Eddig nem voltam képes elfogadni, hogy Hayley az öcsém gyerekével várandós, de most már sokkal inkább becsülöm őt, mint előtte. Hiszen annak tudatában tartotta meg a magzatot, hogy tudta, Klaus egy hibrid, ráadásul fajának első tagja. Erős jellemre vall eme tett. - Mindenképpen megkereslek akár napokon belül. Klaus az öcsém, ennél rosszabb dolgot is megértünk már, mindemellett én is szeretnélek biztonságban tudni - mosolyodom el, de nem tudom, miért hagyják el ezek a szavak ajkaimat. Csak kedves akarok lenni a lánnyal, aki az én rokonomat is hordja a szívem alatt. Persze fogalmam sincs, hogy fiú, vagy lány, hiszen a gyerekes bosszúvágyam elzárt a saját családomtól is, de remélhetőleg ez már a múlté lesz, és fátylat boríthatunk rá. Hiszen a boszorkányok készülnek valamire, és őket sosem szoktam félvállról venni. Nem tehetem, hiszen nekik nagy erejük van, ha többen vannak, még ellenünk is képesek harcolni. Ezt az egyet sosem felejthetem el. - Pedig egyszer ő is ember volt. Ugyanolyan, mint bárki más. Talán egy kissé lázadó, ami apánknak nem tetszett, de ugyanazok voltak az álmai. Mára sok dolog változott, melyben nem csak Mikael játszott szerepet. Szégyellem bevallani, de részben magamat is hibásnak tartom abban, hogy Klaus mára ilyen kegyetlen és bosszúvágyó lett - az utolsó mondat végére elhalkul hangom. Hát igen, sosem voltunk mintatestvérek, és néha hatalmas az a bűntudat, amit érzek, de nem marcangolhatom magam ilyenek miatt. Inkább tennem kell érte, hogy ne így legyen. - De ennek ellenére hiszem, hogy Klaus változhat - jelentem ki határozottan, majd elhallgatok. Csak egy olyan kérdést teszek fel, ami mindig is foglalkoztatott, és a választ szívesen hallgatom. Figyelem, ahogy keze a hasára és, biztos csodálatos dolog lehet érezni a benne növekvő gyermeket. Azon kapom magam, hogy még mindig Hayley hasát figyelem, így elkapom a tekintetem. - Biztos a világ legcsodálatosabb érzése lehet. El sem tudom képzelni, milyen érzés. A nemét esetleg tudod már? - szalad ki a számon a kérdés. Próbálok közvetlen, és kedves lenni Hayley-vel, hogy lássa, nem vagyok én olyan szörny. Persze nem tudom, mit mondott neki rólam Klaus...
Kezdek kissé bizonytalan lenni azt a témát illetően, hogy hol lenne számom jelenleg a legjobb és a legbiztonságosabb élni. Eddig annyira biztos voltam benne, hogy a mocsárban a helyem a farkasok között, hogy velük biztonságban vagyok. De Elijahnak igaza van, nem csak a vámpírok jelentenek veszélyt, hisz ott vannak a boszorkányok is, és sajnos sosem tudni, melyik oldalról leselkedik rám veszély éppen. Ezekben az időkben pedig nem kockáztathatok. Ráadásul... a lányomnak hála a Mikaelsonok már ugyanannyira a családomnak számítanak, mint a falka a mocsárban. Azt hiszem, Klaus is nyugodtabb lenne, ha újra mellettük lennék, bár furcsa lesz újra egy fedél alatt élni vele. Úgy érzem, már sikerült túltennem magam a történteken, de remélem, nem lesz rám és a kapcsolatunkra rossz hatással az összeköltözés. - Szólj, ha beszéltél Klausszal, és tisztáztátok a dolgokat - mondom végül. Ez most már leginkább csak tőlük függ. Egy háborús zónába nem akarok beköltözni, szóval megyek, amint kibékültek, és elrendezték a dolgaikat. Figyelmesen hallgatom Elijah szavait Klausról és a családjukról. Érdekes egy újabb szemszögből hallani erről. Klaus már mesélt néhányszor a családjáról és arról az időről, amikor még ember volt. De teljesen más ezt valaki mástól hallani, aki szintén átélte azokat az időket is. - Különös elképzelni Klaust egyszerű emberként - jegyzem meg halkan, és lassan elmosolyodom. Biztos nagyon más volt, ha Elijah ennyire szeretné visszakapni az öccse régi énjét. Kíváncsi vagyok, vajon a lányunk tényleg képes lesz-e visszahozni őt, vagy legalább egy részét. Az arcom szinte érzékelhetően felragyog, amikor Lijah rákérdez az anyaságra. Tenyerem a pocakomra simul, végigsimít rajta, és mintha a kis pocaklakó csak erre várt volna, mozgolódni kezd, amire a mosolyom, ha lehet, még szélesebb lesz. - Nehéz szavakba önteni. Ez... egyszerűen csodálatos. Főleg amióta először megmozdult, és sokkal inkább érzem, hogy egy élő kis csöppség van odabent. Nagyon eleven tud lenni néha - nevetek fel, ahogy a hasam simogatásával ráhangolódok a szűnni nem akaró rugdalózásra.
Csendesen sétálok a lány mellett, és csak néha szólalok meg. Szeretek megfontoltan kimondani dolgokat még az előtt, hogy bármit megbánnék. Ráadásul nem sietek sehova, így ráérek mindent elmondani Hayley-nek. Nem tudom, hogy hogyan is kezdjek neki, ezért vágtam bele a közepébe. Klaus én én folyton összevesztünk, majd kibékültünk, néha bosszút is álltam. De mégis én vagyok az egyetlen olyan testvére, aki a legkevesebbet töltött azokban az átkozott dobozokban. Ennek ellenére ez még sem magyarázat arra, miért is marjuk egymást ezer éve már. - Szóval megmentetted őket attól, hogy csak teliholdkor lehetnek emberek. Igazán sokat köszönhetnek neked - Hayley nem az a lány, aki nem képes gondoskodni magáról, ahogy az említett példa is bizonyítja. Épp mondani akarnék valamit, mikor megtorpan, s ezzel engem is ugyanerre a mozdulatra késztet. - Hiszek neked, de ha békét tudok kötni az öcsémmel, szeretném, ha adnál egy esélyt, hogy megvédhessünk. Nem csak a vámpírok veszélyesek a kicsire nézve - jegyzem meg halkan. Sokan beszélnek erről a gyermekről, sokan akarják az erejét. Talán már anyánk is rájött, milyen hatalma lehet egy ilyen együttlétből született gyermeknek. - Nézd Hayley, az én családom sem tiszta. Ezer éve vágytam rá, hogy visszakapjam azt a Klaus-t, akit emberként ismertem. Harcoltunk egymás ellen, és közben élt bennem a remény, hogy történik majd valami, ami visszafordítja az apánk által elindított fertőzést a lelkében, és most, hogy volt időm gondolkodni, ez a gyermek adhat neki valamit, amit még a saját családjától sem kaphatott meg igazán - beszélek a Klaus-hoz fűződő viszonyomról ismét. Nem így kellene ráborítanom mindent, de mégis tudnia kell. Lassú léptekkel sétálok mellette, mikor ismét megszólalok, de akkor már nem egy témát feszegetek folyton. - És milyen érzés? Anyává válni? Egy gyermeket hordani a szíved alatt? - tudom, furcsa, hogy pont én kérdezem, de mindig is érdekelt. Régen anyánkat is megkérdeztem, de már szinte alig emlékszem arra, mit is felelt akkor...
Visszaköltözni? Zsigerből visszautasítanám az ajánlatot, de nem azért, mert ennyire taszít az ötlet, hogy velük éljek, csupán úgy érzem, hogy most a mocsárban a helyem a farkasaim között. Már a nyelvemen van a válasz, hogy egyelőre nem gondolkodom ilyesmin, de aztán mégsem mondok semmit, csak eltűnődöm magamban. Nem fair tőlem, ha egyedül döntök a saját sorsom felől, amíg az egyenlő a lányoméval, aki a Mikaelson családhoz is tartozik. Ráadásul nem elsősorban arra kell gondolnom, hogy mi a jó nekem, vagy a falkának, bármennyire is szeretnék hozzájuk kötődni, hanem hogy mi a jó a babának. Ő most az első, és ha Elijah tényleg el tudja rendezni a dolgokat, biztonságossá tenni azt az otthont, akkor érdemes megfontolnom, hogy visszamenjek. Aztán mielőtt választ adhatnék, Elijah már egy újabb kérdéssel rukkol elő, amire elmosolyodom. - Persze, ismerem, őket. Ők a családom. Bár csak nem rég találtam rájuk, de mint kiderült, az egykori alfájuk lánya vagyok. Segítettem nekik megtörni az átkot, amit Marcel boszorkánya szórt rájuk évekkel ezelőtt. És most úgy érzem, mellettük van a helyem - mondom meg őszintén, amit gondolok, aztán egy pillanatra megtorpanok séta közben, és Elijahra nézek. - A farkasok nem veszélyesek, rám nem. És ott biztonságban vagyunk, mert a vámpírok nem igazán merészkednek oda. De ha tényleg kibékültök Klausszal, és úgy gondolod, hogy veletek nagyobb biztonságban lennénk... - megvonom a vállam, majd tovább indulok. Egyre közeledik a szülés napja, és tényleg jó lenne úgy alakítani a dolgokat addigra, hogy minden rendben mehessen.
Klaus mindig is a testvérem marad, akármennyire gyűlöljük is néha egymást. Rendkívül felelőtlen döntés volt az, hogy egyedül hagytam a gyermeke megszületése előtt, és még felelőtlenebb volt az is, amiket odáig tettem, hogy elrabolhassam a gyermeket. A bűntudat talán egész életemben kísérteni fog, és nem tudom még, hogyan is teszem majd túl magam rajta. Kifordultam önmagamból most, mikor az egész természetfeletti majd a születendő babát akarja. Egy boszorkány utóda, akinek az apja hibrid, az anyja pedig vérfarkas. Ki tudja, hogy mire lesz képes? De ez még azt hiszem lényegtelen, hiszen sokkal fontosabb az, hogy igyekezzem egy normális viszonyt kialakítani Hayley-vel és az öcsémmel is. Megvallom, hiányzik az a viszony, mit régebben ápoltunk, mikor itt éltünk. Azóta tőrök, és koporsók sorakoztak végtelen vitáink mögött, a megfelelő alkalomra várva, hogy mikor tesz engem is pihenőre fivérem. Nem! Ezt többé nem engedhetem meg neki. Ez nem az a világ már, mikor csak úgy bedug minket egy dobozba, most az otthonunk visszaszerzésének kell szentelnünk napjainkat. - Sikerülnie kell! Sokszor rosszabb vitákból is békét kovácsoltunk. Bár akkor sokkal kitartóbb voltam, és nem akartam öcsém vesztét... - mosolyodom el zavartan. Ritkán vagyok az, csak ha nagyon szégyellek valamit, és most tényleg így van. Nem hiszem, hogy képes lennék szembenézni a fivéremmel, de meg kell tennünk, mivel együtt erősebbek vagyunk. Majd megpróbálok hatni Rebekah-ra is, hogy hárman legyünk a legerősebbek. Fáj ez az egész helyzet. Nem mutatom, de belül egyre jobban haldoklom, hogy ezt kell tennem valakivel, aki egykor a fivérem volt. Nem tagadom, egy részem piszkosul élvezi, amit tesz, nagyon is, ami annak köszönhető, hogy sosem hallgattam a szellemek intelmeire, és a fekete mágia is kedvelt eszközöm lett. - A mocsárban? De neked nem kellene ott lenned! Nem kismamának való vidék az - hajtom le a fejem, miközben szabad kezem a zsebembe vándorol. Előre pillantok, majd a lányra nézek, ki Klaus gyermekét várja. - Bár Klaus mellett lenni nem mindig életbiztosítás. Félre ne érts, de néha tényleg eléggé meggondolatlan. Régen tudtam rá hatni, talán ha ismét bíznánk egymásban, visszaköltözhetnél - vetem fel, mint egy lehetséges opciót, miközben tovább sétálok céltalanul. Semmi végállomás nincs, csak az este nyugalma. Fel kell keresnem az öcsémet, hiszen én sem akarhatom, hogy egy mocsárba szülessen a kisbaba. - De miért élsz a mocsárban a farkasokkal? Ismered őket? - újabb kérdés foglalkoztat. Tudom, hogy ott farkasok élnek, és kiderítettem, hogy el vannak, vagy el voltak átkozva, és azt is, hogy régen ők is a városban éltek. Sokat hall az ember, ha ügyesen hallgatózik mindenhol, mégis foglalkoztat, Hayley mit tud róluk. Vajon veszélyesek? És ha még elátkozottak, akkor mennyi időbe telik rájönniük az ellenszerre? Sok kérdés, mely sok választ vár, de nem akarom mind Hayley-re zúdítani.
Egyre növekvő érdeklődéssel hallgatom Elijah szavait, melyek lassan őszinte mosolyt csalnak az arcomra. Klaus korábban néhányszor már említett részleteket a múltjából, a családjához fűződő kapcsolatáról, és láttam, amit láttam korábban, aztán úgy gondoltam, semmi közöm hozzá. Egy évezredes viszálykodást nem csak, hogy nehéz lenne a számomra kibogozni, de közben még meg is égethetem magam, ha nagyon belemélyülök a részletekbe, ezért igyekeztem ezzel eddig nem foglalkozni. Most mégis érthetetlen boldogsággal tölt el Elijah felbukkanása, és a kijelentése, hogy szeretné helyreállítani a kapcsolatát az öccsével. A lányunkra így is nehéz sors vár ebben a világban, ahová a hibrid lányaként születik, rengeteg, arctalan, veszélyes ellenséggel, egy háborútól izzó város közepébe. Sehol nem lehet igazán biztonságban, és egyedül ott találhat otthonra, ahol a család van. Ez a család azonban egyelőre elég diszfunkcionális és bizonytalan. Én a mocsárban tengődök a lázongó farkasok között, Klaus isten tudja mit csinál éppen, milyen bosszút forral nevelt fia ellen, a testvérei pedig messziről elkerülik őt. Most először érzek némi reményt rá, Elijah felbukkanásával, hogy talán van még esélyünk kicsit rendbe hozni ezeket a dolgokat, mielőtt ez a baba a világra jönne. - Örülök, hogy itt vagy, és remélem, sikerül kibékülnöd Klausszal. Családnak és szövetségeseknek eléggé híján vagyunk erre felé, az ellenség viszont mindenhol ott van - húzom el picit a számat, majd megadóan az ősvámpírba karolok, függetlenül attól, hogy fogalmam sincs, merre tartunk. De vele most legalább biztonságban érezhetem magamat. - Klaus mellett? - húzom fel a szemöldökeimet a kérdésre, pedig nyilván nem kellene ezen a kérdésen meglepődnöm, ha egyszer nincsenek beszélő viszonyban. Nem tudhatja, hogy már máshogy állnak a dolgok. - Most külön vagyunk - világosítom fel hamar. - Én a mocsárban élek, a farkasokkal. Klaus meg... Hát, ő Klaus - vonok vállat. - Gondolom a szokásos dolgokkal köti le magát. Egy ideje már nem beszéltünk - árulom el, majd magam elé révedve idézem fel az utolsó alkalmat, amikor találkoztam a hibriddel. Valamivel a nem túl szép szakításunk után felkeresett a mocsárnál, és sikerült emberi hangon megbeszélni a terveinket. Akkor azt ígérte, hogy segít megtörni végre ezt a köteléket, amivel a boszorkányok megbélyegeztek. De azóta nem hallottam felőle.
Valamiért fontosnak érzem, hogy megvédjem a lányt, még akkor is, ha nem vonhatta le a megfelelő következtetéseket akkori viselkedésemből. Tény és való, hogy nem vagyok jóban Klausszal, de egyszer minden pohárba tiszta vizet kell önteni, és mi sem jobb időpont elkezdeni, mint megmenteni a lányt, aki a gyermekét hordja a szíve alatt. Különösebb erőfeszítés nélkül semlegesítem azokat a bátor vámpírokat, melyek nem elmenekültek, hanem reménykedtek abban, hogy a többség győz. Ebből vontam le a következtetést, hogy nem is ismerik az arcom, sem a nevem. - Hayley - nézek végig arcán, ahogy felsegítem őt, egy pillanatra még fogom a kezét, szinte ösztönös, majd lenézek a kézre, mely a lányét birtokba vette, s lassan eresztem csak el. Van időm végig nézni Hayley-n, és be kell valljam, hogy a terhesség tényleg megszépíti a nőket, hiszen most annyira más a lány arca, nem olyan, mint mikor még a hasa sem látszott. - Nem csak rád. Ha nem erre jövök, akkor.. De lényegtelen. Te élsz, és minden rendben van - legyintek, s közben két lépést távolodom tőle. Szeretném ezek után haza kísérni, így a jobbomat nyújtom neki, ha szeretne, belém karolhat. - Voltam itt is, és ott is, de mint tudod, Klaus és köztem a viszony nem a legjobb. Én is sok hibát követtem el, mindemellett nehezen bocsájtok meg az övéiért... - indulok el lassan, de mégis cél nélkül. Valóban förtelmes egy kapcsolat, ami köztem és Klaus közt van, és habár ő kezdte árulásaival, én ugyanezt tettem vele. Elárultam, és szövetkeztem ellene. hogyan is mondhatnám el azokat a dolgokat, amiket ellene tettem, csak mert neki gyermeke lesz? Sehogy. Nem fogom elmondani. - De most feltett szándékom, hogy végre helyrehozhassam, hogy jobb testvérek lehessünk, mint valaha. Nekem fontos a család Hayley, ahogy a születendő gyermeked és te is az vagy. Csak ezt elfeledtem egy időre, de most a magány eszembe juttatta - most többet mondok el, mint szeretnék, mégis valahogy úgy érzem, hogy mindezt tudnia kell neki. Valahogy szükségét éreztem annak, hogy valakinek elmondjam, még akkor is, ha nem a teljes igazat árulom el. - Sajnálom. Bizonyára untatlak. De te mi járatban erre? Nem Klaus mellett kellene lenned biztonságban? - kérdezek, hogy terelhessem magamról a szót.
Felkészülök a legrosszabbra. Négyen egy ellen, és nem kizárt, hogy lesznek még többen. Vámpírok, egy terhes vérfarkassal szemben. Tisztában vagyok vele, hogy rettenetesek az esélyeim. De ez nem jelenti azt, hogy feladnám. Nem. Soha. Voltam már ennél rosszabb helyzetben is, ezt is túlélem. Főleg mert már nem csak saját magamat kell megvédenem. - Ti aztán szépen bemutatjátok, mit is jelent igazán gyávának lenni. Öten egy védtelen, várandós nőre - mondom gúnyosan, miközben észreveszem, hogy tényleg egyel többen vannak. Vetek még egy utolsó pillantást rájuk, de úgy döntök, nem vesztegethetem tovább a drága időmet. Hátrálok, majd megfordulva futni kezdek a park felé, abban a reményben, hogy ott hamarabb a kezem ügyébe kerül valami fegyverszerű. Itt most semmi fából készültet nem látok hirtelen. Sajnos nem jutok túl messzire, és az egyikük már utol is ér, egyszerűen leránt a földre. Egyszerre ütöm és rúgom, ahol érem, csak hogy biztosan ne kerüljek a fogai közelébe, vagy ő a szívemhez, mert könnyűszerrel kitépné. Ám mielőtt ez megtörténhetne, ő veszíti el a sajátját. A társaival együtt. Meglepetten pislogok. Most aztán tényleg nem vártam segítséget, úgy tűnik, mégis kaptam egy megmentőt. - Elijah - hagyja el ez az egy döbbent szó az ajkaimat. Hagyom, hogy felsegítsen, majd a válla felett a többiek felé lesek. Felfoghatatlan sebességgel végzett mindegyikkel. Vagy csak én voltam kissé pánikba esve ahhoz, hogy mindent időben felfogjak. - Köszönöm. Igen, ezek most egy kicsit rám ijesztettek - ismerem el. Nem történik ilyen gyakran, de nem is a saját életemet féltem jobban. Nem gondoltam volna pár hónappal ezelőtt, hogy bárkit magam elé helyeznék, és most mégis ez történik. Jobban féltem a lányom életét, mint a sajátomat valaha. Nagy szerencsém volt, hogy Elijah épp erre járt. Bár ha jobban belegondolok, ez elég furcsa. - Nem is tudtam, hogy te is New Orleansba jössz. Klausszal laksz? A húgotok is itt van? - Túl sok kérdés egyszerre, de meg vagyok egy kicsit lepve a jelenlététől. Egyszer találkoztunk eddig, és bár akkor úgy tűnt, örül az unokahúga érkezésének, többet mégsem keresett fel minket, mióta a városba érkeztünk. Bár ez talán Klaus miatt van, és az ő lehetetlen kapcsolatuk miatt, amit valahol meg tudnék érteni.
† music: music † note: bocsi a tempó miatt † words: XXX
Túl sok időm volt gondolkodni, s idővel rá kellett jönnöm, hogy gyerekesen viselkedtem. Hogy miért? Mondjuk azért, mert el akartam rabolni a húgommal karöltve a saját unokahúgomat a fivéremtől, aki csak támogatást érdemelne. Idióta ötlet volt, én mégis hónapokig csak azt terveztem, hogyan tudnám a lehető leggyorsabban elvinni, hogy Klaus ne találhasson rám. Ahelyett, hogy támogattam volna. Nem így kellene lennie, főleg a tudat miatt, hogy apánk biztos, hogy nem akarja élve ezt a családot. Hogy képes lenne elvenni egy gyermektől az apját. Legalábbis többet nem nézek ki belőle. Nem tudom elhinni neki, hogy csak meg akarja védeni a gyermeket az apjától. Túl sok ideje üldözött, túl sokáig gyűlöltem azért, mert megpróbált az öcsém ellen fordítani, túl sok ideig emésztett már a bűntudat azért, mert ahelyett, hogy akkor ezer éve megöltem volna, csak segítettem neki láncra verni a saját testvéremet. Megtorpanok. Nem tudom, mikor kerültem ide a főtérre, csak azt, hogy beesteledett. A messzi távolból egy nőt veszek észre, majd öt alakot, és nem kell sok idő, hogy rájöhessek, az a nő Hayley, és vámpírok fenyegetik. Talán Marcel hű talpnyalói lehetnek? De a szavak hallatán nem gondolkodhatok órákig, cselekednem kell. Ahogy két alak megindul a lány felé, aki ha nem tud védekezni, akkor a földre kerül, én is megindulok. Két vámpír igen hamar elveszti a szívét, én pedig arcomra kiült fölénnyel ejtem ki a kezeimből a már említett szerveket. Egy elrohan, ami egyik részről szerencse, de őszintén mindet meg akartam ölni, hogy levezethessem a saját ostobaságomból származó haragomat. A két megmaradt közül az egyik egyből nekem esik, de különösebb erőfeszítéssel veszti életét ő is. - És te aranyom? Mész? Maradsz? Mi legyen? - emelem fel a torkánál az utolsó megmaradt vámpírt, majd egy pillanatig mintha tényleg elgondolkodnék a sorsán. Végül csak kitöröm a nyakát, majd előveszem a fehér zsebkendőmet, hogy megtörölhessem vele vértől ragacsos kezeimet. Csak ezután fordulok Hayley felé. Ha a földön van, akkor a kezemet nyújtom neki, ha nem akkor csak a karomat, ezzel jelezvén, hogy karoljon belém ha akar. - Mi járatban erre ilyen kései órán? Ezek itt végezhettek volna veled, és a kicsivel - bökök a fejemmel a földön fekvő holttestek felé. Tekintetemben aggodalom csillan, hogy jelezze, helyre akarom hozni a múltkori illetlen viselkedésem.
A mai nap nem vezetett sok eredényre, valahogy semmi sem jön össze, vagy csak én vagyok egyre türelmetlenebb. Ahogy közeledik a szülés napja, úgy növekszik bennem a várakozás is, de ugyanannyira várom a dolgot, mint amennyire nem. Persze szeretném látni az én kislányom arcát már, megérinteni a kis kezecskéjét, a karomban ringatni... Mindaz a borzalom ellenére, ami itt vár majd rá, ha megérkezik, ez a veszélyes város, és mindazok, akik a halálát akarják az apja miatt, én mégis szeretném, ha már itt lenne. Ugyanakkor... nagyon furcsa érzés lesz, amikor már nem bennem növekszik, amikor már nem leszünk ennyire közel, ilyen szorosan összekötve. Reflexszerűen simítom a kezemet a pocakomra, és halványan elmosolyodom az érzéstől, ahogy egy kisebbet mozdul odabenn az érintésem alatt. Közben megszaporítom a lépteimet, igyekszem mielőbb keresztülvágni a főtéren, ideje lenne már visszatérni a mocsárhoz és a falkához, a biztonságba. Nem mintha itt veszélyben érezném magamat, de tény, hogy rossz előérzetem támadt. Abban a pillanatban torpanok meg, és nézek körül, amikor négy-öt alak kerül elő az árnyak közül, és mind engem néznek. Vámpírok, érzem rajtuk, látom rajtuk. Nem tudom, mit akarhatnak, de rosszat sejtve hátrálni kezdek. - Az a gyerek nem fog a világra jönni - hallom az egyikük nem túl erőteljes, de tisztán kiejtett szavait. A környéket fürkészem valami tárgy után kutatva, amivel megvédhetem magamat, mert futni értelmetlen lenne. Vámpírokat nem tudnék lehagyni.
- A szövetségeseimnek nincs miért tartaniuk tőlem. Úriember vagyok. A segítséget nem szoktam meghálálatlanul hagyni. De ha a szövetségesem ellenem fordul, a Pokol fenekére küldöm őket - tettem hozzá. Nem fenyegetésnek szántam, hiszen ez a nő nem ártott nekem. Csak amolyan figyelmeztetésnek, hogy jobb ha tudja, mire számítson, ha keresztbe merne tenni nekem. Felkeltem a székről, és őt is felsegítettem, majd elvezettem az autómig. Közben az járt a fejemben, vajon milyen arcot vágna Hayley ha látná, hogy máris hazaviszek magamhoz valakit.
Száz évvel ezelőtt nemigen volt részem abban, hogy Niklaus Mikaelson társaságát élvezzem. Annyit tudtam róla, hogy igazi... rosszfiú. És mellé egy ilyen szemrevaló külső párosul. Azt hiszem, máris megvan a receptje a vonzerejének. Minden lány szeretné azt hinni, hogy egy ilyen férfi végül mellette köt ki. Talán én is erről ábrándoztam, mikor a családja besétált az életembe. Mára viszont változtak a szándékaim. - Ha már meginvitáltál, szeretném megnézni, hogy... milyen körülmények között fogod tartani a szövetségesed - vigyorodtam el, miközben visszabújtam a kis kabátomba, és a tekintetébe fúrtam a saját pillantásomat. Sejtésem sincs, mit akarhat kérni tőlem. Nyilván oka van, hogy tőlem kéri. Méghozzá az, hogy boszorkány vagyok. Tehát nem hétköznapi dologról van szó. Bár az ő életében van bármi is, ami hétköznapi?
- Senki nem szereti, ha kihasználják - válaszoltam. - Ahogy azt sem, ha becsapják, meglopják, megalázzák vagy bántalmazzák - sóhajtottam, majd pénzt dobtam az asztalra. - Akarsz még maradni, és szétnézni, vagy körbenézel a Mikaelson villában? Megéri a látvány. Igazi, királyhoz illő kastély. Vagyis, pont illik hozzám - vigyorogtam el magam. Ami azt illeti, azért kíváncsi leszek rá mikor megtalálja a babaágyat, és leesik neki az egycentes.
Elgondolkodtam a kérdésén. Nem tudtam, hogy eleinte mit tudnék felelni rá úgy, hogy ne buktassam le valódi szándékaimat. Mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy az álarcom mindaddig fenn maradjon, míg én azt szeretném. A látszat a legfontosabb. Ezáltal jobb lenne Rebekah-t messziről elkerülni, ahogyan Marcelt is, hiszen ők azok, akik le tudnának buktatni. - Nem olyan szörnyű, mint amilyennek tűnhet - válaszoltam végül elrévedve, majd elmosolyodtam. - Száz évvel ezelőtt minden másként működött. A negyedben is és bennem is. Egy naív nőt, főleg ha boszorkány, rengetegen megpróbálják kihasználni. Leginkább vámpírok. A halálom egybeesett az influenzajárvánnyal, de nem volt véletlen, szándékosan fertőztek meg - emlékeztem vissza. Igen, élénken élt a fejemben a pillanat, mikor Rebekah Mikaelson az orrom alá nyomta a véres ruhadarabot, melyet egy fertőzött betegtől szereztem. - Könnyen elhallgattattak. Szóval... a bosszúvágy rengeteg dologra megtanítja a legártatlanabb lelket is. Nincs nő, aki könnyen viseli, ha kihasználják. Egy boszorkánynál ez talán némileg... hangsúlyosabb probléma - kuncogtam fel végül.
Néha sajnálom, hogy nem vagyok boszorkány. Vagy hogy nem rendelkezem a gondolatolvasás képességével. Most sokért nem adtam volna, ha belelátok a fejébe... - A kérésemet majd később - válaszoltam. - Nem illő egy hölgyet az új élete első napjaiban, vagy óráiban máris ilyennel lerohanni. Egyébként is van még rá idő - biccentettem, majd elgondolkodva néztem rá. - Mi hiányzik a régi életből? Mert ez az egész itt - mutattam körbe - nyilván túl szokatlan. Én évszázadokat éltem át, volt időm minduntalan hozzáidomulni az új korszakokhoz. De ide csöppenni, így hirtelen... nem lehet túl könnyű dolog. Vagy tévedek, és a boszorkányok könnyedén vesznek bármit?
Némileg félrebillentettem a fejem, és elhagyta a számat egy kis sóhaj, amely talán pici lemondást tükrözött. Hiszen ő soha nem tett ellenem semmit, így nem is tudom kibírni, hogy ne sajnáljam. A családja, főleg Rebekah... az árulás jelképe a szememben. Nem ismerem ezer évük történetét, de egy testvért elárulni semmilyen körülmény között nem fair. Beleittam a csészébe, majd halkan felnevettem szavait hallva, főképp mikor felfogtam, mire is céloz. Száz év a semmiben sokat segített, hogy megváltozzon az, ami bennem 1919-ig volt. Rebekah-nak egyben igaza volt: a rosszfiúkat szeretem. De már én sem vagyok jókislánynak nevezhető. - Rendben, Klaus. Elfogadom az ajánlatod. És kíváncsian várom, hogy mi az, amiben a segítségemet akarod majd. Mert nyilván nem véletlen, hogy boszorkány kell hozzá - tettem le a csészét.
Elmosolyogtam magam, ahogy magázásból tegezésre váltott. - Tudok csábító lenni. És roppant meggyőző is, ha úgy hozza a helyzet. És néha nagyon magányos is- vontam vállat, majd letettem a csészét, és belefúrtam a tekintetem Genevieve szemébe, de a mosoly egy másodpercre sem múlt el az arcomról. - Szóval, társulsz hozzám? Bármilyen téren, ahogy csak szeretnéd. És ha eljön az ideje, cserébe csak egyetlen kérésem lenne feléd - dőltem aztán hátra. Még valahogy nem akartam kimondani, hogy a megszületendő gyerekem biztonságát kérem majd tőle. Mikaelben nem bízom. Keresnem kell hát valaki mást.
Csak elmosolyodtam. Tudtam, hogy Klaus Mikaelson általában csak olyan emberekkel hajlandó körülvenni magát, akikben tudja, hogy bízhat. És bennem talán máris bízik?! Hát, talán sokat nyom a latba az, miszerint régen egy gyenge, szelíd nőnek ismert meg, aki a légynek sem tudna ártani. Talán ebből még előnyt is kovácsolhatok, hiszen ő hiába nem tudja, én ezúttal nem naívkodni jöttem vissza. - A boszorkányok a családom. Ahogyan te a vámpírjaid között érzed jól magad - feleltem eltűnődve, de még mindig mosolyogva, ezúttal már szándékosan dobva el az ócska magázódást. - De bevallom, az ajánlat igazán kecsegtető - tettem aztán hozzá.
- Nos, felajánlanám a segítségemet a kutatáshoz, de remélem megérti, hogy a boszorkányok és én nem vagyunk túl jó viszonyban egymással. Ön és anyám az egyetlenek, akik nem akarják már a találkozásunk elején kitépni a szívemet - fintorogtam el magam. - Ennek okán nem szívesen megyek mérges boszorkányok közelébe. Ön pedig tényleg oda akar sétálni, hogy köztük éljen? - kortyoltam a kávémba. - Igazán kár. Épp fel akartam ajánlani a Mikaelson villát. Egy hatalmas ház, és egyedül élek benne. Akkora, hogy néha még én is eltévedek. Elég hely lenne benne kettőnknek is. És ezt persze mondom őszintén, nem minden érdek nélkül kérem. Mindig jó egy boszorkány társasága és barátsága.
Nem lepett meg az információ. Klaus egyértelműen semmit nem tudott a húgáról, Marcelről, hogy valójában mi is történt. De azt hiszem, hogy még nincs itt az ideje, hogy megtudja. Egyelőre. Felsóhajtottam egy kissé, mikor letették előttem is a kávét, majd megpróbáltam választ adni a kérdésre. - Először is, megpróbálom kideríteni, hogy ki varázsolt vissza az életbe, és miért - billent oldalra a fejem egy kis, ámde ravasz mosollyal. - Bizonyára oka van, és ebben a városban semmi sem véletlen - vontam egyet a vállamon. Nem akartam kimondani, hogy Davina-val készülök találkozni, miután itt befejeztem a társalgást. Ki tudja, hiszen ha jól tudom, képletesen szólva, de harc folyt a lány varázsereje miatt. - A boszorkány negyed mindig nyitva áll egy boszorkány előtt, Klaus - mosolyodtam el szélesebben, mikor a lakhelyemről kérdezett. - Az egész életem megváltozott. És változik folyamatosan. Még nem igazán szoktam hozzá, hogy... életben vagyok. Meg kell találnom a helyem.
Láttam, ahogy elvörösödött és mulattatott a tény, hogy zavarba tudtam hozni. Láthatóan ő mégsem arra gondolt, amire én. - Igen, Mikael - állapítottam meg hűvösen és dühösen. A mai napig gyűlöltem ezt a nevet, még akkor is, ha nem is olyan régen - a születendő gyermekem érdekében - mondhatni, hogy szövetséget kötöttem az ördöggel. Ingatag lábakon álló, instabil, és roppant bizalmatlan szövetséget. Amit azt hiszem alkalomadtán azonnal fel fogunk rúgni mind a ketten. - Na és most, hogy visszatért az elbűvölő és veszélyes életbe, mit fog kezdeni? - kérdeztem, mikor a pincérnő letette elénk a kávét, és eltipegett. - Egyáltalán, van hol laknia? A motelok errefelé roppant kecsegtetően, és roppantmód drágák is.
Némileg kérdőn felszaladt a szemöldököm a homlokomra, hiszen nem értettem, hogy miről is beszél. Milyen ebéd? Aztán lassacskán végül megértettem, mire akart kilyukadni, talán erre némi vörösség borított el, hisz meg sem fordult a fejemben semmi olyasmi, ami nem az étkezéssel vagy egy kávéval lenne összefüggésben. - Mikaelre gondol? - kérdeztem meg nyíltan, miközben fél szemmel azt figyeltem, ahogyan a pincér idesétál, majd lassan felveszi a rendelést. Ez a divat is változik.
Csak akkor körvonalazódott, hogy félreérthető voltam, mikor kávét kért. -Nos, én is mindössze egy ebédre céloztam kávé mellé. Miért, Ön mire gondolt? - szélesedett ki a vigyorom, majd leadtam a pincérnek a rendelést, aki távozott. A következők miatt viszont lehervadt a képemről a jókedv. - Hogy mi történt? Hosszú történet. Alkalomadtán elmesélem. Most legyen elég annyi, hogy maga a testet öltött Sátán jelent itt meg. Maga a Végzet angyala...valaki képében, akit szívből gyűlölök. Ezúttal egy pincérnő jelent meg, letette a kávékat az asztalra, majd eltipegett, az én fejem pedig látványosan a fekete szoknyába bújtatott, kecsesen elringó fenék felé fordult.
Udvariasságából nem veszített, ám sejtettem, hogy mindez addig tart, míg el nem éri, amit valójában akar egy nőtől. Legalábbis egykoron így volt, megszerezte amit akart. Még ha én ezt nem nem is akartam annyira észrevenni, hisz csak távolról figyeltem őt és a családját. Egyedül Rebekah állt közelebb hozzám. Ostoba voltam. - Köszönöm - mosolyodtam el. - Egyelőre viszont megelégszem egy kávéval is - tettem aztán hozzá, majd kíváncsian fordultam felé. - Mondja... mi történt azután, hogy... a járvány elcsendesült? A családjával. Ha jól hallottam a városban, csupán nemrégiben tértek vissza a városba - köszörültem meg a torkomat.
- Mindössze futólag ismerem Sophie Deverax-ot - vontam vállat. - És még egy másik, ifjú boszorkányt is. Remélem megbocsátja ha azt mondom, a boszorkányokat nem kedvelem túlzottan, így ennyi ismeretség bőven elég számomra belőlük. Természetesen mindig akadnak kivételek - mértem végig Geneviev-et - már amennyit az asztaltól láthattam belőle - aztán egy intéssel odarendeltem a pincért. - Természetesen mondanom sem kell, hogy a vendégem. Bármire, amit csak kíván - hajoltam kissé előrébb mosolyogva, az asztalra könyökölve.
Kezdőlap
