Gyűlölök a sötétben tapogatózni.
Az már világos, hogy nagyon életúnt, és mogorva, ezt pedig nem igazán értem. Komoly hatalom van a kezében, mégis annyira meg van keseredve, amit nem túlzottan tudok felfogni. Én nem vagyok hatalomvágyó, viszont azzal hogy varázsolni tud, sok mindent megoldhat. Felötlik bennem a mondás, a pénz nem boldogít; talán itt is erről van szó, a pénz esetünkben a varázshatalma. Látok valami különös árnyékot az arcát, amikor nekiszegezem a gondolatomat, miszerint egyedül van. Nem véletlenül figyeltem őt, nem csupán a különös furcsaságai érdekelnek, és még csak felcsípni sem akarom, legalábbis... más értelemben, mint az elvárható lenne tőlem. Olyan szomorú, nem csak ő, hanem maga az egész helyzet is. Igen, igaza van, nem mindenkinek jön be a stílusom, igenis van, akit idegesít, másoknál meg célt érek, a cél viszont most nem csak az, hogy kielégítsem a kiváncsiságomat, hogy milyen különlegesség veszi őt körbe, amelyhez eddig foghatót még nem tapasztaltam, pedig imádok utánajárni a botrányoknak. Ezt félre tudom tenni, és emberként is érdekelne, de ezt kategórikusan elutasítja, ha kedves vagyok, akkor az a baj, ha provokálom, akkor meg még inkább. Nem tudok rajta kiigazodni, de azt sem akarom, hogy trófeának higgye magát, mert túlzottan élvezem a kihívást. - Az eredeti családod, de... attól még lehet új családot is alapítani. Ez még nem sikerült ugye? – Észreveszem, hogy vonakodva ugyan, de válaszol, sőt még olykor vissza is kérdez. Látszik, hogy nem gyakorlott az odavissza társalgásban, de a nagy sóhajtozás mellett, mintha különös módon tudnék rá inspiratív módon hatni. Ezt rendkívül diplomatikus módon nem mosolygom meg, csupán csillan egyet a szemem, amit egy nyújtózkodással álcázok, még véletlenül sem ásítozva, ami egyértelműen azt jelentené, hogy unatkozom. Végig tartom a szemkontaktust, és minden elrévedésem után visszatér a pillantásom a szemére. - Nem elég az, hogy érdekelsz? Vagy csak mert én nem tudok varázsolni, vagy nem élek olyan régóta, mint te, már egyből le kell szólni? Boszorkányosság vagy sem, nem vagy mindenható szöszi, és ezt nem bántásként mondom. Mi van, ha mondjuk jobban csinálom nálad a sonkás omlettet? Na... ? Ennyit a világban zajló eseményekről... – Rázom a fejemet, visszatér a vidor mosolyom, igenis bele tudok szólni bárki játékába, mert sokak életére vagyok hatással az írásaimmal. Nem csak akkor lehet valaki tényező, ha olyan központinak gondolja magát, mint a másokat falhoz vágó boszi. Sőt, mintha ő sokkal inkább el akarna rejtőzködni. Akkor valójában ő a kicsi. Viszont ha rendesen viseli magát, megkóstolhatja a ház specialitását. - Izgi... és nem voltak mindig olyan okostojások, akik rájöttek, amire én? Őket nem hallgattaták el? Nem hiszem, hogy mindenki olyan sötét angyal, mint te boszikám, valaki biztosan lecsavarta volna a fejemet, ha túl sokat tudok, nem? – Vigyorgok rá kacsintva, azért igenis értékelem, hogy segített, holott el is hallgatathatott volna, sőt, kapóra jöhetett volna neki, hogy megtámadtak engem, és mégis, odajött, megmentett, ezzel leleplezve magát. - Hétszáz... aztakurva... Mármint... bocs. És a sötétség teretményei mit akarnak? És téged.. tényleg... mi bánt? Tessék kitárulkozni, most itt az alkalom, hogy beszélhess róla. – Bólintok bíztatóan, rém magabiztos vagyok, talán még nem is találkozott hozzám hasonlóval, és ezt nem egoizmusból gondolom. Na jó, egy picit talán igen.
Nincs mit tenni, kénytelen vagyok belemenni ebbe az egészbe, kérdésekre válaszolni pedig nem igazán van hozzá semmi kedvem, de annyi már világossá vált számomra, hogy úgy sem fog addig békén hagyni, amíg nem teszem és annyira még én sem fordultam ki magamból, hogy csak úgy végezzek vele, mert pusztán idegesít. Egyébként is nehéz lenne, hiszen úgy néz rám, mint aki valami csodát lát. Én nem látom magamat ennyire különlegesnek, ahogyan ő néz rám, és talán valahol legbelül jól is esik a dolog ez a rajta rajongás, amivel hozzám viszonyul. Nem igen találkoztam még ilyesmivel, aminek persze meg volt az oka, én magam tartottam távol magamtól mindent és mindenkit, mert így volt jóval egyszerűbb, mint hogy végignézzem, hogy hogyan hal meg valaki csak azért mert... Nagyon remélem, hogy ez, amit látok rajta nem több, mint puszta rajongás valami ismeretlen iránt. - Ha azt mondom baj, akkor az egyáltalán számít. - halk sóhajt engedek meg a kétkedő tekintem mellé. Nem hiszem, hogy csak azért annyiban hagyná, mert nekem baj, hiszen akkor már eddig is megtehette volna, szóval erre nem sok esélyt látok. Nincs mit tenni, adnom kell neki pár választ, aztán tovább léphetek remélem, ő pedig majd fényképezget valaki mást. Biztosan talál magának valamilyen hasznos elfoglaltságot, vagy új tárgyat a rajongásának. - Az én családom már túlságosan régen meghalt ahhoz, hogy bármi közöm legyen hozzájuk. - vonom meg a vállamat. Vannak leszármazottak, de ennyi, őket pedig nem ismerem és nem is igen van rá szükségem, hogy ismerjem őket. Csak újabb terhet vennék a nyakamba, annak pedig mégis mi haszna lenne nem igaz? Egyelőre ennyi elég is, inkább a lakást mérem fel és máris meglep az, hogy mennyi képe van és hogy még a háttérképeként is az én fotóm szerepel. Talán más imponálónak venné ezt, én... egyelőre még fogalmam sincs, hogy minek vegyem. Őrült, megmagyarázhatatlan rajongás? - Miért akarod tudni? Úgy sem változtathatsz rajta. Túlságosan kicsi vagy ahhoz, ami a világban zajlik körülötted, nem szólhatsz bele. - értetlenkedem, tényleg nem tudom felfogni, hogy miért olyan fontos ez neki, miért az én bajommal akar foglalkozni, hiszen nem tud rajta segíteni. Egy egyszerű ember bármennyire is leszólásnak tűnik ez most, de akkor is így van. Csak egy szimpla ember, aki nem igen szólhat bele a nagyok játékaiba, akkor meg mi értelme van egyáltalán csak foglalkoznia vele? - Létezik, mindig is létezett, de az emberek nem tudnák elviselni, ha tudnák, hogy mi folyik a háttérben. Összetörnének, rájönnének, hogy túlságosan gyengék és abból csak háborúk, acsarkodás alakulna ki. Az ember fél attól, amit nem ismer... legalábbis a legtöbb. - itt azért megejtek egy halvány mosolyt mégis csak, hiszen ő nem ilyen, de a legtöbb mégis. Ha tudnák milyen lények léteznek a sötétben rettegnének tőlük és el akarnák őket pusztítani, ami végül is érthető is. - Hogy én ki vagyok? Ezt nem tudom csak így összefoglalni. Boszorkány... értek a mágiához, a természethez, a környezetemből merítem az erőmet, az a dolgom, hogy egyensúlyt tartsak a sötétség teremtményei és az emberek világa között immár... több, mint hétszáz éve. - nem, igazából nem ez lenne a dolgom, nem lett volna. Nekem is meg kellett volna halnom, de erre nem került sor egy elhibázott varázslat miatt és már nincs mit tenni, vagy legalábbis még mindig nem jöttem rá, hogy mi lenne a kiút.
A szőke boszorkány értetlenül kezeli le azt, ahogyan hozzá állok. Ez az egész mégsem teljesen szól, én ilyen vagyok, bár igaz ami igaz, nagyon felkeltette az érdeklődésemet, nagyon rápörögtem, még a blogomban is leírnám a találkozás részleteit, ha nem ígértem volna meg neki. Szó sincsen róla, hogy félnék tőle, a hatalmas kék szempár számomra minden, csak nem félelmetes. Olyan határtalan szomorúság van benne, szinte a tisztemnek érzem felvidítani, egyébként is életigenlő vagyok, a buli a mindenenem, de azt valahol jól látja, hogy én is egyedül vagyok, nem véletlenül ücsörgök a műteremben sokszor, és a gép mögül próbálok világot kreálni magamnak. Látom azt is, hogy mennyire idegesítem, nem akarom én túlfeszíteni a húrt, csak... érdekel. Érdekel az, hogy milyen hatalma van, de ahogyan fényképeztem őt, a lelkivilága is megfogott. Művész szemmel néztem őt, minden gesztusa számomra olyan rezdülés, amelyek a képeken teljesen jól átjönnek. Elbűvölt, mintha valami kisgyerek lennék, aki az állatkertben rácsok nélkül nézheti a fennséges tigrist. Na jó, ha ezt elmondanám neki, még biztosan nagyobb maflást kapnék tőle, mint attól, aki igazán a falhoz kent. Végre megtudom a nevét, azt pedig egyenlőre félreteszem, hogy olyan elvásárom legyen, hogy ne nézzen csúnyán. Úgyis fog, erről nem tehet, mert rágja belülről valami méreg, amit talán kideríthetek. Nem gondolom magamat hős megmentőnek, végülis ő az, aki nem hagyott ott, én amolyan szárnysegéd volnék, de tudom, hogy ha valami sorsfordítóra vártam egész életemben, akkor most megjött. Imádom a titkokat, ő pedig állati sokat hordozhat, csak nem szabad elijesztenem. És hogy ő lenne a lehetőség, hogy felkapszkodjak? Ugyan, sosem azért csináltam, hogy híres legyek. Polgárpukkasztásért igen, de a magánéletét most nem tárnám a publikum felé. – Áh, dehogy kislány, vagy Serah. Úgy vélem, hogy ez jó kezdet, hogy megismerjük egymást. Most lehet, hogy be fogom érni pár válasszal. Viszont lehet, hogy további kérdéseket vet fel, amit megtudok. Ez ugye csak nem baj? – Nem látom benne a gonosz boszorkányt, akinek el akarja magát adni, viszont az sem volna szerencsés, hogy túlzottan cukinak állítsam be, ha ő magát nem gondolja ilyennek, mert nem akarom hogy úgy vélje, rá akarok húzni valami szerepkört, ami nem. Talán ha megismerem, gondolhatom kedvesnek, és bájosnak, most csak a saját stílusomhoz ragaszkodom úgy kb. - Láttalak ugyan egy-egy emberrel beszélni, de úgy értem, hogy családot nem láttam, ha csak nem távol élnek, és... pasid sincsen. És... igaz, ilyen szempontból én is. A családom Californiában él, ritkán látom őket, ki akartam repülni az otthon melegéből. Van ugyan pár haverom, akikkel együtt bulizunk, de úgy összességében, ja. – Bólintok, kicsit halványabbra szűkítve a mosolyomat, miközben levetjük a cipőket, és a kabátokat. Egyenlőre még nem gondolom, hogy feloldódna, viszont a laptopom nyitva maradt, bekapcsolva, és képernyővédő híjján meg is látja magát. Az itallal a kezemben ülök le mellé, na ne szorosan, azért tartva a távolságot. – Ja hogy az.. Hát.. Nem gondoltam, hogy ma feljössz, nem akartalak vele zavarba hozni... Én csak... szóval tényleg figyeltelek, és... nem tudom, hogy mi bánt téged, de ezt is meg akartam tudni. – A szokásos cserfes mosoly mellé most becsúszik egy kis félénkebb is, amolyan pirulós, mint ha egy rajtakapott gyerkőc lennék, aki csent a családi édességből. - Ezt nehéz összefoglalni. Hogy-hogy létezik a mágia? És miért nem tudunk róla? És te.. ki vagy Serah? Tudom, hogy ez így sok... de nehéz megfogalmazni, annyi kérdésem lenne...
Nem igazán értem, hogy mire fel ez a nagy ragaszkodás és érdeklődés. Annyi biztos, hogy én aztán nem lelkesítettem ebben, vagy nem mutattam jelét, hogy van értelme egyáltalán csinálnia, mégis úgy fest, hogy nem tudom levakarni magamról, pedig nagyon igyekszem, de még a sértéseket se nagyon veszi magára, mintha nem is neki szólnának igazából. Lepereg róla nagyjából minden, mégis vajon mit kellene tennem, hogy elfogadja nem akarok mesedélutánt tartani neki? Viszont úgy fest választásom nem igen van, mert amíg nem teszem meg, addig nem hagy békén. - Serah. - rövid válasz, a nevemet akarja, úgyhogy ezt is kibököm, ha már annyira mindenre kíváncsi. Amúgy se hagyna békén addig, amíg nem mondanám ki, annyira pedig már látta, hogy mire vagyok képes, hogy ha valami butaságot akarna csinálni, valahol kiadni ki vagyok és mire képes abból biztosan komoly baja származna. - Megmentettelek és egyből azt hiszed innentől minden oké. - kétkedőn csóválom a fejemet, hiszen azért ez... Nem tudom, hogy naivitásnak mondjam, vagy valami egészen másnak, de annyi biztos, hogy nem valami okos döntés csak azért bíznia bennem, mert megmentettem. Nem akartam, hogy pancserek verjék halálra, de ha az istennek se hagy békén, akkor biztos, hogy nem lesz hozzá azért végtelen türelmem. - Ezt pár nap alapján el is döntötted? Akkor hidd ezt, egyedül vagyok, mint te? - mert nekem nagyon úgy fest, hogy ő is egyedül kommandózik itt naphosszat és annak nem biztos, hogy jó vége lesz, mert nálam sokkal rosszabbakba is belefuthat, akik nem valószínű, hogy ilyen könnyedén fogják venni, hogy megfigyeli már őket egy ideje. Vannak rosszabbak nálam sokkal. - Hát ezért viselem rosszul manapság az embereket. - jegyzem meg még egy sóhajjal, mielőtt elindulnék vele a cél felé. Úgy érzem, hogy semmivel sem tudom letörni, vagy megfélemlíteni, szóval az is lehet, hogy lassan feladom a dolgot és nem erőltetem, hogy rá hozzam a frászt, mert jó eséllyel úgy se fog sikerülni. Azért a képeit megnézem magamnak a lakásába érve. Na nem látványosan, csak úgy futtában, mielőtt megnézném hová kerüljön a kabát és figyelem ő leveszi-e a cipőt, mert ha igen, akkor én is. Annyi illemet bőven ismerek, hogy tudjam, azért ezt mégis csak illik megtenni. A laptopon lévő képet meglátva viszont azért rendesen meglepődöm, na erre igazán nem számítottam, látszik, hogy meglep. - Az miért van ott? - a kanapéra ülök le feszes háttal, nem valami laza módon, bár azért az italt elveszem tőle, de épp csak egy korty után teszem le végül az asztalra, vagy oda ami a legközelebb van és stabil felületnek tűnik. Elég laza legénylakás, viszont valamelyest mégis rendezett gondolom a miatt, hogy részben még műterem is. - Szóval mit akarsz tudni? - a lényegre török, mert addig nem hagy élni, amíg nem tudja meg, amit akar, és akkor már legyünk túl rajta, ha lehet akkor minél előbb, mert van még dolgom és egyébként is a túlzott lelkesedése határozottan fárasztó tud lenni.
Még sosem találkoztam olyan nővel, aki vágyott volna a társaságomra, vagy egyfajta vonzást érzett volna hozzám anélkül, hogy találkoztunk volna. Persze vannak olyan nők, akik szeretik a veszélyes férfiakat és nekem természetesen megvan a magam hírneve, de nem tudom elhinni, hogy valaki csak ezért rám akarna tapadni, mint egy pióca. Nem tudom komolyan venni pedig egy kis részem talán még igyekszik is azért, hogy megpróbáljam őt komolyan venni. Mármint még ő maga sem tudja pontosan, hogy miért van ez, akkor nekem miért kellene elhinnem, hogy igaz? Talán azért, mert hazugságnak túlságosan is ostoba. De talán pontosan ezért olyan jó. - Hát ettől hiszed vagy sem, nem lett jobb a kijelentésed. - Nem érzem azt, hogy közelebb kerültünk volna bármihez is, mert nem tudja megmagyarázni. Ezzel pedig bennem egy vészjelzés indul el legbelül, hogy jobb lenne kideríteni, hogy mi is ez az egész, mert egy ember nem ébred csak úgy arra fel, hogy egy ismeretlen emberhez kezd el vonzódni. Ez egy hatalmas hülyeség. Most mégis úgy igyekszik tálalni, mintha ez maga lenne az igazság. - Kedvesem sértő, hogy úgy emlegeted, hogy a saját fajtád, amikor valamilyen értelemben a sajátom is. Egyszerűen csak vámpírként teremtettük ezt a várost és ezért itt mindig is a vámpírok voltak azok, akiknek tényleges hatalom járt. - Nem olyan nehéz összerakni a képet a város történelmét tekintve, hiszen akkor építettünk, amikor még én magam is egyszerű vámpír voltam álmodozva arról, hogy egy nap talán ennél sokkal több lehetek majd. De azt hiszem nem is állunk olyan távol a valóságtól, mert most már sikerült felébreszteni a bennem szunnyadó vérfarkast, de ettől függetlenül még nem mondhatnám ezt, hogy a vérfarkasok a mocsárban nagy rajongóim lennének. Az ő vezetésüket jobb, ha Hayley csinálja. Előtte még meghajlanak. Jobb ember, mint én ezért ezen igazából meg sem lepődöm. Nem mindenki akarhat egy olyan vezetőt, mint én. De nem is mindenki kaphat olyan vezetőt, mint én.
Szerencsére nem látok bele a fejébe, hiszen nem két alakkal bánt el, hanem hárommal, de a személyes varázsomnak betudható, ha netán nem tud számolni. Különben pedig gyönyörű, boszorkány, nem kell okosnak is lennie. Na de mivel nem tudom, hogy mit gondol, csak az arcára kiülő zavarral szembesülök, ezt amolyan szórakoztató dolognak tudom be. Nem túlzottan izgat, hogy majdnem meghaltam. És hogy gyerekes lennék? Végülis van benne valami, ám így lehet elviselni, könnyen venni az életet. Viszont van bennem annyi empátia, hogy észrevegyem, hogy valamiért ő rohadtul eszi a kefét. Talán megbántották, vagy gyászol, erre tudnék így első körben tippelni, és idegesíti a jelenlétem, a viselkedésem. Holott úgy gondolom, hogy ez a nyomulás be szokott jönni a nők egy komoly rétegének, de nem, a szöszi boszorkány bizony olyan konzervatív, mintha most ástam volna elő valami évezredes sírból. Szerencse, hogy nem úgy néz ki, valahogy nem lenne gusztusom egy oszladozó banyához. Külsőre azonban nagyon pöpec, be kell vallanom, hogy ezért is figyeltem fel rá, furcsán viselkedett, ami egy ilyen jó nőtől nagyon furcsán jön le, így a nyomába eredtem, remélve, hogy csak találok valami komromittálót, legrosszabb esetben meg lesz róla pár jó képem. - Oké, de lassan bemutatkozhatnál. Bastian vagyok, és nem is nyomom bénán. Az, hogy neked nem jön be, hát istenem, most miért kell gúnyolódni? Te veszélyes? Édes, imádlak, hogy megmentettél, és nagyon tudsz, de te meg ne játszd az ősgonoszt, mert ha úgy igazán szemétkedni akarnál, ott hagytál volna megdögleni. Szóval... azt hiszem ez patthelyzet. – Felszisszenek, ahogyan megkocogtatja a fejemet, hát a gyógyító buzergálása ellenére sem tökéletes még az összhang, zúg a fejem, és szédülök, csak az óriási lélekjelenlétemnek köszönhetem, hogy nem csuklom megint össze, így belékapaszkodom, és csúnyán nézek rá, főleg, hogy még le s kölyköz. - Kölyköket? Most megsértődhetnék, de csak féltékennyé tesz ez a rohadt többesszám. Különben meg nincs is senkid boszi, figyellek már pár napja. Egyedül vagy. – Na jó, ez talán bántó, biztosan van társasága, de olyan állandó nincsen, nem bukkantak fel az életében visszatérő szereplők, amióta fotózom. Nem akartam én odarúgni, láthatóan rajtam kívül is megvan a maga baja. - Ahha... hát igen, amilyen csinos vagy, nem is tudnálak elképzelni mondjuk egy cipőboltban. Na de hagyjuk a külsődet, mert még elszállsz attól, hogy megint csajozni akarok, pedig tényleg azt akarok. – Nevetem el magamat, tényleg nem akarok én tovább nyomulni, csak furcsa ezen a bájos arcon ennyi idegrándulást látni, nem illik hozzá. Jó, azért durván kék a szeme, mintha ez is sugallná a varázserejét.. – Lelkes? Fáraszt? Te hol élsz? Manapság mindenki ilyen... – Csóválom a fejemet, ez azért tényleg nem igaz, én szoktam lenni a társaság középpontja, egyfolytában pörgök, még a félhulláknak is életcélt adok. De hogy mit kezdek a boszorkánnyal, azt még nem tudom. Pár perc alatt átvágunk a parkon is, előhalászom a kulcsomat, és benyitva előreengedem. Nem kell attól félnie, hogy becsaltam magamhoz, hiszen az már bebizonyosodott, hogy lenyomna, mint egy kislányt. Azért felkapcsolom a villanyt. Egy sorház egyik lakásában van a műtermem, egyébként egész tágas, a falakon fotók, csakis művészi jelleggel, beállításokkal tehát érzékelheti, hogy nem kezdő vagyok. A laptopom bekapcsolva az amerikai konyhán tálalópulton, és képernyővédő nincsen, lehet látni, hogy ő van a háttérképként beállítva, egy igen szomorú pillanatában magányosan kávézgatva. Hát lebuktam, de most már mindegy. - Tedd le magad. – Akár a kanapéra, akár a bárszékek egyikére a pultnál, hiszen kajálás közben onnan nézem a tévét. Kinyitom a hűtőt, s paradicsomlevet, meg vodkát mixelek gyorsan össze, hogy pár pillanttal később már adhassam is a Bloody Maryt. Azt hiszem ránk fér.
Nem ez volt a mai terv, hogy el kell bánnom két alakkal, plusz ezek után még meg is kell mentenem valakinek az életét. Nem épp így terveztem az estét, főleg nem olyan valakinek az életét, aki minden áron a nyomomban jár, pedig lehetne annyi esze, hogy nem követünk csak úgy idegeneket az utcán, főleg akikről semmit sem tudunk, sőt ki tudja, talán még veszélyesek is... Arra mondjuk már rájöhetett, hogy veszélyes engem követni, bár azt hiszem az még nem teljesen evidens számára, hogy én magam is tudok veszélyes lenni, ha igazán akarok, bár a fickókat elég gyorsan és könnyen eltüntettem az útból, tehát ennek fényében azért ha kicsit logikusan gondolkodik... Túl sokat várok? Ezek után nekem kell megmentenem őt, életet lehelnem belé, ami az én erőmet is kiveszi rendesen. Kelleni fog egy jó erős és kiadós kávé és egy nagy pihenés, de csak úgy nem hagyhatom hogy itt grasszáljon körülöttem, vagy akárhol miután még a titkomat is tudja. Kellemetlen egy helyzet, nem mondanám, hogy túlságosan élvezem. - Azért szédülsz, mert majdnem megöltek... és hagyd ezt a béna csajozós dumát. Nem vagyok szivi és nagyon is veszélyes valakivel futottál össze, csak nem fogod fel azzal a buta fejeddel. - sóhajtva csóválom meg a fejemet, kicsit még a fejét is megkocogtatom, mintha attól félnék, hogy nincs a fejében semmi sem, és erre látok is esélyt. Ha nem fogja fel, hogy veszélyes dolgok után kutat a kis gépével... Nagyobb bajba is kerülhetett volna. Ha mondjuk egy vámpír kap lencsevégre, akkor most valószínűleg nem szédülne, hanem egyáltalán nem lenne életben. Nem is értem, hogy ebbe miért nem gondolt bele. Emberek... a naivitásukkal... komolyan nem értem, hogy miért nem gondolkodnak egy kicsit többet és fogják fel, hogy csak egy életük van, és abból nincs ismétlés, ha sikerül elszúrni. - Kölyköket mentek meg, akik nem tudnak leakadni rólam. - cinikus kissé a válasz és persze a szemöldököm is az égbe szökik már csak a kérdés okán is. Mégis hogyan kérdezhet ilyet? - Boszorkány vagyok, nincs hétköznapi foglalkozásom. - válaszolok aztán megrázva a fejemet. Nem árulok shake-et a Mekiben és nem is szolgálok fel senkit sem pincérnőként. Az ilyesmi nem igen illene hozzám és nincs szükségem efféle elterelő álcára, vagy ilyesmire és persze a pénzkeresetet is könnyedén meg tudom oldani máshogy. Boszorkány vagyok, és elég jó a tetejében, hiszen régóta élek már, volt időm gyakorolni és fejleszteni magamat. - Te mindig ennyire... lelkes vagy? Ez nem fáraszt másokat? - a kezemet azért elhúzom, én ennyire nem vagyok nyílt és nem is ismerem és persze határozottan az a célom, hogy lekoptassam miután elmondtam neki egy részét annak, amit hallani akar. Annyit, amiről azt hiszi, hogy minden, de persze még véletlenül sincs így. De komolyan folyamatosan fecseg, olyan mint valami felhúzhatós játék, ami sosem merül le. Nem tudom, hogy ezt ki bírja cérnával, de hogy én nem könnyen, annyi biztos. De most nincs más út, irány a lakása, aztán ott majd felvázolok neki pár dolgot... na persze azért nem túlságosan sokat, ne vigyük túlzásba.
Próbálom összekaparni magamat, valahogy nem akarok lemaradni életem legfontosabb pillanatairól. Lényegében még örülök is neki, hogy lebuktam a követés közben, még azt is bevállalom, hogy jól jött, hogy az utcai rabló trió aprósüteményt akart belőlem csinálni, mert így a lánynak is fel kellett fednie magát előttem, bebizonyosodott, hogy nem vagyok teljesen paranoiás, mégiscsak volt értelme őt követni. Oknyomozó ügyeim közül még sosem jártam ennyire közel az igazsághoz. Lassan tíz éve csinálom, még kiskoromban kezdtem, egy szál diktafonnal, amit születésnapomra kaptam. Jó, az még nem volt igazi nyomozás, azt próbáltam megfejteni, hogy ki lopta el a gondnok bicaját a suli elől. Már akkor is összetűzésbe kerültem a sötét alakokkal, mert néhány suhanc tette, és amikor kérdőrevontam őket, még a diktafonomat is elvették, vélhetően azért, mert elég ósdi gyártmány volt, kilógott a zsinórja a házizsákomból, mert külső mikrofont közöttem rá, hogy felvehessem a vallomásukat. Ám teltek az évek, egyre ügyesebb lettem, kamerával kezdtem el dolgozni, felfedeztem végül a netet is, és évek óta bloggerként működök, polgárpukkasztó tényekkel szórakoztatva hű olvasótáboromat, akik egyébként egyre többen vannak. Ez nyilván más mint az újságírás, ahol adott témáim vannak, és a szerkesztő meghúzhatja, ha erősnek érzi. De hát abból van pénzem, így kicsi a mozgástér, így inkább humort próbákok belevinni, ha már meghökkentő nem lehetek. Miután sikerül oly bájosan beájulni, arra eszmélek fel, hogy valahogy a homlokomra tett kézzel morgolgat, és láthatóan nem csak embereket tud dobálni, hanem valamiféle gyógyító ereje is van. - De most nem valami rosszabbal futottam össze. Különben meg engem nem a mesék érdekelnek. Láthatóan hús-vér csajszi vagy, és még dögös is, ha nem gond, hogy ezt mondom. Jó, van egy fancsali fejed szivi, de azon segíthetünk. Elviszlek csörögni, meg ilyesmi, van egy fasza motorom. Csak ne szédülnék ennyire... – Roggyan meg ismét a térdem, belekapaszkodok a lány vállába, de utána kihúzom magamat, van még egy enyhe hidegrázásom is, de már tisztul a tekintetem. Most már elengedem, nem akarom, hogy úgy érezze, direkt csinálom, hiszen. Azért van egy finom illata, amit még így picit kábultan is érzek, és ez a misztikum, ami körbelengi, azt hiszem megfogtam vele az isten lábát. De miért is pokoli rosszkedvű? - Jó, akkor mesélj, hogy mivel foglalkozol? – Kérdezem érdeklődve, ahogyan elindulunk az utcán, már nem tántorgok, végülis férfi volnék, vagy mi a szösz. Nem tudom,h ogy hova megyünk, mert ha már beszélgetünk, tényleg jó lenne leülni valahol, a kérdése ellenben meglep, holott logikus, hogy magához nem visz, de nem akarja, hogy más is meghallja. – Hoppá, tudtam én, hogy egyszer eljössz velem. Innen két utcányira. Bérelek egy garzont. Na gyere, és közben kiváncsian várom a bevezetődet. – Fogok rá a kezére, és csodaszép kék pillantásomban van valami igazán bátorító, ami mintha idegesítené, de csakazért sem kapcsolom ki a rajongó villódzást.
Évszázadokon keresztül éltem abban a hitben, hogy elveszítettem a lányomat, a férjemmel és a szüleimmel együtt a tűzben, amit a boszorkányok okoztak. Rengeteg ideig gyakoroltam azt, hogy hogyan rejtsem el mások elől az érzéseimet, a boszorkányok kínzása után nem akartam több fájdalmat érezni, nem engedtem soha többé senkit olyan közel magamhoz, hogy egy nap fájjon az elvesztése. Nem hazudok azzal, ha azt mondom, hogy a családom elvesztését sosem tudtam feldolgozni, mindig volt egy keserű szájíz amit éreztem, ha eszembe jutottak ezek az emlékek. Egyetlen olyan ember van, akinek mondhatni sikerült magát beférkőznie magát a szívembe, teljesen akaratlanul. Raul az. Fogalmam sincs, hogy mit érzek iránta, de fontos személy lett az életemben, főleg mivel nagyon sokáig az ő vérén éltem, szó szerint a vérét szívtam. Táplált engem és még a másik két vámpírt is. Szinte nem is tudom, hogy mikor lett fontos számomra, nem vettem észre, hogy mikor kezdtem el vonzódni hozzá. Rault pillanatok alatt kiverem a fejemből és vissza térek a jelenbe, mikor meghallom Amanda szépen csengő szavait. Mikor még elveszítettem őt, alig tudott pár szót, viszont mindig igényelte, hogy valaki foglalkozzon vele. Istenkém... Szívem szerint most szorosan magamhoz ölelném, közel akarom érezni magamhoz a lányomat, de nem tehetem most ezt meg, tűrtöztetnem kell magamat, tudom, hogy neki kicsit sok ez az egész. - Hát nem látod a hasonlóságokat? - mutatok rá, majd magamra. Nem is tudom, hogy nem jöttem rá egyből, hogy ki is ő, az első pillanatban mikor megláttam. Vagy lehet tudtam, csak egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy Amanda tényleg életben van. - Tudom, hogy nagyon sok fájdalmon kellett keresztül menned, hogy azt hitted, hogy nem voltál fontos nekem. Az életem értelme voltál... Vagy. - lépek egy lépést közelebb felé, miközben a szemeibe nézek. Tekintetemben nem látszik más, csak a sok évszázadnyi fájdalom, amin keresztül kellett mennem. - Fogalmam sem volt arról, hogy életben vagy. Amikor kiütött a tűz, engem elraboltak, boszorkányok kínoztak meg. Sosem tudtam meg, hogy veled mi történt, mostanáig abban a hitben éltem, hogy te is oda vesztél a tűzben. - mondom halkan, elgyötört hangon.
Abban a pillanatban, hogy eldöntöttem, totál őszinte leszek, már tudtam, hogy garantáltan meg fogom bánni. Csak abban reménykedhetek, hogy Klaus értékeli az őszinteséget. Nem vagyok az a félős típus, de hogy hülye nem vagyok, az tuti. Előszeretettel harapdálok meg vámpírokat, de egy Klaus elleni harcban több okot is figyelembe véve vesztesként jönnék ki. Ez persze normál esetben igencsak bökné a csőrömet, de mivel amúgy sem kicsinálni akarom őt, pusztán csak "ide vonzott valami megmagyarázhatatlan erő" - úristen, de idiótán hangzik -, így teszek rá, hogy alulmaradnék egy küzdelemben. Mondjuk most, hogy némi gúnyt érzek felfedezni a hangjában, mikor megkérdezi, elfelejtettem-e, miért követem őt, szíves örömest felpofoznám. De türtőztetem magam, ugyanis nagyon szeretek élni, és jó lenne, ha még teszem azt a távolibb jövőben is élvezhetném a lélegzés apró örömeit. - Nem, képzeld el, hogy nem felejtettem el. Mindössze...nem igazán tudom megmagyarázni. - Csúcs, ezzel most biztos nem vagyok előrébb. Mármint simán lehet, hogy már csak ezért a sok baromságért is lecsapja a fejem, amit itt összehordok. De mit csináljak, ha egyszer még én magam sem értem, miért akartam megtalálni őt az elmúlt három évben? Egye fene, egyszerűen csak kinyögöm, mi van. Pont, mintha egy terapeutánál lennék. Valószínűleg ha ezt túlélem, szükségem is lesz egy kiadós beszélgetésre. Még jó, hogy ott van nekem a szuper barátnőm Scarlett, akivel mindent meg tudunk beszélni. Igen, szegényre mindent rá fogok zúdítani, mert egyszerűen hihetetlen, amit most érzek. Három év után végre szemtől-szemben állok azzal az illetővel, akit magam sem tudom, miért, de fel akartam kutatni. Erre jelen pillanatban egyszerre vagyok ideges és baromi nyugodt, egyszerre akarok elszaladni messzire, és mégis itt maradni. Ezer kérdésem lenne, de mivel nem tudom, kinyírna-e, ha feltenném őket, így ezt még egyelőre hátrébb helyezem a teendőim listáján. Ergo nincs más hátra, mint megnyílni, és közben imádkozni, hogy ne nyírjon ki itt és most. - Azzal kezdeném, hogy ez a szabály hülyeség. Értem én, hogy a fajtámat lenézitek...megjegyezném, nem vettem a lelkemre. De hogy lehet az, hogy ti nyugodtan, következmények nélkül ölhetnétek meg minket, mi viszont fülünk-farkunk behúzva kell csücsülnünk a sarokban? Jesszus, miféle hely ez? - Túl sok? Igen, azt hiszem, talán vissza kéne vennem egy kicsit. - Mindegy is. Az indokom, amiért felkerestelek, meglehetősen keszekusza. Főleg, mivel magam sem tudom, mi vonzott ide. Mikor pár éve hallottam a neved, és mendemondákat rólad - amik nyilvánvalóan mind igazak -, egyszerűen csak úgy éreztem, találkozni akarok veled. Nem értem, miért éreztem ezt. Lehet, valami vudu cuccot hajtottak végre rajtam, valami abrakadabrát, nem tudom. Nem értek az ilyesmihez. De így érzek, ez van. Nem bántani akarlak, csak...látod? Zagyvaság az egész, és még körülírni sem tudom. - Idegesen simítok végig a homlokomon, miközben összeráncolom azt. Cseszett idegesítő a tudat, hogy nem tudsz valamit, amit normál esetben tudnod kéne, és megmagyarázni sem tudod, amit nem tudsz, mivel nem tudod...mi van?
Úgy látom, hogy tényleg nagyon nem érzi át, hogy miről is van szó. Ez az egész veszélyes, ez a világ veszélyes rá nézve és ha ezt nem fogja fel, vagy gondolja át abból tényleg komoly baja lehet. Akár bele is halhat, ez nem világos neki vajon? Na ezért nem bírom a firkászokat. Mintha tényleg képtelen lennének józanul gondolkodni, átlátni, hogy a tetteik súlyos következményekkel járhatnak, ahogyan most is majdnem itt hagyta a fogát, mert a három fickó majdnem szétkapta. Nem értem, hogy miért nem ment el inkább a helyett, hogy továbbra is kockáztat. Nem véletlenül ájul el, pedig én már nem folytatom tovább, nem erőltetem nála a beszédet, de vért veszített és úgy istenesen bevágta a fejét is. Inkább az a meglepő, hogy nem jóval előbb jött az a ájulás. Biztos a felspannolt állapot és az adrenalin miatt bírta eddig. - Trükkök... - ezt már csak inkább az orrom alatt morgom, amikor hiszen ájult úgy sem hallhat belőle semmit sem. Még hogy trükkök. Nem trükk volt a három fickó leterítése és elzavarása, ahogyan az sem trükk ahogyan helyreteszem a sebét és lényegében megmentem az életét. Csak azért, hogy aztán valószínűleg tovább fárasszon a kérdéseivel és az akadékoskodásával. Persze hagyhatnám meghalni is, de annyi emberség még van bennem, hogy ilyet ne tegyek. Rémes. Persze rendesen meglepnek a szavai, de nem tudom hogy mit kellene mondanom rájuk, legalábbis hirtelen. Olyan mint valami félresikerült rajongó, akit úgy néz ki, hogy nem tudok levakarni magamról, pedig én aztán nem vagyok popsztár, vagy hasonló, hogy rajongóm legyen. - Nem tudom, hogy milyen ez, de... ettől még az életeddel játszol és én nem valami mesebeli boszorkány vagyok, akiért rajongani lehet és nálam sokkal rosszabbak is vannak a világban. - ez az, amibe nem gondol bele és ez az, amit nem is igazán tud. De mégis kockáztat miközben fogalma sincs az egészről. Naiv és botor lélek, aki mintha tényleg nem akarna most gondolkodni és nem tudom arra fogni, hogy beverte a fejét. - Nem tetszik, hogy átgondolod... mintha nem lenne más dolgom csak veled foglalkozni. - elhúzom a számat, de végül sóhajtva állok fel és nyújtom neki a kezemet. Legyen, beszélek, legalábbis valamennyit, olyan helyen, ahol nem hall minket más, mert ez nem valami békés szórakozóhelyre való, vagy kávézóba, ahol túl sokan vannak. - Hol laksz? - erőt tudok adni neki, ha kell, hogy kibírja addig, de kocsim nincs. Nem tudom, hogy neki van-e, vagy mivel jött. Én gyalog voltam, nem szeretem annyira a modern járműveket, még ha tudok is vezetni. Magamhoz biztosan nem viszem, ha tudja hol lakom, akkor aztán végképp semmi esélyem sincs, hogy levakarjam magamról.
Vizslatom az arcát, azon tűnődve, hogy mennyiben lehet más, mint én. Na nem testileg, vélhetően ha így néz ki, ugyanazok az adottságai, mint nekem, csak nőben. Árad belőle ez a komoly misztikum, amivel mások nem tudnának vele mit kezdeni, én azonban maga vagyok a megelevedett oknyomozó riporter. Van némi félretett pénzem, amiből el tudok egy ideig karistolni, néha álneves glosszákat küldök az egyik hetilapnak, így ráérek bloggerkedni, polgárpukkasztó sötét dolgoknak utánajárni, de valljuk be, a helyi szemétégetés kormányzati háttere aligha érdekel sokakat, mindenki tudja, hogy New Orleans építési vállalkozói lefizetik a korrupt politkai vezetést, így az utca embere ezekre már rálegyint, és inkább testvérgyilkosságról olvasna, gabonakörökről, egyébként érdekes, meghökkentő, és lehetőség szerint véres fejleményekről, amelytől éjszaka nem tud aludni, de mégis érdekli, mert parázni jó. Akkor hát miért ne jártam volna utána a szőke csinos nőnek, aki nagyon veszélyes játékot űz, mert én talán tartom a számat, de ha más is meglátja, akkor csak nem írthatja ki az egész várost, még ha engem fenyeget is. Vagyis most éppen nem, hiszen megmentett ettől a három idiótától, így magától értetődő, hogy én sem leplezem le őt, de nem garantálhatom, hogy távol tartom magamat tőle, ezt nem vehetjük bele az alkuba. Végtére is vegye úgy, hogy érdekel, mint ember, még ha nem is az. Ismerkedni már csak lehet. - Csak úgy kiszaladt. Szokj hozzá. Azért, mert három pasival is elbírsz, még ne vegyél egy kalap alá velük. A trükkjeid aztán nem minden... – Felelem felhúzogatva a szemöldöket, ami ugyan fájdalommal jár a halántéksebem miatt, ám mégis meg akarom tartani a büszkeségem. Lehet, hogy bennem aztán ilyen fenenagy varázserő nincsen, de kit érdekel? Attól még nem fogok alamuszi módon meghunyászkodni előtte. Vélhetően a túl nagy megerőltetés azonban kihat rám, bármennyire is hősködök, mert a testem felmondja a szolgálatot, és pápát int az ébrenlétre. Csattanásra eszmélek, és hogy valaki nyögdécsel a közelben. A harmadik taslinál jövök rá, hogy én vagyok az, és automatikusan fogom le a kezét, nem tudom, hogy meg tudom-e így állítani, emberként talán erősebb vagyok, bár amilyen pocsék most a közérzetem, ez a fémes íz olyan, mintha elszopogattam volna egy öngyújtót. Felkönyökölök, és most én is morcosan nézek, azért a végtelenségig nem tart ki a jókedv. - Nem akarok. De attól még azt hiszed, hogy sarkonfordulok? Nem a sztorit látom benned te dinka, hanem lenyűgözöl.. Baj ez? Ha úgyis meghalhatok bármikor, miért ne lennék egy olyan társaságában, akinek a létezését mindenki tagadja? Te vagy az őrült, ha azt hiszed, hogy erről könnyű lemondani.. – Felállok én magamtól, és ropogtatom a nyakamat, azért húzós volt ez így, szikrázó kék szemeim mégis őt vizslatják. – Ha válaszolsz, akkor átgondolom, hogy mi legyen, van-e több kérdésem, vagy elég-e ennyi. De jobb lenne inkább valahol máshol, mert a bűvészkedésed ellenére sem tudok nagyon állni.
Leparkolok a pláza előtti benzinkúton, és elsősorban a tankolást intézem el, ami első helyen áll a fontossági listán. A kajaféléből még mindig tudunk lejjebb adni, de benzin nélkül nemhogy az amerikai, de még a város határáig sem fogunk elérni. Miután tele a tank, nagy sóhajjal bevonulok a pláza élelmiszer részlegébe, és hozzákezdtek a végeláthatatlannak tűnő lista elemeinek összeszedéséhez. Igyekszem rangsorolni, hogy csakugyan a mindennapi étkezéshez kellő dolgokat szedjem össze először, majd gyors fejszámolás után teszek egy újabb kört, és összeszedem az összes többi kelléket. Még jó, hogy tényleg a lakókocsival jöttem. Púposan áll a kajaféle a bevásárlókocsiban, a pénztáros nő bele is izzad, mire mindent végigkódol nekem. Hát, ami a végösszeget illeti, én meg abba izzadok bele. Lehet hogy le kellene mondanunk az olyan luxus dolgokról, mint mondjuk az étkezés. Ha ez így megy tovább, és nem lesz valami munkám, Leslie minden ellenkezése ellenére hozzá kell nyúlnunk, és fel kell élnünk a kártérítési pénzt. Két jóra szatyor lesz teli, és cipekedem kifelé, mint egy felmálházott teve, amikor meglátok egy apró virágüzletet a pavilonsorban. A gondolatra, hogy virágot vigyek Lesnek elmosolyodom, és a két szatyor mintha már nem is tűnne olyan borzalmasan nehéznek... Lepakolom a szatyrokat a lakókocsiban, és visszaügetek az üzletben. Nincs nagy gyakorlatom a virágvásárlásban, így csak a fejemet vakargatom. Mit illik vinni ilyenkor? Nyilván rózsát, és vöröset. De hogyan? Mennyit? Zavaromból az eladó rángat ki, és mosolyogva segíti ki teljes tanácstalanságomat. Összeállít egy öt szálból álló kis csokrot, én pedig megkönnyebbülten lépek ki a folyosóra. Hiába, ezt is tanulnom kell még. Mennyi és mennyi első, mióta Les-el találkoztam! Már épp kifordulnék újra a plázából, mikor szemem sarkából egy másik üzletet pillantok meg, és úgy állok meg, mintha a padlóhoz ragasztották volna a lábamat. A gondolat azonnal a fejembe fészkeli magát, mintha csak azt mondaná: miért is ne? Nem hezitálok, úgy engedek az ösztönöknek, mintha csak valami isteni sugallatot hallanék. Alig negyed óra múlva remegő lábakkal jövök ki a boltból. A képemen olyan kifejezés ül, mintha fejbe vágtak volna egy jókora vasgolyóval. A térdem reszket, és úgy tántorgok ki a lakókocsihoz, mint egy részeg. Indítok, de közben a vigyorom már körbeéri a fejemet. Alig várom, hogy lássam Les arcát.
Kislány voltam mikor elveszítettem a szüleimet. Még magam sem tudom miért pont velem történt ez meg, de megtanultam, hogy a sors útjai kifürkészhetetlenek. Minden szerettem meghalt kivéve édesanyámat, róla nem tudok semmit és képtelen voltam felfogni, hogy miért nem keresett meg soha. Az idő teltével és a mostoha szüleim ellenszenvének köszönhetően úgy éreztem nem is szeretett engem annyira, hogy magával vigyen. Még a mai napig is utálom ezért, viszont azt tudom, hogy a saját anyám ellen nem fordulhatok, de azt nem tudom, hogy miket lennék képes neki mondani, ha összetalálkoznék vele. A szívem érzi a dühöt és a fájdalmat és attól tartok ez maradandó. Mér rég feladtam, hogy anyám felkeres és magyarázatott add a tetteiért. A bizalmam és a töretlen szeretetem felé már rég megingott, és félek, hogy lehetetlen az ellenkezője. A gondolataimat még tetézte ez az idegen vámpír, aki keresztezte az utamat. Fogalmam sincs, mit akar és miért figyelt napok óta. Figyelmesen hallgattam azt, amit mondott, de mire a végére ért én teljesen lefagytam, mint akit hibernáltak. A már nem létező vér is megfagyott az ereimben. Amikor ideges és feszült voltam mindig a nyakláncomat babráltam, ahogyan most is. -Te… Te vagy, nem az lehetetlen! Egy apró könnycsepp gördült le az arcomon. Az akaratom egyszerűen nem engedelmeskedett nekem, én pedig úgy éreztem mintha minden egyes fájdalom keresztül járná a testemet. Képtelen voltam felfogni és elfogadni, hogy ez a nő az édesanyám, aki kiskoromban nem érdeklődött utánam. Legszívesebben elfutnék a közeléből örökre. Nyugtalan voltam, dühös, de leginkább összezavarodott. A létező összes emlékem, csalódásom és félelmem előjött, ami anyámmal volt kapcsolatos. Úgy éreztem képtelen lennék most beszélni vele és az igazság az nem is akarok. Nem bízom már benne és nem tudom, mit érzek iránta. -Nem akarok veled beszélni, sajnálom, de nem hiszem, van bármi is, amivel megváltoztathatnád a múltat. Ahogyan nem teheted semmisé azt a sok fájdalmat és keserűséget, amit most érzek. Vámpírként sem változott nagyon a jellemem, de most a rég eltemetett keserű érzéseim most kezdtek felfokozódni. Ezek az érzések pedig úgy vélem épp, hogy rossz irányt vettek. Nem akarok egy rideg vámpír lenni, aki mindenkit megvet és manipulál. Ezért is volt az, hogy a múltban hagytam a sok sérelmeimet. Anyám feltűnése felkavart mindent… összezavarodtam!
Meg kell mondanom, hogy nem rajongom azért, hogy rajtam tartja valaki a szemét, de egy ilyen csinos hölgynek bármikor könnyedén elnézem. Meg persze szeretem is, ha a figyelem középpontjában vagyok, de amikor követnek és szinte megszállottan rajtam tartják a tekintetüket az már egy kicsit frusztráló tud lenni, mert ilyenkor jobb szeretem megtudni, hogy minek is köszönhetem ezt a hatalmas figyelmet. Azért remélem, hogy ez a szépség nem kívánja a fejemet tálcán felszolgálni valakinek, vagy nem öltem meg valakiét, ami miatt most bosszúhadjáratba kezd. Annyira nevetséges, hogy még ennyi idő elteltével is van olyan, aki komolyan megpróbál bosszút állni rajtam, valami sérülés miatt, amit miattam szenvedett el. Mint a Tyler gyerek az egész megölted az anyámat ezért meglakolsz szöveggel. Komolyan mondom, hogy egyenesen nevetséges. Habár be kell vallanom, hogy jól szórakoztam. Mert tényleg szórakoztatónak találtam, ahogyan megpróbál valamit elérni, de ahogy mindenki szokott. Könnyedén elbukott velem szemben. Csak remélni tudom, hogy eme kis farkas nem szándékozik szembeszállni velem. – Nem tudod? Hogy nem lehet tudni, hogy miért követsz valakit? Miért tartod szemmel. Talán elfelejtetted? – Érdekes válasz, habár farkas mivoltából egészen furcsa lenne, ha valami igézet alatt állna, ami miatt úgy érzi, hogy jobb, ha a lábamnál találja meg a fekvőhelyét. Habár még mindig megvan az esélye annak, hogy hazudik. Habár miért is próbálna meg nekem hazudni? Abból csak rosszul jöhet ki. Ezzel szerintem mind a ketten tisztában vagyunk. Csak azért követhet engem, mert tudja ki vagyok. Akkor pedig már tisztában van azzal is, hogy milyen történetek övezik a nevemet, így nem érdemes engem kóstolgatni. – Ó, kedvesem akkor még sokat kell tanulnod. – Egy új farkas a városban. Ide szinte rögtön úgy érkezik, hogy egy hatalmas célkereszt van a hátán. – Senki nem várja el, hogy tétlenül viseld, ha megtámadnak, de ha kárt teszel egy vámpírban, akkor sajnálatos módon szembe kell nézned a következményekkel. Tudod errefelé úgymond a vérfarkasok az alárendelt faj. – Az irányítás legfőképpen a vámpírok kezében van és ezek előtt hajol meg a többi. Nem azt mondom, hogy nincs beleszólásuk, de ha végiggondolnám a farkasoknak van a legkevesebb. De persze biztos vagyok benne, hogy erről a problémáról a mi drága Hayley farkasunk gondoskodni fog. Fel akarja őket emelni a mocsárból és, ha valamit akar van azaz érzésem, hogy el is éri. Nem abból a fából faragták, hogy feladja. Vagy törékeny lenne és gyenge. Nem.. Nem ezért akadt meg rajta a tekintetem egykoron. Hanem pontosan azért, mert láttam milyen erős is legbelül. Ez pedig mindig is vonzó lesz egy nőben.
Habár azt lehet hinni, hogy kegyetlen vagyok, de van egy gyenge pontom ami még a mai napig is érzékeny téma nálam; az pedig a családom, akiket elveszítettem. Mindig is egy boldog életről álmodtam, és ez kezdett kialakulni. Volt egy férjem aki szeretett, és egy gyönyörűen szép, szőke hajú kislányom akit nagyon szerettem. Mai napig is az emlékezetemben van élesen, mikor először fogtam a kezeim közt az én kicsikémet, de arra is élesen emlékszek amikor a ház égett, és a lányom, a családommal együtt bent égett. Legalábbis évszázadokon keresztül én ebben a hitben éltem, míg meg nem pillantottam az immáron felnőtté vált lányomat. Egy részem örül annak, hogy itt van, viszont a másik részem nagyon szomorú, hogy nem tudtam a részese lenni, mikor felnő. Kamaszkor, ilyenek. Én ebből kimaradtam, nem láthattam ahogy a saját gyermekem felnő. - Ez biztos furcsán fog hangozni, de... - keresem a szavakat, miközben végig Amanda szemeibe nézek. Még most sem tudom elhinni, hogy tényleg itt van, életben, és habár vámpír, de nem látom rajta azt, hogy olyan lenne, mint én, nem kegyetlen. A jó énemet örökölte, az apja szelídségét. - 5 évesen elveszítettél mindenkit... - fájdalmas nekem erről beszélni, mert így újra átélem a fájdalmat. - Anyukád azért nem égett ott a tűzben mert... - sóhajtok egyet, majd végül eldöntöm, hogy itt az ideje annak, hogy leleplezzem magamat. Megakarom ölelni, szorosan magamhoz. -...mert nem voltam otthon. - mondom halkan, a szemeibe nézve, várva a reakcióját.
5 hét… kb ennyi idő telt el mióta ideköltöztem. Időközben nagyon megszerettem ezt a várost és az embereket is. Viszont még mindig ott vannak a rossz emlékek a múltamból a fejemben és ez megzavarja az itteni boldogságomat. Igyekeztem a kellemetlen gondolatokat kiűzni a fejemből, de nem nagyon ment pláne ma este. Az utóbbi időben éreztem magamon mintha figyelnének, de beazonosítani képtelen voltam. Két szempárt éreztem magamon, viszont ahogy megfordultam már senki nem volt ott. Biztosra veszem, hogy vámpírról vagy más természetfeletti lényről van szó. Egyelőre nem tettem semmit, sem hiszen nem rég érkeztem a városba és nem akartam a kelleténél nagyobb fel tünést. Mondhatni sínen van az életem végre, nincsenek korlátjaim, ami még fontosabb, hogy nincsen senki olyan, aki megmondja mit és hogyan tegyek. Szabad vagyok… örökre! A főtéren sétáltam éppen mikor egy nő a saját nevemen szólított meg. Igazság szerint, ha valaki az egész nevemet mondja, ki attól frászt kapok. Amikor megpillantottam a pupilláim kitágultak és valamiért ideges lettem. Nem tudnám megmagyarázni, de ennek a nőnek a közelében valami furcsát éreztem. A szívem mintha úgy érezné, hogy ismerem, de az eszem egyszerűen tiltakozik. -Elnézést, de ismerjük egymást? Minden igyekezetem ellenére nem emlékeztem a hölgyre, de a szívem egyszerűen mást mondott. Azt éreztem, hogy össze vagyok zavarodva és a hullámok összecsaptak a fejem fölött. Fogalmam sem volt miért vált ki belőlem ez a hölgy ilyen hatást.
Nem számítottam rá, hogy ilyen sokáig elhúzódik Klaus felkutatása. Ma is úgy keltem fel, hogy egyre kevesebb kedvvel indulok útnak a városba, hogy őt keressem. Tudom, hogy előbb-utóbb meglesz, de lassan begolyózom. Türelmetlen vagyok, és lassan felrobbanok mérgemben. Eleve idegesít, hogy még csak azt sem tudom, miért akarom őt megtalálni, de az, hogy ebben a kisvárosban még egyszer sem keresztezte az utamat, az agyamra megy. Miután gyorsan magamra kaptam az első göncöt, amit a szekrénybe hányva megtaláltam, bekaptam néhány falatot, aztán sietve bevettem a várost. A főtéren kezdek, ehhez kétség sem fér. Ha itt nincs, majd megint elindulok utcáról utcára. Hihetetlen, milyen sokan vannak. Csak úgy nyüzsög a főtér. Mi van itt, karnevál vagy mi a fene? Most meg nekem jött egy csapat tini röhögve és fogadni mernék rá, holtrészegen. Még csak kilenc óra van, jól kezdik a fiatal felnőtt életet. Na nem mintha érdekelne, de egy "bocs szöszi" kicsúszhatott volna a szájukon. Túl sok a bunkó. Remélem, nem ölnek meg véletlenül senkit a full részeg üzemmódban, mert nem akarok a szabadnapomon bemenni a félig üres kapitányságra. Valami durva dolog történt a város határában, oda hívtak egy csomó embert, szóval ha ma történne még valami "kellemetlen" dolog, garantáltan nem úszom meg a munkát. Mi a fene? Olyan furcsa érzésem van. Láttam egy árnyat elsuhanni, és mikor egy pillanatra látszódott az arca, különös érzésem támadt. Miért figyelem őt folyamatosan? Vámpír, ehhez kétség sem fér. Azonban van benne valami nagyon...különleges. Az a vigyor az arcán, és ahogy pásztázza a teret. Mint a vad, amelyik áldozatát lesi. Eltűnt. A mögöttem megszólaló hangra összerezzentem. Ő lesz az. Érzem. Ökölbe szorul a kezem, és bizsergek. Vagy szimplán kiráz a hideg a közelségétől. Hányingerem miért nincs? A vámpíroktól folyton rosszul vagyok, most meg nem tudok mást tenni, mint idegességemben meredni magam elé. Miért vagyok a nyomában? - Nem...nem tudom. - A válaszom őszinte, ez pedig irtózatosan irritál. Miért nem tudom? Miért nem jöttem rá az elmúlt két évben, mióta hallottam a nevét? Mi vonz hozzá ennyire? A rohadt életbe, ne legyek már ennyire nyámnyila. Amennyit hallottam róla, még szerintem arra is képes, hogy itt helyben letépje a fejem, aztán mindenkit megigézzen, hogy felejtsék el, amit láttak. Egy mély levegővétel után szembefordulok vele, és igyekszem nem elkapni a pillantásom, hanem folyamatosan a szemébe nézni. - Most költöztem ide. És azt hiszem...tetszik itt. Csak túl sok a vérszívó. Ne aggódj, hallottam a "szabályokról". Egyébként nevetséges ez az egész. Ha engem megtámad egy vámpír, ne várja senki, hogy hagyom magam. - Szemrebbenés nélkül közlöm vele a mondandómat. Bátor vagyok...vagy botor? Magam sem tudom. De valami azt súgja, nem fog bántani. Remélem, nem csalnak az érzékeim.
Az életem sosem volt unalmas, mindig volt valami amivel volt időm foglalkozni. Vagy gyászolni a családomat, vagy túlélni a 106 évig tartó kínzást amit a boszorkányok műveltek velem, de természetesen voltak/vannak jó dolgok is az életemben. Ott van például a Társaság, és benne a 2 másik vezető, illetve az alapító. A maguk fura módján ők lettek az én családom, nem csalódtam bennük 1200 óta, mióta megismertük egymást. Az alapító, Raul pedig... Ő túlságosan is fontos személlyé vált az életemben, habár ezt még magamnak sem igazán akarom bevallani. Szeretek vele lenni, szeretem a társaságát, közelségét. Ezt bizonyítja a legutóbbi produkciónk is, ami eléggé élvezetesre sikeredett, egyik legjobb este volt. Együtt inni egy emberből, utána egy jó kis szex, hm... Eltudnám képzelni így minden estémet. Viszont van valami ami nem hagy nyugodni, valami ami napok óta a fejemben jár... Egyik nap, amikor éppen intéztem egy ügyet, akkor megpillantottam az utcán egy nagyon ismerős arcot, túl ismerőset. Szőke haj, fehér bőr... Természetesen elkezdtem nyomozni kicsit a kis csaj után, és 1 hét alatt sikerült mindent kiderítenem róla, amit csak tudni akartam. 5 éves korában fogadták örökbe, Görögországban. A nevelőszülei és szülei meghaltak, az anyjáról nem lehet tudni semmit. Itt állt össze a kép, habár a mai napig sem bírom elhinni, hogy él, az én kislányom él, nem halt meg. Napokig csak figyeltem, nem mertem oda menni hozzá, nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki, viszont nem bírom tovább távol tartani magamat tőle. Túl sok ideig éltem abban a hitben, hogy ő is meghalt ott a tűzvészben, most viszont, hogy megpillantottam őt... Az egész lényemet felkavarta egy pillanat alatt. Megpillantom Amandát a Főtéren, én pedig egyből megállok, csak nézem őt. Nem akarok tovább távol lenni a lányomtól, vele akarok lenni, szeretni őt, amire nem volt lehetőségem. - Amanda... - suttogom szinte megbabonázva, amikor oda megyek hozzá. Gondolatban ezer meg egy mondatot ötlöttem ki, de csak ennyi hang jön ki a torkomból, nem bírok többet mondani.
A hétköznapjaim színvonala határozottan növekedett, amióta Florence megjelent. Nem is éreztem különösebben a hiányát nagyobbnak az átlagosnál, mégis olyan, mintha levett volna egy láthatatlan terhet a vállamról pusztán azzal, hogy megjelent. Ma reggel úgy döntöttem, hogy halva a házban lévő hangokat inkább valahol máshol tervezem tölteni ezt az igazán kellemes napszakot. Nincs kedvem senki kioktató szövegeit hallgatni, mert feleslegesek. Nem jutnak el a tudatomig. Vagy, ha el is jutnak, akkor sem tud igazán érdekelni, hogy mi mondanivalójuk van. Úgy sem jöhetek ki az egész helyzetből jól, szóval inkább hagyom is az egészet, mintha nem is számítana. Figyelem a körülöttem mozgolódó embereket és igazából a reggelimet próbálom kiszemelni. Látok egy kisebb turistacsoportot, amiből az egyik talán meg is felelhetne, de nem tudom lerázni azt az érzést, hogy valaki figyel. Szinte lyukat éget a tarkómba, aminek nem igazán örülök. Mások megfigyelését kéretik rám bízni. Végül pedig óvatosan igyekszem eltűnni a tömegben, ami többé kevésbé sikerül is, hiszen egy szőke szépség zavarodottan pislog körbe, hogy merre is lehetek. Könnyedén termek mögötte, mindenféle erőlködés nélkül, majd pedig a fülébe suttogom. – Nem szép dolog mások után leskelődni. – A szokásos vigyorom kúszik az arcomra, majd pedig megérzem rajta, hogy a vérfarkasok társaságát erősíti. – Egy gyönyörű, habár látszólag nem túl okos vérfarkas. Megtudhatom, hogy miért is van a nyomomban? – Nem sok olyan bátor személlyel találkozni, aki képes a fejébe venni, hogy engem követni olyan jó ötlet. Megmondom őszintén, hogy talán egy ideig sikerült megtévesztenie, de az is inkább csak azért, mert nem igazán arra figyeltem oda, hogy követ-e valaki. Na, nem mintha különösen rosszban sántikálnék vagy valami ilyesmi. Habár én mindig rosszban sántikálok, ha már itt tartunk. Most is egy embert készültem felfalni. A legegyszerűbb lenne, ha a homlokomra tetováltatnám, hogy én vagyok a sátán. Pár embert talán még el is ijesztene a többi meg röhögne. Valahogy én is inkább a második részbe tartoznék ezért nem is erőltetném ezt a badarságot. – Gondolom új vagy a városban. – Még nem volt hozzá szerencsém, pedig egy ilyen arcot mindenképpen megjegyeznék magamnak.
Nem is értem, hogy miért követett a kölyök, miért jó ez neki? Az emberek néha teljességgel érthetetlenek számomra, mintha csak szándékosan keresnék egyesek a veszélyt, pedig így is épp elég veszélyes az életük, hiszen természetfeletti veszi körül őket, hiszen az életük egyébként is rövid alapjáraton, akkor vajon miért nehezítik meg még jobban az életüket értelmetlenül? Nem igazán értem, hogy miért jó ez neki, főleg hogy mit várt mégis? Nem veszem majd észre, nem jövök rá, hogy a fényképezőgéppel utánam settenkedik már napok, talán hetek óta? Tényleg azt hitte, hogy ezt simán megúszhatja majd? Ha nem járkál utánam, akkor nem csattan a nagydarab alaknak sem, bár jó eséllyel ha ez nem történik meg, akkor se lett volna jó vége. Mondjuk én csak simán ripityára törtem volna a fényképezőgépet a memóriával együtt, vagy csak azt, ha önként adja oda, de persze esze ágában sem volt... balga lélek. - Kislány? - akaratlanul is felszalad a szemöldököm a különös megjegyzést hallva. Tehát kislánynak nézek ki azok után, hogy három nagydarab alakot épp most futamítottam meg? Érdekes egy hozzáállás, hogy mit ne mondjak. Ezzel akarja elnyerni a rokonszenvemet? Nem a legjobb úton halad úgy vélem. - Tényleg nem érzed át, hogy veszélyes, amit művelsz? - nem értem... tényleg nem értem, hogy miért nem gondolkodik legalább egy kicsit, hogy miért nem látja át, hogy amit csinál az úgy őrültség, ahogy van. Akár itt is hagyhatta volna a fogát, nem látja be, hogy baromi nagy hülyeség volt utánam koslatni? És most úgy viccelődik, mintha csak barátok lennénk, pedig láthatja rajtam, hogy egyáltalán nem okos ötlet így nevetgélnie a helyzeten, mert igenis elég komoly bajba került, inkább haza kellene mennie minél előbb, nem tovább szórakozni. Már épp készülnék a csattanós válasszal a kis monológjára, amikor egyszerűen csak összecsuklik előtt. Sóhajtva forgatom a szememet, ahogy lepillantok rá. Jó ég... úgy viselkedik, mint egy öt éves, vagy még rosszabb, mert az öt évesek még hisznek az ágy alatt megbújó szörnyekben, ő pedig nem igazán fogja fel a helyzet komolyságát... miért? Végül csak leguggolok mellé, a végén még itt vérezne el szerencsétlen és ennyire még bennem is van segítőkészség, hogy ezt ne hagyjam. Megfordítom, hogy a sérüléséhez férjek. A kezemet a sebre helyezem, lehunyom a szememet és koncentrálok. Az utcai lámpa fénye elhalványul, valahol a közelben egy patkány felvinnyog, a seb pedig lassacskán összezárul, hogy elálljon a vérzés. Ennyi elég, a többit majd a szervezete megoldja, a gyógyulás érdemi folyamatát. Csak amikor ez meg van, akkor kap pár apróbb pofozgatós ütést az arcára, hogy magához térjen. - Először is! Őrült vagy... ha meg akarsz halni ugorj le egy hídról, nekem is sok időt spórolnál meg vele és sok energiát. Másodszor, pedig veszíthetsz, az életedet, az nem drága neked? - ha bele akarna szólni feltartom a mutatóujjamat, hogy belefojtsam a szót és ne próbálkozzon feleslegesen. Végül a kioktató szavak után állok csak fel mellőle, de ezúttal nem nyújtom a kezemet, hogy segítsek neki felállni. - Ha válaszolok néhány kérdésedre kivered ezt az egészet a fejedből és békén hagysz? - ennyi engedményt adhatok, ha ez elég neki, akkor elég, ha nem... többet úgy sem kap. Nem akarom, hogy még hetekig kövessen és megnehezítse az életemet, vagy azért öljék meg és egy újabb élet száradjon az én lelkemen. Akkor pár válasz... de csak néhány, hogy aztán szépen békén hagyjon.
Kezdőlap
