Nem éppen rajongtam a hozzá hasonló, okosnak hiszem magam és olyannak, akinek bárki bármit megtesz típusú lányokért, de most különösen felkeltette valami az érdeklődésem. Vajon meddig bírja úgy, hogy magamat adom és nem úgy, hogy cselekedeteim minden olyasmiből állnak, amiket ő is és más is elvárna ilyen helyzetekben. Különösebben nem zavart, hogy mi vagy ki van körülöttünk, de ahogy azt a pár szót hallottam, amit a kis stábja tagjai egymásnak mondogatnak, szinte biztos lettem benne, hogy nem csak engem, de másokat is előszeretettel nyaggat a végtelenségig, míg fel nem adja az illető. Velük ellentétben, én nem adtam fel, inkább élvezkedtem azon, hogy emberemre találtam benne. -Drágám, közelébe sem vagy annak, hogy erre a kíváncsiságra gyógyírt találj tőlem. Még mindig amondó vagyok, ha zavar, ideje távozni.-semmi kedvem nem volt a kedvére tenni azzal, hogy a szerinte savanyú képem okát megosszam vele. Elég volt, hogy én tudtam, na meg persze elég volt azokból is, akiket ebbe az egészbe belekevertem. Neki ehhez semmi köze nem volt, örülhetett, hogy kimaradt belőle, de ez a hiú ábránd, hogy így is marad, hamar szertefoszlott, ahogy az üvegcsét kikapta a zsebemből és kérdezősködni kezdett. A kis stáb úgy rebbent szét, szinte kiült az öröm az arcukra, amire csak megforgattam a szemeim. Jellemző. -Hát nem kellett őket győzködni.-nézek a távozó kis csoportra, majd ahogy újra nekem szegezi a kérdéseit, készségesen válaszolok. A bizonyíték kézzel fogható és szemmel látható, nem tart sokba, hogy rájöjjön, nem hazudtam neki. Persze bárkinek előállsz ilyesmivel, úgy reagál, mintha csak a boszorkányok vagy vámpírok esetleg vérfarkasok létezéséről beszélnél. Előbb néznek elmeháborodottnak, mint normálisnak. Egy név benne is megragadt, és ahogy láttam igencsak meglepődött rajta. Hát ismerné a lányát vagy a családot. Nem nehéz, ha alapítókról beszélünk a pár mérföldre innen lévő városkában, mindenki tudja, hogy kiről van szó. Persze ezen kellemes emlékekben én magam nem igazán osztozhatom, noha a család többi tagjára semmi panaszom nem lehetett. Bár elgondolkodtató, hogy egy-egy orvos, ha ilyesmivel foglalkozik, hogy képes mindenki előtt titokban tartani. Meg is van…A lelkiismeret náluk olyan dolog, ami valahogy megszűnik létezni, ha hazaérnek a munkából, vagy csak szimplán soha nem is létezik bennük. -Igen, az alapítócsalád egyik modernebb kori férfija, mellékesen a lánya a cellatársam felesége. Bár azt hiszem ez a rész világos neked is. Gondolom arról nem tudhattál, hogy Damon velem együtt vett részt pár évig ezeken a kínzásokon. Felváltva daraboltak minket, hogy konkrétabb legyek. Ő viszont megszökött, amit nekem köszönhetően tudott véghezvinni. Az más napra tartozik, hogy engem hagyott ott rohadni további pár évtizedre, ezen már én is túltettem magam.-veszek mély levegőt, bár szememben egy pillanatra még mindig feltűnik a düh lángja, ami e szerencsétlen eset következményeire és magára az esetre vonatkozik. –Kezdesz hinni nekem vagy további bizonyítékok kellenek? Vagy így is kezded megérteni, hogy a meghitt füves rét és a boldogan, gondoktól mentesen csacsogó diáklányok miért nem hatnak meg különösebben?-érdeklődöm, arcom minden rezdülése arról árulkodik, hogy mekkora undorral tudok csak erre a helyre és az egész komplexumra gondolni.
Nem szeretem, ha ellenkeznek nekem. Bár, amikor egy férfi nem hajol meg az első szavamra az valahogy mindig elnyeri a tetszésemet. Példának okáért Stefan. Az első pillanatban leintett, hogy ne is próbálkozzak nem fog összejönni ez az egész kettőnk között. Most pedig igazán jó barátok vagyunk. Mondhatni lelki társak. Nem mondom, hogy újra olyan típus lennék, aki előre megtervezi a jövőt, de sosem lehet tudni, hogy egy kapcsolatból mi alakul ki. Az ellenségek lehetnek a legszorosabb barátok. Ha úgy hozza a sors. De mi most nem vagyunk ellenségek sem pedig barátok és nem is jósolok semmiféle kapcsolatot kettőnknek. Idegesítő a stílusa és nem vagyok hajlandó ezt elviselni legalábbis nem hosszútávon. Ha beragaszthatnám a száját, akkor még talán elviselhető lenne. Bár nem mondom azt, hogy én annyira kellemes társaság lennék, mert egyáltalán nem vagyok az. Tudom mennyire idegesítő vagyok. Főleg ilyenkor, mikor valamit megterveztem és szeretném, ha tökéletesen működne. Megszállottjává válok a dolgoknak. A végsőkig harcolok, de néha vannak dolgok, amik eltörpülnek a másik mellett egy idő után. – Egy szóval sem mondtam, hogy kötelező kitálalnod egyszerűen csak felajánlottam, ha van kedved akkor kiöntheted a lelked. Semmi nem kényszer. – Nem igazán érdekel, hogy miért van éppenséggel a halálán. Vagyis inkább nagyon rágódik valamin. Nem rám tartozik, de akkor sem bírom elviselni, ha valakinek ennyi keserűség van a szemében. Késztetést érzek arra, hogy egy kicsit javítsak a helyzeten, de nem az én dolgom. Az én dolgom az lenne, hogy ezt az egészet leszervezzem. De most mégsem érdekel annyira ez az egész. A háttérbe szorult, hiszen a vére, aminek elég fura színe és állaga volt lekötötte minden figyelmemet és azok a dolgok, amiket eddig mondott nekem. Információra éhezem. – Ha győzködni kellett volna, akkor ácsorogjanak ott. Most legkevésbé sem érdekel, hogy mit csinálnak. – Nem érdekel, hogy mit mondtak rólam a hátam mögött. A két szemembe akkor sem lennének képesek megmondani, ha valaki pisztolyt szorongatna a fejükhöz. Ez a rövid idő alatt úgy kiismertem őket, mint a tenyeremet. Egyszerűen nevetséges az egész bagázs. Annyira tehetetlenek meg csigák, hogy attól már a falra tudnék mászni, mint pókember. – Damon? – Egy pillanatra meglepődtem, mikor megemlítette őt. Azt hiszem több közös ismerősünk van, mint azt hittem. Szóval, akkor valamilyen módon elkerülhetetlen volt ez az egész találkozás a kettőnk között. Mondjuk azt mondom, hogy jobb lett volna később, de akkor nem tudnék ilyen információkat. Nem tudnám, hogy mi is zajlik a Whitmore tökéletes képe mögött. Még mindig nehezemre esik elhinni, de nem tűnik olyan alaknak, aki ennyire kreatív lenne. – Elhiszem neked. De most a következő kérdésem inkább az, hogy mégis hogyan lehetne véget venni ennek az egésznek? – Szép is lenne, ha úgy maradnék itt, hogy közben végig veszélyben vagyok, mert valaki a tudomány megszállottja és kíváncsi a vámpírok bensőségeire.
A tűréshatár egy dolog, de az, ahogy az élethez viszonyult, vagyis ahogy az őt körülvevő világhoz, egyszerre volt idegesítő, önelégült és a kelleténél is akaratosabb. Elismerem, nem vagyok az a típus, aki kedves minden útjába kerülővel, de erőt kellett vennem magamon, mikor a vérem a kezébe került, és ahogy ült velem szembe, kérdéseket nekem szegezve, csak azon járt az agyam, hogy túltegyem magam az idegesítő mi voltján és beavassa egy két részletbe, hogy békén is hagyjon. A téma mégis leragadni látszott, ami egyszerre volt jó és rossz. -Végre valamiben igazad is van.-ismerem el, majd próbálok egy okot keresni, hogy ne mondjak semmi olyat, amitől belekeveredhet olyasmibe, ami nem neki való. A kis stábja feloszlik, úgy reppennek szét, mint a szabadjára engedett madarak, szempillantás alatt eltűnnek. Nem hiszem, és szinte biztosra veszem, hogy az idegesítő szőkeség az egyik fő ok, amiért nem tervezik ezt az egész várakozás dolgot halogatni. Elkezdtem hát a kis mesét, röviden és tömören, amikor ismét rácsodálkozott egy névre, ami arra mutatott, hogy a közös ismerősök listáján a száma folyamatosan nőni látszott. Kíváncsivá tett, ahogy én is őt, az első közös pont. Persze van egy határ, aminek még a közelébe sem kerül, mégis valami azt súgta, hogy ez a fajta ismeretség hátrányomra kevésbé válhat. -Igen, Elena férje. Meglepő ugye? Mármint a közös ismeretségek.-elmélkedem el egy pillanatig, de arcomról leró, hogy a legkevésbé sem mozgat meg ez a tény. Nem nekik köszönhetem, hogy megismerkedtem olyan valkivel, aki egyszerre idegesítő, mégis valamiért olyannak tűnő lány, aki tipikusan mindent magába zár, és úgy viselkedik, mintha minden helyzetben kötelező jelleggel a toppon kellene lennie, tökéletesen kinéznie, és úgy viselkedik, ahogy, próbálkozik, mégsem tud mindenkit átverni. A beszélgetés mondhatni meg találta az egyetlen olyan részét, ahol elérünk a közös témához, és szinte magam előtt látom, ahogy segítségemre lesz. De valami azt súgja, nem kellene ebbe őt se bele keverni, ahogy másokat sem kellett volna soha. -A fő probléma, hogy a cellák mostanra üresek, és az orvosok eltűntek. Legalábbis nagyon úgy néz ki. És hiába ölöd meg őket, a családok kis titkai, ahogy az alapítóké sem, soha nem fog eltűnni nyom nélkül.-dőlök újra hátra a padon, hunyorogva a távolba meredve. –A tűz sem bizonyult elég hatásosnak, bár akkor inkább én is benn égtem volna. Akkor egyszer mégis megmentettek, noha nem a jó szándék vezérelte őket, hanem az abszurd tudományuk, aminek élnek.-mormogom, undorral átitatott, rideg hangon, ahogy a pince és a cellákat rejtő épület felé nézek, ami magányosnak tűnik, kihaltnak, mégis a föld alatt annyi titkot rejt magába, mint egy régi kripta az erdőben. –Bár egy doktor legalább gyógyításra használta a kis tudományát, noha a lánya erről valahogy nem tudott. Kíváncsi lennék a véleményére, hogy az lett a szeretett családtagból, akin kísérletezett, s erről mi a véleménye. Mert jól tudom, a családi kötelék nem mentség semmire.-nézek újra a szőkeségre, ahogy Maggie-re gondolok, aki épp ennek köszönhetően lett egy közülünk. Bár ezért hálát adok az égnek még így is, hiába is hibáztatom magam azért, hogy a szívére hallgatott. Tudtam, ellenkező esetben én sem tágítottam volna a célomtól, attól, amitől akkoriban azt hittem, csak gyengébb leszek. Az egyetlen mentségemtől, ami nem a halálba akart taszítani, hanem az életre sarkallni. A túlélésre.
Furcsa fordulatot vett a beszélgetésünk. Nem csak azért, mert a vérét kezdtem tanulmányozni, hanem azért is, mert kiderült, hogy több a közös ismerősünk, mint azt gondoltam volna. Még soha nem hallottam a nevét, bár nem is igazán tartom a kapcsolatot senkivel sem, hogy mindenről tudjak. Ez hiányzik egy kicsit és rendkívül kellemetlen utólag megtudni a dolgokat. Mondjuk túlságosan is el vagyok foglalva azzal, hogy normális életem lehessen és a legtöbb időmet arra áldozom, hogy megtudjam mi lett Stefan-nal, de ezzel az egésszel nem haladok sehova, szóval itt az ideje, hogy feladjam és, ha úgy gondolja, hogy találkozni akar, akkor látni fogjuk egymást. Én már nem tudom, hogy mit tehetnék. Ez az egész olyan, mintha ő nem akarná, hogy megtaláljam. Direkt kerül. Legalábbis így érzem és jobb lesz, ha ezt az egészet magam mögött hagyom, mert nem vezet semmire. Most erre kell koncentrálom. Annyira tökéletesre akartam a képeket most pedig, már teljesen háttérbe szorult azon dolgok mögött, amiket elmondott. Miért érdekeljen engem egy kép, ahol normális arcot vág és nem ilyen letörtet, amikor titkokat tudhatok meg a Whitmore-ról. Én még azt hittem, hogy itt normális lehet az életem, de úgy néz ki ez a hely sem különbözik annyira Mystic Falls-tól. Itt is van bőven őrület. Csak itt nem a vámpírok generálták elsősorban, hanem az emberek. – Nem is kicsit.. Nem gondoltam volna. De ezek szerint előbb vagy utóbb találkoztunk volna. Még akkor is, ha a savanyú ábrázatod nem vonzott volna ide, de most már kezdem sejteni az okát. – Próbáltam az információkat feldolgozni. Ő is ilyen kísérleti alany volt ki tudja hány éven keresztül. Ezt az egészet képtelen vagyok felfogni. Hogy bírta ezt elviselni valaki ennyi ideig? Megmagyarázhatatlan a számomra, de ebből is látszik, hogy mennyire kitartó. Emlékszem, amikor engem egy vérfarkas tartott bezárva. A verbéna, a falövedékek rettenetesen fájtak, de nem adtam ki a barátaimat. Ha hosszú évekig tartott volna a dolog nem tudom, hogy kibírtam volna-e. Szeretném azt hinni, hogy igenis képes lettem volna rá. – Nem tudom, hogy minek nézel te engem, de nem vagyok az a típus, aki csak úgy kiontja az emberek életét, szóval nem ez lett volna az én megoldásom.. Csak meg kell találni a leszármazottakat és egy kis épp észt beszélni beléjük vagy valamivel elérni, hogy felhagyjanak ezzel az egésszel. Mindenkinek van gyenge pontja. Csak meg kell nyomni és az egész rendszer összedől. Lehet, hogy nem örökre szűnne meg a dolog, de az átmeneti állapot is éppen elég lenne. Szerintem. Legalább tennénk valamit, ami több, mint a semmi. – Képtelen lennék úgy járkálni az iskola folyósóin, hogy figyelmen kívül hagyom azt a fontos tényezőt, hogy mik folynak itt. Oda kellene figyelnünk az új alakokra, mert ahogy elmondta lehet, hogy most üresek a cellák és az egész hely, de ez még nem azt jelenti, hogy nem kezdődhet minden teljesen elölről.
A szőkeség és köztem állt egy két ismerős, ami furcsa volt, de valamiért nem meglepő. Minden bizonnyal ő sem azért jött ide, hogy ilyen történetekről halljon, de jobb volt tudnia, mint meglepődnie akkor, amikor -jobb esetben csak- karó landol a mellkasában. De hiába a törékeny ábrázat, és az idegesítő szövegelés, valami azt súgta, hogy ő ennél jóval több, kitartóbb legalábbis. Megforgatom szemeim azon, amit mond, és a hangsúlyt, ahogy mondja. A szarkazmus netovábbja. A társaságra mind a kettőnknek lehetett panasza, de nem olyan, ami ne lelt volna magyarázatra. -Örülök, hogy meggyőzően tudom előadni azt, akit sajnálni illik.--kacsintok rá, majd beavatom még pár részletbe, de szinte látom rajta, ahogy folyamatosan dolgozza fel a kapott információkat. Amik neki csak információ volt egy világról, ami rejtélyesebb volt, mint az antik világ műkincsit rejtő piramisok, nekem emlékeknek mondható, de inkább rémálmok közé sorolható dolog volt. Együttérzésre soha nem vártam, de mintha arcán kiült volna valami ilyesmi gondolat is, talán egy rossz emléke, talán csak az, hogy elképzeli, milyen, ha valakit bezárva tartanak. Nem kérdezősködöm, csak ráhagyom, mintha észre se vettem volna ezt a grimasszerű löketet a arcán. Kicsit körültekintőbb megvilágításba helyezem a dolgokat, lényegében felvázolom, hogy milyen mértékben nincs ínyemre ezeknek a családoknak a puszta létezése sem. -Vacsorázni is meghívnád őket?-teszek fel ironizáló kérdést, és fürkészni kezdem arcát. -És ezek a gyenge pontok több százan is lehetnek, ha hetven év fogva tartás után annyi orvos látsz, hogy számolni sem tudod őket. Aztán ott vannak az ápolónők, vagyis akik inkább csak figyeltek, az ő családjuk és az ő leszármazottjaik. És valamiért ezeket a neveket elfelejtik feljegyezni.-feszül meg állkapcsom, és gondolok Maggie-re, hisz egykor ő is épp ilyen figyelő volt. Bár ő kifejezetten a kedvesebbik volt, aki mikor észrevette mi folyik itt, nem akart megfutamodni, inkább segíteni akart. -Hidd el nekem, a jobb mint a semmi állapot, rosszabb, mintha nem lenne egyáltalán semmilyen előrelépés az ügyben.-hagyom ennyiben, majd óvatlan pillanatában kikapom kezéből a véremmel teli kis fiolát, és felállok a padról. -Ha esetleg olyannal is akarsz beszélni, aki kívülről szemlélte a dolgokat, tudok mutatni neked. Itt a számom, ha érdekelne.-billentyűzöm be az ellopott telefonjába a számom. Zsebtolvajkodásnál jól jön, ha az ember gyorsabb, mint más. -További kellemes, mások idegesítését Barbie.-köszönök el, majd tűnök el olyan gyorsan, ahogy egy vámpír eltűnhet, és a kocsimba ülve elindulok a földi pokolba, mert jól tudom, hogy Maggie ezt a kis kiruccanásom nem fogja mosolyogva és meleg szívvel fogadni.
Ennyi információt sem hallottam még ilyen rövid idő alatt úgy az elmúlt.. Na, jó egész életemben. Bár lehet, hogy hallottam esetleg egy matekórán, de az közel sem volt olyan sokkoló, mint az, amit ő mondott. Két közös ismerősünk is van, ami furcsa, hiszen ezek szerint már régen találkoznunk kellett volna. Bár amennyit mostanában amennyi időm volt másokra nem csodálkozom, hogy ez az egész csak most történt meg. Azonban képtelen vagyok elhinni, hogy ténylegesen ez zajlik a Whitmore mosolygós háttere mögött. Én határozottan állíthatom, hogy külső szemlélőként igen csábítónak tűnhet, hiszen épp most csináltam róla képeket, amik a tökéletességét mutatják. Most még sem írhatom a cikk alá, hogy azonban a pince sok-sok veszélyt jelent a vámpírok számára. Csak segítek nekik alátámasztani ezt az egészet azzal, hogy tökéletes képeket készítettem. Persze egy kivételével, ami le fog maradni a dologról, de most már nem is bánom. Lehet, hogy a kép nem készült el és nem lesz olyan tökéletes az egész, a hogyan megálmodtam, de legalább olyan információkkal gazdagodtam, amit nem tudhatnék meg minden sarkon bárkitől. – Nem, nem hívnám meg vacsorázni őket, de hiszek abban, hogy van valami más opció is, minthogy az egész családfájukat egytől-egyig lemészároljuk. – Ha valami ilyesmit vennénk a fejünkbe azzal csak nagyobb gondot hoznánk a nyakunkra, mintsem bármit is megoldanánk az egésszel. Ha nagyon akar az ember talál más megoldást. Én pedig találni akarok valamit, mert ez az egész nem folytatódhat. Még azelőtt be kell fejeződnie, hogy Elena vagy bárki más, akivel egy kicsit is törődöm odakerülne. Fel sem tűnt, hogy a telefonom nem volt már a zsebemben csak, akkor mikor a kezében volt és szorgosan bepötyögte a telefonszámát. Oké ez rettentően figyelmetlen volt a részemről, de mivel ennyivel én nem elégszem meg, ahogyan azzal sem, hogy egyszerűen csak üljek a formás hátsómon és várjam míg végre engem is valaki levisz oda.. Onnan pedig nem tudok semmit sem tenni még csak megakadályozni sem tudom, hogy más valaki, akivel törődök az biztonságban legyen. Nem tudom, hogy pontosan kinek van benne a keze ebben a dologban, de kiderítem. Azt hiszem itt az ideje egy kisebb történelmi kutatásnak. – Viszlát savanyú képű. – Suttogom a levegőnek, majd felpattanok a padról és már neki is lendülök a dolgoknak. Nagyon valószínű, hogy nem találok semmit, ahol leírják, hogyan kísérleteztek a vámpírokon, de az is lehet, hogy találok valamit, ami hasznos lehet a számomra.
Nem tudom, hogy ki lehet az a titokzatos nőszemély, aki nálam hagyta azt a bizonyos levelet, de míg nekem fogalmam nincs arról, hogy ő kicsoda ő nagyon is tudja, hogy én ki vagyok. Túlságosan is. Ez egy kicsit rossz érzéssel tölt el meg kell mondjam az őszintét, de remélhetőleg keresni fog, ha már volt olyan elragadó, hogy leütött, amitől még mindig nem tudok teljesen békésen aludni. Sajog a tarkóm nem tehetek róla. Mintha emlékeztetni akarna arra, hogy valaki hamarosan fel fog keresni. Mennyire babonás ez az egész már. Zsebre tett kézzel sétálok Whitmore parkjában. Hűvösre fordult az idő, de sosem volt különösebb problémám azzal, hogy elviseljem. Ez valahogy közelebb állt hozzám, mint a nyári hőség, bár akkor boldogan mutogathattam tökéletes felsőtestemet anélkül, hogy furcsán néztek volna rám. Most, ha ledobnám magamról a kabátom a pulcsim és minden egyebet, akkor valószínűleg rögtön őrültnek néznének, bár engem az sem zavarna különösebben. Miközben sétálok egy ismerős illat csapja meg az orromat és rögtön felkapom a fejemet. Aztán megpillantom azt a nagyon is ismerős szőke hajzuhatagot. Drága Laura. Valami megváltozott benne és pontosan tudom, hogy mi. Vérfarkas. De nem értem, hogy ez hogyan történhetett. Tudtommal mindent elkövetett azért, hogy ne legyen az. Hiszen nem akart vérfarkas lenni. Bár szerintem senki nem akar igazán vérfarkas lenni. Csak a nagyon szadisták. Akik élvezik, ahogy a csontjaik eltörnek minden egyes teliholdkor. Nem elég nekik az, ha a karjuk törik csak el. Nem elégíti ki semmilyen vágyukat. Komolyan mondom, hogy nevetséges. Szerencsére az én átkom nem ilyen beteg körülmények között váltódott ki, de azért nem mondanám azt, hogy nagyon békés és boldog körülmények között zajlott le. A szőkeség háta mögé lopakodok és két oldalról megbököm úgy üdvözölöm. – Hát kit látnak szemeim.– Mondom levakarhatatlan vigyorral az arcomon. Szeretem a frászt hozni az emberekre vagy éppenséggel legyen szó vérfarkasról.
Mondhatnám azt is, hogy a következő órámra rohanok, de ez egyáltalán nem igaz. Egyszerűen csak állok a parkban és figyelem az embereket. Néha egy-egy testtartás, beszélgetésből elcsípett szavak sok mindenre tudnak jók lenni. Szeretem az emberek titkait kideríteni, de leginkább a Whitmore falai által őrzöttek érdekelnek. Érkezett egy új diák, Elena Gilbert a nevet és tudni akarom, hogy esetleg volt-e köze ahhoz a személyhez, akit én találtam. Sok mindent tudok,de mindennek ára van. Mindent elkövetnék azért, hogy örökké itt maradhassak. Nem akarok apám birtokán élni, mint valami rab. Nem akarok újra ott lenni, mert egyszerűen a hideg is kiráz tőle, ha csak arra a helyre be kell tennem a lábamat. Régen szerettem ott lenni, az jelentette számomra a biztonságot, de mára inkább a rémálmaimat testesíti be, hiszen soha nem fogom elfelejteni azt, hogy nekik köszönhetően lettem gyilkos és az ami vagyok. Egy pillanatra újra körbenézek, mert olyan érzésem van, mintha valaki figyelne, de nem látok senkit se. Túl nagy a tömeg és a zsivaj. Lassan előveszem a telefonomat és egy-két szót beírok, mire hamarosan információk hada jeleni meg előttem nem messze álló egy-két tanárról. Soha nem voltam oda a tanárokért, mert mindig is úgy gondoltam, hogy talán sokkal sötétebb titkokat rejtenek, mint a diákok és nem is tévedtem olyan sokat. Most már azt is tudom, hogy van valami társaság, de még nem sok mindent tudtam kideríteni róla, de Dr Wes-ről annál inkább. Mindig is utáltam azt, ha valamit nem találok meg, de nem adom fel. Meg fogom tudni ezeket a dolgokat is. Érzem a szellő gyengéd simogatását, de az újabb információ szerzés szinte teljesen magába szippant, így ijedten ugrottam egyet, amikor hirtelen valaki megbököd. Gyorsan megfordulok és még az a szerencséje az illetőnek, hogy nem volt szabad a kezem, mert akkor lehet már a földön feküdne. Brandon? - nézek rádöbbenten, mert fogalmam nem volt arról, hogy ő itt tanul. Túl jól tudja eltüntetni a nyomait, de ebben talán túlzottan is hasonlítunk. Jó pár éve annak már, hogy nem láttam őt. De mindig is közel állt hozzám, még akkor is, ha ezt nem nagyon mutattam ki. Ő volt az egyetlen, aki megértette azt, hogy nem akarok azzá változni, ami valójában vagyok. - Még az a szerencséd, hogy ez a kezembe volt, - mutatom fel a telefonomat, majd gyorsan zsebre is vágom. - mert ha nem lett volna, akkor tuti, hogy a földön kötsz ki. - mondom neki egy kisebb mosoly kíséretében, de valójában nagyon is zavarba vagyok. Nem számítottam rá és egyszerre rohamoznak meg a múlt emlékei. Nem igazán szokott velem ilyen előfordulni, de most még se tudom megakadályozni, hogy ez nem történjen meg. Lassan a karomat összefonom magam előtt és egy kósza tincset arrébb igazítok. - Mit csinálsz itt? - kérdezem tőle csodálkozva és a mosolyát látva az én arcomon is hamarosan egy mosoly jelenik meg.
Utálom, ha valakitől függök és jelen pillanatban nagyon is függök egy nőszemélytől, akiről még csak azt sem tudom, hogy kicsoda. Csak annyi tudok, hogy pont akkor volt ott abban a szobában, mikor én. Csak nem értem, hogyan jutott be anélkül, hogy észrevettem volna a zár nyikorgását. Talán mindvégig ott volt. De ha így van, miért nem lépett semmit? Lehet, hogy pont akkor léptem be vagy nyitottam ki az ajtót és úgy döntött inkább az árnyékba húzódik. Végül is elvégeztem helyette a dolog nehezét. Úgyhogy még mondhatjuk úgy is, hogy jól tette. De az engem sokkal inkább érdekel, hogy ő miért tudja, hogy ki is vagyok én. Furcsa ez az egész helyzet. Annyi kérdés van bennem ezzel kapcsolatban. Talán a harmadik kerék volt az élvezetkörúthoz? Lehetséges, hiszen nem tudok róla semmit sem, de ő annál többet tud rólam. Csak remélni tudom, hogy nem fogja sokáig húzni az agyam és hamarosan felbukkan majd, mert ha nem így lesz akkor kénytelen leszek nyomozni utána. Bár nincs kiindulópontom sem, de akkor is meg fogom találni legyen szó bárkiről. Soha nem jelent jót, ha valaki tudja a nevemet. Az igazi nevemet. A tömegből az illat után könnyedén kiszűröm a szőke szépséget, akit természetesen meglepek azzal, hogy oldalba bököm. Egyáltalán ki az, aki arra számít, hogy egyszer egy tömeg közepén valaki ilyesmit fog vele tenni? Szerintem, aki ilyesmire is gondol annak túlságosan is sok a szabadideje. Arckifejezéséből rájövök, hogy most legszívesebben bemosna nekem egyet. Egészen addig míg rá nem eszmél, hogy kivel is áll szemben. Ez az egész pár másodpercben játszódik le, de én könnyedén észreveszem. Sokszor az apró jelek rejtik maguknak az igazságot. Ebből most sikerült leszűrnöm azt, hogy még mindig jó vagyok nála. Mindig is jóban voltunk elég sok mindent tudok róla.. Mondjuk nem mondanám, hogy annyi mindent, amit ki lehet deríteni egy átlagemberről, de azért van fogalmam róla. Mindketten jó titoktartók vagyunk. Mondhatni tökéletes párosítás. – Remélhetőleg az egyetlen. – Mondom vigyorral a képemen és széttárom a karjaimat. A fenyegetésére csak megforgatom a szemeimet. A harcos kisasszony. Elhiszem, hogy képes lenne a földre teríteni egy figyelmetlen pillanatomban, De ahhoz nagyon figyelmetlennek kellene lennem. Mondjuk túlságosan lekötne, hogy valakit megöljek, akkor képes lenne leütni hátulról és teljes bizonyossággal a földre kerülnék. – A-a. – Emelem fel a mutatóujjamat. – Először is magyarázd már el nekem, hogy az a leányzó, aki soha nem akart vérfarkas lenni most, hogy lehet, hogy mégis az? – Nem számít, hogy én miért vagyok itt vagy mit csinálok. Felesleges lenne untatni olyan dolgokkal, mint hogy tanulni jöttem. Mert az igazságot nem mondhatom el.
Nem szerettem soha se kitűnni a tömegből, elveszni a tömegben a legjobb lehetőség volt számomra ahhoz, hogy apám emberi elől el tudjak tűnni. Utáltam a vérebeit, akik mindig úgy koslattak utánam, mint valami idióták. Néha én magam láttam el a bajukat és akkor sikerült kicsit végre egyedül lennem. Szerencsére az egyetem elég nagy ahhoz, hogy el tudja tűnni előlük, meg szerencsére ők nem itt kaptak szállást. Éreztem még az utolsó napsugarak simogatását is, hiszen hamarosan hideg lesz és beáll a tél. Nem igazán szeretem a telet, de amilyen hirtelen feltámadt a szél, olyan hirtelen sodort a közelembe egy ismerős idegent. Sok emlék kötött hozzá, de szinte senki se tudott róla. Soha nem beszéltem a titkos találkozásaimról. Ő volt az egyetlen személy, aki igazán ismert, még a saját családom se. Soha nem bántam meg azt, hogy közel engedtem magamhoz, mert olyan dolgokat éreztem a közelében, amit soha. Ha egy lány valakit igazán megkedvel, közel engedi magához azt a személyt, majd végül beleszerettem, de valójában soha se mondtam el neki. Magamat se értve közelebb lépek hozzá és megölelem. Nem igazán szoktam ilyet tenni, de valahogy már nagyon is hiányzott az ölelése. Nem tudtam, hogy mit fog szólni ehhez az egészhez, hiszen valószínűleg pontosan annyira sikerült meglepnem őt az ittlétemmel, mint engem az ő ittléte lepett meg. Mosolyogva néztem rá, majd viccelődve hozzátettem. – Most már ne felejtsd el, hogy én is farkas vagyok és fiúk között nőttem fel, így szerintem jogos a feltételezésem, hogy sikerülne. – mondom neki széles mosollyal az arcomon és egyet még rá is kacsintok. Majd a következő kérdésére szinte egyből le is fagy a mosoly az arcomról. Összefonom a karomat, majd körbepillantok, hogy nem e figyel minket valaki, de szerencsére nem. Egy darabig csak nézem őt, de nem szólalok meg, majd megadóan sóhajtok egyet, mert ismerem már annyira, hogy tudjam nem fog tágítani ettől a témától. Ő tudta a legjobban, hogy mennyire nem akartam ez lenni. – Apám végrehajtotta az akaratát. Ő nyert és én veszítettem. – mondtam neki komolyan, mert tudta jól, hogy édesapám igazán vasakaratú és úgy kell mindennek történnie, ahogyan ő akarja. – Tőrbecsaltak és rávettek arra, hogy egy védtelen embert megöljek. És végül pedig ez lett belőlem. – mondtam neki rezzenéstelen arccal, de gyűlöltem magamat és az apámat is, hogy végül ez lett belőlem. Hallgatom a diákok beszélgetést, s közben újra és újra végig pillantok rajta. – Téged mi szél hozott ide? Nehéz elhinni, hogy az eltűnésed után pont azon az egyetemen tanulsz, ahova én járok. – mondom neki kíváncsian és közben türelmesen várom a válaszát. Reménykedtem abban, hogy nem fogja úgy érezni, hogy részben az ő hibája az, hogy farkassá váltam, de az tény, hogy amíg Brandon mellettem volt, addig apám tervei soha nem sikerültek ilyen téren. De ennek ellenére soha nem hibáztattam őt.
A szőke szépség, akit valamilyen szinten mindig is imádtam. Legalább annyira titokzatos, mint én magam, de legalább ez közös bennünk. Vannak információink egymásról. Olyanok, amiket senkinek nem mondtunk el és azt hiszem ez így is van jól. Egyikünk élete sem arról híres, hogy túlságosan könnyű volt. Legalábbis amennyit én tudok róla tisztában vagyok vele, hogy nem volt egyszerű. Egy zsarnok apa mindent megmagyaráz. Az enyém egy gyökér volt. Bajba sokkal inkább veszélybe sodorta az egész családját. Olyannyira, hogy ma már csak én maradtam meg a családunkból. Mégis valaki még mindig tisztában van azzal, hogy létezem. Nem értem ez. Az egész család kihal egyedül én maradok mégis van még egy ember, aki valahogy rájön, hogy élek. De ha élek is nem segíthetem előrébb az a helyzet. Mert nem tudok semmit. Kettő voltam, mikor elszakadtam az apámtól. Jobb is volt nekem nélküle az anyámmal. De a dolgok jó ideig árnyékba húzódtak, mintha soha nem is létezett semmilyen probléma csak anyám képzelte. De tudom, hogy apám valami nagyon nagy szarságban utazott és ezzel nagyon sok embernek tett keresztbe. Plusz tőle örököltem a jó titoktartó képességemet. Bár anyám se volt semmi, de ő azért előttem legalább megtört. Mert akkor nem tudhatnám az igazságot önmagamról. Ha engem kínoztak volna mindent elmondott volna, amit hallani akartak és talán még mindig életben lenne. Mi pedig tovább élhetnénk az életünket, mintha mi sem történt volna. Nevetséges, hogy egy olyan dolog miatt van veszélyben az életem, amiről nem is tudok semmi konkrétumot. Bármit kiderítek ezen a világon. Bármit. Csak azt nem, hogy mit kellene tudnom, ami annyi mindent ér. Anyám aktái nem sokat érnek ezen a téren, de talán ha valahogyan hozzájutnék apám irataihoz vagy valami.. Bár valószínűleg azt már régen elvitték, akik folyamatosan az életemre törnek. Meg kell mondanom, hogy meglep az, hogy megölel. Oké, régebben többször ölelkeztünk, de mostanra valahogy sikerült teljes mértékben elszoknom a dologtól. Eltart egy darabig mire eljut az agyamból a testembe a parancs, hogy hé, te fajankó öleld már át szerencsétlen lányt. A karjaimat könnyedén köré fonom és beszippantom az illatát. Még mindig olyan aprócska. Lehet, hogy vérfarkas, de az én szememben mindig az a törékeny leányzó marad, akinek rettenetesen imádtam húzni az agyát. – Hát nem érzed? Teljesen a nadrágomba csináltam tőled, kislány! – Mondom vigyorral a képemen és tudom, hogy érzékeny témát érintettem a dologgal, de azt hiszem, hogy nincs ebben semmi. Megosztotta velem azt, hogy mennyire nem akar vérfarkas lenni. Ebből arra merek következtetni, hogy jó barátok vagyunk. Vagy valami olyasmi. Nem sok mindent tudok az emberi kapcsolatokról. Többnyire kerülöm őket, mert az elárulás lehetősége igen csak magas. Ha valaki túl sokat tud rólad könnyen hátba támadhat én pedig nem fogok elkövetni egy ilyen hibát. Még akkor sem, ha elkövettem egy nagyobbat. Nem vettem észre, hogy van valaki abban a szobában és emiatt most rettenetesen nagy bajban vagyok. – Akkor soha nem kellett volna lelépnem, hercegnő. De nézd a jó oldalát.. Együtt vonyítunk majd a holdra. – Próbáltam valamilyen szinten feldobni a helyzetet még, ha reménytelen is volt. – Hajtott a tudásvágy. Na, jó talán még a nők is vonzottak.. – Természetesen mind a ketten tudjuk, hogy ez nem az igazság, de amíg nem vagyok tisztában azzal, hogy mit is keresek ténylegesen itt vagy ki is ez a rejtélyes nőszemély eszem ágában sincs semmit sem mondani. Bár amúgy sem különösebben. A titkok azok, amik megvédenek. Ha pedig két ember tud valamit az már nem titok. Csak akkor, ha az egyik fél halott.
Mindenkinek van múltja és sok embernek olyan múltja van amiről egyáltalán nem szeret beszélni. Mintha attól félne, ha beszél róla, akkor még inkább valósabb lesz a dolog, mint amilyen. Olyan az egész, mintha egy-egy kimondott szó képes lenne valósággá varázsolni azt, amit mondunk, de vajon a gondolataink nem képesek ugyan erre? Lehet nem mondjuk ki, de attól még magunkkal cipeljük minden egyes levegővétellel a múltunk démonait, azokat a dolgokat, amiket senkivel se akarunk megosztani. Lehet ő is tudott rólam néhány dolgot, ahogyan én is róla. Pontosan tudtam, hogy neki se volt egyszerű élete akkoriban, de azt hiszem pontosan jókor találtunk egymásra, mert segített elmenekülni az elől, amivé nem akartam válni és ő megértett engem. Nem akarta azt, hogy változzak meg, legyek másabb. Egyszerűen csak ott volt, amikor szükségem volt rá és ezért mindig is hálás leszek neki. Hibáztathatnám őt, hogy miatta lettem mégis farkas és talán eleinte meg is tettem volna, az első hónapok alatt, de szép lassan rájöttem arra is, hogy csak az elkerülhetetlent húztam azzal, hogy ő mindig megmentett. Előbb-utóbb megtörtént volna ez velem, mert az apám soha nem lett volna képes azt elviselni, hogy egyik gyermeke nem váltja ki az átkot, főleg az egy szem leány gyermeke. Sokan nem szeretik azt, ha egy nő nemet mond egy férfinak bármilyen dologgal kapcsolatban és ezt az apám se tűrte el, s végül ő győzött én pedig viselem a veszteségem okozta károkat. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán még se kellett volna őt megölelnem, mert mire viszonzásra talál az ölelésem olyan, mintha évek teltek volna el. Soha nem éreztem nagyobb biztonságban magamat, mint mellette és az ő közelében. Végül örültem annak, hogy viszonozta ezt a gesztust, mert hirtelen úgy éreztem, hogy minden baj és minden veszély szerte foszlott, ami rám leselkedett. Nem értem, hogy egyetlen ölelés miként képes erre, de az övé mégis képes volt erre. Szavaira megforgattam egy kicsit a szememet és játékosan megütögettem a mellkasát. -Vigyázz, mert a végén még rájössz, hogy micsoda bestia lett belőlem. - mondom neki mosolyogva és ártatlan arccal miközben felnézek rá. Mindig is szerettem őt figyelni és elveszni abban a szempárban, bár ezt soha se vallottam volna be. Mind a ketten tökéletesen tudtuk álcázni az érzéseinket és ez néha még egymással szemben se változott. Nem tudtam soha se könnyen beszélni arról, hogy miként lettem farkas, de úgy éreztem, hogy benne bízhatok, illetve nem szükséges részleteznem a dolgokat, hogy mi is történt, mert egyből tudni fogja, hogy biztosan nem lehetett valami túl kedves dolog. Az apám eléggé örült és neki az se esik nehezére, hogy megöljön valakit és engem is gyilkossá tett. Ezt viszont soha se tudtam neki igazán megbocsájtani, s abban a pillanatban szertefoszlott a lány-apa kapcsolat. Többé már semmi se volt ugyanolyan és ezt mindenki pontosan tudta birtokon belül. Hercegnő? Ezt a nevet már soha nem fogom lemosni magamról, igaz? - kérdeztem tőle mosolyogva, hiszen egyáltalán nem bántam azt, hogy így hív engem. Biztosan másnak nem engedtem volna meg, de ő másabb volt, mint a többiek. - Remek lesz. Majd együtt szeljük át az erdőt és mind két dilis farkas úgy fogunk kinézni. - mondtam neki kicsit hitetlenkedve, mert biztos voltam abban, hogy még talán olyan alakban se lennénk képesek normálisan viselkedni egymás társaságában. Tudás vágy? Ennél jobb dolgot is kitalálhatnál. - mondtam neki nevetve, mert már ennyire ismertem, hogy egy ilyen dolog miatt nem fog felbukkanni, majd amikor a lányokról kezdett el beszélni, akkor megráztam a fejemet. - Lányok? Még mindig nincs olyan lány, aki képes lenne elérni azt, hogy ne néz meg minden csinos testtel, de üres fejjel rendelkező lányokat? - kérdeztem tőle kíváncsian. Közben összefontam magam előtt a karomat és őt figyeltem. Egy pillanatra áthelyeztem a másik lábamra a test súlyomat, de még mindig nem mozdultam el a közeléből. Mondhatni szinte csak egy lépés volt köztünk vagy még annyi se.
Nem akarok belemenni a részletekbe, hogy mégis hogyan jutott el idáig. Tisztában vagyok azzal, hogy az apja nem éppen egy normális fazon így nem is erőltetem a kérdéseket. Persze szeretek tisztában lenni mindennel és mindenki titkaival, de ha valakit felesleges faggatni akkor az ő. Hogy mégis miért? Mert túlságosan is hasonlít rám ezen a téren. Én is megtartom magamnak, hogyan váltottam ki az átkomat. Mert szerintem nem tartozik senkire ez az egész. Csak rám. Meg az anyámra, de mivel két ember csak úgy tud titkot tartani, ha az egyik halott, hát érhető, hogy miért vagyok életben, nem? Bár ez mos úgy jött át, hogy eltettem az anyám láb alól, hogy senki ne tudhassa, hogyan is lettem vérfarkas. Bár így lett volna. Akkor legalább lett volna egy választásom és biztosan mondhatnám, hogy az én hibám. De jelenleg csak egy szellemet tudok okolni. A pasast, aki megölte az anyámat és az apámat, aki miatt mindezt el kellett szenvednünk. Mert csak ő tehet arról, hogy több ember a nyomunkban van. Nem is tudom, hogy miért. Csak mert a nevem az, ami. Bár nem is használom. Már mondhatni évekkel ezelőtt eltüntettem minden nyomot, ami rám utalhatna mégis most tudja valaki a titkom és fogalmam sincs ki ez a valaki és ezzel az őrületbe kerget. Talán most is itt van és figyel. Azt figyeli meg, hogy ki a fontos a számomra.. Hogy erre én miért nem gondoltam. Most remekül bajba sodortam Laura-t. Csak remélni tudom, hogy tud vigyázni magára, mert nem avathatom be a dolgokba. Túl veszélyes lenne. Bár senki nem mondhat, hogy ez a nőszemély veszélyes. Mert ha az lenne nem azt kérte volna, hogy jöjjek vissza valami egyetemre dísztanulónak. Legalábbis elég hülye kérdés, de ha itt akar találkozni, akkor legyen én nem fogok kampányolni ellene. Sőt, mint egy jófiú már itt is vagyok. Visszatértem. Most pedig epekedve várok a csodára, ami valahogy nem akar megtörténni. Tudom ne várjam el, hogy csettintésre megoldódnak a problémák, de mennyivel könnyebb lenne már! Az ölelés egyáltalán nem volt furcsa. Mondhatni már egy kicsit hiányzott is, hogy apró testét a karjaim között tudhassam. Soha nem kerestem értelmet az érzések között, amik akkor jártak át, mikor a karjaimban tarthattam a szőke szépséget, de azt hiszem nem is szükséges. Őszinte szeretet ez vagy mi. Nem hiába védtem hosszú évekig a hátsóját egy csúnya átoktól, ami most végül is megtörtént. Szóval mondhatjuk úgy is, hogy az egész a semmiért volt. – Kíváncsian várom! – Sokkal jobban örülök annak, hogy mosolyog. Annál, hogy kisírja a szemeit, amiért vérfarkas mindenképpen jobb. Bár szerintem már volt ideje túltenni magát ezen az egészen. Legszívesebben rákérdeznék, hogy hány átváltozást élt már át, de nem tudom, hogy mennyire lenne okos kérdés a részemről ezért inkább úgy döntök, hogy befogom a számat és nem kérdezősködöm. Nem tudom, hogy mennyire sikerülne érzékeny témába tapintanom. Aztán nem vagyok érzéketlen lélek, bármennyire is tűnhetek annak. Ha valakivel törődöm, akkor vele biztosan. – Miért akarna egy ilyen magas rangú megnevezéstől megszabadulni, kedves? – Természetesen csak a bolondozás kedvéért a hangomat is elváltoztattam, mintha valami régi korszakból érkeztem volna. – Na, akkor már meg is mutathatnád, hogy mennyire vagy kis bestia.. – Kíváncsi vagyok, hogy mennyire tudja irányítás alatt tartani a farkas oldalát, ha annyira mint bizonyos férfi társaimat, akkor tökéletesen megfelelt és átment a vizsgán méghozzá csillagos ötössel. – Nem hagytál elég időt jobb kifogásra. – Rántottam meg a vállamat egyszerűen. Jó vagyok a rögtönzésben, de valahogy ezt most nem akart összejönni. – Miért akkor baj, hogy nem mindenkinek volt annyi esze, hogy először az észért álljon sorba majd pedig a szépségért, mint neked? – Szándékosan bókoltam neki. Kíváncsi voltam, hogy milyen hatással is lesz ez rá. Figyeltem, ahogy engem néz. A távolság rendkívül apró kettőnk között, de ez engem egyáltalán nem zavar. Gyönyörű szőke haját figyelem, amibe olykor-olykor belekap egy kicsit a szél és szép szemeit formás ajkait s, amint a gondolataim is idetévednek féloldalas mosoly kúszik az arcomra. – Csak nem arra vágysz, hogy megcsókoljalak? Mert, ha igen csak kérned kell. Tudod, hogy sosem tudok ellenállni a gyönyörű nőknek.
Volt valami fura Brandon-ban, mintha valami néha elvonná a figyelmét, mintha keresni valakit néha a tömegben, de maga se tudná azt, hogy kit és hol kellene keresni. Nem tudom, hogy mibe keveredett, de reménykedtem benne, ha esetleg valakivel szeretne beszélni arról, hogy mi történt, akkor én leszek az a személy. Egyszerűen csak nem értette, hogy miért viselkedik így, hiszen mindig is úgy éreztem, hogy tele kellene néha félnie az embereknek, azoknak akik a múltjából egy apró foszlányt is kiderítenek. Talán részben emiatt se akartam soha erőltetni ezt a dolgot, illetve mind a ketten képesek voltunk a másik hallgatását elfogadni és ez szerintem ritka dolgot a mai társadalomban, így ez a dolog a mi kapcsolatunkat még érdekesebbé tette. Abba is biztos voltam, hogy nem fog nekem hinni, pedig ha tudná mennyi embert kényszerítettem már földre, főleg apám embereit. Róluk még ő is tudja, hogy nem piskóták, de valahogy úgy éreztem, hogy a szavakkal nem igazán tudnám már ezt bizonyítani. Talán egyszer szerencséd lesz megtapasztalni. -mondtam neki kicsit kihívóan, majd mosoly jelent meg az arcomon. Még mindig kicsit nehezen tudtam elhinni, hogy visszatért az életemben, vagyis nagyon reméltem, hogy így van és nem fog megint eltűnni, mint egykoron történt. Azt lehet már nehezebben viselném el és akkor szabadjára engedném azt a poklot, ami bennem lakozik. Nem akarok senkit se bántani, de talán akkor megtenném... Soha nem mondtam, hogy megszeretnék szabadulni ettől a névtől. - vallottam be neki, mert az ő szájából egyáltalán nem hangzott úgy, mint aki gúnyt űz a másikból. Sőt szerettem azt, ha így hívott és csakis neki engedtem meg ezt. Farkas énemet meg nem nagyon akarom megmutatni senkinek, talán még saját magamnak se, így inkább nem is reagálok erre semmit se, mert már éppen elégszer kifejtettem a véleményemet erről, majd a következő szavai egy pillanatra kicsit talán zavarba is hoznak. Nem tudnám megmondani, hogy miért jelenik meg egy kisebb pír az arcomon, de hogy eltereljem magamról, vagyis az arcomról a figyelmét játékosan megütögetem a mellkasát. Látom még mindig tudod miként csavard a szavakat, hogy a végén elbűvölj mindenkit. - mondom neki elismerően, hiszen régen is értett a szavakhoz és ezt most sincsen másképpen, de a mosoly egy pillanat alatt tűnik el az arcomról, hiszen ilyen dologra egyáltalán nem számítottam. Egy darabig csak figyelem őt, majd mosolyogva megrázom a fejemet. Mióta kell tőled ilyet kérni? Tudtommal mindig is azt teszed, amit szeretnél vagy tévednék? - mondom neki mosolyogva, hiszen ismerhet már annyira, hogy tudja ilyet soha se vallanék be, még akkor se, ha ezen múlna az életem. -De az is lehet, hogy félsz attól, hogy esetleg nekem nem tetszenek.- gondolkozom direkt hangosan, hiszen kicsit szeretném húzni is őt. Természetesen nem tévedett, hiszen szívesen megízlelném ajkainak az ízét, de én biztosan nem fogom bevallani. Lehet csökönyös vagyok, de legalább valamiben hasonlítok a farkasokra is.
Nem tudom, hogy mire várok. Ja, tudom. Arra, hogy a sült galamb a számba repüljön, de ez nem fog megtörténni. Hogy mégis miért nem? Azért, mert ilyen nem létezik. Bárki is az, aki szeretne velem találkozni lefogadom, hogy addig fog várni, amíg teljes mértékben el nem veszítem a fejem. Vagyis inkább úgy fogalmaznék, amíg teljesen paranoiás nem leszek és nem ugrok minden egyes szembejövő embernek a torkának. Egyáltalán ki lehet ő? Ki lehet ez a titokzatos nőszemély, aki az idegeimen táncol? Nem kellene ezen gondolkoznom, hiszen bármikor észreveheti Laura, hogy valami nagyon nincs rendben velem azt pedig nem szeretném. Nem akarom belevonni a múltamba, ami nem éppen a kellemességről szól. Mert minden sarkon a veszély várt ránk az anyámmal és végül az életével fizetett érte. Nem volt lehetőségem, hogy megmentsem és ostorozhatnám magam miatta ezerszer, de akkor sem tudom mit tehetnék. Most pedig meg vannak kötve a kezeim, mert nem tudom, hogy ki ez a nő, akivel találkozni fogok. Már ha egyáltalán nő. Az is lehet, hogy férfi gyönyörű kézírással megáldva. Egy biztos. Nem én vagyok. A macskakaparásom napokkal később még számomra is megfejthetetlen üzenet. – Alig várom ezt a fantasztikus alkalmat. – Rákacsintok féloldalas mosollyal az arcomon. Biztos vagyok benne, hogy erősebb lett. Soha nem volt azaz elveszett kislány. Mindig volt benne egy rejtett erő még akkor is, ha ő nem igazán sejtette, hogy benne van. Mostanra pedig kész nő lett, aki leküzdődte a legnagyobb félelmét az egész vérfarkas dolgot, szóval csak gratulálni tudok neki, de nem fogom túlzásba vinni, mert nem szeretném, ha még a végén elszállna magától. – Hát nem is fogsz, hercegnő. – Vannak dolgok, amik soha nem változnak és ez is határozottan egy azon dolgok közül, amin nem vagyok hajlandó változtatni. A nevem sem a régi. Az életem sem a régi. Legalább valami állandóság legyen már ezekben a nyomorult években. Ha nem is a kezdetektől fogva van ez az állandóság az életemben, de legalább van valamilyen fajta állandóság és én ennek is őszintén örülni tudok még akkor is, ha ez nem mindig látszik teljes mértékben rajtam. – Valamihez értenem kell ebben a világban, de nem biztos, hogy meg is fogok belőle élni. – Mondom vigyorogva. Tetszik, hogy sikerült zavarba hoznom. Őszinte boldogság jár át ettől. – Igazad van. – Közelebb vonom magamhoz egy apró pillanatra és falni kezdem édes ajkait. Mikor elszakadok tőle finoman ráharapok az alsó ajkára és egy kicsit húzni kezdem magam felé, ahogy távolodom ajkaitól majd pedig eleresztem. – Ne képzelj bele túl sokat hercegnő. – Ez csak egy csók. Se több, se kevesebb.
Megforgattam a szemeimet, de nem mondtam már semmit se arra, amit mondott. Biztos voltam abban, hogy nem hisz nekem, de azért sejtheti és pontosan tudja, hogy nem vagyok az a nebáncsvirág, hiszen az apám eléggé vaskezű volt, meg fiúk között nőttem fel. Nem igazán babáztam, hanem hamar meg kellett erősnek lennem, mert igazán utáltam azt, amikor állandóan engem ugratott mindenki a birtokon. Egyszerűen legszívesebben bemostam volna nekik, megmutattam volna azt, hogy mennyire vagyok erős, de szerettem meglepetéseket okozni, így általában csak középmezőnyben jártam mindig, egészen addig, amíg végre elhagyhattam a családi házat. Ezt örömmel hallom farkasom. - mondtam neki mosolyogva és egy aprót még az ajkamba is haraptam. Nem túl gyakran szoktam így hívni, de már nagyon hiányzott. Jobban, mint azt gondoltam volna. Eleinte tényleg nagyon szokatlan volt, hogy eltűnt minden szó nélkül, de szép lassan hozzá szoktam ahhoz, hogy nincs velem és nem számíthatok senkire se. Nem volt senki akiben igazán megtudtam volna bízni. Egyedül maradtam, mint egy árva gyermek. Majd amikor megpillantottam őt, akkor úgy éreztem, hogy még a nap is másképpen süt, ahogyan a szél is megváltozott. Abban a pillanatban jöttem rá csak igazán arra, hogy mennyire is hiányzott nekem és mennyire is elveszett voltam nélküle. Fura az élet, hogy képesek vagyunk megtanulni élni a hiánnyal, de ilyen az emberi természet és ezen senki se tud változtatni. Talán nem csak nőket tudsz megbabonázni a szavak erejével, meg mindig is találékony voltál, így nem féltelek attól, hogy esetleg az utcára jutsz. - mondtam neki komolyan és egy pillanatra se vettem le a tekintetemet róla. Figyeltem őt és nem értettem, hogy miért hajol egyre közelebb. Nem gondoltam volna azt, hogy ennyivel sikerült ezt elérnem vagy egyáltalán valamit reagálni is fog a dologra, de amikor megéreztem ajkának az érintését, akkor egy pillanatra meglepődtem, majd viszonoztam egy kicsit talán szenvedélyesen, de amikor vége szakadt az egésznek hirtelen újra üresnek éreztem és ezen a szavai nem segítettek, hanem inkább rosszabbá tették a dolgot. Úgy éreztem, hogy ő csak szórakozik velem, de én nem leszek egy a sok közül. A szavai után a kezem lendült és egy pofont adtam neki, illetve dühösen néztem rá. - Nem leszek egy a sok cafkád közül. - mondtam neki dühösen, illetve kicsit talán élesen, majd sietve elfordultam, de egy-két lépés után megálltam.- Ne szórakozz az érzéseimmel Brandon. Nálad jobban senki se tudja, hogy utálom az olyanokat, akik játszanak másokkal. - mondtam neki még mindig dühösen, majd mit sem törődve vele elindultam, de pár lépés után arra lettem figyelmes, hogy hirtelen elkapja a kezemet és magához ránt. A szemem csak úgy izzott és kérdőn pillantottam fel, hogy mit akar ezek után.
Tisztában vagyok azzal, hogy nem egy törékeny leányzóval állok szemben, hogy mégis miért? Ez nagyon egyszerű, hiszen én mindig is láttam benne az erőt még akkor is, mikor mások nem voltak hajlandóak észrevenni. Lenézték csak azért, mert nő, de igazából sokkal többet tud letenni az asztalra, mint egy-két férfi. Főleg, akik között felnevelkedett. Nevetségesek. Nem is hívnám őket férfiaknak, amikor egy ilyen gyönyörű teremtés könnyen ki tudná játszani. Mondjuk engem is ki tudna játszani, de nem hagynám magam olyan könnyedén legyőzni. Nem vagyok az a típus, aki az első pillanatban bedobja a törölközőt, de elismerem az erejét. Nem nézem le és ezzel máris nagyobb előnyöm van, mint a többi férfinak, akik a neme miatt elítélik és lenézik, hogy gyenge. Pedig közel sem az. Gyönyörű, erős és összeszedett nő. Minden normális férfi álma. Azonban én egy elcseszett lélek vagyok ahhoz, hogy boldoggá tegyem. Így hát maradok a támogató vonal mögött. Legalábbis ez a szándékom. Azonban mindig történhet valami váratlan, aminek nem örülünk. Pont ezért vagyok most is valaki markában, akinek még a nevét sem tudom. – Azért annyira mélyre soha nem süllyednék, hogy az utcán éljek. Ha mást nem a testem árulnám. Te is megvennéd egy körre nem? – Kérdezem féloldalas mosoly kíséretében. Tudom, hogy hatással vagyok a nőkre és ez alól még ez a szépség sem kivétel, de vele soha sem játszadoznék annyira kegyetlenül, mint a többiekkel. Mert őszintén én is érzek vonzalmat iránta, de nem tudom, hogy megérdemelném-e őt. Meg azt sem tudom, hogy milyen bajba sodrom már pusztán azzal, hogy a szívembe fogadom. Meg tudja védeni magát ezt tudom, de akkor sem viselném el, ha miattam esne baja. A csók után egy pofon csattant az arcomon, ami egy kicsit észhez térített. Hát komolyan azt hiszi, hogy csak szórakozom vele és erről szól ez az egész? Már a feltételezés is sértő. Oké, hogy más lányokkal úgy játszom, mintha értéktelen tárgyak volnának, de önmagáról nem kellene ezt hinnie. Hol marad az önértékelése, hogy erős és független nő? Nem ostoba és ezzel mind a ketten tisztában vagyunk. Úgy nézett rám a két szép szemeivel, hogy szinte sóvárgott ezért a csókért most pedig mégis egy csók volt a jutalmam. Aztán már készen is áll arra, hogy itt hagyjon a francba, de én megfogom a kezét és magamhoz rántom. Arcát a két kezem közé veszem és szenvedélyesen megcsókolom. Nem érdekel, hogy ki néz minket vagy ki sem. Elhúzódom tőle homlokom az övének támasztom. – Egy pillanatra se hidd azt, hogy csak játszadozom veled. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen komolyak az érzései az irányomba. Soha nem játszadoznék vele.
Tényleg nem értettem az,t hogy mit is keress ő itt. Azt hittem, hogy az információim helyesek arról, hogy kik járnak ide. Sok embert csak lecsekkoltam, de több időt nem is fordítottam neki, de ha őt megtalálom a rendszerben, akkor biztosan egy pillanatra azt hiszem, hogy csak képzelődöm és ez nem lehet a valóság. Nem azért, mert nem akartam volna látni, hanem egyszerűen sokként ért volna, ahogyan most is történt. Egy-két pillanat erejéig tényleg nem akartam elhinni azt, hogy itt van és ez a valóság. Álom biztosan nem lehet, mert akkor biztosan másképpen történtek volna a dolgok, így csak egy dolog lehetett, még pedig az, hogy ez ténylegesen a valóság. Soha nem értettem, hogy miért is van mellettem, hiszen biztos vagyok abban, hogy jobb társaságot is találna. Nem vagyok egyszerű esett és ezt ő pontosan tudja ezt, illetve azt is, hogy mennyire erős és önfejű tudok lenni. Talán az előbbi kis szócsatánk is ezt bizonyítja, a szavaira pedig csak elmosolyodom. Olyannak gondolsz? - kérdezem tőle kissé mosolyogva és közben egy aprót az ajkamba harapok, hogy még inkább tudjam őt húzni. Pontosan tudja, hogy soha nem hagynám azt, hogy az utcán élne, de ez a feltételezés abszurdum. Ezt ő is és én is tudja, hogy soha nem fizetnék ilyenért, főleg nem neki. Nem mondom azt, hogy nem szeretném esetleg újra megcsodálni a mezítelen testét, ahogyan egykoron volt lehetőségem rá. Igaz, akkor csak a fölsőjétől láttam megszabadulni, meg talán néha a farmerjától. De a gondolataimból kivételesen nem szavak térítenek észhez, hanem előbb egy csók. Persze, ez is részben elveszi újra az eszemet, majd az utána történő dolgok szinte automatikus reakciók voltak. Soha senkit se engedtem könnyen közel magamhoz ilyen téren. És most se ment, még akkor se ha róla volt szó. Meg persze az, amiket mondott és ahogyan nézett. Szerintem teljes mértékben megérdemelte ezt a pofont, ha nem is teljesen a csók miatt, de az eltűnéséért mindenképpen. De alig, hogy el akarok tűnni a tömegben és magára hagyni, pontosan úgy, ahogyan egyszer ő tűnt el a szemem elől elkapja a kezemet és magához ránt. Egy kicsit neki ütközök ennek köszönhetően, de amikor megérzem az érintését az arcomon, akkor egyszerre akarok elfutni és világgá menni, mert ez hirtelen túl sok. Visszatért, s most meg itt vannak ezek az érzéseket, érintések és a csókok. Hamarosan újra megérzem szenvedélyes csókját, amit pár pillanat múlva viszonozok is. Érzem, amint a csók után a homlokát a homlokomnak támasztja, egy pillanatra lecsukom a szemeimet és még élvezem az előbbi "érintésének" a hatását, hiszen túlzottan is mámorító volt. - Akkor miért csinálod ezt? - kérdezem kissé remegő hangon, de nem mozdulok meg. Jó érzés ott lenni vele, mintha hirtelen nem is ott lennénk a parkban, mintha minden diák elpárolgott volna. Egyszerűen csak ő és én voltunk ott. Egy darabig még csendesen várok arra, hogy válaszoljon, majd végül magamat se értve megszólalok. - Szeretném, ha eljönnél velem egy kis "túrára". - mondom neki őszintén. Soha senkit se tűrtem meg magam mellett, amikor farkassá változtam, de úgy éreztem, hogy ha ő velem jönne és mind a ketten farkasok lennénk akkor nagy baj nem történhetne. Lehet nem rajongok azért, hogy ezzé váltam, de ettől függetlenül néha igazán jó érzés kicsit szabadnak lenni és úgymond szabadjára engedni a bestiát.
Nem örülök annak, hogy jelen pillanatban egyértelműen dróton vagyok rángatva. Fogalmam nincs, hogy ki az, aki még tud a személyazonosságomról, de addig a pillanatig, míg ki nem derítem nem lehet normális az életem. Mindig a vállam felé nézegetés nekem egyáltalán nem fekszik. Egyszerűen nem lennék képes erre. Főleg, hogy nem akarom egyedül élni az életemet, aminek köszönhetően az is hozzájárulna a dologhoz, hogy másokat is veszélybe sodornék és ennek a listának az élén ott virítana Laura, amit nagyon nem szeretnék, ha megtörténne. Túlságosan is fontos a számomra ahhoz, hogy csak úgy bajba sodorjam csak azért, mert vágyom a csókjára, ahogy az ő pillantása is elárulja, hogy ugyanerre vágyik. Ki kell derítenem ki ez a nőszemély, aki úgy gondolja, hogy sakkban tarthat. Előnye az, hogy tudja ki vagyok és, hogyan nézzek ki, míg én csak annyit tudok róla, hogy nő. Talán még Lau is lehetne. Bár nem hiszem, hogy akkor ilyen könnyedén állna most itt előttem. Egy gunyoros mosoly minimum kellene. Meg nem lepődne meg ennyire. Bár soha nem lehet tudni. Mondhatni elég korán érkeztem, ami meglepő lehet a számára, de ez van, ha valami ténylegesen fontos a számomra. Az életem és a titkom pedig az. – Szóval, akkor most szeretnél elkeseríteni? Bár neked az első kör ingyenes lenne. Na, jó. Talán még a második is, de ennél már határozottan megállok. – Mondom vigyorogva, hiszen az egész csak egy vicc nem több. Azt hiszem soha nem süllyednék annyira mélyre, hogy az utcára kerüljek. Bár a testem árulása nem lenne olyan nehéz, de akkor már nem ilyen módon árulnám. A filmipar ezen részében sokkal több a pénz és jobban oda is figyelnek az emberre, hogy mit csinál. Megcsókolom aztán az arcomon egy pofon csattan, amit azt hiszem meg is érdemeltem. Nem csak azért csókoltam őt meg, mert úgy gondoltam, hogy jó móka lesz. Vagy, hogy szívassam egy kicsit. Azért csókoltam meg, mert meg akartam csókolni. Ilyen egyszerű a helyzet. Már vágytam rá. De ki ne vágyna arra, hogy megízlelhesse a gyönyörű, telt ajkait, amik talán a világon a legédesebbek. Elég sok ajkat ízleltem már ahhoz, hogy meg merjek kockáztatni egy ilyen kijelentést, bár talán mindenkinek más az ízlése ezen a téren is. Mikor menekülőre fogná elkapom és újra magamhoz húzom azonban ezúttal sokkal szenvedélyesebben csókolom az ajkait. Eszem ágában nincs elereszteni őt. Gyönyörű szemeit nézem, miután ajkaink elválnak egymástól és megkaparom a torkom. Ez nagyon helytelen döntés volt. Bárki is volt az, aki tudja, ki vagyok most már megtalálta a gyenge pontom és vagy veszélybe sodrom, vagy elveszítem, de túl gyenge voltam ahhoz, hogy csak úgy hagyjam kicsúszni a kezeim közül. Képtelen voltam rá. – Menjünk. – Mondom immár hatalmas vigyorral a képemen és, amint megindul követni kezdem. Ha már veszélybe sodortam a legkevesebb, hogy vele maradok.
Tényleg nem értettem, hogy mit csinál itt Brandon. Régóta tanultam már itt és sok ideje annak már, amikor utoljára láttuk egymást, s mindennek köszönhetően nem gondoltam volna, hogy valaha látni fogom őt. Egyszerűen úgy éreztem, hogy itt többről van szó, de nem tudtam volna megmondani az, hogy mi történhetett. Szemmel láthatóan őt is pontosan annyira meglepte a jelenlétem, mint engem az övé és talán pontosan emiatt ébredt bennem gyanú. Nem akartam faggatózni, de örültem volna annak, ha beavat a dologba. A megszólalására csak megfogatom a szemeimet és megrázom a fejemet. Ő se gondolhatja azt, ha egyszer esetleg megtörténne közöttünk az a dolog, akkor nem hagynám azt, hogy más lányok is befeküdjenek az ágyába. Biztos vagyok abban, hogy abban a pillanatban tekerném ki a nyakát. Tudom, hogy néha kissé heves természetű tudok lenni, de nőből vagyok és mellé még farkas is vagyok. Szerintem így már érthető az, hogy miért is tudok akár igazi bestia lenni és miért cselekednék úgy, ahogy abban a pillanatban. Illetve valószínűleg az is közrejátszana a dologban, hogy neki még képes lennék azt is elhinni, hogy fontos vagyok és számítok valamit, reményt adna, majd utána ő is megfosztana és esetleg még meg is törne abban a pillanatban, mint ahogyan az apám tette egykoron. Nem értem, hogy miért állít meg, de magyarázat helyett sokkal inkább mást kapok. Érzem ajkának az érintését, szenvedélyes csókját, aminek talán pár pillanat erejéig megpróbálok ellenállni, de végül elveszem és viszonzom a csókot. Beletúrok a hajába, majd amikor ajkaink elválnak egymástól, illetve amikor nyelvünk játékának vége szakad, akkor egy kissé zavarodottan pillantok fel rá. Nem értem őt, illetve a tettei mögött megbujt érzéseket se ismerem és ez zavar. Hinni szeretnék abban, amit érzek, de félek. –Most? Este nem lenne jobb? – kérdezem tőle kíváncsian és próbálok minden fajta gondolatot száműzni a fejemből, ami ahhoz a csókhoz köthető. Teszek egy-két lépést a kollégium felé, de végül megállok és ránézek. Nem érdekel az, hogy órám lenne, semmi se érdekel. Egyszerűen válaszokat akarok kapni, hogy miért tűnt el csak akkor és most meg miért állított meg, miért csókolt úgy, mint aki soha többé nem akar elveszíteni. Lehet, hogy sejtem, de az nem elég. Tudnom kell és tőle kell hallanom. – Lenne kedved feljönni hozzám? Azt hiszem lenne mit megbeszélnünk. – mondom határozottan, de közben idegesen a táskám pántját szorongatom, majd egy kisebb sóhaj keretében gyorsan megszólalok. – S most ezt ne értsd félre, mármint a mondandó első felét.. – mondom kissé zavartan. Remek ennyit arról, hogy rendíthetetlen vagyok, mert neki sikerült összekuszálnia a már így is eléggé komplikált életemet.
Imádom! A legutóbbi töri óra fantasztikus volt! Komolyan van ebben a fickóban valami... nem is tudom, már csak a jelenlétével is feldobja az órákat és nem tudom, hogy hogy csinálja. Örülök neki, hogy lehetőségem van bejárni és az óráira, és hogy ilyen könnyedén bele is ment és hogy nem is tudom... olyan kedves és közvetlen mindenkivel. Fogalmam sincs, hogy ki volt az az idióta, aki úgy döntött, hogy kiteszi őt az előző állásából, de ha azt nézem, akkor mi jól jártunk vele, hiszen e miatt taníthat most itt. Arról már nem is beszélve, hogy amit írt az komolyan csodás. Tudom, hogy nem egy hagyományos történet, de a maga nemében egyszerűen megfogott, és képtelen voltam letenni. Nem is tudom, hogyan volt képes ennyire... hozzám szólni vele. Nem ismer és mégis olyan érzésem volt végig, miközben olvastam, mintha csak nekem írta volna az egészet. Tudom én, hogy butaság, de mégis így éreztem. Most olvasom másodszor... igen, képes vagyok rá. Valahogy olyan az irománya, hogy találok benne a második alkalommal is olyasmit, ami az előzőben nem tűnt fel. A szófordulatai, a lélek mélyére pillantása egyszerűen magával ragadó. Olyan mélységekben vesézi ki az emberi jellemet, hogy nem is tudom, mégis hogyan gondolkodhat ennyire... szépen. Igen azt hiszem ez a jó szó rá, amit írt szép gondolatokat mutat, még ott is, ahol szomorú, mert érzéseket sugároz és én egyszerűen oda vagyok értük. Halkan sóhajtok egyet, ahogy lapozok a könyvben. Az egyik padin üldögélek a park egy kevésbé forgalmas részén, az egyik már lassan nyiladozó virágágyás mellett. Nincs most annyira vészesen hideg, a kabát sincs összehúzva rajtam, kellemesen süt a nap, egyértelműen közeleg a tavasz és ez jó. Nem szerettem a telet, ezt az ideig telet főleg nem. Túl sok minden történt és valahol abban reménykedem, hogy azzal, hogy jön a tavasz talán... nem is tudom a földdel együtt én is megújulok és képes leszek rendesen talpra állni, rendezni a dolgaimat... elfogadni Christ. Nem tudom, hogy képes leszek-e erre, túlságosan nagyon csalódtam benne, de közben mégis csak sokat köszönhetek neki. Meg kellene próbálnom ebből építkezni, meg kellene próbálnom újra kezdeni, barátkozni, ha nehezen is, de bizalmat építeni... talán képes leszek rá. Tudom ehhez most nem itt kéne ülnöm egyedül könyvet olvasva, de azért nem rohanhatok el semmit, és azért még a tavasz sem toppant be teljesen, csak szép lassan közeledik, nekem is elég ha fokozatosan haladok és nem rohanok előre igaz? Képes leszek rá, ha igazán akarom, talán ez a könyv is erőt ad majd hozzá, hogy megint felálljak és folytassam. Be kell fejeznem a sulit, találni egy jó munkát, és igenis épp ideje annak, hogy önálló életet kezdjek, nem kell az, hogy más egyengesse az utamat és... azt hiszem, ha felkészültem rá, akkor megpróbálom kideríteni, hogy ki voltam. Ha Chris nem segít, akkor egyedül, akkor majd én rájövök, hogy kik voltak a szüleim, hogy milyen volt a múltam és a családom. Nem tudom még, hogyan, de... valahogy megoldom, mert ha igazán akarsz valamit, akkor sikerülnie kell.
Helytelen volt, hogy megcsókoltam, de mégis jó érzés volt. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy csak szórakozom vele, de ezzel az egész nyilvános dologgal csak veszélybe sodortam őt, amiért még korbácsolhatom magam hosszú hónapokig is akár, vagy egyszerűen meghúzhatom itt a határt. Addig nem biztonságos vele lennem, míg nem tudom, hogy mégis ki kíván az életemre törni. Ha az a személy végre alulról szagolja az ibolyát, akkor már megnyugodhatok. Még mindig nehezemre esik elhinni, hogy egy nő miatt vagyok ilyen helyzetben. Bár valahogy sejtettem, hogy majd a nők hozzák a vesztemet, de sosem gondoltam, hogy ilyen módon sikerül ezt elérniük. A családomból már csak én élek és pontosan az életemért küzdök azzal, hogy elteszem láb alól az összes rohadékot, aki tudja, hogy ki vagyok és nem hagy nyugodni. Bosszút akarnak állni azért, amit az apám tett? Hát sajnálom, de nem én vagyok a megfelelő alany. Azt azonban nem tudom, hogy még ki az, aki életben van és tudja a titkunk. Apám halott és az anyám is. Talán a családnak egy barátja? Nem hiszem, hogy mindenkit bevezettek volna a titkainkba. Amúgy sem voltak olyan emberek, akik átjöttek hozzánk vacsorázni, vagy ilyesmi. Távolságtartóak voltak a szüleink, mintha mindig is tudták volna, hogy ez a pillanat el fog jönni egyszer. Vagy talán pontosan ezzel hívták fel magukra a figyelmet és azok, akik minket kerestek pont a legjobb embereket sikerült megkérdezniük, hogy könnyedén a nyomunkra bukkanhassanak. Soha nem fogom megbocsájtani magamnak, hogy nem tudtam megvédeni az édesanyámat. Mondhatni ez lett volna az egyetlen dolgom. Mert nélküle már az életem soha nem lesz ugyanaz. A múltam örökké kísérteni fog, de az is lehet, hogy ez lesz az utolsó dolog, amit meg kell tennem azelőtt. Meg kell ölnöm ezt a nőt. Nem érdekel, hogy kicsoda. Nem fogok hezitálni. - Igazad van este jobb lenne. - Beletúrok a hajamba és vigyorogva figyelem őt, ahogyan egymás után emeli a gyönyörű lábait, de aztán megint eszembe jut, hogy ez nagyon nem jó ötlet. Legalábbis nem most. Ő nem csak egyszerű tárgy a számomra. Igen is számít. Nem mondom, hogy visszavonhatatlanul szerelmes vagyok belé egyszerűen csak nem tudnám elviselni, ha miattam esne baja. Amíg a veszély jelen van addig nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy engedek a vágyaimnak és a karomba zárom azt a nőt, akire nem úgy tekintek, mint egy használati tárgyra. - Nyugodj meg nem fogom félreérteni. - Mondom mosolyogva, majd úgy teszek, mintha rezgett volna a telefonom és a képernyőre bámulva összeráncolom a homlokom. Nem kell tudnia, hogy mi jár a fejemben, de azt sem akarom, hogy azt higgye azért hagyom faképnél, mert konkrétan most mondott nemet a szexre. - Sajnálom, de mennem kell.. Ígérem felhívlak. - Gyors lágy csókot nyomok az ajkaira, majd szapora léptekkel szívódom fel.
A napjaim látszólag eseménytelenül telnének, de nem is lehetne másként, hiszen tanár vagyok, olyan elképesztően sok dolgom nincsen, ami azt illeti sokkal több szabadidőm van, mint képzeltem, és ennek egyszerre örülök, meg nem is. Örülök, mert az ember utálja, ha túlhajszolják, és mint a legtöbben, én is szeretek lustálkodni, és az első pár napom alkalmával ezzel nem is volt baj, de annyira messze nem vagyok fáradt, hogy ezt napról napra tegyem meg. Akkor már inkább dolgozom, vállaltam, hogy segédkezzem a könyvtárban, ha esetleg szükség lenne rám, egy-két diákkal külön is foglalkozom, mert elég rosszul állnak, és hátha sikerül együtt összehoznunk azt, hogy ne kelljen idő előtt búcsút venniük a főiskolától. Sokan csak azért jönnek ide, mert máshova nem tudnak. Egyesek nem tudják mit kezdjenek az életükkel, és ezzel nincs gond, nem vagyunk egyformák, nem tudhatja senki sem azt, hogy mit hozz számára az élet, és a főiskola is ha úgy vesszük, egy életre szóló döntés, hogy melyik irányba kívánjuk életünket elmozdítani. Egyesek elkövetik azt a hibát, hogy túl későn foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Buliból buliba járnak, ezzel nincs is gond, fiatalok, hadd élvezzék ki, azonban már abban a korban és abban a helyzetben vannak, hogy olyan döntéseket kell hozniuk, ami kihat a jövőjükre. Ami azt illeti, engem is egy ehhez hasonlatos kérdés hozott ide. Csak nem a saját jövőmről van szó, sokkal inkább az emberekéről, és a boszorkányokéról. Ehhez pedig kapóra jön a Christopher-rel való ismeretségem, kár, hogy ez Connie életének tökéletes felforgatásához vezetett, de… ahogy mondani szokás: a cél szentesíti az eszközt. Undorító egy dolog ez, tudom, de vannak a világunkban az embernél, és egyáltalán az egyénnél sokkal nagyobb dolgok, amikkel muszáj törődnünk, muszáj foglalkoznunk vele, mert az ember nem csak él egyszerűen. Az ember folyamatosan keresi azt, amiért élhet, ami élteti, és így marad életben. Az élet önmagában kevés. Az csak egy burok, olyan, mint egy… teáskanna. Meg kell tölteni, hogy értelme legyen. Éppen most tartok vissza az iskolába, néha ki kell magamat onnan szabadítanom, hogy meglátogathassak egy kávézót és nyugodtan tudjak elmélkedni. Még szerencse, hogy feleszmélek gondolataimból néha-néha, és pont így sikerül kiszúrnom a padon magányosan ülő alakot, kezében a könyvel…amit én írtam. – Üdv Connie! Nem bánja, ha leülök? – köszönök rá mosolyogva, és csakis azután ülök le, ha rábólintott. – Hogy tetszik? – bökök fejemmel a könyv felé, amit a kezében tart. Én tudom miről szól, megéltem minden sorát, minden egyes bekezdését… és ő is megélte, csak emlékezni nem emlékezhet rá.
Messze kalandoznak a gondolataim, de ebben a könyve is sokat segít. Azt hiszem hetek elteltével végre úgy érzem, hogy kezdenek rendeződni a gondolataim, hogy talán képes leszek tovább lépni. Na nem elfelejteni mindent, mert attól még igenis ki kell derítenem, hogy mi történt, hogy ki vagyok, ki voltam... mindet tudni akarok. Túl sok lenne? Akkor legalább egy részét, de úgy érzem, akkor lehetek teljes most, ha az életem régi darabkáit is sikerül valahogy visszaszerezni. Nem tudom még, hogy sikerülnie fog-e egyáltalán, de akkor is azon leszek. Ez a könyv pedig segít. Nem is tudom... valahogy a nyugodtságával, azzal a sok gondolattal, ami benne bújik meg egyszerűen engem is megnyugtat. Reményt látok benne, hiába hogy nem a reményről szól konkrétan. Azt hiszem képes leszek tovább lépni, ha már tudom, hogy ki is vagyok. Ha kell, akkor Chris nélkül, és talán egyszer képes leszek majd a szemébe nézni újra úgy, hogy ne a keserű csalódottság töltse el azonnal a szívemet. Talán... egyszer. A közeledő alakot észre sem veszem, csak amikor a hangját hallom meg, akkor pillantok fel és azonnal mosoly szökik az arcomra. - Augustus... úgy értem LaPierre tanár úr, dehogy! Csak nyugodtan. - még mindig nem vagyok benne biztos, hogy hogyan is szólítsam. Nem sokkal idősebb nálam, ha jól sejtem, hiszen én azért később kezdtem az iskolát, mint egy átlag diák és most hogy még a könyvét is olvastam, valahogy a gondolatait is közelebbinek érzem magamhoz, hát hogyan zavarna, ha leül mellém? Örülök a társaságának, mint ahogyan örültem annak a beszélgetésnek is és hogy bejárhatok az óráira. Azt hiszem ő valahogy most olyan valaki, aki egy kis fényt csempészett az életembe. Ilyen a jó tanár igaz? Aki a diákokat nem csak riasztó dolgozatokkal kínozza, hanem jót hoz az életükbe, érdekességeket, reményt, szép dolgokat, ő pedig pont ilyen. Nem is értem, hogyan küldhették el az előző munkahelyéről, komolyan nem voltak normálisak. - Csodálatos! - vágom rá szinte azonnal, csak néhány pillanat múlva esik le, hogy mit is mondtam. Zavartan mosolyodom el és tűröm a hajamat a fülem mögé. - Úgy értem, nagyon tetszik. Egyszerűen magával ragadóak a gondolatai, minden, amit leírt, mintha... nem is tudom... Képes elérni, hogy úgy érezzem magam, én is megéltem mindent, amiről mesél benne. - javítom, vagy inkább egészítem ki magam mosolyogva. Iszonyatosan hálás vagyok azért, hogy megosztotta ezt velem, szerintem nem is tudja, hogy mennyit jelent nekem, hogy mennyire jót tett most vele, halvány sejtése sincs róla. - A legutóbbi órája pedig egyszerűen fenomenális volt! Túlzás ezt mondani? - nem tudom, hogy csinálta, de a kedvenc tanárom lett rövid idő alatt, pedig ha azt nézzük akkor nem tett érte olyan sokat, csak magát adta, csak egyszerűen jól tanít és valahogy jó embernek érzem, bár talán csak szimplán elfogult vagyok, de nem érdekel, akkor is így gondolom. - Tudja, felmerült bennem egy kérdés... és ha már úgy is itt van. Ön melyik korban élne legszívesebben? Ha tudná, hogy nincs választás, nem térhet onnan vissza soha, akkor hol élne? - tudom, hogy beszéltünk róla, hogy régen jobb volt, de vajon a mostani életét eldobná érte, ha választhatna? Vagy maradna akkor már itt inkább? És ha elmenne hát hova? Azt hiszem még én sem vagyok benne teljesen biztos, hogy hol élnék örökké a legszívesebben. Talán utazni lenne a legjobb... mármint úgy értem az időben akár, de persze a világban se lenne rossz. Nem túl sok helyen jártam eddig... pedig nem lenne rossz egyszer bejárni a világot, elszakadni ettől a sok... rémes alaktól.
- Ugyan, nyugodtan hívjon csak Augustus-nak, nem vagyunk az iskola falai között, én most nem a tanára vagyok, hanem egy… járókelő, aki megzavarja a békés olvasgatásban. – mondom mosolyogva miközben helyet foglalok mellette a padon. Nem ragaszkodom én ahhoz, hogy tanár úrnak szólítson minden diák, az iskola falain belül sem harapok ezért, de ott talán szerencsésebb ezt a formalitást megőrizni, de az iskola falakon kívül… azok vagyunk, akik csak lenni akarunk, nem kell ragaszkodnunk ehhez, sőt, nyomatékosan kérni fogom Connie-t, hogy tegezzen, mert bántja bizony a fülem a magázódás, ha nincsen oka annak. Már nem olyan világban élünk, ahol ez… elvárható lenne. - Na, akkor nagyon örülök annak, hogy tetszett önnek az, amit írtam. – nem fogom magamat ajnározni, én nem az a típus vagyok, aki ebben lelné kedvét, én inkább a csendes, elismeréseket mosolyokkal nyugtázó ember vagyok, és most sem teszek mást. Nem mondom, hogy amit írtam fantasztikus, mert nem az, nem vagyok a világ legjobb írója, de ha lehet ezt mondani, pont Connie az, aki…nos megértheti a könyv tartalmát és lényegét. Nem mondom, hogy neki írtam, mert nem volt ez a cél, hiszen soha nem láthatta volna, de most hogy végre felszabadult, úgy érzem itt volt az ideje annak, hogy…betekintést nyerjen az életébe. Mert ez a könyv azt taglalja. – Úgy érti… közelinek érzi azt, hogy valaki évszázadokon keresztül él csak mindig más emberként, mert… valaki nem akarja, hogy végre megállapodjon? – persze, hogy így érti, de én ezt ugye nem tudhatom, ezért is kell mosolyogva rákérdeznem nála a dologra. – A könyvet egyébként megtarthatja ha akarja, nekem van még belőle egy példányom. – azaz enyém, egy szép emlék, ez pedig nyugodtan lehet Connie-é, ez a könyv az élete,bár nem az ő nevével írtam,de… minden ami benne van megtörtént vele, és ezt még nem kell tudnia. Elvettük tőle az életét, kötelességemnek éreztem valamilyen úton visszaadni ezt neki. – Nos… nem tudom, természetesen nagyon örülök annak, hogy tetszett az óra, de biztos vagyok abban, hogy … van aki jobban tanít. A tanítás olyan, mint az ember. Más és más. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Senki sem tanít ugyanúgy, és ez egyszerre jó és rossz, hiszen vannak rossz tanárok és jó tanárok, én az utóbbiba sorolom magam, de nem mondom, hogy én vagyok a legjobb, mert..biztos, hogy nincs így. Annyi a titok, hogy míg más tanárok könyvből tanulják azt, amit mondanak, én addig minden pillanatát annak átéltem, személyes véleményemet tudom elmondani Napoelonról, Hitlerről, amit csak megéltem, és ez sokat segít. - Nos… ez egy fogós kérdés, de azt hiszem a leginkább… a tizenkilencedik század végén Athénban. 1896, az első újkori olimpiai játékok megrendezése. Fenomenális lehetett. – az is volt, ott voltam, ki nem hagytam volna. Connie nem volt ott velem, elakartam vinni, de… végül is valahova Christopher vitte, nem tudom hova, de minden bizonnyal Connie sem. – Na és ön? Mikor élne a legszívesebben? – dobom vissza a kérdést mosolyogva, kíváncsian várva a válaszát. Talán egy olyan korban, melyben nem is élt? Vagy egy olyanban ahol igen és mindent megtenne, hogy emlékezhessen is rá?
Kezdőlap
• 
• 
• 
☇ 
