Valószínűleg nem voltam teljesen önmagam, mikor arra vállalkoztam, hogy újra beiratkozom a főiskolára. Elég sok vámpír teszi ugyanezt, de én nem csak akármilyen főiskolára iratkoztam be. Azért választottam ezt, mert megvan a maga hírneve. Vámpírokon kísérleteznek.. Nem vagyok mazochista, hogy ez legyen az álmom, mármint, hogy én is felkerüljek erre a listára.. Csak egyszerűen érdekesnek találom, hogy mégis mit akarnak ezzel elérni. Kicsit körbeszaglászom, de csak óvatosan. Nem szeretnék bajba kerülni a kíváncsiságom miatt. Így is elég nagy bajba sodortam magam már. Az a lány.. Eleanor… Túlságosan is szemrevaló. Meg szeretném ismerni közelebbről, de képtelen lennék arra, hogy normálisan álljak hozzá. Bunkó vagyok az emberekkel, hogy megvédjem őket magamtól. Mert én tisztában vagyok azzal, hogy mekkora szörnyeteg vagyok, hogy milyen tetteket követtem el, mikor engedtem a vér édes csábításának. Az érzelmekről nem is beszélve. Dühös voltam és gyűlöltem az öcsémet az árulásáért. Tőle sokkal jobban fájt ez az egész, mint magától a feleségemtől. Nem tudok megbízni az emberekben. Nem is értem, miért akarom megismerni ezt a lányt. Látszólag nincs benne semmi különleges, ami változást hozhatna. Nem tudok szeretni. Ezt elvették tőlem még, mikor ember voltam.
Lehajtott fejjel sétálok céltalanul.. Nem tudom, hogy hova mehetnék. Magányosnak mondanám magam, mert teljes mértékben az vagyok. Nincs az égvilágon senkim. Egykoron Rebekah volt a társam.. Jól megvoltunk, de az sem volt szerelem. A részemről legalábbis egyáltalán nem. Arról, hogy ő pontosan mit érzett irántam nem nyilatkozhatok. Aztán ott van még a gyönyörű Aylee. Vele, már kezdtem azt hinni, hogy végre visszaszerzem a régi önmagam, de csalódnom kellett. Valami megakadályoz abban, hogy szeressek. Nem velük volt a baj, hanem valami velem. Tegyem ki ugyanennek a megpróbáltatásoknak Eleanor-t is csak, mert úgy érzem most, hogy ő az, aki kell nekem?
Mélyen beleszippantottam a levegőbe és ekkor egy nagyon ismerős illatot véltem felfedezni. Az nem lehet.. A húgom, már rég halott. Egyszer megmentettem az életét, de arra nem voltam képes, hogy ő is szörnyetegként élje a mindennapjait. Azonban nem bírtam elhessegetni a gondolatot, hogy ez tényleg a húgom lehet ezért a nyomába eredtem az illatnak, majd meg is találtam egy lányt, akit szinte rögtön le is szólítottam. Nem voltam biztos a dologban. Sőt, inkább azt mondanám, hogy kezdek megőrülni, de mégis boldogsággal töltött el a remény, hogy a húgom életben lehet.
– Szép estét.   – Szólítottam meg, halvány mosollyal az arcomon. Próbáltam a lehető legkedvesebb oldalamat mutatni, amit képes vagyok abban a pillanatban tönkrezúzni, amint kiderül, hogy ez a személy nem is a húgom csak képzelődtem.


zene: - | megjegyzés: - | szószám: 407 | ©

Nem tudom, hogy mit tartogat számomra a sors. Azt meg végképp nem tudom, hogy tartogat-e bármit is. Az is lehet, hogy örök kárhozatra vagyok ítélve. Talán ez volt a sorsom, hogy vámpírrá változzak és megtanuljam mit is jelent az örökös magány. Borzalmas érzés egyedül lenni ebben a világban. De még sem tudok tenni ez ellen semmit. Akárhányszor esélyt kapok egy jobb, boldogabb jövőre. Azon nyomban elhessegetem, mintha ott sem lett volna. Talán mélyen legbelül én magam vágyom erre a magányra. Ez ellen semmit nem tehetek. Megbántottak. Férfiként kell viselkednem ezért úgy teszek, mintha ez mit sem jelentene a számomra. A saját testvérem árult el és szúrt egy tőrt a szívembe. Még, ha képletesen is, de olyan sebet ejtett a szívemen a feleségem közreműködésével, hogy azt nincs mi begyógyítsa. Legalábbis én még nem találtam meg. Ha úgy vesszük talán ez az én célom ezen a világon. Megtalálni azt a dolgot, ami megmenthet. Azt a valakit, aki képes megmenteni önmagamtól. De hogyan tehetné meg ezt bárki is, mikor nem teszek mást, csak ellököm magamtól az embereket? Ha valaki nem tudja kezelni a szörnyeteg oldalam, akkor miért adjam meg neki azt kiváltságot, hogy láthassa bennem a jót? Ezt csak az igazán különleges emberek tehetik meg. Ehhez is, mint minden máshoz idő kell. Nem történik egyik pillanatról a másikra.
Megőrültem talán, hogy egy szellemet kergetek, de ugyanakkor, ha van lehetőség arra, hogy újra találkozzak a húgommal.. Bolond lennék elszalasztani. Az is előfordulhat, hogy a magány keltette bennem ezt az ábrándot. Olyan egyedül vagyok, hogy talán csak a húgom érthetne meg. De a tudomásom szerint ő halott. Azonban mégis végére járok a nyomnak, ami felidézte bennem az emlékét. Ennek köszönhetően kis híján halálra rémítettem egy lányt és, már kezdtem azt hinni, hogy az egész nem volt több egy képzelgésnél, mikor meghallottam édes fülbemászó hangját, ahogyan a nevemen szólít. Nem sok ember van tisztában azzal, hogy Sebastian a második nevem. Emellett ő volt az egyetlen, aki Bastian-nek szólított. A többség vagy Nate-nek vagy Bash-nek, ha nagyon becézni akartak.
Eleinte nem akartam elhinni, hogy a húgom áll velem szemben. Ledöbbentem.. Mégis mikor és hogyan vált azzá, amivé én? Csak remélni tudom, hogy az ő útja könnyebb volt az enyémnél. – Daisy. – Suttogtam magam elé, majd több sem kellett ahhoz, hogy karjaim közé zárjam törékeny testét. Az én kishúgom életben van. Újabb reményt kaptam azzal kapcsolatban, hogy van értelme az életemnek és nem veszett el minden teljesen. Önző dolog azt mondani, hogy hálás vagyok, amiért életben van.. Még akkor is, ha ilyen áron maradt életben. De most hálát adok az égnek, hogy nem vette el tőlem, ahogyan eddig azt hittem.
– Te mégis, hogyan..? Ki tette ezt veled? Hol voltál? -  Szegeztem felé pár kérdést, amit ő is ugyanúgy feltehetett volna nekem. Én abban a tudatban voltam, hogy halott ezért nem is kerestem, de fogalmam nincs, hogy ő mit hihetett rólam. Kíváncsi vagyok milyen pletykák jártak a testvérem és a családjának haláláról. Nagy valószínűséggel volt, aki hozzám kötötte, mert miért ne tették volna? A testvérem elvett tőlem mindent, amiért az egész emberi életemben dolgoztam. Felépítettem egy életet magamnak ő pedig pillanatok alatt porrá zúzta. A bizalom, a szeretet. Abban a pillanatban égett ki belőlem. Ez alól azonban a húgom kivételt jelent. De még mekkora kivételt.


zene: - | megjegyzés: - | szószám: 538 | ©

Ha volt valami, amire tényleg nem számítottam, hogy a húgommal fogok pont itt találkozni. Annyi ideig halottnak hittem most pedig pont itt áll előttem.. Életben van. Az én törékeny húgocskám, akiért mindent eldobtam volna itt áll előttem.. Hihetetlen a számomra. Nem tudom, hogy ki változtatta át, de hálás vagyok érte. Azonban sajnálom, hogy szörnyeteg lett, mint én. Mondjuk ezt nem tudhatom. Lehet, hogy ő jobban kezelte a felerősödött érzelmeket és a vérszomjat, mint én. Én ezt a kettőt sikeresen összekevertem, aminek köszönhetően lemészároltam az öcsémet és a családját. Bánom, már hiszen nem ezt érdemelték. Mégis csak a testvérem volt. Elárult az igaz, viszont most már nem tekintek úgy rá.. Mármint, ha visszaemlékezek rá nem a gyűlölet az első érzés, ami elfog. Az egész dologban két emberre volt szükség és láthatóan a feleségem is vehető volt a dologra vagy leginkább ő csavarta el az öcsém fejét nem tudhatom. Mindkettőjüket ugyanúgy kellene gyűlölnöm viszont a feleségemet valahogy sokkal jobban gyűlölöm.. Mégis csak ő volt az, akiben vakon megbíztam. Kit tiszta szívemből szerettem. Mégis megalázott. Nem elég, hogy megcsalt, de még a saját testvéremmel.. Undorodom tőlük. Ugyanakkor hiányzik is az öcsém. Vigyáztam rá a szüleink halála után bármennyire is volt semmirekellő.. Hátba támadt, de a vér nem válik vízzé. Még mindig a testvérem.
Sajnálom, hogy nem lehettem a húgommal akkor, mikor átváltozott. Soha nem jutott eszembe keresni, hiszen azt hittem halott. A sírjához nem tudtam kimenni, mert egyszerűen nem vitt rá a lélek. Fájdalmas dolog az, ha valaki örökké él, de közben a szerettei sorra hullnak el mellőle. Az pedig még nagyobb fájdalom, ha a saját keze által hullik el az egyik családtagja s erre csak később eszmél rá. Hibát követtem el. Sajnos visszafordíthatatlan, ha megtehetném, hogy visszacsinálok mindent biztos megtenném. Nem kellett volna visszatérnem. De beszélek itt zöldségeket. Nem volt ki megfékezzen.. Még a húgom sem tudott volna megállítani.. Annyira felemésztett a düh és a gyűlölet.
– Bőven van időnk arra, hogy beavass mi történt veled, húgocskám.. – Az életének minden egyes részletére kíváncsi vagyok.. Ő az a személy, akinek a gyengédebb, szabadabb és emberibb oldalamat tudom mutatni mindenféle nehézség nélkül. Vele nem is tudnék olyan kegyetlen lenni, mint másokkal. Mégis csak a húgom. Aki mindenkinél fontosabb a számomra. – Gratulálok! – Mindig is tisztában voltam azzal, hogy mennyire szeretett festeni.. Hiába nem volt túl sok időm, hogy foglalkozzam vele a sok munka mellett.. Azért valamennyire tisztában voltam a húgom hobbijaival.. Legalábbis azt hiszem.
Mikor megkérdezte, hogy vele tartok-e fel sem merült bennem a nem válasz lehetősége. Vele minden egyes perc ajándék. Főleg most, hogy azt hittem meghalt.. Él és virul. Remélhetőleg boldog is.. De ezt a témát ráérek később feszegetni.


zene: - | megjegyzés: gyenge lett. | szószám: 435 | ©

Ezt ő is elmondhatja magáról. A legutolsó, amire számított, hogy bátyjával fut össze a főiskola területén. Nem is igazán érti, mi hozta ide, de biztosan megvan rá a maga oka. Talán később ő is elárulja. Persze lehet, hogy valóban csak az iskolapad vonzotta vissza, még ha ez mosolyogtató gondolat is számára.
Nem igazán érti a régmúltban történteket, még ha azóta fel is fogta valamelyest, hogy miért történt minden úgy, ahogy. Mégsem képes gyűlölni miatta Bastiant, holott Warrick helyében talán ő is ezt tenné. Fiatalabb bátyját is megértette már azóta, de az ő tetteit nehezebben fogadja el. Nem elég kifogás számára az átváltozás utáni vérszomj semmire, amit tettek. A bosszúvágy benne sosem lángolt úgy, hogy érthesse igazán, mit jelent. Még azután sem, hogy Warrick otthagyta a saját vérében fekve. Hiszen mindkettő vér szerint kötődik hozzá, és ezt a köteléket ő képtelen úgy elszakítani, ahogy a másik kettő tette.
Ő is igazán sajnálja, hogy senki nem volt ott akkor vele. Abban a pillanatban, amikor az éhség minden mást elnyomott, amikor nem létezett más, csak a vér kínzón édes-fémes illata, amikor olyasmiket tett, amik után undorodott magától, amitől szörnyetegnek látta magát, de nem tudott szabadulni a létezéstől. Józanabb pillanataiban elrejtőzött a világ elől, a legtöbb cselekedete ösztönös volt, de akadtak olyan döntések is, amit maga hozott meg. Ez is ilyen volt, mégsem rejtőzhetett a végtelenségig. Az éhség újra és újra kicibálta az éjszakába, ami elnyelte volna, ha nincs Aaron. Aaron boszorkány volt. Ő volt az, aki megfékezte, aki elkészítette a gyűrűjét, ami a túlélést jelentette számára, aki megtanította, hogy tartsa kordában a vérszomát, és akit nem sokkal azután, hogy találkoztak, megölt egy vámpír. Ez alatt a rövid idő alatt is kötődött a férfihez, hiszen a legnagyobb támasza volt a legnehezebb időkben. Mikor évekkel később Richarddal találkozott, akkor érzett csak hasonló békét és biztonságot, mint Aaron vagy éppen Bastian mellett.
- Remélem is, hogy nem lépsz le egyik napról a másikra, mint legutóbb…
Mosolyog, de képtelen a hangjába is olyan vidámságot csempészni, mint amilyen ahhoz illene, hogy vicelődésnek tűnjön, amit mondott. Valóban reméli, hogy ezúttal több időt tölthetnek együtt ennyi idő után.
- Ne haragudj, én nem akartam…
Nagy sóhaj hagyja el az ajkait, mielőtt továbbterelné a témát a kiállításra.
- Köszönöm.
Valójában nagyon is büszke erre a kiállításra, még ha nem is csak az ő képei lesznek kitéve. Bátyja nem mond nemet az invitálásra, így hát félszegen belékarol, és úgy indulnak tovább a havas-lábnyomos ösvényen. Percekig nem szólal meg, csak kiélvezi a pillanatokat, fivére közelségét, és egy idő után azt veszi észre, hogy mosolyog. Őszintén. Hiába érzi úgy, hogy mindkét bátyja elárulta a maga módján, mégsem képes haragudni rájuk. Bastianra pedig végképp nem. Sokkal nagyobb az öröme, hogy újra láthatja.
- Rég volt már, hogy utoljára láttalak. Emlékszel? Meglátogattál és beteg voltam, te pedig adtál nekem a véredből. Akkor nem értettem, te pedig nem magyarázkodtál. Tudtad, hogy ezzel mentetted meg az életem?
Óvatosan emeli tekintetét bátyja arcára, figyelmesen lesve a szeretett vonásokat.
- Néha azt kívántam, bárcsak meghaltam volna akkor, de most örülök, hogy nem úgy alakult.
Nyugodt hangon mesél, már nem bántja annyira, ami akkor történt, még ha teljesen sosem lesz képes megbékélni vele.
- Néhány nappal később Warrick jelent meg a szobámban. Gondolhatod, hogy megijedtem. Azt mondták, megőrült, lemészárolta a családját, aztán elmenekült. Mindenki ezt hitte, de ő egyre csak azt hajtogatta, hogy senki nem tudja az igazat, hogy minden a te hibád volt, hogy a te féltékenységed végzett velük… nem akartam hinni neki, de annyira dühös volt, annyira furcsán összeszedett még abban az állapotban is…
Talán nem kellett volna egyből ezzel a témával indítania, talán  el kellett volna csevegniük a régi szép időkről, a madarakról, a hóról, vagy az ég tudja, miről, de Bastian kérdezte, ő pedig válaszol. Még akkor is, ha kérdések égnek benne inkább, olyan miértek, amikre talán soha nem kaphat választ, olyan vágyak, amiket soha nem mutathat vagy mondhat ki nyíltan.
Lopva pillant bátyjára, és egy kicsivel erősebben kapaszkodik a karjába, mintha csak kérlelné, hogy állítsa le, hogy mondja, az egész csak őrültség, Warrick kitalációja. Mégis folytatja, kicsit bizonytalanabbul.
- Azt mondta, az én halálom lesz a legtökéletesebb bosszú azért, amit a családjával tettél, hogy az én vérem hozza majd el számára a megváltást.
Olyan tisztán emlékszik ezekre a pillanatokra, mintha csak tegnap történt volna. Pedig hogy szerette volna elfelejteni!
- Otthagyott a saját vérembe fagyva, de nem haltam meg.
Várakozón emeli tekintetét bátyjára. Magyarázatot vár talán, cáfolatot, bármit, ami enyhíthet a szavak súlyán. A zöld szemekben ott a kérés: “Mondd, hogy nem igaz! Csak mondd, hogy nem igaz…!”

ZENE: Reaglvasáshoz | MEGJEGYZÉS: Dehogy lett az!

Meglepődtem azon, hogy a húgom életben van.. Nagy valószínűséggel ő is halottnak hitt, de az is lehet, hogy tisztában volt azzal, hogy élek. Mindegy is. A lényeg, hogy azt hiszem ez a találkozás mindkettőnk számára meglepő volt. Belefutni valakibe.. Az teljesen átlagos, de hogy egy olyan személybe fussak bele, akit már körülbelül 100 éve halottnak hittem.. Hát.. Megéri azt, hogy ünnepeljünk. Legalábbis én kedvet kaptam az ünnepléshez. Nem érdekel, hogy ő is ugyan olyan, mint én. Na, jó ez nem teljesen igaz. Én egy tényleges szörnyeteg vagyok, míg ő még mindig ugyanolyan angyali, mint volt. Nem tudom, hogy milyen nehézségeken mehetett keresztül, amit a vámpírlét kísér, de mostantól kezdve nincs egyedül. Támogatni fogom mindenben.. Hiszen ő az én kistestvérem.
Sajnáltam, hogy ott kellett őt hagynom. Mindennél jobban szerettem volna magammal vinni.. Átváltoztatni. De rettegtem, hogy ő is olyan nehézségekkel küszködne, mint amikkel én. Azonban ő nem követhetett volna el akkora hibát, mint amit én tettem. Hiszen nem volt több családtagunk, akit megölhetett volna. Nem mellesleg, ha a férjét akkor megöli, mert nem tud uralkodni a vérszomján az sem érne a közelébe sem annak, amit én tettem. Kiontottam egy ártatlan gyermek életét csak azért, mert a haragom képviselőjeként tekintettem rá. Irigy voltam a testvéremre, hogy megkapta azt, amit én mindig is akartam és a legrosszabb az egészben, hogy semmit nem kellett tennie annak érdekében, hogy ez megtörténjen. Csak lopta a napot mégis sikeresebb volt, mint én valaha is leszek..
– Soha többé nem hagylak el. Megígérem. – Mondtam neki teljesen komolyan. Így gondoltam.. Ezen senki és semmi nem változtathat. A húgom mellől nem tágítok. Nekem, már csak ő maradt. Benne nem kellett csalódnom. Nem adott rá okot. Nem is szeretnék okot keresni, mert felesleges. Hiába lett vámpír az én szememben ő még mindig az én törékeny kishúgom. Védelmezni fogom minden bajtól és segítem abban, hogy újra elérhesse a boldogságot, amit már annyira megérdemel. Nem akarom azt hinni, hogy az elmúlt időszakot egyedül töltötte, mert ő pont nem ezt érdemelné meg. Én magam sem voltam egyedül pedig egyáltalán nem érdemeltem meg az olyan emberek társaságát, mint Rebekah vagy Aylee. Két gyönyörű nő. De egyikük sem volt képes arra, hogy felolvasszák a szívemet. Erre talán senki nem lesz képes. Már nem is egyszerűen megfagyott.. Egyenest kővé változott. Egyszóval.. Menthetetlen.
Annyi mindent kérdezhetnék tőle azzal kapcsolatban, hogy mégis mi szél sodorta pont ide. Talán őt is a veszély iránti vágy hajtotta? Nem ilyennek ismertem a húgomat, szóval ezt nem merném feltételezni. Azonban nem ez az a kérdés, ami annyira foglalkoztatott. Hanem az, hogy mégis hogyan lett belőle vámpír.. Valaki más változtatta át vagy valami baleset érte nem sokkal azután, hogy ott jártam? Nem hagyhattam, hogy elragadja egy csúnya betegség ezért a véremből adtam neki, hogy túlélje.. Mert megérdemelt egy hosszú és tökéletes életet, de ezek szerint több is megadatott neki, mint egy élet. Az már egy teljesen más kérdés, hogy mi volt ennek az ára. Mert semmi nem jön ingyen.
Végighallgattam, amit mondott és egy kicsit megfeszültem.. Először is.. Warrick él. Másodszor pedig tényleg megőrülhetett, ha képes volt a saját húgunknak ártani.. Velem volt baja mégis ő volt az, akit bántott. De szent meggyőződésem volt az, hogy Warrick halott.. Akkor talán mind életben lehetnek? Nem.. Akkor nem támadta volna meg Daisy-t. Ennek az egésznek semmi értelme.. Tudom, hogy eléggé szétszórt voltam és nem gondolkoztam tisztán, de határozottan észrevettem volna, ha valaki még életben lett volna abban a kis házikóban.. Ezek szerint viszont tévedhetek.
Annyi gondolat kavargott a fejemben, de ami legtöbbször felvetődött azaz volt, hogy most hazudjak a húgomnak arról, hogy mi történt avagy sem. Úgy gondoltam, ha valaki akkor ő rá fog jönni arra, ha nem mondom el az igazat.. Jobban átgondolva nincsen választási lehetőségem el kell mondanom, hogy mi is történt akkor.. Az én szemszögemből.. Bár azt hiszem az érzéseimet ő talán megértheti.. Az árulás fájdalmas dolog. Én is ezt tettem vele, mikor hátat fordítottam és magam mögött hagytam. Vigyáznom kellett volna rá mégis csak a húgom, de ehelyett magára hagytam.. Elintéztem az életét, ami nem is biztos, hogy olyan volt, mint amilyenre vágyott, de én csak a legjobbat szerettem volna neki.. Ez volt az egyetlen dolog, amire vágytam.
– Igazat mondott. Én voltam az, aki megölte őket egytől-egyig. Legalábbis azt hittem, mert ezek szerint Warrick nagyon is életben van. Mielőtt meggyógyítottalak téged.. Azelőtt voltam náluk. Le akartam zárni magamban és újra kezdeni, de a düh eluralkodott rajtam és azt hiszem te is tudod milyen nehéz uralkodni a vér iránti sóvárgáson.. Képtelen voltam visszafogni magam.. Ezért mindegyikőjükből kiszívtam az életet.. Még a gyermeküket sem kíméltem. Tudom most azt gondolod, hogy szörnyeteg vagyok.. És teljesen jogosan gondolod. De neked soha nem tudnék ártani, Daisy. Remélem hiszel nekem. – Vártam a reakcióját, hogy mégis mit fog szólni a vallomásomhoz. Nem szoktam ezzel dicsekedni, de megérdemelte, hogy megtudja az igazságot.
zene: - | megjegyzés: bocsi, hogy késtem.| szószám: 791 | ©

Fogalma sem volt róla, mi lett Bastiannal, miután otthagyta őt, de hamar megtudta, mivé vált, hiszen ő is neki köszönhette az életét, de tudta azt is, hogy a vámpírok sem örökéletűek, és csak remélni merte, hogy fivére életben van még valahol a nagyvilágban. Akkor is, ha egy ideje belenyugodott, hogy soha többé nem láthatja újra, és most itt van. Itt van előtte, mellette, és legszívesebben napokig le sem szállna a nyakából, de nem hiszi, hogy bátyja díjazná a tervet. Különben is, nem az a kislány már, aki anno ott maradt tanácstalanul a nyakába szakadt élettel.  Beéri most azzal is, ha a karjába “csimpaszkodhat”,  ahogy régen, és úgy indul el mellette.
Az ígéret hallatán felpillant a férfire, és elmosolyodik.
- Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani.
A hangja azonban nem feddő, inkább valami rezignált nyugalom járja át, ahogy kesztyűs ujjai finoman megszorulnak bátyja kezén, jelezve, hogy nem áll szándékában kétségbe vonni a szavait, csak tudja, milyen kegyetlen olykor az élet. Sokszor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy elterveztük.
Bizony, semmi sincs ingyen, a hosszabbra nyúlt élet sem volt, de úgy érzi, megfizette már az árát, legalábbis szeretne ebben hinni. Ahogy abban is, amit bátyja mondott az előbb, de ez nem ilyen egyszerű már. Noha olykor még mindig naiv léleknek tűnik, mert akar hinni a jóban, érte már annyi rossz is, hogy tanuljon a leckéből. Nehezebben bízik már, mint régen, még akkor is, ha Bastianról van szó. Benne is csalódott már, és bármennyire szeretné fenntartások és bizonytalanság nélkül fogadni, nem megy ilyen könnyen.
Valahol talán megérti Warrickot, még ha megbocsátani nem is lesz képes neki sohasem. Bátyjuk nem volt “kéznél”, mikor kellett volna, nem volt kin bosszút álljon az ifjabb fivér, csak rajta, és rajta keresztül Bastianon. Nem kellett volna egyiküknek sem ezt az utat választaniuk, de az első dominó eldőlt, és magával rántotta az összes többit. Mindez azonban régen volt már.Olyan régen, hogy igaznak is alig tűnik. Homályos képek már csupán, eltemetett érzések, amik ott élnek benne valahol mélyen, de nem szívesen cibálja elő őket, mert még most is fájnak. Mégis megteszi, Bastianért, azért, hogy bátyja tudja, hogy megértse.
Tekintete kérdőn pihen meg fivére arcán, s egy pillanatra lehunynak a sötét pillák, mikor meghallja a választ. Számított rá, s most mégis felkészületlenül éri a vallomás. Ujjai finoman megszorulnak az alkaron, amibe most mintha kapaszkodna. Nem látta a holttesteket. Christian nem engedte, de tudta, hogy szörnyű látvány lehetett. Akkor még nem értette, hogyan történhetett, hogyan válhatott valósággá az a rémálom, de azóta sokat tanult már az élettől és az életről. Mikor újra kinyitja a szemeit, tucatnyi észés kavarog a tekintetében, de nem, az undor sem képes elnyomni egészen azt az odaadó szeretetet, amit Bastian iránt érzett mindig.
- Örülök, hogy őszinte voltál velem, még ha ez volt is az utolsó dolog, amit hallani akartam.
Szinte csak súgja a szavakat, a hó puha ropogása a talpuk alatt kis híján elnyeli a hangját, végül azonban megtorpan, és ha bátjya engedi, elrántja a karját, és szembe fordul vele.
- Hogy voltál képes megölni őket, és hogy tudtál utána meglátogatni? Hogy tudtad önző módon kockára tenni az életem?
Persze, megérti az árulást, átérzi, hiszen átélte ő is, de ez nem mentség arra, amit a férfi tett.
- Utána megint elhagytál, ahogy néhány évvel előtte. Soha azóta felém sem néztél, eszedbe sem jutott megkeresni…!
Az évszázadig érlelt dühödt keserűség tör most elő a kezdeti örömteli megkönnyebbülés után a törékeny teremtésből, ujjai tehetetlenül szorulnak ökölbe.
- Még hogy soha nem tudnál ártani… eszedbe jutott egyáltalán, hányszor ártottál úgy, hogy fogalmad sem volt róla? Mert soha nem figyeltél rám igazán! Azt akartad, hogy a legjobb legyen nekem, mégsem kérdezted soha, hogy mit szeretnék igazán, én pedig úgy meg akartam felelni neked, hogy soha nem jutott eszembe mást tenni, mint amit te szerettél volna!
Azóta azonban sok idő telt el, és ő is változott. Meg kellett tanulnia megállni a saját lábán, saját véleményt és akaratot formálnia, és most ez az, ami szembeszáll Bastiannal annak ellenére is, hogy lelkének elrejtett zugában még mindig arra a törődő testvérre vágyik, aki most itt áll előtte. Arra, aki megvallotta neki a bűneit, s akinek végre ő is képes fájdalmat okozni, nem csak eltűrni a jószándékú önkényét.
Dacos mozdulattal morzsol el kézfejével egy kicsorduló könnycseppet, és felszegett állal néz fel bátyjára. Akarja látni az arcát, a reakcióját, valamit, ami őszinte, mint az előző szavak, amit nem rejt közönyös maszk mögé, ami azt jelenti, hogy maradt még benne abból az _emberből_, akit ő valamikor mindennél jobban szeretett.

ZENE: Frozen | MEGJEGYZÉS: Remélem, tetszik!   

Nyugodt és kimért léptekkel sétáltam az épületet körülölelő park felé. Nem tervezgettem egész este fákat és nyiladozó virágokat nézegetni, a természet csodái jelenleg nem nagyon kötöttek le, pár szál tulipánra pillantva mégis mosolyra húzódtak az ajkaim. Imádtam őket. Létezik, hogy egy vámpírnak van kedvenc virága? Hiszen ezek annyira emberi dolgok, hogy teljesen értéküket vesztik akkor, ha valaki több évtizeden, évezreden keresztül tevékenykedik a világban és leginkább csak a rosszat, a kegyetlen dolgokat gyűjti maga köré? Ennek a viselkedésnek a mintapéldánya voltam én és mégis... néha jólesett rácsodálkozni egy-két dologra. Ez jelképezné, hogy a lelkem nem is olyan sötét, mint amilyennek mások gondolják? Mint amilyennek én gondolom? Badarság... elvégre mindenki tudja, hogy milyen romlott vagyok. De legalább a szavatosságom sohasem fog lejárni teljesen.
Lépteket hallottam, a zajból ítélve egy nő közeledett felém. Nem fordultam hátra, de még így is kivettem, hogy bizonytalan. A léptei mellett furcsa, kissé szaggatott légzése árulta el, hogy nem éppen az elmúlt percekben élte át az este és élete fénypontját. Tekintetét nem láttam, de a nyakamat tettem volna rá, hogy az is zavart lett volna. Volt egy olyan érzésem, hogy nem a testet öltött harmónia járkál körülöttem.
Mély levegőt vettem és megfordultam, hogy elinduljak visszafelé. Egyetlen millimétert sem tettem, álló helyemben lefagytam. Olyan volt, mintha a lábaimat a padlóhoz szegezte volna a döbbenet és a biztonság kedvéért még ólomsúlyokat is kötött volna a bokáimra, nehogy véletlenül megmozdulhassak. Szemben álltam... magammal. Mármint egy nővel, aki teljes mértékben úgy nézett ki, mint én, de tudtam, hogy sem Elena, sem Katherine nem jöhet szóba... őket mérföldekről képes vagyok kiszúrni, mivel mindkettejüknek vannak különleges ismertetőjegyeik, mint például a  bociszemek vagy éppen a bőrkabát. Ez a lány viszont... még a szeme sem állt jól. A kétségbeesést, a különcséget bármikor észreveszem és róla valahogy ordított, szinte neonfényekkel világított a felirat a feje fölött, hogy nem érzi magát idevalónak. Emberek közé valónak.
Nem kellett sokat törnöm a fejem, hogy rájöjjek, ki ő. Hallottam már róla... meséltek arról, hogy nem én vagyok az első hasonmás, ahogy az eddig mindenki tudatába beékelődött. Volt előttem még egy szerencsétlen, aki szintén eléggé megszívta ezt az egész "éljünk örökké, mert jó móka" szituációt. Alana.. nem, nem... Amara! Tiszta sor.
- Micsoda nem várt meglepetés. - Valószínűsítettem, hogy neki maximum halvány fogalma lehet arról, hogy ki lehetek. De hogy kerülő egyáltalán ide? Nem volt valahová bezárva? Nekem ezek voltak a legutóbbi infóim, amelyek persze elavulhatnak pár nap alatt, mégis.. mennyire utálom én ezt a hasonmásosdit! - Sok mindenkire fel voltam készülve, de hogy pont veled fussak ma össze... álmaimban sem gondoltam volna. - Néztem végig rajta. Látszik, hogy nem az ő pályája ez a világ. A tartása, az egész lénye... mintha lelkiekben a saját idejében ragadt volna.

zene: Runaway | megjegyzés: remélem megfelel :$ | ©

Hogy látszódhat valakin ennyire, hogy nem teljesen komplett? Mert ezen a lányom látszott, hogy nincsen minden rendben a fejében. Az arcára kiült a rémület, zavarodottságának szintje az én antennáimat is birizgálta. Ujjai görcsben, életerő nulla. Szegény szerencsétlen... így indult el valahová, ahol nem éppen a legbarátságosabb társaság gyűlt össze? Hát senki nem adott neki semmiféle gyorstalpalót abból, hogyan ne mutassa ki félelmét és kerülje a... igazából mindenkit? Elég szemét partnere lehet, ha csak úgy bedobta a mély vízbe, elrángatta ide, aztán egyedül hagyta. Konkrétan az oroszlánok elé vetette az... ősömet? Azt hiszem. Beleborzongok a gondolatba, főleg, hogy olyan neveket ejt ki a száján, amelyeket szintén utáltam. Rühelltem, amikor azt hitték, hogy a hasonmásaim vagyok. Persze néha jól jött, álcának tökéletes, ha rajtad kívül még 2 -jelen esetben már 3- ugyanolyan kinézetű nő járkál a nagyvilágban, maga a tudat mégis eléggé bizarr és idegesítő.
- Ikertesó? - Felvontam a szemöldökömet és akarva-akaratlanul is kacajra fakadtam. Eszméletlen ez a lány. Összesen öt szót beszélt és mégis jókedvre derített a tudatlanságával és elveszettségével. Jó buli lesz ez a beszélgetés, érzem előre. - Akár azt is mondhatnánk, ha nem lennének közöttünk évszázadok. - Megvontam a vállam. - Téged tényleg senki sem világosított fel arról, hogy mi folyik körülötted? - Kérdeztem teljesen megrökönyödve, a látszat kedvéért cseppnyi együttérzést és sajnálatot tanúsítva. Ha nem ismer, akkor nem tudja, milyen vagyok... nem következtethet arra, hogyan fogok viselkedni. Idegen vagyok számára, ahogy ő is nekem, de róla süt, hogy milyen. Hallottam a történetét és tudtam, nem élt még eleget ahhoz, hogy a vére igazi Petrova-stílusba forduljon át.
Közelebb léptem hozzá és végigmértem. Eredetileg egyformáknak kellene lennünk, mégsem különbözhettünk volna jobban. A szemében tükröződő fénytelenség, az arcizmai feszülése, a szájat való harapdálás egytől-egyig azok a dolgok voltak, amelyek rám nem voltak jellemzőek. Vagy ha igen, akkor elrejtettem őket.
- A nevem Tatia. - Mutatkoztam be. - Te pedig Amara vagy, ha a szimatom nem csal. Azt pedig nem szokott. - Tettem hozzá apró, negédes mosollyal.

zene: Runaway | megjegyzés: remélem megfelel :$ | ©

- 1012-ben születtem. Egy kicsivel fiatalabb vagyok, mint te, de... - Csak legyintettem egyet, nem fejeztem be. Nem akartam rögtön nyílt hadüzenetet küldeni felé, elvégre nem tűnt veszélyesnek még akkor sem, ha már csak a hasonmás mivoltából kiindulva sem volt szimpatikus. Egyik hasonmásommal sem ápoltam jó viszont, miért ő lenne a kivétel? Még akkor is, ha idősebb... nem úgy nézett ki, mint akinek akárkivel is baja lenne vagy valakinek neki tudna ugrani. Sőt, inkább olyan "egy legyet sem bántok szívesen"-fajtának tűnt. De azt hiszem, hogy az ilyesfajta elemzéseket hanyagolhatom még pár percig.
A szemeim viszont elkerekedtek savait hallva. Némber? Hallatlan, és ezek után rám szokták mondani, hogy pofátlan vagyok. - Már megbocsáss, mégis...  - Aztán elnevettem magam. Hát persze! Kellett pár másodperc, de ahogy kiejtett Marcel nevét egyből leesett és nem tudtam visszafogni a kacajomat. Lehuppantam a mellettünk lévő padra, keresztbe fontam lábaimat és könyökömmel megtámaszkodtam a karfán. Eszméletlen, hogy az a barom mindenhol ott van és anélkül idegesít fel, hogy váltott volna velem egy szót is. - Lefogadom, hogy összefutottál Klaus-szal. Csak ő képes arra, hogy elhordjon a hasonmásomnak, amiért megsértették az önérzetét. - Megforgattam a szemeimet. Abba inkább bele sem mentem, hogy a csuda hál Marcel-el, nem én, mivel ehhez aztán tényleg semmi köze nem volt Aranyhaj 2.0-nak, de azért belül nagyon is doppingolt a tudat, hogy a hibrid nem tudta szó nélkül hagyni régi tanítványával való megjelenésemet. A nyakamat tettem volna rá, hogy idő kérdése és szemtől szemben is meghallgathatom a  véleményét.
- Ne szabadkozz. Voltam már rosszabb is, mint némber. - Vontam meg a vállaimat lemondóan. Igazából leperegtek rólam az ilyen megjegyzések, a ribanc és a pokolfajzat simán lehetne a középső nevem, ha a használatuk gyakoriságát nézem. - Te viszont egyáltalán nem tűnsz egy némber típusnak. Már csak abból kifolyólag sem, hogy megpróbálsz utánozni. - Felvont szemöldökkel pillantottam rá és figyeltem, ahogy megpróbálja arckifejezésemet a saját pofácskájára varázsolni és ahogy a szavakat kellő hangsúlyozással akarja ejteni. Meg kell mondjam, elég kétségbeejtő próbálkozás. Ha tényleg így néznék ki, kérek egy golyót az agyamba.
- Nem kell magadra venned a viselkedésemet, mindenkivel ilyen vagyok. A hasonmásokkal meg főképp. - Mondtam komolyan. - Pár héttel ezelőttig abban a tudatban éltem, hogy én voltam a legelső közülünk, hogy én voltam az a szerencsétlen, aki miatt elindult ez a mizéria. És most kiderült, hogy nem. - Ismét végignéztem rajta. - Mondd csak, milyen volt kétezer évig betonba zárva élni? Nagyon kíváncsi vagyok, miért vagy itt. Vagy miért hoztak ide... kinek lehet rád szüksége ennyi év után? - Kérdeztem rá kendőzetlenül.

zene: Runaway | megjegyzés: remélem megfelel :$ | ©

A tapintat sohasem volt jó barátom, most mégis megpróbáltam kevésbé észrevehetően megcsóválni a fejem és szánakozni. Nem sajnáltam a lányt... engem sem sajnált soha senki, mindenki szerint megérdemeltem azt az életet, amit kaptam, elvégre én követtem el a bűneimet és senki sem kényszerített semmire. Nem tegnap fogadtam el, hogy én vagyok a felelős a sorsom alakulásáért, de mártírt játszani utáltam. Amara nagyon úgy tűnt, hogy inkább Elenára hajazott ezzel a viselkedésével. Minden az ő bűne? Talán. De ha nem ő született volna egy férfi szívszerelmének, ha nem őt pillantotta volna meg a szerelembe esés pillanatában, akkor nem ő lenne az ok, hanem másvalaki. Ezt hívják végzetnek vagy ki hogy szereti nevezni, éppen ezért nem visz semmire önmagunk hibáztatása és annak a játéknak a játszása, hogy egyes tetteink miatt borul össze a világ. Aki nem akarja, hogy cselekedeteink hatással legyenek rá, az tegyen ellene. Ennyi.
- Egyet tanulj meg: ha kiszabadítottak és híre megy annak, hogy kétezer évesen itt járkálsz, úgyis akad valaki, akinek kelleni fogsz. Saját tapasztalat, sőt akárkit megkérdezhetsz. - Tártam szét a karjaimat. - Nem akartam a hasonmásod lenni, ostoba vagy, ha azt hiszed, hogy én választottam ezt a külsőt. Ezt kaptam és ugyanúgy érzek, mint te. Utálom, hogy más is ilyen kinézettel él, utálom, ha összekevernek bennünket vagy a másikból kiindulva azt hiszik, hasonlítok egy hasonmásomra. Nincs ettől rosszabb érzés, majd megtapasztalod. - Az elmúlt időkben éltem inkább át ilyen élményeket, amíg Katerina fel nem cseperedett és meg nem ismerte őt mindenki, addig semmi gondom nem volt. Milyen szerencse, hogy hobbim volt a költözködés, így csak néhanapján kellett szembesülnöm egy-két összetévesztéssel.
- Mi baj van abban, ha sok embert kihasználtál? Anélkül nem lehet előrébb jutni, ebben a világban meg főképp nem. - Pillantottam rá jelentőségteljesen. - Az én életem sem volt jobb, mint a tiéd, de ez van. A lényeg viszont az, hogy szerintem sokkal jobban járnál, ha valahol máshol kezdenél új életet. Egy másik földrészen, például. Kímélj meg mindannyiunkat attól, hogy bemutatkozol, magadra vállalod létezésünk minden keserűségét és beállsz az önsajnáltatók sorába. - Felálltam a padról és közelebb léptem hozzá, így csak egy lépés választott el minket egymástól. - Idegesítő szokás és hiába te vagy a legidősebb, inkább tűnsz egy labilis, zakkant nőszemélynek, mint magabiztos hasonmásanyucinak. Tényleg... miért is viselkedsz úgy, mint akit üldöznek? - Néztem szét én is. Nem kicsit lehet paranoiás.

zene: Runaway | megjegyzés: - | ©

Megmosolyogtatott ez a lány, legfőképp az, hogy megpróbált kioktatni. Nem kötöttem az orrára az én életem részleteit, de ő már magától elcsiripelt nekem jó néhány részletet az ő örökkévalóságából. Ebben valahogy mindig jó voltam... elég volt egy nézés, néhány nem éppen szép szó és az emberek csicseregni kezdtek, hogy felülírják a mondandómat és megcáfolják a véleményemet. El sem tudták képzelni, hogy ezzel mekkora hatalmat kaptam minden egyes alkalommal a kezembe és ezért nem is próbáltam utána saját erőmet és igazamat fitogtatni. Sokak szerint a nyílt uralom a legjobb fegyver és hozzáállás, szerintem viszont sokkal kifizetődőbb, ha a háttérből lehet irányítani. Higgye csak azt mindenki, hogy sokkal okosabb, mint az átlag vagy az, akivel beszél. Később mindig rájönnek, hogy tévedtek.
Megköszörültem a torkomat. Soha, de soha nem dobáltam a hajam, a lehető legidegesítőbb szokásnak tartom, de ha szerinte így viselkedek... ismét csak azt tudom mondani: legyen. Katherine tudta utánozni Elenát, Elena jól tudta adni Katherine-t, de nekem több időm volt mindkettejüket tanulmányozni, mint ők gondolnák. És mint Amara gondolná. A bőrömbe bújni? Sok szerencsét. Kilométerekről lerí valakiről, ha engem próbál eljátszani.
- Milyen alkut? - Csupán ennyit kérdeztem, nem többet.

zene: Runaway | megjegyzés: - | ©

Ahhoz képest, hogy két perce még majdnem összeesett a virágszál, eléggé kinyílt a csipája. Nem én vagyok az, akit bezárva tartottak és az őrület szélére hajszoltak, hanem ő. És hiába voltam híres a heves vérmérsékletemről, megtanultam, hogy nálam ostobábbakkal nem kezdek, az üres szavak pedig nem sok fenyegetést jelentettek.
- Kettőnk közül te vagy az, aki semmit sem tud a hasonmásokról.. ikertesó. - Mosolyodtam el gunyorosan. - A helyedben nem jártatnám feleslegesen a számat, mert senki nem szokott még meghatódni sem a hozzád hasonlóktól. Veheted újabb tanácsnak. - Nem tudtam tovább visszafogni magam, egyenesen a képébe nevettem. Komolyan azt hiszi, hogy bármit adhat nekem? Ő? Egy pár napja újjáélesztett szobor, aki azt hiszi, hogy hirtelen főnökké vált, amiért valaki úgy döntött, hogy engedélyezi neki a normális létezést? El van tévedve, de erre úgyis rá fog jönni magától. Vele biztosan nem fogok jótündér keresztanyaként viselkedni és felvilágosítani arról, hogyan működik a rendszer, amibe belecsöppent. Mer ő igenis eredeti hasonmás duma ide vagy oda, a hierarchia legalján helyezkedik el.
Szólásra nyitottam a számat, de ekkor olyasmi történt, amire nem számítottam. A nagyképű arckifejezést levarázsolta az arcáról, a félelem ismét a tekintetébe költözött. Na, csak nem egy szellem?
- A természet nem győz kicseszni veled, ugye? - - Léptem elé és finoman az ujjaim közé fogtam állát, hogy tekintetét az enyémbe kényszerítsem. - Azt mondtad örülnél annak, ha valaki megölne. Ha így folytatod, nagy eséllyel pályázol az áldozati bárány címre. És csak hogy tisztázzuk: imádom megleckéztetni azokat, akik két lépés után azt hiszik, hogy megnyerték a játszmát és nem tudják, hol a helyük. - Rákacsintottam és mielőtt akármit mondhatott volna úgy döntöttem, hogy magára hagyom legújabb pajtásával. Biztos nem lehet kellene túlvilági csillagkapunak lenni és egyáltalán nem furcsamód jóleső káröröm töltött el. Most legyen nagy szád, babám.
- Ó és ha nem jöttél volna rá... nem üzletelek őrültekkel. Mentálisan őrültekkel.  - Fordultam még vissza felé. - Jobb, ha visszabújsz a kalitkádba, madárka és csak akkor jössz elő, ha magadtól is tudsz kaját szerezni. - Lassú, nyugodt léptekkel indultam vissza a házba. Még egy öntelt hasonmással több. Nem mintha én jobb lennék.

zene: Royals | megjegyzés: köszi a játékot (: | ©