- Nem, természetesen nem. – rázom meg a fejemet mosolyogva. Sok olyan akadály adódott már az életem során, amit nem tudtam megoldani, sikeresen áthidalni azt, és sokszor bele is buktam ebbe, de mint a mondás is tartja, az élet a legjobb tanító mester, nekem pedig remek tanítóm volt az élet személyében, ez biztos. – De egy idő után megtanultam, hogy nem az számít sikerül, vagy sem. Csakis az, hogy megpróbálom-e. – mert ha nem próbáljuk sikerrel sem járhatunk és akkor biztosan elbukunk, nem igaz? Az életben semmi sem egyszerű, semmi nem fekete és fehér, minden árnyalt, bonyolult és soha nem fogjuk tudni ezt a gyönyörű kavalkádot megfejteni. - Ne féljen, biztosíthatom róla, hogy nem mondok önről rossz véleményt, ha megkérdeznek. Elvégre az óráimra sem azért jár be, mert muszáj, nem? Nem is mondhatnék rosszat. – tényleg nem, elvégre nem kéne, hogy az óráimra járjon, magától teszi, ez pedig szorgalmat mutat, és ezt közölni is fogom a kollégákkal, ha kérdeznek. - Valószínűleg az. Ne féljen, fogja tapasztalni, hacsak nem dönt úgy, hogy nem kívánja az életnek ezt az oldalát. – azt, ami boldogságot eredményez, családot és biztonságot… ez kell neki, nem? Ez kell minden embernek a Földön, és ezt meg is fogják kapni, ha méltók rá. - Ijesztő, de csak akkor, ha az ember nincs tisztában azzal, hogy egész pontosan mit is jelent a szó, igaz? – egy vérfarkas sem a nap huszonnégy órájában őrjöng és gyilkol. Teliholdkor csak, amúgy meg az ember jellemén múlik, hogy miként használja ki a másságát, azt, hogy természetfeletti lény. Emberfüggő ez. – Azt higgye el amit lát, ezt tanácsolom önnek. Bárki bármit mondhat, de csak kevesen tehetik meg azt, ami ténylegesen a hatalmukban áll. – az ember lehet babonás, hihet mesékben, legendákban, de igazán csak azt higgye el, amit lát. Még ha nincs is igaza, akkor is megvédi őt a tudatlanság, ami néha erősebb, mint egy pajzs. – Arra, hogy mégis miért ilyen … könnyelmű. Igaza van, egy átlagos ember megijedne, ezért kell egy olyan embert keresnie, aki nem átlagos. – nem feltétlen kell,hogy az illető természetfeletti legyen, mert egy átlagos ember is lehet rendkívüli. A lényeg, hogy megértse Connie-t, és mindazt, ami ő. - Azért, Connie, mert az ember nem mondhat ki mindent nyíltan, amit gondol. Ezt tanácsolom önnek a jövőre nézve. Vigyázzon arra, aki, higgye el, sok olyan ember van még itt is, aki nem szereti a magunkfajtákat. – a természetfelettit, mert ránk úgy gondolnak, mint egy vírusra, mint egy hibás alkatrészre. De nem kicserélnek minket. Végeznek velünk. – Jöjjön, hamarosan kezdődik az órája, és az enyém is. Élvezhetem a társaságát visszafelé? – pillantok le rá mosolyogva miközben felállok. Persze, nem haragszom meg, ha elutasítja, de mindenképp örülnék annak, ha a visszaúton velem tartana.
- Irigylem önt, de... próbálok én is így hozzáállni, de nem olyan egyszerű. - erősebbnek kellene lennem, de úgy érzem, hogy az erőm jelenleg épp csak arra elég, hogy legalább tartani tudjam magamat és ne zuhanjak össze, hogy azt mutassam, hogy minden rendben van legalább a külvilág felé, még ha ezt én nem is érzem feltétlenül így. Más választásom viszont nem nagyon van, talán ezzel együtt idővel majd sikerül ezt így is éreznem. Ha sokáig mosolyogsz, akkor... boldog leszel? Talán igen, talán az ember képes bemagyarázni magának, hogy minden rendben van még akkor is, ha nem így van. - Reméltem is, és remélhetőleg a többi tanárom sincs rólam rossz véleménnyel, majd... titkon megtudakolhatná náluk. - én ugyanis nem vagyok olyan bátor, hogy ezt meg tegyem. Igen, lehetnék bátrabb, de nem minden tanár olyan, mint ő, vannak olyanok, akikkel nem lehet ilyen nyíltan elbeszélgetni, vagy épp egyáltalán nem, ha épp nem az órai anyagról kérdezed őket. - Én attól félek jobban, hogy túlságosan vágyom arra a jó oldalra és mintha mindig távolabb kerülne tőlem. - hiszen már éltem meg sok mindent, aminek a nagyobb hányadára nem emlékszem, de amire igen abban nincs sok jó tapasztalatom. Családot akartam, szeretetet és bizalmat és úgy tűn, hogy megkaptam, hogy aztán elveszítsem. Ezek után kaptam helyette egy barátot, egy szinte testvért, akiről újra azt hittem, hogy megbízhatok benne, és róla is kiderült, hogy iszonyatosan nagyot tévedtem. Ezek után újra a boldogságot keresni, újra bizalmat építeni iszonyatosan nehéz. Maradéktalanul bízni akkor, ha újra és újra elárulnak már-már lehetetlennek tűnik. - A legtöbben nem tudják, hogy mit is jelent pontosan. - rázom meg a fejemet, de ezt egyre inkább érzem, hogy ő is pontosan tudja. A legtöbben nem tudják mit jelent az, ha valaki vérfarkas, hogy nem egy vérengző vadállat lesz tőle a nap 24 órájában, de... olyat találni, aki tudja ezt és akinek nyíltan el is mondhatod, már sokkal nehezebb. Ő pedig úgy érzem túlságosan költőien fogalmaz, még azt is nehéz eldöntenem, hogy pontosan mit is gondol, vagy hogy most akkor igaz-e, amit előzőleg mondott. Olyan, mintha a bizalmamat próbálná megnyerni, de közben tesztel is... elég furcsa egy elegy, főleg hogy nem tudom az okát, hogy miért teszi. - De hát honnan tudnám megállapítani, hogy az, aki átlagos és ki nem? Én... nem érzem ezt úgy, mint egy boszorkány, nem tudom megállapítani. - kiszagolok egy vérfarkast, legalábbis időnként sikerül, netán egy vámpírt, de... ennyi, és ez sem jelent garanciát arra, hogy az illetőben bízhatok is utána, hogy elmondhatom neki, hogy ki vagyok. - Mégis azt mondta, hogy próbáljak meg bízni, de... akkor mégis hogyan tegyem? Most arra int, hogy legyek óvatosabb. Ez túlságosan bonyolult. - egyszerűbb a teljes bizalmatlanság, mint hogy megnyíljak csak úgy. Igaza van, könnyelmű vagyok talán, de magam sem tudom, hogy pontosan mit is akarok. Magam sem tudom, hogy mitől is lenne jobb, hogy mi a megoldás. Én csak... azt hiszem próbálkozom a magam módján és ha hibát követek el, hát majd tanulok belőle, vagy bevégzem általa. Azt hiszem már utóbbi sem lenne olyan vészes, hiszen sokat éltem már, hiába, hogy nem emlékszem rá. Halkan sóhajtok egyet végül, ahogyan felállok és magamhoz veszem a könyvét. - Ezt tényleg... ihletből írta, vagy valami több van benne? - boszorkány igaz? Sok mindent hallottam már a boszorkányokról, habár nincs sok ismerősöm, akikhez közöm is lenne, de... köztük is vannak olyanok, akik hosszú ideig élnek. Ki tudja, talán ebben a könyvben a saját élettapasztalatait írta le, azért annyira élethű, azért annyira valóságszerű.
- Az életben a legtöbb dolog nem egyszerű, ehhez hozzákell sajnos szoknunk. – de ne féljen, mert sokkal könnyebb, mintsem azt hinné. Persze, érthető, hogy fél, hogy nem könnyű úgy állni a dolgokhoz,hogy az ember pozitív maradjon, de ha nem próbálkozunk akkor nem is sikerülhet semmi, nemde? Próbálkozás a tett anyja. - Rendben, ígérem, hogy odafigyelek a többi kolléga véleményére is önről, bár nem hinném, hogy rosszat mondanának magáról. – nem tűnik rossz embernek, egyik életében sem tekintetem őt annak, és most sem, szóval… nem hinném, hogy lenne rá panasz, de természetesen,ha erre kér hát odafigyelek és igyekszem megtudni, hogy a többieknek mi a véleménye róla. - Ez soha nincs így, ha tesz érte, akkor nem kerül messzebb. Ez olyan…mint egy optikai csalódás. Az ember hajlamos a legtöbb dologba a rosszat látni, de ettől még nem lesz rossz az adott dolog. – mind pesszimisták vagyunk egy kicsit, ez az ember általános tulajdonsága és ismérve. - Azt, amiről azt hiszik, hogy tudják, eltér attól, amit a szó valójában jelent. Egy boszorkányt sem seprűn ülve képzel el, igaz?– mert én sem vagyok az, ha már itt tartunk, úgy érzem muszáj megjegyeznem, hogy soha nem is próbáltam a seprűn repkedést, meghagyom azt Rowling-nak és a sajátos világának, amit megalkotott. – Azt hiszi, hogy egy boszorkány csak úgy megérzi ezt? Ez emberismeret, és persze egy jó adag szerencse. – én sem térképezek senkit fel elsőre és először, hagyom, hogy megmutassa milyen is, és utána elemzem ki, de nem a képességemmel, már megy anélkül is, épp elég embert láttam már az életem során. - A bizalmatlanság túl nagy luxus, Connie. Ha nincs kinek elmondania azt,ami nyomja, a gondjai belülről fogják felemészteni önt, és csak rosszabb és rosszabb lesz, míg… nos, úgy nem dönt, hogy ennek nincs értelme. – arra pedig remélem, hogy nem fog sor kerülni, igazán kár lenne érte, ez biztos. – Ne ítéljen első láttásra vagy benyomás alapján, ugyanis az sem mindig helyes. Ismerje ki a másikat, adjon időt magának, hogy bízni tudjon benne. – és a megfelelő ember azt az időt tiszteletben is tartja. Megtalálni a jó embert idő, de nem elvesztegetett idő, és ezt kell, hogy Connie megértse. Nincs semmi sem hiába. – Több van benne, mint ihlet. – bólintok a szavaira egyet. Sokkalta több, de nem tudom, hogy készen áll-e ezt megtudni, vagy sem, és nem tudom azt sem, hogy mégis honnan fogom tudni a választ. Talán igen, talán nem, talán…talán? Sok a kérdőjel, ez a gond, ideje eloszlatni vajon?
- Csak tudja néha mások teszik bonyolulttá nekünk, és... az én életemet folyton mások befolyásolják. - mások teszik tönkre, mások okoznak nekem pocsék napokat, pedig elvileg ha már amúgy is sok rossz van az életben, akkor legalább arról tennünk kéne, hogy mi magunk ne okozzunk szándékosan rosszat másoknak. Én viszont egyre inkább úgy érzem, hogy manapság már nem divat odafigyelni mások érzéseire, arra, hogy mivel kit bántunk meg, mintha egyáltalán nem lenne fontos csak az én. Lehet, hogy én vagyok rosszul bekötve, de azt hittem, hogy az életben az a cél, hogy másoknak legalább ne nehezítsük meg az életét, hanem inkább megpróbáljunk könnyíteni rajta, egy-egy jó szóval, egy mosollyal, egy kedves gesztussal. De ha mások sem ezt teszik, én miért tegyek másképp? - Én ebben már nem vagyok biztos, igazán adhatna kölcsön kicsit a pozitív életszemléletből. - azért egy halvány mosolyt megejtek, de csak ennyire futja most. Valahogy egyre kevésbé hiszek már abban, hogy a dolgokra jóra fordulhatnak, hiszen mostanában ez nem volt jellemző, semmi se fordult jóra, sőt... mintha minden egyre rosszabb lenne, én pedig egyre inkább azt érzem, hogy kezdek teljesen egyedül maradni a világban és ez finoman szólva is elkeserítő. - Tudom, de ettől még ugyanúgy nehéz. Félek bízni az emberekben, ha egyszer a hozzám legközelebb álló is képes elárulni, akkor másba hogyan fektethetnék bizalmat? - és még csak nem is tudom, hányszor csalódtam már, mert nem emlékszem rá. De a csalódások egy idő után az emberből elkezdik kiölni a bizakodást, elkezdik kiölni a pozitív élet szemléletet és utána már nagyon nehéz azt újra visszaszerezni és újra megpróbálni nyitni mások felé, hiszen nem tudhatod, hogy ki lesz majd az újabb, aki cserben hagy, vagy bántani fog. Én már... iszonyatosan félek ettől, ezért nem megy, hogy csak úgy megbízzam újra Chrisben, még ha valahol legbelül hiányzik is. - Én is ettől félek Augustus, de... jelenleg nem tudom, hogy kinek mondhatnám el a gondjaimat, és nem tudom, hogy az változtatna-e bármin is. - mert miben lesz jobb akkor, ha elmondom? Gregoryval megosztottam, de nem érzem magamat ettől még jobban, nem lett semmi sem könnyebb, ugyanúgy félek és bizonytalanná váltam mindennel és mindenkivel szemben. - De mi van akkor, ha megbízom az illetőben és végül... mégis megváltozik valami? Vagy meg tudja, hogy mi vagyok és nem tudja kezelni? - egy újabb törést már nem biztos, hogy képes lennék elviselni. Persze az ember erős, de nem a végtelenségig, örökké mindent nem bírunk ki. Legalább már annak örülhetek, hogy talán újra nem lesz ilyen, újra nem törölhet minden a fejemből, és talán már ez is több, mint ami eddig meg volt, de még nem tudom, hogy mi lesz a jövőben, hogyan lépek majd tovább. - Önről szól? - kérdezem meg végül nyíltan, hiszen azért lássuk be, hogy nagyon tud ködösen fogalmazni. Ez úgy fest boszorkány szokás, mert bár nem sokat ismerek közülük, de egyel sem találkoztam még, aki hajlamos lenne egyenesen és nyíltan fogalmazni.
Szerettem a Whitmore-ra jönni és ennek rendszerint két oka volt. A hídon történtek óta ez volt az egyetlen hely ahol Dorian-t véletlenül el tudtam csípni, és ez volt az egyetlen olyan hely, ahol az épületeket különleges, természetes megvilágításban lehetett lerajzolni. Persze ez utóbbi inkább csak valamiféle kifogás volt nekem a mostani időkben, és inkább tényleg csak az vezette erre a lépteimet, hogy találkozzam vele. Rémesen szégyelltem magam és azóta az este vagy inkább hajnal óta még jobban kizárt az életéből. Igaz előtte sem voltam benne olyan nagyon. Miért nem hajlandó elfogadni azt az egyszerű tényt, hogy szeretem, miért nem hajlandó csak egy kicsit, csak tényleg egy nyuszifarknyit beengedni az életébe, hogy megismerjem, hogy úgy igazán megláthassam milyen is ő valójában? Azt hiszi talán megrettennék attól amit esetleg láthatok? Óugyan dehogy! Lehet, hogy nem én leszek a legújabb Maria Curie és persze az űrbe sem fogok feljutni ahogyan majd egyszer Kerry nővérem de talán bennem is van valami amit szeretni lehet, vagy nem? Mondjuk azt nem fogom hagyni, hogy az önbecsülésemen jobban csorbát ejtsen mint amit már így is ejtett azzal, hogy nem veszi fel nekem a telefont, és kategórikusan letagadtatja magát ha én keresem. Én azonban kitartó vagyok, és ha el is akar zavarni, ha azt akarja, hogy ne keressem többé, akkor is legalább engedje meg nekem, hogy elmagyarázzam, hogy tulajdonképpen mi is történt azon a bizonyos hajnalon amikor leugrottam a hídról. Hát tényleg nem vette észre, hogy nem hagyott már nekem más lehetőséget? No sebaj, nem az a fajta vagyok aki a fejét előre hajtva fog búslakodni, csak marhára rossz érzés, hogy tehetetlen vagyok. Nem tudok tőle bocsánatot sem kérni, mert nem hagyja. Pedig már egy egész kis rajzfüzetet firkáltam tele mindenféle buta manó figurával, ami engem meg őt ábrázol, leginkább pálcika ember alakban és én folytonosan próbálom megfogni, ő meg mindig elmenekül. Dobálja hátra a robbanó bombákat, aztán rajzszögeket szór el, és én vagyok a kis esetlen figura nagy margarétával egyensúlyozva a feje tetején és persze mindig belesétálok azokba a fránya csapdákba, ahogyan belesétáltam akkor is amikor találkoztam vele éppen ebben a parkban aminek egyik frissen mázolt padján ücsörgöm. Lábaim egymáson keresztbe pakolom és a nagy fekete műbőr mappám lapjaira próbálok értelmes vázlatokat rajzolni, igaz nem megy olyan könnyen, mert a gondolataim elkalandoznak. Észre sem veszem és a rajlap bal alsó sarkába már megint azt a kis figurát rajzolom, a cilinderest, amelyik őt szimbolizálja a bocsánatkérős rajzokon. Jön a satírozás, és egy irgalmatlan fekete bumszli éktelenkedik a kezem nyomán. Megrázom a fejem és nyelvemet kidugva marhára koncentrálni kezdek, hogy ezúttal ne valami bénaságot firkáljak a papírra, hanem igazán szép rajzok szülessenek. Az épület vonalát ezúttal sikerül íves vonalakkal felsatíroznom, ahogyan az ablakokat is lassú, óvatos ceruza mozgásokkal srégan kezdem rajzolgatni, hogy elérjem a térhatást. Mondjuk ez úgyis vázlat, hogy ez alapján otthon meg tudjam majd festeni azt amit igazán szeretnék. Ajándék lenne Dorian számára, hogy itt találkoztunk, és itt ismertem meg. Kerry szerint rémesen szentimentalista és romlott romantikus vagyok, amit nem is nagyon értek a kettő hogy fér meg egymás mellett, de ráhagyom. Megszoktam már, hogy a srác iránt táplált szerintük rettentően felesleges és igazán kiábrándító érzéseim miatt kicsit hibbantnak is gondolnak a családomban. Apa azt mondta, ha nem kezdek magammal valamit és próbálom meg elfelejteni azt a fiút aki sosem veszi nekem fel a telefont, akkor szedjem magam és költözzem a nagyihoz Seattle-be. Na ehhez aztán végképp semmi kedvem nincs, főleg mert akkor nem csupán egy laza autókázás választana el tőle, hanem már egy egész város is, sok-sok mérfölddel egyetemben. Szóval erről a részéről hallani sem akarok. A táskámból előhalászok egy hosszú medvecukrot és rajzolás közben azt kezdem nyammogni, levezeti a feszültséget is azt hiszem. Egyre többen kezdenek sétálni a parkban, én meg némelyiküket el nem múló irigységgel bámulom tátott szájjal, néha hagyva lefittyenni benne az éppen bekapott medvecukor darabot. Lassú rágásokkal nézem őket, és már nem is figyelek arra, hogy mit csinálok, csak bután maszatolok tovább a ceruzával. Két kutya fut oda hozzám, és dörgölőznek neki a lábamnak. Rémesen aranyosak és szeretném őket megsimogatni, ám nem vettem észre, hogy a nagy bambulás közepette félig lecsúszott a mabba a combomról és a papírok a leesés közeli állapotban csusszannak ki belőle, majd a hirtelen mozdulattól meg is lököm és egy tompa puffanással érkezik meg a földre, kihullanak a papírlapok. A két kutya azon nyomban tapicskolni kezd rajtuk, és a fellebbenő szél sem kedvez nekem mert néhány darabot már sodor is odább. Ó jajj nekem, a manós rajzaim, amelyeken irtó mókásan ábrázoltam gyakorlatilag stilizált képregényként a mi kettőnk kapcsolatát, most ott tekereg a Whitmore parkjában mindenki szeme láttára, miközben én, négykézláb, félig guggoló, és mindenféle kommandós mozgással próbálom megszerezni őket. – Kérem ne hagyja…íííííjjjjj már mindegy!- a sírás kerülget ahogyan a kutyák az összes papírlapon végigmásznak rajta hagyva a lenyomatukat. Egy heti munkám veszett el, és egyre kétségbeesettebben próbálom összeszedni őket, karöltve a kutyák gazdájával egy negyvenes évei elején járó hölggyel. Ezt egyszerűen nem hiszem el. Néhányan szintén beszállnak a papírok összeszedésébe én meg hálálkodva motyogok valamit, de legszívesebben sírni tudnék, hogy ilyen lenyomatok éktelenkednek a rajzaimon, ami tulajdonképpen csak nekem fontos. Miért is kellene most ezen problémáznom? Hát azért mert még nem volt alkalmam beszélni vele, pedig nagyon szeretnék.
Úgy érzem, hogy legszívesebben kiszaladnék a világból. Nem tudom, hogyan hangoljam össze az életemet azzal, ami történt, nem tudom, hogyan léphetnék csak úgy túl az egészen és térhetnék vissza a régi életemhez. Chris elárult, akárhogy is nézzük és feltűnt ez a Graham is, akit ismerek a múltból és ez a kulcs dolog... komolyan még most is úgy érzem, hogy utólag is sokkolnak a szavai és fogalmam sincs, hogyan teszem túl majd magamat azon amiket mondott. Egyelőre még azt sem tudom, mennyire leszek képes figyelni majd az óráimon, pedig a tanítás újra kezdetét veszi és nekem meg kell próbálnom koncentrálni mindenre, de egyelőre még tényleg nem tudom, hogyan leszek képes rá. Fontos nekem az iskola, vagy csak fontos volt? Fontos nekem a munkám is, de mostanában azt sem tudom teljes erőbedobással végezni és persze nem is akarok egész életemben pincérnő lenni. Chris is fontos volt és most úgy érzem, hogy valahogy minden kihullik az életemből, ami számított. Halkan sóhajtok egyet, ahogy lapozok a könyvben. Az egyik padon üldögélek a park egy kevésbé forgalmas részén, az egyik már lassan hervadozó virágágyás mellett. Nincs már annyira vészesen meleg, a nem kell túl lazán öltözni, de azért kellemesen süt a nap, egyértelműen közeleg az ősz, az esős idő és nem hiszem, hogy ez jót fog tenni az egyébként sem rózsás kedvemnek. Nem szeretem a telet, túl hideg, túl fagyos és túl sötét, mintha csak még a közelgő évszak is arra mutatna rá, hogy ne reménykedjek nem fog itt hirtelen semmi sem jóra fordulni. Pedig valahogy muszáj lenne rendet tennem magamban. Hiányzik Chris, akármit is művelt, a beszélgetéseink, ahogy megpróbált helyretenni, vagy épp én őt. Meg kellene próbálnom alahogy... elfogadni őt azzal együtt, amit tett, elhinni, hogy megbánta, de nem tudom, hogy képes leszek-e erre, túlságosan nagyot csalódtam benne, de közben mégis csak sokat köszönhetek neki. Meg kellene próbálnom ebből építkezni, meg kellene próbálnom újra kezdeni, barátkozni, ha nehezen is, de bizalmat építeni... talán képes leszek rá. Tudom ehhez most nem itt kéne ülnöm egyedül könyvet olvasva, de azért nem rohanhatok el semmit, és azért még az ősz toppant be teljesen, csak szép lassan közeledik, nekem is elég ha fokozatosan haladok és nem rohanok előre igaz? Képes leszek rá, ha igazán akarom, talán ez a könyv is erőt ad majd hozzá, hogy megint felálljak és folytassam. Be kell fejeznem a sulit, találni egy jó munkát, és igenis épp ideje annak, hogy önálló életet kezdjek, nem kell az, hogy más egyengesse az utamat és... azt hiszem, ha felkészültem rá, akkor megpróbálom kideríteni, hogy ki voltam. Ha Chris nem segít, akkor egyedül, akkor majd én rájövök, hogy kik voltak a szüleim, hogy milyen volt a múltam és a családom. Nem tudom még, hogyan, de... valahogy megoldom, mert ha igazán akarsz valamit, akkor sikerülnie kell.
Ismét rajtafelejtettem a tekintetem. Olyan volt, mint egy megtestesült, Aphrodité szépségéről faragott szobor. Biztos voltam abban, hogy ha lehetősége nyílna rá bárkinek, akár fizetne is azért, hogy csupán két percig csodálhassa ezt a vékony alkatot. Ezt a páratlan szépségű arcot. Azokat a néha elmerengő szemeket. Megannyiszor vesztem már el bennük, választ kutatván a kérdéseimre, ám soha nem kaptam meg teljességgel tisztán, amit tudni akartam. Olyan voltam az életében, mint egy árnyék. Néha rám sütött a napfény, engedtem, hogy lásson. De az utolsó találkozásunk óta már eltelt pár év. S ő megváltozott. A varázslatom megszűnt, megtört. S számomra nincs több lehetőség. Csak egyetlen egy maradt. Azt pedig nem szabad egyszerűen meglépnem; tökéletes belépőt kell kitalálnom, melyből nem ocsudik fel. Ahányszor a napra néztem, megannyi gondolat suhant át rajtam, mindegyik inspirált, ám végül mégis elvetettem őket. Azt sem tudtam, miért annyira nehéz megtennem az első lépést. Minmtha nem lenne nyilvánvaló! Ha ezt meglépem, többé nem lesz visszaút, nincs több kiskapu, nincs több lehetőség arra, hogy máshogyan nyerjek teret az életében. Voltam már egyszerű útonálló. Katona. Irodalomkedvelő. Házaló. De még egyszer sem vállaltam fel azt, ami valójában bennem van, s talán nem is véletlenül. A fa törzsének döntöttem homlokomat, úgy figyeltem, néha lehunytam szemeimet, s próbáltam elterelni a gondolataimat. Ez nem a legjobb alkalom. Tudtam, hogy mi történik. Christopher nem véletlenül vette fel velem a kapcsolatot. Azt hitte, hogy olyan messze vagyok? Tudhatná, hogy sosem veszítem el a lehetőségét annak, hogy Constance közelében legyek. Bár a legjobb, ha nem tudja... a napfény pontosan úgy sütötte meg arcát, ahogyan azt a nagykönyvben is megírták már. Órákig tudnám csodálni ezt a megtestesült, páratlan élményt, de túl közel merészkedtem már. Meg kellett tennem az első lépést. Előhúztam egy könyvet, karomba fektettem, s úgy indultam felé. Úgy ítéltem, hogy Jane Austen Értelem és érzelem című műve talán felkeltheti a figyelmét, hisz tudtam, miért is tengeti itt napjait. És egy irodalmat kedvelő nő szívéhez Jane Austen-on keresztül vezet az út. Talán férfihoz nem méltó olvasmány, férfinak általában azt mondják, egyáltalán nem való olvasás, hiszen a mi kezünkben oly' furcsán áll egy vaskos könyv. De csupán nevetek az efféle sztereotípiákon. Odaértem elé, és mintha csupán véletlen egybeesésből válazstottam volna őt, felé fordultam, és a hajtömeget bűvöltem, míg fel nem emelte a fejét. - Mit gondol, még ma is időtálló az, hogy az érzelmek felülmúlják az értelmet? -rögtönöztem a kérdést. Pofátlannak is titulálhatnám magam, amiért így rárontottam, ám ezúttal nem jutott jobb eszembe.
Kiutat keresni néha a legnehezebb, amikor úgy érezed magadat, mintha egy labirintusba zártak volna, csak épp ez a labirintus nem létezik csupán a fejedben. A gondolataim olyannyira zavarosak, nem tudom, hogy mit tegyek és pont e miatt érzem úgy, mintha be lennék zárva. Próbálom megtalálni a kijáratot, rájönni a megoldásra, hogyan lehetnék újra önmagam, hogyan lelhetném meg az utamat, valamiféle békét, de sejtelmem sincs, hogy képes vagyok-e rá egyáltalán így jelenleg. Túl sok bennem a kérdés, a múltammal kapcsolatban, és úgy érzem, hogy amíg ezeket nem válaszolja meg valaki, nem is tudom elfogadni a jelenemet, vagy kezelni a jövőmet. Muszáj megkapnom a válaszokat, muszáj hogy Chris tényleg segítsen és remélhetőleg ő is tisztában van vele, hogy amíg nem teszi, addig biztos, hogy nincs esély rá hogy újra képes legyek megbízni benne, vagy egyáltalán csak vele lenni. A legrosszabb az egészben, hogy soha sem voltam egy haragtartó, vagy gyűlölködő alkat és pont e miatt érzem úgy, hogy muszáj túllendülnöm ezen, mert bármilyen rémséget is tett, attól még szükségem van rá, szükségem van Chrisre, mert túl sokat tett értem és most úgy érzem végképp nincs mellettem senki sem, akire támaszkodhatnék. Tudom erősebbnek kellene lennem, önállóbbnak, de ez koránt sem olyan egyszerű, hogy csak elhatározod és majd úgy lesz. Egyszerűen vannak olyanok, akiknek a magány nem tesz jót, ilyen létezik nem? Én egyszerűen csak nem szeretek egyedül lenni, nem önzésből, nekem is az is jó, ha másnak segítek ezzel, csak ne egyedül. Ezért is temetkezem a könyvembe, valahogy könnyebb most hogy kizárok mindent és megpróbálom legalább kis időre elhessegetni a gondolataimat, amik valahogy nem jó irányba mennek el végül akármennyit is jár az eszem a történteken. A közeledő alakot sem veszem észre. Talán félfüllel hallom léptei neszét, de mások is járnak a parkban, ezért nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget csak akkor, amikor jól hallhatóan megáll és nem csak egy pillanatra. Röpke árnyékot is vet a padra mellettem, cseppnyit még a könyvemre sütő enyhe napsütésből is kitakar, ez már arra készet, hogy felemeljem a tekintetemet. Ismeretlen arc... bár igazság szerint azóta, hogy Grahammel találkoztam ez már nem sokat jelenet. Attól, hogy valakit én nem ismerem, a másik még ismerhet engem, nem csoda, hogy meglepett a pillantásom, azt kutatva, hogy vajon tudja-e ki vagyok, vagy csak meg szeretné kérdezni, hogy mennyi az idő, netán eltévedt és útbaigazítást vár... de egyikről sincs szó. A szavai pedig olyannyira hirtelen érnek, hogy hirtelen nem is tudom, hogy mit mondhatnék. Egy kósza pillantást vetek a karján pihenő könyvre, majd pilláim lefelé szánkáznak a sajátomra. Automatikusan húzódik mosolyra a szám, ahogyan tudatosul bennem, hogy a kettő ugyanaz. Meglepő véletlen lenne? - Elnézést... - bököm ki végül még mindig a meglepettségtől kissé lassacskán ejtve a betűket, hiszen sikerült másodpercekre elkalandozni, miközben ő a válaszra vár. Talán egy szimpla sétáló a parkban, aki észrevette, hogy egy azon könyvet olvassuk, miért ne lehetne? Mosolyt varázsolok az arcomra, és immár tartom a tekintetét. - Úgy gondolom, hogy ma ez talán még igazabb is, mint régen. Érzelmektől túlfűtött lett a világ, nem gondolja? A sok önismereti a könyv, a sok reklám, hogy légy, aki akarsz lenni, ne tarts magadban a véleményedet, légy önmagad, de... ha a véleményemre kíváncsi, az érzelmek mindig sokkal fontosabbak, mint az értelem és egy ember az igazi erős érzelmeknek nem is képes ellent mondani, bármit is mond az ész, a szív suttogása könnyedén felülírja azt. - talán elragadtatom magam, talán túlságosan is kifejtek egy egyszerű kérdést, amire talán nem várt hosszú választ, ezért van, hogy kissé zavartan pillantok végül újfent le a saját könyvemre finoman becsukva azt, hogy aztán a következő mozdulattal egy kósza tincset tűrjek a fülem mögé göndörödő hajszálaim közül melyekből pár szálat a lenge szél kiszakított a felcsatolt társaik közül. - Ön is így véli? - illik visszakérdezni, mi több érdekel is, hogy mi lehet a véleménye. Valami miatt feltette ezt a kérdést és valami miatt pont ezt a könyvet olvassa és nem, nem gondolnám, hogy férfihez nem illhet efféle regény. Határozottan tetszetős, ha valaki férfi létére is képes kimutatni az érzelmeit és nem zárja azt el magába csak mert azt várja el tőle a társadalom.
A tapasztalatom nők terén kimerült abban, hogy tudtam, megannyi választ kaphatok kérdésemre. Egyesek bizonyára megjegyezték volna, hogy milyen modortalan vagyok, amiért ilyen kérdést szabadítottam rájuk így, ismeretlenül. Megint mások csupán elmosolyodtak volna, egy rövid válasz után pedig sietősen a főiskolai campus épülete felé indultak volna el, csak hogy elkerüljék az ismeretlent. Ebben az esetben... engem. Ezért is lepődtem meg, mikor az általam amúgy régóta ismert nő ilyen kimerítő választ adott rögtönzött kérdésemre, anélkül, hogy megjegyzést tett volna arra, micsoda pofátlanség részemről ez a viselkedés. Habár megszokhattuk már ebben a mai modern világban, hogy nincs időnk felesleges körökre, és ha akartunk valamit, rögtön cselekedtünk, nem értünk rá terveket szőni. Ez nem állja meg a helyét esetemben, hiszen én még mindig ráértem. S pár évvel ezelőttig azt gondoltam, hogy ő is sokáig rá fog mér érni, hogy megtaláljam a tökéletes utat, amely elvezet hozzá. A tökéletes megoldást, amely megsúgja szívének minden kívánságát, de efféle hatodik érzéket még én sem tudtam kitanulni. Nem tudhatjuk, hogy mire vágyik a nő, csupán körbeirhattuk azt, hogy nagyjából mi is szerepel azon a bizonyos listán, amelyeken elvárások sokaságával találkozhattunk. A nők majdnem semmit nem változtak az elmúlt évszázadokban. Más ruhát hordtak akkoriban és most, a sminkjük hol kirívó, hol teljesen szolíd, a viselkedésük pedig sokkal szabadabb, akárcsak a gondolkodásuk. Ám én mindig is úgy véltem, megvolt az előnye a nők szigorúbb nevelésének, s erkölcsi fejlődésének felügyelésére. Elmosolyodtam, mikor az utolsó szó mögé is pont került, és egy pár másodpercre elfordítottam fejemet, hogy úgy tűnjön, mintha gondolkodva bűvölném a macskaköves járdát. Amúgy már kellőképpen megtettem ezt a gesztust, amíg arra gyűjtöttem bátorságot, hogy idejöjjek. Rájöttem valamitn arra is, hogy tervezhettem volna ezt a beszélgetést bárhogyan, élesben minden egészen másképpen alakulhat még. - Osztom a véleményét. - bólintottam aztán visszafogottan, de arcomon láthatta, hogy igencsak kielégítő választ kaptam tőle, majd a kezeimben tartott könyvre siklott pillantásom. - A kedvenceim az időtálló regények. Az, hogyan is gondolkodtak egykoron az emberek, az írók. Néha hátborzongató. - fűztem tovább a gondolataimat, habár titkoltam előle, hogy ahogy ő is, de én is éltem már akkoriban. A különbség kettőnk között, hogy amíg ő nem emlékezett minderre, én minden másodpercét fel tudtam idézni. - A nevem Augustus. Örülök az ismeretségünknek, öhm... - A nevét nem fedhettem fel, hiszen csupán mostani ismeretségnek tűnhetett számára mindez. Nem állt szándékomban rögtön lebukással indulni, tekintve, hogy már nincs új esélyem. - Egy irodalomszakoshoz van szerencsém?
Nem épp megszokott dolog, legalábbis számomra, hogy valaki csak úgy elém áll egy ilyen komoly kérdéssel. Ezért van, hogy egy kicsit el kell gondolkodnom a válaszon is. Lehetséges, hogy vannak olyanok, akik még ezt sem tennék meg, elküldenék, hiszen még csak be sem mutatkozott, azonnal kérdéssel nyitott, de nekem tetszik ez a fajta kezdeményezést, főképp, hogy ilyen témáról van szó, ami számomra is felettébb izgalmas, no meg annyi gondolat kavarog mostanság a fejemben, hogy ha akarnám se tudnám kiűzni őket, és azoknak is sok esetben hasonló a témája. Néha én magam is úgy érzem túlságosan az érzelmeim rabja vagyok és e miatt nem tudok hideg fejjel, logikusan dönteni, pedig igenis néha ezt kellene tennem. Ha jobban átgondolnám a dolgaimat, az életemet, akkor nem esnék bele folyton ugyanazokba a kezelhetetlen csapdákba. Így viszont, bármit is teszek mindig újra és újra ugyanaz történik, elkövetem ugyanazokat a hibákat és ki tudja, hogy ez előtt már hány alkalommal történt meg ugyanez, amire még csak nem is emlékszem. Itt volt ez a fickó is, ez a Graham, szívességet kért, nem is kicsit, miközben azt mondta gyűlölöm, mégis segítettem neki valamikor a múltban. Miért? Miért nem vagyok képes kizárni az érzéseket, miért nem tudok néha csak a logika mellett dönteni, és hagyni a szív tanácsait, amik olyan sokszor okoztak már nekem szomorúságot. - Igen, igaza van, én is imádom őket és a legszebb, hogy oly gyakran a régi eszmék a mai korra is igazak, csak néha kicsit alakítanunk kell őket. - követem a tekintetét, ahogy a saját könyvére siklik az övé. Talán tényleg meglepő lehet egy férfinél ilyen könyvet látni, de mindenképpen kellemes meglepetésnek mondanám, semmiképp sem negatívnak. A szakomon is vannak fiúk, de tény, hogy jóval kisebb százalékban, mint lányok, ami azért szomorú. Nem hinném, hogy nekik nincsenek mélyebb gondolataik, inkább csak gyakorta a társadalom neveli beléjük, hogy legyenek keményebbek, erősebbek, és zárják el az érzéseket, és ez felettébb rossz hozzáállás. Amikor viszont meghallom a nevét egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtek. Mennyi esély van rá, hogy Chris is pont ugyanezt a nevet említette akkor, amikor arról a boszorkányról beszélt, aki ezt tette velem? Végül nagyot nyelek, és megpróbálom kiverni a fejemből a gondolatot. Egy ismeretlen férfi az, aki itt áll előttem egy könyvvel, ha a boszorkány lenne, aki ártott nekem nem állna le velem csevegni nem igaz? Nem lehetek innentől mindenkivel gyanakvó, aki ezt a nevet viseli, vagy csak bárkivel aki megszólít. Nem akarok paranoiássá válni! Végül csak sikerül mosolyt varázsolnom az arcomra. - Constance, bár a Conniet jobban szeretem. Örülök Augustus. - nem az igazi a mosoly, de mégis csak az. Zavart kicsit, fürkésző, ahogyan próbálok valamit meglátni a szemében, amit nem is kellene talán. Butaság, nem leszek mindenkivel gyanakvó, csak azért mert ilyen zavaros élet jutott nekem, főleg olyannal nem, aki ilyen könyveket olvas és vélhetően csak beszélgetni jött ide, eszmét cserélni. - Igen, ide járok a főiskolára, bár tudom, hogy nem a leggyakorlatiasabb szak, de ha egyszer ezt szeretem. - megvonom a vállamat, aztán kicsit arrébb húzódom a padon, hiszen eddig sikerült pont középen ülni. - Nyugodtan leülhet, ha gondolja. És ön? Talán szintén a főiskolára jár? Vagy itt tanár? Talán csak a környéken él? Vagy... idejár a gyereke? - oké ez az utolsó azért már nagyon bizonytalan tipp. A fickó azért idősebbnek tűnik, mint az átlag diákok, ami persze nem zárja ki, hogy mégis itt tanuljon, vannak öregdiákok is az iskolában, akik később kezdték, vagy épp plusz szakot is felvettek a már befejezett után. Aztán persze ki tudja, lehet hogy nagyon jól tartja magát és tényleg ide jár mondjuk első évre a gyereke. Ha valaki nagyon fiatalon hoz össze egy babát, netán véletlenül, akkor talán még egy bő harmincasnak is eladható a fickó.
Gyakorta elgondolkodtam azon, hogyan lehetséges, hogy ez a lány még nem lépett kapcsolatra senkivel. Megnehezítette az életét egy varázslat, ez tény, s megmásíthatatlan ráadásul. Megbélyegeztük a sorsát, önös érdekek miatt, hisz Christopher a mai napig nem tudta volna elhitetni velem, hogy önzetlen cél vezérelte, mikor arra kért, hogy varázslatot hajtsak végre ezen a nőn, csak hogy újabb és újabb életeket éljen le pár évtized alatt. Megnéztem volna, hány száz életet őriz az emlékezetében Constance, bár attól tartottam, hogy erre azért sem kapnék választ, mert nem emlékszik rájuk. Én intézkedtem róla, hogy ne jusson eszébe egyetlen ilyen élet sem, feledje el a jót és a rosszat. Ám itt vagyunk most, és nincsen jó vagy rossz oldal, itt már minden majdnem egyre megy. Az életünket meghatározó tényezők majdnem szerepet cseréltek, és kételkedtem abban, hogy egy tiszta lélek, mint ő, képes lenne ebben a mocsadék világban életben maradni, ha nem súlytotta volna kegyetlen varázslat. Nem álltam készen arra, hogy az igazságot elé tárjam, s úgy tűnt, nem emlékszik rám egyetlen találkozásunk nyomán sem, így még stabilabb talajt éreztem tulajdon lábaim alatt. Elmosolyodtam. - Öröm látni, ahogyan egy nő képes még szenvedéllyel beszélni egy irodalmi műről. - jött ki belőlem őszinte véleményem, habár azt már nem tettem hozzá, hogy nem is nagyon olvadtam bele az eddigi világba; azt tudtam, hogy a mai fiatal lányok inkább élik életüket sötét placcokon, mintsem könyvtárban, ám még mindig akadtak olyanok, akiknek a szenvedélye pár papírlapon teljesült be. Egy sóhajt engedtem ki ajkaim közül, miközben azt figyeltem, meddig tartja a tekintetemet, és azon tűnődtem, mit is hozhatnék még fel, ami lekötné őt. Olyan talajra léptem, amely valójában nem erősségelm, nem voltam az irodalom megszállottja, nem volt időm arra, hogy nyomon kövessem az alkotóinkat. - Üdvözletem, Connie. - Rögtön a becézetét választottam, hiszen tudtam, mennyire szereti ezt, mintsem a komoly, karót nyelt verziót. Magam is tartózkodtam tőle, habár a saját nevem sem volt modernebb. Nem haboztam, leültem a bal oldalra, és letettem a könyvet a padra. Ez volt az egyetlen olyan regény, amelyre fáradtságot vettem, és elolvastam, bár nem az a tipikus férfiaknak írt alkotás. Szerettem volna azt hinni, hogy akad egy írónő, aki gondol ránk is, de nekem be kellett érnem Mary Shelley vaskos Frankenstein kötetével. Talán ez még megér majd egy érdekes értekezést kettőnk között. - Történelmet kutatok, jelenleg Mystic Falls a telephelyem, ám az ottani könyvtár eléggé szegényes. - sóhajtottam fel. Mindez rögtönzés eredménye volt, annyi kivétellel, hogy tényleg történelmet kutattam. - És kaptam egy fülest, hogy az itteni könytár megér egy misét. - billent oldalra a fejem egy cseles kis vigyorral, majd ismét felgvettem vele a szemkontaktust. - De a történelem és az irodalom szorosan összekapcsolódik. -sóhajtottam. - S míg egy férfi jobb szereti a tényeket látni, amelyet a történelem fed fel, addig egy nő szívére csakis egy irodalmi vers hathat, ami lényegében a történelem szenvedélyes, érzelmes oldala. - Tényleg így gondoltam. Az irodalom merő érzelem. Hol mohó, hol szeszélyes, hol csupán undorító és mocskos, de mindig kivált valamit.- Sajnálom. Nem akarom untatni. - ráztam meg rögtön a fejem visszakozón. Egyáltalán nem tudtam, jó nyomon járok-e.
Kapcsolatok... most valahogy még kilátástalanabbnak tűnik bármi ilyesmi. Nyíltnak tűnhetek, kedvesnek, ez így is van, de valahogy mindig is volt bennem valami a gát, ami megakadályozta, hogy mélyebb, hosszabban tartó kapcsolatokat alakítsak ki másokkal. Én igazán igyekeztem, de valahogy még sem ment, nem tudok megbízni és ezek után még annyira sem leszek rá képes, hiszen még Christopher is elárult bennem, akiben maradéktalanul bíztam már az utolsó hónapokban, amióta ismerem. Ő mégis képes volt ezt eljátszani azzal, hogy nem avatott a bizalmába és nem mondta el nekem az igazat. Hogy hiányzik-e az, hogy kapcsolatom legyen, akár csak mélyebb baráti is? Naná! Kinek ne hiányozna? De ettől még a gát nem tűnik el és nem megy jobban a bizalom osztogatása. Tudom, hogy ezen nekem kellene változtatni, elhatározás kérdése lenne, vagy más? Jó kérdés, talán egyszer majd sikerül elérnem, hogy képes legyek rá újra, hogy valaki előtt tényleg megnyíljak. Rémes, hogy talán már volt is erre példa, talán volt alkalom, amikor megtettem, de még csak nem is emlékszem rá, és azt sem tudhatom, hogy volt-e olyan, amikor Chris vetett véget egy esetleges kapcsolatnak, vagy csak a lehetőségének pusztán... tudom is én, féltékenységből? - Mert úgy véli, hogy a nőknél ez nem gyakori manapság? Tudja ezt akár zokon is vehetném a nemem nevében, de... igazság szerint igaza van. - nyugtatom meg egy mosollyal, mielőtt még azt hinné, hogy teljesen elvágta magát nálam. Mármint... no nem azt mondom, hogy azért szólított meg, mert bármit is akarna tőlem, könnyen lehet, hogy tényleg csupán egy kedves irodalomrajongó, aki valahogy úgy vélte, hogy velem akár magasabb röptű beszélgetést is folytathat, mint mondjuk más átlag nőkkel. Egyébként tényleg igaza van, sok olyan lányt ismerek én is a suliban, akik sokkal jobban szeretnek katalógusokat olvasgatni, mint regényeket, és a legszomorúbb, hogy ez nem is csak a nőkre igaz, hanem sokkal inkább a mai emberek nagy részére. De ez főképp a világ hibája. Mindenhová rohanunk, minden sürgős lett, semmire sincs idő, épp ezért arra sem, hogy leüljünk elolvasni egy regényt, ami mint tudjuk nem épp két perces tevékenység. Megrázom a kezét, amikor sor kerül a bemutatkozásra, aztán megvárom amíg leül és csendben várom a válaszát. Meglep, hogy ő maga nem feltétlenül nagy irodalomrajongó, bár ha egyszer könyv van nála, akkor bizonyára a szabad idejében egyébként szívesen olvas. Az ember nem cipel magával könyvet akkor, ha az egyébként nem is ismeri nem igaz? - Mystic Falls kisváros, és elég speciális a készlete. Milyen korszakot kutat? - szeretem a történelmet, bár azt hiszem az ehhez való vonzódásom inkább tudat alatti, nem feltétlenül szándékos. Én nem sokat tudok a saját történelmemről, a saját életemről, viszont sokaké könyvekbe van foglalva, a nagy történelmi alakokéi. Na nekik jóval könnyebb dolguk lenne, mint nekem, nem kellene küzdeniük az emlékeik visszaszerzéséért, hiszen valaki megírta őket, mint afféle tanulmányt. Na ezeket szeretem olvasni, történelmi regényeket, életrajzokat, amikbe rengeteg izgalmas információt csempésznek bele, hiába hiszik azt sokan, hogy az ilyen típusú könyvek bizonyára rémesen unalmasak és vontatottak. - Oh dehogy untat! Na élmény olyannal beszélgetni, aki maga is elmélkedő típus. - rázom meg azonnal mosolyogva a fejem. - Mondja csak bátran, ami eszébe jut. Tudja a történelmi alakok között is rengeteg a romantikus hős és sokukról íródott remek regény, vagy épp korszakokról, amik még mesések és izgalmasak voltak. Ott van Dumas Három testőrje, bizonyára olvasta már, csodás könyv! - és még megannyi történet van, amit a történelem ihletett. Persze ezekben bőven akadnak időnként ferdítések, amikor az írói fantázia felülírja a tényeket, de ezzel közelebb hozhatnak egy letűnt korszakot azokhoz is, akik annyira nem szeretik a száraz tényeket és ez indokolttá teszi az efféle módosításokat. A cél szentesíti az eszközt, ahogyan a mondás is tartja.
- Úgy gondolom, a nőknek manapság sokkal inkább van kedvükre egy egészen más tulajdonság, mintsem hogy szenvedélyesen küzdjenek azért, amiért ezek a nők - böktem a könyvem borítójára - oly' lelkesen próbáltak rálelni, kortól függetlenül. - Megadatott az a jog, hogy szabadon nyilvánítsak véleményt a társadalomról. Azokról a nőkről, akik karrieristák, akik mindezek mellett fiatalon arról ábrándoztak, hogy mindig is ők lesznek azok, akik nadrágot viselnek majd a jövőben, miközben a férfiakat hímsovinisztának és szexistának titulálják. Nem vettem volna el nőktől jogot, kivéve azoktól, akiket alkalmatlannak találtam arra, hogy társadalomban éljen. Már az itt eltöltött pár perc alatt is leszűrtem azt, hogy sok fiatal miről álmodozik. Történetesen egy olyan férjről, akinek meglesz mindene; pénze, háza, autója. Megannyi olyan dolgot várnak el, amelyért cserébe szerelmet ígérnének, de tényleg ilyen egyszerű volna? A szerelmet egy lakásra cserélni, és örök életre összekötni a szívünket valakivel? Valójában a kocsijával, pénzével kötik össze magukat. Annyi szerencsével rendelkeztem, hogy tudjam, Constance sosem volt ehhez hasonló. Megkönnyítette a dolgokat, és hogy sosem felejtettem el figyelni rá, valószínűleg annak volt köszönhető, hogy tudtam, rá érdemes is időt fecsérelnem. Mellett nem repült az idő, csak telt és telt, és még mindig több és több másodpercet, elrabolt momentumoat akartam vele tölteni. Addig, míg véget nem ért a varázs, és valójában köddé vált a bátorságom. Elmosolyodtam, mintha meglepődtem volna azon, hogy tudja, melyik településről is beszélek. Tudtam,, hogy hol élt az utóbbi pár hónapban, egyáltalán nem lepett meg, hiszen minden alkalommal alapos kutatómunka árán akadtam a nyomára. Nem volt könnyű felszívódnia, habár mióta a maffiától távozott, jobban eltűntette a nyomait. De nem előlem menekült, és úgy gondoltam mióta az eszemet tudom, hogy elég jól ismerem ahhoz, hogy követni tudjam, ha igényem van rá. S mióta ismertem, volt rá igényem.- Elég távolira nyúlik vissza az, ami érdekel. - vontam a vállamon lazán, alig láthatóan, majd tovább szélesedett a mosolyom. - A vikingek koráról gyűjtök anyagot, történetek szerint Mystic Falls volt az egykori telephelyük helyszíne, nagyjából. Számos érdekes történetet hallottam már erről, de bizonyára mindenki, aki egyszer is bemerészkedik a városba. - Ez tűnt a legegyszerűbb magyarázatnak. Nem volt már mit kutatnom ezt illetően, mert pontosan tudtam, hogy mi történt több mint ezer évvel ezelőtt azon a területen. Nem voltam már fiatal, ezerszer hallottam az eredeti vámpírok történetét. Ismét mosolyt váltott ki belőlem, és érzékeltem némi nevetést is részemről, amelyhez nem társult hang. Nem szokásom kontroll nélküli cselekedeteket produkálni, de az ő társaságában ez gyakorta előfordult, még ha nem is emlékezett rá. - A szerelmes hősök mindig tragikus véget értek. -Nem műveltem magam sok olyan regénnyel, amelyben szerelmes hőssel találkoztam volna, de voltak kedvenc olvasmányaim. - Elgondolkodtató, hogy vajon megérdemelték-e, vagy csupán az író érzett hajthatatlan vágyat az iránt, hogy életet oltson ki egyetlen toll segítségével. -Ismét vállat vontam. - Ön írt már valamit, vagy csupán hallgatni szereti a történeteket?
És milyen igaza van! Nem gondoltam volna, hogy egy szimpla általam véletlennek vélt parkbéli találkozásból ilyen beszélgetés kerekedhet. Tetszik, ahogyan gondolkodik, mert ritkán látni ilyet. Olyat is, hogy valaki könyvet olvas, de az még ritkább, hogy egy férfi efféle romantikus regényekkel foglalkozik és még érti is őket. Különös egy alak. - És ön szerint miért lehet ez? Miért változott ilyen nagyot a világ? - oh oly sokat gondolkodtam már ezen, hogy miért lett minden ilyen más, hogy miért változtunk, hogy miért nem olyanok a nők, mint annak idején. Voltak elvek, voltak nagy vágyak, még akkor is, ha érdekházasságokba kényszerítették őket. Ott voltak a suffragette-ek, akik kiálltak a jogaikért, akik harcoltak azért, hogy többek legyenek és az egész mostanra már olybá alakult, amit én magam nehezen értek meg. Hol van már a büszke nő? Nem attól leszünk többek, hogy átvesszük a férfiak szerepét, ennek nem erről kellene szólni. Nem a csábítás a lényeg, legalábbis nem úgy, hogy olyan ruhákat vesznek fel, amitől inkább kisebbek lesznek az ellenkező nem szemében. Nem azt a célt érik el, amit akartak. Régebben ez egész máshogy volt, vagy épp a könyve női szereplői egészen mások voltak és lehet, hogy én kilógok a sorból, de inkább legyek inkább az, aki kilóg a sorból, mint hogy alkalmazkodjam ehhez a világhoz, amiből egyre inkább kivesznek az igazi értékek. Meglep, hogy épp Mystic Fallst kutatja, hiszen ott aztán én magam is tudom, hogy megannyi rejtély bújuk meg, habár én nem ismerek túlságosan sokat közülük. Tudom, hogy Chris igen, ő régóta él már és sok mindenre emlékszik, amikről nekem sejtelmem sincs, de igazából nem is akarom, hogy legyen. Nem azt mondom, hogy letagadom mi vagyok, ki vagyok, egyszerűen csak így is van elég zavar az életemben, nem akarnék szándékosan még többet vonni bele azzal, hogy ismerek olyan régi történeteket, amik akár félelmet is kelthetnek bennem. - Oh, ez tényleg régi kor és milyen érdekes történeteket hallott? Én olyan sokat még nem, de a végén még kíváncsivá tesz. - végül is miért ne? Egy történésszel beszélgetni más, mint Christopherrel. Ő tudja a dolgokat, míg ez a férfi inkább csak tippelget, és amíg legendákról hallasz, addig nem kell komolyan belegondolnod, hogy mennyi lehet ezeknek a valóságértéke. Nekem így valahogy könnyebb, nem akarom tudni kik voltak az őseim, hogy miért ellenség vámpír és vérfarkas, hiszen számomra a legfontosabb ember évekig egy vámpír volt, akit a fajtám szerint gyűlölnöm kéne. Gregory sem értette sosem, hogy miért vagyok mellette, mostanra már én sem értem, de akármit is tett ellenem mégis csak megmentett, mégis csak segített, ezt is látnom kell, és napról-napra tisztábban látom, ahogyan a haragom csökken iránta. - Ez sajnos tényleg így van, de a tragikus vég előtt gyakorta mégis csak megkapták az áhított boldogságot. Vajon melyik a jobb? Rövid ideig igazán boldognak lenni, ha tudja is az ember, hogy ezzel mindent felad, vagy élni és hagyni elszállni a nagy pillanatokat csak a biztonság kedvéért. Ön melyiket választaná? - mondjuk tény, hogy ezek a történetek kevésbé lennének felkapottak, ha nem olyan lenne a végük, amilyen, ha nem torkollna a történet véres, szomorú tragédiába, ám úgy vélem, hogy mégis az ember megkapja azt a pozitív érzetet a végén, hogy érdemes küzdeni, ha csak egy cseppnyi jót is remélhetsz tőle, meg aztán előfordul, hogy a főhősnek halni kell azért, hogy végül egy talán kevésbé fontos, de annál értékesebb mellékszál teljesedhessen ki és érhessen boldog véget. Az író elvesz és egyben ad is, ilyen az igazán jó regény, amin aztán heteken át gondolkodsz, hogy milyen lehetett volna másképp. - Oh, hogy én? Nem... én nem vagyok jó ebben, nem forgatom olyan jól a szavakat, hogy író lehessek. - mosolyogva rázom meg a fejemet, talán egy cseppnyi zavarral is, hogy ilyesmit feltételez, pedig kedves tőle, csak hát nem vagyok én olyan nagy véleménnyel magamról, hogy ilyesmivel próbálkozzam. Aztán cseppnyi zavart torokköszörülés következik, majd egy tétova pillantás. Látszik rajtam, hogy mondani szeretnék valamit, csak keresem a szavakat. - Mit szólna, ha... Öhm... volna kedve meginni velem valamit? Egy kávét mondjuk, vagy... akármit. Ne gondolja, hogy le szoktam támadni mindenkit, akivel beszélgetésbe elegyedem egy parkban, de ritka az olyan férfi, aki ilyen mély gondolatokat rejt magában. Persze ez nem jelent mást, csak egy kávé, hogy ne itt a parkban ücsörögjünk... persze, ha van kedve hozzá. - összeszorítom a végén a szememet, csak egészen óvatosan nézek fel rá, és csak kifújom az eddig bent tartott levegőt. Oké, azt hiszem látszik, hogy mennyire nem vagyok profi és nem csinálok ilyesmit gyakran. Egyébként is rendkívül nehezen nyitok mások felé, ez most sincs másképp, de ő valahogy annyira más, mint az átlag és egyszerűen csak jól esik beszélgetni vele, tetszenek a gondolatai.
- Bár tudnám erre a kérdésre a választ. - sóhajtottam fel vágyódva, tekintetemmel kissé elkalandozva a park egy távoli szegletébe. Nem volt területem azt kutatni, hogy a nők miért változtak ennyit, talán csak belefáradtak abba, hogy a férfiak hátán kapaszkodjanak, és egy alku tárgyát képezzék. Egy nő szerepe nagyjából ennyit jelentett a középkorban. De míg azt gondoltam volna, hogy a huszadik század után változásuk tartósan halad majd a pozitív irányba, csalódnom kellett. Nem tudtam, hol csúszott hiba a gépezetbe, egyáltalán csúszott-e, vagy megmutatkozni látszódott az, hogy vannak nők, akik nem igénylik az eltartást, míg akadnak olyanok, akiknek ez mindennél fontosabb. A hőn szeretett könyveink főszereplői is általában ilyen személyek voltak, már ha egy író megengedte magának azt a luxust, hogy nőt tegyen egy könyv főszereplőjévé. De ilyet nem gyakorta láttunk a felvilágosodás korában sem, ahogyan a mai napig tűnik inkább könnyebbnek férfiakról írni, mert mi olyan egyszerűek volnánk. Elmosolyodtam.- Kérem, bármikor mesélek önnek, csak kérnie kell. Esetleg tudok kínálni mellé egy kis teát vagy kávét. Amelyik szimpatikusabb. -küldtem felé bizalmas mosolyt. Szívesen meséltem bárkinek, főleg ha érdeklődőek voltak. Azok, akik számára njem volt érdekes a mondanivalóm, nem kötöttek le engem sem, és úgy voltam velük, hogy minek is rabolnánk egymás idejét, inkább szegjük meg a meg sem kötött ígéretet azelőtt, hogy létrejönne, és azt a pár értékes percet inkább töltsük valami hasznossal.- Felettébb érdekes történetek uralják a város hírnevét. Aki hall arról a rengeteg állattámadásról, talán még el is hiszi őket. - Nem állt szándékomban rögtön felfedni, hogy tudok a természetfeletti létezéséről, sőt, én magam is azok sorát gyarapítom. - Bár a vámpír téma Bram Stoker óta nagy fanatizmussal hódít. - sóhajtottam fel, tovább nem is ragozva a történetet. Inkább mesélnék neki akkor, mikor mindkettőnknek alkalmas, és ez okot adna egy újabb találkozásra is. Mindig képes volt újra és újra rabul ejteni a már megkopott, foltos szívemet. Nem volt félelem benne, kimondta a kérdéseit, és ezt még a mai napig sokan nem mondhatták el magukról. Bátorságra vallott, és ezt igazából már azóta tudtam róla, mióta az életembe lépett. Vagy én léptem az övébe, ez már csupán egy aprócska részlet. - Talán a pillanatnyi boldogságot választanám inkább, igen. -biccentettem pár másodperc csend után. Az ő válaszát a vélekedése alapján sejtettem, így hát nem csúszott ki a számon a kérdés, elvégre sosem volt szokásom visszakérdezni a "És szerinted?" nevezetű közhelyeket kihasználva. - Úgy gondolom, hogy ezzel ön is így van. Vagy netán tévedek? - Egy egészen újfajta köntösbe bújtattam a kérdésemet, hogy lássa az érdeklődésemet. Habár már jó párszot beszélgettem vele. Neki ez mégis olyan, mintha az első találkozásunk lenne. Tetszett az, ahogyan védekezve utasította el a gyanúmat, mely szerint néha tollat ragad. - Pedig azt hinné az ember, hogy aki ilyen szabadon gondolkodik, a tollat is bátran forgatja. És higgye el, én látom magában a lehetőséget. - Talán valószínűtlen megállapítás volt ez tíz percnyi ismeretség után, nem akartam elárulni magamat ilyen megjegyzésekkel, de már nem tudtam visszaszívni. Amikor szavai ismét záporozni kezdtek, a legutolsó elhangzása után halkan felnevettem, és egy másodpercre elfordítottam a tekintetem, csak utána néztem rá ismét. - Egészen biztosan nem rabolom az idejét? Mert ha nem, egészen szívesen hívnám meg egy kávéra. Ragaszkodom hozzá! -fűztem hozzá, majd felálltam a padról, és úgy döntöttem, rá bízom magam. Már csak azért is, mert sejtésem sem volt, hogy mik a lehetőségek a környéken.
Kellemes meglepetés, hogy a parkban egy ilyen kedves férfivel futok csak úgy össze, aki a tetejében még olvasni is szeret, sőt még láthatóan az ízlése is nagyon hasonlít az enyémhez, a gondolkodásmódjáról már nem is beszélve. Persze ettől még nem lesz minden hirtelen csodaszép, ettől még az életem többi nehézsége nem tűnik el hirtelen, de mégis könnyebbnek tűnik legalább nem gondolni rájuk kicsit. Elfelejteni a rossz dolgokat legalább egy kis időre, mintha nem is léteznének, vagy mintha nekem is csak átlagos életem lenne, amiben a legnagyobb gond az, hogy hogyan sikerül a másnapi vizsgám, vagy hogy megigyak-e egy kávét valakivel, akit most ismertem meg a parkban. Milyen szép is lenne, ha ilyen lenne a valóság is! - Ezt vegyem meghívásnak, vagy csupán olyan sokat beszélne, hogy a végén megszomjaznék? - a mosolyomból látszik, hogy cseppet sem zavarna. Sosem zavar, ha valaki sokat beszél, az pedig főleg nem ha látni lehet a lelkesedését azzal kapcsolatban, ami érdekli. Én is ilyen vagyok. Ha a téma olyan, amit szeretek, akkor akár ódákat is tudok zengeni róla. Chrisnek volt már része benne nem is egyszer, hogy órákat hallgatott, amikor olvastam egy jó könyvet és muszáj volt valakivel megosztanom az élményt. Ő pedig az esetek nagy részében türelmesen végig is hallgatott engem, annak ellenére hogy talán annyira nem is érdekelte miről is beszélek, mégis megtette. Ez is egy olyan apróság, amit figyelembe kellene vennem, amikor megpróbálom az iránta érzett dühömet elnyomni magamban. Próbálom felsorakoztatni a jó dolgokat, amiket tett értem, a jó emlékeket, akkor könnyebb megbocsátani. - Tehát a városi legendák, szó se róla sok érdekes van köztük. Kíváncsi lennék minek járt már utána. - tea, kávé teljesen mindegy, de jól esik vele beszélgetni és nem mellesleg a téma tényleg érdekes. Én még alig tudok valamit az egészről, csak amit Chris mesélt. Vajon mi van még a háttérben? A város hátterében, amiről soha nem ejtett nekem szót? Egyáltalán miért élünk egy olyan helyen, ahol ilyen sok a természetfeletti, miért nem mentünk... valami nyugodtabb környékre? A válasza örömmel tölt el, jó hallani hogy más is így van vele. Manapság olyan sokan hagyják elszállni a pillanatnyi örömöt a rohanásért, vagy a biztonságért cserébe. Az emberek túlságosan sokat gondolkodnak, pedig az élet elszáll, vége lesz és akkor már hiába akarnák megismételni azt, ami végül kimaradt az életükből. - Jól gondolja. Az életem... túlságosan... nem is tudom, sivár és zavaros. Ha fel kellene adnom mindent csak azért, hogy egy kis ideig is akár, de mindez elmúljon, ne kelljen háta néznem és előre sem, csak a csodálatos pillanatnak élni megtenném gondolkodás nélkül. - talán még kissé el is ragadtatom magamat, ahogyan erről beszélek, de tényleg így van. Feladnék mindent, nem hagynám elszállni a pillanatnyi boldogságot a hosszú életért, ha az nem lehet teljes. Vajon hány ilyen pillanat szállt már el az életemben, amiről még csak nem is tudok? Hány ilyen pillanatot vettek el tőlem mások? Összeszorul a szívem minden alkalommal, amikor erre gondolok. Találkoznom kell Christopherrel, muszáj elmondania nekem, muszáj többet tudnom az életemről, arról hogy ki voltam valaha rég és hogy ki vagyok most. - Köszönöm ez kedves öntől. Én csupán... úgy vélem a gondolataim néha még számomra is zavarosak, mások nem biztos, hogy kíváncsiak lennének rá. - esetlenül vonom meg a vállamat, érezhetően nem tudom jól kezelni a dicsérő szavakat. Nem kapok gyakran, talán e miatt van, vagy mert nem érzem magamban azt az erőt, amit ő oda gondol. Magam sem tudom, szeretem az irodalmat, szeretek írni, de hogy át tudnám-e adni jó formában másnak is a gondolataimat... ezt nem tudom. Valahogy mégis úgy érzem, ha nem is írásban, de szóban vele megoszthatom a gondolataimat és jól is esik és ezért szeretném még elnyújtani ezt a beszélgetést, még ha a próbálkozásom a meghívására felettébb esetlennek is tűnik, ahogyan azonnal visszakozom miután a szavak elhagyták ajkaimat. A nevetése nem tudom, hogy jót jelent-e, de a szavai azt mutatják nem csináltam végzetes butaságot. - Szabad vagyok mára, nincs órám már, a könyvem pedig bizonyára megérti majd, hogy egy kicsit félreteszem, így is sokat forgatom. - mosolyogva süllyesztem el az olvasmányt a táskámba, majd felállok, amikor ő is ezt teszi. Furcsán érzem magamat, zavart mosollyal pillantok oldalra, azokba a hihetetlenül kék szemekbe, miközben egy tincset a fülem mögé tűrök, mintha csak ezzel álcáznám a pillantást. Nem, erre nem számítottam, egy ilyen találkozásra biztosan nem. - Van a közelben egy kis kávézó, csendes és nyugodt, nem járnak oda tömegek, szerintem pont alkalmas lehet, akár arra is, hogy meséljen még a kutatásairól. - mert azok is érdekelnek. Úgy vélem izgalmasan tudná előadni őket, hiszen az eddigi szavai is meggyőztek róla, hogy tényleg... igazán kellemes társaság és a beszélőkéje sem utolsó.
Éppen egy erős zh utn vagyok, az idő kissé csípös, de kell nekem a levegő, így fogom magam és ki megyek a parkba. Nem tudom, hogy mi lett azzal a jóképü könyvtáros férfival, aki úgy érdeklődött az Egyiptomi kúltúra után, mint én. Elveszett, nyoma vészett, de túl teszem magam rajta. Sálat fel, kabátot magamra. Sétálgatok a könyveimmel, és érzem, hogy itt még hidegebb is lehet. LÁtom magam elött a haldokló fákat ahogyan hullajtyák levelüket. Mindig kissé meg kell halnunk ahoz, hogy újjá éledjünk, akár csak a természetnek. Mindig áldozatokat hozz értünk, hogy még pompásabb legyen majd tavasszal. Szeretném hinni, hogy anyám is egy jobb helyen van de lássuk be nincs mennyország, a pokolban meg most élünk. Miért vagyok ott? Mert eddig nem voltam fenn, s talán nem is leszek, hiszen magányom elszomorít. Barátaim a sok tanulás miatt alig vannak, ahogyan szerelmem hát azt nem is tudom, miylen lehet voltam én e már az, de a válasz szerintme nem. Én még talán soha nem voltam, talán soha nem hatott rám Aphrodité csókja, vagy kupidó nyila, ahogyan tetszik. Leülök kicsit, bár félek, hogy felfázom, így magam alá húzoma kabátom. Szmorú itt ülni, de lesz még jobb is. Unalmas kis életem lesz még jobb is.
Mindössze az egész csak egy apró küldetés. Mégis nem tudom, hogy egy ilyen fiatal nő mit árthatott valakinek, hogy ennyire el akarja tenni láb alól. Alig telt el húsz év az életéből és máris szerzett magának egy olyan ellenséget, aki mindennél jobban szeretné, hogy a lehető leghamarabb szembesülnie kelljen életének legsötétebb korszakával. Mert az, hogy egy vérfarkas kiváltja az átkát elég sok mindent hordozhat magában. Van, aki megtalálja az egészben önmagát, de olyan is van,a ki nem tud megbékélni a helyzettel és saját magát taszítja az őrület szélére és nincs, aki mentőövet nyújthatna a számára, mert már régen elveszett. Ez pedig azt hiszem bizonyos szempontból elég szomorú, de nem akarok túlságosan belemászni a dolgok miértjébe, mert egyrészt úgy sem fogok válaszokat lelni másrészt pedig nem hiszem, hogy számítana. Elvállaltam és végre kell hajtanom. Csak egy újabb feladat, amit az utamba sodort az élet. Habár búsásan megfizetik, hogy elvégezzem a dolgomat, de ez már megint más kérdés. Whitmore közelében körözök már egy ideje és várom, hogy végre megpillanthassam a kiszemelt áldozatom. Egy darabig figyelem az alakját a padon, mielőtt még megközelíteném, hiszen azért nem akarom rögtön letámadni és persze biztosra kellett mennem, hogy Ő az, mert így bebugyolálva nem éppen mondanám felismerhetőnek. - Minden rendben van?
könyveimbe merülve jutok már el addig, hogy teljesen elegem van. Elegem van abból, hogy egyik tanár sem tanít csak beszél, és már azt se tudom, hogy miért kinzom magam itt a Bölcsész karon? Anyám matt van az egész szerintem, vagy is hát biztos vagyok benne, hogy miatta van az egész.
Bele bele fújj a széll a hajamba, és engem a hideg is kirázz, őszi szél első jele, valamint az elmúlásnak is. Szmorú, de ez van. LÁtom, ahogyan egy iszonyat helyes fiú közelít felém, úgy teszek, mint akinek nem gúbadnak ki a szemei, de asszem ezzel elkéstem
"minden rendben?" szólít meg, és én hirtelen a szavakat kezdem keresni. A férfi igazán sármos és sikkes, tuti nem diák hiszen azok nem így öltöznek. Csodás vászon kabát, alatta egy hozzá illő felső, majd egy cipő. Méregetésem közben elfelejtek válaszolni. - Öhm.. igen, persze. - Mondom, majd rá meredek. - Te honnan jöttél? - teszem fel a kérdést, mert tuti biztos, hogy nem ide valósi, de ha meg igen leszel a szoba társam? Mosolygok magamon.
Olyan törékenynek tűnik, hogy szinte lehetetlen számomra elképzelni azt, hogy valaha is ártana bárkinek is. Vagy bármi oka lehetne valakinek arra, hogy életének a legsötétebb korszakába taszítsa bele. Bár ugyanakkor manapság azt hiszem a főiskolai, egyetemi tanulmányok is képesek elég sötét helyekre terelni a diákok lelkét, de az egyszer biztos, hogy igen közel van hozzájuk az őrület. De nem az én tisztem, hogy megkérdőjelezzem a megbízóimat. Na, meg persze azt sem szabad elfelejteni egy pillanatra sem, hogy nem szép dolog másokat alábecsülni. Főleg akkor nem, ha egy nőről van szó. Mert azért valljuk be, hogy mélyen valahol minden egyes nőben ott van egy tigris, amit ha elég ideig piszkálnak, akkor fogja magát és előtör. Akkor pedig jobb, ha minden férfi menekül, hiszen soha nem tudhatjuk igazán, hogy milyen poklot képesek ránk uszítani az ellenkező nem képviselői. - New York. Gondoltam jót tenne egy kis levegőváltozás és van itt egy érdekes kurzus a főiskolán, ami érdekelne. - Persze épp elég idős vagyok ahhoz, hogy elkezdjem az iskolát, de úgy gondolom, hogy a hazugságok tengeréből talán ezt volt a legjobb ötlet kihalászni. Bár bevallom kicsit öregnek érzem magam ahhoz, hogy újra le tudjak ülni és végighallgatni, ahogy valaki beszél valamiről, amiről tényleg azt gondolja, hogy ismeri és érti. Közben távolabb nem is állhatna a valóságtól. Mert lehet, hogy tudja és érti is, de nem arra született, hogy tovább adja. Sajnos ez a legnagyobb probléma a tanárok többségével.
Nem szabadna itt lennem, nem kellene ezt csinálnom, de még se érdekel. Egyszerűen csak elveszem a barátaimmal a tömegben, de ahogyan egyre inkább beindulnak a koncertek a fesztiválon, annál nagyobb tömeg érkezik. Vannak fiatalok és már idősebbek, akik biztosan végzősek az egyetemen. Nem is tudtam arról, hogy itt szoktak ilyen évvégi-nyárköszöntő bulit tartani, de most mégis jó érzés volt kimozdulni ismét. Tudom, szólnom kellett volna Mia-nak, vagyis anyunak, de még se tettem meg. Mintha csak részben menekülni akarnék az igazság elől, amihez több mint 200 év kellett, hogy kiderüljön. Lassabban öregszem, mint az átlag, de talán egyszer ez az varázslat is meg fog törni és végre lehetek majd felnőtt én is külsőre, ha már korban valójában 257 éves vagyok. Nem is értem, hogy miként bírtam ennyi évet kibírni, bejárni a világot és közben mit sem sejteni az igazságról. Nem is sejtettem, hogy valójában Mia az anyukám, nem pedig a nagynéném, pedig imádtam „anyut”, vagyis Mia ismerősét, aki nagyon hiányzik, hiszen el kellett utazni. A titok pedig szép lassan a felszínre kezdett vánszorogni. Nem sok mindent ittam még, de nem is nagyon szoktam, így kicsit fejbe ütött a harmadik pohárnyi alkohol, mire sietve súgtam oda az egyik barátomnak, hogy szívok egy kis friss levegőt, kicsit távolabba megyek a tömegtől. Még az irányt is megmutattam – hiszen időközben még a nap is lebukott a horizont alá -, hogy körülbelül merre felé keressenek majd. Arra pedig még én se számítottam, hogy hamarosan egy srác nem fogja tudni, hogy mit jelent a nem. A zene mindent elnyomott, ahogyan részben a fák, az árusok is kitakartak minket. - Engedj már el! – ordítottam a képébe, miközben megpróbáltam ellökni magamtól, de eleve hozzá képest kis vékonyka voltam, akibe nem sok erő szorult. Biztosan sportolt, ijedten rezdültem össze, amikor az egyik fához préseltem a hátamat és a szorítása inkább erősebb lett. - Ugyan már ne kéresd magad, Hófehérke! – dörmögtem a fülembe, mire ismét el akartam taszítani, de nem jött össze, majd amikor ajkaival durván az enyémre tapadtak, akkor még inkább megijedtem, beleharaptam az ajkába, és a következő pillanatban már csak arra lettem figyelmes, hogy a srác a másik fának csapódik, ahogyan el akartam lökni. Pontosan tudtam, hogy az erőm kelt életre, sietve töröltem le a könnyeimet, amik a támadásának köszönhető volt, miközben még inkább remegtem. Pár pillanat erejéig haboztam, mert legszívesebben eltűntem volna, de a srácot se hagyhattam magára, így végül sietve teremtem mellette és kicsit megkönnyebbültem, amikor megéreztem a pulzusát, hogy még él. Legalább nem lett belőlem gyilkos is, de amikor elpillantottam oldalra, akkor megláttam egy lányt, aki minket nézett. Nagyot nyeltem és csak remélni tudtam, hogy nem most buktattam le magam, mert fogalmam sincs, hogy mit kéne csinálni. Én nem akartam bántani ezt vadbarmot, akitől az erőm védett meg. Véletlen volt, de még se éreztem teljesen bűntudatot, hiszen ki tudja, hogy mit művelt volna velem, vagyis tudom, de nem akarok belegondolni. - Kicsit sokat ivott, talán szólni kellene valakinek! – szólaltam meg hirtelen ötlettől vezérelve, mintha csak én is úgy találtam volna a srácra és közben mélyen legbelül azért fohászkodtam, hogy az erőm ne kelljen életre ismét, vagy csak azért, hogy a korábban történteket senki se lássa, még ez a lány se.
Kezdőlap
ϟ 
de már itt 
