Már napok teltek el azóta, hogy találkoztam Mr. Seggfejjel, és úgy tűnt, hogy egyhamar nem is fogom látni. Az első napban még szinte figyeltem, hogy nem e bukkan fel valahol a közelembe, de a második nap után már nem érdekelt, ugyanúgy zajlottak a napjaim, mint azelőtt, és már nem is gondoltam arra, hogy esetleg összefussak azzal a bunkóval. Talán jobb is ha nem látom többet… a társaságában úgyis csak úgy érzem magam mint aki mindjárt felrobban az idegességtől. Egy pillanat se lett volna, mikor jól éreztem volna magam. Nem kedveltem kicsit sem, viszont mintha mégis vágytam volna a társaságára. De nem, ez hülyeség! Percet se akarok már vele beszélni. Már egészen jól kiismertem magamat a fő sulin. Minden termet tudtam már hol van, nem kellett senkitől segítséget kérnem, teljesen elvoltam én egyedül is. Nem akartam még egy olyannal összefutni, mint az a seggfej. Persze azért próbáltam barátkozni itt, de eddig nem sokra jutottam. El voltam foglalva azzal, hogy mindent megtaláljak segítség nélkül. Meg hát én amúgy se barátkozok olyan gyorsan. Először is hozzá kéne szoknom a helyhez… utána ráérek majd még barátkozni, hisz gondolom senki nem fog csak úgy elmenekülni, ha meglát. Gondolom, nem vagyok ilyen ijesztő… vagy talán mégis? Mikor a múltkor segítséget próbáltam kérni, nem nagyon akart bárki is segíteni. Még a végén kezdem azt hinni, hogy nem vagyok képes bármilyen kapcsolatot is kialakítani. Hisz mielőtt idejöttem volna, akkor se nagyon voltak barátaim, maximum egy, esetleg kettő, akikkel mondjuk, még az óta is tartom a kapcsolatot. De azon kívül alig volt pár barátom, csak olyanok, akikkel nagy néha beszéltem lényegtelen dolgokról. Talán ez azért volt, mert inkább foglalkoztam az otthoni dolgaimmal mint a társasági életemmel. Mondjuk ez szinte egyértelmű volt a számomra, hogy inkább a családi problémákkal foglalkoztam, mint hogy azon, hogy csak két barátom van összesen. Ezért is vagyok most itt… barátokat szerezni, és végre azzal foglalkozni, hogy mit fogok csinálni a jövőben. Önzőségnek önzőség, de az otthoni dolgok legalább rendeződtek, már ha lehet így nevezni a dolgokat. Legalább az öcsém rendben van, és tudom, hogy biztos helyen van. A délután volt egy kis szabadidőm, elindultam a kávézóba. Képes lettem volna elaludni állva is akár, épp ezért kellett egy hatalmas adag kávé. Beültem egy szabad asztalhoz, és kértem magamnak egy kávét. Kipakoltam pár füzetet az asztalra, és ha már itt voltam, elkezdtem olvasgatni az órákon írt jegyzeteimet. Nem mondanám, hogy nagyon tanultam, inkább csak olvasgattam, hátha így is megmarad valamennyi a fejemben, hogy később ne keljen annyit tanulni. Nem akartam az utolsó pillanatra hagyni, hogy aztán éjszakákat kelljen végig tanulnom a vizsgák előtt.
Be kell vallanom, hogy nagyon szemrevalónak találtam azt a lányt, akivel az első napomon belerohantam a folyosón. Nem akartam rögtön követni, mert az egy kicsit beteges lett volna. Meg persze azért indoknak az is ott van, hogy történt épp elég dolog ahhoz, hogy ne az legyen az elsőszámú teendőm, hogy őt kutassam. Nem mondom, hogy nem tartottam rajta legalább az egyik szememet, mert igen is figyeltem.. Csak nem teljes lelkesedéssel. Aylee és a húgom felbukkanása kicsit felkavarták az állóvizet. Rosszul érzem magam amiatt, ami Aylee-vel történt pedig még csak közünk sincs egymáshoz Eleanor-ral. Mégis úgy érzem, hogy elárultam. Nevetséges.. Nem tartozom neki az égvilágon semmivel.. Szóval.. Szabad ember vagyok, és azt csinálok, amit akarok azzal, akivel akarok, amikor akarom. Nincsenek szabályok, amik behatárolhatnak engem. Ha jó megfigyelést végeztem az elmúlt pár napban nem nagyon elegyedett szóba senkivel. De nem is bántam, hiszen nem viselném el, ha lenne egy versenytársam. Bár velem ki versenyezhetne? Egyértelmű a győzelmem. Igaz ezt még Eleanor nem tudja, de mindenki más számára egyértelmű.. Bunkó vagyok, de még így is vonzódik hozzám. Lehet, hogy a lelke legeldugottabb zugában, de idővel felszínre törnek, majd ezek az érzések és akkor én ott leszek, hogy begyűjtse a díjam, mert el fogom csavarni a fejét. Nem csak azért, mert gyönyörű, hanem mert okos is. Nem akarom kihasználni, mert nem vagyok az a típus. Mégis megtettem két nővel.. Bár közülük csak az egyikük volt a reménytelenül szerelmes típus.. A másikat félteni sem kell. Hasonlóan gondolkodik, mint én. A mai nap folyamán tisztes távolból követtem őt. A közös óráinkra inkább be sem mentem.. Az kellett volna, hogy kiakadjon és fogja magát azt kirohanjon a teremből. El tudom képzelni, hogy ennyire nem bír elviselni. A háta közepére sem kívánhat.. Bár ez nem teljességében igaz! A múltkor, majdnem igent mondott egy italra.. Azt mondta, hogy gondolkozik rajta a kettő pedig, már majdnem ugyan az, szóval.. Nem kell sokat küszködnöm azért, hogy igent mondjon az ajánlatomra.. Zsebre tett kézzel sétálok a kávézó felé, ahol elméletben tartozódik. Tökéletes alkalom arra, hogy meghívjam valamire.. Remélhetőleg nem fog visszautasítani, de ha vissza is utasít akkor sem fogom engedni neki, hogy kifizesse bármit is rendelt.. Az én számlám terhére ihat, ehet amit csak akar. Igen.. Be akarok nála vágódni és néha egy kedvesség sem árt, hogy lássa nem vagyok a nap 24 órájában egy menthetetlen seggfej. Beléptem a kávézóba, majd a tekintetemmel keresni is kezdtem őt és nem is kellet túlságosan sok idő ahhoz, hogy megtaláljam. Mosollyal az arcomon közeledtem hozzá. – Szia, cica. Szabad? – Kérdeztem immár vigyorogva és meg sem várva a válaszát leültem vele szemben.
Nem is tudom miből gondoltam, hogy egyszer csak azt veszem észre, hogy ez a seggfej követ engem. Szabályosan üldözési mániám lett miatta, ami mondjuk nem tartott tovább két napnál. Utána valahogy megnyugodtam, hogy biztos nem fogom látni azt a pasit még jó ideig. Hisz elég nagy a főiskola, és sok diák is van, így hát eléggé csökken a lehetősége annak, hogy újra találkozzunk. Az óráimon nem láttam, szóval még azt se lehet mondani, hogy vannak közös óráink, így hát még kevesebb az esély, hogy megtaláljon. Még szerencse… egy gonddal kevesebb! Viszont nem tudtam elfelejteni ezt a bizonyos találkozást. Nem volt olyan nap, hogy ne jutott volna eszembe az a beszélgetés. Ezért sem akarok vele találkozni, örülök ha „kiheverem” ezt az egyet is. Amúgy is! Nagy részben tanulni járok ide, és nincs szükségem arra, hogy elvonja a figyelmemet bárki is, és ez alól ez a seggfej se kivétel. Mondjuk a nevét azért jó lett volna megtudni, mert ahányszor én kimondtam ezt a szót a héten… szinte már zavar, hogy nem tudom máshogy nevezni, még akkor is, ha ez a seggfej név igen csak illik rá. Viszont én nem vagyok olyan elvetemült, hogy nyomozzak utána. Megtehettem volna, főleg hogy elég lett volna megkérdeznem egy pár lányt, és máris tudtam volna róla egy két dolgot, de mégse tettem. A lányokat meg azért lett volna érdemes kérdezni, mert a legtöbbjük biztos kiszúrja magának ezt a bunkót, és ki tudja hányat vitt már ágyba közülük. Beletemetkeztem a tanulni valóba, már ha lehet ezt így nevezni, miközben azon a seggfejen töröm a fejemet. Nem, így nem lehet tanulni! Nekem több kell, mint egy kávé. Valami, amivel igen csak gyorsan ki tudom verni a fejemből azt a találkozást. Közben megkaptam a kávémat, amit el is kezdtem kortyolni, végül pedig pár korty után visszatettem az asztalra, a füzeteim mellé, és tovább böngésztem a füzeteimet, hátra többre jutok, mint az elmúlt 20 percben, de valahogy volt egy olyan sejtésem, hogy ebből már nem lesz tanulás. Időpocsékolás minden perc, amit ezzel töltök, de attól még meg kell próbálnom. Tovább olvasgattam az egyik füzetemben lévő jegyzetet, de félbeszakított egy hang. Egy nagyon ismerős hang. „Francba” Mondtam magamban, számról mégis le lehetett olvasni ezt a gyönyörű szót, és még mielőtt újra megszólalhattam volna, már le is ült velem szembe egy széles mosollyal az arcán. És én még reménykedtem, hogy nem fogok vele találkozni egy ideig. Hát most aztán nagyon tévedtem! - Ha nem látnád, éppen tanulok! – Fordultam vissza könyveimhez, úgy téve mintha itt se lenne. De azért mégis elég nehéz volt tudomást sem venni róla, hisz így már végképp nem tudtam a dolgomra koncentrálni, de mégis próbáltam elhitetni vele, hiába minden erőfeszítése, nem fogok rá figyelni. – Nem kéne neked is tanulni? – Kérdeztem fel sem nézve, és újra belekortyoltam a kávémba. Nem szerettem volna látni azt a széles vigyort az arcán.
Megfordult a fejemben, hogy már rögtön azután, hogy elváltunk újra felkeresem, de nem akartam ráakaszkodni teljesen. Akkor nem sikerülne a tervem, miszerint el fogom érni, hogy belém szeressen. Nem is kell ehhez túlságosan sok idő, mert mondhatni ellenállhatatlan vagyok. Külsőleg mindenképp a belső értékeimmel annyira már nem dicsekednék, de azok sem olyan szörnyűek. Csak a legjobb pillanatomban kell elkapni és akkor még le is esne az álla, hogy mennyire csodálatos vagyok. Oké.. Ez egy kicsit egoista volt. Mondjuk részben az is vagyok, de ugyanakkor egy apró kis részem utálja is saját magát. Gyilkos vagyok. Egy kegyetlen gyilkos. De ezt, már éppen itt az ideje magam mögött hagyni. Legalábbis azt hittem, hogy eljött az ideje annak, hogy magam mögött hagyjam ezt az egészet, de rá kellett jönnöm, hogy nagyon tévedek, ha azt hiszem ez mind már a múlté. Amint kiderült az öcsém nagyon is életben van ergo, ha megtudja, hogy ez a lány fontos nekem mindenképpen jelenetet akar, majd rendezni és el akarja érni azt, hogy megutáljon egy életre.. Vagy mi több.. Megölné.. Mondjuk legelőször talán Aylee kerülne fel a listájára, hiszen ő volt az, akit úgymond nyilvánosan is felvállalok, mert ő mégis csak egykoron a szeretőm volt. Ez a lány pedig olyan messziről el akar kerülni amennyire csak lehet. Jól is teszi. Ő sem hoz rám semmi mást, mint bajt, de ez az egész ugyanúgy igaz rám is. Mindketten rossz hatással vagyunk a másikra.. A vérnyomása miattam szökik az egekbe. Nem tudom, hogy azért, mert tetszik neki, hogy a közelében vagyok.. Vagy egyszerűen csak, mert tényleg ennyire idegesítem. Akkor itt az ideje, hogy ma a jófiút hozzam. Talán egy kicsit közelebb enged, majd magához. Nekem ez az egyetlen célom. Nem éppen a legjobb kezdet, hogy nem vártam meg a válaszát, de úgy is nem lett volna, szóval.. Elmenni meg úgy sem mentem volna el. Bebizonyítom neki, hogy nem mindig vagyok teljes mértékben seggfej. Éppen tanulás közepette szakítottam meg.. Tudtommal még nincs semmilyen vizsgánk. Bár nem, mintha olyan sok időt töltenék az órákon. Mert, mint azt sikerült kiderítenem egy csomó órám vele közös oda pedig inkább be sem megyek nehogy azt higgye követni akarom. Helyette megigéztem egy szerencsétlent, hogy jegyzeteljen helyettem is. Na meg persze bebiztosítottam, hogy még véletlenül se kerülhessen verbéna a szervezetébe, ha mégis megtörténne, akkor egyszerűen csak kivéreztettem egy darabig.. Ilyen egyszerű ez az egész. – Úgy vagyok vele, hogy még ráérek.. Én az utolsó pillanatban tudok igazán tanulni, de mivel is foglalkozol éppen? Hátha tudok segíteni.. – Mondtam egy féloldalas mosoly kíséretében, hiszen tényleg szerettem volna elnyerni a bizalmát.. Meg azt is, hogy egy kicsit másképpen nézzen rám, hogy elkezdjem érdekelni.. Mert, ha végigbunkózom vele az évet soha nem lehet az enyém, bár elég sok veszéllyel járna, ha mégis az enyém lenne.. Főleg, hogy most Warrick is újra bekerült a képbe. Ez az egész nagyon nem lesz így jó.. Talán jobb is lenne, ha itt hagynám ezt a helyet egy kis időre. De nem tudok róla lemondani.. Életemben másodszor érzem igazán, hogy kell nekem valaki.
Nem számítottam rá, hogy fogok vele találkozni éppen itt. Bár mondjuk ez egy közösségi helyszín, itt a tanulók százai fordulnak meg egy nap, így azért valamivel nagyobb esély volt arra, hogy összefussunk. Erre gondolhattam volna, de szükségem volt egy rendes kávéra, mivel ehhez nem hasonlítható az a lötty, amit én készítek a koleszos szobában, kávé név alatt. Azt nem is lehetett kávénak nevezni, így hát nem volt más választásom, mint itt kikötni, abban a reményben, hogy itt majd tanulni is tudok, és nyugodtan kávézni. Hát egyik se jött be, mivel itt van ez a seggfej, és kezdetét veszi egy újabb remek délután. Nem örülök, de tényleg, és ezt ő láthatta az arcán, főleg mikor meg sem várta a válaszomat, hogy leülhet e. Ebből is látszik milyen bunkó… meg hát tudta is volna a válaszomat, ha esetleg mégis megvárja, hogy válaszoljak. Egy határozott nem! De ez nem túlságosan érdekli, és ebbe bele kell törődnöm, azt hiszem… Nem tudtam figyelni, azok után, hogy leült elém, de azért mégis igyekeztem ezt a látszatot kelteni, hátha inkább feladja. De miért? Miért érzem ezt? Teljesen hidegen kéne hagynia az egésznek, főleg hogy általában ennyire idegesít a jelenléte. Most nem ezt érzem… inkább zavar a tudat, hogy nem tudok másra figyelni, hogy itt van a közelembe, még ha mindent megteszek ennek érdekében. De mégse adom fel, nem engedhetem, hogy ennyire elvonja a figyelmemet, tudva hogy amúgy egy bunkó, akinek csak arra lennék jó, hogy egyszer ágyba vigyen, és utána ne is lásson többet. Ennél jobbat úgyse tudnék kinézni belőle, kb. soha. Az összes lánnyal ezt csinálja, gondolom… mert hát mindent csak elképzelni tudok… nem tennék fel neki kérdéseket ezzel kapcsolatban az is biztos. - Hogy tudhatnál segíteni, ha még ki se nyitottad a könyveidet ebben az évben? – Vontam fel szemöldökömet, figyelembe se véve, hogy most éppen kedvesnek próbált lenni, ahogy észrevettem. Furcsa… nagyon is. Még egyszer sem ajánlotta fel a segítségét. Mi történt vele? Biztos megszállta valami földönkívüli, mert ez minden csak nem jellemző rá. Legalábbis eddig, nem úgy tűnt, hogy a kedvesség a tulajdonságai közé tartozott volna. Mondjuk eddig egyszer találkoztunk, szóval nincs túl sok viszonyítási alapom, csak hogy eddig egy seggfej volt. Talán változott volna azóta valami? De ennek fényében, nekem se kéne annyira bunkónak lennem. Nem mintha olyan nagyon sokat bunkóztam volna vele, de ez amúgy sem az én műfajom. Nem szeretek egy rohadt bunkónak lenni, még ha egy seggfejjel is állok szembe. Kiállok azért magamért, de mégse alázok le senkit. Nem süllyedek le az ő szintjükre. Halkan felsóhajtottam, és becsuktam a füzeteimet, hogy aztán felnézhessek rá. – Hagyjuk a tanulást inkább, messze van még a vizsgaidőszak! – Toltam arrébb a füzeteket, hogy még csak véletlenül se jusson eszembe az elpazarolt időre, ami végül nem vezetett semmire. Amúgy se szerettem annyira tanulni, és annyira azért lelkes sem voltam. - Beszélgessünk. – Nyögtem ki, egy kicsit bátortalanul. Nem akartam, hogy kiröhögjön, csak mert felhoztam, hogy talán normálisan is beszélgethetnénk. – És tekintsünk el az előző beszélgetésünktől. – Tettem még hozzá még halkabban, és megpróbáltam halványan elmosolyodni. És komolyan próbálkoztam normálisan beszélgetni vele, hátha nem szól le valami bunkó megjegyzéssel. - Idén kezdtél itt tanulni? – Tettem fel egy teljesen alapkérdést lesütve szemeimet, és már szinte vártam, hogy legyen valami egyáltalán nem ide illő válasz, ami illik az ő seggfej természetéhez. Egyszóval nem vártam semmi jóra.
Miután leültem mellé rögtön rendeltem magamnak is egy kávét, hiszen rám fért. Sokakkal ellentétben én nem lettem a kávé függője. Szeretem, de azért nem érzem úgy, hogyha egy reggel nem reggel a kávém nélkül. Ténylegesen kellemes íze van. Számorma biztosan. Mások véleményét pedig senki nem kérdezte. Legalábbis én biztos nem. Nem vagyok kutató, hogy mindenkinek megkérdezzem a véleményét, majd pedig egy kész statisztikai táblát mutassak fel, hogy ennyi ember szereti a kávét és ezek közül ennyi ezért a másik kis része meg pont másért.. Mondhatnám, hogy a nem szereti részt nem kellene ennyire szétbontani, de azt is pontosan ugyanígy fel kellene bontani apró kis részekre. Mert mindenkinek megvan az oka arra, hogy miért nem szereti.. Szóval.. De ezzel nem nekem kell foglalkoznom, hanem a kávét gyártó cégeknek. Amivel nekem foglalkoznom kell az a velem szemben ülő lány. A lehető legrövidebb idő alatt kell megtudnom róla a legtöbbet. Jelenleg ez az egyetlen dolog, ami számít. – Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy segítsek rajtad.. Mondhatni, már volt szerencsém mindezt a fejembe vésni. Ez az egész nem más a számomra, mint ismétlés. – A vámpírlét előnyei. A történelem nagy részét magad is megélted, ha szerencséd van a többire meg bőven volt időd, hiszen egy örökkévalóságon keresztül tanulmányozhatsz azt, amit akarsz. Nem szabad egy dolog mellett megragadni.. Azért nem mondom, hogy naponta kellene váltogatni az érdeklődési körünket, mert annak tényleg nem lenne értelme. Akkor lehet, hogy egy idő után kifogynánk az ötletekből. De ahogy fejlődik a világ úgy bővülnek a lehetőségek, szóval annyira nem is rossz dolog ez az egész. Én még nem állok készen arra, hogy naponta váltogassam az érdeklődési körömet. Főleg nem most, mikor megtaláltam végre azt, amire elég régóta várok. – Mi ez a hirtelen hangulatváltozás? – Féloldalas mosolyom levakarhatatlan volt az arcomról. De ez leginkább csak az ő közelében volt jellemző. Amikor vele vagyok észre sem veszem és már a fülemig ér a szám.. Zavaros, hogy mekkora hatással van rám ez a nő, de komolyan. – Nem ellenkezek, szóval beszélgessünk. – Nem tudom, hogy miről akarhat beszélgetni. Sok dolgot úgy sem árulhatok el neki a múltamról. Most mégis miért kezdeném valami olyasmivel, hogy elárult a feleségem a semmirekellő öcsémmel, aki most lehet, hogy lesben áll készen arra, hogy megöljön.. Azonban nem hiszem, hogy eljutunk ennyire mélyre.. Még a nevemet sem tudja.. Szegény lány. Mondjuk ez nem is nagyon számít. – Igen, idén kezdtem el tanulni. – Eléggé sablonos kérdés, de valahol el kell kezdenünk a beszélgetést.. Azonban én nem akartam, hogy ez a találkánk után megint sokat kelljen várni arra, hogy összefuthassunk ezért, miután megérkezett a kávém „véletlenül” ráborítottam a jegyzeteire. – Ó, francba.. Most akkor kénytelen leszel megszerezni a vázlatokat az én fejemből.. – Reménykedtem, hogy nincs senkivel sem annyira jóban, hogy vázlatokat kérjen, ha pedig igen elintézem, hogy az a személy hirtelen meggondolja magát és inkább ne adjon neki semmiféle vázlatot.. Ó, igen.. Szemét tudok lenni, ha arról van szó, hogy elérem-e a célomat avagy sem.
Megnyugtatott Rory mosolya. Legalább ő boldog, az már nekem is félöröm. Tulajdonképpen csak annyit kellene tennem, hogy túltegyem magamat a borzalmakon, amik történtek velem. De nem megy, és azt hiszem soha nem fog megtörténni az a pillanat, amikor végre szabad vagyok lelkileg. Halvány mosoly húzódott ajkamra, amikor Rory megjegyzést tett az iskolára, miközben felsegítettem a padról, s karjaimba karolt. - Nem, az iskolával nincs bajom. Csak akik idejárnak. Nem jó érzés, ha megaláznak. - Tettem hozzá megszokott stílusban, mintha csak félvárról mondtam volna. Igen, sajnos az iskolában sincs nyugtom. Eléggé idegesítő, amikor mást zaklatnak a múltja miatt. De már nem törődöm velük, inkább csak zavarják a légkörömet. Sajnos van annál nagyobb gondom, minthogy szedett-vedett emberekkel törődjek. Ugyan, akkor nem lennék Aaron. Persze, megpróbáltam nyugodt maradni, és nem idegeskedni a múltamon. Hiányoznak a szüleim viszont, hiába is rossz volt velük a kapcsolatom a végére. A nagyszüleim pedig annál inkább. Bár tudnám, hogy miért kellett nekik meghalniuk, és még mért nem találták meg a gyilkost. Szinte sorozatban hulltak a Whitmoreok, és attól félek, hogy én leszek a következő. Ezen agyalva, szinte megfeledkeztem a lépéseimről, s azt, hogy Rory mellettem van, és hirtelen tértünk a kávézóhoz. Őszintén szólva nem szeretek ilyen helyekre járni, de Rory kedvéért akármit. Hiszen... ő az egyedüli, aki úgy viszonyul hozzám, ahogy még soha senki. Betérve a kávézóba, lesütöttem a fejemet, aztán lassan engedtem el Rory karjait. - Az összes Whitmore meghalt, és én maradtam az utolsó. - Mondtam végül aggódva. Wes nem Whitmore, így ő neki talán nem lehet túl nagy baja. Eddig csak azokat ölték meg a családomból, akiknek a vezetéknevük Whitmore volt. - Mi van akkor, hogy ha én következem? - tettem fel a kérdést nyugodtan, már nem agyalva, hogy bármikor megölhet a családom gyilkosa. Tulajdonképpen... nem is bánnám. A halál felszabadítana a szenvedések alól. Tudom, hogy nem erről kéne beszélnem egy kávézóban, de még is eléggé aggaszt, hogy mi van, ha én következem... talán a múltkori is hasonló lehetett? A gond, hogy nem emlékszek semmire, és ennek biztosan valami oka van, és nem az amnézia, amire gondoltam. /Bocsi a reagkód, a reag minősége miatt Rory, de megírtam <3 /
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 10, 2014 12:24 pm
Válasza hallatán akaratlanul is elöntött a gyűlölet mindazok iránt, akik mások kárán próbálják jól érezni magukat. Hogy mekkorát süllyedt a világ színvonala, gondoltam, bár, kitudja, lehet, hogy annak idején is voltak paraziták. (Ezuttal emberi parazitákra céloztam.) - Nem kell törődni velük. Ha figyelmen kívül hagyod őket és nem veszed magadra, bármit is mondjanak, egy idő után leszálnak rólad és más célpont után néznek - foglaltam szavakba a véleményemet a zaklatókról, remélve, hogy az ő esetében legalább beválik a tanácsom, ha már én nem tudtam sikerrel kivitelezni. Na jó, egy ősi vámpírral szemben, édes mindegy, hogy mit csinálsz, mert ha nem védekezel, ígyis úgyis megöl, csak idő kérdése. Lassan sétáltunk a kávézó fele, anélkül, hogy sokat beszélgettünk volna, de ezt egyikünk sem bánta. Valahogy nem bántam, jó érzés volt vele lenni. Hirtelen mintha minden bajomról megfeledkeztem volna, annyira lekötött az ő problémája. Segíteni szerettem volna rajta, de fogalmam sem volt arról, hogy hogyan. Beérve a kávézóba , hirtelen feltünt, amint Aaron lesüti a fejét, majd kimondja azokat a fájdalmas szavakat.. - Sajnálom, tényleg sajnálom, mindazt ami veled történt.. - hajtottam le én is a fejem egy pillanatra, majd megragadtam a kezét és egy asztalhoz vezettem őt. Miközben leültünk egymással szemben, fogtam magam és a kínálatot kezdtem el böngészni az előttünk díszelgő könyvecskéből. - Erre most nem szabad gondolnod, mert akárki is tette ezt a családoddal, veled nem fog megtörténni- biztosítottam, bár lehet, jobb lett volna, ha nem teszem meg, mert így azt hiszi majd, hogy számíthat rám, én meg csalódást fogok neki okozni. Vagy nem. Csak meg kellene találnom azt a vámpírt, aki kiírtotta az egész Whitmore családfát. Bizonyára, csak idő kérdése és az illető eljön, majd Aaon után is... és akkor, nekem is ott kell lennem fa karóval, nitráttal, verbénás fecskendővel és minden egyébbel, amivel le lehet gyengíteni egy vérszívót. - Tudod mit? Meghívlak! Olyan frissítőt kérhetsz, amit szeretnél, annyi kikötéssel, hogy ne legyen benne alkohol! - szögeztem le szigorúan nézve rá.
Tanulni jöttem ide, és nem azért, hogy teljesen „véletlen” összefussak pont vele. Ennek mennyi volt a valószínűsége egyáltalán? Kb. semennyi, és én reméltem is, hogy semmi ilyen váratlan helyzet nem fog bekövetkezni, hogy csak úgy felbukkan a semmiből. Csak azért jött ide, hogy elvonja a figyelmem, és furán is hangzott, hogy felajánlotta, hogy segít a tanulásban. Azt mondja ez neki csak ismétlés. Gondolom milyen ismétlés lehet ez, miközben még egyszer sem láttam bejönni az órákra. Ennek fényében mennyit tudhat a mostani tananyagról. Kb. semmit, mivel gondolom nem áll neki önszorgalomból tanulni belőle, ha be se jár az órákra. - Köszi, de nincs szükségem a segítségedre… – Nehéz lenne elképzelni, hogy ő bárkit is korrepetáljon. Vagyis de, lenne elképzelésem ez nála mit jelentene, főleg ha arról lenne szó, hogy egy lánynak segítsen. Én viszont ebből nem kérek, azt hiszem! Annak ellenére, hogy semmi kedvem nem volt most a társaságához, mégis megpróbáltam kedvesen viselkedni. Próbáltam kérdezgetni az itteni dolgokról, hisz hát valahol itt kéne, hogy kezdődjön egy normális beszélgetés, ami nem abból áll, hogy egymással bunkózunk. Viszont amint feltettem a kérdéseimet, máris megjelent az a letörölhetetlen féloldalas mosolya, ami egyáltalán nem bírtam… vagyis inkább, ha nem láttam volna benne a mögöttes szándékot, még talán tetszett is volna, de mivel tudtam, hogy inkább csak szórakozik velem… - Tudod, próbálok valami normális beszélgetést kicsikarni belőled. – Sóhajtottam fel, felvonva szemöldökömet. Nem először találkozunk, és mégse tudok róla semmit. Mióta jár ide, miért jött ide, még csak azt sem tudom hány éves. Semmit nem tudok róla, még csak alap dolgokat se, amiket azért lehet, nem árt tudni. Mondjuk eddig én se nagyon kérdeztem ilyenekről, de most végül is elkezdtem kérdezgetni, és először jobbnak gondoltam, ha sablonos dolgokkal kezdem. Már épp kezdtem reménykedni, hogy valamiféle beszélgetést sikerült elindítanom, mikor ugyanis Nate éppen kihozott kávéja már borult is ki… egyenesen a jegyzeteimre. Amikkel órákig dolgoztam… Hirtelen még a vér is meghűlt az ereimbe. Ez nem véletlen volt… mert ha az lett volna, akkor nem válaszolt volna így! - A jegyzeteim… – Nyögtem nehezen felfogva a helyzetet, de mikor leesett, rögtön kezembe kaptam pár szalvétát, és a kávéban úszó papírlapokat kezdtem törölgetni, ezzel is mentve a menthetőt. Amint láttam, hogy ezzel már nem sokat segítek a helyzeten, kezdett felmenni bennem a pumpa. - Hogy lehetsz ekkora seggfej?! – Álltam fel rögtön a székemről, Nate szemeibe meredve. Istenem, mit tettem a világ ellen, hogy most ezzel büntet? - Nem kellenek a hülye jegyzeteid, se a fejedből se máshonnan! Majd megszerzem mástól, ne is reménykedj, hogy tőled fogom elkérni… Seggfej! – Emeltem fel már a végére a hangom, és táskámat felkapva meg sem vártam válaszát. Menthetetlen jegyzeteimet összegyűrtem, és egyúttal ki is dobtam az egészet, hisz már nem lehetett mit kezdeni velük. Otthagytam azt a seggfejt, és vissza se néztem. Remélem soha többet nem látom…
Tényleg nem állt szándékomban most kivételesen, hogy felkeresem és piszkálódjak vele. Pár napig kerültem, aminek szerintem rettentően örült. Mégis miért ne örült volna? Igaz van, aki elviseli a bunkó stílusomat. Ő azonban ennél sokkal okosabb. Tetszik. Nem fogok megváltani a világot és lehozni neki a csillagokat, de szeretek vele lenni. Már amennyire én élvezhetem más emberek társaságát ennyi ruhában. Az, hogy kiborítottam a jegyzeteire a kávémat teljesen szándékos volt. Reméltem, hogy így kicsikarhatok belőle még pár percet a társaságomban, de a dolog rettentően rosszul sült el. Ha őszinte akarok lenni nem is vártam másfajta reakciót. Felháborodott. Mosollyal az arcomon figyeltem, ahogy próbálja menteni a menthetőt, de nem segítettem. Én nem fogok. Főleg, mivel tudtam, hogy azok a jegyzetek halálra vannak ítélve. Nincs sok barátja gondolom én, mert akkor most nem ücsörgött volna itt egyedül, szóval az egyetlen ember, akitől elkérheti a jegyzeteket, hogy valamit tudjon is arra a fránya vizsgára az én vagyok. Mondjuk az is lehet, hogy előbb vetné le magát egy hídról, mintsem tőlem kérjen szívességet. Kirohanása számomra roppantul szórakoztató volt. Hogy mégis miért? Nem tudom.. De nem is igazán érdekel. A nekem intézett szavai lehet, hogy valami hatást kellett volna elérnie nálam, de azon kívül, hogy vigyorogtam, mint egy idióta, aki nem fogja fel, hogy most éppen megszidják nem történt semmi. Olyan voltam, mint egy kisgyerek, aki kihajította a kedvenc játékát az autó elé és az tönkrement a szülei pedig leszidják azért, mert hogy lehetett ilyen felelőtlen. Erre persze én csak vigyorgok, mint akinek odabenn valami nagyon, de nagyon nincs rendben. Tulajdonképpen az is lehet, hogy ő is ezt gondolná. Már, ha rám nézne. Csak a jegyzeteivel van elfoglalva. Micsoda szégyen. Pedig olyan szívesen pillantanék bele gyönyörű lélektükreibe. Mikor végre felém fordult nem is figyeltem arra, hogy mégis mit mond. Csak gyönyörű arcát figyeltem, amin úgy tükröződött a düh, hogy egy kicsit talán meg is ijedtem, hogy most egy hatalmas bűnt követtem el. Aztán két másodperc eltelt és ez az érzés is köddé vált ezzel az apró időközzel. – Cica, cica.. Még közel sincs vége. – Mondtam mosolyogva, miután elviharzott, majd pedig kifizetve a kiömlött kávémat felálltam és távoztam a kávézóból. Ezek után megérdemel egy normális estét velem. Azt hiszem.
Végre elérkezett az a nap, amit egész héten vártam. Szombat van és ennek nagyon örülök. Sok koleszos ilyenkor hazamegy a szüleihez, én azonban úgy állapodtam meg az enyémekkel, hogy minden második héten látogatok haza. Az előző hétvégét otthon töltöttem, így most ezt itt töltöm. Nem bánom, mert néha a családom elég idegesítő tud lenni. Most pedig teljesen enyém a szoba, amin általában a szobatársammal szoktam osztozni. Így nyugodtan hallgathatom hangosan a zenét, nézhetek a laptopomon fülhallgató nélkül, nem fog piszkálni. És későig is bátran aludhatok, mert nem fog felébreszteni a halk neszeivel - sajnos éberen alvó vagyok, ő pedig hét közben annyira megszokja a koránkelést, hogy hétvégén is gyakran fent van kora reggel -. Elégedetten nyújtózkodom és éppen csak annyit mozgok, amíg eljutok az asztalig, ahol csinálok magamnak egy kávét és megiszom. Ez a szombati nap nem egészen olyan, mint a többi, ez különlegesebb. A hét folyamán felhívott egy volt osztálytársam a középiskolában és megbeszéltük, hogy találkozunk az egyetem kávézójában, a Café Galerieben. Chloet mindig is kedveltem, már az első évben jó barátnők lettünk. Páran azt mondták rá, hogy magának való és barátságtalan, de én nem értettem velük egyet. Mi jól kijöttünk egymással, kedves volt velem és vitáink is alig voltak. A legnagyobb talán az volt, hogy egyszer ugyanaz a fiú tetszett meg nekünk és kisebb verseny alakult ki köztünk, hogy melyikünk szerzi meg előbb. Ez sem tartott sokáig, mert úgy egy hét után kiderült, hogy egyikünk sem kell neki, mivel megláttuk csókolódzni egy másik sráccal. Végül nevetés lett a dologból és elhatároztuk, hogy többet nem veszünk össze ilyesmin és, ha megint egyezne a kiszemeltünk inkább egyikünk se hajt rá - ami nekem kissé nehéz volt, mert hozzászoktam, hogy addig harcolok, amíg meg nem szerzem magamnak amit/akit akarok, de álltam a szavam -. Kellemes hangulatban váltunk el és egyeztünk meg abban, hogy még összefutunk. Ezért nagyon boldoggá tett, hogy megkeresett - próbáltam én is keresni őt, viszont mint kiderült megváltozott a telefonszáma -. Azt beszéltük meg, hogy tízkor ott fogom várni kávézóban és már negyed van. Gyorsan elkészülődök, húzok egy fekete farmert és barna pulcsival, megcsinálom a hajam, meg a sminkem és lábamon a fekete magassarkúmmal, kezemben egy kisebb ridiküllel - benne a mobilommal, a pénztárcámmal, meg néhány aprósággal, amik általában benne vannak, mint egy kis csomag zsebkendő - távozom a szobából és indulok meg a kávézóba. Félre oda is érek és leülve egy üres asztalhoz rendelek magamnak egy cappuchinot és azt iszogatva várom őt. Jó lesz újra látni, már alig várom. Biztos lesz bőven megbeszélnivalónk. Vajon együtt van még azzal, akivel akkor randizgatott, amikor nyár végén találkoztunk? Egyáltalán összejöttek? Eléggé érdekel a dolog, remélem esetleg szóba kerül a téma.
Furcsa így élni! Mármint vissza kapcsolt érzésekkel. Szinte egy pillanat alatt zúdult rám mint az amit több 100 éven át csináltam. Öltem kegyetlenül. Nem érdekelt senki és semmi, egy pillanat alatt, hidegvérrel öltem meg férfit, nőt és még gyereket is. Ilyen voltam bevallom, de sosem késő változni. És most, hogy mondhatni rendbe jöttem ideje helyrehoznom a baráti kapcsolataimat. Pont ezért hívom fel az egyik volt osztálytársamat akit nem öltem meg. Chart. Kedves lány, és akkor is kiállt mellettem amikor szó szerint ölő gép voltam. Nem tudom, hogy miért nem öltem őt meg... Valahogy valami belső hang azt súgta, hogy őt hagyjam békén. Főleg, hogy Belle-n kívül csak ő volt mellettem. Ő igaz nem erőltette azt, hogy kapcsoljak vissza, szimplán csak a barátom volt. És ezért örök hála neki, soha nem fogom tudni eléggé meghálálni neki. Mára beszéltem meg a találkozót a Whitmore kávézójában. Szépen elkészültem majd elsétáltam addig. Nem használtam vámpír gyorsaságot mivel úgy döntöttem, hogy vámpírmentes napot tartok. Reggel ittam tasakos vért és ezzel estig ki is bírom. Nem fogok senkit sem bántani, nem szabad! - Szia, úgy örülök, hogy látlak! - mondom kedves hangnemben mikor meglátom, majd egy pillanatra a pincér felé nézek aki ide jött hozzánk, hogy felvegye a rendeléseket. Kértem magamnak egy kávét majd régi barátnőm felé fordultam ismét.
Már jó ideje tudom, hogy léteznek vámpírok, vérfarkasok, meg effélék és azt is, hogy egy részünk közénk beépülve él. Mivel nem vagyok se vak, se hülye, ezért már azelőtt feltűnt, mielőtt megtudtam volna, hogy a bátyám nem csak tanár, hanem vadász is. Azzal is tisztában voltam, hogy Cloe nem ember, hanem vámpír és nem zavart, nem akartam megváltoztatni. Hagytam, hogy csinálja és mivel engem nem bántott ebből nem is volt gond. Belegondolva mi emberek se vagyunk sokkal különbek, mint ők, csak mi nem emberi vért, hanem állati húst eszünk. Nem ítélkeztem a barátnőm felett se és örültem, hogy az ilyesmit nem előttem csinálta, nekem nem kellett végignéznem. Eldöntöttem, hogy távol tartom magam a véres dolgoktól. Nem undorodom a dologtól, a gyomrommal nincs baj, csak úgy éreztem jobb, ha távol tartom magam az ilyen dolgoktól, minél kevésbé folyok beléjük annál jobb nekem. Mialatt a múlton merengek és a falon elhelyezett képeket nézem ismerős arcot pillantok meg, amihez barátságos hang társul. Az arcomon mosoly ül, úgy fogadom. Miután rendelt magának felállok - ha még nem ült le - és ha hagyja átölelem. - Szia! Jó veled újra találkozni, nagyon hiányoztál. Mesélj, mi van veled? - tudakolom őszinte érdeklődéssel és mialatt a válaszát várom kortyolok a kávémból.
- Eléggé ki vagyok készülve... Pár hete kapcsolódtak vissza az érzéseim és eléggé magam alatt vagyok... Több mint 300 évnyi gyilkolás bűntudata szakadt rám pár pillanat alatt. - mondom neki komoly hangon miközben vissza ölelem Char-t, majd mind ketten leülünk. Mikor kihozzák az italomat, beleiszok és a volt legjobb barátnőm felé fordulok. - Remélem nem haragszol, hogy olyan sokáig nem jelentkeztem csak mint mondtam elégé öhm... Gyilkos korszakomat éltem és nem akartalak bántani téged! - mondom neki őszintén egy barátságos mosoly keretében. Két embert nem bántottam 300 év alatt. Belle, és ő. Én magam sem tudom, hogy miért... Valamiért nem akartam, hogy bajuk essen. - Nah és veled mizu? Jól vagy? - kérdezem tőle gyengéd hangon.
Elszomorodom meghallva a panaszkodását. Biztosan nehéz lehet neki, hogy hirtelen ennyi érzés zúdult a nyakába. - Csak azt tetted, amit bármelyik érzések nélküli vámpír tett volna, emiatt nem kell ostoroznod magad. A bűntudat sem fog örökké tartani, nem sokára elmúlik majd. - simítom meg a hátát és remélem sikerült kicsit megnyugtatnom. Ő is mindig ott volt mellettem, ha bajom volt, így ha akarnám se tehetném meg, hogy nem viszonozom. Meg sem fordul a fejemben, hogy ne próbáljam meg megvigasztalni, egyszerűen nem szeretem nézni, ha bárki is szomorkodik körülöttem. Pár másodperc múlva leülünk és úgy nézek rá meleg tekintettel azt súgva vele, hogy nincs semmi gond. - Nem haragszom rád, azt tetted, amit a legjobbnak láttál. - mondom és megerősítem a szavaim egy mosollyal, hogy érezze valóban nem neheztelek rá. - Velem nincs sok minden, beiratkoztam erre az egyetemre. Nem rossz, bár nem a legkönnyebb, sokat kell tanulnom, de az osztálytársak kedvesek és a tanárok sem mind olyan szigorúak. - válaszolom őszintén az arcomon egy mosollyal. - És van valakid? - kérdezem meg és remélem nem veszi tolakodásnak a kíváncsiságom.
Furcsa normálisan viselkedni másokkal. Mármint úgy értem, hogy eddig csak nem 300 éven keresztül kegyetlen voltam másokkal szemben, most pedig itt jó pofizok. Mondjuk Char meg is érdemli, hogy kedves legyek vele mivel ő még a legrosszabb időszakomban is kitartott mellettem. Ez pedig igazán nagy szó, mivel egy pillanat alatt megölhettem volna őt, de nem érdekelte. Ő igazán jó barátnő, és áldom is érte az eget, hogy a barátnőmnek tudhatom ezt a csodálatos lányt. Elmosolyodom a kérdésén miszerint van e valakim. - Sajnos nincs, de most már nyitva tartom a szememet. - mondom nevetve, majd belekortyolok az italomba.
Chloet én egy rendes, barátságos lánynak tartom. Ismerem már egy pár éve és mindig jól kijöttünk az első perctől fogva jóban voltunk, nem volt vele bajom. Jó, persze vitatkoztunk, hajba kaptunk, de ez még a legjobb barátoknál és a testvéreknél is előfordul. Nem voltak túl komolyak a vitáink, általában a dolgok hamar helyrejöttek és nem sokára az élet a megszokott mederben folyt tovább. Kedvelem őt mindazok ellenére amit tett. Nem érzem úgy, hogy neheztelnem kéne rá, hiszen nem volt tudatában a tettei súlyának, vagy ha felfogta is mit tesz főleg ösztönből cselekedett, nem voltak érzései, olyan volt, akár egy állat. Lehet az ő helyében én is ugyanilyen lettem volna. Akkor kéne rá haragudnom, ha visszakapcsolt érzésekkel se érezné a bűntudat szikráját sem, de megbánta, hogy emberek ölt meg és látszik is rajta, hogy nem csak a levegőbe beszél, hanem tényleg igazság rejtőzik a szavai mögött. Őszinte érdeklődéssel hallgatom a válaszát, amiből az derül ki, hogy ő is facér. Végül is megértem, lehet, hogy a párkeresés eszébe se nagyon jutott, az elméjét lefoglalták az őt elöntő érzések és az iskola. Nagyon jól teszed. Nekem sincs senkim, ha gondolod tudok egy jó helyet a közelben, ahová elmehetünk lazítani, meg bepasizni. - vetem fel az ötletem, ami az előbb jutott eszembe. Remélem igent mond, olyan jó lenne egy kis kikapcsolódás, már egy ideje nem voltam sehol se szórakozni és egy csöppnyi szerelem se ártana meg.
Hosszú út vezetett el idáig, de végül is megérkeztem a Whitmore főiskolára. Kívülről egész barátságos helynek tűnik, talán tanulhatok is itt valami hasznosat, bár nem az a célom. Egyelőre csak nézelődök, hátha megpillantom a drága Elena Gilbertet, akivel egy szépséges csevegést szeretnék véghezvinni. Valamilyen kávézóhoz hasonló helyre tévedek be, rengeteg asztal van, ez is annyira szép mint maga az iskola külseje. Mit tehetnék hát? Lehuppanok egy székre, hogy pihenjek egy kicsit. Nem varázslattal jutottam el ide, szóval fáradalmas utam volt. Lassan gondolkodnom kéne, hogy mihez fogok kezdeni, ha Elena tényleg megjelenik. Nem ugorhatok rögtön neki és öljem meg. Valami fájdalmasat szeretnék, hogy ő is érezze amit én éreztem akkor. Ő csak egy ember, bármit tehetek vele, fájni fog neki, nagyon. A szüleimtől nem sok jót tanultam, viszont azt igen, hogy ha valamit szeretnék, akkor ne adjam fel és addig harcoljak amíg sikerülni fog. Már hosszú idő óta keresem Elenát, itt az ideje újra szemtől-szembe elcsevegni vele az élet nagy dolgairól. Talán újra összebarátkozom vele, hiszen a mondás is úgy szól, hogy "Légy közel a barátaidhoz, de még közelebb az ellenségeidhez". Hogy őszinte legyek, kíváncsi vagyok, hogy mi jár ennyi idő után a kis Gilbert fejében, vajon még mindig ugyanolyan nyávogós idióta amilyen volt, vagy változott egy kicsit a jó irányban. Hát ez még rejtély de remélem, hogy ki fog derülni. A hosszú töprengésem közepette szólok a pincérnek, hogy hozzon valamit, bármit csak iható legyen, aztán csak várom, hogy mi fog történni.
Ez az egész főiskolára járós téma kezdett feszültté tenni. Félreértés ne essék, élveztem, hogy végre nemcsak a szokásos kötelességeimet kell teljesítenem... itt végre van némi szabadidőm, arról nem is beszélve, hogy nem kell a napi menetrendemet egyeztetnem másokkal... ennek ellenére is nagyon hiányzik Mystic Falls és a családom... de kell a változatosság. És ez az életemben jelenleg a Whitmore képében vált valóra. Már majdnem minden kis trükköt, információt megkaptam az iskoláról, és nagy örömömre nem találkoztam Maxfield-del sem. Bár nem tudom, emlékszik-e egyáltalán valamire velem kapcsolatban vagy Damonnel kapcsolatban, de a legjobb ha továbbra is megpróbálom elkerülni őt... még jó, hogy nem óraadóm, mert minden egyes óra azzal telne el, hogy attól rettegnék, mikor akar belém vágni egy kést, mely következében ismét lenn kötnék ki a pincében. - A szokásos kávémat kérem - hajoltam oda egy pillanatra a pulthoz. Már minden reggel itt vettem a napi koffein adagomat, hiszen a főiskolai automata rettentően borzalmas kávét ad. Már ha van olyan bátor ember, aki kávénak nevezi azt a barna löttyöt... - Köszönöm - mosolyogtam a kiszolgálóra, mikor megkaptam végre, és elindultam volna, de figyelmes lettem valamire, amiről azt reméltem, hogy többé nem kell. Az egyik asztalnál egy régi ismerős ült, aki éppen akkor szólt oda a srácnak, aki engem is kiszolgált, és az iménti mosolyom eléggé gyorsan eltűnt. Nem azért, mert... emlékeztem, hogy milyen kegyetlen és durva voltam vele, vagy azért, mert továbbra is azt tenném... csak meglepett, hogy itt van. Régen nem láttam már őt. - Nikol? - sétáltam oda az asztalhoz egy halvány mosollyal az arcomon. Biuzonyára nem keverem össze őt senkivel. De egyelőre többet nem mondok, vagy fűzök hozzá... mikor legutoljára beszéltünk... nagyon régen volt. A szüleim még éltek, a pompomcsapatban szerepeltem, és... mondjuk ki, egy beképzelt, népszerű lány voltam, aki a focicsapat kapitányának barátnője is volt. Nem keltettem rá túl jó benyomást akkoriban. De mát... régóta nem az a lány vagyok.
És megérkezett, Elena Gilbert. Leszólított, sőt még rám is mosolygott halványan, de nem hatott meg. Pedig el kéne felejteni a múltat. Talán még sem lesz olyan egyszerű újra összebarátkozni vele, majd tönkretenni, pedig szerintem eléggé szemét vagyok hozzá. Csak pislogtam, mivel nem tudtam mit mondani neki, még egy szia sem jött ki a számon, pedig az nem nehéz feladat. Még mindig olyan gyönyörű, amilyen pár évvel ezelőtt is volt, talán egy picivel kedvesebb. Még mindig előttem van a beképzelt, népszerű pomponlánynak a képe akit mindenki imádott . Az emberek változnak, talán ő is megváltozott. Már percek teltek el, végre kijött valami a számon. - Elena Gilbert... Micsoda meglepetés! - Kellemetlen meglepetést akartam mondani, de nem szeretnék rögtön nekiugrani, hogy te egy szemét állat voltál velem és ezt meg akarom bosszulni. Értelmetlen lenne. Nincs mit mondanom neki, az az igazság. Gondolom ő sem azt várja, hogy álljak fel a kényelmes székről és ugorjak a nyakába, mert, hogy annyira rég láttuk egymást utoljára. Nem váltunk el szépen. Nem is hiányzott. Mindene megvolt, ami nekem soha az életben. Barátok, pasi, család, szeretet, népszerűség. Ki ne vágyna ezekre? De hogy megint ne a múltról beszéljünk, legalább felismert. Azt hittem, hogy csak egy lány leszek majd neki ha újra találkozunk és azt sem fogja tudni, hogy ki vagyok. Tévedtem. Vannak meglepetések az életben, akkoriban még ugrálni kezdtem volna, ha Elena egyszer is tényleg észrevesz és hozzám szól, most már az sem izgat, hogy életben van-e vagy a föld alatt rontja tovább a levegőt. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ebből a beszélgetésből...
Nem mondom, jelenleg tényleg kisebb bajom is nagyon volt annál, mint hogy egy múltbéli ismerőst próbáljak kiengesztelni. Mert ez volt a helyzet. Mindenki, akit valaha csak egy apró szóval bántottam, most szívem szerint bármilyen módszerrel, de kibékíteném. Nem tudom elviselni, ha valaki teljes szívéből gyűlöl engem, egyszerűen ez már nem fér bele az életembe. Már nem vagyok pompom lány, már nem vagyok a csapatkapitány Matt Donovan barátnője... már nem vagyok az, aki voltam. De ő ezt nem tudhatja. És nem is várom el, hogy tudja. Gondolom nem a rögeszmés fajtából való, aki minden újságcikket kivagdos a prédájáról, és fenyegető üzeneteket küld, majd arra vár, hogy eljöjjön a tökéletes pillanat és lecsaphasson rá. Nem... Nikol nem hiszem, hogy ilyen. Ez látszik az arcán. Na meg... nem is kaptam halálos fenyegetést az utróbbi időben. Olyat legalábbis nem, ami illene a helyzethez. Markos más tészta. - Öhm... - mosolyodtam el kissé erőtlenül, majd belekortyoltam az imént kapott kávémba, amit ugyan elvitelre szántam, de van egy olyan érzéserm, hogy... hiába sugallja azt a tekintetével, hogy húzzak a fészkes fenébe, erre most még nem tudok tettekkel is reagálni. Muszáj tudnom, hogy mi van benne. Velem kapcsolatban. Talán arra számított, hogy ha netán ismét találkozunk, ott folytatom, ahol abbahagytam. De nem. Nem akarom ezt csinálni. Én már csak békét szeretnék... igaz, mindenki életében vannak ellenségek, barátok, szerelmek, és a többi... de elég nekem egyszerre egy olyan ellenséggel megküzdenem, mint Markos és bandája... Nem kérdeztem, de helyet foglaltam vele szemben. - Remélem, nem bánod - fűztem még hozzá, majd letettem a poharam az asztalra, és belenéztem szemébe. Csak most tűnt fel, hogy milyen életrevaló csillogás van benne. Azon kívül, hogy valószínűleg a másik fény, ami ott csillog, az azt jelenti, hogy igen, még mindig utál. - Szóval... öhgm... egy fősulira fogunk járni? - próbálkoztam meg egy barátságos mosollyal. Ilyenkor szokott jönni a támadás... ne édesgessem, mert nem vagyunk barátok.
Végre jelentkezett ez a rejtélyes nő. Már kezdett minden idegszálam becsavarodni. Annak kifejezetten nem örültem, hogy egy nyilvános helyet választott a találkozásra. Bár mit is gondoltam? Hogy olyan egyszerűvé teszi a számomra azt, hogy megöljem? Túl szép álmokat dédelgettem. Hamar túl eshettem volna ezen az egészen, de ez nem így lesz már most érzem. Azonban a mérgekhez is értek, szóval könnyedén elintézhetném őt azzal, hogy egy icipicit feldobom valamivel az italát. De egyenlőre még nem is látok senkit, aki felém közelítene. Az órámra pillantok. Már legalább tíz percet késik. Legalább pontos lehetne, ha már van képe fenyegetni engem. Nem tudom, hogy ki ez a nő, de az egyszer biztos, hogy nem éli meg a másnapot, ha rajtam múlik. Nem fogom engedni, hogy csak úgy kiszakadjon a kezeim közül, mintha ez lenne a legtermészetesebb. Az ujjaimmal már dobolni kezdek az asztalon. A kávém is kezd kihűlni. Egyre inkább kezdem azt hinni, hogy felültettek és ez az egész csak azért kellett, hogy eltereljenek onnan, ahol igazából lennem kellett volna. Laura mellett. Ott kellene lennem vele. Mert lehet, hogy igazából ennek az egésznek most ő a célpontja. A hajamba túrok, miközben körbe pillantok, hogy hátha látok valahol elbúvó nőt. Vagy, aki esetleg ide igyekezne, de aztán meghallom, hogy valaki kihúzza a velem szemben elhelyezkedő széket így rögtön odafordulok és szembetalálom magam a zsarolómmal. Legalábbis azt hiszem, hogy a zsarolóm. Ki más ülne le velem így szemben. – Szóval, mit akar? – Térek rá a lényegre. A nyilvános hely azt is jelenti, hogy ő sem akar megölni. Legalábbis még nem. Meg ha meg akart volna arra már meglett volna a lehetősége.
Két okom is volt arra, hogy halogassam ezt a találkát. Az első az volt, hogy arra vágytam, hogy a régi galambocskák találkozzanak, mert így még én is láttam azt, hogy esetleg mi lenne a testvérem gyenge pontja. Bár ártani nem akarok neki, de mások talán igen és így legalább én is tudom, hogy kit kell védeni. Másodszor meg nem tudtam hamarabb elszabadulni Jericho fogságából. Komolyan néha úgy érzem, hogy valami börtönben vagyok, ahonnét az engedélye nélkül nem távozhatom, de most mégis megtettem. Eléggé ideges voltam, hiszen fogalmam nem volt arról, hogy hallottál-e már rólam? Mert mi lesz akkor, ha nem fog nekem hinni? Egyedül már csak ő maradt a családunkból és ő az egyetlen személy, aki képes lenne édesanyánkról is mesélni. Próbáltam az idegességemet leplezni és úgy sétálni, mintha én is idetartoznék. Kinézetre nem lehetett gond, de ha bárki bármiféle kérdést feltett volna, akkor fogalmam nem lett volna a válaszokról. Bár akkor még mindig mondhatom azt, hogy csak nézelődöm. Végül elérkeztem a találka helyre. Vettem egy mély levegőt és úgy léptem be a terembe, lassan körbe néztem és megpillantottam őt. Egy apró mosoly jelent meg az arcomon, a kezem ökölbe szorult, de végül saját magamat fenékbe billentettem és odasétáltam hozzá. Kihúztam az egyik széket és helyet foglaltam rajta. - Azért kicsit kedvesebb is lehetnél Brandon, hiszen az életedet már egyszer megmentetem. Nem gondolod? - kérdezem tőle egy óvatos mosoly keretében. - Látom olyan vagy, mint az apá(nk)d... - javítom ki magamat gyorsan, majd egy kósza tincset kiszedek az arcomból.- Ő is mindig a lényegre tért. Nem tudod, hogy ki vagyok, igaz? - teszem fel a kérdést rezzenéstelen arccal és még kicsit hátra is dőlök. Tudnom kell, hogy mit tud, mert csak abból építkezhetek én is.
Némileg feszélyez a főiskola épülete, ezért döntök úgy, hogy iszom egy kávét a nem túl távoli kávézóban. A diákok körében eléggé közkedvelt, már csak azt tapasztalva, hogy elég hosszan állt a sor. Szép emlékeket idézett onnan ahonnan jöttem, hisz ott is ez volt a helyzet; akkor állandóan az órámat kellett figyelnem, hogy elkések-e a találkozóimról, de megkönnyebbülés, hogy ezúttal ezt nem kell megtennem. Habár véletlenül néha felemeltem a csuklóm, s meglestem az időt, de nem akartam türelmetlennek tűnni, ezért úgy tettem, mintha meg sem történt volna. Nagy átállást igényelt az itteni élet. Csak két napja vagyok itt, méghozzá David miatt. Már szó esett a húgáról, Charityről és rájöttem, hogy vele még egyszer sem találkoztam. David mindig büszkén mesél róla, de nagyon sok olyan információ van, amit még nem tudok. Képeket már láttam, méghozzá David jóvoltából.. de hogy ő mennyire vesz részt a természetfeletti világban, ez már egy nagyon nagy rejtély. - Egy csokis latte macchiato-t kérek! - kerülök végre sorra. Mindenhol ezt iszom, kevés benne a koffein, de nekem pont elég. Ekkor néztem a hátam mögé, s megpillantottam a barna hajtömeget, s a képekről ismerős arckifejezést. - Charity. - bukik ki belőlem váratlanul, s döbbenetem kiül az arcomra is. Nem tudok uralkodni magamon, a gondolataimon, sokan vetették már a szememre, hogy ideje lenne valamelyest megfékezni a nyelvem, s nem kimondani az első gondolatomat. - Sajnálom, nem akartalak lerohanni, csak... szóval... a bátyád... - motyogok mint valami félbolond. Remek első benyomás! most az sem fogja tudni, hogy hová tegyen. Hasfelmetsző Jack elé vagy után.
Kezdőlap
