Valamit kivettem a hangjából, de azt hiszem, hogy ez tetszett is nekem. A lány magában kis ártatlannak tűnt, bár ez nyilván családi vontás. David-en sem látszódott meg soha az, hogy miféle hobbit űz a tanítás mellett, és ez nem kiváltképpen hátrány. Az ellenséget csak így lehet igazán meglepni, épn pedig már tényleg megtanultam azt, hogy milyen is az, ha egyetlen lapod még ismeretlen az ellenfél előtt. Amikor a bátyámat kegyetlenül lemészárolták, csak azért, mert boszorkány, bosszút esküdtem, hogy mindaddig megyek, míg meg nem találom a gyilkosát. De azóta sem értem célt. - David azért mondja, mert szeret. - Ez tényszerű megállapítás volt, habár tudtam, hogy nem sokat jelent a szó. Tettek voltak szükségesek mindig, de Davidből nem néztem ki azt, hogy netán ne törődne a testvérével, sőt. Minden rugót megmozgatott, csak hogy bizonyítsa ezt. Vagy tévednék a legjobb barátommal kapcsolatban? Egy mosolyt küldtem felé. Tudtam, hogy egyik pillanatról a másikra nem lehetünk fontosak a másiknak, de David meséi alapján már olyan volt, mintha ismertem volna. Ráadásul már igencsak megközelítettem a harmincat, és bennem voltak azok a bizonyos anyai ösztönök, amelyek úgy tűnik, most utat törtek. Kár, hogy a legjobb barátom húgán gyakorlok, nem hiszem, hogy ez a legjobb hozzáállás. Halkan felnevettem, de végül bólintottam. - Nem, erre mi is képesek vagyunk. - sóhajtottam fel. - A seprű és a helyes kalap csak monda, de mindannyiunknak megvan a saját maga kis grimore-ja, és abban őrzi féltve ezeket a kis titkokat. Mindannyiunk azt viszi tovább, amit a felmenőitől kapott. Miért, csak nem szükséged lenne valami csoda bájíitalra? - villantottam felé egy cinkos kis vigyort. Nem igazán volt biztonságban mellettem sem. Vonzottam a bajt, főleg mióta beelnyúltam egy méhkasba, és magamra vontam egy fejvadász figyelmét. - Üzletelhetünk, ha gondolod, habár tény, hogy David megfojt, ha megtudja, hogy a képességeimet használva sunyi módon szívességet teszek a húgának. De amiről ő nem tud... - Ismét szemtelen vigyor. Nem akartam olyanba belevinni, ami árt neki. Ez eszembe sem jutott.
Még jó, hogy a kávémat elkevergetve kissé el tudtam terelni a gondolataimat arról, amit Galen mondott. Túl magasak lennének az elvárásaim és az igényességem miatt nem találok valakit, aki hozzám való lenne? De ha lejjebb adnék, akkor már eleve nem olyasvalakinek adnám meg az esélyt, akivel valószínűleg jól érezném magam, hanem előre borítékolhatóak lennének az esetleges veszekedések és nézeteltérések. Erre pedig nem voltam vevő. Nem hittem a tökéletes szerelemben és kapcsolatban, a szürke hétköznapok és a világ problémái mindenhová befészkelve magukat bökkenőket hoztak, mégis sokkal egyszerűbb elviselni ezeket, ha az ember lánya biztos lehetett abban, hogy a társa az elvárásai szerint fogja kezelni a kényes szituációkat.
Én pedig mondhatni már túl öreg voltam ahhoz, hogy bohócot csináljak magamból csak azért, hogy legyen mellettem valaki. Nem éreztem a hiányt, a napjaimat tökéletesen kitöltötte a munkám és időnként a családom, hiszen mindig volt egy rokon, aki felbukkant vagy én mentem oda, ahol éltek, ezért ritkán voltam egyedül. De néha, amikor nem csak a barátaimnak meséltem volna el a napomat rám tört némi rossz érzés. Egy pohár bor viszont csodákra képes. - Tőlem nem kell félni. Félelmetesnek tűnök? Vagy az lennék? Ne kímélj, nyugodtan válaszolj azzal a tipikus őszinteségeddel. - Kértem mosolyogva. Számított a véleménye, az egyike volt azoknak a személyeknek, akikre hallgattam és akiktől még segítséget is mertem kérni, nem éreztem rosszul magam, ha tudtak a bajaimról. - Én nem fogom dagasztani a pénztárcádat. Egyébként te és a házasságod is elég elrettentő példa vagytok nekem. - A kávém elfogyott, de nem bántam, elég koffeint vittem be ma a szervezetembe, nem hiányzott, hogy a fejem is fájni kezdjen. - De úgy tűnik van, ami sohasem változik. Vannak még egyáltalán fiatal gyakornok, akit alkalmazhatsz, ha ennek a szerencsétlen lánynak is összetöröd a szívét a macsó hozzáállásoddal? - Vontam fel a szemöldökömet, viszont a hangom egyáltalán nem volt halálosan komoly, mondhatni szórakoztattak az ügyei. A mai lányok semmiből sem tanulnak? Volt egy olyan érzésem, hogy szájról-szájra terjednek a hírek, amelyek Galen csajozási szokásairól szóltak, képtelenség, hogy a jövendőbeli dolgozói és kollégái nem értesültek róluk.
Túl magas elvárások… csakis attól függ, hogy kinek. Az a baj ezzel, hogy az ember elvárja egy idő után azt, az kap, ez pedig megöl egy kapcsolatot. Persze, nem csak ez, és vannak kapcsolatok, amik túlélik ezt, de a lényeg az, hogy minden csak viszonyítás kérdése. Virginia olyan férfit keres, akit nem zavar, hogy nő létére sikeresebb, mint a legtöbb ember. Így pedig nagyon sok karrierista és ambiciózus férfi ki is esett már a körből. Én úgy vagyok ezzel, hogy nem állítok senkit sem elvárások elé. Lesz, ami lesz. Nem vagyok híve a szerelemnek tehát… nem is igazán számítok arra, hogy majd betoppan az ajtómon. Értékelem, hogy őszinteségnek hívod. Sokan nem veszik ezt észre. – a legtöbb ember azt mondja, hogy érzéketlen vagyok és tapintatlan, ami lényegében ugyanaz, mikor pedig kijavítom őket, távoznak. Nem mondom, hogy értem őket, mert mikor azt mondják, hogy legyek őszinte, akkor mégis mit várnak? Gazdag vagyok, úgy beszélek más gazdag emberekkel, ahogy kedvem tartja. – Nem vagy ijesztő. Habár a szigorú üzletasszony tekinteted kissé hátborzongató. – csak ugrattam, ezt ő is kiolvashatja a vigyoromból. Mivel viszont a kérdése komoly volt, így én is ekképp folytattam a mondandómat. – Vonzó nő vagy Virginia, az adottságaid meg vannak, egyetlen egy bajod van, és még ez sem igazán a tied. Az ember természetéből adódóan fél attól, aki magasabban van, főleg egy férfi. Gondolj csak bele, pár száz évvel ezelőtt egy nő jócskán a férfi alatt volt, mostanra meg egyre több a sikeres nő, ami egy átlag férfit rosszul érint, eltartottnak hinné magát. A legtöbb pénzes férfival pedig az a baj, hogy túlzottan is nagyra van magával, egoisták. – természetesen nem magamra gondolok. – így tehát igencsak leszűkül a kör,ahonnét vadászhatsz magadnak férfit. A siker és a család sajna nem jön jól ki együtt. De te hátha majd megoldod ezt a problémát. – tettem még hozzá, hogy azért legyen valami pozitív is abban, amit mondok. – Örülök, hogy segíthettem akkor. –vigyorogtam rá. Mi tagadás, a házasságom kész katasztrófa volt. Nem is azért történt, mert dúlt a szerelem. Elkövettem azt a hibát, amit minden fiatal elszokott: nem védekeztem. Ebből gyerek lett,elvettem tehát a gyerekem anyját nagy pánikomban, de most már inkább lenyelném a gyűrűt, mintsem az ujjára adnám. – Nagyon remélem. – sóhajtottam fel őszintén. – Bár nem értem, hogy mire célzol a macsó hozzáállásommal. Én inkább impozánsnak nevezném. – vontam meg a vállamat mosolyogva. Nem mintha úgy gondolnám, hogy nincs nálam jobb ember. Van. Csak nem a környéken. – A szív értékét túlbecsüljük. Mármint… képletesen értve. Gondolj csak bele, mennyi gonddal kevesebb lenne, ha nem kéne itt ezzel foglakoznod? – böktem a szívem felé Az érzések a legrosszabbak. Azok aztán tényleg meg tudják ölni az embert, hacsak az nem tanulja meg kizárni őket.
Igaza volt, más bunkóságnak nevezte volna azt, amit én őszinteségnek, bár ezt betudtam annak, hogy raja kívül nem sok ember volt a környezetben, aki ennek az erénynek ilyen változatával rendelkezett. Talán emiatt nem is zavart, sőt, sokkal inkább új látásmódokat tárt elém az ő véleménye, ami elérte, hogy néha kevésbé lelkifurdalással küzdve hozzam meg a döntéseimet. Néha. Nagyon néha. Nekem még sokat kellett volna fejlődnöm ahhoz, hogy hozzá hasonló legyen és valószínűleg sokan nem is kultiválták volna a túlontúl szabados viselkedésemet attól függetlenül, hogy az ismerőseim nagy része elvileg kedvelt.
- Azt hiszem, inkább veszek egy kutyát. – Böktem ki meghallgatva a mondanivalóját. Minden egyes szavával tisztában voltam és emiatt nem is lovaltam bele abba magam, hogy záros határidőn belül nekem családom lesz és egy olyan férjem, aki tökéletes a maga hibáival együtt is. Kinőttem a kislánykorból és a tündérmesékből és talán tényleg könnyebb dolgom lett volna, ha nem napi szinten azzal kellett volna foglalkoznom, hogy döntéseket hozok, tanácsokat és utasításokat adok, de ezzel járt az, hogy megörököltem a családi birodalmat, aminek az igazgatása közel állt a szívemhez. Azt pedig nem fogom feladni, amit szeretek. – Vagy férfinak kellett volna születnem, de ez már hamvában holt bánakozás. – Jókedvűen elmosolyodtam, komolytalankodtam, semmi problémám nem volt a nememmel és azzal, hogy nőként éltem. Nem voltak másfajta hajlamaim, hiába nem ítéltem el senkit amiatt, ha más akart lenni. – Az is egy megoldás lenne, hogy ne foglalkozzunk a szívünkkel, viszont őszintén… ezt csak akkor lehetne megtenni, ha kitépnénk a helyéről. Te is bevallhatod, hogy van, aki érzelmeket csalogat elő belőled, előttem nem kell szégyellned. – A mosolyom kiszélesedett. Érzelmek nélkül mi értelme lenne az életnek? Hideg robotok lennénk, akik csak azt csinálják, amire beprogramozták őket és nem lenne semmi, ami előrébb vinne minket, ami fejlesztene, néha a porba döngölne és meghozná az eszünket, ugyanakkor csodálatos pillanatokat okozna. – Erről a macsó hozzáállásról beszéltem, látod? Ha csak nem egy olyan mindenre elszánt nőszeméllyel sodort össze a sors, aki hozzád hasonló és nem fárad bele abba, hogy felvegye veled a kesztyűt és felgyorsult lélegzetvétel nélkül harcoljon, akkor előre sajnálom a drágát. Készítsd a csekkfüzetedet, mert a végkielégítések szép összegek szoktak lenni. – Megittam a maradék kávémat, miközben a fejemet csóváltam. Vannak perszónák, akik kevés dolgot vesznek a lelkükre és rosszabb napjaimon rájuk is szerettem volna hasonlítani tekintve, hogy valamiért a semmivel nem törődőeknek jobb dolguk szokott lenni, mint a kicsit is lelkizősöknek. Galen mellé viszont az előző típusba tartozó nő illett volna feltéve, ha meg nem ölik egymást az első adandó alkalommal.
A rólam kialakított kép fontos. Nyilván kell egy kellendő név, ha az ember sikeres akar lenni. Én viszont úgy gondolom, hogy ez akármilyen lehet. A rossz sajtó is sajtó, ahogy mondják, ez sem sokban különbözik ettől. A munkámban ásznak számítok, sokan keresnek meg, persze, akik megtudnak fizetni. Civilként pedig nem kell, hogy szeressenek, a kollégák sem vannak oda értem, ebben nagy szerepet játszik, hogy egy egész bíróság előtt szoktam őket kínos helyzetekbe hozni. Bátor lépés, én soha nem vettem. Lusta lennék folyton sétáltatni. ¬ ismerem magam, apám is pont ezért nem vett nekem soha sem kutyát. Ebben igaza volt. Habár, van egy hatalmas kertem, nem azért van, hogy a kutya szétszarja. A medencéről nem is beszélve, az egyetlen dolog talán, ami tényleg megérte. Elég jól élek, sok mindent megengedhetnék magamnak, és sok mindent meg is engedek, de én nem vagyok gyűjtögető, ami nem kell, azt nem is fogom megvenni. – Ne bánkódj, nem lehet mindenkinek családja. Néha nem jön össze, megesik. Az örökbefogadás még mindig ott van, ha gyereket akarsz. – vonom meg a vállamat. Én egyetértek azzal, hogy nem a vér köti össze a családot. Az enyémet se az köti össze, apámmal nem is lehetnék már rosszabb viszonyban. – Sajnálom, de nem vagyok szerelmes, Virginia! – csóválom meg a fejemet mosolyogva. Soha nem is voltam igazán. Volt egy fellángolás még nagyon fiatal koromban, amiből aztán gyerek lett, válás és egy egész életemre kiható tanulság. A szerelmet is biztosítani kell, a mai világban nem lehet már elég óvatos az ember. Az érzelmek nem megbízhatóak. – Persze, vannak szemrevaló hölgyek, akiket szívesen megismernék, de… azt hiszem nem nekem találták ki a kapcsolatokat. –rántom meg a vállamat. Nem szoktam ezért búslakodni, az életemben a szerelem soha nem volt központi tényező. Nem kerestem, éltem a lehetőségekkel, de egyikből sem lett semmi. Ráadásul, a szerelem olyan dolog, ami időigényes, így tehát… jól meg kell gondolni, hogy megéri-e a belé fektetett energia. Nos, tudod, hogy van ez: aki nem elég jó, az ne is álmodozzon arról, hogy megkaphat! – mosolygok rá jókedvűen. Nem szokásom a legjobbnál kevesebbel beérni, ez nincs máshogy a nők terén sem . Vannak igényeim, mint mindenki másnak. – Oh, tudom én azt! A nők vitték el eddig a legtöbb pénzemet. Félreértés ne essék, az élvezetekért nem szokásom fizetni! – teszem még hozzá, mielőtt ő említhetné meg a dolgot. A lányom és az ex-feleségem azok, akikre eddig a legtöbb pénzem ráment. Ez persze nem rossz, bár a volt feleségemtől minden egyes dollárt sajnálok, a lányomtól már kevésbé. – Ugye nem sietsz? Rém lassan iszom a kávémat. – bökök az előttem heverő csészére, miután láttam, hogy ő már végzett is az övével. Gyerekként mindig azt mondták, hogy élvezettel egyek, megtanultam a leckét, szörnyen lassan étkezem.
- Neked tényleg soha nem volt kutyád? Most már mindent értek. - Színpadiasan megcsóváltam a fejemet, mintha azt gondoltam volna, hogy a háziállat hiányán múlott a személyiségének ilyen irányba fordulása. Dehogyis, több kellett ahhoz, de nem voltam én pszichoterapeuta, hogy őt kezdjem el boncolgatni és amíg jóban voltam vele és nekem nem ártott, csak segített, addig nem is lehetett egy igazán rossz szavam sem rá ellentétben azokkal, akik a pokol fenekére kívánták őt. Először azt hittem, hogy én is ebbe a táborba fogok tartozni, nagy meglepetés ért engem is, amikor kiderült, hogy nem. - Szívesen rád borítanám a maradék kávédat, de ha a saját ügyvédem perelne be testi sértésért, az nem vetne rám jó fényt. - Halvány félmosoly játszott a szám szélén, amikor az örökbefogadásról beszélt. Semmi bajom nem volt ezzel a lehetőséggel, de szerettem volna megadni magamnak az esélyt, hogy vér szerinti gyermekem legyen. Ha nem jön össze, egy gyermeket úgyis kiszabadítok majd abból a sorsból, amit nem érdemel meg, hogy mellettem szebb élete legyen, ám addig fenn szeretném tartani az esélyeimet. - Látod, én is úgy vagyok vele, ahogy te. Aki nem elég jó, az nem elég jó és ennyi, csakhogy nektek, férfiaknak még mindig könnyebb dolgotok van. - Vontam meg a vállamat. Azt hiszem a nemi különbségek témát már kiveséztük, mégsem tudtam megállni, hogy ezt ne fűzzem még hozzá a mondanivalómhoz, hiszen hiába a feminizmus és egyéb megmozdulások, a férfiaknak még mindig több mindent elnéznek, mint nekünk nőknek. - Elveszed tőlem a lehetőséget, hogy félreértsek dolgokat. - Szélesedett ki a mosolyom. Akárhogy is, ha más nem, az elmondható volt róla, hogy legalább támogatta a lányát és nem hagyta, hogy csupán az emléke legyen vele és majd az is eltűnjön a süllyesztőben egy idő után. Van, aki erre sem volt képes. - Ráérek. - Nyugtattam meg. Felőlem akár zárásig is itt ülhetünk. - Mára elintéztem itt, amiért jöttem, holnap lesz még egy találkozóm és megyek vissza New York-ba. Te meddig maradsz? Amíg meg nem oldódik az ügy vagy csak kihallgattad a srácokat és mész is? Tényleg, most hol is laksz? Már nem tudom követni. - Vallottam be hátradőlve a széken. - Egyébként apám üzeni, hogy igazán összeülhetnétek már egy pókerpartira. Megint megpróbálna lealázni. - Jutott eszembe hirtelen. Egyszer én is csatlakoztam hozzájuk, de miután felöntöttek a garatra inkább a megfigyelő és szórakozó szerepét öltöttem magamra.
‑Jól van, doktor nő! Akár egy időpontot is megbeszélhetünk majd. – rájátszottam erre erősen persze. Nem kedveltem a pszichológusokat. Nem szeretem, ha engem próbálnak elemezni, jobb az, mikor én látok át a másik álcáján. Azonban a pszichológia egy dologban nagyon hasznos. Ha tudok elég szakszót, és ezeket megfelelően tudom egymás után rakni, akárkivel el tudom hitetni azt, hogy komoly pszichológia magyarázata van annak, amiről épp beszélek. Ez sokat tud segíteni bizonyos helyzetekben, mert azok az emberek, akik nem képesek oldalt választani, végül odaállnak, amelyiket erősebbnek érzik. És az melyik? Természetesen az, amelyik a legjobban van előadva. Ezért kell a bíróságra egy kis színjátszás. ‑Ráadásul fizethetnél még egy kávét, és megvárhatnád, mire azt is megiszom. Még költséges is lenne. De remélem ez megmarad a fejedben, fájna ezért az öltönyért a szívem. – életemben már sok mindennel öntöttek le. Sör, víz, bor, üdítő, sorolhatnám még. Nem mondom, hogy egyiket sem érdemeltem meg, de a véleményem szerint egy-két nő túlzottan is érzékeny, ilyenkor pedig jobb, ha nem iszik semmit az ember. Lehetőleg a nő se igyon semmit, úgy mindjárt nagyobb az esély, hogy megússzuk szárazon a dolgot. – Ez nézőpont kérdése. Látod, egy sikertelen házasságon kívül én sem tudok felmutatni sem érdemit hosszabb kapcsolatok terén. – más dolog, hogy ez is több, mint , amit ő tud felmutatni, de nem hinném, hogy nagyon irigyelne ezért. Ha tehetném, soha nem házasodtam volna meg. Az ember, amint aláírja azt a papírt, már is öregebbnek érzi magát jó néhány évvel. Nem beszélve az utána következő napokról, hetekről, hónapokról. Lélekben több száz évet éltem eddig ily módon. – Na meg, ti romantikusak vagytok. Ragyogni akartok, és úgy gondoljátok, ehhez egy olyan férfi kell, aki ragyogtat titeket. A legtöbb férfi viszont nem romantikus, vagy csak egy-egy este erejéig játsszák el, hogy azok. – vontam meg a vállamat. Más világban élünk, mint régen, amivel nekem semmi bajom nincsen. Én nekem egy rossz szavam nem volt soha, mert férfinak születettem. Örülök, könnyebb volt érvényesülni, és szülnöm sem kellett, karrier és család között mondhatni döntenem sem kellett, mert egyből rossz apának lettem bélyegezve. Persze, az is voltam, és az is vagyok, de nehezebb ez, mint sokan hinnék. ‑Fáj, hogy azt hinnéd, bordélyházakba járok. Régimódi vagyok, megdolgozok egy-egy szép estéért. – beszélek a nővel, meghívom a nőt, lefekszem a nővel és… soha többet nem látom a nőt. Régen sokkal kicsapongóbb életet éltem, most már azt nehéz lenne folytatni. Akárhogy is nézem, én sem leszek már fiatalabb, és tervezek még egy kicsit élni. ‑Áh, New York. Lehet egyszer meglátogatlak, hiányzik a nagyváros. – mostanában nem fordultam meg ott, vagy csak pár órára, mert éppen odavitt a dolgom. Jobban szeretem azokat a helyeket, amik tele vannak élettel. New York meg több millió élettel van tele. – Mystic Fallsban vettem egy birtokot, általában ott vagyok, ha otthonról van szó. De több helyen is fenntartok néhány ingatlant, ha úgy alakulna. Innen vissza megyek Mystic Fallsba, és megnézem, mit tudok kezdeni az ügyükkel. Gyorsan le akarom zárni a dolgot. – van épp elég munkám, ezt is csak azért vállaltam el, mert a lányom itt tanul. Amúgy, meg sem hallgattam volna őket. – Múltkor csak szerencséje volt, aljas módon leitatott, amúgy soha nem blöfföltem volna egy kettes párral a kezemben. – ráztam meg a fejemet. Aznap a vén kecske szép kis összeget akasztott le rólam. Megtanultam a leckét. – Remélem azért majd te is csatlakozol. Kell egy tisztességes ember is az asztalhoz. –mosolyogtam rá. Nem vagyok képmutató, közel sem tartottam magam annak. Az apjáról ugyan nem sok mindent tudtam, de az biztos, hogy a póker asztalnál ő sem éppen egy angyal. – Amúgy, jól van? A múltkor elég rosszul festet . – bár az is igaz, hogy annyi feles után nincs ember, aki csúcsformában lenne.
Mivel a pincér éppen körülöttünk ólálkodott, kaptam a Galen által felajánlott lehetőségen és rendeltem neki még egy feketét, magamnak pedig egy kávét csak nyomokban tartalmazó tejeskávét. Nekem ennyi is éppen elég volt, hogy az éjszaka nagy részében majd ne tudjam lehunyni a szemeimet, de mivel egyébként is dolgozni terveztem, nem bántam az újabb kört. Galen-nek meg nem fog megártani még egy erős kávé, a nyakamat rá, hogy ő már anyatej helyett is ezt itta. - Tönkreteszed a világról alkotott képemet. - Mondtam szarkasztikusan. Nem néztem én úgy a férfiakra, mint valami eszményi képre. Dehogyis, nem ejtettek a fejemre, még tinédzserkoromban sem takarta el a szememet a rózsaszín köd, nekem valamiért ez kimaradt az életemből. Csupán mertem reménykedni abban, hogy létezik még belőlük egy-két normális példány. - És a reményeimbe is belerúgsz. Többé nem ülök be veled sehová, teljesen lelombozó vagy. De látod, veled ellentétben én legalább még nem büszkélkedhetek egy ízetlen házassággal és egy csúnya válással. - Nem mintha őt annyira padlóhoz vágta volna, hogy csődbe ment a házassága, ennek állandóan hangot is adott. Igaza is volt, miért kellene olyasmi után sírni, ami rossz volt? Én is úgy voltam vele, hogy csak a társadalmi konvenciók miatt biztosan nem fogom házasságra adni a fejem. - Mystic Falls? Az hol van? - Néztem rá értetlenül. Soha nem hallottam még ennek a városnak a nevét és nem is állt össze maga a helyzet, hogy ő egy kisvárosban vegyen otthont. - Nem fogod halálra unni magad a nagyvárosi pörgés nélkül? Már bocs, de nem igazán olyannak ismerek, mint akinek az a legnagyobb baja, hogy mennyire zöld a fű a háza körül. - Én biztosan megőrültem volna egy apró közösség által behatárolt lakóhelyen. Szerettem a kellemes környezetet és az ismerősöket, de például New York pezsgéséhez semmi sem volt fogható. Főleg, hogy egy metropoliszban sokkal könnyebb volt összefogni mindent. - Hozzám bármikor átugorhatsz, de a pókerpartit egyeztetni kell. Apa és anya átköltöztek Hamptons-ba, szerintük öregségükre nekik ott már jobb, úgyhogy míg apa beérne a városba... ismered, hogy milyen - Legyintettem. Az apám ugyan határozott ember volt, de hajlamos volt a tökölésre, ha a helyzet úgy adódott. - És ígérem, most nem fogok kiszállni a játékból, akkor sem, ha megint inkább ivászatba csap át. Viszont az öreg vérnyomása már nem az igazi, úgyhogy ha lehet, ne húzd majd fel. - Vigyorodtam el szélesen.
Azt mondják a hajszín alapján kategorizálni lehet az embereket. Ebben van valami, főleg ha az előítéleteken túl tudunk tekinteni. Azt tartják a barna hajúak nők okosak, gyors észjárással, kitartóak, céltudatosak és többek közt ravaszak. Ez szerintem maximálisan igaz rám, hiszen fürge az eszem, a terveimtől senki sem tántoríthat meg. Azt meg, hogy ravasz vagyok a bátyám hűen igazolhatja, elég csak megkérdezni, tud róla mesélni. Ha Donnát is a hajszíne lapján nézem szerintem nála is stimmel jó néhány dolog. Temperamentumos, szókimondó, tüzes, energikus, minden passzol. Tele van élettel és az életenergiáját átragasztja a körülötte lévőkre. A szíve is hatalmas, nagyon lehet szeretni. Nekem is már most szimpatikus, pedig még csak nemrég ismertem meg. Nem csodálom, hogy elnyerte David tetszését, a bátyámnak midig is jó ízlése volt, főleg a nők terén. - Tudom, de néha túlságosan meg akar óvni mindentől, még a széltől is. - mondom és a bátyám tényleg képes túlzásokba esni a nagy szeretetében. Ha ezerszer nem hallottam már tőle a szokásos monológját arról mennyire félt, akkor egyszer se. Persze, tudom én, hogy jogosan mondja, hiszen manapság a sima emberek közt is akadnak olyanok akiktől nem árt távol maradni, aztán még itt vannak a vámpírok, vérfarkasok, meg az ilyen különös lények. De ha eddig meg tudtam védeni magam a velük való találkozásaim után csak menni fog már a továbbiakban is, nem? Ha meg valaki olyan kerülgetne akivel nem tudok elbánni akkor majd szólok neki és bátran tetszeleghet a hős szerepében, aki kész megvédeni az ő kis hugicáját ha arról van szó. Jó, tudom, hogy ez kicsit önzőn hangzik, viszont gyakran viszonozom én is azt amit értem tesz, adok a tanácsára fontos döntésekben. Megbízok benne és ő is bennem, itt vagyunk egymásnak ha kell, és szerintem ez a lényeg. És általában az, akit a bátyám közel enged magához az nagyszerű ember. Donnát illetően ez maximálisan igaz, már most annyira kedvelem, mintha a nővérem volna. A személyisége igazán magával ragadó, úgy el tudunk beszélgetni, mintha már évek óta ismernénk egymást. Mondjuk azok alapján amit a bátyám mesélt róla tényleg olyan, mintha egy régi barát lenne. Gondolom ő is hallott már rólam hideget-meleget egyaránt. A kicsit elkomolyodott hangulat oldására és saját kíváncsiságom enyhítésére rákérdeztem néhány boszikkal kapcsolatos szóbeszédre. Kissé tartottam attól, hogy megsértem ezzel - hiszen néhányan nem szeretik, ha a természetfeletti képességeikkel kapcsolatos mondákkal traktálják őket -, de szerencsére rendkívül toleránsan, viccesen fogta fel. - Igazán csábító ajánlat, néha jól is jönne egy kis mágia a mindennapok elviseléséhez, meg a vizsgákhoz. -nevettem aprót. Hát igen, jó is lenne, ha valami bűbájtól a fejbe menne az egész tananyag egy szempillantás alatt, zéró fáradozással, azonban az hosszú távon mégse megoldás, hiszen végső soron csak becsapnám magamat és másokat. - Ennek ellenére nem élek ilyesmivel. Viszont ha mégis meggondolom magam eskü felkereslek. - mosolyodtam el, és bár most visszautasítottam az ajánlatot azért érzem, hogy ha arról van szó kiváló cinkostársak lehetünk, hiszen mindkettőnkben megvan az ehhez kellő ravaszság, illetve pimaszság.
Virginia Cook, te a fejembe látsz. – vigyorodtam el, mikor kért nekem még egy kávét. Igaz, ami igaz, elég sokat ittam, már az egyetemen rászoktam, muszáj volt, hogy napokon keresztül tudjam tanulni azokat a dolgokat, amiknek eddig oly kevés hasznát vettem. Több oldalról is meglehet fogni egy ügyet, az, amit tanítanak, nem jó semmire sem. Oh, ez csúnya volt. De megérdemeltem. – csóváltam meg a fejemet, halkan nevetve. – Az egyik tanárom egyszer azt mondta: a házasság az egyetlen olyan háború, mikor egy ágyban fekszel az ellenséggel. Tudod, ez több, mint igaz. Szerettem az exfeleségemet, csak aztán elvettem. Szerencsére, ezt a hibát mára korrigáltam. –volt idő, mikor tényleg éreztem is valamit a lányom anyja iránt. Fiatal voltam, ez a magyarázat. Nem álltam készen arra, ami történt, megijedtem, mikor terhes lett hirtelen, és egy ostoba ötletből fakadóan feleségül vettem. A szerelem nagy hibája a házasság. Az embernek több szerelme is lehet, az ingyen van, ellenben a házassággal. – Te okosabb vagy, valószínűleg ezt a hibát nem fogod elkövetni. – és van egy nagyon nagy előnye. Nem férfi. Mi férfiak néha összekeverjük, hogy mit akar a szívünk és a farkunk. A kettő nem ugyanaz, de egyik sem garantál semmit sem. Az igazság az, hogy amit szerelemnek hívunk, az igazából csak egy kegyetlen szerencsjáték. Én pedig már kiszálltam belőle. Wyoming-ban, Salt Lake City közelében. A lányom valamiért szeret ott lenni, és a város is elég csendes, hogy lehessen ott dolgozni. – vontam meg a vállamat. Régen való igaz, hogy sokkal jobban szerettem a nagyvárosokat, imádtam a pörgést. Ez most is így van, de tudni kell néha kikapcsolódni. – Ne aggódj, azért van mivel elfoglalnom magam. Viszonylag ritkán vagyok egy helyen huzamosabb ideig, ügyfelekről ügyfelekre járok és bíróságról bíróságra. El sem tudnád hinni milyen ügyek vannak egy ilyen kis porfészekben. – én magam is meglepődtem, hogy mik történnek. Addig viszont egyikkel sem foglalkozom, míg nem lesz hozzá közöm valamilyen módon. – Persze, majd szólok előre, hogy mikor forgatnám ki apádat a vagyonából. És valamikor hozzád is beugrok majd, ha már így felajánlottad. – felajánlásról szó nem volt, de én hajlamos voltam ezt így elkönyvelni. Elvégre ő mondta, hogy bármikor átmehetek, nem igaz? A szaván fogom majd. – Pedig ez az egyik nagy fegyverem. Nem igazságos, hogy a kora miatt előnyhöz jut. – csóváltam meg a fejemet, de nem volt semmiféle rosszallás a hangomban. Én sem akartam, hogy agyvérzést, vagy szívrohamot kapjon póker közben. Amúgy is volt még néhány trükköm. – Nem szokott beleszólni a cég ügyeibe? Amilyen makacs… nekem folyton megjegyzéseket tesz. – nem tudom, hogy mennyit ért a joghoz, de egyfolytában csak vitatkozik velem. Nem mondom, hogy nem élvezem ezeket a beszélgetéseket, mert jót tudok szórakozni az öregen. – Csakhogy tud, ha szerencsétlen nem tud az oltárhoz kísérni majd, én szívesen megteszem. – már, ha ilyenre sor kerül. Nem tudom, hogy mennyire viseli szívén a lánya szerelmi életét, de szerintem minden apa boldognak szeretné látni a lányát.
- Muszáj. Attól, hogy nem vagyok ügyvéd, még képes vagyok arra, hogy az emberekbe lássak. – Attól függetlenül, hogy leginkább a cégek világában képviseltem magam és nem tipikusan azokban az ágazatokban, ahol emberekkel kellett foglalkoznom, nagy hasznát vettem annak, hogy hamar ki tudtam ismerni a körülöttem lévőket. Bajban lennék, ha naivitás vagy egy hibás ítélet miatt üzlettől esnék el, esetleg teljesen kicsúszna a kezemből az irányítás. De hát ezért volt szerencsém abba, hogy olyan személyek vettek körül, mint Galen, az apám vagy bárki más, akiben tudtam, hogy tényleg megbízhatok. Ha rossz döntést éreztek a levegőben, akkor általában szóltak, de legtöbbször erre nem volt szükség. Értettem már annyira a dolgomat, hogy ne hibázzak nagyokat. - Ígérem, többet nem emlegetem fel a fiatalkori botlásaid gyöngyét. De jó is lenne, ha ismertelek volna már akkor is… minden egyes alkalommal szívnám a véredet és emlékeztetnélek, milyen hülye voltál. – Vigyorodtam el és intettem a pincérnek, hogy hozzon nekem egy üdítőt. A napi kávéadagom megvolt, abból csakis rossz dolgok sülhetnek ki, ha túl sok koffeint vinnék be a szervezetembe. – Ha esetleg én is abba a hibába esnék, hogy meggondolatlanul táncolnék bele egy házasságba, rád bízom, hogy vágj fejbe és téríts észre. Rád talán még akkor is hallgatni fogok. – Jelentettem be a szándékaimat jókedvűen. Nem mintha bárkinek attól kellett volna féltenie, hogy én és a meggondolatlanság egyszer kéz a kézben fogunk járni. Nagyobb esélyét láttam annak, hogy két másodpercen belül megnyílik alattunk a föld. - Érdekes ügyek egy istenháta mögötti kisvárosban? Te kreálod őket vagy tényleg léteznek? Mert ha az utóbbi, akkor az tényleg csak a te szerencséd lehet. – Mégis milyen ügyek juthatnak neki egy olyan városban, amiről az amerikai lakosság nagy része nem is hallott? Nem hinném, hogy Galen beérné egy kirakatrombolással vagy nagyon komoly esetben egy cserbenhagyásos gázolással. Ő ennél sokkal jobban szeretett pörögni és ahogy megismertem, jobban szerette a kihívásokat annál, minthogy nyugdíjasoknak való ügyekkel foglalkozzon. - Gyere csak, előtted mindig nyitva áll az ajtóm. Valószínűleg rá is fogsz szorulni, ha apám kidob a házából, mert megint megkopasztottad. Aztán ha megenyhült majd felajánlkozhatnál önkéntesen, hogy neked osztogasson tanácsokat, addig hátha engem békén hagy. – Semmi bajom nem volt azzal, hogy az apám szerette volna rajta tartani a szemét a cégen, amit alapított, főleg, hogy bízott is bennem, de néha hajlamos volt elfelejteni, hogy visszavonult. – Azt hittem a végén már azt fogod felajánlani, hogy te veszel el, ha nem lesz más jelentkező. – Kortyoltam bele az innivalómba, miután jó előre mosolyoghatnékom támadt az elképzelt arckifejezésén.
Na és bennem mit látsz? – kíváncsian mosolyogtam rá. Sok cifrát vágtak már a fejemhez az életem során, leginkább azért, amit csináltam és, ahogy csináltam. Ügyvéd vagyok, nem lelkisegélyszolgálat, ha valaki meghal, vagy megsérül, vagy akármi, abból nekem pénzem lesz, én nem fogok sírni értük, sírjon értük a családja, akiknek fontos volt. Az én dolgom az, hogy annak az érdekeit képviseljem, aki megfizet, teljesen mindegy, mennyire értek egyet, vagy nem. Érzéketlen lennék? Igen, az, de muszáj, nem tehetem meg, hogy az érzelmeim által dolgozzak, mert azok becsapnak. A logika a kulcs az, hogy az ember ne empátiával nézzen rá egy ügyre, vagy egy áldozatra. Drága Virginia... így is egyfolytában azt csinálod! – húztam széles mosolyra a számat. Ez persze nem újkeletű dolog, akik ismertek kicsit jobban, gyakran felszokták emlegetni, hogy volt egy házasságom, ami elég csúnya véget ért. Mára azonban belefáradtam abba, hogy ellenkezek. Amúgy is, igazuk van. Szörnyű véget ért, de megesik. Két házasságonként. – Nem akarsz te ismerni fiatalként, tudod… az a fajta ember vagyok, akinek jót tett a kor. Jobban szeretem, ha úgy ismernek, hogy jól is nézek ki. – ezt meg sokan egoista dolognak tartanák, de… egyet is értenének velem. Örülök, hogy felnőttem, fiatalként sokkal kevésbé tűntem férfinak, mint most, túl a negyvenen. – Vagy, támogathatom azt, és miután elváltok, én is megtudom milyen érzés felemlegetni másnak a dolgot. – vigyorodtam el, de mindketten tudtuk, hogy ettől nem kell félnie. Ha házasságról van szó, szinte kötelességemnek érzem, hogy szóljak előre az embereknek arról, hogy mire is vállalkoznak. Szép dolog a szerelem, de a házasság általában megöli. Elképesztően sok ember hal itt meg. Szerintem pár év múlva, ha ez így folytatódik, ki is hal majd ez a kisváros. – én azonban addigra már aligha leszek itt. Azért jöttem, hogy ezt megoldjam, jó ajánlólevél lenne későbbre. Én sem akarok örökre a törvénnyel foglalkozni, előbb-utóbb talán politika pályára lépek, remek politikus lennék. – Különös halál esetek, mindegyik elkönyvelve állattámadásnak jórészt. Olyan állaténak, amelyik nem is él a környéken. Na meg a sok beszámoló a szemtanúktól… mintha mindenki megőrült volna. Vámpírokról meg vérfarkasokról beszélnek. El tudod ezt hinni? – mert én nem. Ezek mesék, hasonlókon nőttem fel, majd, ha saját szememmel láttam egy vámpírt, akkor talán elhiszem a dolgot. Szóval így húznál belőlem hasznot. Ez egyszerre lenyűgöző és fájó. – mosolyogtam rá. Persze, nem vettem túl komolyan a dolgot, másrészt meg a realitás talaján álltam. Egy igazán nagy cég vezetője, ezért úgy is kell viselkednie, a haszon szónak különös fontosággal kell bírnia nála. A szavait hallva felnevetek és megcsóválom a fejemet. – Nem vagyok én olyan bátor, Virgina! És te sem olyan naiv. Habár… megérteném, ha mégis. – ezt talán már lehetne egoizmusnak nevezni. – Ne aggódj, szép és okos nő vagy, biztosan fogsz találni olyat, aki még hajlandó megházasodni. – bár, szerintem ez már inkább csak a családnak fontos, semmint az embernek. A házasság egy papír, egy biztosíték, éppen ezért nevezik a szerelem halálának. Mikor egyezséget kötsz azzal, akivel az életed akarnád leélni… nos, ez azért elég lehangoló, nem? Nem véletlen, hogy megöl mindent, ami előtte működött. – Legvégső esetben pedig itt vagyok majd én neked! Talán még jobban is jársz, mintha házasodnál. – hogy jó társaságnak tartom-e magam? Persze. Hogy jó barátnak? Attól függ, hogy mennyire kedvelem az illetőt. Nagyon kevés olyan ember van, akit tényleg kedvelnék. Virginia egy közülük.
- Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád pontosan, hogy mit gondolok rólad. – Természetesen én is osztottam azokat a véleményeket, amelyekkel többen is éltek felé, ám én kicsit finomítottam a nézeteimen, így voltam arra képes, hogy megkedveljem. Ugyan nagyképű volt, de miért is ne lett volna? Megtehette és volt mire felvennie a nagy mellényt. Kegyetlen lett volna? A munkában biztosan, ám olyan hivatást választott, amiben ez szinte alapkövetelmény. Az igazat megvallva, Galen-től elég sok mindent lehetett tanulni, ezért is örültem annak, hogy az évek folyamán barátokká váltunk és elleshettem tőle egy-két trükköt. Persze a személyiségem közel sem volt az övéhez hasonló, így a legnagyobb közfelháborodást keltő tulajdonságait nem is terveztem leklónozni, de jó példát mutatott arra, hogyan vegyenek komolyan ebben a még mindig inkább férfiak uralta világban. - Nem mintha téged zavarna, hogy kötekedek. Mennyivel jobban tudnám csinálni, ha tényleg csak egy kicsit hamarabb ismertelek volna. Bár előbb-utóbb így is ki fogom húzni belőled az összes ifjúkori botlásodat, csak hogy nevethessek egy jót. – Ez tipikusan én voltam. Mivel a saját bolondságaimra nem tudtam visszaemlékezni, ezért mások hülyeségein éltem ki magam. Ilyenkor bántam egy kicsit, hogy túlságosan normális tinédzser voltam és meg is lepődtem, hogy nálam az a jóslat sem vált be, hogy aki kamaszkorában nem éli ki magát, az felnőtt létére zavarodik meg. Igaz, van még pár évem hátra, bármikor beüthet a ménkő. – Úgysem néznéd végig, hogy egy rossz házasságban szenvedek. Ennyire nem lehetsz gonosz. Velem nem. – Jelentettem ki ellentmondást nem tűrve. Jobban belegondolva, az életemben egyáltalán nem hiányzott a házasság, csupán néha tört rám annak az igénye, hogy egy normális ember társaságában élhessek, akinek elmondhatom, hogy milyen volt a napom. Nem akartam macskás nőként meghalni, csakhogy jelenleg nem fért bele az életstílusomba az, hogy alkalmazkodjak valakihez, akit még nem is ismerek. Egy pillanatig kissé kétkedve hallgattam a mondandóját, sőt, több is volt egy pillanatnál, nem igazán hittem a fülemnek. Halálozások, állattámadások, amik inkább vámpírok és vérfarkasok által elkövetett gyilkosságok? Mi folyik itt? Nem is egy iszogatós péntek este van, hogy ezeknek egyáltalán a lehetősége is felmerüljön. – Nem robbant fel véletlenül mostanában egy droglabor annak a városnak a közelében? Esetleg vegyi üzem? Az megmagyarázná a vámpírokat. – Összevontam a szemöldökeimet, de láttam Galen-el, hogy most nem viccelt. Komolyan gondolta, amit mondott, ám én nem tudtam, hogyan kellene reagálnom. Azt hittem, hogy a pályafutásom során hallottam már a lehető legbutább és leglehetetlenebb magyarázatokat is, de emiatt feljebb kellett pakolnom a lécet. – Egyáltalán miért foglalkozol ezzel az üggyel? Ügyvéd vagy, nem rendőr és gondolom, nem egy vámpír gyanúsítottra kell ráhúznod a vizes lepedőt vagy éppen egy ártatlant megvédened. – Nem találtam az értelmes magyarázatot a helyzetre, vártam, hogy beavasson a dologba és reméltem, hogy nem köti semmilyen titoktartás. Főleg, mert biztos voltam benne, hogy nem hivatalos ügy volt az, amiben egyáltalán felmerül a feltételezés, hogy természetfeletti lények a főszereplői. – Kezdem azt hinni, hogy mégsem járnék jól veled, mert öregkorodra kezdesz megőrülni. – Mosolyodtam el halványan.
Csak hallani szerettem volna, hogy mennyire szerethető ember vagyok. – mosolyogtam rá. Na ez persze nem így volt. Nem mintha nem lennék szerethető. Az vagyok, csak az emberek ezt nem látják, mivel javában azzal foglalkozom, hogy tönkre tegyem őket. Ezért nem fogom őket hibáztatni, sőt, teljes mértékben megértem őket. Igaz, ami igaz, nem vagyok egy könnyen kezelhető ember, szeretem magamat, talán jobban, mint kéne, ugyanakkor ez jobb, mintha fordítva lenne, igaz? Úgy gondolom, hogy az ember bármire képes, ha elég időt és munkát áldoz érte. Plusz, nem árt, ha van egy jó ügyvédje, ezért lettem ügyvéd. Lehetek akár mekkora szemétláda, mindenhogy megfizetnek, ráadásul jól. Együtt sem élünk olyan sokáig majd, hogy végig tudjad hallgatni. – mosolyogtam rá. Volt jó pár. Fiatalként nem foglalkoztam azokkal a dolgokkal, amikkel ma dolgozom. Szabályok, törvények… fiatalként viszont mindenkinek létfontosságú, hogy ezekről ne vegyen tudomást, igaz? Én is hasonlóképp tettem, és teszek mind a mai napig. A törvények kijátszása és nem a betartatása a dolgom. – Túlzottan is jó véleménnyel vagy rólam, Virginia! – vigyorogtam rá. Kötekedő és kárörvendő ember vagyok, imádom mások hibáit az orruk alá dörgölni, vagy emlékeztetni őket minden múltbéli hibájukra. Az ember már csak ilyen, azért csinál dolgokat, hogy utána jót nevethessen rajtuk, igaz? Én is ezt teszem, időnként pedig megzsarolom őket velük. Tudom, hogyan hangzik ez. Én is hasonlóképpen kételkedtem és teszem még most is ezt. Azonban, túl sokan mondják, hogy ostobaságnak, vagy rossz tréfának tudjam be a dolgot. – ha elég sokan mondanak valamit, akkor az a valami több, mint hazugság, vagy megtévesztés. Főleg, ha ennyi eltérő ember mondja. – Én sem leszek örökre ügyvéd, Virginia! El kell gondolkodnom a folytatáson. Úgy hiszem, politikusnak tökéletes lennék. Nem kell semmiféle szaktudás elég csak… önmagamnak lennem! – jó sok pénzzel persze, de anyagi gondjaim nincsenek, köszönhetően annak, hogy védőügyvédként igen remek karriert tudhatok magam mögött. Annyit kerestem, hogy egy országot is vehetnék, talán. – Ha pedig ez megtörténik, jól mutat, ha megoldottam ezeket az…. állattámadásokat. – volt már nehezebb dolgom is. Védtem bandavezéreket, kartellek vezetőit, gyilkosokat, tolvajokat, csalókat… sokféle rossz embert, és még kevesebb jót. A jók nem tudnak megfizetni, sajnos ez van, ilyen Amerika! Hálálkodásból pedig én sem élek meg. – De egyre jobban nézek ki. – vontam meg a vállamat mosolyogva. – Én csak azt mondom, hogy jobb tisztázni a dolgokat. Akkor is, ha semmi értelmük nincsen. – ilyen a munkám is. Minden résztvevőnek utána járok, mindent tudok róluk, az alapján ismerem ki őket, mászok be a fejükbe és irányítom őket a tárgyalóterembe. Könnyű kihozni az embereket a sodrából, ha tudsz róluk mindent. – Még, hogy nem járnál jól velem… rólam beszélünk! – mosolyogtam rá. Sokan sok mindent adnának azért, hogy az oldalamon tudjam őket. Egy valamit megtanultam az életben: a nők ölnek. Óvatosan kell velük bánni, csak olyat engedni a közelünkbe, akiben megbízunk, mert ellenkező esetben… tönkretesznek.
- Már hozzászokhattál volna, hogy hajlamos vagyok meglátni benned a jót. – Velem született ártalom, betegség vagy ki tudja micsoda, de volt hitem az emberekben és abban, hogy bármekkora szemétládák is legyenek, van bennük valami, amiért érdemes volt a világra jönniük. Nem mondom, hogy nem voltak olyan személyek, akiknek sikerült kirángatni ebből a hatalmas filantropizmusból és nem érték el, hogy legszívesebben nekik dobjam az íróasztalomon helyen foglaló kerámiákat, ám mindig megpróbáltam visszafogni magam és arra gondolni, miért lenne nekem jobb, ha túlságosan is kiakadnék? Azon kívül természetesen, hogy megkönnyebbülne a lelkem és egy másodpercre elégedetten hátradőlhetnék. Aztán megkapnám, micsoda hisztis liba vagyok és rájönnék, hogy lesüllyedtem az engem idegesítők szintjére. Így maradt az a megoldás, hogy megpróbálom mindenkiben a jót látni. Galen-ben amúgy sem volt nehéz, ismertem már annyira, hogy le tudjam hámozni a hagyma rétegeit. Azonban az már nekem is sok volt, amit az előbb közölt. Soha nem hittem a vámpírokban és hasonló lényekben, maximum annyi érintkezésem volt velük, hogy jót mosolyogtam a filmeken, amelyekben szerepeltek. Az én világom túlságosan földhözragadt volt ahhoz, hogy beengedjem őket. Bár hívő voltam, az teljesen más tészta volt: valamiben hinni kellett ahhoz, hogy reménykedhessünk abban, hogyha meghalunk, akkor nem ennyi volt és kész, vége, de… vámpírok tizedelnék egy kisváros lakosságát? - Mondom én, hogy valamit kollektíve szívtatok. Vagy vegyszer került az ivóvízbe. Az mindent megmagyarázna. – Viccelődtem széles mosollyal annak ellenére, hogy az előttem ülő valószínűleg véresen komolyan gondolta a szavait. Régen láttam már őt ilyen arckifejezéssel beszélni valamiről, igazándiból elgondolkodtatott azon, hogy végre talált valamit, ami annyira leköti, hogy tényleg komolyan vegye? Itt lenne a világvége? – És abban a városban szeretnél politikusi pályára lépni, ahol a vámpírok is tanyáznak? Legközelebb mi lesz, felcsapsz boszorkányvadásznak? – Felettébb jól szórakoztam, ám éreztem, hogy itt az ideje, hogy vegyek egy mély levegőt és megemberelve magam elhiggyem, hogy Galen nem őrült meg teljesen. – Egyáltalán mi az, hogy nem leszel örökké ügyvéd? Bolond lennél otthagyni a szakmát azelőtt, hogy a mentő vinne el a tárgyalóteremből. – Adtam tudtára az álláspontomat. Kevés nála jobb ügyvédet ismertem, sőt… mi lesz velem, ha ő úgy dönt, hogy szögre akasztja a paragrafusokat? Önző módon rögtön magamért kezdtem aggódni, mert még egy olyan szakembert nem fogok találni, mint ő. - Éppen azért mondtam, mert rólad beszélünk. Ismerlek, mint a rossz pénz. – Hátradőltem, miközben sóhajtottam érted. – Mielőtt még jobban elkezdek aggódni érted, elkezdhetnél mesélni ezekről a vámpírtámadásokról, jelenésekről és gabonakörökről, hátha meg tudsz győzni, hogy nem egy csapatnyi őrülttel élsz egy városban, hanem tényleg van valóságalapja annak, amiről szól a fáma. – Burkoltan arra kértem, avasson be abba, mi is folyik a lakóhelyén és igazából miért akar belefolyni ebbe a dologba.
Többek közt ezért is kedvellek. Mindenki azt hiszi, hogy egy öntelt hólyag vagyok. – ami persze valahol több, mint igaz volt. De ezt hangosan ismerjem el? Ugyan. Aki ismer, pontosan tudja, hogy milyen vagyok. Soha nem próbáltam meg más lenni. Úgy gondolom, hogy most már bőven van mire önelégültnek lennem, így meg sem próbálom magamra erőltetni a szerénység nevű béklyót. – De te tudod az igazat. – az én szakmám ezzel jár. Az emberek nem szeretnek, de szerencsére ez soha nem okozott nagy szívfájdalmat. Ez a munka azoknak való, akik magukat szeretik a legjobban. Rám pedig ez tökéletesen igaz. Pénzért dolgozom, nem hálálkodásért. Akkor már perelnének és lenne még egy kis munkám. – vontam meg a vállamat mosolyogva. Rendkívül sok mindenben kérték a segítségemet. Nemcsak magán személyeknek dolgozom, de vállalatoknak is, ha készek kifizetni engem. A legtöbbjük a saját ügyédeiket alkalmazza, de… mondjuk úgy, hogy azok nem igazán vannak formában. Én a nap minden percében. – Vámpírok? Nem, nem hiszek ezekben. Talán csak… valami beteges szekta Most már minden őrültnek van egy. – vontam meg a vállamat. – De eddig senki nem oldotta meg, jól mutat majd a nevem mellett, hogy nekem viszont sikerült. – kapcsolatok és hírnév, ez az, ami a leginkább kell. Ebből mindkettő meg van, de minél szélesebb körben ismernek, annál jobb. – Ne aggódj, baráti szívességből segítek majd néha neked! – nyugtattam meg mosolyogva. – Nem most tervezem még abbahagyni. Majd, ha már a nyugdíjas kor veszélyeztet és halálra unom magamat. – szeretem a munkámat, és még jobban szerettem, hogy jó vagyok benne. Viszont, tudom jól azt, hogy ezt sem lehet örökre csinálni. Idősebb koromra pedig talán meg fogom majd próbálni megcélozni valamelyik befolyásosabb politikus helyét. Talán. Semmi nincs kőbe vésve, ezek csak ötletek, semmint tervek. Sajnos az utóbbi években rá kellett jöjjek, hogy én is öregszem, akármennyire is ellene voltam. Nem hallgatták meg az imáim odafent. Én nem hiszek ebben. Kell legyen valami… reális magyarázat. Viszont, egy régi jó baráttal nemrég összefutottam, és ő mutatott nekem egy érdekes felvételt. – kicsit előre dőltem, hogy biztosan csak ő hallja azt, amit mondok. – Megtámadnak benne egy nőt, a nyakát harapja meg a támadója és…. nagyjából két tized másodperc alatt tűnik utána el. A felvételt nem manipulálták. – és ez az, ami a legjobban idegesít, mert így nem igazán maradt logikus, kézenfekvő válasz, aminek lenne értelme. Nem hiszek a tündérmesékben, én ezeken nőttem fel, a gondolat, hogy valamelyik netalántán mégis valóság lenne, nevetséges.
- A többiek jól hiszik, egy öntelt hólyag vagy. Csak ők nem tudnak és nem is akarnak átlendülni ezen a tényen. – Nekem sikerült és erre büszke voltam. Szükségeltetett hozzá némi idő és akarat, hogy elhiggyem, Galen is emberi lény, akinek vannak pozitív tulajdonságai, végül annyira rájöttem a működésére, hogy meg is kedveltem. Én sem hittem volna, első körben nekem is ugyanolyan unszimpatikus volt, mint bárki másnak. És mivel ismertem őt, azt hittem, már nem tud meglepni. Tévedtem, nagyon úgy tűnik, hogy nála mindig van új a nap alatt, de azt nem gondoltam volna, hogy valami kisváros gyilkossági ügyeibe fogja beleártani magát. Lehet, hogy tényleg öregszik. Én pedig azon kezdtem agyalni, vajon mivel tudnám a saját mindennapjaimat felturbózni : lehet nem lenne rossz ötlet valami titokzatosat beleszőni a történetbe. Például zombitámadást az irodába vagy valami hasonlót. - El is várom, hogy a nagy politikai karrier és bűnüldözői tevékenységek mellett legyen időd nekem is segíteni, ha szükségem van rád. – A saját ügyvédeimet néha akár az ablakon is kidobhattam volna. Nem volt velük baj, csak annyi, hogy túlságosan szűk látókörűek voltak és nem igazán tudták elképzelni, hogy létezik világ az orruk hegyén túl is. - Nem tudom, hogy a vámpírok vagy a szekta a jobb. Mindkét lehetőség eléggé szürreálisnak tűnik. – Vallottam be őszintén, összehúzva a szemöldökeimet. Egyre jobban érdekelt ez a dolog, nem is csodálkoztam tovább azon, hogy Galen képzelőerejét is megragadták a történések. Bár én sokkal földhözragadtabb voltam, szerette a magyarázatokat, okokat és bizonyítékokat, a furcsaságok nem vonzottak annyira, hogy komolyan el is kezdjek foglalkozni velük. - Tehát ezzel a régi jó baráttal kezdtek neki a nyomozásnak? – Érdeklődtem tovább. Milyen elméjéből kifacsart város az, amelyikben csak úgy megtámadnak egy nőt, méghozzá a nyakát harapdálva? Galen egy régi diliház mellé költözött? – Elég amatőr egy gyilkos lehet, ha még felvétel is készült róla. – Állapítottam meg. Nem tudtam pszichopata-aggyal gondolkozni, de az azért evidens, hogy a beteg elmék sem így szeretnének lebukni. – És szerinted mi a legjobb magyarázat arra, hogy két tizedmásodperc alatt el tud tűnni? Az én tippem a manipuláció lett volna, de ez rögtön kilőtted. Biztos, hogy nem egy szenzációhajhász műve az egész és mégis csak átvernek titeket, tapasztalt nyomozókat? – Mosolyodtam el halványan. Hogy az új irányokba vágyás mi mindent képes kihozni az emberből… én sokkal inkább gondoltam arra, hogy valaki túlságosan unatkozik abban a kisvárosban és kreál egy sztorit, ami másoknak is felkeltheti a figyelmét.
De kivételes öntelt hólyag. – tettem még hozzá mosolyogva. – Ha utálnak, valamit jól csinálsz, nem? – legalábbis az én tapasztalatom ez. Emlékszem, pályakezdőként átnéztek rajtam, viccet csináltak belőlem aztán fordult a kocka, tapasztaltabb lettem, kiismertem a másikat, magát a szakmát és rájöttem, hogy mi az egésznek a kulcsa: a gátlástalanság. Öntelt hólyag vagyok, de sikeres öntelt hólyag, ez pedig már valami. – Lemerném fogadni, hogy sokan rólad sincsenek jobb véleménnyel. Csak neked nem mondják az arcodba. – Virginia sikeres, ami azt jelenti, hogy bőven akadnak irigy emberek a környezetében. Ez igaz rám is, azonban nem igazán alkalmazok senkit sem, pár ember van, akikkel szorosabbra szőttem a munkaviszonyt. Az embernek szüksége van az ilyesfajta kapcsolatokra. Képzelj csak el, mint egy nap az elnököt! – kis hatásszünetet tartottam, majd megráztam a fejemet. – Soha nem akarnék az lenni. Szörnyű lehet. – az emberek persze hajlamosak ennek is csak a pozitív oldalát látni, azonban rendkívül sok macera, amiből én nem kérek. – Csak szólnod kell! Tudod, hogy odáig vagyok azért, ha neves ügyészeket hozhatok minél kínosabb helyzetbe. – ez elég jellemző volt rám. Gyakran éltem a személyeskedés eszközével, szerettem odaszúrni a másiknak, nevetség tárgyává tenni, lerombolni a tekintélyét, amit kiakarna építeni az esküdtek és a bíró előtt. Az ügyvédi szakma a megérzésekről szól. Bárki betudja magolni a szabályokat és törvényeket, de alkalmazni és meglátni a réseket… na azt kevesen. Tudom, hogy minek hangzik. Hidd el, először én is kételkedtem. Most is, de… már nyitottabb vagyok. – alapjaiban véve csak azt hiszem el, amit láttam, és ezt láttam, tehát… nehéz lenne utána is tagadni. Kell legyen valami reális válasz arra, amit láttam a felvételen, de nem jut eszembe semmi. Igen, bár az érdemi részét még nem kezdtük meg. – ami késik nem múlik. Bryan-nek ugyanúgy munkája van, mint nekem, tehát nem hullik csak úgy ölébe a szabadidő. Nekem annyiból van szerencsém, hogy a saját főnököm vagyok, azonban ritkán veszek ki szabadnapot. Szeretem a munkámat. – Kitudja. Állattámadásnak minősítették. És belenézve néhány aktába, nem ez az első eset már. – több emberen találtak ugyanolyan harapásnyomot és mindegyik kivétel nélkül állattámadásnak lett végül le tudva. Ez azonban a látottak alapján lehetetlen, ráadásul a város környékén nincsenek olyan vadállatok, amik ennyire kimerészkednének az erdőkből. – A régi barátom készítette a felvételt. Nem hinném, hogy belenyúlt volna, Bryan nem olyan. Őszintén szólva… nem tudom, túl irreális az egész. El se akarom hinni, hogy létezhet ilyen. – ennyire gyors emberek. Ha vannak, miért nem az olimpián parádéznak? – Ráadásul… engem átverni? Ahhoz előbb kell felkelnie minden pszichopatának. – vigyorogtam rá. Volt már dolgom jópárral, általában védeni szoktam őket. A lelkiismeretemet emiatt megszólják igen gyakran, de… jól fizetnek, én pedig jó munkát végzek. A feladatom általában annyi, hogy ne ítéljék őket halálra.
- Téged képtelenség megfogni, igaz? – Hangom nem volt rosszalló ugyanannyira szórakoztatónak találtam, hogy utálják őt, mint amennyire ő jó mókának gondolta ezt. Arról nem is beszélve, hogy hasznos tulajdonság volt, ha valaki képes volt magát még az akasztófáról is leszedni a beszélőkéje segítségével. Ehhez tehetség kellett, nem vitás. - Persze, hogy engem is utálnak. Tudom is, hogy kik azok, akik ha rám néznek mosolyognak, de amint elmegyek mellettük legszívesebben meglöknék a hátam, hogy kizuhanjak az ablakon. – Megforgattam a szemeimet. Azokat az embereket, akikkel ilyesfajta nézeteltéréseim voltak, szerettem kirúgni vagy csak egyszerűen elkerülni, de néha a szükség nem engedte meg, hogy így viselkedjek. A magánkapcsolataimban egyszerűbben építettem le ezeket a mérgezéseket, de a munkában körültekintőbbnek kellett lennem: ott számított, hogy ki mennyire hozzáértő és mivel a jó szakemberek nem teremtek bokorban, néha meg voltak kötve a kezeim. - Te? Mint elnök? Amint megválasztanak, kijelenthetővé válik, hogy eljött a világvége. – Tudtam, hogy csak hülyéskedik, épeszű embernek nem fordul meg a fejében, hogy elnök legyen. Bárminek az elnöke… bár ezzel magam ellen beszéltem, de magamat sem tartottam teljesen százasnak. – Azért jó hallani, hogy ezek a terveid nem komolyak. Az elnököt kicsit nehezebb lenne elcsábítani egy kávéra vagy arra rávenni, hogy szétrúgjon néhány feneket a bíróságon. – A magasabb pozíció nagyobb felelősséggel és gyakrabban jelentkező fejfájással járt, akkor is, ha az ember szerette csinálni a munkáját. Ez talán már ő is megtapasztalhatta, de én mindenféleképpen… még most is szoknom kellett a tényt, hogy több minden összpontosul a kezemben, mint azt első körben hittem volna. - Valahogy nem tudom elképzelni, hogy nyomozósdit játszotok a barátoddal, pedig egész élénk a fantáziám. – Azt, hogy ez az egész teljes őrültség, kezdtem elhessegetni: ha volt valami az ügyben, ami megragadta Galen-t, akkor többről lehetett szó némi mendemondánál és légből kapott információnál. De… szupersebességgel közlekedő és gyilkoló emberek? Ugyan már! És eddig senki nem vette észre őket, csak ez a két jómadár döntött úgy, hogy utánuk ered? Miért érzem úgy, hogy lesz ennek még böjtje? – És mi van akkor, ha tényleg állattámadás? Nem hinném, hogy Mystic Falls-ban túlképzett vadőrök vigyázzák az erdő biztonságát és nyakukat törve szaladnának, ha a vadak átlépik a területüket. – A vadállatokat éppen azért hívták vadállatoknak, mert nekik teljesen mindegy volt, kit és hol támadnak meg, az volt a lényeg, hogy eleget tegyenek az ösztöneiknek. Arról nem is beszélve, hogy manapság a terület sem jelent biztos védelmet, nem egyszer volt rá példa, hogy Kanadából lesétált egy hegyi oroszlán. - Na jó, tegyük fel, hogy igazatok van és valami mutáns lény garázdálkodik a városotokban. Mit akartok egyáltalán csinálni? Lebuktatni és a rendőrség kezére adni? Vagy ti ketten elintézni? – Érdekelt, meddig terjed a világmegváltó tervük, egy ilyen felfedezőkörútnak nekiindulni nem piskóta. Az kellene még, hogy valami bajuk essen.
Inkább utáljanak, minthogy mindenki szeressen. Megőrülnék attól, hogy mindenki hajbókol. – nem szeretem, ha szeretnek. Ez így nyilván elég rosszul hangzik, de úgy tartom, hogy az embert az ellenségei sokkal inkább meghatározzák. A mai világban ugyan kissé erős szó az ellenség, de… nem szépítem, van, akit egy traktor alá kívánnék. Legalább udvariasak. Nekem a szemembe szokták mondani. vontam meg a vállamat mosolyogva. Ennek meg van az oka. Az, hogy bunkó vagyok velük. Meg úgy alapvetően a nagy többséggel. Nekem meg van a saját stílusom, jobb szeretem ezt másokra erőltetni, mint fordítva. Nem szeretek másokhoz alkalmazkodni, így nem is vagyok túlzottan népszerű, de… mégis sikeres vagyok, tehát jól csinálok valamit. A lányomtól távol tarthatnék minden ellenszenves srácot. Atombombát lőhetnék a házukra. – vigyorodtam el a gondolatra. Persze, ilyennel nem viccelünk, de… biztos sok apa van, aki a lánya barátját nem egyszerűen vadászpuskával intézné el. Inkább egy atombombát dobna rá, csakhogy biztosra menjen. – Na igen, ez igaz. És az a sok egoista politikus… az ő seggüket mondjuk szívesen szétrúgnám. – nem kedveltem a politikusokat, éppen ezért kissé ironikus, hogy éppen annak készülök, ha leköszönök az ügyvédi pályáról. Azonban jó időtöltés lesz majd megbotránkoztatni a sok öntelt majmot. A legtöbbnek egy cirkuszban lenne a helye, ha rajtam múlik, ott is kötnek ki. Remek Sherlock Holmes lennék. – remek deduktív képességeim vannak, fiatalkoromban egész jó hasznát vettem és a szakmámban is. Mindig is mondtam, hogy ügyvéd bárki lehet, jó ügyvéd azonban már nem. A jó ügyvéd nem csak tanul, hanem ösztönösen érti a dolgokat. Egy jó ügyvéd gátlástalan. – De milyen vadállat jön két-három államon át, hogy megtámadjon valakit? Meglepően titkolódzó a rendőrség ezzel kapcsolatban, az pedig soha nem jó. – vagy éppen igen, de nyilván nem úgy. A rendőrök nem túl okosak, ez köztudott. Ha valamit el kell rejteni, épp az a lényeg, hogy olyan helyre rakd, ahol szem előtt van. Ezen még nem gondolkodtam. Szörnyvadásznak kissé talán… zöldfülű lennék. – szörnyvadásznak… abszurdnak hatott még mindig. Mégis, a saját szememmel láttam, így sajnos nem igazán tudok már olyan lekezelő lenni, mint az elején voltam. Átkozott bizonyíték.
- Szegény te, el sem tudnom képzelni, milyen rossz lehetne neked, ha az emberek szeretnének. – Nekem igényem volt arra, hogy mások kedveljenek és szeressenek. Biztosan belém táplálták gyerekkoromban, ahogy azt is, hogy én is szerettem szeretni az embereket. Nem bánom, hogy így alakult, de néha voltak bajok abból, hogy a lehető legjobbat feltételeztem egyesekről. Igaz, ez már a múlt, ma már körültekintőbb és óvatosabb vagyok, arról nem is beszélve, hogy néhanapján már jól is esik, ha összesúgnak a hátam mögött. Általában azért, mert valamit jól csinálok és hát pont én legyek az irigykedés és a tudattalanul engem dicsérő szóáradatok megakadályozója? - A lányod hogy bírja, hogy az apja hirtelen ennyire védelmező lett? – Nem ismertem Galen apa-énjét, de azzal tisztában voltam, hogy egy, éppen a kamaszkorból kilépő és a felnőtt életben szárnyait bontogatni akaró lány soha nem viseli jól ha a szülei bármilyen formában beleszólnak az életébe. Még én sem bírtam ezt elviselni, pedig az apámmal a tökéletes felé hajlott a kapcsolatunk. - És mi van az ügyészi hivatallal? A kormány biztos kezét-lábát törné érted, ha egyszer bejelentenéd, hogy visszavonulsz a védőügyvédeskedéstől. –Belekortyoltam a kávémba. Egyik ország, sőt senki sem szerette, ha valaki sorra lenyomja a legjobbjait. Én is sokat ügyködtem azon, hogy megszerezzem magamnak azokat az embereket, akik konkurens vagy csak más cégnél dolgoztak, de kellő tapasztalattal és ügyességgel rendelkeztek. Ebből áll ez a világ, mindig mindenki a legjobbat akarja magának, hogy talpon maradhasson. Erről szól az evolúció is, azzal pedig senki sem mehet szembe. - Szóval, Sherlock… - Elmosolyodtam, nem tudtam megakadályozni, hogy elém ugorjon a kép a korabeli ruhákba öltözött és pipát a kezében tartó Galen-ről. A fantáziámmal tényleg soha nem volt probléma. – Van egy olyan érzésem, hogy a rendőrség nem fog ugrálni örömében, amikor te és a barátod bejelentitek, hogy foglalkoznátok az üggyel. Nem vagytok rendőrök, nyomozók főleg nem, civileknek pedig nem adnak ki információt semmiről. Vagy talán hackelni is megtanultok, hogy megszerezzétek a hivatalos jelentéseket? – Kezdtem azt hinni, hogy a srácok nagyon unatkozhatnak, ha felmerült bennük az ötlet, hogy szuperhős ruhát öltve nekiindulnak és felderítik a kisváros rejtélyét. Csak bele ne törjön a bicskájuk. – Nem vagyok vadszakértő, de manapság már semmi sem meglepő. Az állatok ide-oda vándorolnak. De ha ti többet láttok a dolog mögött, csak azt kérem, hogy tájékoztassatok a fejleményekről. Kezd egyre jobban érdekelni a nyomozásotok. – Arról nem beszélve, hogy érdekelt, pontosan mire fognak jutni. Azon kaptam magam, hogy drukkolni kezdtem nekik, leesett volna az állam, hogyha jutnak valamire. Valami különlegesre. - Szörnyvadász, szellemirtó, egy kutya. Arra azért vigyázzatok, hogy egy éjszakai túra során nehogy a nyakatok bánja a vadászatot. Még a végén ti is az eltusolt ügyek között végzitek. – Tudtak ők vigyázni magukra, legalábbis gondolom én, hogy egyikük sem annyira felelőtlen, hogy válogatott butaságokba ugorjanak fejest.
-Titokban még így is sokan oda vannak értem. – vigyorogtam rá. Amit persze könnyen meglehet érteni. Jóképű vagyok, sikeres és gazdag. Ez a három pedig az emberiség minden korszakában egyet jelentett a kapós férfi fogalmával. Ugyanakkor nem volt sosem igazán célom lekötni magam. Apa is mondhatni véletlen lettem, nem önszántamból. A tartós kapcsolatok világa nem nekem volt kitalálva, mindig is jobban pártoltam az alkalmi kapcsolatokat. Egyszerűbb volt és sokkal jobban élveztem. Sajnos mostanában több a munkám, mint szeretném, ami igen nagy szó, tekintve, hogy szeretem a munkámat és általában túl is teljesítek. De mostanában több a megkeresésem, mint általában. Örülök, hogy jól megy a munka, de… minden éremnek két oldala van. -Leginkább meglepődött, hogy mégis csak van apja. – vontam meg a vállam mosolyogva. Kevesen tudták rólam, hogy van egy lányom, általában csak azok, akik komolyabban utánam jártak. Nem igazán híresztelem, ennek pedig több oka is van. Egyrészt, mert van egy gallyra ment házasságom, ami soha nem jó, akkor sem, ha én magam borzasztóan örülök neki. Másrészt pedig azért, mert soha nem voltam igazán jó apa, és minden bizonnyal nem is leszek az. – Soha nem voltam egy mintaszülő. – ismertem be a közismert tényt. Ha nem is tudja rólam valaki, hogy apa vagyok, ha egy kicsit is ismer, sejti, hogy szörnyű vagyok benne. -Jól is tennék. Nálam jobbat aligha találhatnának. – mosolyogtam rá. Ezt a kijelentésemet is minden bizonnyal sokan egoizmusom egyik árulkodó jeleként könyvelnék el, de ha jobban bele is gondolnának, rájönnének, hogy igazam van. A munkámban az egyik, ha nem a legjobb vagyok, nem véletlen, hogy nagy lábon élek. Ha megtehetem, miért is ne tenném meg? -Bryan egyetemitanár, biztos akad egy segítőkész diákja, aki ért a számítógépekhez… - vontam meg a vállamat, de a legkevésbé sem komolyan. - Biztos, hogy nem lesznek odáig érte, de valakinek muszáj elvégezni a munkát, amire ők képtelen voltak. – persze érthető, hogy miért szeretnék, ha letennénk erről az egészről. Kiderülne, hogy nem végzik rendesen a munkájukat, ami igencsak megtépázná az amúgy sem túl makulátlan hírnevüket, a tekintélyük pedig oda lenne. Érdekes, engem fiatalként sem hatott meg túlzottan az egyenruha. – Mégiscsak érdekel a dolog. Ha gondolod, húzz csizmát és tarts velünk! – nem hinném, hogy Bryan annyira ellenezné a dolgot, és én magam se. Minden segítség elkélhet. Habár nehezen tudom elképzelni az asztalán kívül máshol. Mindig is úgy élt a fejemben, hogy ott ül az irodájában. Talán azért, mert túl sokat láttam már ott. Kis kikapcsolódás neki is jól jönne. – Túl nagy falat lennék, hogy csak úgy eltusolják a halálomat. – rántottam meg a vállam. – És számítok rá, hogy amennyiben eltűnnék, te magánkopók ezreit szabadítanád minden információ morzsára, amiben csak feltűnik a nevem. – ez persze túlzás, de azért… jólesik az embernek, ha keresik. Főleg, ha eltűnt, na akkor aztán különösen jól tud az jönni.
- Nagyon titkolják. – Jó, igaza lehet, sokan vannak, akik csak titokban csodálják. Közismert, hogyha utálunk valakit, az azért van, mert látunk egymásban valami közöset, leginkább olyat, amit magunkban nagyon rühellünk vagy nem merjük bevallani, hogy mi is ilyenek vagyunk. A másik lehetőség, hogy a csodálatunk, a másikhoz hasonlóvá válni akarásunk indít el minket azon az úton, aminek a végén ott lyukadunk ki, hogy legszívesebben kígyót-békát kiabálnánk az irigyeltre. Mindkettő elég kicsinyes megküzdési mód, de bárki belecsúszhat és hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem jártam már így. Csak amikor jobban figyelek magamra, akkor rájövök, hogy nem sok értelme van ezeknek a csűrt-csavart érzelemkifejezéseknek. - Nincs azon csodálnivaló, hogy a lányod nem tud hova tenni. – Ezt valószínűleg ő is tudta. Ha valaki hozzászokott ahhoz, hogy az anyja vagy apja, esetleg testvére vagy bármelyik rokona szinte nincs is mellette egész életében, aztán az illető egyszer csak elkezdi kijátszani a család-kártyák, az felettébb idegesítő tudott lenni. Nekem is volt ilyen rokonom: csak akkor számított neki a család, ha kellett neki valami. Bár Galen esetében nem ez játszott. – Szívesen találkoznék egyszer vele. Kíváncsi vagyok, miben ütött rád és miben nem. – Elvigyorodtam. A genetika csodákra volt képes, arról nem is beszélve, hogy nagyon szeretett ellenünk dolgozni, ha vicces kedvében volt. - Bryan? És egyetemi tanár? Itt tanít a Whitmore-on? Mert akkor lehet, hogy már összefutottam vele. – Nem hittem, hogy megszámlálhatatlan mennyiségű Bryan nevű tanár rohangál az egyetemen, könnyen lehetséges, hogy éppen a régi haverjával futottam össze ma délelőtt. Ha így van, akkor tényleg nagyon kicsi a világ, főleg, hogy az a férfi, akivel én beszélgettem nem tűnt olyan típusnak, aki szörnyvadászatra indulna. Mondjuk az is biztos, hogy Galen-nek nagyon jó a rábeszélőkéje és könnyen érdekessé és kivitelezhetőnek tűnővé tudja tenni az egyébként bődületes őrültségnek hangzó ötleteket. - Még a végén azért fognak könyörögni, hogy hivatásos állományba vehessenek benneteket. – Egyszerűen nem értettem, miért érezték ennyire ügyüknek ezeket a támadásokat. Már arra is gondoltam, hogy személyes indíttatásból fakad a tettvágyuk, de a kérdés feltevéséhez még túlságosan meglepett voltam: nem számítottam arra, hogy invitálást kapok a Szellemírtók-remakehez hasonló túrájukra. - Ki tudja, lehet, hogy élni fogok az ajánlattal. Valakinek meg kell védenie a feneketeket. – Mosolyogva megvontam a vállamat. Elkezdte birizgálni a fantáziámat a felajánlott lehetőség, pedig ha valaki, én nem voltam oda sem a megmagyarázhatatlan történésekért, sem a kisvárosokért. De a változatosság gyönyörködtet, nem? Lehet, hogy ideje lett volna kiszakadnom a megszokott napi rutinból és valami a szokásaimtól teljesen eltérőbe vágni a fejszémet. - Még szép! Hát mi lenne velem a kedvenc ügyvédem nélkül? – Galen a barátom volt, biztosan feltűnt volna az eltűnése és nem hagytam volna annyiban, de reméltem, hogy semmi ilyenre nem lesz precedens a jövőben.
-Veled ezért kivételezek. Te nem titkolod. – vigyorogtam rá. Az ő hozzám való viszonyulását nem épp rajongásnak mondanám, de… biztosan érti, hogy értem. Nincs sok barátom, ami azt illeti, egy kezemen megtudnám számolni őket, de úgy vagyok vele, hogy ez is csak engem igazol. A minőségi barátok száma mindig kevés, nemde? Ráadásul, soha nem voltam egy túlzottan barátságos típus, valahogy az emberek többsége nem tud megfogni, nem találom őket elég érdekesnek, hogy időt áldozzak rájuk. Elfoglalt és sikeres ember vagyok, így úgy gondolom jogom van ahhoz, hogy sokkal inkább megválogassam a közelebbi barátaimat, mint az átlag ember, aki örül, hogyha van háromszáz ismerőse a facebook-on. -Gyere át legközelebb, hátha találkozol vele. – vontam meg a vállam. Wanda nem találkozott kiskorában sem sokat azokkal, akikkel együtt dolgoztam. Ennek több oka is van. Egyrészt, mert nem szeretem keverni a családot és a munkát. Másrészt, általában bűnözőket védek, aki megtud fizetni, általában nem jó ember. Érthető, hogy nem szívesen engedtem őket sem a családom közelébe. A harmadik ok pedig, hogy… nos, nem vagyok egy minta apa, nincs igazi apa-lánya kapcsolat köztünk, ha egyáltalán tényleg létezik ilyesmi. A munkám a számára soha nem volt igazán vonzó dolog, végül ugyan ezt a szakmát választotta, csak épp a másik oldalt. -Igen, Bryan Foster. – bólintottam, megerősítve, hogy ezek szerint tényleg összefutott vele.A középső nevét meg se említem. Leslie. Örök talány, hogy a szülei miféle alkohol hatása alatt voltak, mikor elnevezték. – Hogy kerültél a Whitmore-ra? Várj, kitalálom! Olyan jó példával szolgáltam, hogy úgy döntöttél szakmát váltasz és a trónomra törsz! – húztam mosolyra szám. Biztos vagyok abban, hogy amennyiben Virginia az én szakmámban kötött volna ki, igazán jó ügyvéd lett volna. Megvannak azon képességei, hogy sikeres legyen. Az a tévhit él, hogy bárki lehet ügyvéd, aki eleget tanul. Nos, ez igaz, diplomát valóban kap, de itt véget is ér a karrierje. A tanult dolgok keveset számítanak. A lényeg a személyiségben van, kell egyfajta érzék ehhez a munkához, ami kevesekben van meg azok közül, akik ezt a pályát választják. – Vagy talán randizgatok? Rá és rád is ráférne. – Bryan elvált, a legutóbbi találkozásunk alkalmával pedig nem úgy nézett ki, mint akinek mostanában nagy sikerei voltak az gyengébbik nemmel. Mindketten megoldások lehetnének a másik számára. Tagadhatatlan, hogy Bryan-nek van egyfajta… sármja. Ha kicsit gátlástalanabb lenne, a diákok közül is válogathatna. -Sajnos nem tudnak megfizetni. – vontam meg a vállamat vigyorogva. Mi tagadás, igen csak sokba fájtak a szolgáltatásaim, a rendőrség aligha engedheti meg a szakértelmem ily formában. – Amiben pedig jó vagy, soha ne csináld ingyen! – akárki is mondta ezt, egy borzasztóan bölcs ember volt. Egyesek szerint jó tett helyébe jót várj, én azt mondom, hogy jó tett helyébe pénzt várj. Ismerem az embereket, védtem sokfélét, tudom milyenek. Nem igazán hiszek abban, hogy kifizetődik a jóhiszeműség. -Most, hogy így mondod… könnyen lehet, hogy nélküled neki se kezdünk! – több szem többet lát, több ész pedig többre megy vele. Arról nem is beszélve, hogy meglepődnék, ha Virginia titokban nem kapott volna valamiféle önvédelmi képzést. Én is elgondolkodtam valami hasonlón, de végül annyi lett belőle, hogy felfogadtam egy személyi edzőt, akit pár alkalom után ki is rúgtam. Azóta néha elboxolok, ha épp van szabadidőm. Ha már van egy edzőtermem. -Pontosan, hatalmas kiesés lennék… értettem vele egyet mosolyogva. – De nem olyan könnyű engem kivonni a forgalomból. – párszor megpróbálták ilyen-olyan módokon, de ahogy azt a jelen helyzet is mutatja, egyik sem hozott tartós sikert. – Ráadásul, ha szerencsénk van, nem találunk semmit. Láttam, amit láttam, de… nem igazán akarom elhinni. Vannak dolgok, amik jobb, ha nem derülnek ki. – ennek ellenére képtelen voltam megállni azt, hogy én ne szerezzek tudomást róluk. Az információk felhasználásából élek meg, többek között, jól tudom, hogy vannak dolgok, amiket jobb, ha nem tudnak meg mások. Amennyiben mindaz, amit Bryan mutatott és mondott, igaz, jobb, ha ezek sem látnak napvilágot.
- Azt akarod mondani, hogyha néhanapján nem fejezném ki a szeretetemet, akkor nem lennél a barátom? – Akár egy óvodás is megirigyelte volna a mímelt megbotránkozásomat, amit egy kis fejcsóválással is megspékeltem. A környezetemben sokan nem voltak kibékülve azzal, hogy Galen oszlopos tagja volt a baráti társaságomnak, sőt, hogy még hallgatni is szoktam rá… a céges jogászaim egyszer-kétszer már a fejükhöz kaptak, amikor a férfi tanácsa nyomán indultam el egy úton, de néha a privát életbeli barátnőim sem értették, mit benne a szimpatikus. Talán csak annyi volt a titok nyitja, hogy szerettem magam különleges emberekkel körülvenni. - Biztosan értékelné. – Nevettem fel. Elképzelésem sem volt arról, milyen lehet szülőnek lenni. őszintén, egészen félelmetes dolognak tűnt arra vállalkozni, hogy teljes felelősséggel tartozzak egy másik emberi lény iránt, aki totálisan tőlem függ és akinek nekem kellene megtanítani, mi a helyes és mi nem. Pedig már jó ideje benőtt a fejem lágya, nem lenne szabad ettől az elvileg természetes teendőtől tartanom. - Akkor egy emberről beszélünk! – Van igazság abban, hogy kicsi a világ, bár ez a kampusz a legnagyobb jóindulattal sem volt hatalmasnak nevezhetőnek. Nem is volt ezzel baj, otthonos közegnek tűnt és biztos, hogy aki szeretné, itt is megtalálja a számításait. – Még csak az kéne. Én és az ügyvédszakma? Felejtős. – Nem vagyok az a cápa típus, amit a tárgyalóterem megkövetel magának. Sokkal jobban szeretem a békét és ha módomban áll, kerülöm a felesleges konfliktusokat. A saját munkámban is sokkal több vitával és fordulattal találkozok, mint amiről valaha hittem volna, hogy el bírom viselni. – És semmi más nem hiányzik, minthogy elkezdj kerítőt játszani. Ő volt az egyetlen felnőtt abban az épületben, ahová megbeszéltem egy találkozót a rektorral, úgyhogy tőle kértem útbaigazítást, aztán megittunk egy kávét. Őszintén, nem annak a típusnak tűnt, aki veled barátkozna. – Mondtam ez pont én. Igaz, ahogy a borzasztóan elcsépelt mondás is tartja, az élet útjai kifürkészhetetlenek, ki tudja, hogy találtak ők ketten egymásra. Talán majd Galen ebbe is beavat. - Mindig az a fránya pénz… hát hol van a szívjóság és az emberek szolgálatának igénye? – Mosolyogva felvontam a szemöldökömet annak ellenére, hogy Galen-nek igaza volt. Ha valaki jó valamiben, senki sem várhatja el, hogy a személy karitatív szervezetként működjön és természetes legyen, hogy a maximumot nyújtsa mindenféle elismerés nélkül. A segítésnek is vannak bizonyos határai. - Kezdem a csapat teljes értékű tagjának érezni magam. És valahol idiótának is, hogy elkezdett érdekelni a kis… küldetésetek. – Sóhajtottam egyet. Azért lenne, mert mostanában nem volt időm kikapcsolódni és nyomozósdit még egyébként sem volt soha alkalmam játszani? Az egész feltevésük és próbálkozásuk annyira lehetetlen volt, hogy talán megért egy misét. – Szóval, ha jól összegzem, kíváncsiak vagytok, de azért kételkedsz és ki tudja, ha olyanba futtok bele, ami túlmutat rajtatok és valószínűleg így lesz, akkor megfutamodtok? – Összeszűkültek a szemeim. Engem biztos tovább vinne a kíváncsiságom, de hát még konkrétan az sem volt megnevezve, mit várnak ettől a kis kalandtól. – Most már nem rázhattok le. Én is be akarok szállni. – Jelentettem ki.
Kezdőlap
■ 
• 
