Azt hiszem még szükségem van egy kis időre, mire megszokom ezt a nyüzsgést, amiről voltaképpen híres ez a város az emberek szemében. Más szemszögből, mint mondjuk a természetfelettiek körében egyáltalán nem a nyüzsi tette híressé, hanem szimplán az ősök, akik itt fészkelték le magukat. Most viszont óriásit jelentkezem, miszerint itt az ősök közül én vagyok erősen a kivétel, aki nem szándékozik itt megrohadni a többiek közt. Csak addig, ameddig Klaust el nem intéztem, majd utána tervezem az én kis életemet, addig kötelességem itt megbuggyanni. Kilátástalannak tűnt az egész, de próbáltam magammal elfogadtatni ezt a várost. Sokáig voltam a túlvilágon, ahol voltaképpen síri csend volt, és én magam voltam egyedül. Ilyen a koporsó is, ami tökéletesen kényelmetlen volt. Klaus legalább hozzájárulhatott volna a kényelmemnek, de úgy néz ki annyit sem érdemeltem meg. De ennyit erről. Ami pedig a mostani külsőmet illeti... abszolút megvagyok elégedve. Boszorkány vagyok a saját testemben, mi kellene még ennél több? Kaleb testét nem egészen éreztem a magaménak, de voltak sokkalta nagyobb gondjaim, mintsem, hogy rinyáljak azért, hogy milyen testet kaptam. Nem érdekelt akkor, elvégre nekem egy mérföldnyi lépés volt ahhoz, hogy most itt lehessek, hála anyámnak. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is hasznossá tudja magát egyszer is tenni. Mindenesetre kellemesen csalódtam benne. Ám sokan mondják, hogy Kol, te áruló... Kol, te dög... Mitől is lennék én áruló? Én a saját érdekeimet nézem, nem pedig azét, akihez éppen csapódom. Nem mellesleg, nem láttam még farkast rosszul aludni a birkák véleménye miatt. Jelenleg nem szándékozom Klaushoz menni, ugyanis puszta kézzel nem tudom őt megölni, legalábbis eltenni őt egy időre aszalódni, ahogy velem tette. Kell hozzá tőr meg miegymás, és jelenleg olyan vagyok, mint egy utcai hajléktalan. Se kutyám se macskám nincs. Néha becsapódom egy valamire való motelba, de különösebben az utcán alszom kint. A testvéreim közelébe jelenleg semmi kedvem sincs menni. Majd talán később, addig is jobban érdekel az a nő, aki pár napja angolosan távozott. Megszoktam már, hogy hozzám nem igazán kötődnek, ami érthető is. Az igazság az, hogy tőlem bármi kitelik, minden szívfájdalom nélkül ontom ki bárkinek az életét. De Bonnie... nem gondoltam volna, hogy mindössze ennyit bírt ki mellettem. A testembe visszavarázsolt, aztán néhány éjszakát együtt töltöttünk, és elment szó nélkül. Nem is értem, miért érdemeltem ezt ki. Magamhoz térve megrázom a fejem, majd a főtéri padra lefekszem. Mivel túl közismert vagyok itt az emberek számára, ezért pihenésem biztosítására egy újságpapírt teszek a fejemre, hogy ne lássa senki sem az arcom. Közeledik az este, és bizony én is csak rászorulok a jól kiérdemelt pihenésre. Persze, több évszázadig volt rá alkalmam, de így boszorkányként sokkalta fáradékonyabbá lettem.
Nem lehet rossz dolog az életet ilyen könnyedén venni, és így kezelni, ahogyan ő teszi, de fogalmam sincs, hogy én erre hogyan lehetnék képes, már csak azért is, aki vagyok, hiszen én nem öregszem, felettem nem telik az idő, ahogyan felette, akkor pedig... mégis mit érne pár pillanatig mindezt elfelejteni és úgy tenni, mintha minden rendben lenne, hogy aztán rájöjjek, hogy koránt sincs ez így? Nem lenn értelme olyasmikben ringatni magamat, amik aztán csak csalódást és fájdalmat okoznak. Már megtettem, végignéztem a nagyi, aztán anya és a nővérem halálát, a nővérem gyerekeiét... egy idő után belefásulsz a halálba és már nem akarsz többet látni belőle. Ezért is jobb egyedül, mert akkor nem kell látnod, hogy tűnnek el mellőled az egyszerű halandók, olyan életet élve, amit te nem élhetsz soha sem. - Egyszerűen csak... el. Tíz évente költözöm körülbelül, hiszen nem változom, nem öregszem, egy idő után úgyis feltűnő lenne nem gondolod? - akár csak megállít egy rendőr, vagy egy újságcikkben megjelenne az arcom. Nem véletlenül nem hagyom, hogy fényképezzenek és ezért is zavart annyira, hogy ő megtette, főleg úgy, hogy még csak engedélyt sem adtam rá. ebben a világban a mágia nem egy nyílt dolog, a legtöbben nem tudnák kezelni, nem tudnának mihez kezdeni vele, ha meglátnák, hogy ilyesmi is létezik, ezért nem is szabad kockáztatnom, még ha egyébként sok mindent meg is tudnék oldani varázslattal, elrejteni, vagy megváltoztatni a külsőmet, de ez elég sok energiát emésztene fel. - Igen, de csak mert meg akarok halni, amire neked lehetőséged van... bár az már botor dolog, hogy ebbe nem gondolsz bele és nem vagy elég óvatos. - halvány mosoly, részemről már ez is nagy szó, de hát tényleg nagyon igyekszik, még ha nem is hiszek abban, hogy ezzel sok mindent elérhet, vagy mégis? Magamat is meglepem vele, hogy a bátorságát jutalmazom, hogy a csókját, amit elutasítanom kellene viszonozom, sőt aztán én magam támadom le. Tény, régóta nem volt már senki, akinek csak egy kicsit is a közelembe sikerült kerülnie, főleg nem elérni is valamit nálam, de úgy fest, hogy neki sikerült... ha nem is szabadna és nem is szabadna mindezt hagynom. Tudom, mélyen legbelül, de közben mégis nagyon nehéz most leállni. Jól esnek az érintései, ahogyan viszonozza, ahogyan a támlának dönt és átveszi az irányítást, ahogyan végül a felsőmet igyekszik levenni. Hagyom, de egyre inkább visít a fejemben a vészharang, hogy nem szabadna, hogy még időben le kell állnom, mielőtt tényleg valami őrültséget követek el, amit tudom, hogy nem szabadna. Csak még egy... még egy csók, többet úgy sem lehet. A pólóm a földre kerül, alatta csak egy szolid nem túl csipkés fekete melltartó pihent, a hajam már kissé zilált és a levegő után is kapkodnom kell, amikor végül csak eljutok addig, hogy hátrébb húzódjam és a két tenyeremet megtámasztva a mellkasán toljam el magamtól. Nem megy távolra, de kicsit azért igen. - Nem lehet... ezt... nem lehet, fogd fel! Azt se tudod mit teszel... és én sem, de nekem kellene gondolkodnom. - hevesen rázom meg a fejemet és bár nehezen veszem rá magamat, de végül mégis csak megpróbálok feltápászkodni. Muszáj lesz, el kell mennem, felöltözni, elvenni a képeket, eltüntetni őket és ha kell akkor kipucolni mindent a fejéből, ha magától nem áll le. Ez az egész veszélyes rá nézve és rám nézve is, de főleg rá nézve és neki erről fogalma sincs. Ha megkedvelem veszélybe kerül Oliver miatt, ha ő engem... akkor szinte biztos, hogy halál vár rá az átok miatt. Ennek semmi jó vége nem lehet.
Meg sem lep, hogy hárítja a felelősséget. Már erről a tulajdonságáról is hallottam farkasberkekben. Nyilván esze ágában sincs kiállni értünk, egyszerűen csak élvezi a hibridhatalmát. De legalább a lényegre rátapintott. Igen, a farkasok megvetik őt. Csak pár perce találkoztunk, de azt már leszűrtem, hogy ez számára cseppet sem meglepő, sőt mintha nem is igazán érdekelné. Nyilván ez a furcsa helyzet is mindössze a saját érdekei miatt keltették fel a figyelmét. Mindegy is, csak az a fő, hogy legalább kész a végére járni, és nem kell győzködnöm az életemmel játszva. Amikor cinikus stílusban bókolni kezd, legszívesebben orrba könyökölném. Utálom az ilyesmit, és baromi nehéz türtőztetni magam, de Scarlett is felhívta rá a figyelmem, hogy legyek óvatos és ne nyírassam ki magam. Mivel már a vakmerőségemre rátettem pár lapáttal, ideje visszafognom magam, hogy épségben mehessek haza, Scar pedig alaposan lecseszhessen, amiért nem voltam elég elővigyázatos. Hiszen azt senki nem mondhatja, hogy most meghúzom magam, sőt! - Nagyszerű, végre. Örülök, hogy észhez tértél, és nem kellett még több időt arra áldoznom, hogy megértessem veled, ez a te érdeked is. Hova megyünk? Intézzük el mielőbb. - Már csak azért is, mert kiver tőled a víz. Csak ezt inkább nem mondom ki hangosan. De komolyan, ha csak egy lépéssel közelebb jön, nagyon erősen kell koncentrálnom, hogy ne szaladjak el az ellenkező irányba. Biztos nem én vagyok az egyetlen, akiből ezt az érzést váltja ki. Egyáltalán van olyan, aki elviseli őt? Erősen kétlem. - Bár nincs sok kedvem veled tölteni a napot, de van az a sanda gyanúm, hogy most egy kis ideig mindenképp hozzád leszek kötve...képletesen persze. Szóval akár beszélgethetünk is. Mi a kedvenc színed? A vörös nem opció. - A hanglejtésem talán kicsit túl cinikusra sikeredett, de olyan nehéz "emberi" hangnemet megütni vele szemben. Muszáj kompenzálnom a félelmet, illetve sokkal inkább zavarodottságot, amit érzek. Erre pedig a terelés és a szarkazmus a legjobb mód.
Nem várom el, hogy teljes mértékben ráragadjon mindaz, amit képviselek, hiszen ha úgy van ahogy mondja, akkor csak múló pillanat lehetek az életében. Mégis, feleslegesnek érzem azon keseregni, hogy majd mi lesz. Azért fotózom őt hetek óta, mert kiváncsivá tett, hogy egy ilyen szép fiatal nő miért ilyen keserű, na és persze a titka is magához vonz, de lássuk be, ha egy ilyen kiváncsi természet mint én, nem kezdte már napok óta a blogra feltölteni a róla találtakat, akkor igenis komoly az érdeklődésem. Igen, én is lehetek olyan, aki elcsábul, ha megtetszik számára egy különleges valaki. Talán érdekelt az a furcsa kisugárzás, ám túlságosan is jólelkűnek neveltek a szüleim ahhoz, hogy csak hagyjak valakit, aki egyedül van, akinek láthatóan nincsen senkije. Bármi is történt a múltjában, nem büntetheti magát, mert mindenki számára jár még a boldogság. Hogy én boldogítanám? Ezt azért nem tudom, hiszen ő nagyon nagyra van magával, még kissé le is néz, csak mert úgy véli, hogy számára minden megadatik, mint boszorkány. Valahol meg elismeri, hogy még sincsen semmilye. Furcsa, különös lány, engem pedig mégis úgy vonz mint fény a bogakarat. Na jó, költőnek már nem megyek, de blogokat egészen jól írok. Magamban viszont meg kell fogadnom, hogy Serah soha nem is kerülhet fel oda. - És hova akartál menni? Tényleg, neked aztán időd mint a tenger. Köszönöm, hogy szánsz belőle rám is. – Én is hasonló életet élek, nem sietek sehová. Szeretek kimozdulni, barátkozni, de már nem vagyok az a kiskamasz, vagy egyetemista srác, így huszonnyolc évesen már teljesen önállónak mondhatom magamat, és bár nem vagyok egy nagymenő, de a blogból, az alkalmi újságírásból, vagy futárkodásból fenn tudom tartani magamat. Egyik sem olyan munka, amely kötöttséget igényelne, tudom őket hanyagolni a szőke boszorkány kedvéért. - Haladunk Serah. Végre te irigyelsz engem. – Mosolyodom el, érdekes, hogy én, a a halandó bombázom ötletekkel, megoldásokkal, holott számára korlátlanok a lehetőségek, védőháló nélkül is képes a halálugrásra, hiszen még csak meg sem halhat, bár ez a rész még nagyon zavaros nekem, de majd ezt is kihúzom belőle. Lassan kezdi felfogni, hogy nem tudok csak úgy leállni, és érdeklődök iránta. Ugyan csak most beszélünk először, de azért már kezdem megismerni a szokásait, hogy milyen kávét iszik, milyen az, amikor a madarakat nézi a parkban. Lehet, hogy titkos hódoló lett belőlem? Kicsit talán nyers vagyok, ahogyan szimplán a tényekkel vezetem fel az érzelmeket, és most tényleg nem gondoltam, hogy máris komoly válaszokat húzzak ki belőle, viszont ő átveszi az irányítást. A szája az enyémen csattan, és bár átfut a fejemen, hogy nem kéne kihasználnom, de a fenébe is, akartam, hogy egyszer megtörténjen valami ilyesmi. És ha én erősködtem, hogy próbáljon meg a mának élni, képmutató lennék, ha most józanul eltolnám magamtól. Átfogom az arcát, és magamhoz húzom. Nem úgy csókolok vissza, mintha valami eldobható csitri lenne, akit egy szórakozóhelyen ismertem meg, ebben azért több vágyakozás, elfogadás van, hiszen gyengéden a szőke tincsek közé túrok, de hagyom magamat irányítani, hiszen rendkívül domináns. Ám mégiscsak gondolok egyet, lehet, hogy itt lenne az ideje, hogy valaki őt tekintse törékeny, gyenge nőnek. Így finoman erőszakkal dőlök előre, hogy a kanapé hátához vonjam, és biztosan le tudna magáról dobni valami varázslattal, amivel a kintieket elintézte, de tudnia kell, én sosem bántanám. Csak legalább lelkileg lehetnék az, aki próbál a kedvében járni, erősnek lenni. Anélkül, hogy komoly átmenet lenne, egy picit eltávolodok, és félmosollyal simogatom meg az arcát. A feje fölé emelem a karját, ha hagyja, és egy ügyes, laza mozdulattal lehúzom a fején át a felsőjét.
Olyan nehéz megértenem őt, felfognom azt, ahogyan az életről gondolkodik. Jó lenne, ha én is képes lennék ilyenné válni, jó lenne, ha tudnék még pozitívan nézni előre, de ez már ég elmúlt. Valahol egy réges-régi napon elszállt belőlem. Magam sem tudom, hogy akkor, amikor Oliver elment, vagy akkor amikor kiderült, hogy képtelen vagyok meghalni, amikor anya meghalt, a testvéreim is, sorban és az ő gyerekeik... Szépen lassan az emberben elroppan valami és azt nem lehet csak úgy egy este alatt visszahozni, vagy megjavítani, sőt talán teljes képtelenség is. - Végül is időm többnyire van, bár el akartam hagyni a várost, de... maradhatok még pár napot. - legyen így, de hogy mikor mesélek neki az életem bővebb részeiről azt egyelőre még magam sem tudom. Egyszer majd lehet, hogy sor kerül rá, ha rájöttem hogyan hagyhatom el ezt az életet, akkor beszámolok neki arról, hogy mi történt velem, ami miatt az életem ilyen rosszul és fájdalmasan alakult. - Talán... irigyellek... talán. Nem tudom, hogyan vagy képes így látni az életet, ez... - sóhajtok csak egyet, de végül visszaülök a kanapéra. Nehéz elfogadni a tényt, hogy tetszem neki, ahogyan azt is, hogy ez nem csak egy szó, hanem jelenthet is valamit. Én hosszú életem során csak egyszer adtam oda a szívemet valakinek, csak egyszer hittem el igazán , hogy valakit érdekelhetek és annak mi lett a vége? Ez... a hosszú és elviselhetetlen élet úgy, hogy a szívem jól meg lett gyűrve és visszafogva nekem, csak hát azt már nem lehet úgy visszatenni a helyére. Hogy újra kockáztassak és elhiggyem ez lehetséges... nem egyszerű. - Ez így olyan egyszerűnek tűnik. - majdnem sikerül a torkomon akadnia a bonbonnak, amikor puszit kapok, de még idejében lenyelem, mielőtt még a számra is kapok egyet. Nem történik viszonzás, legalábbis egyelőre nem, de aztán egy fél szemvillanás után mégis csak megteszem. Szinte letámadom, mint az éhező, aki már hetek óta nem evett és cseppet sem olyan visszafogott szájra puszi módjával, ahogyan azt ő tette. Magam sem tudom miért, talán abban igaza van, hogy a lelkem mélyén vágyom a szeretetre, a figyelemre, de ettől még nem félek tőle kevésbé.
Nem várom el tőlem, hogy egyetlen este átforduljon az elképzelése. Igaza van, túl régóta él ahhoz, hogy pocsék dolgok történjenek, ezért aztán nem cél, hogy néhány jót szót hallva tőlem máris azt higgye, hogy minden szép és jó. Én csak beszélgetni akarok, megismerni őt. Ha nem képes még beszélni a sérelmeiről, csak általánosságban vagdalkodik, az is egy álláspont. Szeretnék belőle titkokat kihúzni, és próbálom nem magamra venni, hogy úgyis gyorsan meghalok hozzá képest. Hát ez a szöszi boszorkány aztán bókolni tud.. Belesüppedhetnék a világfájdalomba, hogy igaza van, de most őszintén, ha én még ebben a rövid életben is meg tudtam találni, hogy mi tesz boldoggá, akkor ideig-óráig ő is megtehetné. - Meggyőzni? Egyrészt.. ez nem egy vitaest Serah, ahol az egyikünknek végül igaza lesz. Másrészt kiváncsian várom a részleteket. Ha nem ma, akkor holnap. Vagy egy hét múlva. Arra azért csak rá tudlak venni, hogy találkozz még velem. – Ha egyébként nincsen senkije, akivel úgy huzamosabb ideig megoszthatná az életét, hát nem veszem el senkitől ezt a posztot. Na nem azt mondom, hogy barátkozzunk, vagy költözzünk össze, de már kimondtam, hogy érdekel, mint ember, mint boszorkány, mint nő. Nagyon is érdekel, az viszont nem hat meg, hogy le akar rázni. Ha az embernek igazán tetszik valaki, akkor miért is kéne feladnia.. ? - Bókolni aztán tudsz.. És ha azt mondom, mert azért figyeltelek, mert a titkod mellett nagyon is tetszettél? Kit érdekel, hogy mi lesz ötven év múlva? Miért kéne ennyire előre terveznem? Mindent olyan globálisan látsz, a kezedet ne kérjem már meg holnap, hogy végigkapkodjuk az életemet? Édes tőled, de ne aggódj már a holnap miatt. Nekem azért jó, mert kivételes lánynak tartalak, és a vududnak ehhez nem sok köze van. Csak.. jó látni, ha végre mosolyogsz. Ha meg pofákat vágsz.. hát azt is el tudom fogadni. – Kicsit talán túlzottan is leegyszerűsítem a dolgokat, de nem baj. Nem várom el tőle, hogy higgyen ebben az egészben, de vesztenivalója nincsen. Még ha ő azt is gondolja, hogy megint csalódna. - Jól van Serah. Viszont hagyjuk ezt a dumát, holnap más nap jön. És ha belegondolsz, minden kapcsolatnak szakítás, vagy halál a vége. Még a barátságoknak. És akkor ne barátkozzunk? Ne járjunk senkivel, csak mert úgyis rossz vége lehet? – Ledobom magamat mellé, mert eddig hevesen gesztikuláltam, ahogyan felvezettem az elképzeléseimet. Megvárom, míg lenyeli a bonbont, aztán adok egy puszit az arcára. Aztán gondolok egyet, és a szájára is. Nem támadom le, nem fogok semmi szenvedélyesbe belemenni, csak próbálom megmutatni, hogy igenis lehet az adott pillanat jó, anélkül, hogy a holnap ígérete már gázos lenne.
Én már nem tudok hinni valami pozitív végkimenetelben, abban reménykedni, hogy az életem lehet más, pozitívabb, mint most. Talán igaza van, nem kellene még feladnom az egészet, de nem tudom már mit tehetnék. Túl sok volt, túlságosan régóta szenvedek már és nem akarok tovább. Akármit is mond nem tudom ezen mi változtatna, arról már nem is beszélve, hogy még így is csak a jéghegy csúcsát ismeri, hogyan tudna hát igazán véleményt alkotni? - Nem hiszem, hogy képes lennél meggyőzni, hogy van még helyem ezen a világon, főképp hogy nem is ismersz minden részletet. - ezúttal elmosolyodom, de keserűen, nem boldogan. Nem ismeri az életemet és nem hiheti azt, hogy olyan egyszerű lenne helyretenni. Nem elég eldönteni, hogy innentől minden szép lesz, hiszen nem lesz az. Oliver életben van, ki tudja még, hogy kiknek árt, hányakat öl meg, ahogyan a hozzá hasonló gonosztevők is pont ugyanezt teszik. Kihasználják az előnyüket, a fölényüket és bántanak a másokat, én pedig sínylődök ezen a világon mindenféle kilátás nélkül a boldogságra, vagy a szebb életre és ezen nem igen változtathat néhány érvvel. Ez sajnos nem így működik. - És ez miért jó neked? Mi van, ha időlegesen változtatsz az életemen? Meg fogsz halni Bastien. Ha nem most, hát pár tíz év múlva, ez törvényszerű. - akkor meg miért nem jobb neki élni a saját életét? Miért jó az enyémmel foglalkoznia? Úgy se fog megváltozni. Ha pedig még tudna is alakítani a gondolkodásmódomon, ha netán megkedvelném úgyis meghalna. Lenne hát így értelme egyáltalán? Én valahogy nem hiszem és nem is akarok változtatni. Itt vagyok, mert adhatok neki egy rövid időt, ha ennyire válaszokat akar, de a életemet nem fogja tudni megváltoztatni. - Nagyon kitartás vagy gondolom ezt mondták már. Legyen így, beszélgetünk, tőlem még kérdezhetsz is, ha ahhoz van kedved, én pedig elfoglalom magamat ezzel ma este, aztán holnap úgyis új nap jön, olyan, mint a többi. - végül csak megvonom a vállamat és veszek a bonbonból is, amit odahozott. Legyen így, ha ezzel jó neki elfoglalnia magát, nem fogok minden áron ellenkezni. Végül is nem halok bele a beszélgetésbe, vele legalábbis nem. Vannak olyanok, akiktől tartanom kell, de ő egy naiv ember, tőle valahogy nem is tudnék. Nem látszik egy cseppet sem veszélyesnek, maximum a fene nagy naivitása. Sejtelmem sincs, hogy a naivitás és a kotnyelesség kellemetlen elegyével megáldva hogyan lehet még mindig életben. Abszurd!
Egyszerűen nem a jelenléte veszélyezett, sokkal inkább, hogy nem tudtam mit keres itt, hogy olyan erőket mozgat, amihez kevésnek bizonyulnék, és mintha blokkolná mindazt, amit eddig tudtam. A furcsa érzéstől borsózott a hátam és kis híján az életembe is került, mikor tüzet lobbant fel körülöttem, és a villanykörték robbanásával ez már csak az i-re tette fel nálam a pontot. Feszélyezve és dühösen nézek rá, ugyan ezt kapom vissza előbbi nélkül, majd mikor rájövök, hogy mi is ő valójában, egyszerűen egy mosollyal ajkamon közlöm vele a tényeket. Ezen nagyon nincs mit szépíteni, nem is érné meg. De inkább hátrálok pár lépést, ahogy rám üvölt. Nem félelemből, mint inkább azért, mert ebből a távolságból könnyebben védekezem, és mintha az erőm is több lenne mellette. Pedig még egy ilyen kis akció, mint az előbb a tűzzel, és nem, hogy nem fogom befogni, de még fel is lógatom a nyelvénél fogva az első oszlopra, miután elaltattam és lehiggasztottam kicsit. -Figyelj...-kezdek neki, miután én értelmesen elmondtam a véleményem, de ő tesz rá magasból.-Ha valakinek be akarsz szólni és ezzel a macsós leszarom szöveggel kezdesz, először mérd fel a súlycsoportot, amiben vagy.-hangom nem fenyegető, nem arrogáns, de még csak nem is fennkölt vele szemben, mint inkább mérhetetlenül őszinte és nyílt, mindenféle sallangtól mentes.-Egyenlőre én tudom, hogy két másodperc alatt hogyan küldjem a segged a földre egy csettintéssel, te csak a sötétben tapogatózva az erődet pazarolod, és a dühöd irányít. Kettőnk közül azt hiszem, míg te a műtőben vagy biztos kezű, én a varázslásban.-a távolságot megtartom, de azt hiszem, hogy érthetően kifejeztem magam, hogy én ilyen stílusban és hozzáállással nem szeretném ezt a beszélgetést folytatni. Megkérdezem, mi a francot keres nála a címem, kedvesen, nem követelőzve, mire a válaszától kissé elkerekednek a szemeim és megrázom a fejem, miközben felhorkanok és hitetlenkedve veszek pár levegőt, hogy ne boruljak ki még a jelenleginél is jobban. -Miért? Mert egy vadidegen vagy és nálad van a címem! Miért? Szerinted, mégis miért érdekel? Mert ennyire népszerű nem vagyok, hogy mindenki tudja, hol keressen.-szisszenek fel dühösen, a miért kérdés hallatán, és kezeim ökölbe szorítom.-Mi a francért volt a nagyanyádnál az én címem? Hisz nem is ismerlek. Sem téged, sem őt. Nekem nincs családom. Hayley az egyetlen élő rokonom, más pedig nem tudja, hogy itt élek.-leszámítva egy adag kissé részeg motorost, akik a várossal ugyan tisztában lehetnek, de az ajtóm előtt senki nem állt sorban, mivel a címem apró részletei nem közhírré tett dolgok. A magányt jobb szeretném megtartani, ha már félholdas vagyok, amúgy se sok indokom van a rejtőzködésre. Leszámítva, hogy félvér vagyok, akit sehol sem tűrnek el.
Legszívesebben itt helyben letépném a fejét, hisz nem tudom honnan, de ez a vérszomj ezt kívánja. Engem is megijeszt az a harag, ami ilyen hirtelen és gyorsan bennem gyúlt, azt hiszem jobb lesz ha megpróbálok lenyugodni. Ez a hirtelen jött tűz is, amit én hoztam létre.. teljesen lesokkolt, nem tudom, hogy hogyan csináltam, de jó érzés volt.. szerettem és élveztem. Persze a lány eltüntette, szóval az általam létrehozott valaminek már vége szakadt. Jobb is így, hisz nem kelt feltűnést egy tűzfal a főtér kellős közepén.. Amikor pedig meglátom a mosolyt az arcán, akkor szemeim összeszűkülnek és érzem, hogy valami megint történni fog, ha nem gondolok valami másra, kell keresnem egy nyugodt pillanatot a múltban.. mondjuk azt, amikor először segítettem valakin, olyan kis meghitt pillanat volt, mintha ma történt volna, szerencsére segít is egy kicsit a relaxációban. Sikerült leküzdeni a haragot, de ott van bennem, tisztán érzem, hogy bármelyik pillanatban kitörhet belőlem, akár egy vulkán.. Jobb lesz, ha ez a lány vigyáz a szájára és a tetteire. - Inkább maradj csendben. - ránézek azzal az új és félelmetes tekintetemmel, amivel jelzem neki, hogy jobb ha nem mond semmit, amivel nem segít. Még mindig egy méregbombának érzem magam és talán nagyobb bajt is okozhatok egy atombombánál. Itt, ebben a városban csak most figyeltem fel rá, hogy olyan.. olyan.. olyan, mintha hazajönnék, érzem tisztán az energiát a levegőben, de lehet hogy ez az egész csak baromság, jelenleg minden olyan kusza és zavart, semmi sem tiszte, tényleg.. semmise. Aztán mikor köli velem, hogy miféle.. valami is vagyok, akkor nem is tudom, hogy hogyan reagáljak az egészre. Talán az lenne a legjobb, ha csendben maradok és nem mondok semmit sem, sokkal jobb, ha próbálok higgadt és normális maradni. Lehet, hogy valami drogot szívott és attól mond ilyeneket, lehet hogy én is szívtam valami itt a levegőben, sose lehet tudni.. De nem tűnik ésszerűnek se a drogos dolog, se pedig az amit mond.. - Azt mondtam fogd be! - kiálltok, majd a következő pillanatban arra leszek figyelmes, hogy a lány elkezd hátrafelé csúszni, mintha valaki ellökné, de... megrázom a fejem és megáll. Mi a franc folyik itt? Lehet, hogy ez valami kandikamerás műsor része, de már azt sem tudom, hogy mire gondoljak. Az egyből feltűnik, hogy hasonló módon reagál a nevemre, mint Elijah. Nem tudom, hogy mi a fene ilyen érdekes a nevemben, lehet hogy már őr elmagyarázta, de nekem kicsit.. furának tűnt az a fazon. Persze a tekintélye megkövetelte a tiszteletet, de úgy gondolom, hogy valami nincs rendben ott fent nála a mennyezeten. - Ha te mondod... - valamiért egyáltalán nem érdekel az, amit nekem mond.. Nem vettem részt én senkinek a halálában, főleg nem egy páciensemében. Nem tudom, hogy miért hiszi azt ez a lány, hogy tud valamit, amit én nem tudok, még mindig úgy gondolom, hogy jobb ha csendben marad és nem terheli tovább az idegrendszeremet. - A nagyi adta a halálakor. - válaszolók neki röviden és tömören, nem tudom hogy milyen válaszra várt, de én ezzel tudok szolgálni, az igazsággal. - Miért? - ha már ő is kérdezhet, akko rén is, ez így fair.. de jobb lenne, ha olyan válaszokat adna, amiket fel tudok fogni épp ésszel és nem kell hozzá egy kis elmegyógyó.. Mert az ilyeneket csak azok hiszik el, akik ott töltik a "szabadidejüket".
Nem akarom én rá erőltetni azt, hogy magammal rángattam, és beszéltetem, de szeretném megismerni. Nem csak mint boszorkányt, mint ember, mint nő is érdekel. Nem csak azért fényképeztem heteken át, mert misztikumot sejtettem mögötte, az pusztán egy dolog, a vonásai olyan szomorúak voltak, tudni akartam, hogy mi rejlik mögöttük. Alapvetően mindig kiváncsinak vallottam magam, nem véletlenül lettem blogger, aki különc témákat feszeget, de most valahogy érzem, hogy sokkal többről van szó. Ez a lány nem akar már élni, pedig sokkal hosszabb élet adatott meg neki, mint bárkinek, akit ismerek. Értem én, hogy már nagyon unja, de akkor is. Nem hiszem el, hogy nincsen visszaút. - Azért ennyire nem vagyunk különbözőek. Nem állítom, hogy igazam lenne, csak tételezzük fel, hogy mindketten tudunk érvelni a másik álláspontja ellen. – Nem vagyok én annyira arrogáns, hogy azt mondjam, hogy a vidámságom, optimizmusom mindenen átlendít. Na de azt se várhatja, hogy így ismeretlenként teljesen behódolok annak, hogy mennyire maga alatt van. Igazán aranyos lány, és nem gond, hogy ha depressziós, de meghallgathatjuk részletesebben is egymás álláspontját. Csak azt nem akarom, hogy felpattanjon, és máris elhúzza a csíkot. Azzal azért nem tudnék kibékülni. Nekem nincsen dolgom holnap, nem sietek most, és levonva a következtetéseket, amiket az elmúlt hetekben láttam, őt sem űzi semmi, így akár maradhat napkeltéig. - Akkor addig fogok kérdezni, amíg az egyikünk máshogy nem határoz. Tudom, hogy bizonytalan vagy, hiszen ha nem így lenne, máris faképnél hagytál volna, miután megmentettél. De nem, itt vagyunk, és beszélünk róla. – Azért az se szép dolog, hogy lekezel, mert nem tudok varázsolni, nem élek olyan régóta. De ha belegondolunk, ő mit ért el azzal, hogy már évszázadokat tudhat maga mögött? Végső soron teljes értékű társa tudok lenni ebben, h ogy megbeszéljük. - Tudom. Viszont azt te is tudod Serah, hogy elég lehet ennyi idő is, hogy felnyissuk a másik szemét? Ha gondolod, győzz meg, én nem állok ellen. – Mivel eddig is derűs voltam, most sem fogom vissza magamat vissza, kap egy szélesebb mosolyt. Ő visszaül a helyére, én viszont felpattanok, bólintva, hogy én aztán nem akarok megváltoztatni semmit. Hozok inkább az egyik vitrinből egy bonbont, ami tele van tejcsokival. Na ez most nem csábítási eszköz, késő van, és ha csak nem ütünk össze valami vacsorát, hát kell az energia, a kalória. - Oké, nem változtatunk meg semmit. Csak beszélgetünk. Nem is rólad, vegyük úgy, hogy olyan feltevéseket végzünk, amik általánosak. Mondhatni közhelyekre építünk. És mivel nem rólad van szó, ha valamivel egyet értesz, akkor még nem veszem jó jelnek, oké? – Kérdezem felé nyújtva a csokit, és ha már vett, én a számba dobok egyet, egy finom likőrrel van megtöltve, csak úgy szétfolyik az ember nyelvén.
A saját és valahol az ő érdekeit nézve is, a tüzet jobbnak látom eloltani, bár ez a város a furcsa történéseknek és eseményeknek igazi melegágya. Mégsem hiszem, hogy ha így és itt halunk meg, épp a város közepén, az bárkinek jót tenne. Bár lenne pár tippem, aki biztosan örülne ennek. Az ellenkezése, ahogy tagadni próbálja a számomra nyilvánvaló tényeket, némi kárörvendő mosolyt csal arcomra és ezt még csak leplezni sem próbálom. Pedig kárörvendő típus nem éppen vagyok. De tudtam, hogy mit érez. Milyen érzés megtudni, hogy van valamije, amit meg kell tanulnia használnia, s nincs, aki segítse. Ennek ellenére sem tudtam volna segíteni rajta, nem ment volna, amíg ki nem derítem, mi ez az egész. Mit keres itt és miért szorongatja egy rongyos cetlin a nevem. -A tagadás csak rosszabb.-mondom őszintén, mivel ezzel a lépcsővel én is megbirkóztam, s innen a következőre lépni talán a legnehezebb. Annyival könnyebb volt a helyzetem, hogy túl fiatalon jöttem rá, hogy egyedül kell helytállnom a világban, plusz akkor csak magamra számítva az volt a legfontosabb, hogy ez sikerüljön is. És itt vagyok, tehát valami haszna volt a dolognak. -Folytathatjuk ezt, ha gondolod, de én a helyedben elkezdeném elismerni, hogy mi vagyok. Magad miatt is jó lenne.-érzem, amit érzek, tudom, amit tudok. Egy hozzám hasonlót bárki könnyen kiszimatol, hát még egy olyan, aki ennek következményeképp kicsit háttérbe volt szorítva mindig is.-Farkasboszorkány vagy. Ennyi.-vonok vállat meglehetősen könnyedén, ahogy a tényt is közöltem, bár tulajdonképpen nem kötelességem felvilágosítani semmiről, bár ha nem teszem, az könnyen a nyakamba fog kerülni. Megforgatom a szemeim és hajamba túrok, próbálok lehiggadni, és megnyugodni, de nem megy. Besokkolok, ha ennyire erősködik valaki a tagadás mellett, amivel az igazságot akarja saját maga előtt palástolni. -Lehiggadnál, jesszusom, ez nem a világ vége!-rivallok rá, hogy szedje össze magát, férfi létére nem lehet ennyire puhány, bár én, aki már elfogadta a helyzetét, nyilvánvalóan könnyebben beszélek. Elkerekednek a szemeim és ha leplezni akarnám sem tudnám, hogy egyenesen ledöbbent a név hallatta. Kizárt dolog a véletlen. Nem lehet az. Miért lenne? Ezen a vidéken pláne nem véletlenül rohangál ez a két név, hisz én is és Hayley is ide tartozunk. Nagyot nyelek, míg végül a másik dolognak is meglátom az értelmét. Összeszedem magam, bár kicsit bizonytalanul szólalok meg, de próbálok határozott lenni. -Gondolom orvos és nem egyéb doktori cím... Így érthető az átok. Nem szándékosan, de megöltél már valakit. Valakinek a kezeid között lett vége, mikor vizsgáltad, műtötted vagy mit tudom én...-vázolom fel az egyik részt, majd kitérek a másikra is, bár a bizonytalanságomnak hála inkább teszek egy lépést hátra.-Mit keresett nálad a címem?-szegezem neki végül mégis a másik fejemben motoszkáló kérdést, s ha erre válaszol, talán a másikat is fel merem tenni...talán...
Annyi minden történik, az agyam csak lassan fogja fel a dolgokat, arról nem is beszélve, hogy nem is tudom mit miért teszek. Sose veszítettem el a testem felett az irányítást, sose öntötte el ennyire az agyamat a harag. Nem akarom bántani ezt a lányt, de minden egyes porcikám fájdalmat akar neki okozni, azért hogy ilyen volt, hogy ennyire nem tisztel, mint ember. Az sem segített rajta, hogy elfutott előlem, talán ezért történt ez az egész, de remélem, hogy időben le tudok állni és nem okozok neki fájdalmat. Nem akarom bántani, nem akarom, hogy baja essen.. Az elmém és a testem küzd egymással.. Ez az egész olyan, mint egy ösztön, egy ősi ösztön, melyet nem tudok leállítani, de amikor a lány után eredek és hamarosan megállítom, még nekem is túl sok. Én csináltam azt a tűzet a semmiből, én akartam megállítani és sikerült is, de nem tudom, hogy hogyan. A tűz nem teremhetett csak ott a semmiből, meg azok az ideges én érthetetlen szavak is értelmetlennek tűnnek, de mi van akkor, ha van jelentésük? Majd sikerül megfékeznem magam egy kicsit és ő eloltja vagy inkább eltünteti a tűzet, olyan egyszerűen, mintha nem most csinálná először. De nem is érdekel, én csak válaszokat akarok kapni, olyan válaszokat, melyeket jelenleg csak ő tud nekem megadni. Látom rajta, hogy fél.. Az előbbi reakciója is erről árulkodik, de én tőlem nincs miért félnie, csak egy emb.. vagyis egy szörnyszülött vagyok, egy Istenverte félresikerült valami vagyok. Majd mikor tesz egy lépést hátra, felkapom a fejem és remélem, hogy nem akar menekülni, mert akkor a testem megint átveszi az uralmat. - Nem vagyok.. - mondom halkan, szinte már suttogva, nem vagyok én semmilyen természetfeletti lény, én csak egy átkozott ember vagyok! Ember! Ember! Ember! Ember! Ember! Ember! Ember! Ember! Ember! Ember! Nem vagyok mágus, nem vagyok semmi más, csakis EMBER! - Még nem öltem, akkor nem vagyok farkas.. - közlöm tényként, hisz erre még emlékeztem a nagyi meséiből. Hogy valaki aktiválja az átkát, el kell vennie egy emberi életet, de az is elég, hogyha sikerül neki csak közrejátszani a halálában. De jó ÉG!! Orvos vagyok, ha csak egyszer valami balul sül el, akkor én is farkassá válok, ha valaki meghalt volna én nem lennék ilyen.. talán még rosszabb lennék, egy szörnyeteg még ennél is lehet rosszabb. De természetesen kezdek lenyugodni, megadja a válaszokat, csak inkább nem akarom meghallani őket, jobb volt az édes tudatlanság. - Nem vagyok erős. - közlöm hangosan és keményen. Nem vagyok erős, én csak egy.. - Szörnyszülött vagyok! - közlöm vele mereven és hidegen, mert ez az igazság, nem vagyok semmi más, csak egy.. szörny. - Nem tudtam semmit sem.. Csak a nevemet tudom, Dr. Keith Marsahll-Shay vagyok. - közlöm vele, és nem akarom látni az arcát, nem akarok semmi mást hallani, elakarok mindent felejteni és felébredni újra tudatlanul. Ennyi minden, amit sose fogok megérteni, mert ezt épp ésszel nem lehet felfogni, lehet hogy ez a lány egy kicsit zakkant és épp most szökött egy egy elmegyógyóból, bár nem hibáztatom.. ha ezeket neki is elmondták, akkor érhető, hogy miért került oda. Nekem most egy egyirányú bérletem van oda.
A múlt elől nem menekülhetsz! Bárki is mondta és állította ezt, azt most egy jó nagy serpenyővel addig ütném, míg vissza nem vonja. Vagy inkább örökre elhallgattatnám, hogy eszébe se jusson ilyesmi, s ha eszébe is jut, legalább ne ültessen bogarat más fülébe. Mert jelenleg elkap a félelemérzet, ahogy a cím gyors kapcsolásnak hála tudatomba vési, hogy engem keres, s tulajdonképpen talán akaratán és tudtán kívül meg is talált. A szavaira próbálok nem figyelni, a villanykörték csörömpölése viszont annál inkább ellene szólnak, s mellette a meneküléskényszernek, ami fura mód elfog, pedig sosem futottam el semmi és senki elől sem. Most gondolkodás nélkül tenném pont ezt, s szerintem az ok elég nyomós lenne. Ezzel a fickóval valami határozottan nem stimmel, én pedig életemben először nem óhajtok oknyomozó lenni ez ügyben. Inkább hagyom másnak ezt én pedig tökéletesen kimaradok belőle, hatalmas ívben. Ellököm, amolyan gyermeteg előnyszerzés gyanánt és elindulok rohanva a lakásom irányába, és remélem, hogy le tudom rázni, de ha terveim vannak, ha nem, nem tudok tovább rohanni. A tűz körülölel, majd ahogy megfordulok, egyenesen szemben találom magam vele. Elfogó rettegésem csak nőni kezd, ahogy a rémálomszerű helyzetből bárhogy próbálom erőm elővarázsolni, sajátja és a tűz ereje nagyobb nálam. A remegés ide-oda jár testemen, pláne, hogy a jelek szerint fogalma sincs róla mit tesz vagy miért, mintha lebegne az igazi és az előtörő énje között. Ez csak rátesz az egészre egy jó nagy lapáttal. Nem jó értelemben, s nem a javamra, mert a bennem kavargó érzéseken csak rontani tud mindezzel. -Én...-csuklik el hangom, ha úgy vesszük, hozzám nem méltóan, és ökölbe kell szorítanom kezeim, hogy a tenyerembe vájó körmeim hatására uralkodni tudjak a félelememen. Kérlelése inkább segélykérés, mintsem követelőzés, és a múltamnak hála mégis tudom, hogy mit érez most. Meggyengülés pillanatában engedek ökölbe szorult kezeimen és a tüzet eltüntetem körülünk, aminek minden nyoma így felszívódik, és teszek egy lépés távolságot. -Boszorkány vagy... vagyis mágus.-közlöm a tényeket hűvösen.-Olyan vagy, mint én. Két éned van. A farkas és a mágus. Hamarosan pedig itt a Telihold.-suttogom végül, s értem meg, hogy az alap zavarodottságra mi dobhat még rá egy lapáttal. -Ráadásul erős is vagy.-ezt még jól meg is nyomom, mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy a nyakam épp olyan könnyen kitörheti, mint amilyen könnyen csapdába ejtett. -Komolyan fogalmad sincs róla, hogy ki vagy?-hunyorgok kétkedve, bár ha ez az egész csak színjáték, ő maga Oscart érdemel, az szent. Csak nehogy a kérdésem hallatán megint kibillenjen ebből az állapotból. Megesik, kicsit önző vagyok, de inkább legyen gyenge és megtört, mint olyan, mint az előbb. Akkor biztos én fogom a rövidebbet húzni.
Nem tetszett ez a szituáció, egyáltalán nem voltam erre felkészülve és azt se tudtam, hogy miért reagál ilyen hevesen egy egyszerű kérdésre. Nem akartam rosszat, egyáltalán nem volt semmilyen rossz szándékom, de ő akkor is bunkó volt velem. Nem is értettem, hogy miért viselkedik így, sose lennék egy idegennel ilyen, hisz ezzel csak magamat minősíteném. Ha csak elmondaná, hogy merre induljak el, még annyi is elég lenne, nem kérek én tőle sokat, csak egy kis segítséget. De ő csak azért is ilyen velem, próbálom visszafogni a haragomat, nem vagyok én ilyen.. eddig még sose voltam ennyire dühös, de.. nem tudom, hogy miért is vagyok az. Rá vagyok dühös egyáltalán? Vagy sokkal inkább magamra, mert semmit sem értek és a nagyi halála óta minden teljesen felfordult az életemben? Nem tudom, de ideköltöztem, ide jöttem egy olyan városba, ahol egyre több furcsaság történik és ebből semmit sem értek. Mi folyik itt és én mibe csöppentem? Talán vissza kéne mennem Chicagóba, nem tartozom én ide, nem kötödöm senkihez.. Chicagóban van az életem és nem itt, de én mégis tudni akarom, hogy mi zajlik itt és.. a nagyi által megnevezett személlyel is akarok beszélni, tudnom kell, hogy miért volt neki olyan fontos, hogy eljöjjek ide. - De ez a cím a tied.. erre magamtól is rájöttem, te tudod megadni nekem a válaszokat, amikre szükségem van. - életem egyik legrosszabb pillanata ez, nem tudom hogy mi zajlik itt, hogy miért reagál így erre az egészre, nem vagyok sorozatgyilkos, sőt.. csak egy ember vagyok, csakúgy mint ő. Nincsenek adottságaim és semmi különös sincs bennem! ha elégszer mondom ezt magamnak, akkor igaz is lesz! Nem vagyok más! nem vagyok más! Nem vagyok más! Átlagos vagyok! Átlagos vagyok! Átlagos vagyok! De ki hiszi el ezt, azok után, hogy látom a szemét, amint épp megváltozik? Valami furcsa érzés jár át, mintha ismerném.. mintha lenne valami kötelék közöttünk, de.. kétlem. Még soha életemben nem láttam és nem is szeretném viszontlátni még egyszer az életben, csak most adja meg a válaszokat és eltűnök egy életre. De egyszerűen nem tudom, hogy miért.. csak azt tudom, hogy az én haragom csinálja azt az égőkkel, a haragom miatt robbannak fel. Fogalmam sincs, hogy mi zajlik le hirtelen körülöttem, mert a harag teljesen elönti az elmémet és próbálok tisztán gondolkodni, de nem megy.. egyszerűen a haragom túl nagy, hogy ellenálljak. De a lány is éppúgy meglepődik, mikor közlöm vele a nevét és elmondom, hogy vér köt össze minket és látomásaim vannak.. Mi köze lehet hozzám? Eddig sem akartam, hogy legyenek és ez mai napig sem változott. Aztán olyasmi következik, amit épp ésszel fel sem lehet fogni, valami.. nem tudom mi. egyik pillanatban ott vagyok előtte a másikban pedig már a földön heverek tőle messze. Valami elpattan az agyamban, a harag most már teljes mértékben elborítja az elmémet és a estem magától kezd el cselekedni. Lassan és nyugodtan felállok, majd elindulok a rohanó lány után, de motyogok valamit, amit magam sem értek. - Phasmatos Incendia - emlékszem rá, hogy hallottam valahol, amikor a nagyi bezárkózott a szobájába. De most, hogy kimondtam ezeket a szavakat a lány előtt egy hatalmas tűzfal emelkedett, amelyet se átugrani, s megkerülni nem lehetett, olyan volt mint egy áthatolhatatlan akadály. Majd nekiiramodok és csak a lány mögött állok meg pár lépésre, de kezdek lenyugodni.. Két kezem közé fogom a fejem és megrázom, ez nem én vagyok! Nem én vagyok! nem én csináltam! Az őrület kerülget, nem tudom hogy mi miért történik, hogy hogyan történnek. Magyarázat kell, ha nem mond már senki sem semmit nekem, akkor az elmém felmondja a szolgálatot. - Magyarázd el.. - hangom egyre kétségbe esettebb, egyszerűen nem tudok mire gondolni, csakhogy a nagyinak igaza volt és nem kezdett el leépülni az agya. Létezik a természetfeletti, de hogy én is az vagyok.. egyszerűen nem tudom elhinni. Miféle szörnyeteg lehetek? Milyen szörnyszülött vagyok? Mi vagyok én? Nevezhetem még magam embernek? - kérlek. Mond el mi folyik itt, hogy mi vagyok én? Én nem vagyok ilyen, ez nem én vagyok! - nem tudom, hogy percek alatt hogy jutottam el idáig. Amikor még elindultam nem voltam ennyire kétségbe esve, nem voltam ennyire megtört és tudatlan. Minél több időt töltök itt el, annál több dolog mond ellent a józan észnek.. Az emberek nem képesek ilyen falakat létrehozni, főleg nem ilyen milyen nyelven beszélve... Ma minden megváltozik, mától fogva az eddigi életem véget ért.. A régi Keith is meghal, hogy egy új.. egy ismeretlen vegye át a helyét.
A gyomromban percek alatt nő egy csomó, és szorul össze teljesen, de nem az éhségtől. Fura mód félelem kap el a cím láttán, ami a tulajdon lakásom volt, vagyis lakásunk, mert ott éltünk Chriest-el. Nem volt egy hodály, de kettőnknek épp elég. És egy idegen férfi jelenleg nekem szegezi a telefonját, rajta a címemmel, amit persze, hogy nem jelez a telefon. tettem róla, hogy ne jelezzen ki semmi. Nem vagyok hülye, a múltam fényében inkább védem magunkat, mint teszem ki mindkettőnket valami féltékeny csajnak vagy a múltam sötét foltjainak. -Én pedig megmondtam, hogy keressen mást!-sziszegem fogaim között, mikor szinte nekem esik, de egy nagy mázlija van, hogy nem tervezek nagyobb jelenetet rendezi. Nem akartam tudni, hogy ki ő, nem érdekelt, hogy minek van itt. Semmi sem érdekelt, egyszerűen el akartam tűnni. De már túl késő volt sarkon fordulni és elmenni. Tudom, hogy szemem megvillan és látja ő is de nem érdekel. Látom, hogy rajta is megváltozik valami és a tér hirtelen kiürül, a lámpaburák pedig ezer szilánkra törve zuhannak a földre, hála a bennük lévő égők robbanásának. Nagyot nyelek, ahogy közelebb jön hozzám, és érzem, hogy tenyerem bizseregni kezd. A furcsa érzés, ami eddig is bennem ült, most még jobban eluralkodik rajtam és ahogy eléri az agyam a tudat, hogy bármikor nekem eshet, mikor nevem is kimondja, teszek egy lépést hátra. A vér... a látomások.. pont, mint Hays-nél volt nekem. Nagyot nyelek ismét, és megrázom fejem, értetlenül vizsgálva a dühödt arcot. A papíron lévő cím és ez elég okot ad rá, hogy felvegyem a nyúlcipőt, amihez amúgy is túl makacs lennék, így inkább megállok a hátrálásban és hagyom, hogy erőm véremben pezsegve megmutassa magát és a földre lökjem egy energiahullámmal, míg rohanni nem kezdek a főtéren keresztül a lakásom felé, ahol nem bánthat senki. -Ez csak egy rossz álom...-próbálom győzködni magam mindhiába, mintha a lábaim csődöt mondanának, egész testemben remegve űzött vadként próbálok menekülni. Érthetetlen a rám törő félelem, mégis, most először elhiszem, hogy törékeny vagyok, s ezt az érzést nem tudom figyelmen kívül hagyni.-Csak menj tovább...-sziszegem magamnak, a lépteim szaporázva, de ez is hatástalannak bizonyul. Tudom, hogy ez nem egy álom, de egy megelevenedő rémálomnak elég. És még csak nem is tudom, értem, hogy miért én, miért most, miért így...egyáltalán kicsoda ő? És miért engem keres, hisz nem is ismer...és milyen látomásokról beszél...? Megrázva fejem, próbálom gondolataim kitisztítani, és egy dologra koncentrálni, de nem igazán megy...
Hátnem tudom elképzelni, hogy ebben a városban egyetlen normális ember sem él. Teljesen felhúznak itt az emberek, esküszöm már ezerszer megbántam, hogy eljöttem ide. Nem kellene itt lennem, most nyomnám a második műszakomat a kórházban és életeket mentenék, erre itt délibábokat kergetek és próbálok segítséget találni a furcsa jelenségekhez, de inkább agytúrkászhoz kéne mennem. Talán hatásosabb lenne, mint ez a nagy és híres boszorkány, akit keresek. Szerintem a nagyi kezdett kicsit leépülni agyilag, nem léteznek boszorkányok és farkasok sem, nincsen természetfeletti és a múltkorira is van ésszerű válasz. Az égőben átmeneti többlet keletkezett, melynek következtében a fém túlságosan felmelegedett és ennek hatására az izzóban lévő gázok össze összpontosultak az égő közepére, s mikor elmúlt a többlet ez gáz elszabadult és kisebb robbanást idézet elő. Igen ez lehet a válasz arra, amit tudni akarok, nem pedig valami badarság. Azt hittem abból nem lesz baj, ha valakit teljesen kedvesen és aranyosan leszólítok az utcán. De erre ez a lány nem kicsit reagál, hogy is fejezzem ki magam.. tirpák módon. Nem tudom, hogy mire gondolhat, de nem is érdekel, legszívesebben elküldeném melegebb éghajlatra, de mégsem tehetem meg, hisz én szólítottam le az utcán, hogy segítsen nekem. Felemelem a tök átlagos telefonomat és felé mutatom, a kijelzőjén pedig az áll: "A keresett cím nem található". - Nem jelzi ki a címet. - próbálok nyugodt maradni, de nem tudok ellenállni a dühnek, csak átcsap rajtam, mint a villám. Míg a nagyi élt ez sokkal jobb volt, sose éreztem még ennyire azt, hogy egy villanyoszlopot is kitudnék tépni a földből. Majd rátesz egy lapáttal azzal, hogy azt mondja, keressek mást, aki segít nekem. Mi a fasz van ezekkel az emberekkel? Miért nem lehet segíteni, miért kell ilyen bunkónak lenni? Nem tettem ellene semmit sem, nem voltam bunkó, lenéző még csak beképzelt sem. - Én az Ön segítségét kértem! - próbálom visszafogni a haragom, de nem sok sikerrel és még a mellettünk lévő lámpák is elkezdenek pislákolni, de.. ezt sem értem, mi történik itt? A nagyi meg komolyan mondom bekaphatja, már tudom mit mondott utoljára. "Hatalmas erő lakozik benned, de elfog szabadulni.. Keresd meg ezt a lányt, ő segíteni fog és nem a kedvesség,hanem a vér miatt." De arra már rájöttem, hogy az ő címe van a papíron, nem így reagálna, ha nem ő lenne az.. Egyáltalán nem féltem attól, amit láttam, pont ezt mesélte nekem a nagyi is, hogy a farkasok így alakulnak át. De már én sem tudtam visszafogni a haragom, éreztem hogy átjár valami furcsa energia, hogy hamarosan robbanni fogok, mintha egy bomba lenne. Vettem egy mély levegőt, de mikor kifújtam az összes égő, ami a villanyoszlopokon elhelyezkedő lámpákban volt, felrobbant. Mintha egy ösztön súgta volna, hogy mit kell tennem, csak tettem egy lépést, majd még egyet előre és megvilágosodtam, mikor a lány előtt voltam.. Tudom ki ő, láttam őt a látomásaimban. - Magyarázd el nekem, hogy hogyan köt össze minket a vér és miért vannak veled kapcsolatban látomásaim, Leslie. - felőlem aztán átalakulhat bármivé, széttéphet, akkor is tudni akarok mindent és ő a kulcs, ő tud nekem elmagyarázni mindent, ha akarja, ha nem.. el fog mindent mesélni nekem, amit tudni akarok!
Elszabadultam egy kicsit, hisz muszáj volt munkát találnom, és mivel az interjú nem ment rosszul, tápláltam némi reményt, hogy ilyen egyszerűen mehetett a dolog. Tulajdonképpen még az is fura volt, hogy egyáltalán úgy sétáltam végig a városon, ahogy. A motorom nélkül elveszettnek éreztem magam, viszont mivel a távolság nem volt nagy, így nem éreztem a kényszert, hogy a benzint pazaroljam, plusz a kora nyári időnek hála, még jó meleg is volt. Az ujjamon lévő gyűrűvel továbbra sem tudtam megbarátkozni, de bárhogy is igyekeztem volna tagadni, a mosolyom mindent elárult arról, hogyan is érzem magam. Sosem voltam ennyire kivirult, és még csak azt se mondanám, hogy a romantika, meg a csöpögés híve voltam, de az életet most úgy élveztem, ahogy még sosem. A kirakatokat nézegetve is érzem, hogy valaki figyel és ahogy elsétálok mellette, elmondhatatlanul fura érzés kap el. Megrázom a fejem és tovább megyek, és nem is foglalkoznék az érzéssel, ha nem szólítana le. Az arcomon ülő mosoly elhalványul, és helyére furcsa bizonytalanság szökik. Ebben a városban senki sem lehet elég óvatos, sőt. Épp ellenkezőleg. Hála pár történésnek én meg aztán még egy dühös vámpírtól is félhetek, aki féltékeny, mellékesen pedig a helyi királyság egyik tagjának vagy éppen rabjának vagyok a féltestvére. Ennél az élet aligha lehet jobb. Megrázom a fejem, és visszarántom magam a hirtelen jövő gyanakvásból egy segítőkész lánnyá, ami sosem voltam, így meglehetősen furcsa hangnemben sikerül kifejeznem magam, és talán a barátságosnál kissé alulmaradóbb reakcióban részesítem a férfit. Először végigmérem, hozzám képest egy kiöltözött ficsúr volt, és a nyelvemre kellett harapnom, hogy ne mondjam ki az első gondolatom, végül mégis kimondtam. -az okostelefon csodákra képes. Gondolom lapul egy az öltönyzsebében.-biccentek, mígnem a papírra nem terelem a tekintetem, amin a cím van, és a zavarodottság azonnal kiül az arcomra. Mi a fene ez? E mellé nem mellékesen az érzés is párosult, hogy olyan, mint én. Ez pedig aztán már még jobban nem tetszett.-Keressen mást, akit segít.-kerülöm ki egyszerűen, és szorítom magamhoz a táskám, s mielőtt meggondolatlanságot tennék, továbbindulok. A cím az enyém volt és nem kicsit lepett meg, s talán pont ezért nem teszek féket a nyelvemre, s visszafordulva felé, olyan hévvel szegezem neki a kérdést, hogy magam is meglepődöm.-Bárki is adta magának ezt a címet, és bármire is kell, tűnjön el, mielőtt még baja esne.-éreztem a dühöm kiteljesedését, és szemem, mely mindig kéken ragyogott, most egész sötétté változott, majd zöldes-kékké, ahogy farkasom formájában nem tudom kontrollálni a dühöm. hiába, pár Telihold kimaradt mostanában. És érzem, hogy olyan mint én. De fogalmam sincs, hogy mi mást érzek még, de azt biztos, hogy itt valami nem stimmel. Nagyon nem.
Nagyon furcsa ez az időszak, ott volt az az eset a bárban azzal a fickóval, csak akkor érkeztem meg és már letámadtak, azt kell hogy mondjam ez a város kicsit sem barátságos. Egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy nem kellett volna idejönnöm. De mondjuk az még jobban bosszant, hogy mi történt még aznap este a bárban, mintha valami erő elszabadult volna, vagyis.. olyan érés volt, mintha én csináltam volna. De az kizárt, nincs nekem varázserőm vagy kezdek megbolondulni. Nem tudom, talán ideje lenne elmenni arra a címre, amit a nagyi adott nekem a halála előtt. beszélnem kell ezzel a 150éves nővel, ő állítólag minden kérdésemre választ tudna adni, még arra is, amit még fel sem tettem. Nem hiszek az ilyen marhaságokba, de ki tudja, főleg azok után amit láttam. Egyik este például egy férfit láttam, aki egy nő nyakát szívta.. igen, szerintem ez történt, nem pedig épp a vérét itta, vámpírok nem léteznek és nincs természetfeletti sem a világon, csak az agyunk meséli be ezeket a hülyeségeket. Elképzelésem sincs róla, hogy mi vár rám azon a címen, de ideje lenne elindulnom, még mielőtt ez a határozottságom alábbhagy és el sem megyek. Sietek ahogyan csak tudok, de két nagy problémába ütközöm, amit nem tudok megoldani: 1. GPS nem mutatja, hova kell menni, 2. elvesztem a város közepén. Az biztos, hogy most én innen el nem mozdulok, kell keresnem valakit, aki hajlandó lesz útbaigazítani engem.. Azonban még mindenki idegen itt számomra, kihez merjek odamenni és megkérni, hogy segítsen nekem? Lehet jobb lesz, ha itt fogok állni , míg meg nem halok. Nem fogok én senkit sem zaklatni, inkább csak csendben meghalok és eltűnök a világról.. Na jó, nem hagyom az optimista felfogásom ennyire előtörjön, szóval próbáljunk szerencsét, vajon kit válasszak ki? Az a lány ott túl magas, az ott hátrébb nem szimpatikus, ott a padon meg olyan.. csendes gyilkos feje van, tehát marad a mosolygós barna hajú lány, aki épp most jön erre. Bár még nem találtam ki, hogy hogyan szólítsam le az utcáról, hisz lássuk be ez nem lenne épp ideális: "Szia. Ne haragudj. Ugyebár a nagyi meghalt és halálakor kezembe nyomott egy címet, valami híres boszi van rajta, aki tudja előre a fel nem tett kérdéseimre a választ, véletlen nem tudod, hogy merre lakik?" Ugye, hogy nem lenne meggyőz? De most túl sokat álldogáltam itt, így már elsétált mellettem, utána kell mennem, ha nem akarom, hogy csak úgy eltűnjön. - Szia, tudnál nekem segíteni? - kérdezem tőle kedvesen, mikor megállok előtte. Remélem, hogy nem olyan, mint amilyen én vagyok. Ilyenkor én csak simán elküldöm az idegeneket a fenébe, hogy hagyjanak magamra. De még mielőtt válaszolhatna odatartom felé a címet. - Új vagyok a városban és nem tudom megtalálni ezt a házat, tudod merre van? - vajon segíteni fog?
Music | Béna kezdés, de lesz ez még jobb majd | Clothes
Magam sem tudom, hogy miért vagyok itt. Talán csak jól esik egy egész kicsit kibeszélni magamból az életem egyes részleteit. Bár nem tudom, hogy ez ér-e bármit is, vagy van-e haszna. Igazából nem hiszem, maximum a mai estémre jó időtöltés, de ennyi... Ha már ennyire kíváncsi, valamelyest segíthetek neki és persze meg is kell róla bizonyosodnom, hogy azok a képek tényleg nem kerülnek majd olyan helyre, ahol nem kellene lenniük, vagy nem terjeszti el azokat a dolgokat, amiket látott. Persze jó eséllyel őrültnek néznék, de akkor is... nem szeretek mások után takarítani. - Ez csak tapasztalat. Te túlságosan optimista vagy, vedd úgy, hogy kell, hogy legyen egy ellenpólusod, aki nagyon nem az. - nem igazán tudom én már meglátni a dolgokban, az életben a jót, a napos oldalt mondhatni. Nem is tudom, hogyan lehetne ezen változtatni. Persze csodás lenne hirtelen változtatni, más életet élni, de erre nem látok esélyt. Ez az egész bűbáj... ha még meg is oldanám, ott van az átok. Nem igazán lehet az életemnek jó vége, hiszen élővel nem köthetem össze, akkor pedig végeredményében értelmetlen. - Igen, igazad van, megtehetném és fogalmam sincs, hogy eddig miért nem tettem meg, de tudjuk mindketten, hogy ez csak időleges, amíg kérdéseid vannak, amikre válaszolni is akarok. - nekem akar segíteni, erre nem is reagálok. Szándékosan persze, hiszen mit érnék el vele? Nem tudom, hogy mit tudna tenni értem, épp ő. Ezzel nem csak lebecsülöm, de nem tudtam megoldani az engem körbevevő varázslatok titkát, akkor ő aki még csak nem is ismeri ezt a világot hogyan tudná? Ha viszont nem lehetséges, akkor mitől legyen hirtelen jó kedvem és legyek boldog, amit annyira vár? Nem, nem hiszek benne, hogy rajtam lehet segíteni. - Változik... de ez csak egy este Bastian, ezt te is tudod igaz? - egy este és kész, hiszen miért lenne több? Maradok, ha akarja, maradhatok még talán egy keveset, de ennyi, többnek egyszerűen nincs értelme és nem is akarok. - Jól van. - sóhajtok egyet végül és visszaülök az eredeti helyemre. - Kérdezhetsz, de ne akarj megváltoztatni olyasmit, amit nem lehet, amit nem értesz... amit tudom, hogy nem lehet megváltoztatni rendben? - mert úgy se tehet semmit és amíg ezt nem fogadja el, addig nem lesz semmi se jobb, vagy rosszabb, addig ez marad a helyzet, ami most és kész, hogy végül elmegyek. Ha akarja válaszolok kérdésekre, akár még magamról is, de ne várja, hogy pozitívabban gondoljak a jövőmre, mert az nagyjából lehetetlen.
Abban igaza van, hogy totál nem tudom felmérni, hogy mi is történt az életében. Rengeteg filmet láttam, volt köztük vámpíros is, meg mindenféle természetfeletti, úgyhogy ezekből, meg a saját elképzelésemből rakom össze, hogy mi lehet a gondja az élettel. Ha találkozunk még, hátha egyszer megnyílik annyira, hogy ne csak gépies válaszokkal szolgáljon, hanem fel is tárja, hogy miért ilyen szomorú mindig. Addig kénytelen vagyok a vagdalkozására, az elutasító viselkedére hagyatkozni, és már annak is örülni, hogy legalább eljött velem, hogy hajlandó szűk szavúan válaszolni amennyire tőle telik. Nem mondom ezt első randinak, hiszen úgy tűnik én nem is tudnám megfogni, de még ha így is lenne, nem vagyok türelmetlen, csak megvan az a sajátos stílusom, ami azt hiszem enyhén iritálja, viszont ennek ellenére beszél hozzám, és beavat amibe tud. - Ez nem igaz. Nem szögezheted le ennyire. Lehet, hogy hosszú az életed, és sok mindent láttál, de azt nem tudod, hogy mi vár még rád. Mindenesetre megértem, hogy ha úgy érzed, hogy túl sokat csalódtál, és nem akarsz kockáztatni, de azért nem mondhatod ezt így ki. – Rázom a fejemet, a tekintetemben továbbra is ott az a fiatalos tűz, hogy élvezem a társaságát, és korántsem azért, mert valami sztorit látok benne. Azon már túl vagyunk. Valóban érdekel, hogy ilyen különleges lány, de hogy pontosan mit is akarok tőle, azt nem tudom. Megfejteni a talányt, hogy mitől olyan szomorú. Igen, meglehet, hogy túl szeleburdi vagyok, de engem úgy neveltek a szüleim, hogy legyünk jó fejek másokkal, főleg ha rászorul a segítségre. Ebben még az sem gátol meg, hogy Serah szinte ellök magától. - Most vitakozhatnánk azon, hogy ki mit veszített el, elhiszem, hogy neked volt a durvább. Igen, engem még támogattak is. És le kell becsülni, hogy netán én meg most neked akarok segíteni? Csak mert szaros kis fiatalnak gondolsz? Ennyivel azért nem rázol le. Jó, ha belenyúlsz a fejembe, biztosan, de az tudod hogy nem fair. – Nevetem el magamat, ha kell, akkor én varázslat nélkül is győzködöm, játszom az idegeivel, mert tudom, hogy valami ilyesmivel talán azon az úton tartsam, hogy még egy nagyon minimálisat élni akarjon. - Én nem is akarlak meggyőzni. Ez nem egy tárgyalás. Különben meg látod máris nem monoton. Valami máris változott. Az ilyenekért talán megéri úgy gondolni, hogy változik. – Hagyom magamtól elvenni a gépet, ha így nem, akkor nem. Viszont azt nem engedném, hogy ilyen gyorsan lelépjen. Nem ülök mellé, csak a konyhapult felé mutatok. – Ne tedd kérlek, nem az a lényeg, hogy faggatozzak. Szeretnék még veled maradni. Ha gondolod, összedobok egy finom vacsit is, vagy.. rendelhetünk. Nem kell több kérdésre válaszolnod, vagy kérdezhetsz te engem. – Igenis szeretném vele megismertetni, hogy milyen is egy átlagos este, ahol nem nyomasztja semmi. Kérdés, hogy ebbe vajon belemegy?
Biztosan jót mosolyognék rajta, ha tudnám, hogy mik járnak az eszében, hogy szerinte csak azért akarok meghalni, mert unatkozom. Természetesen erről szó sincs. Nem unatkozom, belefáradtam már az életbe, a folyamatos küzdelembe, ami már túlságosan régóta tart. Vannak, akik hosszú életre vágynak, de olyan ember is létezik, mint én, aki inkább vágyna egy rövid, de teljes életre, mint arra, ami jutott neki. Ettől, ami nekem van szeretnék megszabadulni és ha tehetném, akkor meg is tenném, de sajnos képtelen vagyok rá. Próbáltam már, kikezdeni veszélyes alakokkal, próbáltam már bántani olyanokat, akik erősebbek nálam, de nem voltak képesek megölni, mert a mágia nem engedi. Amíg Oliverhez van kötve az életem, addig nem halhatok meg, csak az a kérdés, hogy őt is meg kell-e ölnöm ahhoz, hogy az én életem fonalat végleg elszakadjon, vagy van más út is? A nagyobb kérdés pedig az, hogy akarok-e más utat keresni, vagy örülnék neki, ha magammal ránthatnám, mert már így is túl sok rosszat vitt véghez ebben a nyomorult életben. - Előre? Ez nem ilyen egyszerű, rám már nem vár semmi sem. - sóhajtva rázom meg a fejemet és nem tudom, hogy ebben hogyan tudná megváltoztatni a véleményemet. Mégis hogyan nézzek előre és mit lássak ott? Az átok nem engedne nekem boldog életet és ez tény, akkor pedig miért küzdjek azért, hogy bármit is elérjek. A múltamat úgy se tudom kitörölni, örökké kísért és bár most őt végül megmentettem, de épp elegeknek ártottam már és ezzel ő egyáltalán nincs tisztában. Ki tudja, talán az, hogy életben vagyok még mindig pont hogy vezeklés számomra, de meddig kell még tartania? - Oh Bastian... hidd el egészen más dolog anyagi javakat elveszíteni, mint ennél sokkal fontosabbat, egy részt magadból, vagy azokat, akik fontosak neked. Elhiszem, hogy történtek veled rossz dolgok, de... ahogy mondtad voltak melletted olyanok, akiknek fontos vagy támasznak, és így máris szebbnek tűnik még a rossz is. - még egy halvány, afféle beletörődő mosolyt is kap. Tényleg így van igaza van, ha van aki segít, akkor mindent könnyebb elviselni, de nekem nem volt. Anyám meghalt, a nagymamám is és onnantól nem. Nem volt családom, nem volt senki, már nagyon régóta, csak a magány és a néha-néha mellém csapódó kapcsolatok, de ők se voltak meg soha sem sokáig... mert nem is akartam. - Nem érted és pont amiért nem érted nem tudod megérteni az indokaimat sem. Azt gondolod, hogy meg tudsz győzni arról, hogy maradjak egy olyan életben, ami a végtelenségig tart... monoton és nem változik? - nemet intek a fejemmel, amikor arra kér, hogy álljak fel. Nem fogok neki pózolni, nem vagyok modell és kedvem sincs hozzá, akár fel teszi a képeket valahová, akár nem. Egyébként is tudtommal a többit se tehetné fel sehová sem, hiszen nem adtam rá engedélyt és vannak személyiségi jogok is a világban. Ha nagyon fel akar húzni persze felállok, de úgyis leülök újra, vagy elveszem tőle a gépet és leteszem az asztalra. - Ha nincs más kérdésed, akkor távozom. - jelentem ki végül határozottan. Nem akarok itt játszani vele, úgy tenni, mintha fotózna. Lehetséges, hogy ő képes bármin és bármikor mosolyogni, de én nem ilyen vagyok és nekem ez nem megy. Ha nem fogja el, hát nem fogadja el, ez már nem az én gondom.
Nem látok bele a fejébe, de ha magamból indulok ki, arra mernék gyanakodni, hogy ha igazán le akart volna rázni, akkor ott hagy meghalni, vagy csak valami boszorkányos trükkel eléri, hogy ne tudjak róla. Biztosan megvannak a megfelelő eszközei, és valóban játsza a megbántott, magabiztosan keserű boszorkányt, de tudom, biztosan tudom, hogy valahol legyezgeti a hiúságát, hogy nem tud lekoptatni, és hogy ennyire érdeklődöm iránta. És ahogyan látja a lakásomból, nem csak valami szenzációt látok benne, nem lehet akárki, aki iránt csak úgy koslatnék, mert természetfeletti. Az ő külseje, kisugárzása, és jelleme is kellett ahhoz, hogy ennyire ne tudjak leszakadni róla. Eddig is azt mutattam, hogy nem félek tőle. Miért is tenném? Az ember a mának kell, hogy éljek, amit most megtapasztalhat. Nem vagyok az a menekülős alkat, hogy mindenáron mentsem az irhámat. Ha ma vége lett volna mindennek, akkor úgy lennék vele, hogy akkor ennyi volt, de legalább megtudtam, amit akartam. Ez talán vakmerőség, sőt, életigenlés annak ellenére, hogy gyorsan utolérhet a vég, ha nem vigyázok. Viszont rá akarom picit erőltetni az akaratomat, és úgy tűnik, hogy sikerül, mert beszél magáról, még ha keserűen is, de ebből úgy veszem, hogy igenis egyedül van, hiányzik neki a társaság. Unatkozik, és már nincsen miért, kiért élnie. - Igazad van, a múlt sok mindent megváltoztathat. De.. lehet ez még máshogy is. Előre is lehet nézni. – Igen, ez is közhely, de nem kell feltétlenül belesüppedni a keserűségbe. Van amelyik egér elmerül a tejben, és megfullad. A másik meg addig kapálózik, hogy vajat köpül maga alatt, és kijut rajta. Lehet, hogy ha Serah sokat dolgozik rajta, én lehetek a vaj? Végülis jó úton van, itt van már nálam, határozottan jó kezdet! Nem vártam tőle azt, hogy az első bor után máris jobb kedvvel látja a világot, akkor elég hiteltelen lenne mindaz, amit képvisel. Viszont az, hogy bele tud nézni a tükörbe, amit tartok elé a szavaimmal, és a fotókkal, azt jelzi, hogy ez valami segélykérés is egyben. És én voltam az, aki rátalált, felfigyelt rá. - Oh, csak azért, mert mosolygok? Csak azért, mert most rendezettnek látod az életemet? Valójában nagyon is szerető emberek vettek körül, és ez a kulcs. Nyolc éve volt egy akkora földrengés Kaliforniában, ahol laktunk. Igaz, nem halt meg senki a családból, de mindenünk odalett. A ház darabjaira hullott, az összes vagyonunk benne volt egy épitkezést követően. Az apám viszont erős ember, mindent elkezdtünk előlről. Nem volt ruhánk, és nagyjából semmi megtakarított pénzünk, mégis összetartottunk, pedig a biztosító nem fizetett, mert nem abban a kategóriában voltunk, mint kellett volna. Tudod ilyenkor is össze lehetne omlani. De nem, erőt adhat, ha valaki ott van mellettünk, és azt mondja, hogy kelj fel Serah! Szedd össze magadat! – Ezt most szó szerint értem, és mindez csak egy rövid részlet volt a megpróbáltatásaimból. Igaz, nem láttam olyan szörnyűségeket, mint amiket vélhetően ő, de azért mindenkinek megvan a maga keresztje. És ezek nem összehasonlíthatóak. - Dehogynem. De nem ugyanez vár rád. Mindig valami más. Mert erről szól az élet. Az enyém rövidebben, a tiéd hosszabban. Nem mondhatod, hogy nem votl egyetlen jó pillanatod sem. Tudom, hogy képes vagy mosolyogni. És nem azért, mert naív vagyok, vagy csak a jót látom. Az élet szívás, de azért kell élned, mert van, akinek számítasz, vagy lesz, akinek számítani fogsz. Szerinted olyan könnyen lemondanék egy sztoriról? Érted megtettem, mert sajnállak. Ez nem szánakozás, azért angyal nem vagyok. De igenis felfigyelhetünk valakire, aki érdekel, akinek mi tudunk adni. Úgyhogy ne attól tedd függővé, hogy meghalnál, hogy megteheted-e, hanem úgy akarj élni, hogy nem kötöd semmihez. Mellesleg nem is értem, miért nem tudsz meghalni, de ezt most ne firtassuk. Na és most állj fel! Nem teszem fel sehova ezeket a képeket. – Vigyorgok rá, és ha kivettem a kezéből a poharat, akkor felállok, és felsegítem őt is. Elveszem az asztalról a gépemet, és anélkül, hogy memóriakártyát dugnék belé, a lányra tartom, és kattintok. – Tessék pózolni. Csípőre a kezeket, és szegd fel az álladat. – Újabb kattintás, és most bátorítóan a lányra pillantok.
Talán igaza van, talán ha csak egy kis ideig is nem is zavar annyira, hogy ilyen nagyon nem hajlandó békén hagyni. Talán mégis csak érdekesnek gondolom, hogy ennyire érdeklődik irántam. Az a sok fotó, az a naiv és kíváncsi tekintet... szó se róla valahol tényleg magával ragadó, még ha könnyebb is lenne elzavarni véglegesen, hogy békén hagyjon végre. Mégis valahogy a lelkesedése hatással van rám és egyelőre még nem menne, pedig bármikor eltudnék tűnni a szeme elől úgy, hogy ne is nagyon találjon rám újra, ha én nem akarnám. - Antiegoista? - erre azért kissé felszökik a szemöldököm, főleg az indítás után, amivel majdhogynem ki akart indítani. Igazság szerint ez még valahol tetszett is, nem az az ijedős fajta. Nem fél tőlem, pedig adtam rá okot, ahogyan mondtam akár ki is törölhetnék mindent a fejéből, ha akarnék vagy falhoz vághatnám, mint a többi pasast és azzal ütném ki elvéve a képeket, a fényképezőgépét, akármit, de még sem teszem. Valahogy tetszik ez a pimaszság, amire a legtöbben nem vetemednének. Vakmerő annyi szent nagyon is és valahogy ez az előnyének számít. - Ha olyan életed lett volna, mint nekem akkor te sem lenné ilyen, elhiheted nekem. - jegyzem meg végül visszafogottabb hangon, mint eddig a beszélgetéseink során szinte bármit. Hát szó se róla tényleg nem tudja, hogy miken mentem át és miért akarok magamnak más életet, de talán megérti, hogy így vagyok vele, ha egy kicsit megismer és ha már annyira erőlteti a dolgot, akkor kaphat legalább néhány infot rólam. Akkor talán lesz, amit megért és talán nagyobb eséllyel hagy majd békét nekem. - Ne haragudj, de ha rád nézek nehéz elképzelnem, hogy olyan sok megpróbáltatás ért már az életben. - ahhoz túlságosan vidám. Persze értem én, hogy emberként is érthették már rossz dolgok, de mégis csak nehéz elhinni, hogy olyan szintűek, mint amik mondjuk engem. Persze én is próbáltam kezdetben a nehézségeket áthidalni, próbáltam megoldani, megtörni a bűbájt, de nem sikerült és az ember idővel egyszerűen feladja, mint ahogyan én is és szeretnék már túl lenni az egészen, végre tovább lépni és magam mögött hagyni mindent. - mindenből... az életből. Több, mint hétszáz éve élek már. Ez egyszerűen túl sok idő. Túl sok mindent láttam és éltem meg, túl sokakat láttam meghalni és nem vár rám más csak ugyanez újra és újra... Szerinted ebbe nem fáradhat bele valaki? Meg szeretnék pihenni, teljes életem úgy se lehet soha, akkor... minek folytassam? - na igen ez a nagy kérdés, hogy miért éljek egyáltalán? Csak hát a legnagyobb gond itt az, hogy még csak meghalni sem tudok. Nem rajtam múlik. Ha így lenne már nem élnék. Próbáltam már, de képtelen vagyok végezni magammal és még az sem megy, hogy mást hergeljek fel annyira, hogy meg tudjon ölni. Talán Oliver képes lenne rá, de ő van annyira kegyetlen, hogy csak azért se tenné meg, mert én ezt akarom, pedig lássuk be én nem vétettem neki soha. Segítettem neki a családommal együtt, ő még sem hajlandó viszonozni a szívességet, mert fél, hogy netán rá is hatással lenne a halálom.
Ha nagyon akarná, el tudná érni, hogy lekopjak róla, de van egy olyan érzésem, hogy azért nem akarja ezt teljes szívből. Olyan szomorú a tekintete, mint az öngyilkosjelölteké, akik még egy utolsó mentsvárat keresnek és mindez segélykiáltás. Azért remélem, hogy nem akar meghalni, mert azt azért nem hagynám. Nem kötődöm még hozzá túlzottan, csak pár hete leskelődök utána, de igenis bánnám, hogy ha mondjuk elcsapná a vonat, vagy ilyesmi, mert rendes lánynak tűnik. Lányként kezelem, noha elmondása szerint több száz éves boszorkány, de ezt úgysem fogom mantrázni magamnak, hogy az öreganyám lehetne. Különben is, ha ilyen fiatalnak néz ki, akkor teljesen mindegy, hogy amúgy mennyi háborút látott. Vagy pont az lenne a bibi, hogy elege van abból, hogy régóta él, és sok rosszat látott? Nem is tudom. Azért mégsem kéne csak úgy feladni, lásd itt vagyok most neki én, mindig lehet szebb a holnap. Nem vagyok én romantikus alkat, hogy ilyesmit meséljek be neki, de azt kéne elfogadnia, hogy az ilyen hosszú itt töltöt idővel még kezdhet is valamit. Nem tudom, hogy az örökkévalóság adatott meg neki, vagy csak pár száz év, de biztosan nem a rossz oldalát kell nézni. Bólogatok, valóban nem tudom, hogy miért ilyen keserű, de talán ezért vagyunk itt. Nem csak borozgatni, vagy a képeimet nézegetni, hanem megbeszéljük a lelki zűrjeit, mert azok vannak dögivel. Persze a hivatalos indok az, hogy én kérdezek erről az egész természetfelettiről, ő pedig válaszol, aztán talán lekopok, de egyrészt nem kopok le, másrészt a szomorúsága igenis jobban érdekel, mint a varázsereje, azt már láttam, és jó, elég nagy szám volt, de arról még beszélhetünk később is. - Te nem hallod magad Serah! Ezt nevezed hatalomnak, hogy kitörölsz valamit a fejemből? Vagy hogy embereket dobálsz a falnak? Nem az a hatalom, hogy ha tudsz uralkodni az érzéseiden? Nekem nincsen ilyen erőm, és biztosan úgy gondolod, hogy itt a tojáshéj a seggemen, de nem kell állandóan lenézni. Te meg mindenkit alulértékelsz, magadat is beleértve. Te... antiegoista! – Az eleje kicsit veszekedős a hangvételnek, de a vége már azért mosolygósabb. Nem fogok kitérni az esetleges konfrontáció ellen, hiszen ha le akar nullázni úgyis megteszi, igazán bántani meg nem akar, hiszen akkor felesleges munkát végzett a megmentésemmel. Szeretnék valahogy segíteni, de nem azért, mert segített, hiszen magamnak köszönhettem ami történt, de az igenis rossz dolog, hogy ennyire maga alatt van. A félmosolyát azért viszonzom, naívnak azért nem gondolom magamat. - Talán. Azért emberi léptékkel is érhetik rossz dolgok az embert, és azon is túl lehet lenni. Engem nem érdekel hogy milyen veszteségek érnek, tűröm a pofonokat, és előbb-utóbb vége lesz. – Odakoccintom az övéhez a boromat, és sármos kék szemeimmel picit hunyorítok, jelezve, hogy úgysem állok le a nyaggatással, akár el is mondhatja. És végül belekezd, már ez is valami. Meghökkenve hallgatom, hát tényleg belehibáztam. Azért nyelek a vámpír szó hallatán, hát ez egyre jobb. - Uh.. én meg azt hittem valami szerelmi csalódás. Legalább azt kipipáltuk. De... miért akarsz meghalni Serah? Miből lett eleged? – Kortyolgatok inkább a borból, mert azért engem is elnémít egy kicsit ez a mentalitás. Más búskomornak lenne, meg vágyni a halálra. Ezt még nekem is fel kell dolgoznom.
Még sosem volt szerencsém ahhoz, hogy egy ilyen gyönyörű farkas csak úgy a semmiből azt érezze, hogy kötődik hozzám. Főleg, hogy még egyszer sem találkoztam vele. Ó, egek arra én emlékeznék, ha így lett volna. Nem felejtenék el egy ilyen gyönyörű teremtést ez egyszer már biztos. De mégis valahogy olyan értelmetlennek tűnik a magyarázata, hogy miért követett mégsem látom rajta, hogy hazudna, de sosem lehet tudni, hogy kitől várhatjuk a hátbatámadás kellemességét. Megtévesztő lehet a gyönyörű külső. Sőt a legkeményebb fegyverek egy gyönyörű külső mögött rejtőzik. - Ha ki is akarnék állni értünk nem hiszem, hogy nekem kellene a szószólónak lennem. Megvan a maguk királynője, aki intézi az ügyeiket. Olyan vezető kell tudod, akire felnéznek és nem megvetik. - Bármennyire is szeretném azt mondani, hogy a puszta jólelkűségükből követnének engem ez egyáltalán nem igaz. Maximum azért lennének hajlandóak mögém állni, hogy hátba szúrjanak, avagy még ott van a lehetőség is, hogy megfélemlíteném őket. De hosszútávon nem mondhatnám ezt működő opciónak. Így pedig felesleges megpróbálkozni ezzel. Hagyjuk meg ezt a lehetséges vészesetekre. - Gyönyörű és még okos is. Ez határozottan tetszik. - Elismerem, hogy igaza van. Mert bármi is legyen ez az érthetetlen kötődése azt hiszem valamilyen szinten kihasználható lenne a számomra, ha úgy akarom. Legalábbis szeretném azt gondolni, hogy erről lenne szó. De, ha pedig idővel átfordulna valami negatívummá, akkor azt szeretném tudni. Na, meg persze elsősorban azt, hogy mégis milyen előnyöket rejteget magában az egész helyzet. - Akkor talán jobb lenne, ha ennek a helyzetnek a lehető leghamarabb a végére járnánk. - Nem szeretem azt, hogy boszorkányokra vagyok utalva és kétlem, hogy Miss Emerson örülne még egy újabb látogatásnak a részemről. Szerintem ennek a kinyomozására egy pótboszorkány is elég lesz. Ha pedig mégsem, akkor végső esetben megint csak ugyanazon az ajtón fogok kopogtatni segítségért. Milyen ramaty érzés, amikor most ténylegesen magamnak kérném.
Kezdőlap
|| 
| 