- Tudod, hogy a legjobbak között vagyok a szakmámban, épp úgy, mint a te tiédben... Leginkább azért fogadtam el az állást, hogy valami újba kezdhessek, és nagyon úgy tűnik, minden a régi maradt, csak a helyszín más - mosolyogni kezdtem mondatom végén, eléggé gonosz jellem bukkant elő belőlem, de valami talán nincs rendbe velem. Nagyon nincs. Nemhiába jelentkeztem be hetekkel ezelőtt a kedves ismerősömhöz, aki orvosi szaktekintély, és akitől kértem tanácsot. Ő azt mondta, levegőre van szükségem. Óriási előrelépés lenne, ha megszabadulnék attól, ami bennem zötyög régóta. Ekkor pislogott bennem a tűz, hogy mit kellene tennem. Igaz, nem így akartam, hogy elsüljön, mégis így történt. Kipattant belőlem a bosszú ötlete. Szemét dolog, tudom. Nem vagyok pletykás, de csak azért is mondtam el néhány apróságot a gyerekekről neki, hogy még ezzel is felidegesíthessem az agyát. Mióta vagyok én ilyen? Ez nekem is hihetetlen húzás. Az élet megtanított rá. Nem szabad gyengülést mutatni, mert akkor tényleg kihasználnak csak. Kemény, bátor, vakmerő lépések. Ezekkel kell túlélni. - Tudod... a többit tőlük is megtudhatod, akár ma este vagy holnap, vagy akár a következő hétvégén - vontam meg vállamat, mert mostantól tényleg bármikor összefuthatnak, és legalább ők is hamarabb megszokják ezt az amerikai álmot, létet. - Nos, akkor... mikor is érsz rá? - kérdeztem tőle ridegen, pedig a férjem volt, és ez csak jelent valamit, ha mást nem, de eleget tesz kérésemnek, amit igaz árgus szemekkel fogok figyelni, követni, mint valami elmeőrült.
- Persze-persze - legyintettem, és felsóhajtottam, közben ellépve előle, hogy meglegyen a tisztességes terem. Mintha kétszáz mérfölddel odébb nem tudná összekeverni két kémcső tartalmát. Soha nem becsültem le azokat, akik valamely tudományágban találták meg az álmaikat, elvégre leéltem a fél életemet egy olyan nővel, akinek az elsőszámú szerelme ténylegesen ez volt... a gyerekein kívül persze. Az én szerelmem is megvolt, a mai napig sikereket értem el benne, de valahogy Élois közelében mindig azt éreztem az utóbbi időben, hogy kudarcra vagyok ítélve. Magával hozott valamit mindenhová, ami azt érzékeltette velem, hogy nekem itt nincsen keresnivalóm, nem változtathatok azon, amit egyszer már elértem... hogy semmi vagyok ahhoz képest, ami évekkel ezelőtt voltam. Bár talán ez néhány érdekes fejmosásának köszönhető, inkább már azokat kötöttem hozzá, mintsem azt, hogy leéltem vele majdnem húsz évet, és vele építettem fel egy közös életet. Ez mindenek után már olyan elhanyagolható tényezővé vált, bár ez megint nem olyan, amire büszke lehet az ember. Sosem akartam cserbenhagyni a családomat, mégis megtettem. De a család nálam már inkább a két gyerekemből állt, semmint a feleségemből. Aki már nem is a feleségem. - Nekik bármikor ráérek - néztem bele a szemeibe ismét, miután kezembe fogtam az előbb lepakolt papírlapokat, és megköszörültem a torkomat. - A számom továbbra sem változott, szóval... hagyd az email-eket - billent oldalra a fejem. Nem tudtam, mit vár, vajon milyen programom lehet, bár nagyon sok olyan dolgot mondott most, aminek kapcsán elbizonytalanodtam, és tudtam, hogy van valami a felszín alatt, amit most nagyon szépen eltitkol. Mondhatni, nyakig benne van valamiben, és fogalmam sincs, hogy miben.
Már magában a gondolat, hogy emberek fognak körülvenni elérhetetlennek tűnt. Szinte teljesen megfoghatatlannak. Egyszerűen nem tudtam feldolgozni a gondolatát annak, hogy ez egyszer újra valóságos lehet. Ugyanakkor egyfajta félelem is ott igázott bennem még ennyi idő elteltével is, hogy ez az egész nem más, mint egy nagyon szép és hosszú álom, amibe saját magamat ringattam bele az alkoholnak köszönhetően. Furcsa, hogy újra emberek vesznek körül, hogy nem vagyok egyedül. Nem mászkálhatok az út közepén anélkül, hogy egy hangos dudaszó ne figyelmeztetne arra, hogy mekkora ökörséget is csinálok. Visszaszokni a civilizációhoz. Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmi felüti magát a gondolataimban. Nem láttam kiutat. Most mégis szabad vagyok, de egy részem örökre elveszett abban a börtönben. Még akkor is, ha nem látszik, ha tényleg igyekszem apró darabokról felépíteni magamat. Felhúzni a falaimat és a biztonságos házamat megfelelő alapra építeni. Nem gondoltam volna azt, hogy ilyen lehetőség csillan fel a szemeim előtt. Ugyanakkor arra sem gondoltam, hogy egyszer egy hozzám hasonló lélekhez lesz, majd szerencsém. A látókörömbe könnyedén úszott bele Nora alakja. Lehet, hogy ellenséges volt az esetek többségében és előbb harapott, mintsem kérdezett volna, de szerintem volt benne valami, ami miatt megérte normálisan hozzáállni. Na, már az is egy elég nyomós indok, hogy nincsenek olyan beteges vágyaim, hogy feleslegesen gyűjtsek ellenségeket magamnak. Épp eleget voltam a magányomba burkolózva most sokkal inkább vágyom másnak a társaságára, mintsem újra ezen falak mögé rejtőzzek el. Könnyedén szökkenek hozzá közelebb, hogy leszólíthassam. - Szia Nora. - Köszöntöttem kedves mosollyal az arcomon. Neki is azért hozzá kell szoknia mindahhoz, ami számomra természetes. Mert lehet, hogy mások társasága immár furcsává vált, de a technológia és a társadalmi szokások nem változtak meg a távollétem alatt sem. - Tudok valamiben segíteni? - Az esetek kilencven százalékában azt hiszem a barátnőjével veszekedtek. Míg ő vágyott erre az életre, a Mary Louise nem tudta, hogy mégis mihez kezdjen vele. Meg ebben az új világban elfogadott a szerelmük és ezért csak még inkább rettegésben élhet, hogy egyszer valaki elveszi tőle életének legértékesebb gyémántját. Miközben folyamatosan azt érzi, hogy nem is érdemli meg igazán..
Naiv mód azt hittem, hogy sérthetetlen vagyok, ám még az én bűnös szívem is képes meghasadni. Sosem számoltam azzal a gondolattal, hogy valaha megtörténhet az, amit most kénytelen vagyok átélni. Annyira abszurdnak tűnik még az is, hogy csak elképzelem, hogy inkább nem is nagyon törtem magam rajta. Soha eddig. Most pedig, hogy belekényszerültem, ismét minden idegen lett és be kell valljam, elég nehezen alkalmazkodom az új helyzethez. Az élet a 21. században nem várt kihívások elé állított. A technika? Ugyan, nem nagy fáradtság beletanulni a GPS vagy néhány app kezelésébe. Egyik se okozott különösebben nagy nehézséget. De az élet Mary-Lou nélkül... Nem tehetem meg magammal, hogy még most is miatta siránkozom. Csak körbe kell néznem, és észrevennem, hogy kitárulkozik előttem a világ. Számtalan lehetőségem van, az lehetek végre, ami lenni szeretnék, és nem az, aminek a társadalom mételye bélyegez. Ezért is kezdtem új életet, amibe úgy tűnik a főiskola belefér, de Ő már nem szeretne asszisztálni a vágyaimhoz. Csakhogy nehéz. Nehéz elfogadni, és nehéz úgy ébredni, hogy a kollégiumi szoba fogad, ahol egyelőre még lakótársam sincs. Mondjuk talán ez a jobbik eset, nem tudhatom, hogy mit váltana ki belőlem hosszútávon. Vagy épp Mary-Louból. Az utóbbi időben a féltékenysége soha nem ismert formákat öltött. Bűntudatom lenne, ha akaratlanul veszélybe sodornék egy diákot. - Bonnie.. - próbálok barátságos hangot megütni vele szemben. Nem sok személy próbál bármilyen kontextusban ismerkedni, nekünk pedig talán nem sikerült túl jól az első néhány találkozás. Biztosan megvan rólam a véleménye, mégsem látok a szemében semmi elítélőt. - Épp a programajánlót nézegetem, nem mintha mondana bármit is ez a Fald fel Amerikát vetélkedő... - olvasom fel ezt a számomra kissé bizarr ötletet. De igazából nem azért vetettem bele magam a programkeresésbe, mert élményre vágyom. Kétlem, hogy az ilyesfajta dolgok meghatározóak lennének az életemben. Csak le akarom kötni a figyelmemet, hogy képes vagyok őt látni egy meglibbenő szőke hajkoronában és még egy-egy harsány nevetésre is felkapom a fejem. El kell szakadnom tőle és az másképp nem megy, csak ha új ismeretségeket kötök.
Képes vagyok megérteni Nora-t. Mert meg akarom őt érteni. Ilyen egyszerű. Van, akiknek a szemében látszik, hogy velejéig romlottak és nem is fognak ezen változtatni semmit sem. Benne azonban nem ezt látom. Kíváncsi az új világra, amire belecsöppent és nehezére esik elfogadni azt a tényt, hogy a barátnője ezt nem támogatja. De érthető mindkettejük hozzáállása. Mindketten olyan világban nevelkedtek, éltek, ahol még bűn volt a kettejük szerelme most pedig már teljesen elfogadott. Még akkor is, ha a társadalomban vannak olyanok, akik ítélkeznek. De sosem értettem az ilyen embereket. Mire, és miért? A génjeikben vannak elkönyvelve, hogy hova fog húzni a szívünk, nem pedig ők döntik el. Igazán boldog csak azaz ember lehet, aki a szívét követi, mikor a párját kiválasztja nem pedig arra igyekszik odafigyelni, hogy a lehető legkevesebb feltűnést keltse, hogy ne ragadja ki a társadalom. Mert nagyon sokan megvetik azokat, akik az őszinte boldogságot keresik. De kérdem én, mi értelme? Hiszen ők egyértelműen nem lelték meg ezt. Mások iránti gyűlölködés, mint boldogságforrás minden csak nem egészséges. – Elárulhatom neked, hogy oda biztosan nem akarsz elmenni. – Nem éppen a leggusztusosabb esemény, de talán ez számára is nyilvánvaló. A cím szó szerint közbefoglalja mindazt, amit jelent. Szerintem van olyan, aki még asztalt is megenne, hogy nyerjen. A vicc az, hogy talán képes is lenne rá, ha mondjuk ledarálják előtte. Megenné, mint valami müzlit. – Este azonban lesz egy mozi est, ha érdekel. Azt hiszem pont Harry Potter maratón lesz, ha gondolod csatlakozz. – Már a Harry Potter szériára sem tudok ugyanúgy tekinteni, mint mikor gyerek voltam. Rengeteg dolog változott meg azóta, kiderült rólam is, hogy boszorkány vagyok. Ha nekem is lett volna egy olyan iskolám, mint a Roxfort, akkor határozottan jelentkeztem volna rá. Mindenféle kérdés nélkül. De ezzel szerintem mindenki így van. – Szóval, benne lennél? – Nem kívánom magamat ráerőszakolni mégis úgy érzem, hogy egy kis társaság nem ártana neki. Sőt, talán pont most adom neki meg azt a mentőövet, amire szüksége van.
Azt hinné az ember, hogy az egyetemen ismerkedni nem nagy művészet. Nekem mégis problémát okoz, hiába töltöm a napjaimat a saját korosztályommal. Vagyis látszatra velük. Én kívülállónak érzem magam, talán épp ezért is kezelnek úgy. Nem vagyok képes még arra, hogy befogadjam azt, amit ez a kor a maga szellemiségével nyújtani tud. Pedig én ácsingózom érte, de a lelkem még egészen máshol jár, mást akar. A problémát az okozza, hogy a gondolataim percenként kalandoznak el vágyaim irányába és a magam igényeivel alig törődve egy helyben toporgok, ahelyett, hogy meglépném. Magamat biztatom, hogy csak az első néhány lépés lesz annyira nehéz, mintha vasfű marná végig a bőrömet. Az első mérföldkövet kellene elérnem, hogy kibillenjek a komfortzónámból és beilleszkedjek a közegbe, mint egy vérbeli amerikai egyetemista. Bonnie megjelenése egy kevés reménnyel táplál, hisz akarva-akaratlanul tud rólunk mindent. Rólam, a többiekről, az egész természetfelettiről. Ha jobban belegondolok, egészen jól is esik, hogy előtte nem kell eltitkolnom a származásomat, a múltamat, a szerelmemet. Nem tekint rám másként azért, mert olyan részleteknek is tudója, amit nem igazán terveztem minden ember orrára kötni. - Azt hiszem, épp időben jöttél, hogy lebeszélj róla.. - mosolyodom el és a következő programajánlatot már csak fél szemmel olvasom, de nem is értelmezem. Csak próbálok úgy tenni, mintha nem szorulnék rá ennyire nyilvánvalóan a segítségre. Hozzá kell szoktatnom magam, hogy ebben az új életben, amit választottam magamnak, nem számíthatok Lily segítségére. Boldogulnom kell egyedül, bármennyire ijesztő is számomra ez a helyzet egyelőre. Majd megszokom. Ahogy szépen lassan hozzácsiszolódom a társadalomhoz is. A divattippeket például már sikerült ellesnem néhány női magazinból. A feminizmus csodás vívmánya.. A címlaplányok többsége pedig tökéletes. Mintha csak Mary-Lou-t látnám. - Te is ott leszel? - veszem fel pillanatokon belül a beszélgetés fonalát. Nem szeretném, hogy azt higgye, nem figyelek rá. Voltaképp erre van szükségem. Valami olyan programra, ami közösségépítő jelleggel bír, mégsem igényel túl nagy rákészülést. - Akkor mindenképp.. - folytatom még mielőtt válaszolhatna. - De azért előtte beavathatnál abba, hogy mi az a Harry Potter maraton.. - ráncolom a homlokom, de csak sikerül utána helyesen kimondanom. Saját értetlenségemen felnevetve lépek arrébb, hogy átadjam a helyem másoknak, akiknek hozzám hasonlóan programra fáj a foguk.
Nem hiszem, hogy pontosan meg tudnám érteni mindazt, amin keresztül megy mégis valahogy igyekszem megérteni. De talán pontosan ezzel leszek több másoknál, hogy én legalább veszem a fáradtságot és megpróbálom megérteni mindazt, ami vele történik. Meg segíteni hozzászokni egy olyan világhoz, amit még csak közelről sem volt lehetősége megtapasztalni. - Ha nem akarod nézni, ahogy mindenki magába töm mindent, ami elé van rakva sokszor még az asztalnak is neki esnek, akkor határozottan azt mondom, hogy tartózkodj attól a programtól. - Azt hiszem erre igazán csak azok mennek, akik ténylegesen felakarják falni az egészet. Azoknak eszükben sincs elmenni, akik ezt végig akarják nézni és biztatni őket. Mert ez egyáltalán nem szórakoztató. Vagy élmény nézni. Bár, ahogy hallottam manapság már azért is fizetnek valahol Kínában vagy Japánban, hogy webcamon keresztül nézhessék, ahogy a másik ember eszik. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer idáig jut a világ. Bár nem tudom mi jó van abban, ha nézhetjük, hogy a másik finomat eszik.. Olyankor talán azt képzelik az emberek, hogy ők is azt a finomságot eszik, miközben amúgy nem? Na, mindegy. Szerintem én ezt sosem fogom úgy igazán megérteni. - A Harry Potter maraton az.. A film még megvan, ugye? Készült hét film egy boszorkány és varázslóképző suliról, ahol ő a főszereplő és az ő kalandját nézzük végig a legjobb barátjaival vállvetve. Ígérem, hogy semmilyen spoiler-t nem fogok ellőni. Nem mondom el, mi lesz a vége, hogy lesz a vége, szóval.. Ha gondolod vehetnénk ilyen varázslósapkát. Csak a hangulat miatt. Meg azt hiszem lehet kapni varázslópálcát. Az is jó móka. - Néha én is szeretném, ha lenne egy hely, ahová így tényleg elvonulhat egy boszorkány és megtanulhatja mindazt, amire szüksége van. De, amit talán a legjobban irigylek az, hogy tényleg van lehetőségük arra, hogy a boszorkányokhoz hű szakmát válasszanak. Na, hát az milyen menő lenne már!
Még azt is mondhatnám, hogy sikeres a mai nap, bár nem érzem magam a helyzet magaslatán. Talán már kényszeresen is próbálok úgy viselkedni, mint egy átlagos egyetemista, átlagos problémákkal, szerelmi bánattal, a közelgő vizsgák okozta stresszel. De az igazság az, hogy bármennyire is próbálkozom azon, hogy a társadalom elfogadjon, itt és most nem érzem magam kirekesztettnek. Voltaképp a legtöbben észre sem vesznek, csak elsétálnak mellettem. Nincs akkora feltűnés, néhány kósza szempár csupán, azok is olykor férfiaktól. Átlagos sosem leszek, de a világ olyan, mint amilyennek mindig is a része akartam lenni. Csak akkor még nem számoltam azzal a lehetőséggel, hogy nem Mary-Lou oldalán fogom megtapasztalni ezt a csodát. - Wow, nem lehet túl szép látvány.. - húzom el a számat, ahogy lelki szemeim előtt megjelenik a kép, amit Bonnie az imént lefestett. vannak is furcsa szokások, amik az én időmben nem állták volna meg a helyüket, de helyette voltak bálok, táncmulatságok és könnyed családi esték. A programok a technika fejlődésével is megsokszorozódtak. Most már például a mobilomon tudom követni, hogy melyik városban mikor tartanak vásárt, vagy hol tudok a legközelebb hamburgert enni. Hát nem csúcs?! - Szóval nézünk egy filmet, ami varázslókról és boszorkányokról szól? - vonom fel kérdőn a szemöldökömet és körbepillantok. - Mármint úgy érted, hogy boszorkányokról? - nyomom meg az utolsó szót, ezzel is nyomatékosítva a kérdésem jelentőségét. Fogalmam sem volt arról, hogy készültek filmek boszorkányokról. Nekem eddig nagyon úgy tűnt, hogy a legtöbb halandó még csak nem is tud a varázsvilág létezéséről. - De minek a varázsláshoz sapka és pálca? - rázom meg a fejemet. Hülyeség. Semmire sincs szükség hozzá, ezt az ostobaságot is csak kitalálták. Mese az egész, ami felettébb fel tud bosszantani. Régen is voltak olyanok, akik jót mulattak a természetfeletti világon, anélkül, hogy értenék annak a jelentőségét. - Szerinted jó móka, hogy viccet csinálnak a mágiából? - szomorodom el kissé, vagy talán csak a csalódottság beszél belőlem. Fogalmam sincs ugyan, hogy Bonnie miről beszél, vagy ki az a Harry Totter, de ő is boszorkány. Nem kéne így éreznie ezzel kapcsolatban..
Lehet, hogy első rétegileg kegyetlenség tükröződik Nora-ról, de aki veszi a fáradtságot, hogy ez alá is benézzen rájön, hogy nem több egy lánynál, aki próbálja megtalálni a helyét ebben az új világban. Ami elég nehéz tekintve, hogy elég maradi barátnője van. Na, nem mintha most Mary-Lou ellen akarnék beszélni egyszerűen csak neki is el kell fogadnia, hogy ebben az időben már teljesen másként állnak az emberek ahhoz a tényhez, hogy valaki a nő létére a nők iránt érdeklődik. Már sokkal elfogadóbb a társadalmunk, de ugyanakkor az ellenkező oldal is nyíltan vállalja, hogy megveti mind azokat, akik mások, de azokat is, akik elfogadják őket. Pedig ez egyszerűen hozzátartozik az emberi természethez. Ilyen egyszerű. - Hát nekem elhiheted, hogy nem az. - Volt már szerencsém elsiklani egy ilyen esemény mellett és minden volt csak csábító nem. De azt hiszem sikerült is lebeszélnem erről az őrült ötletről. Sajnos neki még nagyon sok mindent kell megtapasztalnia a világban, de az egyszer biztos, hogy ideje az bőven van. - Nem nem úgy.. - Fogalmam nincs, hogy miképpen lehetne belekezdeni ennek az egésznek a megmagyarázásba, hiszen ezt látni kell ahhoz, hogy megérthesse igazán, de jobb felkészíteni őt, mielőtt még kiakadna a maraton kellős közepén. - Ez nem arról szól. Nem a tényleges varázslókról és boszorkányokról. Ez egy ember fantáziáján alapuló történet, ahol bemutatják a boszorkányok és varázslók egyfajta feldolgozását, elképzelését. Elhiheted, hogy nagyon jó lesz. Ha pedig mégsem, akkor leverheted rajtam. - Remélem, hogy ezzel sikerült egy kis kedvet lehelnem belé ezzel kapcsolatban, mert azaz igazság, hogy magamat már felspékeltem annyira, hogy tényleg meg akarom nézni az összes részt. - De nagyon sok mindenből csináltak már filmet. Minden természetfelettinek vélt dologból. Úgy értem.. Mindig is voltak legendák vámpírokról, boszorkányokról és vérfarkasokról is. A szellemek létezését pedig mindig be akarták bizonyítani. Na, most ha valakinek van egy elképzelése, akkor ő megalkot egy világot, ami az ő fantáziájára alapszik. Nem a valóság, de szórakoztató. Plusz a mai világban nincs olyan téma, amiből már nem csináltak volna viccet. - Az utóbbi időben tényleg mindenből képesek az emberek már viccet generálni. De pontosan ezt teszi olyan színessé az életünket, amilyen.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Meg akartam ölelni, mikor megpillantottam a már jól ismert szempárt a folyosó másik végében. Amikor legutóbb velem szemben állt, ürességtől kongott a tekintete. Nem érzett semmit, csak éhséget, vágyat arra, hogy minden szembejövő torkot átharapjon. Akkor először éreztem, hogy félek tőle. Nem akartam belekeverni magam Stefan tragikus történetébe, mert nem is akarta hagyni, hogy megtegyem. Nem tudtam, hogyan kezeljem azt, hogy elveszítettem őt. Elvégre nem minden nap kapcsol ki életem egyik fő alkotóeleme, és nem is minden nap kapcsol vissza... amikor legutóbb találkoztunk, nagyon úgy tűnt, hogy semmi nem fogja meggyőzni arról, hogy kapcsoljon vissza. Márpedig... azt hiszem, meghasadt volna a szívem, ha sokáig kell azt látnom, hogy kínozza magát azzal a sok gyilkossággal, ami akkoriban még nem hatotta meg, de most már valószínűleg tele van vele az a bizonyos fal. Én ismertem őt... azt hiszem, még most is ismerem. És nem tudom, meddig fogja ezt elbírni egyedül. Talán elfogadja a segítségemet. Talán... ez csak egy vágyálom a részemről, hiszen elfogadnám a döntését. Egy döntést, amellyel azt mondja, hogy húzzak el az életéből, nincs szüksége még egy Elena Gilbert-féle tragikomédiából. Pedig mellette kellett lennem, ahogyan egy barát ezt tenné. Tettem is... Ezúttal viszont már megkönnyebbült mosoly ült ki az arcomra. Ismét Stefan Salvatore állt előttem, a valódi önmaga, és nem a tömeggyilkos vámpír. Bár tőle is féltem, hogy egyszer azt mondja, neki sincs szüksége rám. A rejtélyessége még mindig itt van a levegőben, újra és újra magamba szívtam azt, és tudtam, hogy ennek az egésznek nem itt és nem most lesz vége. Tudtam, hogy nem fog elküldeni. Hogy nem fogja azt mondani, hogy nem kér többé belőlem. - Stefan - indultam meg fellé jó kedéllyel, tényleg a legvidámabb mosolyt erőltetve magamra. Nem szabadott volna engednem, hogy egy percre is kikapcsolja magát. Hol voltam egyáltalán? Megannyiszor próbáltam már előre megfogalmazni, mit fogok neki mondani, ha úgy adódik. Mondhatni, pocsék barát vagyok... főleg az ő esetében. Tettem egy ígéretet... miszerint annak ellenére, hogy köztünk soha nem lesz már semmi, a barátja maradok, és bármikor hívhat, ha szüksége van valakire... talán pont rám. De ezt a dolgot általában csak én érvényesítem, pedig nem ő kért meg erre, hanem éppen ellenkezőleg. Én őt. És tessék... máris kész az álszentség. - De jó itt látni!
Tartoztam egy ideúttal ennek a főiskolának. Vagyis sokkal inkább annak a lánynak, aki ennek az épületegyüttesnek a falai közé száműzte magát, hogy megpróbáljon viszonylagos normális, emberi életet élni és elkezdje megvalósítani a gyerekkori álmait. Sokat tanulhattam tőle és hittem abban, hogy az sem volt véletlen, hogy a legsötétebb óráimban is volt valami, ami ide húzott. Elena már nagyon jól ismert engem, az évek alatt bőven volt ideje rájönni, hogyan működöm… nekem pedig arra volt lehetőségem, hogy számtalanszor elhiggyem neki, képes megváltani az életemet és visszaterelni a helyes útra, ha valamilyen okból kifolyólag letérnék arról. Semmi tudatos nem volt abban, hogy erre a környékre tévedtem akkor, amikor az érzelmeim nélkül tengődtem. Vagy talán mégis? A bennem élő szörnyeteg előszeretettel pusztította a kapcsolataimat és hobbija volt a szeretteimmel való szórakozás: pontosan tudta, hogy Elena mennyire fontos nekem és hogy úgyis belekeveredik azokba az ügyekbe, ahol a kollégista vagy éppen szaktársainak esik baja. Nem voltam büszke arra, amit tettem, szerencsétlen főiskolásokkal szórakoztam és egy gondnokot a fejétől is megszabadítottam… amint átléptem a campus küszöbét, fel is rémlett bennem az emlék. Ezek miatt a képi betolakodások miatt gyűlöltem a legjobban a visszatérést. Aztán a felettébb jelenszerűnek tűnő emlék ellenére egyfajta megmagyarázhatatlan, bár alig érezhető, de számomra éppen elégnek tűnő nyugalom járt át, aminek köze volt ahhoz, hogy megpillantottam a felém tartó Elenát. Hogy volt képes mosolyogva, szinte csillogó szemekkel rám nézni azok után, amiket tettem és ahogy viselkedtem? Kezdtem azt hinni, hogy ez a lány tényleg nem volt soha egyszerű ember, gyarlóságot és rosszat mindig csak akkor fedeztem fel benne, amikor kikapcsolt állapotban voltam. - Téged is! – Mosoly ült ki az arcomra, Elena mosolyát látva nem tudtam megállítani az ajkaim felfelé görbülését. – Gondoltam, benézek és mivel nem láttam magam kötözési plakátokon a környéken, reméltem, hogy átengednek a kapun. – Mire nem jó az igézés… amennyi mocskot eltakarítottam az elmúlt hetekben, az sem volt elég. Sokkal több bajt okoztam, mint amennyit kontrollálni tudtam volna. – Ráérsz? Nem akarok zavarni. – Kötöttem ki rögtön. Jólesett volna beszélni Elenával, de ha nem volt ideje, akkor eszem ágában sem állt a nyakára akaszkodni.
Nem lehetett egyszerű megtenni az első lépést előre. Ismertem ezt a Stefant, ki tudja, meddig fogja marcangolni a bűntudat, ha olyan helyre téved, amelyen nemrég még neki köszönhetően folyt vér. Foghattuk arra, hogy valójában nem is ő tette, hanem csak egy szunnyadó bestia, de kétlem, hogy ez nála beválna. Soha nem így működött. Stefan túl jó volt ehhez a filozófiához. Ez a szörnyeteg belőle jött elő, és végül neki kellett legyőznie... annak csak örülni tudtam, hogy asszisztálhattam benne. Láttam már vért ontani. Szívta már az én véremet is, mikor egyszerű halandó voltam, ő pedig egy rövid ideig ripper. Már akkor is meg akartam menteni, senki nem tudott eltántorítani a célomtól. Akkor viszont egészen más érzelmi háttere volt a dolognak... ő megmentett engem, mikor készültem feladni. Belépett az életembe, és a perceimet tartalommal, érzésekkel töltötte meg. Valójában ő lett volna a tökéletes férfi annak a halandó lánynak, akinek meghaltak a szülei. De mikor átváltoztam, valamilyen oknál fogva... az érzéseim sem maradtak ugyanazok iránta. A mai napig nem tudtam megfogalmazni, mi hozott változást. Nem emlékszem a pillanatra, arra, hogy miért szakítottam vele. Annyira nagy összevisszaság uralkodott a fejemben... már lassan két napja. Megöleltem, mikor elé értem, és jó ideig nem is voltam hajlandó elengedni. Bár azt sejthettem, hogy nem beiratkozni jött a főiskolára, de bíznom kellett abban, hogy... csak egy jó baráti látogatásról van szó, és nem megint arról, hogy lángokban áll Mystic Falls. - Ezzel ne is viccelj - ráztam meg a fejem halvány mosollyal, mikor a körözési plakátokat említette. A vámpírok élete ilyen szempontból egyszerűbb volt. Megfelelő eszközökkel el tudtuk tüntetni a nyomainkat... de néha csak nagyon nehéz áron. - Most lett vége az előadásnak. Ebédelni készültem, úgyhogy... velem tartsz? - kérdeztem, némileg lelkesebben, mint ahogy amúgy a napomat indítottam. Damon összezavart tegnap a kis beszélgetésünkkel, nem tudtam hová tenni, azzal pedig már kedvem sem volt viccelni, hogy túlzásba viszi az ivást. - Visszatértél Mystic Fallsba, ugye?
Tartanom kellett volna attól, mi lesz Elena reakciója, ha meglát. Neki is ártottam, még ha csak közvetlenül is, a társai által. És mivel kikapcsolt állapotban a közelébe kerültem, a szavaimmal sem kíméltem. Minden bennem felgyülemlett igazi és felnagyított sérelmet a nyakába aggattam és olyan dolgokat is mondtam neki, amelyek túlzottan lesarkítottak voltak és egyébként nem abban a formában éltek bennem, ahogyan előadtam őket. A szörnyeteg énem hajlamos volt arra, hogy a cenzúrázatlan, normális személyem által át nem nézett tartalmakat hozza a felszínre… és ezért volt annyira szörnyű, hogy a ripper is én voltam. Nem tagadhattam le, nem téphettem ki magamból és ha túlságosan elnyomom, egyszer csak fogja magát és előjön: a válságaimat használta ki és egyetlen gyenge pillanat is elég volt ahhoz, hogy átvegye felettem az uralmat. Mégis, ha valakitől, Elenától tudat alatt sem várhattam mást, mint mosolyt és megbocsájtást. Könnyebb volt a szemébe nézni, mint például Caroline-nak. Az ő fájdalma égette a lelkemet, szégyelltem magam előtte és nem tudtam másként a tükörbe nézni, mint hogy ne egy árulót lássak magamban. A szőke lány észrevétlenül lett az életem teljes jogú szereplője, a mindennapjaim szerves része, míg Elena-val kicsit eltávolodtunk egymástól. Ő elment Mystic Falls-ból, hazajáró kollégista lett és ugyan a bátyám barátnőjeként ugyanúgy a barátom maradt, a kapcsolatunk megváltozott. Más irányt vett, de nem rosszabbat, ezt példázta, hogy a legsötétebb óráimban sem hagyott magamra. - Ha emberi kajáról van szó, akkor benne vagyok. – Mosolyodtam el halványan. Igyekeztem tartózkodni a meleg, emberi vértől és szerettem volna végre megtalálni az arany középutat a táplálkozás tekintetében. A normális és ripper énem közötti ingadozásom olyan volt, mint másoknak a jojó-effektus: egyik pillanatban még nagyon jól ment az önmegtartóztatás, a másikban pedig átbillentem a ló túloldalára. - Igen, vissza. – Bólintottam és elkezdtem lépdelni mellette, abba az irányba, amerre ő tartott. Rá akartam kérdezni, hogy milyen napja volt, élvezte-e az óráját, de ő gyorsabb volt és a leglényegesebb kérdéssel kezdte. Mostanában nem volt jellemző rá a köntörfalazás. – De nem tudom, mennyire fog jól elsülni a visszatérésem. – A dzsekim zsebeibe mélyesztettem a kezeimet. Távol állt tőlem a szándék, hogy Elenára zúdítsam a történteket és mindent, ami a fejemben kavargott, mégis… volt egy olyan kisugárzása, ami szinte kicsalogatta belőlem a vallomásokat. Néha túlságosan is jó hallgatóság volt. – Elkezdtem törleszteni a bocsánatkéréseket, amikkel tartozok, de már a legelső kifogott rajtam. Nagyon megbántottam Caroline-t. – Bukott ki belőlem. Eljött a pillanat, amikor nem a bátyám volt az első gondolatom és egy kis időre meg is lepődtem azon, hogy rögtön Caroline-t hoztam fel, ám az, amit vele tettem, kísért… és nagyon féltem, hogy nem fogom elnyerni a megbocsájtását.
Kezdőlap
••• 