Nem pont nekem kellett volna ráolvasnom azt, hogy véleményem szerint milyen neveltetésben részesült. Ő valószínűleg hagyta, hogy neveljék, míg én az esetek nagy részében elkallódtam, mint egy kis huligán. Mai értelemben. Akkoriban mindez nem volt megszokott, s míg mai szemmel azt látjuk, hogy a fiatalok minden létező szálat megragadnak, hogy távol kerüljenek a szülőktől, mi ezt a korai századokban nem tehettük meg. Az egyetlen, aki nevelni próbált, Oliver volt. Ő fogadott magához, majd tett engem vámpírrá, mikor úgy ítélte, hogy megérettem erre a feladatra. Számomra ez több volt mint barátság. Testvériség alakult ki közöttünk, amelyet ő nemrég megszegett. Olyan volt, mintha a tulajdon bátyám árult volna el. Átkoztam a napot, átkozom ma is, amikor megismertem Őt. Mikor apám helyett apám volt, s mikor bátyám helyett bátyám. Túl sokat engedtem neki. Nem szabadott volna így tennem. - A modortalanságnak is több fokozata van, angyalkám. - billent oldalra a fejem, majd közelebb lépztem hozzá, bár tudtam, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy tartsa a kettőnk közötti távolságot. Miért is nem lep meg. - Bánhatnál velem kedvesebben is. Tudod, előfordulhat, hogy netán... osztálytársak leszünk. Vagyis inkább... - masszíroztam meg állam. -... csoporttársak! És ha gyenge leszek, talán neked kell majd engem korrepetálni. - szemétkedtem vele égtelen mosollyal, mintha nem lenne jobb dolgom, mint húzni az agyát. Vajon mit tanulhat itt? Irodalmat? Vagy orvos lesz? Egyelőre egyiket se tudom kinézni belőle. Mondjuk én tényleg inkább a Yale-n képzeltem őt el. Mit keres vajon itt, az isten háta mögött? - Óh, ez egy vacsorameghívás? Én szívesen találkozom a bátyáddal! Meglátjuk, melyikünk húzza a rövidebbet. Egy kis senkiházi, aki talán tud használni egy átkozott karót és néhány fából készült vackot... vagy én, aki egy mozdulattal töröm ki a nyakát. Tényleg ennyire... irritáló lennék? Pedig még csak nem is bántottalak. - pislogtam rá ártatlanul, majd megálltam szorosan előtte. - Tudd, hogy ez az egész csak most kezdődik. Aki egyszer meglát táplálkozni, annak nincs nyugta később tőlem. Túl szép vagy, hogy megöljelek... de az életedet is megkeserítem, ha bárkinek elmondod, hogy mit láttál! - vicsorogtam.
zene: video games| megjegyzés: bocsánat a késésért
Nem értem honnan veszi a bátorságot, hogy kioktasson. Mire fel ilyen nagyképű? Arra, hogy egy vérszopó? Szerintem ez nem akkora szám, hogy ilyen hatalmas arca legyen. Mindig is undorítónak tartottam az ő faját. Olyanok a vámpírok, mint holmi emberi alakot öltött piócák. Őszintén örülök, hogy vannak olyan emberek, akik az ilyen gusztustalan lényeket irtják, hogy ne rontsák tovább a légkört. Őt is jó lenne, ha valaki levadászná, lehet hogy szólok Davidnek, hogy van itt az iskolában egy Nathan nevű beképzelt vámpír, aki a szemem láttára szopta egy csaj nyakából a vért. Olyat mond, amivel eléggé felhúz. Ő akar engem a modorról kioktatni? Sokkal jól neveltebb vagyok nála még ha nem is jópofizok vele. Ne várja el, hogy majd én mosolyogva cseverészek vele, csak azért, hogy nehogy egy hajszálnyit faragatlannak tűnjek. Akinek a véleménye nem érdekel az ő. És jól hallottam "angyalkámnak" szólított? Nem vagyok senkinek se az "angyala", főleg nem egy ilyen alaknak. - Nem mondod? Magamtól rá se jöttem volna. - a hangom tele van szarkazmussal és megvetéssel ami szívből fakad. - Úgy sem fogok, mert nem érdemled meg. Azt pedig erősen kétlem, hogy ha tudnád is milyen szakra járok pont az én osztályomba kerülnél, egy szakon belül legalább 3 osztály van. És itt nem szokás a gyengéket korrepetálni. Az vagy bejár különórára, vagy megbukik és így járt. - tájékoztatom az igazságról, mert ezek tényleg így vannak. Szánalmas tartom, hogy úgy fenyeget, hogy hülyeségeket beszél. Talán nem ez a világ legnívósabb főiskolája, de nem nehéz innen kibukni, ha gyenge az ember. Az első évekre beraknak egy csomó nehéz szórótantárgyat, amivel könnyen kiszórják a gyengéket. Ha meg valaki nem bírja az iramot? Legfeljebb jó pénzért elmehet magántanárhoz, vagy ha van egy kedves csoporttársa és az felajánlja, hogy korrepetálja akkor esetleg van esélye bent maradni. Hogy mi? Jó hallom, hogy mit mond? Ez a hülye tényleg azt hiszi, hogy ő csak úgy hipp-hopp kinyír egy képzett vámpírvadászt aki nála erősebb dögökkel is végzett már? Elég alacsony lehet az IQ-ja, vagy magas az egója. Vagy is-is. - Szerintem kettőtök közül aki meghalna az te lennél és erre mérget mernék venni. - közlö vele ridegen és nem engedem magamhoz közelebb, amennyit jön felém annyit távolodok óvatosan hátrálva a folyosó felé. Már megint fenyeget? Hogy tönkreteszi az életem. Hát azt szívesen látnám. Mások is próbálkoztak és eddig még senkinek se sikerült. - Haha, igazán félelmetes vagy, menten összetojom magam. Nem félek tőled. - vetem az arcába. - Most viszont tényleg mennem kell, nem érek rá ilyen felesleges beszédekkel pazarolni az időm. - már megyek is el mondjon vagy tegyen bármit. Egy percig nem fogom tovább hallgatni az észosztását. Osztogassa másnak, akinek nagyobb szüksége van rá, ne nekem.
Nem tudom elhinni, hogy ez az egész csak engem aggaszt. Ja, de mégis képes vagyok elhinni. Luke-nak nincs akkora veszíteni valója. Azt hiszem, ha csak tudat alatt is, de tisztában van azzal, hogy ő az erősebb kettőnk közül és ő lesz az, aki élve fog távozni. Nekem pedig a lelkem egy apró töredéke benne marad, hogy ne érezze magát teljesen egyedül és ne engedje, hogy a gyász feleméssze. Ez egy normális embert megőrjítene, de tőlünk elvárják. Hiszen erre születtünk. Hát micsoda megtiszteltetés, hogy az egyik arra születik, hogy uralkodjon a másik pedig arra, hogy meghaljon és egy kis része az uralkodó félben maradjon. De az inkább az élőt vigasztalja inkább, mint a holtat. Bár én már annak is örülnék, hogy nem veszítem el Luke-t, de nem akarom az életemet elveszíteni. Túlságosan sokat jelent nekem. Talán többet is, mint kellene. Egy padon foglalok helyet, ahol békésen lógatom a lábaimat és várom, hogy végre megérkezzen Luke. Itt az ideje, hogy komolyan elbeszélgessünk erről. Én nem akarok megküzdeni vele, mert nem akarok a halál karjába belesétálni. Valahogy muszáj kijátszanunk ezt az egész helyzetet, hogy ne nekünk kelljen. Amúgy sem a mi felelősségünk lett volna ez elsősorban. Mi csak a tartalék terv voltunk. Miért kell mások felelősségét ránk hárítani? Mikor megpillantom a testvéremet felpattanok a padról és összefont karokkal állok meg előtte. – Luke. Azt hittem már soha nem érsz ide.. Gondolom te is jól tudod, hogy miről szeretnék veled most beszélgetni. – Bármennyire is próbáltam eddig kerülni és figyelmen kívül hagyni a témát rájöttem, hogy ez már egyáltalán nem lehetséges. Hiszen mondhatni itt van a nyakunkon az egész.
Általában a hozzá hasonló lányok rejtik a legnagyobb meglepetéseket magukban. Talán azért, mert úgy néznek ki, mint akik sosem lennének képesek bántani egy átkozott pillangót sem, nemhogy egy hangyára rálépni... mégis, a hangja tele van szarkazmussal, ráadásként pedig azt hiszem, hogy egyáltalán nem lenne nehézkes feladat számára, hogy ő maga szúrja át a szívemet egy karóval. Félelmetes gondolat, még nem készültem fel a halálra ismét.. de arról már beszélnünk sem kellene, hogy a halálnál egy dologtól félek jobban;attól, hogy Rose egyszer elhagy vagy úgy néz rám, hogy teintete tele van gyűlölettel. De ő nem tud Rose-ról. Hála a magasságosnak! - Hm, szóval burkoltan azt közlöd velem, hogy ez a mai világban már nem úgy működik, mint régen. Áh, roppant érdekes! - emeltem fel a mutatóujjamat. Mintha bármi komolyságot is magamra erőltettem volna, láthatta rtajtam, hogy az egész korrepetálós ostobaság rohadtul távol áll tőlem. Megköszörültem a torkom. - Szóval ezzel azt mondod, hogy.... öhm... időpontot kell kérnem a bátyádtól egy délutáni túra kapcsán? - sóhajtottam fel. Ez meglehetősen érdekes, habár sosem vezszem számításba, hogy esetleg veszíthetek is. Talán azért, mert ha eleve negatívan indulunk neki az ilyesminek, tlaán tényleg veszíteni fogok. És ezt mos aligha van kedvem kockáztatni. Nem is fogom. - Tényleg bátor vagy. De azt hiszem, hogy jobb, ha vigyázol magadra. Nem én vagyok itt a legnagyobb veszély... és kérlek, tégy meg egy szívességet. Hozz össze a bátyáddal. - kacsintottam rá. Találkozót értettem ez alatt, de ha nagyon gúnyolódni akar, félre tudja érteni.
zene: video games| megjegyzés: bocsánat a késésért
Nagy szerencséje van Nathannak, hogy nem kenyerem az erőszak. Máskülönben ha meg nem is ölném, de egy pofont kapna, vagy ágyékon rúgnám. Meg is érdemelné, viszont én nem fogok arra a szintre lealacsonyodni, hogy megüssem. Tőlem olyan szempontból nem kell tartania, hogy fizikailag bántom, viszont meg vannak a magam eszközei, például a gondosan megválogatott szavak. Az erőszakot csak primitív személyek alkalmaznak, akik tévesen megoldásnak tartják, holott az erőszak csak erőszakot szül. Azért Davidnak megengedném, hogy legalább eltörje pár csontját, hiszen a vámpírok mind undorító szörnyetegek akiket kegyelem nélkül ki kell írtani. Még csak az kéne, hogy ezek az átkozott lények nyugodtan szaporodjanak. Akkor még a végén az egész Föld tele lenne velük és nem lehetne tőlük élni. Csak az hiányozna. Mázli, hogy többen is úgy gondolják, hogy le kell őket gyilkolni és a többségnek nem csak a szája jár, hanem cselekszik is. Így hátha hamar a vérfarkosokkal, meg a boszikka együtt felkerülnének a kihalóban lévő fajok listájára. - Borotvaéles eszed van, érzem is ahogy vág. - mondom cinikusan és nem áll messze attó, hogy úgy érzem, hogy ehhez a főiskolához túl ostoba lenne, pedig vannak ennél sokka erősebb is. - Rád biztosan mindig ráér. - válaszolok komolyan. A bátyámat ismerve kevés alkalmat hagyna ki arra, hogy egy-egy vérszívó életét kioltsa. Remélem Nathan is azok közé tartozik, akiknek bármikor szívesen megszünteti dobogni a szívét. Őszintén szólva nem bánnám, ha még egyszer nem kellene újra látnom, mert kezdre az idegeimre menni. - Ha azt hiszed, hogy ijesztő vagy tévedsz. - vetem az arcába és a talákozós résznél pimasz mosoly kerül az arcomra. - Nem is tudtam, hogy a saját nemed iránt vonzódsz, teljesen megeptél ezzel. Megpróbálhatok összehozni nektek egy randit, bár kétlem, hogy te vagy az esete. - értem direkt félre. Ő se gondohatta komolyan, hogy egy ilyen mondatot nem fogok szándékosan kiforgatni, hogy ércelődhessek rajta.
Ha valaki most megkérdezne, hogy mégis miért jöttem vissza a Whitemore-ra nem tudnám pontosan megmondani. Egykoron a kíváncsiság vonzott ide aztán pedig jobbnak láttam, ha egyszerűen tovább állok és vissza sem nézek. Bár ennek nem hiszem, hogy mindenki örült, de úgy vagyok vele, hogy a magam ura vagyok, így senkinek semmi köze ahhoz, hogy én mégis, mikor mit csinálok, vagy éppen mihez van kedvem. Bár a húgom is elég rendesen próbálja beszabályozni az életemet, de neki talán még egy icipici beleszólása van. Különösebben úgy sem hat meg, amit mond nem veszem magamra. Nem akarok elköteleződni. Abból elég volt egyszer is most nem tehetek róla, hogy az ott szerzett tapasztalataim miatt nem kívánok belebonyolódni semmi másba. Ez van és kész. Most pedig nemes egyszerűséggel sétálgatok a campuson, de már magam sem tudom miért jöttem vissza. Sok indokom nem volt. Az itt létem alatt egyedül Kenna-val beszélgettem, vagyis inkább őt hallgattam. Nem, mintha bántam volna, hogy egyfolytában beszél. Legalább nekem nem kellett megszólalnom ez pedig most félsiker volt. Amúgy sem vagyok az a beszédes típus. De mondjuk ő ahhoz túlságosan ártatlan volt, hogy csak úgy kihasználjam, így nem maradt más, mint hallgatni, ahogy folyamatosan pörög. Szerintem két perc alvás után feltöltődik, vagy egy hordozható aksira van dugva, amit aközben tölt fel, hogy alszik. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogyan lehet benne annyi energia. Mindig is tudta, hogyan kell rám találni, mintha érezte volna, hogy hol vagyok, mert éreztem, ahogy lábak fonódnak a derekam köré, a kezét pedig a nyakam köré csavarta és úgy csimpaszkodott rajtam, akár csak egy kis majom. - Csak nem hiányoztam? - Azután az eset után, hogy levetette magát egy hídról csak, hogy bizonyítsa az igazát valahogy nem volt hangulatom hozzá. Meg is halhatott volna. Szerencséje, hogy nem vagyok az a típus, hogy hagyom meghalni körülöttem az embereket olyan könnyedén. Az ő hülyesége volt ez tény és való, de eléggé esélyes, hogy én inspiráltam.
Hétfő van... Hétfő, ami azt jelenti, hogy ma van egy hónapja, hogy Dorian itt hagyott egy szó nélkül. Be kell látnom, hogy nagyon is hiányzik neked és remélem, hogy hamar vissza jön. Most olyan egyedül rossz bemenni a főiskolára tudva, hogy nem tudok vele összefutni sem... De be kell menni, ha diplomát akarok, szóval kipattantam az ágyból és kinéztem az ablakon. Hét ágra sütött a nap és minden bizonnyal jó idő volt, ami egyet jelentett azzal, hogy szoknyát veszek fel. A szekrény elé mentem és sokáig gondolkodva azon, hogy mit vegyek, és a választás egy fekete cicanadrágra és egy fehér tunikára esett, amin pillangós minta volt és a tunika két oldala meg volt hosszabbítva. Mivel nem tudhatom, hogy Dorian mikor bukkan fel, ezért mindig meg kell próbálnom csinosabbnak lennem... Kiléptem az udvarra és a biztonság kedvéért még magamra kaptam egy farmer kabátot is, hisz nem lehet tudni, hogy nem kezd-e el esni az eső. Aztán elindultam a suliba... Az igazat megvallva jó kedvem volt és mosolyogva haladtam végig az utcán. Az egyik idős néni leejtette az almáját és felvettem neki, majd átkísértem az úttesten. Mosolyogva megköszönte és annyira jó érzés volt másoknak segíteni, bár azt sajnálom, hogy apun sehogy sem lehet... Aztán elhaladtam egy virágos bolt mellett és minden bizonnyal a tulajdonos kisfia egy fehér virágot tűzött a hajamba, majd azt mondta:"A szép néninek, szép virág jár." Elmosolyodva egy apró puszit nyomtam a fiú arcára, aki közben elpirult, és megköszöntem a virágot. Tovább sétáltam és beértem az iskola udvarába. Mint mindig most is a fiúk többsége füttyentgetett, mikor meglátnak, és én ezt nem tudtam hova tenni. Sokkal szebb lányok is vannak rajtam kívül. Bob elcsípett a folyosón és olyan furán beszélt... Aztán végül kinyögte, hogy mit szeretne. Szeretné, ha járnék vele, mert látta, hogy az utóbbi időben nem látott Dor-ral és azt hitte, hogy szakítottunk. Mikor először meghallottam nagyokat pislogtam? Én és Dor egy pár? Á... az lehetetlen, csak az én kis gyerekes álmaimban van csak ilyen... Nem rázhattam le gyorsan, hisz elárultam neki, hogy nem vagyunk együtt, és minden bizonnyal nem hagy békén, míg el nem megyek vele randizni. De egy baráti találkozó, nem jelenti azt, hogy járni fogok vele, igaz? Nem tudom, hogy mit mondjak neki, hogy ne bántsam meg... De abban egyeztünk meg, hogy egyelőre nem megyek sehova... Mosolyogva elváltunk egymástól és beléptem a Campus-ba... Mikor beléptem, nem akart hinni a szememnek. Először megdörzsölgettem őket, majd még egyszer, de még mindig Dor állt nekem háttal. Vajon káprázik a szemem, vagy hallucinálok, mert annyira hiányzik? Mikor már biztos voltam benne, hogy ő az, a könyveket kiejtettem a kezemből és felé szaladtam. Rávetettem magam a hátára, a kezeimet a nyaka köré és a lábaimat a dereka köré kulcsoltam. Majd mikor megszólalt hangosan felnevettem. - Te nekem, dehogy... - Mondom nevetve, miközben leszállok a hátárul és elé állok. Majd elmosolyodom. Semmit sem változott ebben az egy hónapban. Ugyanolyan titokzatos és jóképű maradt, bár erre a gondolatra elpirulok, majd közelebb lépek hozzá megölelem és a pólójába markolok, majd komoly hangon a fülébe súgok. - Kérlek, többet ilyet ne csinálj, vagy ha le is lépsz, akkor szólj. - Majd kibontakozok az ölelésből és hátrább lépek, majd elmosolyodom. Igen... mellette mindig olyan vagyok, mint egy mosolygós alma. - Nem is tudom, hogy hol kezdjem, agyis tudom, de olyan sok minden van egyszerre, bár képzeld Bob elhívott randizni, mert azt hitte, hogy járunk... Tudod az a Bob, aki annyi házibulit tart, bár nem értem, hogy mit akar pont tőlem... - Kezdem is el, bár megint össze-vissza beszélek sokat, de nem tehetek róla, hisz ezt hozza ki belőlem a jelenléte, és csak annyi időre állok, meg hogy meghallgassam, ha mond valamit, ha pedig nem, akkor folytatom.. - Aztán képzeld el, hogy ma kaptam egy virágot egy kisfiútól, aki szép néninek nevezett, olyan boldog lettem, hogy megjutalmaztam egy puszival. Tényleg te mit csináltál ebben az egy hónapban és miért mentél el? - És még mindig lenne mit mondanom, de ideje volt megkérdeznem tőle, hátha most ki tudok szedni belőle valamit... Bár lehet, hogy tudom miért ment el. A hidas esett után azt hittem annyira megutált, hogy már vissza se jön, de még is itt van. Vajon miért van itt? Az álmodozó énem azt mondaná, hogy miattam, de ez biztos, hogy nincs így...
Meg kell mondanom, hogy meglepett Kenna reakciója a visszatérésemre, de ugyanakkor rendkívül aranyos is volt. Eszem ágában nem volt lezárni a hátamról, mert mindig is szerettem, ha ilyen hatással vagyok a nőkre, de azért vele nem szívesen játszadoznék. Többet érdemel. Bármennyire is szétszórt néha azért megérdemli, hogy valaki őszintén és tisztán szeresse, de ez az alak nem én vagyok és kész. Ilyen egyszerű. Nem kell túlragozni a helyzetet. Egyszer már megpróbáltam ezt az egész szerelmet és elég szar vége lett, úgyhogy nem kívánok testi kontaktuson mást létesíteni. Persze ezt is csak olyan nőkkel, akik tisztában vannak azzal, hogy nem ajánlok többet, bár az utóbbi időszakban Aylee véleménye megváltozott az adott szituációról. Most már legalább tanultam a helyzetből nem szabad túlságosan sokáig húzni az egészet, mert akkor még a végén belém szeret az illető. Egy-két alkalom maximum. Utána is csak akkor, ha már jó idő eltelt közte és semmi lelkizés, mert a nők automatikus jelnek veszik, hogy igen megnyíltam neked ez az egész akár lehet több is. – Akkor most szólok. Csak beugrottam, de nem tervezek maradni. Neked azonban kell, mert a sulit mindenképpen be kell fejezned.– Örülök annak, hogy nekem csak akkor kell beülnöm az iskolapadba, ha éppen érdekel valami, vagy esetlegesen valamit el akarok vele érni, mert amúgy nem mondhatnám, hogy túlságosan kedvelném, ha ebbe a korszakba születtem volna egyszerű emberként. Persze már a tanulás lehetőségét is megbecsültük, de én mindig inkább a tettek embere voltam és abból szerettem tanulni, mintsem az egyszerű apróságokból. – Aha. Szóval, mikor lesz azaz ominózus randevú?– Valahogy nekem fel sem veti magát a fejemben az a lehetőség, hogy esetleg nemet mondott. Nem olyan rossz az a csávó. Normális és nem mondhatja rá az ember, hogy annyira szoknyapecér lenne, vagy egyszerűen csak arra menne, hogy hadd döntse ágyba már az összes nőt itt a Whitmore-n. Az inkább rám lenne igaz, de van akit még így is meg tudok fogni komolyabban. Na, mindegy. –Ki kellett szellőztetnem a fejemet és egy két régi tűzet újra lángra lobbantani. Semmi érdekes. Nyomasztó volt itt lenni, ahol tudást akarnak erőszakolni az elmémbe, amire igazából nincs is szükségem. – Igen Renee.. Bár sajnálom, hogy a húgom közbelépett az egész kis mókába, mert tényleg jó lett volna komolyabban újra összemelegedni, bár nem történt semmi az még nem azt jelenti, hogy később nem történhet újra meg valami. Ha vadász, akkor vadász. Engem aztán különösebben nem érdekel. Amíg jó nő addig nekem jó. Nem fogom feleségül venni, vagy ilyesmi, hogy annyira aggódni kelljen értem.
Annyiszor megterveztem már a fejemben azt a jelenetet, hogy elmondok mindent Dorian-nak és majd jön a filmekben lévő Happy End, majd megcsókol és örök lesz a szerelmünk, de még én sem élhetek a tündér mesékben, hiába vagyok tündér… Álmodozni, álmodozok de nem tudom, hogy mikor lesz erre lehetőségem… Hiába van itt, nem tudom megtenni, mert félek. Lassan egy éve ismerem, és még nem láttam volna, hogy valakibe szerelmes lenne, mintha nem is hinne a szerelemben. De miért? Történt vele valami régen?… Vagy valaki megcsalta? Bár ki lenne az a nő, aki képes lenne megcsalni őt? Hisz annyira tökéletes, és helyes, okos, bátor, titokzatos és szeretem. Nem úgy testvérileg, erre már fél éve rájöttem, hanem szerelem szeretet, vagy hogy is nevezik… Bár tudom, hogy viszonzatlan marad és hiába súgja egy kis hang belül, hogy ne adjam fel, nem fogok neki semmit sem mondani. Inkább szorosabban ölelem magamhoz. Az illata most is kellemes volt. A tüsfürdő és kölni keveréke tökéletes volt, mint Dor. Tudom-tudom, hogy mondhatok ilyet? Számomra ő lehet a legjobb és… Nem akarok semmit sem Bob-tól. Nem tudom miért, de ő olyan más… Annyira szeretném tudni, hogy milyen lehet a csókja, és sikeresen elpirulok,már megint. Szavait mrghallva kicsit elszomorodom! Ezek szerint nem fog maradni? De miért nem? Miért kell elmennie innen? Talán még mindig haragszik rám? Esetleg nem akar többet látni? Lehet, hogy nem ez van a dolog hátterében… De akkor mi? Talán egy lány van a dolgok hátterében? Talált magának valakit? - Értem… Kár, hogy nrm maradsz. De miért? Miért nem maradsz? Azt hittem mostantól újra kicsit több id… Igen. Nekem be kell fejeznem az iskolát, mert muszáj. - Érdekel, hogy miért nem marad! Igen, néha egy kis mindenlébe kanál tudok lenni, de róla van szó, hogy… féltékeny volnék a lányra, akiről nem is tudok? Olyan egyszerű lenne, ha rá tudnék kérdezni, de abból előre tudom, hogy nyökögés és zavarba jövés lenne semmi más, de talán még ez megkoronázva egy durva pirulással. Nem akarok elpirulni, se zavarba jönni. Bárcsak meggondolná magát és mégis maradni itt. Olyan jó lenne és talán végre képes lennék neki kinyögni, hogy szeretem… Bár sajnos erre sok esélyt nem látok, hisz minden bizonnyal nem fog maradni… - Minden bizonnyal semmikor, hisz engem Bob nem érdekel úgy, sőt engem más érdekelne, csak... Hát az illető nem igazán akar észre venni, talán ronda volnék? - Kérdezek rá, bár lehet, hogy nem ez volt életem legjobb döntése. Igaz, hogy Dor titokzatos, de erre minden bizonnyal rá fog kérdezni, ami azt jelenti, hogy vagy zavarba jövök és valahogyan kinyökögöm, hogy szeretem, vagy elkezdek megint össze-vissza mondani mindent. Nem akarom, hogy rákérdezzen... Nem! Nem hagyhatom, mert tipikusan zavarba jönnék, elpirulnék, majd nyökögnék, és végül elmondanám az igazat neki.. - Értem, értem, de nem tudhatod, hogy nem lesz-e rá szükséged... Lehet, hogy például sétálsz az utcán és letámadnak egy kérdéssel, ha helyesen válaszolsz, akkor kapsz egy milliót, de ha nem akkor, így jártál... Jól jöhet a tudás, bár simán igézhetsz magadnak bármit. -Kezdem el maga biztosan, de a végére rájövök, hogy mekkora idióta is vagyok... Egy vámpírnak sem számít a pénz, csak is a vér... Mindent megszerezhetnek igézéssel, de Dor más... ő még nem próbált meg megigézni, és a véremből sem táplálkozott. Lehet, hogy csak hálát érzek iránta és nem is szerelmet? Bár ez hülyeségnek tűnik, hisz nem vagyok neki hálás, mert az a természetes, ha nem támadj meg azt az egy embert, aki szóba áll vele, nem igaz? Na jó be kell látom kicsit szomorú vagyok, hogy nem lett féltékeny Bobra, mikor megemlítettem neki, bár azt sem tudom, hogy ilyen hogyan fordulhatott meg ilyen a fejemben, hisz biztos van neki valakije, már hogyne lenne. Csak rá kell nézni, és awh... Tudom, hogy nem szokásom senkibe se ennyire belezúgni, de most sikerült... - Ma nem lesznek fontos óráim, szóval ha úgy is csak picit vagy itt, akkor elmehetnénk valahova enni valamit, vagy inni, és ha kel akkor én hívlak meg. Úgy is már olyan régóta kívánom az epres sütit, csak egy kérés: Ne a plázába menjünk. - Igen... Semmiképp ne menjünk a plázába, ha nem akarja az egész napját egy sírós lánnyal tölteni...
- Érzem azt a jóízű kis cinizmust a hangodban. Vagy netán félrehallom? - kérdeztem, mintha ez lenne itt a legnagyobb kérdés. Valójában nem az. Ő már ismert engem, amennyire engedtem, hogy lásdson belőlem valamit. Tudhatta, hogy veszélyes vagyok, ámde legtöbbször csak... ugatok de nem harapok. Valójában kegyetlen voltam, miután vámpírrá váltam, de nemrégiben egy bizonyos tényező miatt teljesen megszelídültem. Neki azonban nem kell erről tudnia, hiszen ha fény derül arra, hogy már a légynek se nagyon ártok... az iménti lányból éppehogy táplálkoztam, látszatnak tökéletes volt, és ezek szerint arra is remek célt szolgált, hogy azt higgye, még mindig az a kegyetlen vadász vagyok, aki voltam mikor megismert. - Egyre szimpatikusabb a bátyád. - sóhajtottam fel kedélyesen, miközben arca minden rezdületére pontosan odafigyeltem. Nincs szükség konfliktusra, ezt vallottam akkor, mikor Rose Marie megmentett önmagamtól. De rájöttem, hogy az életem nélküle mit sem ér... ahogyan a konfliktusok nélküli élet sem való nekem. Ez az egész egy ördögi kör. Rose-t veszélyeztetem, ha elkezdek veszélyes életet élni, ráadásul... ha ez a bizonyos fickó megtudja, hogy életem szerelme szintúgy vámpír, hát nem túl kellemes élményt fog nekünk nyújtani, az fix. Egy kis éjszakai vadászat... ahol engem kergetnek. Egyrészt végre izgalmas lenne az életem, másrészt... félő, hogy rövidebbet húznék mint kellene. - Sok mindent nem tudsz még rólam. Ahogy én sem rólad, de hát veled is szívesen randizom, ha akad egy szabad időpont a naptáradban. - feleltem negédes vigyor kíséretében. Szívem szerint levakartam volna a pimasz mosolyt a képéről, de nőt nem bántunk. Ez ilyen egyszerű. - Vagy esetleg homofób vagy, kedveském? - váltottam ártatlan pislogásra. Semmi valóság nincs abban, amit állít, és ezt tudja jól. De miért adjam meg neki az okot arra, hogy felháborodva kikérem magamnak?
Kenna gyönyörű és élettel teli lány. Pont ezért sem akarom megfertőzni a bennem lévő sötétséggel. A dologban azonban az is benne van, hogy nem szívesen vagyok a közelében, mert a vére úgy csábít, mint méhet minden egyes virág. Az önuralmat már elsajátítottam magamnak és lehet, hogy nem engedem, hogy az érzelmeim vezéreljenek, mert legutóbb, mikor a düh uralkodott el rajtam, akkor elég rossz vége lett az egésznek. Megöltem a testvérem és a családját. Szörnyeteg vagyok, ami miatt soha nem fogok megbocsájtani magamnak. Ezt mégis ki tudná megbocsájtani? Aki képes lenne rá annak szüksége lenne valamilyen kezelésre, mert az egyszer biztos, hogy ez egyáltalán nem normális. Most pedig magam sem tudom, miért vagyok itt.. Tudtam jól, ha visszatérek, akkor találkozni fogunk, de ez a legrosszabb az egészben. Látni akartam, de nem szabad. Nem és kész. -Már nem tudom hányszor kijárhattam volna az iskolát és volt, hogy már ücsörögtem az iskolapadban nem is egyszer. Már nem hoz ez az egész a lázba. Mikor idejöttem volt egy tervem és a kíváncsiságom hajtott, ami most már teljesen megszűnt így semmi értelme annak, hogy maradjak.- Az egész vámpírkísérlet história vonzott ide. Még akkor is, ha megvolt az esélye, hogy én is egy áldozatként végzem majd. Nem igazán tudott érdekelni. Mert nem volt, mint veszítenem. Most azonban a húgom visszatért az életembe és meg kell mondanom, hogy nem tetszik, ahogyan bele próbál szólni az életembe, de azt hiszem sok választásom nincs ezt illetően. Úgy is bele fog szólni, mert azt hiszi, hogy valamilyen hatással lesz rám, de sajnálatos módon el kell keserítenem, hogy ez nem így van. - Hát akkor meg már azért is el kellene menned vele. Tudod a srácok, akkor veszik észre, hogy mekkora kincs egy csaj, ha már más birtokolja. A helyedben én felkeresném Bob-ot és elbeszélgetnék vele erről még egyszer. - Nem hiszem el, hogy pont én adok neki tanácsot azért mégsem én vagyok a kapcsolatok mintaszobra. Sőt, amilyen nagy ívben lehet úgy el is kerülöm őket. - Amit kell azt tudom és azt az egy milliót könnyedén el is vehetem tőlük, ha már ilyen lelkesen felajánlják. - Nem hiszem, hogy a pénz engem képes lenne ilyen téren motiválni. Úgy értem azt kapok meg, amit akarok és nem kell ehhez sem pénz, sem tudás. Egyszerűen csak a képesség az igézésére. Aminek már a birtokában vagyok jó pár évtizede. - Minden óra fontos, úgyhogy jobb lesz, ha el is indulsz rájuk. - Zsebre vágom a kezemet, majd pedig egyszerűen csak tovább sétálok, mintha semmi nem történt volna. Egyértelműen nem kellett volna visszajönnöm.
Elhagytam Brüsszelt a gyermekeimmel együtt, hogy egy új világba kerüljünk át, amelyet én ismertem már, hiszen pár évet eltöltöttem már itt régebben, csak mindig visszatértem Európa egyik legfontosabb központjába, Belgiumba. Bepakoltunk a bőröndökbe, és hármunk közül én voltam az, aki könnyedén hagyta el a várost, amely a szülővárosa volt. A gyerekek nehezebben tették ezt meg, mert a legkedvesebb baráti társaságukat kellett ott hagyniuk, de némi ösztönzéssel rávettem őket erre a költözésre. Az apjuk közelségére mindketten rábólintottak, igaz, más választást nem hagytam nekik, mint azt, hogy igennel válaszoljanak. Kell nekik Bryan, főleg ebben az időszakban, ami a kamaszkor, és amikor jó, ha ott van az apuka is az életükben. Nekem más terveim vannak, nem szimplán a gyermekeim jóléte és boldogsága az, ami előrehurcol engem, hanem az, hogy picit kiugrasszam a mostani életéből az ex-férjemet, és ne legyen neki se lazán újrakezdős élete valami új nőcskével... Miután a Whitmore-ra érkeztem, rögtön az igazgatóhoz mentem, aki körbevitt engem az épület legnagyobb részén, és valahol belül reménykedtem, hogy összefutok itt Bryan-nel. Hatalmas campus, ami szerintem nagyon jó, és mikor elváltak útjaink az igazgatóval, én továbbsétáltam a hosszú campuson, és a jogi kar felé néztem, ahol észrevettem az alakját, rögvest felismertem, hogy ő az. Egyesen és kecsesen indultam odafelé, ahol néhány diák is körberajongta őt, vicces, de ismerős ez a szitu. - Nemcsak ügyvéd, hanem tanár is.. - gúnyosan jegyeztem meg, de a szemeimmel csak végigméregettem őt közben. - Látom, a diáklányok oda vannak érted itt is - mosolyogtam, és a távolodó, majd összebeszélő lánykákat figyeltem. - Biztosan ledöbbentél, azért sem tudsz most hirtelen mit szólni, ugye? - kérdeztem tőle, a kezemben tartogatva néhány papírt és pár könyvet.
Aki azt mondja, hogy a szerelem jó, az hazudik... Eddig mondhatni csak fájdalmat okozott, és semmi mást. Miért pont Dorian-ba kellett beleszeretnem? Szinte mindenki észrevette, hogy nem közömbös számomra, de ő nem... Bármivel is próbálkoznék nem kellenék neki, hisz ha fontos lennék számára, akkor nem lépett volna le egy szó nélkül... Mondhatni haragudtam rá, hisz pont akkor tűnt el, mikor leginkább nem kellett volna. Pont a hidas eset után láttam be, hogy igenis többet érzek iránta, hisz... nem tudom elmondani, hogy mi is fogott meg benne, de talán a titokzatosság, és nem kért sose a véremből, pedig nagyon is értékes lehet számára. Mikor már végleg lemondtam volna róla, pont akkor jelent meg, és megint... megint megváltoztak bennem a dolgok. Hiába próbálnám utálni, nem menne... egyszerűen fontos számomra, és nem akarom, hogy eltűnjön újra az életemből... Persze ő makacs, és nem akar az egyetemen maradni, és én bármennyire is szeretném, nem fogok neki könyörögni, hisz minek? Mi úgy sem lehetünk egy pár, hisz egy vámpír és egy tündér... Veszek egy mély levegőt, nem sírhatom el magam. Aztán meghallom szavait, és hirtelen ökölbe szorítom a kezemet, majd ellazítom, és ezt ismételgetem. Mit mondjak? Nem tudok mit mondani, csak elgondolkodom... A kíváncsiság hajtotta, de mi után? Mi érdekelhette a Whitemore-n, ha nem a tanulás? A másik meg megértem, hogy valamiért idejött és az már nem hozza lázba, de megismert engem... Legalább miattam maradhatna. - Értem, de ha már nincs miért, esetleg nincs valaki, aki miatt maradnál? Egy ismerős? Egy barát? Egy lány? Biztos, hogy van valaki... - Győzködöm magam, mintsem őt a szavaimmal. Engem még az sem zavarna, ha lenne barátnője és miatta maradna, csak maradjon... De mint már mondtam, nem fogok neki könyörögni, mert még nem szeretném elmondani neki, hogy mit is érzek iránta... Bár már teljesen mindegy, hisz el fog menni és nem tudom megállítani, hiába is tennék bármit. Jajj... Most a nénikém azt mondaná, hogy minden férfi "töketlen", és most a helyzetet elnézve igaz is lehet... Bob észre vett és randira akart hívni, de én elküldtem, hisz Dorian-ra vártam, jobban mondva várok egy ideje. De nem merek elé állni és elmondani neki az érzéseimet... De már biztosan tudom, hogy nem is fogom, hisz elmegy, akkor még is mi értelme lenne, nem? - Nem fog észrevenni... Nem fog észrevenni hiába mennék el Bob-bal... Bármit teszek vagy csinálok, a srác nem veszi az adást, és már nem is lesz alkalmam rá, hogy ezzel féltékennyé tegyem, hisz... Hisz... te... teljesen mindegy. Váltsunk témát...- Ez az Kenna Martinez, hozd magad még ennél is cikibb helyzetbe, így sem áll elég rosszul a szénád... Persze a végét már dadogva, és teljesen elpirulok... Majdnem kimondtam, hogy ő az a srác, aki nem fog sohasem észre venni... Nagyon remélem, hogy nem fog elkezdeni gyanakodni. - Jó, jó... Hirtelen nem jutott több dolog az eszembe, de tudom, hogy bármit megszerzel igézéssel... És egy kedves fajtársad megint rám támadt a hétvégén... - Mondatom végére a számra csapok, mert ezt igazán nem akartam neki elmondani... Már megint túl sokat beszélek, és ilyenkor sosem tudom, hogy hol elég az információ szórásban, ideje lenne megtanulnom azt, hogy gondolkodjak el, mielőtt bármit is kimondok. Nagyon remélem, hogy nem kezd el kérdezősködni... Majd mikor zsebre vágja a kezét és elmegy mellettem, nem bírom tovább... Miért kell ekkora szemétnem lennie valakinek? Ha nem akar velem beszélgetni, akkor ne így adja tudtomra lehetőleg... Nem tudom, hogy mit csináljak... Utána menjek, vagy sem? Ha nem megyek, akkor itt hagy, és lehet hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy mi ketten találkoztunk... Csak két lépest tett meg, mikor hozzávágom a táskám, és elindulok felé, majd magam felé fordítom... Most az egyszer megteszem, vagyis nem... de még is, de még sem… Valamit tennem kell, hisz már letámadtam. - Miért kell megint itt hagynod? Csak azt kérem, hogy ezt a napot töltsd velem, hogy rendesen eltudjak búcsúzni, rendben? Utána felőlem eltűnhetsz, csak ezt a napot kérem! - Szívem szaporán ver, és szinte már kiabálok vele, de nem érdekel... Miközben beszélek hozzá, addig az ujjammal a mellkasát böködöm... Remélem nem fog megint itt hagyni, mert akkor felpofozom, és elfelejtem egy életre... Az emberek minek esnek szerelembe, ha az ennyire fájdalmas?..
A folyosón végigsétálva egy csomó papírt tartottam a kezem alatt. A legtöbb átnézendő előadás vagy prezentáció, na meg házi feladat, hiszen nem gondolta egyik diákom sem komolyan azt, hogy itt nem kell a belüket is keményen kitanulni... ha azt hitték, hogy könnyű dolguk lesz, vagy lazítanak a diploma évében, hát nagyot tévedtek. Már látok pár kakukktojást, akik meglepő, hogy még mindig a főiskola kapuin belül vannak. Hány tényleg jóeszűt szórhattak ki helyettük... Egy pillanaton belül egy csomó lelkes diák vett körül, néhány szakmai kérdésekkel, néhány a szakmai kérdéseken keresztül próbált meg információkat megtudni rólam, hogy miért hagytam ott Európát egy rosszul fizető állás végett... nem is az állás volt itt a lényeg. Én még egy híd alatt is vígan elélnék, ha Ebony közelében lehetnék közben... Mosolyt váltott ki belőlem a faggatózásuk. Már tizenöt éve vagyok a pályán, voltam fiatal is, akihez az ilyen korban lévő lányok tényleg vonzódtak, de akkor is le tudtam őket rázni, és ez most sem lenne másképpen. Ám pillantásomat pár másodpercen belül valami más vonta el. Vagyis, valaki más. A folyosó vége felől kezdett közelíteni felém egy testet öltött lidérc. Ez a nő meg mi a fészkes fenét keres itt? - Ha megbocsájtanak hölgyeim - léptem ki a tömegből, majd megfogtam a papírjaimat ismét, és magam mögött hagytam őket, de Éloise már ott állt előttem. Mit sem változott, gyönyörű még midnig. Ezt sosem vitattam, de nem is ez volt a probléma kettőnk között. A tekintete semmi jóval nem kecsegtetett. - Hát, egyelőre nehezemre esik megítélni, hogy mi lep meg jobban. Téged itt látni, vagy tudni, hogy itt vagy, miközben nem értesítettél. Nem magad miatt. A gyerekeink miatt - fűztem aztán hozzá. Semmi lényeges, értelmes dolog nem történt közöttünk mióta kiderült, hiogy megcsalt, csak a gyerekek miatt voltunk hajlandóak békésen elválni. Én legalábbis így tettem, és látszólag ő is. Lehet, hogy közben majd felrobbant, ez már nem az én problémám volt. - A gyerekeket is hoztad, vagy ez egy kis kikapcsolódás, esetleg nászút? Bár érdekes lenne, ha egy koszos főiskola is egy nászút állomásává válna - mélyedt el egyik kezem a zsebemben. Ellenérzéseket váltott ki belőlem a jelenlétével. Mintha tüskével szurkáltak volna.
Nem változott semmit sem, ugyanúgy néz ki, mint akibe beleszerettem. Láttam azt a bazinagy örömöt Bryan pofiján, amitől másokat kirázna a hideg, én viszont ugrálni tudnék a látványától. Ennyire elhidegülni egy személytől, akivel éveken át házasok voltunk, és gyermeink is vannak... Nagyon sokkoló lehetne, de aki tudja a múltban történteket, annak ez nem is érdekes. - Nos, úgy tűnik, az e-mail-eket, melyeket én küldök, azonnal törlöd, mert többet is írtam ezzel kapcsolatban - vontam meg vállaimat, mert nagyon nem érdekelt, hogy törölte őket, én most már itt vagyok a gyerekekkel együtt, de nem jó céllal érkeztem. Nem vagyok jó ember, de lelkileg nagyon labilis, hiszen könnyedén belevágtam egy kapcsolatba házasságunk alatt, mert nem éreztem mást, csak azt, hogy egy nem törődik velem a saját férjem. Elidegenedtünk egymástól. - Nem nászút, vagy látsz a kezemen aranykarikát?! Nem is nyaralni hoztam a gyerekeket. Itt kaptam állást, most intéztem néhány dolgot itt... Kémiát fogok tanítani, mivel a kutatóintézetban, ahol Brüsszelben dolgoztam, felmondtam pár héttel ezelőtt - nos ettől a hírtől ragyogni fog, mint egy csillag, engem viszont lázba hoz, hiszen láthatom őt gyötrődni. - A gyerekeket is elhoztam, természetesen. Szeretném, ha láthatnának téged, amikor szeretnék, ne csak párszor egy évben... Remélem, lesz rájuk is időd, nemcsak a munkádra vagy valaki másra - először nem akartam ebbe a mondatba szúrós megjegyzést hozzáfűzni, de nem tudtam megállni. Mondjuk, természetesen, nem szeretném azt megtudni, hogy többet fognak apjukkal együtt lenni, azt nagyon csúnyán fogom korlátozni. Azt hiszem, nem lesz túl sok békepárti beszélgetés közöttünk.
- A füleddel nincs semmi gond, ez biztos. - felelem szemtelenkedve. Nem félek tőle, nem minden kutya harap, van amelyik csak ugat. Találkoztam már ereje teljében lévő vámpírokkal, akiktől akad miért félni, de ő nem éppen ilyennek tűnik. Így ránézésre szerintem gyengébb, mint pár éve. Egy normális ellenféllel szemben otthagyná a fogát. Lehet, hogy ezzel a lánnyal elbírt, viszont a bátyám valószínűleg legyűrné. Ezért se tartom ijesztőnek. A fenyegetései sem hatnak meg, úgyis pusztán a szája nagy. Nem olyan vagyok, aki az összes nagyszájú vérszívótól bepisil. Azért tartom tőle a távolságot, hogy ha mégis rám akarna támadni könnyebben tudjak egérutat nyerni. - Örülök neki. - mosolygok rá lazán, pimaszul. Jó így idegelni, feszegetni a határokat. Szórakoztat, hogy cukkolhatom. Gonosz lennék? Picit, azonban léteznek nálam százszor rosszabbak is. Én egyszerűen kimutatom, hogy nem igazán kedvelem őt. Mindezt persze finoman teszem, durva kifejezéseket mellőzve. Tudom, hogy úgy sem bánt. Ha annyira ártani akarna nekem már rég megtehette volna. Olyan érzésem van, hogy ha eddig nem támadt rám ezután se fog. Legalábbis elég kevés esélyt látok rá. Emiatt is merem elferdíteni a mondatát miközben ismerem annyira, hogy kicsit sem a saját neme vonzza. Amikor rákérdez akarok-e vele randizni felhúzom a szemöldököm, úgy nézek rá kérdőn, aztán a kérdésénél megcsóválom a fejem egy mosoly kíséretében. - Nem, nem erről van szó, szimplán nem vagy az esetem. - közlöm vele, bár ezt tuti tudta magától is. Lebiggyesztem az ajkam, mintha ez valami hű de szomorú dolog lenne. - Azért ne búslakodj, majd csak találsz valakit, aki elvisel. Mondjuk... - teszek úgy, mint aki erősen töri a fejét, majd felemelem az ujjam, mintha eszembe jutott volna valami. - Egy szellemmel jól járnál. Azt legalább nem tudod a sírba kergetni. - kuncogok aprót. Nem érdekel, ha ezzel esetleg megbántom, vagy beletaposok a szívecskéjébe. Ha fáj neki az igazság arról kizárólag ő tehet, hiszen ő ilyen. Én csak kicsit szembesítem a tényekkel.
Csak egy párás sóhaj bukott ki belőlem, de ezúttal nem nagy örömömben. Ennek a nőnek régen képes voltam örülni, ma már ez nem jelent semmit. Megőrjít, ha eszembe jut. És ez annak köszönhető, hogy voilt olyan kedves, hogy bedöfte az utolsó szöget a házasságunk koporsójába. Valamelyest ezért hálával tartoztam neki, hiszen ha nem csal meg, talán még mindig ott lennénk abban a jégverem lakásban, bámulnánk egymást, és a gyerekeink pedig megőrülnének abban a fagyos csendben, amelyet megteremtettünk nekik. Erre sem nekik, sem pedig nekünk nem volt szüksége, ezért is ismerték el ők is, hogy a válás a legjobb. De arról nem volt szó, hogy keveset találkozhatom majd a tulajdon gyerekeimmel. Bár hol a változatosság... engem amúgy is csak ritkábban láthattak, elvégre én nem természettudományt tanítottam egy egyetemen, amely mellett semmi más dolgom nem volt, hanem komoly ügyeim voltak a tanítás mellett. Hiába említett e-maileket, megesküdtem volna rá, hogy egyet sem kaptam. Bár előfordulhat, hogy átsiklottam felettük, annyi szemetet kap mostanság az ember... de ha tudtam volna, hogy milyen szándékai vannak, még azokat a rohadt leveleket is átböngészem, amiknek semmi jelentősége nincsen. - Nos. Látom, hogy egy szemernyit sem változtál. Vagyis, ahhoz képest, akit feleségül vettem, a változás elég látványos. De attól, akitől elváltam, hát nem lep meg egy ilyen lépés - jegyeztem meg, majd közelebb léptem hozzá, de szemernyi pozitív érzést nem éreztem magamban a jelenléte mellett. Régen, még a házasságunk elején olyan heves reakciók voltak kettőnk között... most ennek már nyoma sincs. Nem véletlenül siklott félre. - Szóval ez van a dolog mögött. Valaki más - hangsúlyoztam ki olyan kicsinyesen, ahogyan ő tette, és tudtam, hogy pár másodperc múlva elszakad a cérna. - Vannak még lépések, amik meglepnek még tőled is, pedig tudom, milyen aljasságokra vagy képes. Ez a célod? Tönkretenni azt, amim van? Nem vettél már el eleget? A gyerekeimmel az élen minden a tiéd lett! - emeltem meg a hangomat, és szemrebbenés nélkül rivalltam rá a nyílt folyosón. Nem érdekelt senkinek a véleménye. - Arról nem is beszélve, hogy kettőnk közül te voltál az, aki nem sokáig kesergett az egyedüllét miatt, rögtön találtál új életcélt. Esetleg kidobott? Azért van szüskéged arra, hogy most tönkretégy itt is mindent?
- Te sem változtál, ha már ezen az úton járunk - szólaltam meg arra, amit annyira örömteljesen mondott nekem. Nem vagyok már közkedvelt, sőt tán még az irritáló és allergiát okozó ''dolgok'' egyike lehetek Bryan számára. Mondjuk, megvan az oka rá, de azért őérte sem rajongom, mert tett ő is olyat, amilyet nem kellett volna. Fifti-fitfi. Eddig is csupán azért tartottam ki néha, mert a két gyermekünk az, ami valami kapocs kettőnk közt, de semmi több. A család szó jelentése nálunk a nullával egyelő. Ő pedig ügyvéd, kijátszhatott volna néhány gyöngyszemet, csakhogy ne nálam lehessenek a gyerekek. - Nagymenő ügyvéd vagy, simán egy perc alatt elintézhetted volna azt, hogy a gyerekek teljes jogú felügyelete tiéd lehetett volna - vágtam a képébe. - Vagy az már nem lett volna olyan könnyű, egyszerű élet... gyerekek, karrier? - kérdésem viharos volt, nem igazán tudtam, mit is pofázok itt, csak jöttek ezek a szavak, mint valami orkán. - Jaj, igen... te vagy a világ legrendesebb ügyvédje, aki nem bocsátkozik semmi olyanba, ami törvénybe ütközhetne, vagy éppenséggel nem tisztességes, mert gyötörne a bűntudat - nem vagyok gonosz, csak túl őszinte és nyílt. Azt hiszi azzal, hogy ellenem fordítja a szavaimat, azzal meggyengít. Nem igazán fog működni. - Ha tudni szeretnéd, már elég rég nincs jelen az életemben... Különben pedig, itt a telefonszám, amin felhívhatod a gyerekeket, ha épp szeretnél velük találkozni és egyebek - nos, azt nem fogom elmondani neki, hogy nyomon követem majd az összes beszélgetést és találkozót majd, az nem tartozik a drágalátos exférjemre.
- Tudod, drágám... kettőnk között van egy minimális különbség. A válás részemről nem azért volt fontos, hogy elvegyem tőled a gyerekeimet. Hanem hogy végre mindketten ott legyünk, ahol valójában lenni akarunk, és kiszabaduljunk abból a rettenetes életből, amit régen még szerettünk - finomodott meg pár vonás az arcomon. Eléggé felbosszantott azzal, hogy megjelent itt. Egyáltalán, miért nem telefonált, ha annyira ide akart jönni? Más érdés az, hogy már Brüsszelben sem én kezeltem az online postaládámat, mert erre többek között már nem volt időm. Neki viszont úgy tűnik, a megcsalás és a tanítás mellett is volt ideje leveleket írogatni. Fel sem tudtam fogni, hogy mi az öröm neki ebben... én elengedtem, minden kérésének eleget tettem, hagytam menni, hogy úgy élje az életét, ahogyan kell... hiszen az ég szerelmére, egy nőnek még ennyi idősen is elég sok esélye van arra, hogy ismét rátaláljon a valódi szerelem. Olyan, amilyen a miénk volt... nagyjából húsz éve. - Tudod, most egy szó nélkül szívesen kitekerném a nyakad. És nem gyötörne a bűntudat érte - használtam fel saját szavait ezúttal ellene. Nem erről volt szó, csak tudtam, hogy a gyerekeinknek egy olyanra van szüksége, aki hazamegy munka után. Éloise munkája ilyen... az enyém pedig sokkal összetettebb, sokat utaztam, nem tudtak volna mellettem felnőni. Legalább nem voltam olyan elvakult, hogy csak csesztetés céljából magamnak akarjam őket. - Kösz - vettem át tőle a telefonszámot tartalmazó kis cetlit, majd nagyot nyeltem, és inkább a folyosó másik oldalát kezdtem el méregetni. - Csak egyszer mondom el, szóval jól fülelj. A feleségem voltál, mindig a gyerekeim anyja leszel. De mi itt nem ismerjük egymást, nem kell úton útfélen mindenkinek azt magyarázni, hogy milyen szálak kötnek össze bennünket. És ha csak fél füllel de tudomásomra jut, hogy olyat teszel valakivel, ami nem tartozik rád, istenemre esküszöm... én kitekerem a nyakadat - néztem a tekintetébe rezzenéstelen pillantással. Dehogy ölném meg. Pontosan tudja ő is, hogy sosem tenném. Annak ellenére, hogy simán megúsznám ha akarnám. De ha megtudja, hogy Ebony itt van, és olyat tesz, amivel felbosszant, tényleg megfojtom.
Egyszeráen kezd ellenállhatatlan lenni, amely nagyjából abból tevődik össze, hogy pimaszsága rögtön meg is fűszerezi a vérének amúgy sem keserű illatát. Itt helyben képes lennék megcsapolni őt, nem érdekelve, hogy ki látja és hallja, ahogyan hangosan felnyög. Akár a fájdalomtól, akár mástól. Nem számít. Az életem már így is tele van fájdalommal, keverve bódult boldogsággal, s melyet annyi emberrel megosztanék... köztük olyanokkal, mint ő. Valamiért egyáltalán nem lep meg, hogy belőle viszont viszolygást váltok ki. Meglehetősen furcsán reagálnak rám a nők. Egyesek rögtön szétkapják magukat, amint meglátnak, hisz igencsak normális küllemmel rendelkezem. És ami azt illeti, őket meg is értem. Jó az ízlésük. És itt a másik végleg, Charity ennek megtestesítője. Nem tudom mire vélni viselkedését, hiszen őt még sosem bántottam. Igaz, ami késik, az nem múlik. Még bármi megtörténhet. Ennél sokkal több is. Rose-ra gondoltam, vajon mit gondolna rólam, ha megtudná, hogy... ilyen szörnyeteggé váltam, mióta a főiskolán vagyok. Nem juthatott a fülébe, tekintver hogy még nincs itt, és nem akar leállítani. Egy csomó diákba belekóstoltam már, hullákat nem hagyva magam után. Nem az a célom, hogy rájöjjenek, vámpírt kell keresniük a diákok között, hisz azzal magam alatt vágnám a fát. Ha más vámpírok buknának le, nem érdekelne. - Még te is könnyedén lehetsz az én... szellemem. - villantottam felé mosolyomat, majd ismért közelebb léptem felé. Elővettem a zsebemből egy kis cetlit, majd egy tollat is, és ráfirkantottam egy időpontot és egy helyzsínt. - Tetszik a merészséged. Legyél itt, ezen a helyen... ebben az időben. Van egy ajánlatom. Ne aggódj, tetszeni fog. - vigyorodtam el hirtelen, és átadtam neki a cetlit. - Vagy esetleg félsz tőlem? Nem hiszem. Nagyon bátor lány vagy, akinek szüksége van azon izgalmakra, amiket én tudok nekik ajánlani.
Úgy tűnik kissé elszoktam már tőle az évek során, mert egyre jobban kezd idegesíteni a fenyegetéseivel, meg a dumáival. Egyenesen az agyamra megy. Ezt persze semmiképpen nem mutatom neki ki, nem kell, hogy még jobban örüljön magának. Így is elég nagy az egoja, mintha annyira volna mire. Mit hisz? Azt gondolja, hogy abba se fogom bírni hagyni a reszketést szavaitól, mert ő olyan nagy és félelmetes? Na azt lesheti mikor fog megtörténni! Próbált már megijeszteni hasonló módszerekkel pár szájhős vérszopó, de végül a nagy szavakból alig lett valami, vagy annyi se. Volt akibe bele se botlottam az eset után, mások csak vicsorogtak és ismételgették a szövegeiket. Egyeseket pedig a bátyám tántorított meg. Néhányakat meg se kellett támadnia, anélkül futamodtak meg. - Hát az még soká lesz, várhatsz rá egy darabig. - vetem a képébe. Ideje van rá annyi, mint a tenger, halhatatlanul jó esetben évszázadokig is elélhet. Az fix, hogy nem adom könnyen magam, még neki sem. Felhúzott szemöldökkel, meglepetten figyelem, ahogy egy cetlit húz elő és elkezd rá valamit írni. De vajon mit? Mit akarhat? Írásban is megpróbálni as fejembe verni, hogy véletlenül se próbáljak kotyogni? Vagy Davidnek üzenne? Nem tudom, azonban valahogy rossz előérzetem van. Kétlem, hogy bármi jó szándék lenne a dolog mögött. Nem úgy ismerem őt és a mostani viselkedése nem enged semmi pozitívra se következtetni. Azt kapom tőle amit vártam. Szemtelen és műkedves. Nem probléma, úgyis én is hasonlóan állok hozzá. Mosolyogva veszem el a cetlit, amit megnézés nélkül rakok zsebre. - Tudod mit? Lásd milyen kedves vagyok, bár nem pont a e társaságos a legjobb megpróbálom beszorítani a programjaim közé ezt a találkát. - kacsintok rá pimaszkodva. Nem értem miért tart udvariatlannak, holott nem vagyok vele durva. Nem emelgetem a hangom, nem szidom, de még csak nem is káromkodtam - mondjuk az egyébként se nagyon szokásom -, hanem őszintén és kissé cinikusan megosztom vele a véleményem. Arra várhat, hogy én majd vele randizgassak. Egy sorozatgyilkossal hamarabb találkozgatnék.
- Igen. Kiszabadultunk belőle, mert már úgy sem volt semmi sem olyan szenvedélyekkel teli, mint amikor minden elkezdődött - hangom nem remegett, csak jöttek belőlem ezek a szavak. Bryan szavai bántottak, még úgyis, hogy már rég nem vagyunk egy pár. Csak nem fogom ezt hangosan kimondani. Tudom, bűnös vagyok a kapcsolatunk tönkretételében, hiszen én voltam az, aki félrelépett, ahelyett, hogy leült volna a gyermekei apjával. Sosem értem el őt, sosem volt az, hogy itt az idő. A szívem másfelé húzott. Olyasvalamihez, amit nem kellett volna soha megtennem. Aztán megtettem. Megcsaltam őt. Kitekerné a nyakam. Valahogy ez sem izgatott fel, akkor legalább nem kellene engem látnia. Csak nem tudom, hogy akkor ki lenne az, akit gyűlölhetne?! A gyerekek legyenek már neki is fontosak, most pedig még annál is jobban. Szükségük van az apjukra, főleg így tizenévesen. - Azt gondoltad komolyan, hogy kikürtölöm az egész campuson, hogy az ex-férjem vagy? - vágtam vissza neki, pedig tényleg nem szeretném senkinek elmondani, az meg, hogy a vezetéknevünk egyforma, arra tökéletes válasz az, hogy véletlen. Mondjuk egyelőre még megmaradok a háttérben, de azért tudom, hogy miért van itt ő. Ezt viszont nem kötöm az orrára, hadd piszkálja őt még kicsit. - Mintha olyan sokat látnánk egymást majd itt. Csak úgy, mint otthon, Brüsszelben - mondtam lazán. - Ha csak nincs valaki ismerősöd a kémia órákon - túrtam bele a lelkébe ezzel, hátha még jobban felőrli őt a jelenlétem.
Szenvedéllyel teli. Régen használtam ezt a kifejezést kettőnk kapcsolatát illetően, hiszen már nem volt az életünkben évek óta semmi olyan, ami szenvedéllyel lett volna teli. Mindkettőnk csak árnyéka volt önmagának, de ő legalább annyit igyekezett megtenni, hogy a gyerekeink őt ugyanolyannak lássák, míg én még ezzel sem foglalkoztam. De ez az egész most már nem is róluk szól, sokkalta inkább Éloise-ról és az ő remek ötleteiről. Nem gondoltam volna, hogy pár héten belül máris szembetalálom vele magamat ezen a helyen... hiszen direkt ez volt a célom, elfelejteni a múltam azon részét, amire egyszerűen már... nem akarok gondolni. A gyerekeim megint mások, velük tartottam a kapcsolatot. De ezek szerint már ők is vele jöttek. Ez a nő mindenre képes. - Én már veled kapcsolatban semmit nem értek. És azt sem tudom, hogy egyáltalán mikor mit akarsz csinálni - sóhajtottam fel. Igen, ez így igaz... meggondolatlan döntései voltak egyhuzamban, minek a számlájára írtam volna azt, hogy egy másik férfit fogadott az életébe? Én csak az iránta érzett tiszteletem miatt nem tettem meg ezt a lépést... pedig meg akartam. Annyiszor akartam. Megforgattam a szemem. Igen, most következik a burkolt szemrehányás, de volt bennem egy olyan érzés, hogy ennyivel ezt sem ússzuk meg. És jött is a lényeg. Ő maga is olyan tanár volt mint én, meg sem lepett, hogy állást szerzett itt magának. De egy pillanatra végig is futott az arcomon némi aggodalom és döbbenet. Hiszen Ebony is szóvá tette, hogy ezúttal nem a jogot választja, hanem a természettudományt. - Ezt direkt csinálod? - kérdeztem tőle nagyot nyelve. Most tényleg az a célja, hogy megkeserítse Ebony életét, ezen keresztül pedig az enyémet? Vagy ő azt sem tudja, hogy ő itt van?
Lehet mások szemében nem vagyok más, csak az a feleség, aki megcsalta a férjét, és ezáltal romba döntötte a szép kis életüket. Pedig az az élet rég nem volt olyan már, mint amilyennek kellett volna lennie. Szétesett, és nem volt igazából már semmi, amiből újraépült volna. Nem érti. Nem ért meg engem. Pedig nagyon egyszerű. Nincs benne semmi, csak hátsó szándék. Vagy csak annak készül a dolog? Tönkretette a lelkemet Bryan. A lelkemből kivájt egy darabot azzal, hogy nem törődött mással, csak a munkájával. Én erre megcsalással válaszoltam. Olyannal feküdtem le, aki tartotta bennem a lelket, és aki megértett engem. Vagyis azt hittem ő róla is, de végül aztán annak a kapcsolatnak is vége lett. - Mit csinálok én direkt? - kérdeztem vissza kicsit sem ártatlanul. - Ha tudni szeretnéd, én annak érdekében jöttem ide, hogy taníthassam az itt lévő diákokat, és a gyerekek is beleegyeztek ebbe, mert szeretnének téged többet látni - félig-meddig igazat mondtam, de azért persze, nem más életét akarom megkeseríteni, hanem az övét. Csak picurit, hogy érezze át ő is, amit én. Azt a lányt, Ebony-t békén hagyom, vagy majd meglátom. Mindkettejük életét megbolygatom. Nem tudom, most ez a célom, vagy csak egy rossz emléket próbálok elfelejteni, és csak így tudok segíteni saját magamon? Valami nagy probléma lehet velem, mert sokszor nem tudom, mit miért csinálok, és most meghazudtolva önmagamat, van igazság Bryan mondatában. Néha rettegek magamtól is, olyan, mintha kettős személyiség lennék. - Különben pedig Célie irtó sokszor a te régi, jogi könyveidet, jegyzeteid olvasgatja. Úgy látom rajta, lenne hozzá érzéke, mint neked - elmeséltem neki, hogy a kislányunk, aki már nem is annyira kicsi, mit szeret. - Fréderic még nem találta meg az álmát, sok minden érdekli őt - újabb eszmecsere ezúttal a fiúnkról. Nem fogom azért azt hagyni, hogy mostantól nagyon összeszokjanak ők hárman... Na, azt azért nem fogom jó szemmel bámulni.
Meg is lepődtem volna, ha életében először nem azért tesz valamit, hogy nekem keresztbe tegyen. Az egész életünk ebből állt, hát csoda, hogy valójában mindketten ki akartunk szállni ebből az életből? Már olyan volt, mint egy mókuskerék... minden nap ugyanazok a körök, néha csak egy-egy hazugság, amit néha valószínűleg már mi magunk is elhittünk, csak hogy nyugodtan aludjunk éjszaka. És mindezt miértt? Egy család látszatáért, amely kívülről boldog, egyensúllyal teli és harmonikus. De mindennek a fele sem volt igaz már évek óta. Gondolkodtam már ezerszer, hogy mikor siklottunk félre, talán amikor a monoton életünk kezdetét vette... már nem volt utazás, nem volt más, csak gyerek, munka és egy-egy keserű vacsora a családi asztalnál. Már régen meg kellett volna hoznunk egy döntést, méghozzá a válásunkkal kapcsolatban, talán azzal kevesebb szívet törtünk volna össze. A gyerekeink biztosan nem úgy nőttek volna fel, hogy a szüleik olyan hidegek egymással, mint két jégcsap, amit még egy radiátor sem olvasztana fel télen, a forró, befűtött szobában. De utólag már minden annyira egyszerű. - Persze. És én el is hiszem neked, hogy csakis a gyerekek érdekeit nézve jöttél ide. Teljesen logikus és hihető magyarázat - vágtam elismerő képet, de ebben inkább a színészi tehetségemet tudtam csak megvillogtatni. Nem hittem el egy szavát sem. Az anyai érzéseiben sosem kételkedtem, de felhasználni ezt a kártyát ellenem, szép szóval is aljas húzás. Tekintve, hogy tényleg tudtam, mi szél hozta erre... a bűntudatkeltés mondjuk még mindig nem megy neki, meghallgattam a gyerekeinkről tartott eredménybeszámolót, majd felsóhajtottam. - Ennyi? Vagy van még valami, amit szeretnél a tudtomra hozni, és tőlük nem tudhatonm meg? - kérdeztem. Elvégre ha annyira a gyerekek miatt csinálta, akkor legalább hadd lássam őket, ne pedig azzal a nővel kelljen bájcsegnem, aki szemmel láthatóan kitűzte céljául, hogy megkeseríti az életemet.
Kezdőlap
| words: 301
