Felüdülés volt New York az átkozott New Orleans után. Egyébként magával a várossal nem volt soha problémám, jazz, alkohol, művészet, ezekért érdemes élni, de otthonomnak sosem éreztem. New York ellenben... egy menedék volt minden olyan vámpír számára, akinek gondjai voltak, szóval az összes vámpírnak. Már aki tudta kicsit is élvezni az életet. Imádtam itt tölteni az időmet, de arra tényleg álmaimban sem gondoltam volna, hogy épp Tatia Petrovába fogok belebotlani, erre azt hiszem egy a millióhoz esélyem volt. - Azt hiszem nagyon is élvezném, ha amolyan... minek is nevezik magukat? Eretnek. Ha eretnek volnék. De ahhoz elszívómágia kéne, ami elég beteg, ha engem kérdezel. Klassz, de megoldhatatlan. Ha vámpírrá változol, nem vagy többé kapcsolatban a természettel, ergo az eretnekek is épp olyan förmedvények, mint mi, vámpírok. Ellenben menőbbek, nem gondolod? - nevettem fel kissé keserűen, hiszen még mindig fájt, hogy újra elveszítettem a mágiát, a legfontosabbat, ami valaha is a birtokomban volt. Jobban nem akartam belemerülni, ámbár rengeteg varázskönyvet áttanulmányoztam, kísérleteztem újakkal, viszont az összes ugyanoda vezetett. Szomorú, de igaz tény; a vámpírok nem varázsolhatnak. Nagy sóhajt hallattam, követlenül azután, hogy kiittam a poharam tartalmát - újra. Az üveg felé nyúltam, hogy újratöltsek, s közben végigfuttattam agyamon a történéseket. Nem szívesen gondoltam rá, de Tatia előtt nem titkolóztam soha, akkor sem, ha a családi titkainkról volt szó. Ha valaki, hát ő biztosan nem kürtöli szét a szaftos pletykákat az ősi családról, mert már tapasztalta, milyen az, ha köze van hozzájuk. - Egy csúnya rontás következménye, amit Finn intézett. - vontam vállat egyszerűen, újabban szokásommá vált ez a mozdulat. Mindig ugyanaz történik, csak az események vége alakul másképp, nem lep meg már semmi, mindent elképesztő hanyagsággal veszek tudomásul. Vagy pedig ott a másik véglet, mikor hirtelen borul el az elmém, de azt az énem jelenleg hátrahagytam New Orleansban. Újabb korty, újabb sóhaj, egy mély pillantás a nő szemeibe. - Ez most más, Tatia. Nem olyan vérszomjról beszélek, amivel te, vagy a többi vámpír küzd egész életében. Elborul az elmém, mintha sötét köd lepné be, a szomjúságot pedig egy tucat vértasak sem csillapítja. Mintha én váltam volna Klaus kedvenc vérfüggőjévé. Rippernek nevezte, azt hiszem. Nincs önkontroll, csak a vágy az ölésre, a vérre, mert addig a pillanatig, csak addig a néhány pillanatig, amíg valaki vénáját tépem fel a fogaimmal, minden elcsendesül. Az indulatkezelési gondjaim pedig rosszabbak, mint előtte, nehéz elmagyarázni. - lehúztam azt a néhány korty italt is, ami még a poharamban pihent, mert az alkohol még mindig segített elnyomni a vámpirizmus kegyetlen hátulütőit. Egy gyenge mosollyal próbáltam meg enyhíteni szavaim komolyságát, de jól esett valakivel őszintén megosztani ezeket a dolgokat. Mással úgyse beszélhettem, nem mintha a lelkizésről lettem volna ismert, mégis, néha a legnagyobb szörnyeknek is szükségük van arra, hogy könnyítsenek a lelkükön. - Na álljunk meg egy szóra. Katherine ember lett? És... szerinted Elijah és Klaus tudnak erről? - Teljesen leesett az állam. Tudtam a gyógyírről, arról is, hogy Rebekah minden vágya volt, hogy megkaparintsa, annak ellenére, hogy Nik Elenának szánta egykor, hogy még több hibridet kreálhasson. Ez viszont új volt, s egyik fivérem szájából sem hallottam a gyógyír szót, persze ez akár azt is jelentheti, hogy eltitkolták előlem, vagy egyszerűen úgy vélték nem kell mindenről tudnom. Megszoktam már, Nik és Elijah szövetségéből általában mindannyian kimaradtunk. - És ha már a különös híreknél tartunk, belevaló csaj vagy. Kiverted a kis hasonmás fejéből a Salvatore bátyót? Mikor látogathatlak meg? - Azok után, hogy évekig mások életét kellett szemlélnem, ha akartam, ha nem, nem hittem volna, hogy bármiféle hír, ami más életéről szól, lázba tud hozni. Erre megjelenik Tatia és bedobja a bombát, ami egyenesen az arcomba robban. - Persze csak akkor megyek, ha biztosítasz afelől, hogy nem végzem újra holtan. - vágtam egy grimaszt, hiszen azóta nem jártam Mystic Fallsban, mióta az a két vakarcs megölt, kivéve azt az egyet, mikor a szellemvilág széthullani látszott. Érdekes fordulat lenne, ha a halálból visszatérve felbukkannék, újra - megmosolyogtatott ez a gondolat.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Szomb. Aug. 18, 2018 5:25 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
kol & tatia
- Te boszinak születtél. Szégyen, hogy pont Esther Mikaelson nem volt képes rájönni arra, hogyan adja vissza a vámpírrá tett gyerekeinek a varázserejüket. Azóta sok minden változott, az okosabbak kitalálták, hogyan éljenek egy örökkévalóságig, miközben szabadidejükben varázsolgatnak is. – Az anyjuk eléggé úttörő volt a természetfeletti kérdések terén, tényleg csodálkoztam azon, vajon mi fogta vissza, hogy mágiával telt ragadozókat, egyfajta hibrideket teremtsen. Lehet, hogy bőven elég volt neki egyetlen gyerekkel megküzdeni, akiben két faj keveredett, nem tette volna fel a boszikarrierjét a többi, idegileg egyébként is labilis drágája istápolására. Ugyanakkor Kol tényleg jól használta a mágiát, hallhatatlan életünk elkezdése előtt számtalanszor irigykedtem rá a mágia miatt. Mindig úgy gondoltam, hogy különleges, amiért ilyen szépen tud bánni a varázslattal és én is szerettem volna boszorkányosdit játszani… végül nem jött be, de legalább alanya lettem egy egészen jó kis varázslatnak. - Még a végén kiderül, hogy vannak még csodák és az élőlények képesek szeretni téged. – Hátradőltem a székben, cinkos mosollyal kortyoltam bele az italomba. A többi családtagjával való viszonyomból kiindulva ő volt az egyetlen Mikaelson, akit valószínűleg meggyászolnék, így örültem, hogy nem kell előkeresnem a temetéses ruhámat. – És egyáltalán hogy is volt ez a „majdnem meghaltam”- történet? Mit csináltál már megint? – Kérdeztem rá. Van, ami sosem változik: aki régen szerette kihívni maga ellen a sorsot, az mindig szembe fog vele menni, hátha az arcába tud röhögni. Kol-nak most is sikerült, de volt egy olyan érzésem, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, amikor veszélyben fog forogni az élete. – Miért is lenne könnyű? Átvágtad a természet törvényeit, azt hitted, hogy még meg is fogják veregetni a vállad és megdicsérnek, milyen ügyes fiú voltál? – Felvontam a szemöldökömet. Szerencsére eddig nem álltam nagyon halálközeli helyzetben, olyanban egyáltalán nem, ami miatt a túlvilágról kellett volna visszarángatni és nem is terveztem ilyen szituációkba keveredni… annak csak baj lenne a vége. – És zavar a vérszomj vagy éppen az indulatkezelési problémák? Kol Mikaelson mióta törődik azzal, hogy rosszabb pillanataiban feltép néhány nyakat vagy idegbeteg őrültként viselkedik? Esetleg van valaki a képletben, aki miatt szeretnéd visszafogni magad? – Más opciót nem tudtam elképzelni, tekintve, hogyha senkihez sem muszáj alkalmazkodnia és nincs személy, akit szeretne megóvni, miért is ne engedné, hogy utat törjön a benne tomboló állat? Nálunk, vámpíroknál az a szokás, hogy akkor próbálunk szépen viselkedni, ha megéri, egyébként a legtöbben nem igazán foglalkozunk másokkal. - Mystic Falls pontosan ugyanolyan, mint régen, ha nem unalmasabb. – Megvontam a vállamat. – Ott élek, nem költöztem el, bár mostanában eléggé kezd elegem lenni a semmittevésből. Ezért is jöttem New York-ba, amolyan… háznézőbe. – Fogalmam sem volt arról, miért esett nehezemre magam mögött hagyni a virginiai kisvárost. Mintha mindig is oda tartoztam volna. – A hasonmások köszönik, jól vannak. Elena drága próbál úgy tenni, mintha ember lenne, főiskolára jár és egy jószívű rokona jóvoltából éppen elfelejtette a szívszerelmét. – Büszke sóhaj tört elő belőlem. – A másik hasonmásom pedig szó szerint emberré változott. Rájuk jár a rúd, de hát tudod, milyen ez… egyszer fent, egyszer lent. – Persze, hogy örültem a kínjaiknak, nincs is annál jobb, ha az arcvonásaimmal rendelkező nőszemélyek szenvednek.
Hatalmas vigyorral a képemen vontam vállat, mert ezt nem sok ember tudta elmondani rólam. Általában inkább utáltak, megvetettek, vagy féltek tőlem, de senkinek sem voltam a kedvence. Még a családtagjaim közül sem tudtam volna ilyen személyt felhozni, de ez a nap nem a sérelmekről szólt, vagy a családomról. Rólam. A Tatiával való találkozás épp ezért volt felüdülés, hiszen ő nem a többiekre volt kíváncsi, nem érdekelte, hol tartózkodik Klaus, mi Elijah legújabb terve, s ki a jelenlegi választottja Bexnek. Felőlem érdeklődött, vagy csupán elütöttük az időt anélkül, hogy bármiféle kérdést feltettünk volna egymásnak. A mostani nem ilyen volt, hiszen a halálom óta egyáltalán nem találkoztam vele. - Mindig is erre vágytam. Visszakapni az erőmet, mert ha emlékszel, elég szuper voltam ebben. Is. - tettem hozzá ugyanolyan vigyorral az arcomon, ami az övén is ült. Mellette felszabadultnak éreztem magam, hirtelen már nem is ült annyi teher a vállaimon, s az indulataimmal sem volt probléma. Ez részben a városnak volt köszönhető, de azért a társaság sem volt rossz jelen pillanatban. - Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy Davina Claire - egy ifjú boszorkány -, és Rebekah műve volt az egész? - vontam fel a szemöldököm, mert még én magam sem hittem el mindezt. Volt segítségem. - Ezek szerint mégsem vagyok olyan szörnyű. - nevettem fel. Na, ezt a hangot már én magam hiányoltam, keserű, vagy gúnyos visszhang nélkül. - Amióta visszatértem a halálból, semmi sem megy jól. Vérszomj, indulatkezelési problémák... csak a szokásos, tudod. - sóhajtottam, és megpróbáltam elhessegetni ezeket a gondolatokat, végtére is nem azért jöttem épp ebbe a városba, hogy bánkódjak, vagy épp bosszankodjak. Csak örültem, hogy végre nem akar felemészteni a harag. - Na de Mystic Falls, a jó öreg Mystic Falls. Mikor jártál arra utoljára? Hogy van Nik kedvenc hasonmása és a brancs? - fontam össze ujjaimat az asztallapon, kíváncsi tekintettel méregetve a velem szemben ülő vámpírnőt. Ez a téma tényleg érdekelt, nem hallottam az ottani banda felől jó ideje már, nem mintha a szívem csücskei lennének az után, hogy elvették az életem. Mondjuk az életükre törtem, de akkor is... ezt érdemlem?! Valószínűleg igen, ám ebbe most ne menjünk bele.
351 szó ● new york ● nem a legjobb, de szívből jött ●●
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 19, 2018 11:02 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
kol & tatia
- És ezért vagy te a kedvencem. – Ritkaság, ha valaki elmondhatja magáról, hogy egy Mikaelson nem akarja megölni. Elijah megtette, Klaus is sokszor akarta belőlem kinyomni a szuszt, ahogy Rebekah, Esther és Mikael is, de Kol soha. Ő azon kevesek egyike volt, akiket barátomnak hívhattam, még akkor is, ha nem az összeborulós, egymást állandóan hívogató és a másik nyakán csüngő barátság volt ez. De ha azt kérte volna, hogy segítsek neki megölni valakit, egyetlen szó és kérdés nélkül tettem volna el láb alól az illetőt. A halálhíre nagyon meglepett és még szomorú is voltam miatta, ugyanakkor volt egy olyan érzésem, hogy a világ nem szabadult meg tőle végérvényesen… és milyen igazam volt! - Egy boszorkány testében? Anyuci kicsi fiában kibontakozott a varázserő? – Kérdeztem szélesebb vigyorral az arcomon, közben pedig újabb italt töltöttem magamban. Akárhogy is, különleges népség voltak. Az anyjuk a varázsvilág máig rettegett és megbecsült tagja volt, pedig már halott egy ideje, és miatta a gyermekeiben is ott csörgedezett a mágia, amit szépen elvágott azzal, hogy vámpírrá változtatta őket. Én magam szívesebben lettem volna boszorkány, mint vámpír, a hasonmás-létről nem is beszélve: a mai napig gyűlölök belegondolni, hogy én voltam az áldozati disznó a Mikaelson-ok életének oltárán és a túlélésem következményeit néha a mai napig nyögöm. Nem mintha olyan borzasztó életem lenne. – Ki volt akkora idióta, hogy megakadályozza a halálodat? – Érdeklődtem kíváncsian, hangomat kedvességbe burkolva. Ha én is segíthettem volna, megtettem volna, de mivel szinte teljes hírzárlatot rendeltem el az ősi családdal kapcsolatban, kevésbé jutottak el hozzám a róluk szóló mendemondák és igaz történetek. Talán a sors is úgy akarta, hogy hosszú idő után vége találkozzak Kol-al és képben legyek azzal, mi történt vele. - Úgy van, kiereszteni a gőzt. – Bólintottam egyet és hátradőltem a székben. – Mindenki imádja New York-ot és Mystic Falls után igazi felüdülés, hogy őszinte legyek. Sok ember, ergo, sok és fincsi vacsora. Brodway, unatkozó brókerek a Times Square-ről és korlátokat nem ismerő individualisták, akiknek elég egy mosoly és rögtön a lábaid előtt hevernek. Lefogadom, hogy te is ezért vagy itt. – Na jó, nekem nem csak ennyi indokom volt, de Kol mi másért jött volna a világ legjobb szegletébe? Visszatárni a halálból nem mindennapi dolog, ez a város pedig tökéletes arra, hogy megünnepelje az újjászületését.
És valóban ő volt, Tatia személyesen, életnagyságban. Amióta újra ebben a testben voltam, egyszer sem gondoltam rá, hogy fel kellene őt keresnem, túlságosan felemésztett a rengeteg indulat, s a vér iránti erőteljes sóvárgás. Ámbár ettől még nem örültem kevésbé annak, hogy látom, és talán eltölthetek vele újra egy estét, ahogy a régi szép időkben. A helyszín adott volt, s tényleg nem tudtam volna megmondani, mikor láttam őt utoljára. Ő volt az a hasonmás, akit a leginkább kedveltem, akivel nem volt gond, és aki valóban kedvelt engem. Ráadásképp nem akart az életemre törni. Kellemes emlékek fűztek hozzá, hiszen már halandóként is barátomnak tekintettem őt, s talán soha, senki nem gondolta volna rólam, de jobban megviselt a halála, mint Elijah-t, vagy Klaust. Ők szerelmesek voltak belé, vágytak rá, harcoltak egymással a kegyeiért, de nekem sokkal különlegesebb kapcsolatom volt vele. Később ez pedig még inkább megerősödött, azt hiszem. - Pedig nem indítottam hajtóvadászatot, esküszöm. - utaltam itt arra, amit Klaust művelt az összes hasonmással, csak mert Tatia vére segítségével szórta ki a vérfarkas-átkát, miközben védekezően magam elé tartottam mindkét kezem. Mindezt vigyorogva, és már ültem is le, éppen egyetlen másodperccel azelőtt, hogy kiejtette a száján a szavakat. Gyorsabb voltam nála, no meg szemtelen, de nem udvariatlan, így megbillegtettem az üveget az irányába, majd az asztalra helyeztem, mikor láttam a pohara tartalmát. - Szóval miért vagy itt, a városban? Kiengeded a fáradt gőzt? - Ez volt a vámpírok egyik legkedveltebb helye, csak mert olyan sokan éltek itt, hogy nem tűnt fel annyira egy-két gyilkosság, ráadásul állandó nyüzsgés vette körbe az embert, különösen éjszaka. Még New Orleans-ban sem volt soha ekkora élet, ráadásul ott túlzottan vissza kellett fognom magam a szabályok miatt. Utáltam, ha megkötik a kezem, ezért is kellett elszabadulnom onnan, plusz unatkoztam az üres házban, és ha én unatkozom... nos, annak sosincs jó vége. - Ezt talán még te sem fogod elhinni, de egy boszorkány testében voltam. Végre visszakaptam az erőmet, ámbár, mint láthatod,nem végződött jól. - vontam vállat egy grimasz kíséretében. - Majdnem meghaltam újra, csakhogy még időben megmentettek, és visszahelyeztek ebbe a testbe. - mutattam végig magamon. Még nekem is furcsa volt erről beszélnem, hallani még különösebb lehetett. A torkom összeszorult, gondolatban újra átéltem azt a napot, amikor döntenem kellett a halál, és a mágia között.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Szer. Ápr. 18, 2018 9:22 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
kol & tatia
New York mindig is az egyik kedvenc városom volt, az egyik tipikus bárjában ücsörögve fogalmam sem volt, miért nem helyeztem még át ide a székhelyemet. Képtelen lennék itt unatkozni, senkinek sem tűnne fel, ha egy-két emberrel kevesebb lenne, lehetőségek tárháza, nyitott kapuk százai állnának előttem, én mégis Mysic Falls-ban, abban a nagybetűs porfészekben maradtam. Azt a várost magaménak mondhattam. Kicsi, az ott élők idióták, de egyedül én maradtam talpon, szóval nem adhattam csak úgy fel az ottani életemet. De kimozdulni ebbe az állandóan pörgő, hatalmas, csodás városba maga volt a megváltás. Napok óta New York-ban voltam és nem csináltam mást, mint jól éreztem magam. Sétáltam, ismerkedtem, szórakoztam, jókat ettem és minden este ért valami újdonság, ami miatt egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy fogjam az összes cókmókomat és ide költözzek. A poharam szélén táncoltattam az ujjaimat, miközben a benne lötyögő barna alkoholt figyeltem. Nehezemre esett megemészteni, hogy én, aki mindig borsot törtem mások orra alá, jelenleg semmilyen rosszaságon sem tudtam törni a fejemet. Minden csendes volt, és túl nyugodt. És én emiatt kezdtem bedilizni. Talán ezért hittem azt, hogy hallucinálok, amikor egy ismerős alakot láttam belépni a bárba. Kol Mikaelson halott, most mégis olyan nyurga léptekkel szelte át a padlót, hogy pislogni is alig tudtam. Mély levegőt vettem, látva, hogy felém közeledik. Az asztalon összekulcsolva a kezemet pillantottam rá, kissé meglepett félmosollyal. - Miért van az, hogy ti Mikaleson-ok mindig megtaláltok? - Kérdeztem felvont szemöldökkel, ügyet sem vetve az ő kérdésére. Pontosan tudta, kivel találkozott, nagyon reméltem, hogy nem akar a hasonmás-kérdésen lovagolni, mert kitépem a hajam. És az övét is. - Ülj már le! - A fejemmel a velem szemben lévő szék felé böktem. - És kezdd el mesélni, miért rúgtak már ki megint a Pokolból és bünteti azzal az ördög az emberiséget, hogy visszaengedett az életbe? - Hátradőltem és elismerő fejcsóválással figyeltem őt. Kol Mikaelson. A túlélő. A kedvencem.
Visszatértem. Újra éltem, lélegeztem. És ez sokkal nehezebb volt, mint képzeltem, sőt, egyenesen pokoli. Minden egyes lélegzetvétel maga volt a szenvedés, a vérszomj örök emlékeztetőül szolgált arra, hogy újra elveszítettem halandóságom. Talán jobban kezeltem mindezt, mint Finn, tudtam élvezni a vérontást, a megannyi kioltott életet, de épp emiatt sosem tanultam meg a vérszomjam uralni. Nem lett volna rá szükség most sem, nem akadályozott benne senki, hogy embereket csapoljak le, de New Orleansban szabályok voltak, így valamelyest mégis korlátoztak. Borzalmasan sok volt a bezártságból, a két bátyám jelenléte pedig nem segített sem ezen, sem az önuralmam gyakorlásában. Niklaus amúgy is elviselhetetlen természete még elviselhetetlenebb lett, hiszen nem volt vele Hope, és azt hiszem sosem fogom megérteni, hogyan lehetett Hayley még életben. Elijahra tippeltem, ő volt az egyetlen személy, aki meg tudta fékezni Niket, de nem hittem volna, hogy ekkora hatalma van felette. Ezek szerint mégis, mert a másik opció az volt, hogy Nik megváltozott, az pedig felért volna egy csodával. El kellett menekülnöm előlük, a problémák elől, s kiengedni a gőzt kicsit, a várost magam mögött hagyva. Számtalan hely eszembe jutott, ahol ezt megtehetném, ahol kikapcsolódhatnék kicsit, többek között Vegas is, én mégis New Yorkot szúrtam ki a térképen, amelyet nézegettem az utcán parkoló kocsim ülésén. Évtizedek óta nem jártam ott, pedig még máig bennem él, mennyire magával ragadott a város hangulata. A városé, amely sosem alszik, és ez a becenév olyannyira passzolt New Yorkhoz... egy élettel teli, nyüzsgő hely volt, tele érdekesebbnél érdekesebb emberekkel. És itt lehetőségem volt egy kicsit tombolni, szabadjára engedni azt a sok indulatot, amivel azóta küzdöttem, hogy visszaraktak ebbe a testbe. Kellemes érzés volt, hogy egy ismerős arc pillant vissza rám a tükörből, ugyanakkor a varázserőm elvesztése egy hatalmas űrt hagyott bennem. Megint. Végre újra azt az életet élhettem, amit mindig is kívántam magamnak, mágiával átitatva. Sosem éreztem elevenebbnek magam, s mikor mindez másodjára is kicsúszott a kezemből... igyekeztem kifelé nem mutatni, de az üresség égetett belülről, szinte a halálnál is rosszabb volt hosszú évek után érezni a vér hívását, s mindazt, ami vele járt. A város épp olyan pompás volt, ahogy emlékeztem rá, bár talán fényesebb volt, s még nagyobb élettel teli. Ahogy haladtam az egyik utcán végig, miután nagy nehezen leparkoltam a kocsimmal, rengeteg ember haladt el mellettem, hiába volt sötét, az utcai lámpák fénye elég világítást adott ennek a tömérdek szórakozni vágyónak, ahogy a nem túl messzi városi fények is. A bár kívülről ismerősnek tűnt, ámbár a nyakamat nem mertem volna rátenni, hogy valóban jártam már itt. Jó volt a memóriám, de a rengeteg vérfürdő miatt néha összefolytak az arcok, és a helyszínek egy véget nem érő színkavalkáddá. Lehetetlen volt bármit is kibogozni belőle, ráadásul ez egy hatalmas város volt, tele hasonló bárokkal és klubokkal. Ahogy beléptem az ajtón, intenzív, füstös aroma csapott meg, alkohol és cigaretta szaga vegyült némi izzadtsággal, és parfümmel. Kicsit ráncoltam az orrom, még mindig furcsa volt a kiemelkedő szaglás, olykor megleptek a saját érzékszerveim, s ösztöneim az eredeti vámpír testemben. A bárpultnál rögtön rendeltem magamnak nem egy pohár, hanem egy üveg whisky-t, hiszen már ismertem magam, ráadásul újból magával ragadott az alkohol, az életem részévé vált, szükségem volt rá, jobban, mint valaha. Az asztalok irányába sétáltam, mikor hirtelen megtorpantam a barna hajzuhatag láttán, a levegőbe viszont hiába szagoltam, nem tudtam volna megállítani, kié az ismerős hajkorona. Közelebb lépve csakugyan megbizonyosodtam róla, hogy az egyik hasonmásról van szó, de nem haboztam egy percig se. Egyszerűen letelepedtem az asztal másik végében álló székre, és széles vigyorral fogtam a poharamat, amit félig töltöttem az itallal. Szinte azonnal éreztem a számban a whisky ízét, ahogy kitöltöttem az adagot, de még nem kortyoltam bele, egyik ujjammal a pohár száján köröztem. - Kihez van "szerencsém"? - kérdeztem kissé gunyorosan, kihangsúlyozva az utolsó szót, de a szemeibe pillantva rögtön volt egy megérzésem, amit egyelőre megtartottam magamnak. Ha valóban Tatia ült előttem, úgysem játssza meg magát, ennyire már ismertem. Sőt. Ennél ezerszer jobban.
Kezdőlap
|| 