Hosszú és fárasztó órákat tudhatok a hátam mögött. A megszokottnál korábban kellett keljek, mert témazárót írtunk és át kellett néznem az anyagot. Nem, mintha nem tanulnék, csak szeretek biztosra menni, mert a tanárok gyakran olyan kérdéseket szoktak feltenni amire biztosan nem számít az ember. Nekem pedig eszem ágában sincs lerontani a jegyeimet. Izgultam is kicsit, mint mindig szoktam, azonban szerencsére jól ment így óra végén megkönnyebbülten adtam be a teleírt lapot. Ennyivel viszont nem úsztam meg a tanulást, mert feladtak pár házi dolgozatot jövő hétre, meg persze nem kevés tanulnivalót. Hiába, én akartam főiskolára menni, senki nem erőltette rám. Még azt is tudtam, hogy nem lesz könnyű, szóval szavam nem lehet. De az motivál, hogy ha elvégzem a végre mehetek egyetemre és lehetek angol tanár, ami nagyon jó. Ettől persze ugyanúgy nem lesz sokkal kellemesebb sokat magolni, de legalább látom értelmét. Utolsó óra után berakom a tankönyveimet a szekrényembe és céltudatosan indulok a közeli kávézóba, hogy a bátyám egyik ismerősével találkozzak. Eddig még egyszer se láttam, mindig csak hallottam róla. Kíváncsi vagyok milyen lehet az a csaj, akibe David belezúgott, mert hogy szereti az biztos. Mondhat bármit, én ismerem és láttam már párszor szerelmesnek az évek során. Amikor mesél mindig szinte áradozva teszi és úgy csillognak a szemei, hogy csak a vak nem venné észre milyen érzéseket is táplál iránta. Belépve a kávézóba úgy látom még nem késtem el, mert nem látom egyik asztalnál sem. Nyugodtan állok be a sorba és előttem valami vörös hajú nő áll, akitől nem sok mindent látok, ami kissé zavaró. Átkozott alacsonyság! Egész gyorsan halad a sor, már csak ez a nő van előttem. Miután rendelt egyszer csak megfordul és a nevemen szólít, amire először ledöbbenek. Aztán tudatosul bennem, mikor a bátyámat említi, hogy vele beszéltem meg a találkozót. Van ízlése a testvéremnek ahhoz kétség sem fér. Amint összekapom magam szólásra nyitom a szám. - Nyilván te vagy Donna, örülök, hogy megismerhetlek. - próbálom eloszlatni a helyzet kínosság és mosolyogva nyújtom felé a kezem.
Mosolyogva nyújtotta felém a kezét, és meg is lepett, hogy rögtön felismert. Azt sem tudtam, mire számíthatok, vagy.. egyáltalán megéri-e kapcsolatot kezdeni ezzel a lánnyal, hisz megeshet, hogy nem fog kedvelni. Ismeretség nélkül mondjuk bármit állíthatnék, de ez megint csak más. A kishúgok többek szerint nem olyan egyszerűek mint ahogyan kinéznek. David soha egy rossz szóval nem méltatta a lányt, sőt! Dicsérte, és ezeket a körülményeket látván azt hiszem, hogy jogosan. Bejutni egyetemre, tanulni, méghozzá keményen.. ma már nem mindenkinek megy, még itt, az új világban sem. Ezekhez célok kellenek, kitartás, és ezek szerint ez a lány olyan mint David. Csak sokkal nőiesebb csomagolásban, és valljuk be, hogy okossága mellett még tündöklő szépség is. - Szóval hallottál már rólam. - mosolyodtam el kisebb mosollyal, majd elfogadom a felém nyújtott kezét. Megrázom, de csupán gyengéd szorítással, majd el is engedem. A helyzet nem csak számára lehet kissé zavarba ejtő, hisz előtte még sosem találkoztunk, és mi több... megjelenek itt mindennemű bejelentés nélkül, majd azt várom, hogy örüljön nekem. Talán ezt nem is, inkább csak hogy ne akarjuk megölni egymást. Erre viszont eléggé kevés esélyt látok. - Talán itt volt az ideje, hogy találkozzunk, nem? - villantottam felé egy bizakodó mosolyt, majd visszafordultam a pult felé, és rögtön kirendeltem neki is egy kávét. Ugyanolyat, mint nekem. - Örülök. - nyújtottam át neki, miután kiegyenlítettem a számlát, majd egy asztal felé indultam meg. Reméltem, hogy velem tart. - David mindenfélét mesélt rólad, de azt hiszem, az én tisztem kideríteni, hogy tényleg igaz-e mindaz, amit ő nagy becsben elárult. - jegyeztem meg némileg viccesen. Már most látszott, David őszintébb nem is lehetett volna.
Mit ne mondjak féltem kicsit ettől a találkozástól. Úgy értem bízok David őszinteségében, így a Donnáról elmondott információkban sem kételkedek, de mégis picit ideges vagyok. A bátyám ha szerelmes képes az illető rossz tulajdonságait nem elmondani, vagy elbagatellizálni azokat. Gondolom azért nincsenek túl nagy hibái, hiszen nem tűnik olyannak. Inkább csak félénknek kicsit. Ezt persze megértem, hiszen én is picit megszeppentem. Már alig várom, hogy megismerjem. Mindenesetre eddig úgy tűnik David nem kamuzott. Első ránézésre szép, igényes, intelligens és kedves. Ki tudja, lehet, hogy barátok leszünk ami meg nem hátrány, ha egyszer egy párt alkotnak a bátyámmal. Hátha egyszer megjön a bátorsága és egyszer szerelmet vall neki. Azért lehet az nem most lesz, mert eddig még előttem is váltig állította, hogy ők csak barátok. Nem lepődnék meg rajta, ha hamarosan kiderülne az ellenkezője. Már csak azt remélem hogy Donna is érez iránta valamit. - Igen, sok jót mesélt rólad David. - helyeslek bólogatva kézrázás közben, majd elengedem az jobbját. Szívesen megölelném, viszont úgy érzem ezt egyenlőre hanyagolni kéne amíg nem ismerjük jobban egymást. Még a végén furának tartana, esetleg a nemi beállítottságom értelmezné félre. - Minden bizonnyal. - értek egyet továbbra is barátságos mosollyal. Meglep, de jól esik amikor nekem is rendel egy italt amit egyből a kezembe is nyom. - Köszi, igazán nem kellett volna. - mondom, bár nem utasítom vissza nehogy megsértődjön. Nem akarok vele rosszban lenni, valami azt súgja nem árt ha összebarátkozunk. Követem őt és leülök vele szemben magam elé rakva le a csészét. Boldogan hallgatom amit mond. - Csak nyugodtan, ha nem bánod, hogy közben én is kicsit kérdezősködöm. - felelem picit viccesen. Van pár kérdésem amire választ szeretnék kapni. Remélem nem vámpír, vagy ilyesmi titokban, mivel nem lenne túl szerencsés egy vérszívó-vadász páros.
Soha nem hittem volna, hogy majd én ide visszafogok jönni. A szüleim nagyon akarták, hogy járjak egyetemre, vagy főiskolára, és inkább az ő kedvükért próbálkoztam meg ezzel, de nagyjából csak egy félévet voltam képes lehúzni itt, de az okát nem igazán tudom, egyszerűen csak nem nekem való a suli és kész, de hát ez így szokott lenni azzal, aki túl lusta hogy tanuljon. De mindegy, most újra itt vagyok és… igazából semmi különlegeset nem érzek. Nem jelent nekem túl sokat ez a hely, nem az életem egy meghatározó része és hát… lássuk be, nem egy Miami, én pedig oda vagyok szokva. És hogy miért jöttem ide vissza? Magam sem tudom. Unatkozom. Mióta a családom elhajtott, nem igazán tudok mit kezdeni magammal és ez már kezd túlságosan is idegesítővé válni, szóval miért is ne jöhetnék el ide, hogy szórakozzak egy kicsit? Csak van valami jó buli itt, mégiscsak egy főiskoláról beszélünk. Amúgy meg kaptam egy levelet, hogy lehetőségem lehet újrakezdeni a tanulmányaimat, ha akarom, mert fenntartják nekem a korábbi helyemet. Gondolom a szüleim búcsú ajándéka, de mivel nem szerettem soha sem idejárni, ezért gondoltam személyesen eljövök, hogy a szemébe mondhassam a főiskolának, hogy nem kérek belőlük. Nem személyes ez, de nem vagyok egy mintadiák. Elég nagy lendülettel sikerül belépnem a helyre, és egyből is venném a pult felé az irányt, ha nem akadna meg a szemem egy régi ismerősön. – Hé, Kenna? – közelítem meg őt hátulról és bár a hangom kérdőn cseng, de tökéletesen tisztában vagyok, hogy ő az. Féléven keresztül ültem mögötte, tudom, hogy milyen hátulról a haja. Mindenesetre a kezemet széttárom egy ölelésre, maximum nem kapom meg, de… mégis miért ne kapnám meg? Akárhogy is, de ledobom magamat vele szemben és egy kis fészkelődés után már kényelmesen el is tudok helyezkedni. – Mi a helyzet veled? – egy ideje már nem beszéltem vele, kíváncsi vagyok, hogy azóta mi történt.
El sem hiszem, hogy eljöttem otthonról és egyedül hagytam aput... Belülről most mardos a bűntudat, és legszívesebben most azonnal hazamennék, de az egyik barátnőmnek megígértem, hogy eljövök vele ide. Persze ő csak "eljönni" akart otthonról, ami egyet jelentett azzal, hogy ma este be fog pasizni. Nem is zavarna különösebben, ha nem akarna folyamatosan nekem is keresni valakit. Természetesem me, érti meg azt, hogy szeretem Dorian-t... Mióta látom be ezt ilyen könnyen? Már a puszta gondolatra, hogy újra láthatom őt, elpirulok. Nagyon hiányzik már, és remélem, hogy minél előbb találkozunk, és ha ez megtörténik, akkor a nyakába ugrok, és nem eresztem el soha többet. De most nem gondolhatok erre, mert a barátnőm visszatér hozzám, és én egy mosollyal jutalmazom. Vajon mit szeretne tőlem?.. Természetesen amiben csak tudok, segíteni fogok neki, hisz erre valók a barátok, nem? Aztán elmondja, hogy azt kell mondanom a szüleinek, hogy nálam fog aludni ma este.. Én nem mondtam először semmit sem, csak elgondolkodtam rajta, hogy miért kell nekem ezt mondanom? De annyira furdalt a kíváncsiság, hogy megfogtam a kezét, és erősen koncentráltam, és az eredmény két szó volt: Le...Le... Lefek... Leakar feküdni az egyik fiúval. Aggódom érte, nehogy megint rosszul válasszon, és összetörjék a szívét, de természetesen segítek neki. Felhívtam az anyukáját, aki megengedte, és egy kicsit elbeszélgettem vele, hogy hogy van, régen láttam mát, és még hasonló temérdek kérdést tettem fel... Elég kíváncsi vagyok, és beszélgetni is szeretek. A beszélgetést egy ismerős hang szakítja meg... Illedelmesen elköszöntem a barátnőm anyukájától, és hátra fordultam. - Szia Chad, téged is lehet errefelé látni? - Amint megpillantom ajkaimat mosolyra húzom, és mikor széttárja a karjait megölelem, és szorosan magamhoz húzom... Nem is tudom, hogy mikor láttam utoljára, mert ha az emlékeim nem csalnak, akkor elment a főiskoláról, és azóta nem tudok róla semmit sem. Majd miután kibontakozunk az ölelésből, és helyet foglalunk fel tesz egy kérdést... - Semmi sincs, ami lényeges lenne, talán annyi, hogy Dorian felszívódott... - Sóhajtok fel, és elkezdek játszani az italomban lévő szívószállal. Természetesen megbíztam Chad-ban, és elég sok mindenről tud már, hisz mondhatni ő volt az egyik legjobb fiúbarátom. - És te veled mi a helyzet? Merre jártál eddig?- Kérdezem tőle mosolyogva, és érdekelnek a válaszai is...
Oh, istenem, hogy én mennyire kivagyok ezektől a helyektől. Felsőoktatás…folyton csak cseszegettek vele otthon is, aztán mikor eljöttem és kipróbáltam még én voltam a hálátlan kölyök, aki nem él a lehetőséggel, hogy kezdjen valamit az életével. Nem akarok semmit sem kezdeni vele, ez az igazság. Mégis mit csináljak? Tanuljak azért, hogy kapjak egy papírt arról, hogy tanultam? Nekem ez egy kicsit röhejes, és mivel vámpír vagyok, legalábbis részben, így elég csak valakit megigézném és máris megvan mindenem, az élet így jóval könnyebb, nem kell nekem a tanulás, olyan lenne, mint púp a hátamra. Nem kell az nekem, ami nélkül megvoltam eddig is, utána is menni fog. - Ha nagyon figyelsz akkor szinte mindig. Néha elzúgok a hely mellett, ha repesztenem kell, hogy kivigyem a rendelést. – rántanám meg a vállam, de igazán kellemetlen lenne az neki, és mivel az állát leverni nem akarom, marad így csak a mosolygás, az is épp megteszi. – Ja, persze, nem tudod. Pizzafutárkodom. – rántom meg most már a vállamat, mert az ölelésnek vége, és az álla sincsen veszélyes helyen. Tudom, hogy nem éppen egy álom meló, de nekem tökéletes. Imádom a sebességet, repeszthetek ahogy akarok, a borravaló annyi amennyit akarok, ráadásul ingyen eszek pizzát, ez csak extrán jó. – Hogy érted? Megkeressem? Szívesen megverem a kedvedért, ha paraszt volt. – ajánlom fel igen nagylelkűen, és talán fura lehet, de komolyan is gondolom. Az életemben mindig is fontos szerepet játszottak a barátok, szerintem az élet barátok nélkül még csak nem is élet. Olyan, mint valami…üres kindertojás. A játékot akarod, de nincs benne. Tudom, elég hülye példa, de imádom a kindetojást. - Nos…Mystic Falls és New Orleans között ingázók, éppen ott alszom, ahova vinnem kell a rendelést szóval… mondhatni utazás az életem. – és én így is szeretem, így van ez rendben, és így is kell legyen. Én ezt szeretem, más a könyveket, megint más meg…azt szeret amit akar.
A fejemben ott élt minden mondat, amely elhagyta David száját, és amely mind érintette ezt a lányt. Már amúgy is olyan volt, mintha ismerném, de most ténxleg itt a lehetőség. Már megérte ennyit utazni, még akkor is, ha David holnap kitessékel és azt mondja, hogy viszontlátásra. Bár megjegyzem, tényleg nagy előny, hogy ez a lány ezek szerint semmi rosszat nem hallott rólam Davidtől. Emiatt már nem indulok eleve mínuszból, mint sok más esetben. Bár azokban nem David sározott össze. Nem vagyok egy erős, veszekedő jellem, inkább csak... nem szeretem, ha másoknak ártanak. És ez egy eléggé jó életfelfogásnak bizonyult, még ha sokaknak az is a hobbija, hogy belerúgnak a földönfekvőbe. - Alig várom, hogy te is mesélj izgalmas dolgokat Davidről. - jegyeztem meg, és arcomon láthatta, hogy tényleg izgatott vagyok. Miért ne lennék? - Na jó, azt nem várom el, hogy kis óvodás képeket mutass róla, az már túl... intim. - kuncogtam, majd belekortyoltam a kávéba, és csak egy apró mosollyal reagáltam, mikor megköszönte a kávé, amit vettem neki. Ez igazán semmiség, nem árt jól indítani a kapcsolatot, és ráadásul én vagyok a felnőtt. - Nem fura egy kicsit, hogy míg te itt tanulsz... David is itt tanít? Vagy nincs összefüggés, nincs nála órád? - kérdeztem, miután eltettem a tárcámat, és kényelembe helyezkedtem a széken. - Ja, hogyne! Kérdezz nyugodtan. Próbálok válaszolni, bár azt hiszem, hogy sok izgalmas.. közös témánk lehetne. - kacsintottam rá. Valószínűleg tud David különös hobbijáról... vagy másodállásáról. - Biztonságban érzed itt magad? - kérdeztem aztán tapogatózóan.
Hát most átgondolva az egyetemet apu miatt, de legfőképp anyu emlékére kezdtem el, hisz neki volt az az álma, hogy egyszer majd együtt látja dolgozni a kislányát és a férjét, akit nagyon szeretett. Sajnos már nem láthatja, de attól én még megpróbálhatom beteljesíteni az álmát. Bár a barátnőm sem akar rám hallgatni, hogy ne kergessen egy fiút, hisz nem a lánynak kéne udvarolnia, hanem pont fordítva, vagy lehet hogy én vagyok lemaradi? Másrészről nem is tudom, hogy jó ötlet-e itt lenem, hisz Dorian is eltűnt azért, mert olyan buta voltam, hogy leugrottam egy hídról, hogy megmutassam neki, törődik másokkal... Pedig pont elég lett volna annyi, hogy elé állok, és megcsókolom... Már csak annyitól is zavarba esek és elpirulok, ha arra gondolok, hogy ajkaink egyszer találkozni fognak. Vajon milyen lesz az első csókunk: szenvedélyes, gyengéd vagy átlagos? Átlagos semmiképp, hisz... Miért is gondolok ilyenekre? Sajnos nem lesz itt semmilyen csók, hisz eltűnt... Minden bizonnyal örökre. Pedig olyan jó lenne látni újra... Chad pont jókor toppan be, hisz ha pár perccel később érkezik, akkor már rég a könyökömbe lenne temetve az arcom, és sírnék... - Elzúgsz? Rendelés? Miről beszélsz Chad? Nem félévet halasztasz?.. - Én úgy tudtam, hogy egész eddig azért nem jött be, mert a mostani félévet halasztotta, de ezek szerint nem így van... Lehet, hogy megigézett embereket, hogy ezt mondják másoknak? Nem hiszem, hisz Chad jó ember, és többiek biztos csak ilyen buta pletykákat terjesztenek... Bár be kell látnom, hogy az ölelése nagyon is jól esik, de egy kis idő után elhúzodom tőle. - Ha szereted csinálni, akkor csináld. Sose hagyd, hogy mások próbálják meg irányítani a sorsod. - Adok neki egy jó tanácsot, bár nem tudom, hogy mennyire is segít neki, hisz általában semmire se jók a tanácsaim, a többiek csak udvariasságból mondják azt, hogy segítek nekik... De most nem ezen kéne agyalnom, hanem inkább Chad-re figyelek és várom, hogy mint mond, de szavaira rászegezem a tekintetem... - Nem kell...Ne... Ne verekedj miattam... Az erőszak sosem megoldás, és... Nagyon ronda vagyok? - Na jó. Lehet, hogy az utolsó kérdést nem kellett volna feltennem, de Chad egy nagyon fontos fiú barátom, és biztos elmondja az igazat, így nem kell attól tartanom, hogy talán nem azt mondja, amit valójában gondol. De nem szeretném, ha összeverekedne Dorian-nal miattam, mert mindkettejüket szeretem máshogy, és talán - kizárt - jobb is, hogy elment innen... - Ez jól hangzik, legalább neked érdekes, nekem másról sem szólt, mint a vizsgákról és a tanulásról... - Sóhajtok fel, de igazából nem is bánom, hogy ezt kell csinálnom, legalább leköti a figyelmem, és nem kezdek el gondolkodni azon, hogy... Hogy mennyire is hiányzik Dorian.
Örülök, hogy belebotlottam Donnába. Azután, hogy Daivd milyen sokat mesélt róla már nagyon meg akartam ismerni. Kíváncsi vagyok vajon ki tudta az én bátyám fejét elcsavarni, mert hát mégse mindennap zúg bele valakibe. Jó pár évvel korában láttam szerelmesnek. Legtöbbször ha a nőügyeiről faggattam végül az derült ki, hogy vagy senkije sincs, vagy csak rövidke kapcsolatai voltak. Hazudni biztos nem hazudott ezt illetően, hiszen ismerem már annyira, hogy az egyből feltűnt volna. Ismerem már, mint a tenyeremet, az arca összes rándulását, a metakommunikációja minden elemét. Azt is egyből kiszúrtam, hogy beleesett ebbe a nőbe, persze nem mondtam el. Úgyis csak tagadna, meg nem mindig szeretek beleavatkozni a magánéletébe. Helyette igyekszek meghúzódni a háttérben, meg megismerkedni Donnával. Nem, kiskori képeket biztos nem mutatnék neki a bátyámról. Van pár érdekes kép, amiket ha Donna látna szerintem nem a legelőnyösebb oldalát domborítanék ki Davidnek. Biztos nem tartana túl szexinek egy ötévest, ahogy a földön ül bepisilve és sír. - Ne aggódj, tudok róla pár érdekes sztorit, de nem mutatnák róla pár évnél fiatalabb fotót. - nyugtatom meg mosolyogva és megkóstolom a kávém. Van ízlése a csajnak, mert ízlik az ital, amit rendelt nekem. Könnyen lehet, hogy még a végén barátnők leszünk. Ha esetleg összejönnek a testvéremmel akkor úgyse árt, ha nem akarjuk megölni egymást a párjával. - De furcsa kicsit és tanít is. Legalább ha órán szívat délután visszaadhatom neki picit. - nevetek aprót. Hiába, szeretjük piszkálni egymást. - Jó tudni, hogy van itt mellettem valaki, aki megvéd, ha valamelyik vérszívó rám támadna. - teszem hozzá és tényleg megnyugtató érzés, hogy van a közvetlen környezetemben egy vadász, aki kérdés nélkül kiáll mellettem, ha arról van szó. Aztán szóba kerül, hogy lenne hozzá pár kérdésem. Valóban akad pár a fejemben, olyanok is, amiket nem tehetek fel. Például azt nem kérdezhetem meg tőle, hogy viszonozza-e David érzéseit, hiszen még csak alig 5 perce ismerjük egymást. - Neked mennyi közöd van az ilyen különös lényekhez, mint a vámpírok? - érdeklődöm és remélem nem fogja tapintatlanságnak tartani a kérdésem. - Persze. - felelem tömören. Nem tudok ilyen közeli rokonnal félni a a vérfarkasaktól például.
- Nem, vagyis… de, úgy volt, hogy halasztok, viszont végül is rájöttem arra, hogy ez itt nagyon nem nekem való. – mutatok a kezemmel körbe, bár nyilván nem erre a helyre gondolok, mert ez mondjuk pont az én helyem, hanem…a főiskolára. Egyszerűen csak nem vagyok olyan, aki idevaló lenne és kész. Rákellett jönni. – Tudod, nem vagyok valami nagy tanuló, inkább vállalok több éves másnaposságot mint, hogy azt a sok mindent bevágjam. – neki ment, ő idevaló, tud tanulni, de én nem, nem tudok megülni a seggemen és várni arra, hogy adjanak egy papírt. Szerintem nem attól leszel okosabb, hogy van papírod arról, hogy… te az vagy. – Nem, dehogy szeretem, mármint…nem rossz, de azért egy idő után majd jobb lenne váltani. Valami hasonlóan könnyű melóra. – mert nem voltam soha az a fajta ember, aki imádott volna dolgozni. Egyszer dolgoztam csak…vagyis sokszor, de egy helyen, és az is egy bár volt még Miami-ban. Na azt imádtam. – De ismersz, mindig is utáltam, ha nem én döntöttem el, hogy mit akarok. – rántom meg a vállam. Az is csak egy kivételes esett volt, hogy a szüleim miatt eljöttem a főiskolára, de én már akkor is éreztem, hogy nem fogok itt sokáig maradni, mert… mert miért kéne? Nem érdekel a főiskola. - Ebben nem értünk egyet, de… nem vagy ronda, miért lennél ronda? – nem, nem az, és nem bírom, ha ezt hajtogatja, mert nem kell csak azért, mert valami hülye fickó kerüli őt. Lehet ezzel akar rájátszani a dologra vagy nem tudom, soha nem voltam valami nagy taktikázós párkapcsolatok terén. Én… nem voltam még amúgy sem hosszabb kapcsolatban senkivel se. - Na látod, ezért nem nekem való hely ez. De legalább megy a dolog? Mondanám, hogy segítek… - de nem hinném, hogy tudnék, és szerintem szüksége se lenne rám, elvégre elég okos csaj, szóval menni fog ez neki.
Megvillantottam fényes fogaimat, mikor arról beszélt, hogy nem mutatna nekem olyan képet, amely nem lenne a beszélgetésünkhöz illő. Előfordulhatott volna természetesen, hogy kettőnk között olyan barátság szövődik, melyet nem fogunk csak úgy elfeledni, de erre nem tudtam, mennyi esélyt láthatok, hisz mindez rajta is múlik, nemcsak rajtam. A kezdetekben eléggé szimpatikusnak tűnt, ez a furcsa szellem még most is körülzsongja őt, és ebből is tudtam, hogy nincsenek hátsó szándékai. Ez pedig megnyugtatott, elvégre boszorkányként már messziről képes voltam kiszimatolni mindent, ami a veszélyre emlékeztetett. De csak nem a legjobb barátom húga lesz rám veszélyes... eléggé groteszk szituáció lenne. - Hm. - kortyoltam bele én is a habos kávéba, majd jólesően sóhajtottam fel, de minden szavára úgy figyeltem, mint egy sas az áldozatára. Rezzenéstelen pillantással, hisz ezt is megkövetelte tőlem az egykori nagymamám. Sajnos már nincs az élők soraiban. - A bátyád eléggé érdekes jellem, ki sem nézném belőle, hogy szivat bárkit. Régen őt szívatták a tanárok, de ne mondd el nekiu, hogy tőlem tudod. - kacsintottam rá. Tetszett a lány humora, az ahogyan nem hódol be egy idősebb testvérnek, képes harcba szállni magáért, legalábbis a szavai ezt sugallták számomra. A kávé azonban majdnem visszafelé jött, amikor meghallottam a vérszívók szót. Ezek szerint tud mindenről. Én pedig azt hittem, hogy David hobbija afféle... titkos küldetés, és nem avatta be a húgát. Úgy tűnik, hogy elég nagy tévúton jártam ezidáig. - Sajnálom, csak meglepődtem, hogy tudsz erről. David eléggé szűkszavú tud lenni, sokáig én sem tudtam a második életéről. Pedig én sem vagyok ismeretlen ebben a temrészetfeletti világban. - forgattam meg némileg a szemem. Sosem akartam boszorkány lenni, de a tény, hogy az lehettem, hát végül is... tudom kamatoztatni azt, amit kaptam. - Én... nem vagyok kapcsolatban vámpírokkal. - tettem le a bögrét, majd halványan elmosolyodtam. - Egy egészen más irányt követek, én egy... olyan lény vagyok, aki ért a mágiához. - vontam egyet a vállamhoz. Nem tudtam itt, nyilvános helyen kimondani a boszorkány szót, nem akart a számra jönni. - Egy vámpír megölt valakit, aki fontos volt nekem. - hajtottam le a fejem. - Megértem David-et. Bizonyos szempontból miattad is csinálja. Azt hiszem, védeni akar téged minden ilyen támadástól. - billent oldalra a fejem. - Volt már hátrányod abból, hogy vadász a bátyád?
Magam se tudom pont miért, de valahogy jó érzés fog el Donnával kapcsolatban. Egyszerűen úgy érzem jól ki fogunk mi jönni és nem lesz köztünk ellenségeskedés, vagy rivalizálás. Kevés esélyt látok rá, hogy egymás torkának essünk. Kétlem, hogy hátsó szándékok vezérelnék, nem olyannak tűnik. Én megalapozom neki a bizalmamat, remélem nem bánom meg. Mindenesetre tiszta lapokkal játszom, őszintén. Nem látom sok értelmét a hazudozásnak. Attól nem leszek jobb ember, hogy mindenféle hamisságot összehordok. Csak ritkán lódítok, ha tényleg muszáj. Talán ha látja rajtam a másik, hogy nem akarom átverni, bennem megbízhat ő se akar ártani. Persze ez inkább a normálisabb személyeknél jön be, aki barátságosan közelít, aki ellenségként kezel azzal gyakran sajnos lehet sok dolgot kezdeni. Azért egy jó első benyomás számíthat. Nem árt nem elszúrni, mert nem egyszerű korrigálni. Természetesen visszakacsintok amikor arról beszél ne mondjam vissza, hogy Davidot is szívatták annak idején. Erről már én is hallottam párszor és nem tartom elképzelhetetlennek. - Ne félj nem vagyok pletykás. - kuncogok. Bennem meg lehet bízni, legfeljebb akkor fogom elkotyogni, ha piszkálni akarom a bátyám. Néha olyan jó picit kiosztani, lejjebb törölni a mosolyát. - Egyébként nem annyira az a szívatós fajta, inkább azokkal olyan, akik kivívják maguknak. - teszem hozzá. Nem mondanám a testvéremre, hogy rossz tanár, sőt egész jó. Vannak nála százszor szemetebbek és flegmábbak is. Meglepődök amikor a válaszom közben majdnem visszaköpi a kávét. Hamar leesik melyik szó válthatott ki belőle ilyen reakciót. Azt gondoltam David már mesélt róla, hogy beavatott engem a természetfeletti lények világába. Ezek szerint tévedtem. Figyelmesen hallgatom amit mond és kiderül, hogy ő egy boszorkány. Kissé különös, főleg így elsőre, viszont elfogadható. Jobb, mintha egy vérfarkas lenne. - Nem igazán, bár kaptam már pár fenyegetést vérszívóktól, de nem hatnak meg. Tudom, hogy David megvéd és nem kell félnem. Sajnálatos ami a rokonoddal történt, azonban gondolj arra, hogy egyszer az a vámpír is megkapja ami neki jár. - ecsetelem és remélem sikerül bele kicsit lelket öntenem. Tudom, nem ez a legjobb vigasz, viszont ez biztosan igaz. Idő kérdése csak mikor éri utol a végzete az illetőt. Lehet, hogy holnap, vagy jövőre. Nem lehet tudni.
Kissé rosszkedvűen pillantottam az órámra, és felmordultam mikor ráeszméltem arra, hogy pár percet már mindenképpen késni fogok. Utálok késni, és utálom azt is, ha megvárakoztatnak. Legközelebb emlékeztetnem kell magamat, hogy miért nem szoktam ilyen ügyeket elfogadni. Egyszerűen túl sok az érzelmi kapocs, ami nem lenne feltétlen baj, ezekre ugyanis könnyen rálehet játszani, mindenki azt hiszi, hogy logikus döntést hoz, mikor a védencem feje felett mond ítéletet, de valójában ugyanúgy az érzéseire hagyatkozik, mint mindenki más. Ki kell ismerni az esküdteket, és onnantól már könnyű őket úgy mozgatni, ahogy akarjuk. Azonban a jelen esetben az érzelmi kapocs egyáltalán nem jó. Nem tudtam úgy az eltűnt gyerekek szüleivel beszélni, hogy ne kellett volna tíz másodpercenként zsebkendő az anyának. Persze, érthető, hogy így éli meg, a fia eltűnt, jó eséllyel már halott is, de nehezen tudom elhinni, hogy ennyi idő alatt ezt nem sikerült feldolgozni. Vagy csak én vagyok érzéketlen. Megesik. De statisztika is kimutatta, hogy az érzéketlen emberek többre viszik. Végre megérkezek az úti célomhoz, és még mielőtt belépnék az ajtón, egy gyors pillantást vetek a karórámra. Három perc. Ha nem kapok a kereszteződésnél pirosat, talán időben ideértem volna. Sietve nézek körül, miután beléptem, majd rövid keresgélés után kiszúrom őt. – Elnézést, hogy csak most értem ide, de át kellett úsznom egy kisebb könnytengeren, hogy ideérjek. – mondom mosolyogva, ahogy helyet foglalok vele szembe, a közben megérkező pincérnőt pedig megkérem, hogy hozzon ki egy jó erős kávét. Úgy érzem, most pont erre van szükségem. Megvárom míg Virginia is leadja a rendelését, aztán pillantok rá csak újra. – És azért is elnézést, hogy itt találkozunk, de itt tűnt a legegyszerűbbnek, mikor hallottam, hogy a közelben vagy. – nekem is itt van mostanában a legtöbb dolgom, három srác szüleivel kellett beszélnem, bár a beszélgetés nagy része inkább orrfújásból és értelmezhetetlen dadogásból állt, így nem jutottam előrébb, de a kamaszokat általában a szülők ismerik a legkevésbé. Tapasztalat. Nem csak munka terén. -Hogy vagy mostanság? A válság gondolom téged is megviselt. – meg az egész cégét. Engem is megviselt, bár én könnyebben áttudom vészelni, a jövedelmeim gyakran adómentesek, ezért érdemes a veszélyesebb, de ugyanakkor hálásabb ügyfelekkel foglalkozni először mindig.
Nem hittem volna, hogy éppen itt fogok ismét összefutni Galen-el. Az ide való kiruccanásomat egyáltalán nem terveztem hosszúra, eredetileg csupán néhány megbeszélésből állt volna az ittlétem, de volt egy olyan érzésem, hogy nem csak ennyi ideig fog tartani attól függetlenül, hogy segíteni jöttem. Az ember nem is gondolná, hogy képesek kötözködni akkor is, amikor a kezét nyújtja a másiknak. Jól is fog esni most az a kávé, amire elígérkeztem.
Talán túl hamar nyitottam be a kávézóba, szokásom volt mindenhová akkor elindulni, amikor még véletlenül sem volt rá meg az esélye, hogy elkéssek. Valami úgyis közbejött volna, ha percre pontosan szerettem volna kiszámítani az érkezésemet. Lerobbanó kocsi, letört cipősarok, meteoreső, bármilyen eshetőségre felkészültem és ehhez az elővigyázatossághoz tartozott az előbb történő indulás is. Le kellene szoknom arról, hogy legelőször azt lássam meg, mi, mikor, milyen módon romolhat el, mehet tönkre, húzható keresztbe, csakhogy sajnos nem tudtam levetkőzni ezt a tulajdonságomat attól függetlenül, hogy egyébként pozitív látásmóddal rendelkező személynek tartottam magam. Most sem történt semmi, időben léptem be a hangulatos, kicsi kávézó ajtaján, amit még eltéveszteni sem lehetett, hiszen nem volt annyira hatalmas ez a kampusz, hogy rengeteg helyre legyen képes elbújni egy kávézó, amit egyébként valószínűleg sokan látogattak a diákok, tanárok, erre tévedők ráérős idejükben is, főleg így a tanév közepén. A vendégek nagy része le sem ült, egyenesen a pulthoz rohant, kikérték az őket életben tartó koffeinadagot, aztán mentek is tovább, a félreeső, viszont nem láthatatlan asztal atmoszféráját nem zavarták. Kellemes helyet találtam az ücsörgéshez, a rendeléssel meg akartam várni Galen-t, akinek olyan kifejezés ült ki az arcára, amikor betoppant, mintha a maratont kellett volna lefutnia három percen belül vagy konyhakéssel vártam volna azért, mert késni merészelt három percet. A türelem erényem volt, igaz, hogy ő sem a késősök kategóriájába tartozott, ám ez nem számított akkora bűncselekménynek, hogy a fejét vegyem. Egy mosollyal üdvözöltem és figyeltem, hogy helyet foglal, csak azután kezdtem el felé intézni a szavaimat, miután leadtam a rendelésem egy nem túl erős kapucsínóra. Ha feketén vagy akármilyen édesítőszerrel keverve innék kávét délután, éjszaka nem tudnék aludni. - Kivel utáltattad meg megint annyira magad, hogy sírni kezdjen? - Kérdeztem évődve. Megvolt a maga stílusa, ha nem sikerült volna kiismernem őt, én is biztosan a hajamat téptem volna tőle. Igazából fogalmam sem volt, miért nem tettem. Enyhén, alig láthatóan vontam meg a vállam hallva a szabadkozását, amiért itt találkoztunk. Semmi bajom nem volt a hellyel, legalább láthattam a dékáni irodán kívül más, az iskolához tartozó helyiséget. A kínálatuk sem volt rossz, belekortyolva a kiérkezett italomba erre a következtetésre jutottam. - Arra jöttem rá, hogy két típus van a környezetemben. Az egyik, akit eddig sem érdekelt semmi, szórta a pénzét és nem figyelt, ők most magasabb szintre emelték ezt a tevékenységet. - Éppen, hogy csak megcsóváltam a fejem. - A másik, akik eddig is összekucorodva ültek a székükben. Ők az eddigi huszonkettő helyett harmincszor nézik meg, mihez nyúljanak. Kitalálod, én melyik vagyok? - Apró mosolyra húztam a számat, miközben rá néztem. - Miért van olyan érzésem, hogy téged nem vágott túlságosan földhöz ez sem? Pedig még a drága órád ellenére sem tudsz pontosan érkezni. - A szavaimat egyáltalán nem gondoltam komolyan, amolyan lélekmelengető kötekedés volt részemről a megszólalásom.
Nem volt rám jellemző a késés. Szeretek pontos lenni és felkészült, utálom a meglepetéseket. Mind a tárgyalóteremben, mind azon kívül. Kölyökként olyan pontos voltam, mint a tenyérjósok, aztán … mondanám, hogy az élet nevelt meg, de igazából csak apámtól kaptam néhány igazán nagy pofont, aztán valahog nem volt kedvem többet késni. Ami azt illeti, ez volt az egyetlen pofon, aminek tényleg hasznát is vettem. Az ügyfeleim szeretik, hogy pontos vagyok, akárcsak én, ők is utálnak várni, és nyilvánvalóan arról ítélnek meg engem, ahogy dolgozom. Egy gyakran késő ember hanyag, ez rólam nem mondható el. Ha mégis hanyagnak látnak, megtalálták az elveszett ikertestvéremet. -Ami azt illeti, kivételesen barátságos voltam és… ésszerű. – mondhatjuk így is. Elvégre a legtöbb eltűnésnél, ha az illető egy hétnél előbb nem kerül elő, már lehet számolni azzal, hogy meghalt. Ezt a szülőknek is elmondtam. A felesleges reménykedés nagyjából annyit ér, mint a vízzel való tűzgyújtás. Nem vezet eredméynre. – De a megintet azért kikérem magamnak. – mosolygok rá. Azért arra odafigyelek, hogy ne fajuljon eddig a helyzet, mert aki sír, az általában az áldozat ugye. A szülők most egyetlen dolognak az áldozatai voltak. A saját naivitásuknak és ostobságuknak. Ez Amerika. Akkor sírhattak volna, ha elmondtam volna nekik, hány ember hal meg egy átlagos nap a gyönyörű országunkban. - Nem tudom, hogy akarok-e találgatni. Eddigi tapasztalataim alapján a nőknek nehezebb jó választ adni. – a mosolyom egyáltalán nem bántó, vagy lenéző. Csak vicceltem. Bár azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy nőnek sokkal óvatosabban kell megfogalmaznunk a szavainkat. A miértre nem tudnék válaszolni. Mióta létezik nő és férfi, azóta keressük rá a választ. – Oh, hogy ez? – emelem fel a bal kezemet, hogy látható legyen az óra. – Ajándék volt. Ráadásul siet pár percet. – rántom meg a vállamat, miután leeresztettem a kezemet. Így garantálva van, hogy pontos legyek, de a zokogó szülőkre még nem kellett semmiféle megoldást kitalálnom. Úgy látszik itt az ideje. – Olyanokkal dolgozom, akiket szintén kevésbé visel meg a dolog. – adok kérdést végül a válaszára, majd a kiérkező kávémba feledkezem egy korty erejéig. – Neked is ki kéne próbálnod. Hálás ügyfelek. – persze tudom, hogy azért ő szigorúbb körökben mozog, mint én, ott még csak az illegalitásnak a látszatát sem szabad megengedni. – Ha gondolod bemutathatlak néhányuknak. Tiszta haszon, semmi törvénytelen. – nem írom, csak manipulálom a törvényt, ezt szoktam mondani. Meg kell benne találni a kiutakat. Egy majom is képes elvégezni a jogi egyetemet, bemagol mindent, de egy jó ügyvéd ismerve a találékonyság, többek között. Nem a törvényt kell tudni, hanem a benne lévő kiskapukat kell felismerni és kihasználni. Aztán jöhet az érzelmekre hatás, a saját magunk eladása, de ezt már a tapasztalat teszi. Én is voltam kezdő. A sikerhez vezető utat sajnos nem erkölccsel kövezték ki.
Finoman vontam egyet a vállamon. Ha olyan hangulatban kapott volna el, lehet, hogy Galen még engem is képes lett volna megríkatni, bár jobban belegondolva ennek vajmi kevés esélye volt. Ismertem már annyira, hogy el tudjam bírálni a nézőpontjaink közötti különbségeket és ne vegyem a szívemre a stílusából adódó sajátosságokat. Sőt, ő volt az, aki megedzett és segített kezelni a hozzá hasonló vagy sokkalta rosszabb személyiséggel rendelkezőket annyira, hogy már legyinteni is tudtam, hogyha arról volt szó. Kevésbé érintettek meg a baromságok, mint régebben.
- Tudod, hogy nekem bármilyen válasz megfelel. – Néztem rá komolyan. Azért szerettem vele beszélgetni, találkozni, mert nem volt szükség arra, hogy megjátsszam vagy visszafogjam magam, mosolyogjak akkor is, ha nem volt kedvem. Azon meg sem lepődtem, hogy az óráját ügyféltől kapta, elvégre azok, akiket kihúz a pácból igazán megengedhették maguknak, hogy akármilyen földi jóval halmozzák el a megmentőjüket, hiszen nélküle jó hosszú ideig csak egy rácsos kisablak mögül bámulhatták volna a napsütést. A jog, az ügyvédkedés nem az én szakmám lett volna, nagy valószínűséggel az egyetemet is két napon belül otthagytam volna minden paragrafusával és törvényével együtt, amelyekkel ugyan napi szinten találkoztam, de szerencsére volt szükséges annyira belemerülnöm, mint a céges jogászoknak. Biztosan megtéptem volna magam, ha még az ilyesfajta kiskapukkal is nekem kellett volna foglalkoznom. Elég volt nekem az a kismillió egérút, amelyeken járkáltam a saját hatáskörömben. - Biztos vagyok benne, hogy a cseppet sem törvénytelen ügyfelekkel való üzletelés nagyon szórakoztató, de én jobban félek a rácsoktól és attól, hogy lehúzzák a rolómat, minthogy belemenjek ilyen egyezségekbe. – Belekortyoltam a kávémba, de a csésze felett tartottam a pillantását. Galen nem Galen lett volna, ha abbahagyta volna a kockáztatást, a rizikók vállalását, miközben úgy tett, hogy minden a lehető legnagyobb rendben és még véletlenül sem gondol arra, mi lesz, ha egyszer befuccsol egy bombabiztos ügy. Szerintem kettőnk közül inkább én aggódtam érte, mint ő magáért. – A legközelebbi órádat viszont nekem adhatod. – Szélesen elmosolyodtam. Nem mintha én szégyenkeztem volna az anyagi helyzetem miatt, ami néha engem zavart a legjobban, hogy talán túl jó is volt, csak jó volt felemlegetni, mennyire is pofátlannak tartom az ő működését, ennek ellenére nem volt vele semmi bajom. A lényéhez tartozott. - Egyébként mit csinálsz itt? – Kérdeztem rá érdeklődve, aztán eszembe jutott valami, ami miatt itt tengethette a napjait. – A lányodat jöttél meglátogatni vagy még mindig nem szeret szóba állni veled? – Nekem nem volt gyerekem és belőle sem néztem volna ki az apaságot, ki is kerekedtek a szemeim, amikor egyszer közölte, hogy szinte már felnőtt a lánya.
Biztosan kétszer akkorára nőtt volna az egóm, ha ki is mondja, amit gondol. Tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok könnyen szerethető ember, de… azt hiszem ez is mutatja, hogy milyen minőségi személy vagyok. Viccet félretéve, tudom, hogy nem könnyű elviselni, szeretek az emberek idegein táncolni, ami ugyan egy rossz szokásom, de sok mindent elmond a másikról. Azt mondta az egyik tanárom még régen, hogy az embereket az alapján kell megítélni, amit nem akarnak, hogy lássunk. Tehát bosszantsuk fel őket, keljenek csak ki magukból, mutassák meg, hogy milyenek is valójában. Az öreg ebbőla tekintetből tudott valamit. Amúgy meg egy utálatos barom volt. -Jól van, akkor azt mondom, hogy egyik se. – nem nagyon akarom meghazudtolni magamat, na meg persze így látom a dolgot igaznak, helyesnek, és minden más földi jónak. – Te eddig sem szórtad a pénzed, és nem ellenőrizted óránként sem. Legalábbis gondolom. – nem vagyok ott én minden percben, hogy tudjam mit csinál, na meg az üzlet az üzlet, nem értek ahhoz, amiben ő utazik, és nem is akarok. Nem túlzottan érdekel, az én világom mások felmentése és bemocskolása. – Téged inkább mások miatt viselt meg. Mások tehetetlensége, hozzá nem értése az, ami által téged ez érint, nem saját hibádból. – ez velem is megesik hébe-hóba, de nem vállalok már el olyan ügyet, ahol nem tudnak megfizetni. Nem érdekelnek az ígéretek és az adósságok sem. Utálok adósságot behajtani. Ügyvéd vagyok, nem pedig valami uzsorás. Az ügyfeleim pedig ne is járjanak uzsoráshoz, a végén még a saját sírjukat ássák meg. A halott ügyfél nem fog fizetni. - Félsz a rácsoktól, miközben engem látsz? Pedig neked még valami kedvezményt is kitalálnék… volt már példa rá, hogy egy bírósági ügy feldobta a piacot. – nem mondom, hogy valami hamis, koholt váddal álljon elő, csak mondom, ami eszembe jut. Az biztos, hogy neki jobban kell vigyáznia. Engem csak azok ellenőriznek, akik utálnak. Őt jóval többen, nagyobb üzleteket bonyolít. – Te túl finom nő vagy hozzá. – rázom meg a fejemet vigyorogva. Na nem mintha sajnálnám tőle. Tele vagyok órákkal, öltönyökkel, nyakkendőkkel, mindenféle drága dologgal, amit vagy vettem, vagy kaptam. Szerencsére megengedhetem magamnak, hogy nagylábon éljek, de nincs ezzel baj, tettem is érte. - Ő nem értékeli annyira a társaságomat. Sőt, már tervezi a nagy csatát velem. – azért büszke vagyok rá. Nem volt könnyű gyerekkora, ezt aláírom, de ha az lett volna, akkor most valami picsogó kislány lenne, akit mindenki kilóméterekkel elakar kerülni. De erős lett, határozott, és ez sokat számít a mai világban. – Kaptam egy ügyet is. Eltűnt 3 srác a Whitmore-ról, jó eséllyel meghaltak. Most már a magánnyomozót is játszhatom. – mordulok fel. Persze, erre meg van az emberem, akit általában alkalmazni szoktam, szólni is fogok neki, de szerettem volna én magam is felmérni a terepet. Azonban a ma történtek után arra jutottam, hogy nem akarok soha többet gyászoló szülőkkel találkozni. – Na és te? Nem akarsz egy kölyköt? - ha van egy kis esze, azt mondja, hogy nem. Legalábbis szerintem. A sikeres ember nem családos ember, az én megítélésemben.Van még pár éve, hoy kitalálja mi legyen, aztán már nem tanácsos szülni.
- Milyen igaz. – Pillantottam rá elismerően, amikor közölte, szerinte én hogyan viselem a válságot. Tény, hogy néha közelebb kerültem ahhoz, hogy túlságosan ellenőrzővé váljak, hiszem még arra is hajlamos voltam, hogy kétszer visszaforduljak indulás után megnézni, hogy bezártam-e a lakásom ajtaját, de próbáltam türtőztetni magam és olyan munkatársakat keresni, akikben megbízhattam, tehát nem kellett őket folyamatosan felügyelni. – Nem tervezed, hogy szakmát váltasz és valamiféle viselkedéselemzőnek állsz? Éppen most keres pszichológust az egyik alapítványom, ha gondolod, elrendezem neked a helyet. – Széles mosolyra húztam a számat, a kávémat kevergettem, miközben elgondolkoztam azon, hogy nem is tudnám őt másmilyen foglalkozásban elképzelni.
Lehet azért, mert nem ismertem korábban, így nem láthatta a túlságosan elrejtett értékeit, de azt véletlenül sem tudtam elképzelni, hogy humanitárius munkát végezne egy afrikai faluban, ha lehetősége lenne rá. Vannak emberek, akik erre születnek és vannak, akik legszívesebben a falat kaparnák egy ilyen helyzetben. Ez így volt jó, unalmas lenne az élet a különbözőségek nélkül annak ellenére, hogy néha pont ezek az eltérések voltak a legidegesítőbbek. - Biztos vagyok abban, hogy még jót is tenne egy jogi hercehurca, ha te képviselnél és bocsánat, hogy megsértelek ezzel, de inkább elnapolnám a bíróságon való találkozást. – Jómagam nem féltem a törvény kezétől, mivel mindent igyekeztem úgy intézni, hogy feddhetetlen és teljes mértékben legális legyen. Soha nem éreztem késztetést arra a törekvésre, hogy a jogi határokat megkerülve jussak egyhez s máshoz, tökéletesen megfeleltek nekem a normálisan kijátszható szabályok és kiskapuk. Azért jó volt tudni, hogyha akármilyen gubanc adódna, akkor lenne mellettem egy pokolian jó és elismert szakember. Akárhogy is, vele az oldalamon biztosan nem érnének olyan veszteségek, mint nélküle. - Mindig elcsodálkozom azon, mennyire érzéketlen tudsz lenni. – Megcsóváltam a fejem. Eltűnt három gyerek, akik valószínűleg halottak és úgy beszélt róluk, mintha a tegnapi meccs eredményét közölte volna? Hirtelen kapta el a gondolataimat a téma… mit érezhetnek a szülők? Miket élhettek át a gyerekek? Mi lehet a barátaikkal? Hogyan fogják feldolgozni a történteket? – Hogy áll az ügy? Eltűntek és ennyi? Semmi más nincs? – Érdeklődtem összevont szemöldökökkel, az arcomra kiülhetett az aggodalom, ami elöntött, pedig semmi közöm nem volt sem a srácokhoz, sem az ügyhöz. Egészséges, sőt, kóros mértékű empátiával rendelkeztem, nehezemre esett volna elsiklani a mondandója ezen része felett. - Szóval a lányod túl akar tenni rajtad? Fogalmam sincs, honnan örökölhette a versenyszellemet. – Állapítottam meg, kicsit meglepődtem a kérdésén, de szinte rögtön csóválni kezdtem a fejemet, hogy megerősítsem a mondani készült válaszomat. – Nem, nem. Imádom a gyerekeket, de nem hiszem, hogy itt lenne az ideje. Egyébként sincs senki, akivel családot alapíthatnék. – Nem mintha hiányzott volna mellőlem akárki is, sőt, gondoltam én már arra nem egyszer, hogy szívesen lennék egyedülálló anya, de csakis akkor, ha elintéztem, hogy ne kelljen állandóan az ügyeim után szaladgálnom és intézkednem. Egy gyerekhez idő kell. – Csak nem arra akarsz célozni, hogy kezdek öregedni?
Mondjon bárki bármit, mindnekinek fontos a pénze. És mindenki imádja a könnyen jött pénzt. A pénz nem minden, és a többi hasonló közhely igaz ugyan, de… csak részben. A pénz eszköz, hogy meglehessen az embernek mindene, hogy ne kelljen nélkülöznie példának okán. Szép dolog a szeretet és a bajtársiasság, de nem véletlen szokás mondani, hogy a sikeres ember alkalomadtán vonzóbb is. A siker vonzó, a pénz láttán pedig mindnyájan olyanná válunk, mint a hiénák. – Megfontolom, ámbár… lehet, hogy ezt nálam szorgalmasabb és kiegyensúlyozotabb embereknek kéne felajánlanod. – a mosolyom már-már vigyornak is eladható lenne.Soha nem voltam szorgalmas. Nem voltam ostoba, de csak akkor tanultam, ha kellett, ha volt mi motivált, egyébként meg hagytam a fenébe. -A számomat tudod. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Bár nem mondanám, hogy róla eltudnám képzelni azt, hogy ilyesfajta eszközökhöz folyamadjon. Az ő érdekeltségeinél fontos az, hogy ne kerüljön semmiféle erkölcstelen dologba bele, egy bírósági ügy pedig, akármilyen koholt vádak is legyenek, ezt nem segíti. Ő neki fontos, hogy minél kevesebb botrányban legyen része, nekem pedig érdekem, hogy minél többen játszhassak szerepet. - Már vagy két tucat gyilkossági ügyön túl vagyok, láttam rosszabbat is. – ez a munka ilyen, én meg amúgy sem a híresen nagy empátiámról voltam híres eddig sem. Nekik a fiaikról van szó, nekem ők csak egy újabb ügy, amit képviselnem kell majd. Sokszor megkaptam már, hogy érzéketlen vagyok, de soha nem vettem igazán a szívemre a dolgot. Nem hinném, hogy sikeres lennék, ha nem ilyennek ismertek volna meg. A jó ember-jó ügyvéd kettős nem fér meg egymás mellett. – Egyelőre ennyi a biztos. Focisták voltak, az egyikük végzős, egy nap hazamentek, és másnap már nem is látták őket. Örülnék, ha legalább tudnám, hogy hol tűntek el. – az az, hogy hol keressem a holtestüket. Azzal még nem bajlódom, hogy nem kéne neki beszélnem az ügyről. Még nem írtam alá semmiféle papírt, hivatalosan nem fogadtam még el az ügyet. - Komlyan veszi a dolgot, ezzel nincs is semmi baj. – örülök neki. Nem mondom, hogy elképesztően jó szülő voltam, de soha nem akartam úgy nevelni, hogy azt higgye, minden csak úgy az ölébe esik. Meg kell küzdenie azért, amit akar. – Nem is érdemes úgy, hidd el. – csóválom meg a fejemet. Túl vagyok egy váláson, nem akarok többet. Sem válást, sem házasságot, elég volt abból egy, az sem sikerült jól, és nem vagyok amúgy sem házasságpárti. – Nem. – csóválom meg a fejem mosolyogva. – De nem leszünk már fiatalabbak. Vagy te nem gondoltál még arra, hogy mi lenne, ha nem sikeres, hanem… önfeledten boldog akarsz lenni? – azt hiszem így szokták mondani. Tény, hogy lehetne jobb életem is, ha olyan csupa földi jó venne körül, mint a … szeretet és a többi. Nem vesz körül, jól érzem magam, nem panaszkodom ettől még, de… néha azért elgondolkodom, hogy mi lett volna, ha…
- Ha pletykás is lennél... engem nem zavarna. - vontam egyset a vállamon, hangom pedig teljesen őszintén csengett. Tudhatta, érezhette rajtam, hogy a szavaimat a lehető legkomolyabban gondolom, és volt benne némi huncutság is, hiszen ebből tudtam, hogy David-et bizonyos szinten képes lenne bosszantani az, hogy a húga és én együtt pletykálunk. Én is tudok újdonságot mondani neki a bátyjáról és ő is tud nekem. Ez pedig egyenesen megőrjítené a fickót, ebben ezer százalékig biztos vagyok. A kérdés csak az, hogy ebben méltó cinkosomra lelek-e vagy sem. Elgondolkodtam. - Egyébként igen. - bólintottam egyetértően. Davidet nem annak a fajtának ismertem meg, aki ok nélkül bárkit leteremt, megszivat vagy rossz osztályzatot vág hozzá. Ezt ki kell érdemelni, és ugyan férfiból volt, de mégsem hinném róla, hogy példának okáért egy-egy csinos kislány kivívná nála a küllemével a jobb jegyet. Ebben az esetben kicsit irigy lennék. Vagy féltékeny. Nem is tudom. - A bátyádtól sokan tanulhatnának. Régen volt már az egyetem, de mindig voltak szivatós tanárok. Az jó, ha ő nem ebbe tartozik, legalább nem kell arra ébrednie, hogy kilyukasztották az autója kerekét. - sóhajtottam fel, és elvigyorodtam. - Akkoriban, mikor én végeztem, előfordult egy professzorunkkal, aki túl sokat... kegyetlenkedett. A tettest persze nem kapták el. - ittam bele a poharamba széles vigyorral, láttatván, hogy pontosan tisztában voltam azzal, ki is állt a csíny mögött. De istenem, mindannyian voltunk gyerekek és aztán egy kicsit még nagyobb gyerekek. A mosolyom végül keserűbe fordult át. - Vigyáznod kell magadra, ezt ugye tudod? - kérdeztem, majd a táskámba nyúltam, és elővettem egy apró kis karkötőt. - Nyújtsd a kezed, kérlek. - vált barátságossá a mosolygásom, és felcsatoltam a csuklójára a kis láncot. - Ez védelmet nyújt majd neked. Davidnek fontos vagy. Így már... nekem is, David a legjobb barátom, szívemen viselem a sorsát. És azt is, amit vagy akit ő a szívén visel. - jegyeztem meg. Boszorkányként több dologra is képes voltam, és tudhatta, hogy számíthat rám bármiben. David nem igazán akart élni a lehetőséggel szinte soha.
Néha, a rosszabb napjaim valamelyikén, amikor már tényleg nem tudtam, hogy mihez kezdhetnék, melyik lenne a legjobb döntés és mivel okozhatnék a legkevesebb kárt akárkinek elég sokat fizettem és adtam volna azért, ha olyan személyiséggel rendelkeztem volna, mint Galen-é. Ismertem már őt, a lazasága és esetenkénti nemtörődömsége nem az álcája része volt, nem azért viselkedett így, mert azt gondolta, ezzel sokkal kelendőbb és érdekfeszítőbb lesz, hanem ez az egész a lénye része volt, amit senki sem vehetett el tőle.
Ahogy tőlem sem azt, hogy mindig mindenért aggódtam, hajlamos voltam három percen belül öt infarktust lábon kihordani, tördeltem az ujjaimat, kattogtattam a tollamat és járkáltam az irodában, ha nem a szemem előtt zajlottak le a fontos ügyek, hanem csak egy telefonhívásból értesülhettem a fejleményekről… ha tehettem volna magamhoz öleltem volna a világot és senki sem téphette volna ki a kezemből egészen addig, míg felkészültnek nem tartottam volna őket a fészekből való kirepülésre. És ő? Főiskolás srácok tűntek el, megbízták az üggyel és a vállát rángatva csak azt nem mondta, hogy megesik, nem nagy ügye az ilyesmi. Ezért legszívesebben képen töröltem volna másokat, pedig az én türelmem végtelen volt, de ő Galen volt. Valaki, aki nem idegesített fel olyan gyakran, mint a többi hozzá hasonló figura, valaki, akiben volt egy kis plusz, ami kioltotta a túlságosan nagy arcából adódható ellenszenvet. Erre a valamire évek óta nem találtam a magyarázatot. - Ez egy egyetemi campus. Mindenhol emberek vannak, diákok, tanárok, gondnokok, takarítók, nem létezik, hogy senki ne látott volna semmit. A barátaik, a családjuk biztosan tudnak valamit. – Nem voltam ügyvéd, távol állt tőlem a vérszívás és leleményesség ezen fajtája, ő volt az, aki értett ehhez a területhez, nem is akartam beleokoskodni. A fejemet tettem volna rá, hogyha az általam felsorolt személyek közül akárki akármit tudott volna, Galen régen nem itt ücsörögne, hanem egy hazafelé tartó gépen inná az italát, de így… valószínűleg elakadt. És nem emlékeztem olyan alkalomra, amikor ő akár egy percre is, de megállt volna, ezért késztetést éreztem arra, hogy az e miatti hogyléte felől érdeklődjek, ám visszafogtam magam. Talán majd később. - Akarnék én önfeledten boldog lenni, de nem jelenik meg előttem a kép, amiben kötényben ugrálok a tűzhely előtt, kiszolgálom a férjemet és semmi mást nem tudok csinálni csak azért, mert a családom nem engedi. Az a baj, hogy túl modern a felfogásom és ezt sokan nem bírják elviselni. – Akár azt is mondhattam volna, hogy feminista vagyok, ez volt az igazság. Szerettem volna gyereket, törődni a saját utódommal, nevelgetni és a mosolyára hazaérni nagy álmom volt, főleg, ha olyan társra találtam volna, aki támogat abban, hogy ne hagyjak magam mögött csapot-papot, ne mondjak le az eddig elért sikereimről és nem tiltja meg a karrier szó használatát… sajnos akárkivel futottam össze eddig kiderült, hogy egy címeres barom, aki alfahímnek képzelve magát irányítani akart engem és az életemet. – Nem vagyok túl szerencsés ezen a téren. De te legalább elkezdted rendezni a viszonyodat a lányoddal, ez már valami. Talán a volt feleségeddel is összemelegedtél? – Kérdeztem széles mosolyra húzva a számat.
Minden bizonnyal akad valami alapja annak, hogy a legtöbben arrogánsnak és önimádónak írnak le. Mondhatnám, hogy ez a kettő volt már a jelem az óvodában is, és az igazság az, hogy nem is hazudnék olyan nagyot. Soha nem foglalkoztam azzal, hogy mit okozok. Amolyan vezérelvem volt ez. Amiről nem tudsz, az nem is fájhat, így szól a mondás. Ezt pedig remekül tudtam mindig is alkalmazni az életben. Mondtam valamit, ha sírtak miatta, nem foglalkoztam vele, ha örültek, csak akkor,ha abból profitálhattam is. Viszont meggyőződésem, hogy sokkal könnyebb valakinek a szenvedéséből hasznot húzni. Nem véletlen védőügyvéd vagyok. Mellesleg a bűnösök általában jobban is fizetnek, nem elhanyagolható tény ez. A családjuk csak sírni tud egyelőre, majd később még kopogtatok azon az ajtón. A barátaikat nem kérdeztem még, fel kell készítenem magam, hogy a sok önelégült ficsúrt el tudjam viselni. – nem mintha én nem ilyen lettem volna. De én ezt ízlésesen csináltam, ráadásul eredményesen is nem utolsó sorban. Ezek az üres fejükön kívül nem sok mindent tudnak felmutatni. – Akit kérdeztem tanár, pedig elzárkózott a kérdések elől. Szerzek majd egy rendőrségi jelvényt, azok mindig szóra bírják az ilyeneket. – rántom meg a vállam. Egy jelvény csodára képes. Akkor is,ha tíz dolcsiért vetted egy kínai játékboltban. Tapasztalat. Meg nem mondtam volna, hogy tudsz főzni. – széles mosolyt villantottam felé. A sikeres nők általában nem tudnak, ahogy a sikeres férfiak sem. A sikertelen férfiaknak sem éppen az erőssége a sütés-főzés, ha már itt tartunk, de ez most részletkérdés. És az ő mondanivalójából sem éppen a lényeget ragadtam ki. Először. – A maradékból válogathatsz majd. Végső eshetőségnek pedig ott van az örökbefogadás. A te helyzetedben az még apajelölt nélkül is menne. – más kérdés persze, hogy nem minden az anyagiakról szól, nyilván egy gyereknek fontos, hogy apja is legyen, ne csak anyja. Persze, nem elég, hogy van, úgy is kell viselkedni, de… ez megint csak egy másik lapra tartozik már. – Előbb birkóznék egy medvével. – csóválom meg a fejemet már-már vigyorogva. – Nem beszélek vele már jó ideje. Nem viselte jól, hogy segítettem a barátját rács mögé juttatni. – az ilyen megesik. Kissé zabos voltam, amiért megcsalt azzal a hígagyúval, szóval segítettem, hogy a parkolási bírságból kicsit több legyen, mint pénzbüntetés. – Na és te? Nincs egyetlen jóképű és lovagias konkurensed sem, akivel összeszűrhetnéd a levet? Mint valami romantikus vígjátékban. – mosolygok rá. Azokat mindig eltúlozzák, ezt pedig mindig meg is jegyzem, de összességében…azért általában jót derülök rajtuk. Kell a kikapcsolódás, még ha az teljesen valószerűtlen is.
- Rendben. - mondom és kissé meglepő mennyire őszinte. Ez a mai világban sajnos már elég ritka. Örülök, hogy ő ezen kevés személyek közé tartozik, sok konfliktust el lehet így kerülni. Inkább mondja el valaki az igazat és bántsa meg a másikat, mintsem hazudjon neki akár huzamos időn át. Igaz, az őszinteség fájhat, de az még rosszabb, mikor később kiderül, hogy a másik eddig csak kamuzott. Azért lehet picit én is füllentettem, mert lehet picit megered majd a nyelvem, ha bátyámat akarom vele idegesíteni. Biztos az őrületbe kergetné, hogy a nővére, meg a szerelme együtt kibeszélik a háta mögött. Elég lenne néha egy-egy félmondatot elkottyantani és máris feljebb menne a vérnyomása. Tudom, ez gonosz dolog, viszont úgy megtenném és nézném végig mosolyogva az arcát. Nem vagyok aljas, azonban néha olyan jól esik cukkolni. Főleg, mikor olyan hatalmas az önbizalma, hogy lassan már leveri az egójával a csillagokat. Olyankor jó érzés kicsit letörni a szarvát. Azért őt se kell félteni, örömmel viszonozza a kis szemétkedéseimet. Soha véget nem érő adok-kapok ez kettőnk közt, ahol általában sikerül betartani az egészséges határt. Neki se árt, ha nyugalmat szeretne, hiszen én is csak addig nem lépek át ezen a képzelt vonalon, amíg ő se. Amint megteszi én is. Szerencse, hogy eddig erre alig volt példa, mivel szeretném, ha jó maradna a kapcsolatunk. Legalább ha minden kötél szakad, egymásra még támaszkodhatunk a bajban. Néhányaknak még sajnos ez sincs meg. Amit mesél a bátyám kis csínyéről arra elmosolyodok. Hát igen, az én testvérem se volt mindig tökéletes jófiú, hiába is próbálja az láttatni. Ez így normális, minden ember csinál egy kis rosszaságot a kamasz évei alatt. Az már más tészta, hogy ki mennyiszer és végül ki bukik le. - Bizony az ilyesmi néha előfordul a szívatós tanárokkal. Azért remélem David nem esik át a ló túloldalára és véletlen se történik vele semmi hasonló csíny. - jegyzem meg és bizony a hangomból, meg a mosolyomból érződik, hogy igen szívesen kárörvendenék rajta picit. Persze lefogadom ha netán nekem okoznának hasonló bosszúságokat nem nagyon állna meg legalább egy vigyor nélkül. Hiába, ismerem már a bátyámat, mint a rossz pénzt. - Tudom, David is folyton ezt mondja. - forgatom a szemem. Tisztában vagyok vele, hogy a bátyám csak jót akar nekem és minden normális testvér ilyen lenne a helyében, de mégis unalmas ezredszerre hallani ugyanazt az elcsépelt mondatot. Persze, ha közlöm vele, hogy már hallottam, akkor meg szinte gyerekként kezel, ami százszor idegesítőbb. Donnától ez a kérdés nem frusztráló, mert ő még most tette fel először ezt a kérdést, meg szerintem ő eleve ilyen anyáskodó. Meglep, amikor elővesz a táskájából egy karkötőt, de odanyújtom a karom, hiszen jól eső gesztus ez és azt akarom ő is érezze, hogy bízom benne. Vajon mágikus ez az ékszer, vagy csak szimplán kabala? Nem tudom, viszont nem is ez a lényeg, hanem az mennyire hisszük el, hogy az adott tárgy elméletileg mit művel velünk. Amit ezután mond az egyenesen a szívemig hatol és ott árad szét a melegsége. Úgy érzem a sors adott nekem az ő személyében egy pótnővért. - Köszönöm, ez igazán kedves tőled, te is fontos vagy nekem. - húzom el végül a karom, mosolyogva. Ez tagadhatatlanul nagyon aranyos gesztus volt tőle. Azért arra kíváncsi lennék, hgoyí ez a karkötő valójában a mágia erejével véd-e meg, vagy csak simán a belé vetett hit segít hárítani a rosszat. Hát ezt nem fogom megtudni egyhamar, de nem is számít. Én elhiszem, hogy ez a tárgy holmi boszorkányos erővel bír, legalább ha más nem is, a placebo-hatás hátha tényleg használ valamit. - Egyébként te is tudsz kotyvasztani ilyen bájitalokat, meg átkot rakni valamire, vagy az ilyesmit csak a mesebeli boszik tudnak? - teszem fel az idő közben bennem megfogalmazódott kérdést picit már nevetve. Igen, ez egy vicces téma, viszont engem komolyan érdekel a dolog. Még sose hozott össze a sors igazi boszival. Mágikus karkötő után már egy igen válasz se tudna igazán meglepni.
Csupán bólintottam. Jobbnak láttam inkább hallgatni ebben az ügyben, mint engedni az egyébként előtörő érzésnek és szándéknak, miszerint veszekedni kezdjek vele arról, hogy szebb szavakkal is megfogalmazhatta volna a fiúkról szóló véleményét. Elvégre csak eltűnt gyerekekről beszéltünk, egyetemistákról, akiknek a populációjáról tartotta magát a sztereotípia, miszerint a nagy részük arra sem hajlandó felelősséget vállalni, hogy három kanalat keresztbe tegyen, nemhogy normálisan vigyázzanak saját magukra.
Ahogy Galen elmondta, ezek a srácok sem arról lehettek híresek, hogy odafigyeltek a környezetükre, gondolkodás nélkül élhették a mindennapjaikat és ki tudja, milyen hülyeséget csinálhattak, aminek az eltűnésük lett a vége… bele sem mertem gondolni, hogy a szüleik milyen napokat élhettek és élhetnek át. Ha az én gyerekeimről lett volna szó, már biztosan a falra másztam volna az idegességtől vagy… nem ismertem magam annyira, hogy pontosan tudjam, milyen szülő lennék, mégis elég normálisnak tartottam magam ahhoz, hogy aggodalmat mutassak a fiaim iránt. - Persze, hogy tudok. Egyesekkel ellentétben nem vagyok oda az állandó étterembe járásért és mirelit kajáért. - Néztem rá összevont szemöldökkel, viccelődő hanghordozással, ám megcsóválva a fejem sóhajtottam egyet a következő szavai hallva. - Arról viszont fogalmam sincs, miért állok veled szóba. A maradék? Ez komoly? - Nem terveztem odáig húzni az egész családalapítósdit, míg tényleg az „egy fokkal jobb az ördögnél” kategóriában kellett volna keresgélnem. Ennél többre tartottam magam, bár az igaz, hogy talán túlságosan nagyok voltak az elvárásaim, nem terveztem lentebb adni belőlük. Nem értem be akárkivel, hogy holmi koloncnak elviseljek bárkit csak azért, hogy ne legyek egyedül. – Még mindig jobb az én helyzetem, mint a tiéd. Nincs időm válásra és az azzal járó cécóra, főleg nem arra, hogy idegesítsem magam akárki miatt. – Belekortyoltam a kávémba, megvontam a vállamat és széles mosolyra húztam a számat, ami nevetésbe torkollott. Akárhányszor hallottam a sztorit, miszerint képes volt a neje szeretőjét börtönbe juttatni, jó kedvem lett. Tessék, itt volt az oka annak, hogy szóba álltam vele: akkor is képes volt megnevettetni, amikor olyat mondott, ami amúgy egyáltalán nem volt vicces. - Van egy olyan érzésem, hogy engem elkerülnek a jóképűek és a lovagiasak, csak a konkurensek jönnek. - Megforgattam a szemeimet. Persze, az én hibám is volt, idő és emiatt általában kedv hiányában nem volt szokásom ismerkedős helyekre járni, pedig lehet nem ártott volna. Bár igazándiból nem vágytam kétségbeesetten kapcsolatra. Ha jött volna valaki, aki magával ragadott volna, annak nem álltam volna ellen és nem kampányoltam volna a függetlenség mellett, de így nem kergettem a dolgot. - Ismerhetnél már annyira, hogy tudd, hogy a romantikus vígjátékok színvonala messze elkerüli az én életemét. Mint a tiédet. - Mosolyogtam rá. - Neked nincs egy aktuális barátnőd, aki körülbelül a lányoddal egyidős és komoly kapcsolatról szó sem lehet vele?
Nem viseltetek valami jó véleménnyel az ifjúságról, ezt én is ól tudom, de meg van ennek a maga oké. Én is voltam fiatal, tudom milyen, de soha nem voltam ennyire… sablonos. Manapság minden második fiatal ugyanúgy néz ki, legalábbis az én szememben, pont ezért nem bajlódom azzal, hogy megtanuljam a nevüket. Mégis mi baj van azzal, ha megspórolom az időt azzal, hogy inkább rendelek? – soha nem tudtam főzni. Eltudok készíteni egy-két egyszerűbb dolgot, de nagyon ritkán szánom magamat rá. Általában étteremben eszek vagy onnan rendelek magamnak ételt. Más pedig nem főz rám, úgyhogy ez az egyedüli megoldás maradt a számomra. – Na meg… megszoktam már egy életszínvonalat, az ügyfeleimnek ezt érezniük kell. –rántom meg a vállamat. Fontos, hogy lássák: sikeres vagyok. Egy ideje már így élek, nem költök felesleges dolgokra, tehát marad is pénzem, de köszönhetően annak, hogy jó ügyfelekkel dolgozom, nem is kéne aggódnom akkor sem, ha mindent megvennék, amit elsőre látok. Hasznos vagyok és jó társaság. –nem mellesleg jóképű, de ezt nem mondom ki, a szerénység fontos. – Lássuk be, Virgina, kicsit magasak az igényeid, ami nem jelent rosszat, de… a férfiak nem szeretnek magas léceket megugrani. A kivétel erősíti a szabályt. – de persze remélem, hogy majd egyszer valaki meg fog neki felelni. Az már csak rajtuk múlik, hogy ez meddig fog tartani. – Jogos. De olyan házassági szerződést írnék neked, hogy pillanatokig tartana egy válás. Én itt rontottam el. – hanyag voltam, nem gondoltam amúgy se valami komolyan a házasságot, inkább pánikból tettem, mint őrült szerelemből. Nem vagyok amúgy sem házasság párti. Talán nem jó helyen keresed őket. – rántottam meg a vállam. – Vagy csak félnek tőled. – a mosolyom egészen kiszélesedett, ahogy ezt kimondtam. Nem tartottam őt félelmetesnek, legalábbis engem nem ijesztett meg, de egy erős, független és sikeres nő általában ijesztően hathat egy átlagos férfinak. Nem meglepő, nem az első és nem is az utolsó eset lenne. – Az enyém nagyjából megfelel egy átlagon alulinak. – nem beszéltem persze komolyan. Az életem nagyjából minden romantikát mellőz, ami nem zavar túlzottan, de nyilvánvalóan néha feltámad bennem egy kis hiányérzet. Olyankor szoktam elkezdeni dolgozni és hopp, már is elillan. – Sok a lányommal egy idős nő van a közelemben. Például a gyakornokom, nem rég vettem fel. De nem tervezek semmit sem,a komoly kapcsolatok nem az erősségeim. – tény, hogy részben azért vettem fel, mert nem egy csúnya látvány, de nem szokásom tervezgetni és kivetni a hálómat. Ennél azért kicsit komolyabb vagyok, nem tartom példaképnek Hefnert.
Kezdőlap
• 
• 
: • 
| words: 345-
■ 
| words: 641url=http://vampsiterpg.hungarianforum.com/u811]