Nem akartam elmesélni neki mindezt, nem akartam kimondani egyetlen szót sem, de kénytelen voltam. Minden akaratomat próbáltam arra fordítani, hogy ne beszéljek, de testem akaratom ellenére cselekedett. Már tudom, hogy miért nem szeretik, ha megigéznek valakit, hogy milyen érzés olyan dolgokat tenni, melyeket nem szeretnénk. Vajon Sean és Kirian bácsikám is ugyanezt élték meg? Mélyen belül jelen voltak a sok szörnyű tett elkövetésekor és próbáltak küzdeni, hogy újra az övék legyen az irányítás?.. - Egy barát sosem igézi meg a barátját. - mondom neki szúrós pillantással. Bárcsak megittam volna a verbénás italt és akkor most nem lennék ilyen helyzetben. Nem tudom, hogy mire akar kilyukadni ezzel a dumával, hogy éppen mit akar elérni, de tényleg bármit megtehet most velem.. nem mondhatok semmi rosszat, nem tehetek semmi olyat, amivel mérgessé teszem, mert bármelyik pillanatban robbanhat és az senkinek sem lenne jó. Csak felvonom a szemöldökömet kérdőn és úgy pillantok rá. - Nem értelek.. - mondom neki halkan és valóban így van, nem értem ezt az egész kialakult szituációt. Nem értem a hirtelen nagy érdeklődését, hogy tudni akarta a titkomat, hogy most ilyeneket mond nekem. - Én most is boldog vagyok.. nincs nekem semmire se szükségem. - mondom neki, majd szerzek egy szalvétát és a sebemre nyomom. Remélem, hogy a vér szaga nem fogja megéheztetni és nem fog nekem rontani.. ha nem tudja kezelni az éhségét, akkor könnyen meghallhatok.. hogyan tudnék elmenekülni? Talán, ha tovább söprök és elindulok az ajtó felé szép lassan? Hisz azt nem mondta, hogy nem léphetek ki azon az ajtón.. így szép lassan el is kezdek arra felé közeledni.
Megbűvölt tekintettel hallgattam végig mindazt, amit mondott. Látszott a szempárom mely mögött valami sátáni lappangott, hogy mennyire élvezem mindazt amit mond. Alighanem én magam is átélem, amikor a nő szinte agyon nem veri a férfit. Látom mindazt, hogy a szilánkok belefúródnak a férfi bőre alá és a nő egyre véresebb és véresebb lesz. A nő, aki ránézésre épp olyan, mint egy szürke kisegér... Akit valami gátol. Valami fájdalmas, melynek örökkön örökké a rabja fog maradni. Gátolja, és nem engedi azt tenni amit akar. Ez a nő egyszerűen megbűvöl és... lenyűgöz mindazzal, amit mond. Hiába próbálkozik, miszerint úgy őrizze féltett titkát önmagában mint egy lakatra zárt láda, nos; A féltve őrzött titkát önnön maga fedte fel most pont nekem. - Ó, Camille! Te szürke kisegér...! - Szólok hozzá kedvesen ahogy felhúzom magamhoz gyengéden, s ezt követően érzékien érintem meg arcát mindkét tenyeremmel; oly lágyan, hogy szinte aligha érek hozzá. - Köszönöm, hogy megosztottad velem azt, amit már oly rég óta őriztél magadban. Bátor vagy! - Suttogom magunk közé halkan, teljesen őszintén kifejezve magamat iránta. - De ne aggódj. A titkod amit elnyomtál, nálam teljesen fedett marad továbbra is. - Tettem hozzá azonnal, mielőtt megrémülne a tényektől. Miért is árulnám el bárkinek is, hogy a nő, aki mindenkiben a jót kutatja valójában ő maga is csak egy kontrollált szörnyeteg? Hamarosan Ő maga lesz az, aki felfedi ki is valójában. Nem kellek én aztán már oda. -Hisz a barátod vagyok. - Igézően néztem újra tekintetébe, melyben az előbb nyers, őszinte élvezetet láttam a visszatekintő múlt iránt. Én azonban a manipuláció, a megtévesztés, a bűnök megkoronázatlan királya vagyok. Én leszek az, aki megmutatja ennek a nőnek az igazi énjét, hogy lásson és ne csak nézzen. Rá fog jönni, hogy ki Ő valójában. S többé nem kell elfednie valós önmagát. Látni fogja. - Tudok rólad mindent, Kedvesem. Sokkal többet, mint te azt gondolhatnád. Ismerlek mindennél jobban. De nem azt, ami most vagy. Téged nem ismerlek. - Én csak a szörnyet ismerem benne. Ő érdekel engem. - Segíteni fogok neked. Végre nem kell magadban tartani azt, amit el kellett fojtanod. Csak csináld azt, amit mondok és nem fog téged baj érni. Megegyeztünk? - Minden igézés nélkül érintem meg két karját gyengéden miközben újra manipulációval telt tekintetemet vésem az övébe, hogy lássa mit akarok elérni az Ő érdekében. - Boldog lehetsz, Camille. A boldogságot ajánlom neked. Azt, amire mindig is vágytál. - Nem kell többé jóként viselkednie. Hisz mi rosszabb annál, hogy elnyomod az igazi, való éned? Ez az ő döntése. Tudom, hogy akarni fogja az ajánlatomat.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Jún. 21, 2017 8:26 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
youarebegood;
To Kol Mikaelson
●●
Kevés
●●
Music
Tanultam ezt, tudom mit kell tenni vagy mit nem kell tenni, hogy az ilyen embereket ne szórakoztassam. Újabb gúnyos megnevezésemre egyáltalán nem reagálok nem is akarok, az csak az ő szórakoztatására és ezt én nem szeretném. Próbálom megfejteni, hogy mit kereshet itt, miért épp ezt a bárt választotta, de élek itt már annyi ideje, hogy tudjam nincsenek véletlenek. Terve van és erre nekem is rá kell jönnöm, de ami leginkább aggaszt, hogy voltam olyan felelőtlen és meggondolatlan, hogy verbénás karkötőmet nem vettem fel és még nem is ittam egyetlen cseppet sem. Csak nézem a maga után hagyott törött üvegeket, nem fognak maguktól elmászni a szemetesbe és ő sem fog eltakarítani maga után, aztán éppen ezt mondja ki. Talán már a gondolatolvasás is a képességei közé tartozik? Mindegy. - Mily meglepetés.. - már éppen megforgatnám a szememet, de inkább nem teszem semmilyen meggondolatlan dolgot. Ügyelnem kell minden egyes tettemre és kimondott szavamra, nem tudhatom, hogy mikor és mire képes elborulni. Nem szeretném saját szememmel megtapasztalni, hogy milyen az ő fajta tombolás, azaz igazi tombolás. - Jelenleg nem te vagy a főnököm. - felelem neki a sürgetésre, azonban tudom, hogy igaza van. Fel kell takarítanom, mielőtt még valaki meglátná a romokat, melyeket ő hagyott maga után. Aztán jön az a kellemetlen pillanat, mikor belerohan a magánszférámba és a falnál találom magamat. Próbálom eltaszítani magamtól, de ez elég nehézkesen megy. Végül ő maga megy arrébb és már éppen indulok egy seprűért és lapátért, amikor két kezét az arcomra helyezi és megigéz.. Vajon mit fog kérni vagy csináltatni velem? Mit rejthet a sötét elméje?.. Kérdésemre nem sokkal később már választ is kapok, nem.. nem kérheti ezt. Küzdök minden egyes idegszálammal, azon vagyok, hogy ellenálljak a kényszernek, mely cselekedésre ösztönöz. Próbálok ellenállni a megigézésnek, próbálom nem elmondani neki, hogy mit rejtegetek évek alatt.. Tudom, hogy ezt a csatát nem nyerhetem meg, ő fog nyerni én pedig elmondok neki mindent. - Harmadéves voltam, igazából nem is érdekelt a pszichológia, csak barátnőm miatt jelentkeztem erre. Neki volt egy barátja.. - felelem, miközben a másik kérésének is eleget téve takarítani kezdem az üvegszilánkokat ügyelve, hogy ne sértsem meg magam. - Szép pár voltak, azonban megverte a barátnőmet és ő nem merte feljelenteni őt, mert félt a sráctól.. - folytatom a takarítást, miközben beszélek. - Csak gyűlt bennem a harag, hetek teltek el, mikor végül találkoztam vele és épp egy lányt próbált felszedni. Agyamat elöntötte a harag és felkaptam a hozzám eső sörösüveget, melyet végül a fején törtem össze és ütni kezdtem, egészen addig ütöttem, míg le nem szedtek le. - tudom, hogy ekkora élvezetet nyújt neki, tudom, hogy tetszeni fog neki, amit hall és még fog. - Nem akartam leállni, tetszett az érzés és élveztem, amit tettem.. ezért is vettem onnantól komolyan a pszichológiát. - pillantok rá és végül csak sikerül megvágnom a kezemet. Remek, már csak ez hiányzott..
- Élő fogamzásgátló... - újabb gúnyos nevezővel illettem, midőn aztán el is eresztettem őt nem túl finoman. Hátrébb léptem, s tekintetemet körbefuttattam a helyiségen, és megállapítom, hogy kezd kellemetlen lenni ez a romos környezet. Pedig kevés művemre mondom, hogy nyomasztó. Némi vérrel talán elnyerné a tetszésemet, de ez így egyelőre nagyon nem tetszik nekem. És az sem, hogy nem egy szórakoztató egyéniség. Túlságosan is untat már. De vajon vámpírként is ennyire uncsi lenne? Hm... Kol, te egy zseni vagy! Az új ötlettel karöltve végül mély levegőt fújtam ki tüdőm járataiból, és mint egy bájos kiscica, nos, nekidörgölőzöm a mellettem lévő falnak, és megtámasztom magam azon zsebre vágott kezekkel. Illetlen, de most jól esik. Különben is mikor is érdekelt engem az illem? Hah! - Különben meg eszem ágában sincs takarítani magam után! - Jegyzem meg némi fáziskéséssel, erőteljes felháborodással az élen. Komolyan; nem azért csináltam, hogy majd jóhiszeműen megtáltosodva aztán eltakarítsak magam után. Nem az már úgy nem biznisz! Különben sem teljesen készakarva volt, merthogy csak abban az egy pohárban akartam kárt tenni, amit a hanyag pincér nem vitt a helyére. Megbocsájthatatlan! - Én a te helyedben azonban nagyon is ráállnék a dologra, hogy fölszedjem a szilánkokat. A vendégkönyv nagyon nem alkotna rólad túl jó véleményt, ha nem teszed meg. Tikk-takk, Cami! Ketyeg az idő! - Ördögi vigyor kerekedik ki arcomon, oly sejtelmes, hogy szinte aligha tudom leplezni az én kis gonosz szándékomat. Különben is nézzük a jó oldalát; vámpírként kevésbé lesz talán uncsi, s nem utolsó sorban véget ér rövidke kis emberi élete; cserében az örök élet elébe néz. Hátránya talán az, hogy végignézheti, hogy miként hullnak el megmaradt szerettei. Szenvedhet, s láthatja majd saját szemeivel, hogy hogyan dől romokba mindaz, amiben annyira hitt. Kis naiv kislány. - Amúgy... - rántottam egyet mindkét vállamon, s ellököm magamat a faltól. Mielőtt még nekiállt volna a dolgoknak, óvatosan újra odaléptem hozzá, s arcára helyeztem két tenyerem, hogy még véletlenül se húzza el a tekintetét. - Azt szeretném, hogy mesélj a legféltettebb titkaidról! Mi az, amit annyira titkolsz? - Pupilláim kitágultak teljesen, míg megigéztem őt. Kár, hogy kihagyta a verbénás teáját reggel. - Addig ha gondolod, akár szedheted is fel a szilánkokat. Én hallgatlak akárcsak egy jó barát!- Kacsintottam rá sejtelmesen, s bár hangnememből is hallatszott, hogy az irónia óriási nagy. Mi barátok? Viccnek is rossz! Csak vágd meg magad, Cami! Csak egy kicsit!
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Május 28, 2017 2:40 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
youarebegood;
To Kol Mikaelson
●●
Kevés
●●
Music
Ennyi év alatt igazán rájöhettem volna, hogy New Orleans nem az a hely, ahol nem történik semmi sem és az ember élet békésen. Mindig történik valami, mindig lesz valami, ami megzavarja a békét és fejére állít mindent. Gondolataimban elmerülve pakolgattam és élveztem a kis magányt, mely végre megadatott, amikor hangos csörömpölésre lettem figyelmes, így tehát mindenfajta félelmet leküzdve léptem ki a raktárból. Nem, egyáltalán nem hittem volna, hogy valaha is fogok vele találkozni, de az elképzelt találkozó sem itt zajlott. Semmi jót nem jelenthet az itt léte, hisz mindenki tudja, hogy mennyire nincsen jóban a családja nagyobb részével. Néha annyira jó lenne, ha naivitásunk valóra válna és átvenné a zord valóság helyét. Ha ez történne most, akkor minden ép állapotban a helyén lenne és mosolyogva csevegnénk egymással egy ital mellett, azonban a valóság ennek szöges ellentéte. Nem volt még szerencsém vele találkozni, így tehát nem is tudom, hogy mire számíthatok, az azonban meglehetősen zavar, hogy verbénás karkötőm éppen nincs nálam. Végül megkérem, hogy fejezze be a rombolást, de ő csak felemeli a kezét, mintha nem tett volna semmit. Van egy olyan érzésem, hogy neki sincsenek egyáltalán gondjai az önbecsülésével, sőt. Átcsapott olyan természetfeletti mértékbe, mint a bátyánál, talán ez az egyetlen közös vonásuk lenne? Viselkedése azonban korához képest meglehetősen gyerekes és meggondolatlan, arról nem is beszélve, hogy milyen lekezelően beszél. A drámakirálynős megjegyzésére inkább nem kívánok reagálni semmit sem, szőke nős viccesre pedig csak felvonom a szemöldökömet. - Milyen kár. - talán tisztán kiérződik hangomból a szarkazmus, talán nem. A félelem mások fantáziáját és magabiztosságát csak növeli, jelen esetben próbálok nyugodt és megfontolt maradni, de amint megjelenik előttem és ujját az ajkaimra helyezi. Nem, nem tudom mit kéne tennem ilyen helyzetekben, csak várok, ez a legjobb, amit most tehetek. - Nincs szükségem a segítségedre, hacsak nem segítenél eltakarítani magad után. - mondom neki és nem sokkal később már a fal előtt találom magamat. Nem, egyáltalán nem tetszik az események alakulása és próbálom elfojtani magamban a felszínre törni akaró pánikomat. - Ez nem egy Swinger klub Kol. - mondom neki, majd próbálom magamtól eltolni a mellkasánál fogva. Esélyt nem látok a sikerre, azonban nagyon reménykedem benne, hogy unalmasnak fog találni és itt fog hagyni. Az előző mondatomra visszatérve, talán kicsit meggondolatlan volt, de jelenleg a pánikomat ezzel tudom a leghatásosabban oldani.
Nem kellett túl sokat várnom, pedig már majdnem nekiálltam kirakózni az asztalon lévő szilánkokból. Őszintén szólva akkor egy pár hónapig itt ülnék az asztalnál, mire bármiféle alakot is összeraknék belőlük, merthogy porszemnyi nagyságú szilánkok hevernek szerteszét. Még az a mázli, hogy mielőtt én beléptem ide, megfordítottam a zárva vagyunk húzz el a náthába táblát, úgyhogy édes kettesben lehetek az egyetlen Camilleal. Hát nem zseniális?! Hát hogyne... Szörnyen visszhangzik az irónia. Léptek hangjaira hegyeztem ki füleimet, mire is aztán a hang forrása felé tekintek, és abban a pillanatban meglátok egy szőke kis buksit, ártatlan, naiv szellemmel az élen. Ó, Camille... A bátyám mit is rág te rajtad? Ő sohasem kedvelte az ártatlan falatokat, mint amilyen te magad vagy. Bolondok vagytok, de még mennyire (...) Parancsára azonnal felkaptam két kezemet, miszerint védjem magam, elvégre most csak kényelmesen és nyugodtan ültem az asztalnál, várván a kiszolgálást. Persze... jól tudtam, hogy mire gondolt. Az a helyzet, hogy még én sem így terveztem a dolgot, merthogy véééletlenül több kárt tettem, mint amennyit különben is szerettem volna. Az egészben az a bibi, hogy ez engem hol érdekel? Én csak hátradőlök, és kényelmesen nézem az én kis művemet! -Nyugalom, drámakirálynő! - Megráztam a fejemet egy fájdalmas szemforgatás közepette, s azzal a lendülettel álltam fel a széktől, hogy jobban szemügyre vehessem a szőkét. - Bah. Nem jut most eszembe egy szőke nős vicc sem. Fenébe! - Gúnyosan csaptam az asztalra csalódásomat imitálva, s végül csak egy bájos mosoly feszült arcomra. - Shhh! - Amint ezt kimondtam, szinte a pillanat tört egysége alatt jelenek meg előtte, szorosan húzódva hozzá, miként egyik mutatóujjamat az ajkaihoz szorítom, hogy fogja be a csipogóját. - Igazán rendes tőled, hogy azonnal felajánlottad a segítséged. Értékelem. De az igazság az, hogy én fogok neked segíteni. Mit szólsz hozzá? - Játékos arcmimikák húzódtak arcomra, miközben aztán óvatosan elvontam ujjamat ajkaitól. Ám hiába próbálna elhúzódni, nem tud; ugyanis a gyorsaságomnak köszönhetően a falnál kötöttünk ki, s ha ő hátrébb lépne csak egy nagyon minimálisat is, azonnal a fallal érintkezne.
Nem szeretem, amikor nekem kell megnyitnom a bárt, hisz nagyon korán kell hozzá kelni, azonban valamilyen szempontból pedig kedvező.. Ilyen korán az emberek még nem szoktak lerészegedni annyira, így elkerülhetőek azok a kellemetlen helyzetek, melyek gyakran kialakulnak. Talán lassan itt lenne az ideje, hogy elkezdjek praktizálni pszichológusként a friss diplomámmal, azonban még nem érzem magamban a kellő elhatározást, hogy megtegyem eme lépést. Olyan régóta dolgozok itt és a Mikaelsonok mellett másra már nem is lenne időm. De ha ez már így eszembe jutott, mi lehet Elijahval? A múltkori találkozónk nem éppen úgy sült el, ahogy én azt szerettem volna. Először meggyanúsított, hogy Vincent meggyilkolásával vádolom, utána pedig rám akart ijeszteni azzal, hogy ő egy igazi szörnyeteg és.. megmutatta a kevésbé kedves és jól szituált oldalát. Végül egy fél órával előbb értem be a munkahelyemre így elkezdtem kicsit pakolgatni a raktárba. Meglepő tud lenni, hogy milyen jó dolog tud lenni a monoton munka az agynak, ha egy kicsit túl sokat jár. Legalább míg az üvegeket pakolgatom nem kell gondolkodnom olyan dolgokon.. Ez egy férfi hang? De.. ez csörömpölés?! Lendületesen indulok el kifelé, bár nem tudom, hogy kit hívhat Harleen-nek.. Mikor végül a pulthoz érek Kol Mikaelsonnal találom szemben magam. Nem, nem igazán beszéltem még vele, sőt egyáltalán nem tudok róla semmit sem azon kívül, amit Elijah és Klaus mondott. Kol egy igen nehezen kezelhető ember, akit a bebörtönözés nem igazán ejtette gondolkodásba, inkább az ellenkező véglet felé sodorta őt. - Kérlek hagyd abba, Kol. - mondom neki, majd körbenézek. Gondolom a kezében lévő baseballütővel törte össze majdnem az összes üveget. Hát úgy érzem már nem igazán kell azon gondolkodnom, hogy maradjak-e pultos vagy legyek pszichológus. Ki leszek rúgva, azonban most egy ennél is nagyobb gondom is akad. Mit akarhat tőlem Kol Mikaelson? Mert kétlek, hogy egy üveg ital miatt jött ide, meg ha italt szeretett volna, akkor nem vitt volna végbe ekkora pusztítást ezen a helyen. - Segíthetek valamiben? - nézek a nem messze tőlem álló férfi szemébe.
-Harleen Quinzel! Mondd csak, hol van a bohócod? - Bestiális vigyor feszül arcomon, s akárcsak egy ragadozó, járok s térülök az asztalok között baseball ütőt ringatva a kezeimben. - Hoppá, az ott egy pohár?! - Szemeim felcsillannak, amikor meglátok egy nagyobbacska üvegpoharat az egyik asztalon, amit minden bizonnyal a hanyag pincér hagyhatott itt. Ilyen munkát! Ha most elvitte volna a helyére, hogy a mosogatóba kerüljön, akkor most nem történne az, amit most fogok tenni. Hah! Az ütőt erősebben megragadtam, s hátrahúztam, miközben nagy precízséggel mértem fel, hogy pontosan milyen pontban üthetném el, amivel biztosan nagyon jó célba érkezne aztán darabokban. Szemeimet összehúztam, és mikor megláttam a pult felett a polcokat amiknél a drágábbnál drágább italok voltak szinte azonnal elkezdett a vállamon ugrálni a gonosz kisördög mulatságában. Aztán a pillanat tört része alatt lendítettem egyet erőből az ütőn, mire azt a levegőben hagytam, hogy csodálva nézhessek a pohár után, ami legalább tíz üveget tört össze. Az a fránya pincér! Most miért kellett ezt itt hagynia A polcról csak ömlött a lötty, amik kiszabadultak a törött üvegekből. Óriási zaj továbbra is, és még pluszban újra leesik egy vodka onnét, mire már aztán rámutattam, hogy elég lesz. De hiába mutogatok én az üvegeknek. Azok nem fogják abbahagyni. Az ütőt leengedtem magam mellé, s tanakodva figyeltem tovább, hogy még mi fog itt összetörni. Úgy véltem, hogy most már megúszta a bár mínusz húsz üveggel, de ahogy megbillent a deszka, amiken a legtöbb üveg volt... Óriási csörömpölés. - Egy... Kettő.. Három... Hét...- számoltam az üvegeket sorra, ahogy estek le szinte kínzóan hangos zajt generálva e közben. - Mínusz harminc üveg. Ez pech.- Megráztam a fejemet zavartan, s mint egy bűntudatos kutya, azonnal szaladtam valamelyik asztalhoz, hogy helyet foglaljak és rendeljek egy italt. Na igen, lehet hiába kérek, mert nem fogok kapni. Talán az egész készletet most tettem tönkre. De egyelőre még hajnali ötöt írunk, szóval van tíz perce, hogy ideérjen a szöszi. Ugyanis ha a hegy nem megy Mohamedhez, hát Mohamed megy a hegyhez. Merthogy Nik ugyan az óta felszívódott újra, de attól még az élet nem állt meg, ugyanis itt vagyok én. És remélhetőleg kárt teszek az ő egyetlen kincsében. Haha!
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Május 02, 2017 2:37 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Sasha & Roger
We just now got the feeling that we're meeting for the first time
Nehéz a távolból? Hát találkozzunk. Már többször is fel akartam hozni a témát, de valahogy mindig beijedtem. Persze, bármivel megbirkózom, a legkeményebb helyzetekbe is a legtöbbször félelem nélkül ugrom bele, de egy nő randevúra hívásának gondolatától lefagy az agyam, és nem vagyok képes gyakorlatban alkalmazni azt, amit fejben már olyan jól elterveztem. Mindig ez van. Sashával is elvagyunk az üzenetekkel, miért rontsam ezt el azzal, hogy személyesen is megismer? Lehet, azonnal faképnél hagyna, ha találkoznánk, és megtudná, milyen vagyok valójában. Hogy milyen az az alak, akivel eddig csak telefonképernyőn át az SMS-ek során került közelebbi kapcsolatba. Legalább tudom, hogy jelenleg minden rendben van, és akármeddig beszélgethetünk ilyen formában. Így még a szavaimat is meg tudom válogatni, és véletlenül sem sértem meg, ahogy a volt nejemet számtalanszor sikerült, amikor szemtől szemben álltunk egymással. Mondjuk most, hogy az újabb kör whisky megérkezett, elgondolkodom, hogy talán még alaposabban meg kell válogatnom ebben az állapotomban, mit írok Sashának. Fogalmam sincs, mit kéne írnom most neki. Zűrös minden? Mégis micsoda? A vallatásra való hajlam az elmúlt pár évben beleitta magát a véráramomba, így piszkosul nehéz visszafognom magam, hogy ne kezdjem el kikérdezni őt a problémáiról. Nem akarok tolakodó lenni, egyszerűen csak félek, nagy a baj. Segíteni szeretnék. Újabb üzenet. Ezúttal rólam kérdez. Most már végképp nem tudom, mihez kezdjek. Megiszom az újabb pohár italomat, közben le merem fogadni, hogy jó pár perc eltelik. Mindenképp vissza akarok írni neki, de válságban vagyok, még az épkézláb gondolatok terén is. Végül a kezembe veszem a telefont, és lassan pötyögni kezdem a betűket, és csak alapos ellenőrzést követően küldöm el neki. - Jól ismersz, valóban nem szokásom. Munkahelyi és magánéleti gondok adódtak, és jelenleg nem tudom, az iváson kívül mi segíthetne. - Nem akartam önsajnálatba zuhanni, nem is sűrűn jutok el ilyen mély szintre ebben, de az alkohol többek közt el szokta érni, hogy idáig süllyedjek. Nem baj, holnap lesz mit megbánnom. - De elég belőlem. Sőt ha nem akarsz, ne is lelkizzünk. Történt veled valami vicces a héten? - Igen, teljesen komolyan kérdezem. Már így is lassan az asztal alá iszom magam a szerencsétlenségem miatt, látszólag neki sincs túl jó kedve, szóval erre csak az jelenthet megoldást, ha megnevettetjük a másikat. Ha majd meghallja az én sztorimat, biztos nagyot fog nevetni. Még ha én nem is láthatom, elérem, hogy legalább mosolyt csaljak az arcára. Mert le merem fogadni, hogy most ő sem vigyorog ezerrel.
Tudom én, hogy nem szép dolog csak úgy eltűnni, de ez van, ha az embernek sok a dolga és lássuk be elég sok elfoglaltsággal járt találni nagy küzdelmek árán egy vámpír, aztán persze még több teendő volt ezt az egészet megtanulni kezelni egyáltalán és még mindig bőven van teendőm és még mindig nem vagyok benne biztos, hogy menni is fog. Tudom, hogy én akartam ezt, de azért elég sok zavaró tényező van a helyzetben, teszem azt, hogy egyelőre még nincsen napfénygyűrűm, ami erősen akadályozza azt, hogy nappal menjek ki az utcára, aztán még minden új, a vérszomj és persze a hangok. Az is kész csoda, hogy be mertem jönni egy ilyen tömött helyre, ahol iszogatók vannak rajtam kívül még hozzá elég sokan. A rengeteg hang és illat csak úgy tolakszik be a fülembe és az orromba, mintha minden áron fel akarnának bujtani, hogy tegyek valamit, amit nem szabadna, amivel csak felhívom magamra egy rossz akaróm figyelmét, miközben tudom, hogy nagyon-nagyon óvatosnak kellene lennem. Meglep azért, hogy hamar jön vissza az üzenet, ezek szerint épp ráér ő is, bár fogalmam sincs, hogy jelenleg mi van vele, de nagyon remélem, hogy jól van. Nem szoktam senkinek sem megnyílni, ő a kivétel, bár még neki sem meséltem soha a betegségemről és arról sem, hogy miben sántikáltam az utóbbi hetekben, ami miatt eltűntem a térképről és még csak nem is írtam neki. - Ez nem olyasmi, de rendes tőled és egyébként is nehéz lenne a távolból, csak tudod most kissé zűrös minden. - gépelem és egy pillanattal a küldés gomb lenyomása előtt jön a következő üzenet is. Részeg... ha részeg akkor nála sem lehet minden a legnagyobb rendben. Vajon megint valami hasonló, amiket már olyan sokszor pedzegetett, hogy nem érzi teljesnek az életét, hogy valami többet vár, mást akar, mint ami most van. Végül is megértem, de mindig is mondtam neki, ha változtatni akar hát meg kell tennie, ahogyan én is utána mentem ennek a vámpír kérdésnek, bár erről nem beszéltem soha sem, azaz... elnézést nem írtam róla. - Mi történt? Te nem szoktál csak úgy miért ne alapon felönteni a garatra. - fejezem be végül az üzenetet és most már rányomok a küldés gombra. Az sem biztos, hogy válaszolni tud, ha részeg, a végén még félúton ledől az asztal alá, vagy ki tudja, hogy hol van, én meg csak aggódhatok. Pocsék egy érzés, hogy önző módon elhanyagoltam ezt az egészet. Persze tudom, hogy "csak" egy netes ismertségről van szó, tehát alapvetően nem komoly, de ő is sokszor meghallgatott, ahogyan én is őt és most rosszul érzem magamat, hogy az utóbbi időben eltűntem, csak a saját dolgaimmal foglalkoztam, vele pedig egyáltalán nem, pedig könnyen lehet hogy valami gyökeres változás állt be mondjuk családi fronton a feleségével... vagy ki tudja, mi történt.
We just now got the feeling that we're meeting for the first time
Az, hogy nehéz napom van, sőt nehéz időszakon megyek át, nem kifejezés. Az ex-nejem napok óta nem fogadja a hívásaimat, ma elmentem a házba, és mit látok? Minden ki van pakolva, az "eladó" tábla meg kitéve. Abba már beletörődtem, hogy Pamet nem szerzem vissza soha...sőt egy ideje már annyira nem is hiányzik, mint korábban. Viszont az, hogy egy árva szó nélkül fogta a lányunkat és elvitte? Na, ezt nem hagyom annyiban. Felkutatom, és garantáltan megmondom neki és az új dögunalmas fickójának, hogy menjenek a fenébe, aztán szépen közlöm, hogy jogom van a lányomhoz. Elvégre az én kislányom, basszus. Ha pedig ez nem lenne elég, belső átvilágítás van a CIA-nál, mert valami balfasz túl béna a nyomai elrejtésében, és kiderült, hogy áruló van köztünk. Ez valamilyen szinten ironikus, hiszen részben az a dolgunk, hogy eláruljunk embereket...néha saját magunkat is, de ebbe inkább nem megyek bele, mert már fáj a fejem a mély gondolatoknak hála. Ja, nem mellesleg az egyik gyanús egyén, akit ma kihallgattam, behúzott egyet. Persze azóta nem tud gépek nélkül lélegezni, de akkor is megéreztem. A lényeg, hogy muszáj kieresztenem a gőzt. Rohadtul elegem van úgy mindenből. Ezért is vagyok most itt. Innom kell. Sokat. Egész jól haladok, már hat üres whiskys pohárral szemezek. És mégsem érzek semmit. Ez elég kellemetlen. Hirtelen rezeg a mobilom. Próbálom kisilabizálni a küldő nevét, és amikor végre megszűnik a kettős látásom, elmosolyodom. Az üzenet olvasása közben pedig még inkább. Sasha. Jó pár hete nem adott életjelet. Már szinte hiányzott, hogy az üzeneteivel teljen meg a telefonom. Mondjuk az is igaz, hogy én is írhattam volna neki. De mégis mit kellett volna? Különben sem akartam, hogy azt higgye, hiányzik. Még ha így is van. Túl sokszor jut eszembe ahhoz képest, hogy sosem találkoztam vele. Az sms végigolvasása után hirtelen nem tudom, mit írjak vissza. Egy újabb adag whisky lehúzását követően a következőt pötyögöm be a telefonomba. - Szia. Ugyan, semmi gond. Nálam sem egyszerű a helyzet, de igyekszem megodlani. Viszont ugye tudod, hogy ha bámri kell, rám számíthatsz? Örülök, hogy azért eszedbe juttam. - Néhány nyelvöltős hangulatjel a végére, és már küldöm is. Úristen, remélem, nem nyomtam félre semmit félrészeg állapotban. Gyors visszaolvasás után legszívesebben a fejemet csapkodnám az asztalba, de még nem akarom, hogy kitessékeljenek a bárból. - Bocs, kicsit felöntöttem a...le sem tudom írni a szót. Szóval részeg vagyok. De írj, és igyekszem normálisan válaszolni mindenre. - Kb. tíz percig tartott, hogy ezt megírjam és elküldjem. De muszáj volt párszor átolvasnom, hogy ebben ne legyen hiba. Tudnia kell, hogy vele boldogan csevegek. Még úgy is, hogy jelenleg a piáláson jár inkább az eszem. Bár az is igaz, hogy mióta írt nekem, egy kicsivel jobbnak titulálom a napomat.
Attól tartok eltart majd egy ideig, amíg sikerül megszoknom ezt a rengeteg új zajt, amiket eddig nem hallottam. Az emberek szívverése, amiből tudom, hogy ott lüktet az ereikben a vér... Azt mondtam még az egész előtt Alecnek, hogy eszem ágában sincs embereket ölni, hiszen én magam is a lassú és fájdalmas halál elől menekültem annyira ebbe a mostani állapotba, ami bizonyára sokak szerint őrültség, hiszen nem sokan vállalnák önként, hogy ilyen kárhozott életet élnek a sötétbe taszítva. Nekem viszont nem volt más választásom, nem tehettem semmit sem azért, hogy túléljek, hiszen a gyógyszerek semmit sem értek és ezen nem változtathatott semmi. Csak így élhettem túl, még ha ez az életmód sem tökéletes, de legalább élet a maga módján, még ha egyelőre a fény is zavar és minden gondom van, ami csak lehet. Nappal ugyan már kimozdulhatok, de azt hiszem el fog tartani egy ideig, amíg élezni is tudom a napsütést. Nem csoda, ha még most is napszemüveg van rajtam, szinte már megszokásból, pedig hajnal van, odakint még épp csak kel a nap, szinte alig van fény, én pedig még idebent sem tolom fel a fejem tetejére, úgy valahogy kényelmesebbnek tűnik legalábbis a szememnek. És, hogy miért vagyok itt, miért mozdultam ki, amikor még biztosan rengeteg mindent meg kell tanulnom majd Alectől? Hát, mert... muszáj emberek közé mennem. Komolyan a végén még ott a házában kapok végső idegösszeomlást a folyamatos egyedüllét miatt és az egyikünknek se lenne jó. Nem mintha itt beszélgetésbe elegyednék bárkivel is, de legalább emberek vesznek körül, ha már dolgozni nem mehetek csak úgy vissza, legalábbis egyelőre biztosan nem, viszont talán... valaki mással beszélhetek egy kicsit, ha nem is úgy, ahogyan az ember beszélhet egy baráttal szemtől szembe, de legalább üzenetek formájában. Hetek óta nem hallattam magamról, azóta hogy belevetettem magamat a vámpírok felkutatásába. Érthető módon ez azért elég erőteljesen lefoglalt, most mégis előcsúsztatom a táskám mélyéről a laptopot, és felnyitom magam előtt miután rendeltem egy pohár whiskey-t jéggel. Régen sose szerettem az ilyesmit, de úgy fest tényleg sok minden változott és ha nem valami töményet iszom, kb. meg sem érzem, úgy pedig nincs sok értelme. Mondhatnám, hogy kidobott pénz, de valószínűleg a jövőben, ha belejöttem képes leszek gond nélkül megbabonázni bárkit, hogy fizesse az italomat. Ez... egész jól hangzik egyébként. Kedves Roger! - azzal a mozdulattal törlöm is vissza már ezt a két szót is. Nem jó, olyan komoly kezdés, tehetnék úgy is, mintha mi se történt volna, amúgy sem írt, hogy mi történt, hol vagyok, lehet hogy ő se ért rá, vagy amúgy se aggódott. Túlgondolkodom ezt már megint igaz? Szia! Bocs, hogy az utóbbi időben nem sikerült írnom, egy kissé összecsaptak a fejem felett a hullámok. Tudod sok a meló, meg... a többi zavaros ügy, mint általában. Veled mi a helyzet? Remélem azért jól vagy és alakulnak a dolgok jobb irányba, mint eddig. - rövid hezitálás után végül csak rányomok a küldés gombra. Végül is ez viszonylag egyszerű és laza, jó lesz, maradok ennél, meg hát mondjuk most már amúgy is mindegy, elküldtem úgyhogy nem igen javíthatom. Aztán csak bámulom a képernyőt. Lehetséges, hogy nem ér rá és vissza se ír most. Komolyan nem vagyok komplett, hogy most úgy érzem, hogy pár olvasott szó lenne az, ami segítene a kissé zavaros lelki világomon? Pedig ez nem az igazi, hiszen az is lehet, hogy hónapok óta egy kilencven éves bácsikával beszélgetek, vagy nénikével a világ dolgairól, az álmokról és minden másról... Sose tudhatod ki ül a másik oldalon nem igaz?
Valószínűleg én lepődtem meg a legjobban azon, hogy ennyire nyílt kártyákkal játszottam előtte. Az aggályok, amelyek elhagyták a számat, előtte még sosem testesültek meg szavak formájában, és mi több, még Damonnek sem mertem róluk beszélni. Ő boldog volt attól, hogy miénk lehet az örökkévalóság... de mi is történne, ha azt mondanám, hogy többet érne hatvan egyszerű év kettesben, mint egy család... gyerekekkel, megannyi szép emlékkel, mint ezer év minden nélkül? Mindig ott leszünk egymásnak, és már amim volt is több, mint amit sokan kívánni tudnának maguknak. De nem volt ugyanaz. Az álmok, amelyeket egykoron dédelgettem, köddé váltak, mikor belefulladtam a tóba. Minden, amit előtte a jövő kapcsán megálmodtam, ott maradt a vízben... majd szertefoszlott. Járhattam főiskolára, lehettem az évfolyam legjobbja is akár, nem volt már az enyém a lehetőség arra, amire én bíztattam magamat majdnem húsz éven keresztül, és amiben a szüleim is támogattak. Gyakran gondolkodtam el, mi lenne az életemmel, ha nem ismertem volna meg Stefant és Damont... ha nem szerettem volna bele első látásra az előttem ülő vámpírba, és nem hagytam volna, hogy aztán magához édesgessen Damon a sajátos világával. Annyira mások voltak, és a szeretet is más volt, amit kettejük iránt éreztem... szétosztottam a szívem egy részét közöttük. Stefan volt életem első igazi szerelme, és ez az érzés megmásíthatatlan, kiírthatatlan egy emberi szívből. És legyek bármilyen vámpír is, még nem felejtettem el ezeket. - Damonnak ehhez most nincs köze - ráztam meg a fejem, mikor arról beszélt, hogy a bátyja ültetett bogarat a fülembe. Igazából ez mindig is bennem motoszkált, csak sosem volt elég időm ezen gondolkodni. Látni mások boldogságát, emberi szerelmét... iriggyé tett. És féltékennyé. A szerelem olyan, amit átélhetsz emberként, de vámpírként is. Csak ami azok után jön egy kapcsolatban... együtt megöregedni... hibákat elkövetni... mintha nem lenne ugyanaz. Felemeltem a csészét, és lassan belekortyoltam. Addig sem néztem Stefan szemeibe, féltem, hogy mit is látnék abban a tekintetben. Ő mindig képes volt tükröt tartani elém. Ráébreszteni, ha rossz úton jártam, de ha végig akartam csinálni, hagyta, hogy megtegyem... most úgy tűnt, hogy esze ágában sem volt hagyni, hogy beleringassam magam valamibe, ami már csak álom. És álomnak is kellene maradnia. - Tudom... csoda. De ez a csoda ellent mond mindennek. Mindennek, amiben hittem... néha azt hiszem, ennél még a halál is jobb lett volna - vallottam be csendesen. Nem is tudom, ez honnan jött elő belőlem. Talán egy régi emlék kapcsán... mikor közölték velem, hogy a szüleim nem élték túl a balesetet. És hogy csoda, hogy én életben maradtam. Akkor jutott először eszembe az, hogy ez nem csoda. Milyen csoda az, ahol mások meghalnak? Azok, akiket a világon a legjobban szerettem, már nem voltak többé... egyszerűbb lett volna minden csoda nélkül meghalni. Talán ha megtörténik, nem került volna felesleges életekbe az, hogy engem védjenek olyanok, akiknek amúgy nem lett volna kötelességük megtenni. Arra azonban nem készültem fel, amit ezután közölt velem. Talán ha nem teszem le az imént a csészét, nemes egyszerűséggel kiejtem ujjaim közül a szavak hallatán. De ezt valószínűleg az arcomon is látta. - Ezzel azt akarod mondani, hogy ha... - nyeltem nagyot. - Ha lenne rá mód, hogy ismét ember legyek... hogy ha ez sikerülhetne... te nem hagynád? - kérdeztem kiszáradt torokkal. Talán túlzottan megdöbbentem. Damontől számítottam ilyesmire, nem Stefantól. Úgy éreztem, talán nem a legjobb ötlet volt kitaglalni, hogy... mit is gondoltam erről az egészről. Ők már több, mint száz éve voltak vámpírok. Én viszont... annyira idegennek éreztem magam ebben a világban. - Azt hittem, hogy... - hajtottam le a fejem, és beletúrtam a hajamba, hogy pár előrelógó hajtincset eltüntessek az arcomból. Muszáj volt valamire koncentrálnom, ami kicsit elvonta a figyelmemet magától a szituációtól. A férfi, akit annyira szerettem, akibe bizalmat fektettem... aki most itt ült előttem, életemben először teljesen lesokkolt. - Nem is tudom, mit hittem... hogy nem így fogsz erre reagálni.
Fogalmam sincs, minek kapcsoltam vissza. Hiába is, de elmémet teljesen megfertőzte az érzelemmentesség, s még így visszakapcsolva is képtelen vagyok jóra gondolni. Úgy néz ki, hogy végleg ezzé váltam, és hiába fogok én bármit is tenni, ez lettem. De igaz, ami igaz, egy ember nagyon sokat változik az elmúlt évek alatt. Szinte ironikus, hogy mikor visszatértem először ebbe a városba, mennyire más voltam, és most pedig mennyivel másabb lettem. De nem bánom. Sokkalta határozottabbnak érzem magamat, tehát úgy, hogy képes vagyok mások nélkül is meglenni. Silasnak köszönhetően most sem vagyok egyedül, tekintve, vagy is, talán mondhatni, hogy szövetségesek lettünk, ami nekem igen csak hasznos. Silas ismer minden varázslatot, ami nekem igen csak előnyössé válik, tekintve, hogy valamilyen úton-módon ő teljesíteni fogja minden kérésemet, noha ez oda-vissza dolog. Arról viszont ne feledkezzek meg, hogy visszakapcsoltam, tehát érzek, és érzem azt a fájdalmat szintúgy, ami voltaképp régen gyötör, és egyáltalán nem akar múlni. Mint egy velem születendő fájdalom, és csak az elmúlt évek csalódásai végett alakult ki teljesen. Persze, nem célom a sajnáltatás, annyira még nem süllyedtem teljesen el. Mindenesetre bosszantó, hogy itt van előttem az a nő, akit egykoron szerettem. Hogy most így van-e? Talán... habár a büszkeségem nem igazán hajlandó elismerni, tekintve, hogy mostanra én képtelen leszek érzelmekre. És ami ennél is bosszantóbb nem utolsó sorban pedig az, hogy valószínű elő fog kerülni szóban a bátyám, ami... Nos, abszolút nem érdekel. Már a puszta gondolatától is megtelik elmém valami töménnyel, ami dühvel és haraggal távozik, és valóigaz, hogy nem szeretnék semmi olyant tenni, ami most nem hiányozna. Kikapcsolt állapotban is éppen eleget tettem annak érdekében, hogy a kedélyeket felzavarjam, főleg Elenát, aki majdhogynem nekem köszönhette halálát. Most ugyan képtelen vagyok felfogni, de ha valóban végeztem volna vele, és visszakapcsoltam volna, akkor azt hogyan viseltem volna? Hiánya így is épp oly’ kínzó, nem hogy még úgy, ha halott lenne. Fájdalmamban akkor hagynám, hogy Damon végezzen velem. Annak úgy lett volna rendjén. Na de, Elena itt ül előttem teljes valósággal, szóval igazán nincs ok arra, hogy ilyesféle gondolatok járják meg agyam rejtett féltekét, nemde? - Gyerekkori álmok? – Ironikus mosoly jelenik meg arcomon, ahogyan tekintetemet aztán elfordítom, hogy gondolhassak néhány gondolatot. Ugye, ezt a családos dolgot ő sem gondolja komolyan? Ez csak egy rossz vicc. – Látom, Damon bogarat ültetett a füledbe. De, ne érts félre. – Fordítom aztán visszafelé tekintetemet, hogy aztán igéző szempárába nézhessek. Aztán a következő mondatai után valami úgy hirtelen megcsapott lélekben, még én magam is ledöbbentem, pedig aztán engem értek rengeteg meglepetések, és ennyire még egyen sem lepődtem meg. Pár pillanatig aztán meg sem szólalok. Méregzöld íriszeimet aztán leemelem az ő tekintetéről, és a járókelőket bámulom, akik nyugodtan haladnak el mellettünk. Mély levegőt veszek, aztán újra átgondolom, hogy erre mit is reagáljak. Saját gondolataimat is képtelen vagyok a helyükre tenni, tekintve, hogy nem tudom eldönteni, hogy ezt mire is véljem. Támogatnám –e? Ha Elena megtenné, biztos, hogy én magam ölném meg őt vámpírvérrel a szervezetében. Nem hagynám, hogy meghaljon! És valószínűleg ezt Damon sem hagyná, ha hagyná, akkor ő a világ legostobább szüleménye, akit valaha láttam. Ez persze feledteti velem a pillanat múló varázsát, aztán visszatérek teljesen lélekben a jelenbe. - Ez egy gyerekkori álom, Elena. – Szögezem le aztán megszólalva komolyan, kellő hangnemben. Persze, én nagyon is tudok erre megoldást, mármint... a gyógyír. Kihez is fűzhető a gyógyír fogalma, ha nem Silashoz? Qetsiyah készítette el egykoron, aminek minden bizonnyal Silas is tudta az összetételét, illetve annak módszerét. De nem, nem fogom megadni a megoldásnak a kulcsát neki. Halálába vezethetném akkor egyenesen, amit nem fogok csak úgy megtenni. - Ne akarj már régi álmokra támaszkodni. Örülj annak egyáltalán, hogy még életben vagy. Az is kész csoda. – Próbálom terelni a témát, mintha nem vettem volna komolyan szavait. De nem... nem fogok neki ebben segíteni, pedig megtehetném. Silas a szövetségesem, képes lenne elkészíteni nekem az elixírt, főleg akkor, ha azzal Elena egy idő után meg is halhatna. Talán még kikapcsolt állapotban sem kérném meg Silast rá. De abban már nem vagyok biztos... A gondolkozás, és az elmélkedés eléggé kiült arcomra, csak bámulok magam elé, megoldást keresve, és valóban rettegve, hogy Elena talán rájön, hogy Silassal jó kapcsolatot ápolok, ezáltal elérhetné ama vágyát. De nem. - Ha megteszed, te is tudod szerintem, hogy mit teszek utána. Lehet, hogy egy életre meggyűlölnél utána, de akkor sem fogom hagyni, hogy ez megtörténjen. Ha még is, tudom a dolgom. – Kötöm le a szavaimat, nyomatékosítva, meglökve pár oktávval, ezáltal komoly arccal nézve rá. Nem szórakozom. Egyáltalán nem szokásom.
Talán okkal vélekedtem mindig is máshogy a családról, mint ők. Mindketten annyira ellenségesen tudták kezelni azt, hogy testvérek, márpedig én... sosem tudtam azt elképzelni, hogy példának okáért nem lennék Jeremy mellett. De itt az egészbe közbeszólt valami. Valami, ami lerombolt kettejük között valamit, és ami már egyszer kettejük közé állt majdnem kétszáz éve. Akkor a hasonmásom intézte el, hogy Damon és Stefan egymással szembekerüljön, most pedig... akaratomon kívül mérgeztem meg én magam kettejük talán már rendbejövő kapcsolatát. De ez az egész annyira reménytelen volt. Elvégre... sosem lehetnek boldogok mindketten... talán igaza volt annak, aki azt mondta, hogy békén kellene hagynom mindkettejüket, mert csak mérget fecskendezek azokba a bizonyos vénákba, és megszakítom közöttük azt a vérséget, amelyre mindig is számítaniuk kellett volna. Hiába vélekednek így egymásról, tudtam nagyon jól, ha úgy hozza a sors, nem hagynák egymást meghalni. Legyen bárki a másik oldalon... mindig egyazon oldalon álltak, a jó oldalon. Néha mindannyian letévedünk arról a bizonyos ösvényről, de mindig visszatévedünk. Erre van szükségünk, néha meglátni azt, hogy mi van a másik világban, és elítélni azt, ha nem az, amire számítottunk. Elvégre sosem lehet egyoldalúan ítélkezni. Anélkül nem, hogy ne kóstolnánk bele a kísértésbe. Mint ahogyan én elítéltem Damont... egészen addig, míg meg nem értettem, mit miért is tesz. - Damon jól van - reagáltam csak ennyivel, habár nem kérdezte. A lényeg viszont ez volt, és ismertem mindkettőt annyira, hogy tudjam, igazából sosem mondanák ki azt egy ilyen helyzet kellős közepén, amit ténylegesen tudni akarnak. Márpedig utálhatják egymást bármennyire, nem fog örökké tartani. Egy újabb probléma, amit én okoztam. - Az egész helyzet annyira megváltozott - bukott ki belőlem hangosan elgondolkodva, és elmosolyodtam, miközben megjelent a pincér, én pedig egy kávét rendeltem. Míg Stefan is elmondta, hogy mit szeretne, elővettem a telefonomat a kabátom zsebéből. Szerencsére nem fogadott olvasatlan üzenet, habár tény, hogy állítólag a főiskolán vagyok, és nem egy távoli városban. - Sok hibát követtem el, Stefan, és... - köszörültem meg a torkomat. Elvégre mióta kettőnk kapcsolata megváltozott... az életünk is alapjaiban véve rendült meg. Már semmi nem volt ugyanaz, mint évekkel ezelőtt. - van valami, amit nem tudok kinek elmondani - hajtottam le a fejemet, és éreztem, hogyan szaporodik fel pár könnycsepp a szemeimbe. Nehéz volt erről beszélni, elvégre még Damon előtt sem fedtem fel a valódi érzéseimet. - Főleg nem Damonnek. Az utóbbi időben elgondolkodtam azon, hogy... sosem lesz családom többé. Úgy értem... Damon itt lesz. Itt lesztek ti, a barátaim. De az a család, amiről gyerekként álmodoztam, már nem fog megadatni. Nem vagyok képes megöregedni, és egy emberi életet leélni. Már csak... csak vámpír lehetek. - A hangom kicsit heves lett, de aztán egy nagy levegőt véve megráztam a fejemet. - Azt kívánom, bár lenne még egy gyógyír, hogy újra ember lehessek.
Érezted már azt az érzést, amikor úgy érzed, hogy nem tudod, hol a helyed? Amikor elrohan mindenki előled riadtan, mintha te magad lennél a vírus, amely megfertőzi őket? Kedves barátom, szerintem teljes mértékben tudjuk, hogy ezek milyen érzések. Tudni azt, hogy csak egy melléktermék vagy mindenki szemében, s olykor megjátsszák magukat, hogy fontos vagy nekik, holott nem így van. Egy senki vagy a szemükben, egy üres árny, amelyre áttekintenek utálva s röhögve. Mert ez vagy te, és ez vagyok én. Egy senki emberek szemében. A legrosszabb, mikor azon személynek nézel fénylő s ragyogó szempárába, akiért egykoron a világot adtad volna, legyőztél volna érte mindent, még a legyőzhetetlent is, kiért a csillagokat hoztad volna le, s nem csak azt, de még a fehérlő, ragyogó holdat is! De csak a szívedet adtad neki, megkérvén őt, hogy vigyázzon reá, de végül ő maga töri össze akkoron még boldogságtól dobbanó szívedet. S, egyszer csak leáll, megáll, nem akar tovább kitörni a boldogságtól, és már csak a bánat, a keserű kín hajtja tovább rozsdás szerkentyűit. Nem hibáztatom őt a történtekért. Ahhoz túlságosan szeretem a mai napig is, hogy bánjam mindazt, hogy már többé nem az enyém. Ő sokkal jobbat érdemel nálam, a bátyámat, aki önzetlenül szereti őt. Elenának Damonre van szüksége, és ezt a tőlem telhető formában igyekszem tisztelni. A szívem mélyén megöl a bánat, ami különben egykoron a féltékenység volt. Már nem féltékeny vagyok, hanem elhagyatott, mint egy üres ház, amely a koszos port lélegzi, és senki sincs, aki kitisztítsa, és újjáépítse, széppé tegye. Elena nagy beleéléssel érzi magát a barátomnak, de szerintem azt ő is érzi, hogy semmi sem lesz a régi. Egy régi pár, hogy barátként tekintsenek egymásra? Ugyan már... Nem tudom, hogy ő miként érez, de bennem még mindig ott akadt a tüske, ami csak akkor fúródna ki onnét, ha visszakapnám őt. Az viszont evidens, hogy nem fog megtörténni, talán csak álmomban, de még álmomban is csak álmodhatok arról, hogy talán újra a régi lesz minden. Vagy csak találni egy olyan világot, amelyet visszatekersz az életednek azon pillanatára, ahol boldog voltál. És az a pillanat újra végigjátszódik, akárcsak egy videó, amire újra s újra rákattintasz. De ilyen nem létezik. Nincs olyan világ, ahol boldog lehetsz. Csak ez a világ van, ahol a bánat mérgével kell kitartanod, hogy ne halj éhen. Csak ő miatta kapcsoltam vissza, hogy még utoljára szerelemmel tekintsek rá, s aztán pedig ha újonnan kikapcsolok, akkor már csak szilárd haragot érezzek iránta. Mert képtelen vagyok érzelmes maradni, ahhoz túl gyenge vagyok, hogy egyedül elfeledjem őt. Elfeledni.. talán ez a kulcsszó mindarra, hogy megbéküljek. De az elfeledés mindössze annyit jelent, hogy szó szerint. Még arról sem szabad tudnom, hogy ki az az Elena Gilbert. Régen már megéltem ezt, Silasnak köszönhetően, és akkor sokkalta felszabadultabb voltam. De ugyanakkor újra belészerettem akkor. Hihetetlen. Az ő iránta érzett szerelmem olyan, akárcsak egy labirintus. Nem tudok belőle kimászni, bármelyik utat is választom. Mert hiába is csöppen az életembe egy új nő, soha nem fogom őt olyannyira szeretni, mint Elenát. Nekem Elena marad szinte az első, s örök szerelmem... Csendes léptekkel mentem mellette, ahogyan belém karolt, és ekkor újabb képkockák peregtek le magam előtt. Amikor a kezét fogtam, és meghitten nevettünk. Boldogok voltunk. Boldog voltam. Mikor az üres asztalokhoz érkeztünk, karomat elvontam az övétől, és kihúzom neki a széket, ahová majd leül, csak hogy udvarias legyek. Mert én tisztelem őt. És szeretem őt, mai napig is. - Nem igazán. Csak ma érkeztem, mert tudtam, hogy te is itt leszel. Miattad jöttem el idáig, bár tudom, hogy ezt Mystic Fallsban is megtehettem volna, de szerettem volna, ha nem botlok bele a bátyámba. Most valahogyan a család fogalma számomra elhanyagolható, nem érdekel. Legkevésbé sem hiányzik. – Nem tagadom, és nem is sajnáltatásból mondom mindezeket. Hangnememből is sugárzott, hogy a legkevésbé sem vágyakozom Damon társaságáért. Mi ketten Damonnel két külön világok vagyunk. Ő túl komolytalan, és én sajnos nem tudok az ő gondolkozásmódjához felvenni az iramot. Hiába próbálkozik, hogy segítsen, de ő tett tönkre. Ő vette el tőlem az egyetlen vigaszom, és ezt nem tudom megbocsájtani neki. Ők boldogak, én pedig elvesztem. Fogalmam sincs, hogy milyen kérdést tegyek fel Elenának. Nincs gyomrom ahhoz, hogy a kapcsolatukról érdeklődjek, hiszen kétségtelen, hogy Damon is szóba esne. Arról nem beszélve, hogy hiába kapcsoltam vissza, de a természetem ugyanolyan heves.
Volt bennem némi félsz ettől az egésztől. Attól, hogy vajon hogyan fogom kezelni ezt az új helyzetet. Elvégre nem minden nap kapcsol ki életem egyik fő alkotóeleme, és nem is minden nap kapcsol vissza... amikor legutóbb találkoztunk, nagyon úgy tűnt, hogy semmi nem fogja meggyőzni arról, hogy kapcsoljon vissza. Márpedig... azt hiszem, meghasadt volna a szívem, ha sokáig kell azt látnom, hogy kínozza magát azzal a sok gyilkossággal, ami akkoriban még nem hatotta meg, de most már valószínűleg tele van vele az a bizonyos fal. Én ismertem őt... azt hiszem, még most is ismerem. És nem tudom, meddig fogja ezt elbírni egyedül. Talán elfogadja a segítségemet. Talán... ez csak egy vágyálom a részemről, hiszen elfogadnám a döntését. Egy döntést, amellyel azt mondja, hogy húzzak el az életéből, ha már Damont választottam, és ne legyen közöm hozzá. De ettől eltekintve is a barátom. Szeretem őt, mindig is szerettem, és ezt nem is leszek képes olyan könnyedén elfelejteni. Azt hiszem, hogy... ez így normális. És mellette kell lennem, ahogyan egy barát ezt tenné. Tenni is fogja, ha rólam van szó. És ha Damon nem embereli meg magát, hát majd én megemberelem őt is. Néha nagyobb szüksége lenne Stefanra, mint azt felvállalja. Makacs öszvér. Mind a kettő az. - Köszönöm - vettem át tőle a virágot egy apró mosollyal, bár félő volt, hogy ha így folytatom, elejtek majd egy könnycseppet. Nem voltam az a szentimentális fajta, csak emlékeztem még arra az érzésre, amit iránta éreztem, mikor először megláttam. A rejtélyessége még mindig itt van a levegőben, újra és újra magamba szívtam azt, és tudtam, hogy ennek az egésznek nem itt és nem most lesz vége. Tudtam, hogy nem fog elküldeni. Hogy nem fogja azt mondani, hogy nem kér többé belőlem... ahhoz vagyunk elég fontosak egymásnak. Végül megráztam a fejem, és az a kis mosoly eltűnt az arcomról, átvette helyette a határozottság, és az, hogy elvből nem értek vele egyet a bocsánatkérést illetően. - Stefan, ne! Ne kérj bocsánatot, kérlek - nyeltem nagyot, és közelebb léptem hozzá, hogy végigsimítsak a karján. - Veled kellett volna lennem. Mindannyiunknak egymással kellett volna lennie, törődnünk azzal, hogy mit érez a másik - hajtottam le a fejem. - Te ne haragudj rám. Nem akartalak cserben hagyni. És ha lehetőségem adódik rá, akkor nem is hagylak el még egyszer - próbálkoztam meg egy bizakodó mosollyal, habár tudtam, hogy ez semmin nem fog segíteni. Megannyiszor próbáltam már előre megfogalmazni, mit fogok neki mondani, ha úgy adódik... Mondhatni, pocsék barát vagyok... főleg az ő esetében. Tettem egy ígéretet... miszerint annak ellenére, hogy köztünk soha nem lesz már semmi, a barátja maradok, és bármikor hívhat, ha szüksége van valakire... talán pont rám. De ezt a dolgot általában csak én érvényesítem, pedig nem ő kért meg erre, hanem... éppen ellenkezőleg. Én őt. És tessék... máris kész az álszentség. - Gyere, meghívlak egy italra - karoltam bele, remélvén, hogy ezt nem bánja, majd megindultam a legközelebbi bár felé. Emlékeztem azokra a Grillben töltött délutánokra, a billiárdra, pár lehúzott italra... és tudtam, hogy talán még nem késő menteni a menthetőt. - Végig New Orleansban voltál? - próbáltam felvenni a beszélgetés fonalát, habár tudtam, hogy erre nem lenne nagy szükség. Nálunk a hallgatás is egy beszélgetés, talán mert midnig is képesek voltunk egymásra hangolódni.
Kezdőlap
|| - || 
redit
||