Nem volt rövid az út... mikor megláttam a főiskola épületét, egy sóhajjal jeleztem saját magam számára, hogy ha tényleg megteszem ezt a lépést, nagyon hosszú út fog odáig vezetni, hogy ismét otthon legyek majd... de tudom, hogy mindig minden áldozatokkal jár... és én nem akarok lemondani a családomról... ezt Damon is tudja. Kinéztem az ablakon, és egy halvány mosoly jelent meg az arcomon, így mértem végig a hatalmas kapukat, a nagy épületet, és néhány kóbor járókelőt, valamint papírokkal szaladgáló fiatalokat. - Azt hiszem, hogy... furcsa lesz ide járni a középiskola után... nem mintha oda gyakrabban jártam volna be - forgattam meg a szemeimet mókásan, miközben kiszálltam a kocsiból. - Ha elkezdődik az év... húh - sóhajtottam fel beletúrva a hajamba. - És annyi mindent el kell intézni... még Bonnie-t és Caroline-t is fel kell hívnom, hogy tolják ide a feszes hátsójukat. Bár Caroline biztosan nem hagyja az utolsó napra a jelentkezését, és már régen járt itt - beszéltem és beszéltem, bár Damon nyilván ostobának nézett, amiért be nem állt a szám.
Elég jó hangulatban vezettem el idáig, akkor is, ha nem volt túl rövid az út. Ahogy leállítottam a kocsit a parkolóban, és felnéztem az épületre, akaratlanul is megfeszült kezem a volánon, és összeszorítottam a fogaimat. Nekem is voltak elképzeléseim az itteni életről. Bár hívjuk inkább tapasztalatnak, és emlékeknek. De Elena várakozásával ellentétben az én emlékeim nem épp negatívak. Örültem, hogy folyamatosan csacsogott mellettem, mert így legalább elvonta a figyelmet arról, hogy meglehetősen szótlan és néma voltam. - Biztos vagy a dolgodban? - szólaltam meg végül. - Jókora lépés az életedben. Ha igen... támogatni foglak mindenben, amiben csak lehet.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Megfogtam a táskámat, miközben Damon szavait hallgattam, és nem tudtam, miből volt több a mosolyomban: örömből, vagy bánatból, mert bármelyikről is legyen szó, bármelyiket is válasszam, lemondásokról van szó... és olyan nehéz gondolni a lemondásra. - Igen, szeretném... és tudom, hogy nem lesz könnyű, főleg ha elkezdődik majd a tanév, és ide kell költöznöm a kollégiumba, de... gyakran fogok hazamenni. És ti is jöhettek ide. És... remélem, más miatt sem aggódsz - simultam oda hozzá. Persze, hogy az itteni srácokra gondoltam. - Van egy kis bűntudatom, hogy téged egyedül hagylak... míg én idejövök. És a gyerekek mellett lehet, hogy semmi szabadidős lehetőséged sem lesz - szomorodtam el.
- Nos, a felvigyázó azért szerencsére még elérhető marad. Szóval, ha már végleg lefárasztott a három gyerek, akkor tudok csinálni magamnak egy estét, amikor kicsit lazíthatok a Grillben, vagy bárhol máshol. Én jobban aggódom amiatt, hogy Tatia mennyire járt nálad sikerrel... nem szeretném, ha hullakamra lenne majd a kollégiumi szobádból, és egymás után tűnnének el a hallgatók - mondtam félig-meddig vigyorogva. Tényleg aggódtam, hogy ennyi ember között képes lesz-e Elena féken tartani magát, és az éhségét.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- Ha minden jól megy, elintézem, hogy Caroline és Bonnie legyen az, akivel egy szobában lakunk majd - vigyorogtam szélesen, majd a karjaimat Damon nyaka köré fontam, és gyengéden megcsókoltam. - És ha néha úgy érzed, hogy betelt a pohár, kikapcsolódásra van szükséged, és a Grill már nem nyújt vígaszt... akár a gyerekek nélkül is idejöhetsz - kacsintottam rá pajzánkodva. - Bár meglehet, hogy ez egy tökéletes kúra lesz nekem, hogy ne akarjak minden nap háromszor rád ugrani. És attól félek, hogy az irodalomprofesszor nem az a sármosabbik fajta lesz - kuncogtam.
- Remélhetőleg a többi professzorod sem lesz az - dörmögtem. - Ellenkező esetben nem hallgató, hanem tanárhiánnyal küzd majd a campus, annak viszont én leszek az okozója. És csábít a gondolat, hogy néha eljöjjek ide, bár visszatart az, hogy Bonnie és Caroline végignézi majd a manővert. Amúgy is... egyikük sem néz túl szépen rám. Szóval azt hiszem, megoldjuk másképp a dolgot. Ja, és amint hallok egy olyan pletykát, hogy szemet vetsz valakire, azonnal viszlek haza, bezárlak a házba, és kénytelen leszel háziasszonyként leélni hátralévő életed napjait. Az meg nagyon hosszú lesz, elhiheted.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- Jaj... de hát Bonnie és Caroline sem lesz a szobában örökké, hogy mindent lássanak - kacsintottam rá, majd elengedtem, és oldalra billent a fejem. - Tudod... mindent a szemnek, semmit a kéznek - vontam egyet a vállamon szemtelenül. - Nem mellesleg, ezt én is mondhatnám neked fordítva - nevettem fel, majd előástam pár papírt a táskából. - Talán ideje lenne bemenni... intézni ezt a kollégiumos dolgot is... bár így jobban belegondolva, én nem akarok hétvégi feleség lenni - jelent meg az arcomon tettetett szomorúság, de rögötn el is mosolyodtam utána.
- Hétvégi? - kérdeztem vissza. - Szerintem lesz akár két hétvégi is, főleg vizsgaidőszakban - szálltam ki magam is, és csak mikor a betonon álltam jöttem rá, hogy ez a pár perc beszélgetés ugyan kiűzte belőlem a múlt emlékeinek félelmét, de a gyomorszorító görcs nem múlt el teljesen. Besétálni most azon a kapun olyannak tűnt, mintha magába a pokolba mennék vissza. Két dolgot tettem egyszerre: igyekeztem meggyőzni magam, hogy a múlt azon része lezárult, másrészt azon igyekeztem, hogy Elena előtt gondtalan, vidám arcot mutattam.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- Te aztán tudod, hogyan lombozd le az embert - biggyesztettem le a számat, majd magam is kiszálltam, és megálltam az épület előtt. Olyan elhagyatottnak tűnt most, miközben azért... iskolaidőben diákok százai is lehetnek itt akár, és ebből kifolyólag szerintem lesz egy-két olyan eset, hogy kitör rajtam a tömegiszony. - Hééé! - szólaltam meg aztán, ahogy a szemébe néztem. - Úgy nézel, mintha az oroszlán barlangjába készülnél belépni - forgam meg a vállát.
- Hát oda is lépek - mormogtam, aztán találtam gyorsan valami hihető magyarázatot. - Tudod te, hogy milyen érzés nekem egy egyetem? Mint az ördögnek a szenteltvíz - fogtam meg Elena kezét. - Menjünk. Azt hiszem, az igazgató irodája az első emeleten van - mutattam fel, és csak akkor jöttem rá mi bukott ki a számon, mikor Elena kérdőn nézett rám. - Öööö... Stefan is akart ide járni... eljött megnézni. Ő mesélte - vontam vállat, és reméltem hihetően hangzik a dolog. Felfelé menni az emeletre még így is jobbnak tűnt, mint lefelé... a pincék felé.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- Aha... - bólogattam aztán bambán, hiszen ennél értelmesebb mesét is hallottam már. - Az elmúlt pár napban próbáltam bebeszélni magamnak, hogy nyilván tévedek és nincs semmi baj, csak képzelődöm, de most már azt érzem, hogy van... és hogy valamit eltitkolsz előlem - bukott ki belőlem kissé elkeseredetten, és elfordítottam a tekintetemet. - Nem tudom, hogy mi történt, míg nem voltam otthon, de... azóta egy-két dolog más... és azt érzem, hogy titkolsz valamit - nyeltem egyet.
- Már megint üldözési mániád van - forgattam meg a szemem, és ez alkalommal tökéletesen hitelesre sikerült az alakításom. - Ha nem vérszomj, akkor kényszerképzetek, édesem? - vigyorogtam, és feltekintettem az ablakokra. - Úgy hallom, az igazgató az irodájában van. Na nézzük, a te eredményeid előtt hasra fognak-e esni.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- Már megint? - kérdeztem vissza meglepve. Ritkán szoktam képzelődni, szóval most nem is jutott eszembe semmi, hogy miről beszélhet... de lényegtelen. nincs nálam harapofogó, hogy kiszedjek belőle bármit is, és lehet, hogy nincs is mit. - Akkor menjünk - vontam egyet a vállamon, és a táskámat ismét megfogva indultam a lépcsőkön felfelé.
(Első emelet)
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Miután a napi teendőim végetértek, csak egy meleg és habos kávéra vágytam. Nem szokásom ilyesmiket iszogatni, de mióta kötelességem Whitmore előtt ártatlan Gilbert lányt játszani, valamit kötelességem életem szerelmét szenvedni látnom minden egyes napon, egyszerűen szükségem van valami édesre, mely megadja a napi hangulatomat. Képtelen lettem volna csak úgy... minden édesség nélkül boldogságot érezni. Ebben tényleg van valami. Az édesség tényleg boldogabbá teszi az embert. A táskámban kotorásztam, ahogy éppen végighaladtam a campus épületén, és mikor kiértem az udvarra, halkan felsóhajtottam, majd kezembe fogtam a telefonomat. Először Bonnie-t akartam hívni, hogy vajon merre jár, mikor érkezik ide, mikor megvilágosodtam, hogy őt most feleslegesen hívnám... nem válaszolna. Az én hibám... a barátnőm az én családomon akart segíteni, rajtam akart segíteni, s mikor feltámasztott egy hozzám közelállót... ő az életével fizetett ezért. Tudni akarom, hogy mi a módja ennek... és Jeremy szerint van megoldás egy Tessa nevű boszorkány kapcsán. Meg kell találnom azt a nőt. Bár nyilván nem a Whitmore főiskolán kellene keresnem. Egyértelmű. A kezemben szorongattam még mindig a telefont, mikor felemeltem a fejem, és olyan arccal találtam szemben magam, amelyet már hosszú hónapok óta nem láttam. - Stefan? - kérdeztem eleinte meglepődve, majd egy hirtelen mosoly ült ki arcomra, és rögtön odaléptem elé, hogy a nyakába vessem magam. - Nem számítottam rád... itt főleg nem - suttogtam halkan. Meglep, hogy itt van. Nem is sejtettem, hogy körülbelül száz egyetem után ismét visszatér egybe. Vagy talán... Damonhoz jött? Talán... az ilyen történések mindig tartalmat rejtenek maguk mögött. És az utóbbi idő alapján azt kell hogy mondjam: Stefan biztosan nem tanulni jött.
Lassú megfontolt léptekkel mentem a Whimore egyetemre hallgattam a szélsipító zaját, hogy meg csapta fülem. Muszáj folytatnom Stefan Salvatore silány kis életét. Stefan miért jön ide, én nyilván azért, hogy meg keressem Whitmore dokit. Hat persze elena... Futott végig Agyamon ez a név még halhatatlan vagyok, és nem tetszik bár az agykontrol elég király. Feltett céljaim és szinte már napirendi pontommá vált, hogy megtaláljam szerelmemet. Hirtelen miközben sétáltam elena szó szerint arcomba csapódott és már rajtam is csímpálozott. -elena!- lepődtem meg. Nem számítottam a hirtelen le roncshoz. Bele olvastam a kis kacifántos agyacskájába. Hát még mindig szereti? Vagy is még vonzódik hozzá, milyen kis cuki..ja nem. - Elég régen nem láttalak. – suhant ki ajkaim lágy szorítása közül egy értelmetlen báj csevej kezdete. Nem is tudom, minket vette magát úgy mond Stefan nyakába, ha elhagyta, meglázta. Ja hát persze, Amara és én hoztunk egy jó kis hasonmás vérvonalat, milyen megható. Annyira jók voltunk, hogy kellenek utánzatok, mindent értek. A kis suta lány buta nagy boci szemekkel bámult bele arcomba én meg próbáltam nagy érdeklődést mutatni irányába, ami sikerült is! Kedvesen rá mosolyogtam, majd megsimogattam az arcát is egy levelet szedtem ki a haja közül. - Nem akarom tudni Damonnal hol csináltátok. – Ráztam meg a fejem és mosolyt engedtem arcomra.
Furcsán viselkedett... legalábbis nekem úgy tűnt. Valamiért zavartnak éreztem magam, mikor elengedtem, hiszen hogy is szokás mondani? Ne ölelgesd a levetett pólódat. De Stefanra sosem tudtam úgy tekinteni, mint egy ledobott nadrágra, vagy... cipőre, vagy hogy is szól a mondás. Ő nekem mindig is egy... igaz szerelem megtestesítője volt, mely mint utólag kiderült, túl tiszta volt hozzám... vagy inkább túl jó. És nekem túlontúl... mindegy. Nem ennek van most itt az ideje. Hanem a beszélgetésé. - Biztos voltam abban, hogy eltűntél Mystic Fallsból.. semmit nem hallottunk felőled - ráztam meg a fejem. Tudtam, hogy érti, miről beszélek és miért beszélek többesszámban. Elvégre a bátyjával élek együtt, és akármilyen hihetetlen, Damont is érdekli Stefan jövője... és jelene is. Mutasson a külvilágnak akármilyen ábrázatot is. - Öhm... ilyet sem hallottam még a szádból - suttogtam kínos mosollyal, mikor meghallottam eléggé... egyértelmű poénját, miután kiszedett a hajamból egy kis falevelet. - Óh... - suttogtam meglepve, majd egyik lábamról a másikra helyeztem egyensúlyomat, csak utána jelent meg egy kis zavar az arcomon, és a kezéhez nyúltam, hogy kkivegyem belőle a falevelet. - Köszönöm - suttogtam rekedten, a hangomon is hallható volt zavartságom. Senki nem tagadhatta, hogy szakításunk ellenére közöttünk mindig is megmaradt egy bizonyos... pozsgás. Melyet akkor is éreztem, mikor éppen nem akartam. De ilyen az, mikor valakit szerettél... szereti most is egy részed, de nem lehetsz vele, mert nem vele akarsz lenni. - Mit keresel itt, Stefan? - bukott ki aztán belőlem. - Ne mondd, hogy főiskolára akarsz járni - kuncogtam fel, és tekintetem kitágult a gondolatra.
Kezdek lebukni, hogy lehet, ez ennyire ismeri Stefant? Pedig nagyon meg győzően alakítom, de már nagyon unom, hogy a saját sármomat nem vethettem be. Végig mértem a lányt és egyre jobban éreztem a vibrálást közte és köztem, persze az csak annyit, jelt, hogy Stefanhez vonzódik. Szuka, szült egy rakat gyereket a bátyának és még izzik ott lent érte. Beletúrtam a hajamba és meg köszörültem a torkomat. - Nem isten ments az csak akkor volt érdekes, amikor a Ripper korszakomat éltem, vagy is hát homályos a kép, de akkoriban kicsit teátrális voltam. – suttogtam. - Megtudtam, hogy Silas a városban van, és valamiért szüksége van rám, fogalmam sincs, mire kellek neki. – játszottam el az értetlen Stefan Salvatorét.
A sokk, amelyet a felbukkanásának ténye okozott, kezdett lassan elmúlni. A telefonomat csak ezúttal tettem el, majd visszatévedtem a tekintetébe, és próbáltam mosolyogni. Nagyon kínos volt... hiszen aligha beszéltünk egymással azok után, hogy kiderült, minket az univerzum is egymásnak teremtett. Érdekes feltevés, de köztudott, hogy az univerzum nem befolyásol mindent. Egy csúnya pillantást vetettem rá, mikor megjegyezte, hogy csak akkorlenne szórakoztató számára idejárni, ha ripper lenne. - Ez nem volt vicces - jegyeztem meg mellé, de mosolyogva, hiszen tudom, hogy ő maga sem gondolja komolyan. - Enyhén groteszk lenne letépett fejek között sétálgatni a campus-on - böktem oldalba, majd körülnéztem. De rögötn felkaptam a fejem, mikor meghallottam Silas nevét. - Silas? - kérdeztem vissza, majd a mosolyom már le is hervadt. - Stefan, de hát... azt hittem, Silas már elment - ráztam meg a fejem. Milyen ostoba feltevés volt, egyáltalán miből következtettem erre? - Kicsit összezavarodtam, mióta ismerem ezt az egész Silas-Amara halhatatlanság történetet... - túrtam bele a hajamba, és egy közeli padon foglaltam helyet. - Mit akarnak ezek tőled... tőlünk, Stefan? - emeltem fel a fejem, és tudtam, hogy tekintetemben jelenleg több félelemre utaló jel is látható. Hiszen féltem... ez egyértelmű.
Micsoda? Ő tudja, hogy ki vagyok, nos ez megtisztelő. - szerintem, dekoratív lenne. - mosolyogtam rá és nevettem vele együtt. Morbid vagyok tudom, de vicces lenne. - Fogalmam sincs ezt akarom ki deríteni, hol van a bátyám?- kulcsoltam össze a kezem és húztam ki magamat. Bele néztem igéző tekintetébe egyből Amara jutott eszembe. Az én szépséges szerelmem, úgy hiányzik nekem. - Tőled nem tudom akarna-e valamit, de te mit tudsz Silasről? - kérdeztem felvont szemöldökkel, érdeklődő tekintettel. A szél enyhén meglobogtatta gesztenye barna fürtjeit. Szinte vissza röpített engem a régmúltba amikor minden jobb volt és szerettem életem szerelmét.
- Ez... morbid volt. De Stefan-os - kuncogtam fel ismét, de utána rájöttem, hogy ideje lenne másról is beszélni, nemcsak a campuson szétdobált levágott fejek víziójáról. Már csak azért is, mert kicsi kellett hozzá, hogy felforduljon a gyomrom. Tudom, Stefan ilyen... jelegzetes a humora, de ezzel még nemigen hallottam őt viccelni előtte. A ripper korszak számára mindig is egy kegyetlen időszaknak számított... furcsa. De biztosan össze van zavarodva. Igaz, nem tudom, hogy mi oka lenne rá... - Damon nincs itt... ő Mystic Fallsban van. De hát ezt tudod - mosolyogtam még mindig. - Damon sosem lépné át ennek az iskolának a kapuit... hacsak rá nem tör a féltékenység, és nem kezd el nyomozni az évfolyamtársaim után - vontam meg a vállamat jókedvűen, majd játékosan az alsó ajkamba haraptam, és próbáltam nem elrontani a kedvét azzal a hírrel, hogy Bonnie... szóval hogy mi történt vele. Hiszen ő Stefannak is lényeges pont volt az életében... és ha Bonnie nem is mindig, de Stefan próbálta kifejezni az iránta érzett tiszteletét. - Öhm... - túrtam egy hajtincset a fülem mögé, miközben nagy sóhajtást kísérően gondolkodni kezdtem, mit tudok Silasről. - Valami olyasmi, hogy ő egy halhatatlan... boszorkány. Azt hiszem. És Stefan hasonmása. Ja, és gonosz - rántottam meg a vállam. - Ezen felül nem túl sokat. Nem tudom, mit akar Mystic Fallsban. Mit akarhat... veled. Vagy miért lényeges ez az egész hasonmás-dolog - ráztam meg a fejem tanácstalanul.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 27, 2014 8:06 pm
Napok óta gondolkodom. Leginkább azon, hogy mit is csináljak az elkövetkezendő időszakban. Részemről az iskolába járás maximálisan kizárva, semmi hangulatom nincs hozzá. Talán azért, mert lépten-nyomon ismerősökbe botlanék bele, és az az idegeimnek éppen momentán nem hiányzik. Másrészt mintha kicsit öreg lennék már egy újabb diplomához... A másik pedig, ami nyomaszt, egy A betűs démon. Alexander. Egyfolytában karmolgatja a gyomrom beljesét, ahogy eszembe jut, hogy talán Rose Marie néha még gondol rá. Nem tudom hová tenni a kettejük kis szerelmi viszonyát. Az tény, hogy nem esik jól, de félre kellene tennem ezt. Nem érdemli meg a kételkedésemet. Főleg hogy sosem szolgált rá arra, hogy bizalmatlan és bizonytalan legyek vele kapcsolatban. Ő azt érdemli, amit az utóbbi időben kapott tőlem. Nem kellett volna felhoznom Alexandert. Ha van egy kis szerencsém, nem látom őt többé. Hála annak a nemlétező szent istennek! Egy halk sóhajtással igyekeztem az épület felé. Nem állt szándékomban tanulói jogviszonyt kezdeményezni, az viszont biztos, hogy most be fogok ülni egy kicsit. Visszanosztalgiázok egy nagyon régi időszakba... mikor az egyetem tényleg kiváltság volt egy másik földrészen és csupán a lefjobbak juthattak be. Nézzünk körbe, emberek! Mindenféle népség. Fogadni mernék, fele csak bulizni jár ide. De mi más ma a világ? Buli és buli. Talán a komoly felfogásommal elküldhetne valaki melegebb éghajlatra. De nem vagyok mindig ilyen. Talán tényleg csak ez az egész Alexander téma dúlt fel.. lehet, meg kellene győződnöm arról, hogy többé nem tér vissza. Igen, az lenne a legjobb. De azt sem tudom, hogy hol van. A fenébe! A feszültség csak nőttön nőtt belőlem, főleg mikor egy elég szemrevaló lány sétált el velem szemben, és mikor mellém ért, hirtelen belékarolva néztem mélyen a szemébe. - Most csendben maradsz. Keresünk egy csendes sarkot, és míg belőled táplálkozom, meg sem nyikkansz. - suttogtam, és a vér gondolata rögtön megbűvölt. Hónapok óta nem ittam igazi emberi vért. A tasakos vér szinte kimerít.. igen, ez a legjobb szó. Egy csendes sarokba érve rögtön a nyakára tapadtam. Magabiztos voltam, hogy nem lát minket senki... ám egy kis idő elteltével léptek zaját hallottam, majd könyvek estek a padlóra, és ez rögtön arra késztetett, hogy kiszakadjak a lány nyakából és ránézzek az érkezőre. Véres ajkaimra ravasz vigyor ült ki, ahogy az ismeretség halvány hulláma végigsimított gerincemen. Ismertem ezt a lányt. - Meglep, hogy itt látlak, Charity. Pár éve még.. egészen más helyeken jártál. - egyenesedtem ki.
Mindenféle különösebb változatosságok nélkül követik egymást a napok. Ez kissé unalmas, de nem is bánom, hogy most nyugalom van és elég a tanulmányaimmal foglalkozok, ami legtöbbször éppen elegendő, főleg hogy egy főiskola kellően nehéz tud lenni, legalábbis ez biztosan nem tartozik a könnyűek közé. Azonban nem panaszkodom, hiszen önként döntöttem emellett az intézmény mellett, senki nem kényszerített, még az se volt kötelező, hogy továbbtanuljak valamerre. Érettségi után mondhattam volna azt, hogy nem fogok tovább iskolapadban ülni, ami kényelmes lett volna, de úgy gondolom jobban megéri, ha időt és fáradtságot nem sajnálva elvégzem ezt az iskolát. Egy diploma jól jöhet később, látják az emberen, hogy szorgalmas és emellett magamnak is bebizonyíthatom, hogy képes vagyok rá. A legfontosabb, akinek bizonyítanom kell, utána jön a családom. Ha elkezdek belefáradni a főiskolás életbe elég csak arra gondolnom elsősorban ki miatt teszem ezt és ez erőt ad ahhoz, hogy ne adjam fel. Mondjuk eddig alig fordult meg a fejemben, hogy kiiratkozom innen hiszen még egészen könnyű, azt beszélik ennél már csak rosszabb lehet. Már alig várom. Azért a végső cél motivál: a diploma. Ma kissé fáradtan tápászkodom ki az ágyból, meg éjszaka is a házi dolgozattal foglalkoztam, pedig nem vagyok az a fajta, aki minden az utolsó pillanatra hagy. Attól függetlenül, hogy nem vagyok éppen a legkipihentebb egész jól kibírom az órákat, koncentrálnom se olyan nehéz, mint vártam. Pont ötödik óra után vagyok és a szekrényemből frissen kivett könyvekkel tartok a tanterem felé, amikor ügyesen a földre ejtem a könyveim. Gyors mozdulatokkal szedem fel őket, amikor egy ismerős, pimasz hang üti meg a füleim. Feltekintek és akkor látom, hogy Nathan az, a volt középiskolás osztálytársam, akinek véres ábrázatát nézve elfog az undor. Sosem bírtam őt igazán. - Egyes emberek idővel változnak, látom ez rád sajnos nem igaz. - vetem oda kissé flegmán, majd felvéve az utolsó könyvem is felegyenesedem.- Ha megbocsájtasz nekem most dolgom van. - igyekszek kerülni a további beszélgetést, amihez nincs túl sok kedvem egy vámpírral, akinek az arcán látszik, hogy továbbra sem hajlandó felhagyni az emberi vér fogyasztásáról, amit csak szánni tudok.
Magam sem tudom, hogy nem jutott eszembe eddig az, hogy ezzel foglalkozzam. Mármint az iskolával, és az itteni kis diákokkal. Egyáltalán... mi a legjobb gyógyír a sok gondolkodás ellen? A sok fiatal nyak, az esetleges kis konfliktusok, majd végül a győzelem, hisz ki tudna engem legyűrni? Ha meg is történne, amit kétlek, igazán embert próbáló feladat lenne, szóval bízom abban, hogy senkinek nem áll szándékában belém állni, mert ilyenkor, ilyen indulatokkal magamban eléggé nagyoit tudok ütni... vagy éppenséggel harapni. - Óh, angyalom, nem is értem, hogy miért vagy ilyen flegma és udvariatlan velem. Szenttül hittem, hogy anyukád és apukád jómodorra nevelt. Vagy tévedtem volna? -kérdeztem felvont szemöldökkel, ám egy nagy és széles vigyorral a képemen. Ismertem ezt a lányt, még pár évvel ezelőttről, bár jómagam nem gyakran tettem tiszteletemet a gimnáziumi órákon. Nyilván furcsállotta, hogy ennek ellenére miért is nem rúgnak ki. Ha vámpír vagy, mindent el tudsz intézni, nem? - És ismét találkozunk. Ugyan, hová sietsz? - fogtam meg a vállát, miután felvette a könyveit, és láttam rajta, hogy igencsak sietős a dolga. Bár gondolom, személyes jelenlétem váltotta ki ezt belőle. Hát.. ha szabadna ezt mondanom, hiába teszi, hisz én nem vayok egy... egyszerű eset. A másik karomon tartott lányra néztem, majd belenéztem a szemébe. - Menj, és kösd be a nyakad. Ha rákérdeznek, valamivel megsértetted magad, és engem soha nem láttál előtte. - igéztem őt meg, majd visszafordultam Charity felé, ahogy a másik elment. Letöröltem véres ajkaimat. - Meglep, hogy itt látlak. A te ambícióiddal biztos voltam abban, hogy a Yale-ig meg sem állsz. Igaz, csak alig ismertelek meg... nem voltam túl gyakori vendég az iskolában. - vontam egyet a vállamon.
Nem igazán értem miért gondolta azt, hogy én majd mosolyogva és a legnagyobb kedvességgel fogom fogadni. Egyébként sem igazán rajongok a társaságáért - sőt néha kimondottan idegesítő tud lenni -, főleg így, hogy a fél arcát vér borítja. Kimondottan gusztustalan, a szagról nem is beszélve. Undorító és taszító ezzel együtt az egész lénye, nem csoda hát ha nincs sok kedvem a közelében tartózkodni, pláne nem cseverészni vele. Akkor már inkább ne beszélgessek senkivel sem. - Hidd el úgy történt, más különben nem éppen ilyen szavakat használnék. Ha engem modortalannak tartasz akkor még nem láttál olyan lányt, aki tényleg az. - tájékoztatom. Igen, a szüleim megtanítottak kulturáltan viselkedni - úgy érzem most sem voltam annyira faragatlan -, viszont azt egy szóval sem említették, hogy egy véres képű vérszívóval szemben is minden helyzetben jópofiznom kell. Amúgy sem annyira bírom az ilyen belőlünk táplálkozó lényeket, hát meg azokat akik ilyen frusztrálóan képesek viselkedni. Komolyan azt várja el, hogy barátságosan bájologjak vele? Ennyire ostoba, vagy ennyire nagyképű? Szerintem mind a kettő a legkisebb túlzás nélkül elmondható róla. - Tudod veled ellentétben nekem fontosak az eredményeim és semmi kedvem lerontani őket egy ilyen alak miatt, mint amilyen te vagy. - közlöm vele és remélem a hangomból kihallja mennyire nem vágyom arra, hogy akár még egy percet pazaroljak rá. Egy határozott mozdulattal leveszem a vállamról a kezem és maga mellé taszítom azt. Engem ne fogdosson össze a kezével amit akár nemrégen a vér és kosz keveréke is ellephetett. - A bátyám ilyen vérszopókat szokott vadászni, mint amilyen te is vagy, úgy hogy azt ajánlom a saját érdekedben, hogy maradj távol tőlem, ha zaklatni mersz kénytelen leszek szólni neki, hogy van itt egy egyed akit le kéne gyilkolni. - figyelmeztetem teljesen komolyan és elfordulva tőle indulok el a terem felé, ahova eredetileg is tartottam.
music: | note: Elnézést a késésért. | words: 294 ⊰
Kezdőlap
| words: 294