Hangulat... hangulat... keresem, keresem, de sehol sem találom. Egyszerűen... mintha minden jelentéktelen lenne számomra mindaddig, míg nem tudok megbékélni a helyzettel teljes mértékben, hogy alig választ el valami a valóságtól... a féltestvéremtől. Milyen régen láttam már, jóságos ég... és valamiért nem tudtam belenyugodni abba, hogy talán ő nem akar majd engem elfogadni olyannak, amilyen vagyok. Talán... nem vagyok elég jó? Vagy rossz lennék? Nem hiszem, hiszen én olyan kis... "békés" teremtés vagyok. Ettől röhög a vakbelem. Tudom, hogy milyen vagyok. A nők szemében ellenállhatatlan. De a húgommal kapcsolatban ezeket nem vethetem be. Annyira beteg fazon még én sem vagyok. A sötét utcákat jártam már egy ideje. Percek óta nézem az eget. A csillagokat, melyek alig látszanak a készülődő vihar miatt. A sötétben nem látszanak a még sötétebb felhők. És ez megbélyegezte a kedvemet is. Gyászos vagyok... nincs hangulatom az égvilágon semmihez, csak egy nagy pohár hideg italhoz. Talán azt sem a torkom kéri, hanem inkább a nyakam, hogy borítsam abba, hátha felfrissülök tőle. Rögeszmék, drága rögeszmék, néha lecsitulhatnátok a fejemben, mert eléggé fáj, amit elmémben műveltek. De talán ez jár nekem. A megbolondulás. Másra se vagyok méltó, csak erre a szerepre, ha már Ő sem akar majd elfogadni. mi vagyok. Ahogy tovább sétálok, megpillantottam egy alakot. Egy női alakot, és megdermedtem. Kísértetiesen emlékeztetett engem egy régi ismerősre, akit évek óta nem láttam már... Magam sem vettem észre, hogy a nagy sétálásom kellős közepette már nappal lett. Tehát már órák óta bolyongok itt... vagy órák óta figyelem a nőt? Hm, ez érdekes kérdés. De... már láttam, tisztán láttam a vörös hajzuhatagot. Ő az! Ő! Nem lehet más... Amelia... az az Amelia... itt van a városban, és... nincs "és". Itt van és kész! - Lám-lám... - sóhajtottam fel, és a zsebembe bújtattam ujjaimat, mikor megálltam az ajtó mellett. A kávézó volt a fő célom, de belépni már nem tudtam. Amelia jelenléte... nos, ez kissé felzaklatott. Még ha nem is mutattam. - Milyen kicsi a világ.
Aggódom Henry miatt, de tudom, hogy nagy „fiú” már és majd helyre jön. Szeretnék segíteni neki, de azt hiszem nem tehetek sokat érte. Csak mellette leszek, amikor kell és annyi. Figyelve arra, hogy ne fojtsam meg a vele szemben érzett túlzó gondoskodásommal, no meg azért is, mert szeretek szórakozni és a figyelem középpontjában lenni, kimozdultam éjszakára bulizni. Na jó, az első fele az meló is volt valamilyen szinten, bárénekesként éjjel dolgozom. Utána pedig maradtam és úgy döntöttem nagyon jól fogom magam érezni. Ez sikerült is, aminek köszönhetően most úgy érzem, nagy szükségem van egy hatalmas adag kávéra. Vagy némi friss vérre valakiből, de mivel momentán egyetlen lelkes jelentkezőt sem tudok előhúzni a zsebemből, a kávé könnyebben hozzáférhetőnek tűnik. Tudom, vadászhatnék is egy munkába induló fazont, vagy bárkit, aki erre lézeng, de most nem ezt fogom tenni. Épp belépnék a kávézóba, amikor kellemetlen bizsergés fog el. Az a fajta, mikor úgy érzem, valaki figyel. És hamarosan a hangját is hallatta. A francba! Egy grimasz ül ki vonásaimra. Az ember lánya nem szívesen botlik bele abba, akinek korábban borsot tört az orra alá. És van egy olyan érzésem, hogy nem felejtette el ezt a kis húzásomat még. Mikor megfordulok, egy bájos és kedves műmosolyt villantok rá. - Hayden! Micsoda kellemes meglepetés! – vagy inkább kellemetlen? Gondolom hamarosan ki fog derülni. Kezemmel a bejárati ajtó mellett támaszkodok meg és kissé az épületnek is dőlök. - Most, hogy így mondod… egyet kell veled értenem. Csak nem a városban laksz? – folytatom a könnyed csevegést, de közben készülök arra, hogy bármelyik pillanatban visszakaphatom a kölcsönt. Bár gondolom csak nem itt az utcán, fényes nappal szeretné rendezni a mi kis… izénket. Bár igazság szerint annak örülnék a legjobban, ha elfelejtené azt a kis dolgot, amit tettem.
Megtámaszkodott a kávézó bejárata melletti falban, s csak csodálkozva lestem az egész jelenetet. Mit tudom én, hogy mit keres itt, az pedig hab a tortán, hogy ilyen lazán viselkedik. Szeretném rögtön belemélyeszteni hajába ujjaimat, és úgy férfihoz nem méltóan - mert nőt bántani ugyebár gyávaság - megtépni. Mi okom van rá? Nagyon is sok. Aki azt hiszi, hogy minden nőt kedvelek, az téved. Egyszerűen meg tudnám fojtani ezt a bestiát. - Mikor utoljára találkoztunk, ennél nagyobb félelmet produkáltál felém. - vigyorodtam el, hogy ezzel is próbáljam oldani saját feszültségemet, de mindhiába. Valamiért nem akart megnyugodni az idegrendszerem, a szívem még mindig rendszertelenül gyorsan dobogott, tekintetem pedig úgy mélyedt el ezekben a szemekben, mintha maga az óceán szippantott volna magába. Én magam is megtámaszkodtam a falban, de a hátammal, és egy kicsit sóhajtottam, alig kellett kinyitnom hozzá a számat. - Ha itt laknék... most rögtön felcuccolnék, és elhúznék innen. Nem tudnék veled egy városi levegőt szívni. - fintorodtam el, majd a fejem belekoppant a falba, ahogy ismét sóhajtottam, s kissé megdöntöttem a fejem hátra. Nem szabad szem elől tévesztenem. - Túl könnyed vagy. Ahhoz képest legalábbis, ahogyan elváltunk. Két vámpírboszorkány... mindketten egy csettintéssel kismacskává tudnánk változtatni egymást, s mi mégis itt vagyunk, és bámuljuk egymást. És... csevegünk?! - kérdeztem, bár a mondat fele csöpögött a gúnytól. És túlzástól. Főleg a macskás rész. - Engem nő nemigen utasított még el, az pedig főleg szíven ütött, hogy ellenem szervezkedtél. Itt mit csinálsz? Találtál egy másik szerencsétlent, akit szédíthetsz, majd kizsigererelheted? - forgattam meg szemeimet, de egyelőre még nem akartam nekiugrani.
Hosszú és fárasztó nap, de azt hiszem sikerült legalább valamelyest előre lépnem. Talán tényleg igaza van Rachelnek, talán tényleg idővel képes leszek rá majd, újra csinálhatom azt, amit szeretek, újra lehetek orvos és segíthetek az embereken. Kezd az a halvány reménysugár feltűnni valahol a távolban. Hónapok után ugyan, de legalább már tényleg kezd alakulni a dolog. Igen, azt hiszem, hogy tényleg működhet ez a fokozatos haladás. Szép lassan szoktatunk engem hozzá a vérhez és ma már az is sikerült, hogy kintről ugyan, de végignézzek egy műtétet. Persze először nem értette Margaret nővér, hogy miért is akarok én ilyesmit, de elmagyaráztam neki, hogy sebész voltam. Na azt nem, hogy most vámpír vagyok és a vér szagára bekattanok és mindenkinek annyi. De kibírtam, pedig halványan, de kiszivárgott a csábító illat, de végül nem történt semmi. Nem mondom, hogy be tudnék menni egy műtétre, nem mondom, hogy ha ott lennék éles helyzetben, akkor se hibáznék, de már kezdek látni rá esélyt, hogy egyszer még ez is sikerülhet, és... ez a lényeg igaz? - Egy cappuchinot sok habbal, egy kevés csokireszelékkel a tetején. - sikerül végre visszatérnem a valóságba és felfognom, hogy a pincér talán fél perce is az asztalom mellett áll és már eljutott addig, hogy a torkát köszörülje. Pedig akár még meg is érezhettem volna a jelenlétét szimplán csak a szaglásommal, de nem, túlságosan elgondolkodtam, úgy sikerült elbambulni kifelé nézve az ablakon, mintha még csak nem is itt lennék fejben, és igazából nem is teljesen itt vagyok. Az elmúlt napok kattognak a fejemben, az elmúlt hetek küzdelmei és a gyakorlása és az ötlet, amit Rachel felvetett. Talán tényleg elmehetnénk majd, akár csak egy hetes körútra. Mondjuk... valami szép helyre, itt már úgyis hűl le az idő, na nem mintha ez nekünk gond lenne, de nem lenne rossz egy görög körutazás. Mindig is vágytam oda, de a munka - vagyis hát én - sosem engedte, de majd... majd most igaz? Időm az van... semmi másom nem maradt szinte csak idő, de abból rengeteg. A pincér közben persze távozik, én pedig újra hátradőlök és kipillantok az ablakon. Furcsa lehet talán más számára, hogy csak így egyedül ücsörögve, de mosoly jelenik meg az arcomon, a remény kicsit még erőtlen és bizonytalan mosolya, de mégis csak egy mosoly.
Hosszadalmas üzleti út áll a hátam mögött. Sokan azt gondolják, hogy az orvosok röghöz kötöttek. Ez bizonyos szempontból így van; akármilyen kis minősítésnek gondolják az emberek azt, amiben én dolgzoom, én büszke vagyok arra a karrierre, amit felépítettem ezidáig, s rengeteg konferenciára vagyok hivatalos. Egy ilyen konferencia előtt veszítettem el Juliette-et. Nem kellett volna erőltetnem a házasságot. Nem is tudom, hogy miért gondoltam úgy, hogy olyan rövid idő után meg kell kérnem a kezét. Idegen szemmel bolondnak titulálnak, ám teljesen bizonyos vagyok abban, hogy megfelelő volt az idő... de ezek szerint mégsem. Végül közös megegyezés alapján lépett ki az életemből, majd köddé vált.. azóta sem láttam. Fogalmam sincs, hogy miért... talán túl sok üzleti úton vettem részt az utóbbi időszakban, és nem is volt időm figyelni arra, hogy ő vajon ott van vagy sem. Beléptem a kávézóba. Magam sem tudom, hogy hogyan történt meg mindez, mintha gondolataim csupán megelevenedtek volna; Juliette ott ült az egyik asztalnál... a hideg is kiráz, hogy mire képes az emberi elme. Előre megéreztem volna? Sóhajtottam egyet, majd közelebb indultam felé, arcomon pedig egy különleges mosoly és értetlenség egyvelege rajzolódott ki. - Juliette? - kérdeztem halkan, de nem volt kétségem affelől, hogy ő az. Biztosan. - Régen láttalak... de még mindig ugyanolyan gyönyörű vagy, mint voltál. - suttogtam.
Igaza van, Rachalnek igaza van, mint mindig. Idővel minden rendbe jön majd, idővel tényleg képes leszek új életet kezdeni és elfogadni azt, ami végül nekem jutott. Más terveim voltak, de azok a más tervek akkor hullottak porba, amikor úgy döntöttem, hogy a munka mindig mindennél fontosabb. Talán butaság volt a részemről, talán... talán tehettem volna máshogy. Lehetnék most anya, lehetne családom, nem csak egy anya és semmi több, de talán akkor is bekövetkezik mindez, nem tudhatom. Sokkal rosszabb lenne ez az egész, ha lenne családom és végig kéne néznem azt, hogy végül szép lassan eltűnnek mellőlem. Egy szülőnek nem való látni gyermeke halálát, nem tudom, hogy Rachel hogyan fogja majd ezt átvészelni. Tudom, hogy ez még nem ma lesz, még hosszú éveink vannak addig, de tudom, hogy bele fog sajdulni majd a szíve, amikor temetnie kell őket, akkor is, ha tudja, hogy boldog és teljes életet éltek. Nehéz az, amikor az élet szépen lassan elsuhan melletted, de te nem változol, nem öregszel, te ugyanaz maradsz. Furcsa lesz, ha változik a világ, és mi mégis valami régi kor gyermekei maradunk. Vajon az idős vámpírok hogyan bírják ezt? Nem hiányolják túlságosan azt, ami elmúlt? Zavaros gondolatok kúsznak a fejembe, miközben kifelé nézek az ablakon, ezért nem is látom meg az ismerős arcot, aki belép a kávézóba, nem tűnik fel, hogy ki az. Csak, amikor az ismerős hangot hallom meg, akkor pillantok fel hirtelen. Meglepetten, és nem kissé értetlenkedve. Miles... régen volt, olyan mintha túl régen is lett volna, vagy csak túl sok minden történt már azóta? Vajon nem tud arról, ami történt? Igaz, hogy az után történt jóval, hogy felbontottuk az eljegyzést, hogy... én úgy döntöttem, hogy bontsuk fel. Anya nem akarta túl sok embert meghívni a temetésemre. Mennyire viccesen is hangzik, hogy volt egy temetésem, hogy én magam is távolról, de jelen voltam, hogy voltak akik őszintén sirattak meg, akiknek talán tényleg hiányzom. Pillanatok telnek el mire végre felfogom, hogy tényleg ő van itt, hogy a szavai épp olyan simogatóan csengenek, mint régen. - Miles... hogy kerülsz ide? - buta kérdés, minden bizonnyal csak egy újabb fontos út, konferencia, ami ide hívta. New Orleans nagy város, miért ne szólíthatta volna ide a munka? A bókjára elmosolyodom, mindig is tudta, hogy mit kell mondani, hogy az ember sokkal többnek érezze magát, mint ami valójában. - Köszönöm, bár mostanában ne érzem magam olyannak, mint régen. - nem mintha akkor olyan sok önbizalmam lett volna. Orvos vagyok, nem olyan valaki, aki a külsejére fektet erőt, hanem olyan, aki a tudásra. - Leülsz egy kávéra? - oh nem! Nem kéne feltennem neki ilyen kérdést. Nem szabad, nem vonhatom be őt a zavaros életembe, nem szabad, hiszen okkal tűntem el, okkal nem is kerestem őt sosem, és most csak annál még bonyolultabbá vált minden. Ő egy ember, én pedig... nem lehet egymáshoz közünk, de talán ezt ő is tudja, talán nem akar régi sebeket felszakítani, talán csak megköszöni a meghívást, de elutasítja és tovább áll, hiszen akár az is lehet, hogy más miatt van itt, nem üzleti út miatt, hanem... valakivel. Ahogy anyám is mondta mindig egy olyan férfit, mint Miles nem szabad elengedni, mert hamar megszerzi magának más.
Megköszörültem a torkom. Egyáltalán nem tűnt ésszerűnek az egész helyzet, hiszen mennyi esélye volt annak, hogy itt futunk össze? Miután az eljegyzésünk felbontásra került, nem sejtettem, hogy találkozom vele a közeljövőben.. én maradtam ott, ahol ő hagyott. Nem nehezítettem kettőnk helyzetét azzal, hogy még akaratoskodom vagy bármi ehhez hasonló. Az egész annyira váratlan volt. Nem akartam hogy úgy legyen vége. De mégis vége lett. - Csak... tudod, konferencia. - nyeltem egyet, ahogy feltette a nagy kérdést, majd halványan elmosolyodtam. - Egy újabb konferencia. Eléggé régen nem jártam.... otthon. - ejtettem ki kissé hezitálva ezt a szót. - De úgy fest, most többet találtam, mint az eddigieken... mindet összevetve. - mértem végig. Még inkább szebb lett, mint volt. Mintha fiatalosabb lenne, bár amúgy sem volt olyan, mint aki túlmutat a korán. Az orvosok körében ez ritka, ott gyakran előre megindul a leépülés. Kialvatlanság, kávéfüggőség... és ez mind hozza magával ezeket az apróságokat. - A külsőd erre rácáfol. - magyaráztam a kijelentésére, majd helyet foglaltam vele szemben. - Szíves örömest. Rengeteg kérdésem lenne hozzád. - jegyeztem meg, bár nem feszélyezetten. Nem jelentettem rá veszélyt, s ha minden jól megy, talán megtudom, annak idején miért döntött úgy. Indokokat kaptam, de nem voltam biztos abban, hogy ténylegesen az a probléma forrása, amit említett akkoriban. - Itt élsz? - kérdeztem aztán halkan.
Hát ez most nem olyasmi, ami túlságosan megkönnyíti az életemet. Így is van épp elég nehézség, így is apró lépésekben haladok csak Rachellel és most arra kell fókuszálnom, hogy képes legyek legyőzni azt, ami vagyok, hogy képes legyek újra rendesen gyógyítani, hogy ne boruljon el az agyam, ha meglátok egy cseppnyi vért, hogy emberek között lehessek, hogy ne folyamatosan a szívverésükre koncentráljak, arra ahogy a vér süvítve rohan az ereikben. Miles... most nem segít ebben, csak még több mindent szakít fel bennem és nem hiszem, hogy arra van most szükségem, hogy még kérdésekre is válaszoljak, mert félek, azok is jönni fognak, hiszen elég hirtelen bontottam fel az eljegyzést... hiába egyezett bele ő is, de... most is úgy érzem rajta, hogy nem értett velem egyet. A szavai pedig pontosan ezt támasztják alá, és azt is, hogy ő talán még nem is hallott arról, hogy mi történt velem. Anya nem verte nagy dobra a temetést ez tény, és Miles nem volt ott, de... ezek szerint tényleg nem is tudja mi történt? Sokkal meglepettebb lenne különben. - Miles... - már-már kérlelőn ejtem ki a nevét. Többet talált, mint az eddigieken összevetve, ez... ez nem igaz, nem szabad ilyesmit mondania. - Csak egy régi barátot, aki... már nagyon megváltozott. - más lettem és talán nem a külsőm, de attól még nagyon is. Rengeteget változtam azóta, hogy eljöttem és ennek egy részéről neki fogalma sincs, nem is lehet fogalma, nem is szabad hogy tudja, hogy mi vagyok, fogalmam sincs, hogy mennyire rettentené meg. De egy kávé beleférhet, csupán egyetlen kávé, csak hogy elbeszélgessünk és ennyi... igaz? Bár remélem, hogy azért nem akar túlságosan sokat felidézni a régmúltból... az nem lenne hasznos most egyikünknek sem. - A kérdések soha sem jók és... nem segítenek túl sok mindenen, te is tudod igaz? Meddig maradsz a városban? - nem... vagy talán mégis arra célzok ezzel, hogy menjen minél előbb? Nem is tudom, jól esik látni őt, de közben lássuk be fájdalmas is, mert egy olyan régi életet idéz, ami már soha sem lehet az enyém. Azt is iszonyatosan nehéz lett volna neki elmondani, hogy boszorkány vagyok, részben ez is volt az oka annak, hogy eltűntem az életéből... mondhatni elszöktem előle, de azt mégis hogy mondhatnám el neki, hogy azóta még sokkal rosszabb lett a helyzet? Miles egy... egyszerű ember és annak is kell maradnia, nem zilálhatom össze teljesen a jól bevált életét. Régen se tehettem meg és most sincs hozzá jogom. - Igen, pár hónapja költöztem ide anyával, tudod néha kell egy kis levegőváltozás. - halvány mosollyal ejtem ki a szavakat. Persze nem erről van szó és... sosem hazudtam jól, ő pedig ismer annyira, hogy talán ez fel is tűnik neki, hiába nem akarom. Csak remélhetem, hogy ennyiben hagyja, hogy megérte, hogy egy konferencia miatt van most itt és... ennyi, nem több. Nem lehet több.
Kómás voltam, olyan szinten, ami rám egyáltalán nem jellemző. Az energiaszintem általában a kétszáz százalékot csapja, de most valahogy ez nem jött össze, bár lehetséges, hogy csak azért éreztem így, mert folyamatosan a tegnap estén pörgött az agyam. Kaptam egy telefonhívást... Egy olyan telefonhívást ami teljesen ledöbbentett. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit beengedtek egy csomó pénzzel az édességboltba. Mint amikor valami olyat kapsz, amire mindig is vágytál, és amit nem is mersz elhinni. Az egyik legolvasottabb brit tiniknek szóló magazin az ÉN fotóimat akarta. Amikor közöltem velük, hogy jelenleg külföldön tartózkodom, azt mondták semmi probléma, viszont a modellt nekem kell ebben az esetben biztosítanom. Gyakorlatilag ez egy olyan magazin, ami tele van sztárhírekkel, és lányoknak szóló szépségtippekkel, de külön rovatot biztosít a szakmában feltörekvő fotósoknak és modelleknek. Ha ott elismerték a képeimet, egyre nagyobb esélyem van arra, hogy az egész világon ismerjék a nevemet a szakmában... Olyan nagy megtiszteltetés volt ez, amilyenről álmodni sem mertem. Ráadásul maga a főszerkesztő hívott! Jézus Atya Úristen... És a témát is én választhatom meg, szóval mondhatjuk azt, hogy teljesen szabad kezet kaptam, ami ennél a lapnál tényleg nem igazán jellemző. Ergo megbíznak bennem, úgy, hogy életükben nem láttak személyesen. De mi a halálom legyen a téma? Ráadásképpen még ez a legkisebb problémám... Honnan a fenéből varázsoljak elő én egy modellt, az ingujjamból? Senkit sem ismerek itt, csakis ellenségeim vannak - akik közül remélem, soha nem kell újra találkoznom egyikkel sem. A vérmérsékletem sem segít rá az ismerkedésre... Akármennyire is kordában tudom tartani a dühömet - ja, mert az tényleg kordában tartás, hogy olyankor muszáj elmennem futni és edzeni, hogy levezessek mindent -, a személyiségem sem az a könnyen ismerkedős fajta.
Beléptem az egyik belvárosi kávézóba, ahol rendeltem magamnak egy vaníliás cappucinót, de elvitelre, majd megindultam... VOLNA kifelé. De megakadtam a tekintetem egy lányon. Modellalkat, nem egy csontkirakat, hanem tényleg egészséges testalkata volt, ápolt, barna haja, és szép arca. Senki se értse félre, ezt fotós szemmel mondtam, nem más okból. Felemeltem tekintetem a plafon felé, és miközben vagy milliószor adtam hálát az Atya Úristennek odafent egymás után, arra gondoltam, hogy lehet nekem akkora szerencsém, hogy amikor azon agyalok szakadatlanul, hogy mégis honnan kerítsek egy csajt a képeimhez, megtalálom. Lassan odalépkedtem az asztalhoz, ahol ült és valamit a mobiljával babrált, majd kicsit idegesen, de a tőlem telhető legkedvesebb hangon megszólítottam. - Szia, leülhetek hozzád? - érdeklődtem. - Egyébként Leigh-Anne vagyok - nyújtottam neki a kezemet, majd vártam a reakcióját, hogy elküld-e a búsba, vagy sikerült egy normális embert kifognom.
Egyben biztos voltam, az pedig közel sem az volt, hogy sokáig tervezek itt maradni. Az elmúlt idő tapasztalatai alapján határozottan kijelenthettem, hogy eszem ágában sem volt a múltammal többet foglalkozni. Elég volt nekem az, hogy sehol, vagyis épp ez az, mindenhol senki fia voltam. Vagyis inkább lánya, de ez már mellékes. Időm döntő többségét kitöltötte a semmittevés, nem volt sok indokom arra, hogy boldog legyek, de igazából arra sem, hogy szomorkodjak egy percig is. A kellemes semmittevés viszont nem rám volt jellemző. A kávézó kellemes hangulatát most azért kerestem fel, mert bizonyos információim voltak arról, hogy akadnak még olyan elmebajosan próbálkozó szellemű egyedek, akik megszállottan keresik a lehetőséget arra, hogy emberré változtassák vissza azokat, akiknek a génjei a szüleiknek köszönhetően egy másfajta lehetőséget kínáltak az élettől. Így az enyém, ami miatt többé nem érezhettem magam vadásznak, mivel akik között az lehettem, egyszerűen visszautasítottak. Ezen túltettem magam, legalábbis ezt hittem, de most, hogy felcsillant a remény egy apró darabja, próbálkozni pedig szabadott, megkísérelek a jövőben egy látogatást ehhez a bizonyos nőhöz. A kávém iszogatom, miközben szemem az akta lapjait fürkészi, mikor megjelenik valaki, egésze pontosan egy lány. A furcsa érzés, hogy figyelnek, hirtelen rádöbbent, hogy minden bizonnyal neki köszönhettem ezt az érzést. Viszont a bunkó stílusom azt hiszem illene félre rakni egy darabig legalábbis, hisz ő aligha tehetett az én bajomról. -Felőlem.-na, ennyit arról, hogy mosolygós normális lány leszek, nem pedig egy karót nyelt, kissé visszautasító hárpia. Összecsapom az aktát és a táskámba süllyesztem, majd kissé oldalra biccentem a fejem, és így vizslatom meg a lány vonásait. Furcsa szokás, de sokszor az arc több mindent elárul, mint amire a szavak képesek lehetnek.-Alex vagyok, bár azt hiszem elsősorban nem a nevem keltette fel a figyelmed. Minek köszönhetem az asztaltársaságot?-térek a lényegre, a kimondott szavak után mindig más-más hangnembe váltva, ami tökéletes jele a vívódásomnak. Ideje lenne nyitni a világ felé is, nem csak bezárkózni, viszont nem értem, hogy miért kellene magamból társasági lényt csinálnom.
Hát, a csajnak nem éppen kedves a személyisége... Vagy éppenséggel csak az idegeneket nem bírja, de az ellen sokat nem tehetek. mindegy is, legalább végre van valaki, akivel nem kell jó pofiznom. - Végre valaki, aki nem leszúr a viselkedésem miatt, hanem majdnem ugyan úgy tesz, mint én - néztem az ég felé, és hálát adtam az égnek, amiért végre sikerült egy ilyen emberrel találkoznom. Továbbra is tartom álláspontomat, miszerint a lány egyébként gyönyörű. Nem szőke hajú és kék szemű - ami a modell szakmában egyébként mostanság inkább hátrány, mintsem előny -, viszont nem is a legkeresettebb kategóriába tartozik. Nem vörös hajú, és szeplős, de tökéletes modell lenne belőle. Helyet foglaltam vele szemben, csakúgy lazán, és belekortyoltam egyet az italomba. - igazad van, nem igazán a neved miatt vagyok itt, Alex. Amikor megláttalak, akkor rögtön szemet szúrtál nekem. Van egy olyan kisugárzásod, ami miatt mindenki észreveszi, ha megjelensz, vagy csak ott vagy valahol a nagy tömegben. Modell alkat vagy, Alex. Én ezt kilométerekről kiszúrom - nevettem fel. Beletúrtam a hajamba, amit most kicsit hosszítottan, de göndören viseltem. Nem volt teljes mérete hosszabbítva, csak olyan épp hogy a vállam alá érőre. Így is nagyon szerettem igazából, egyre többször nézett ki így. Talán így is kellene hagynom egy időre. Majd még később eldöntöm. De most, vissza a témához! - Nézd, az igazság az, hogy fotós vagyok, és van egy munkám, amihez nincs modellem. Arra gondoltam, hogy te tökéletes lennél hozzá. Ha érdekel, akkor kérdezz nyugodtan, én pedig válaszolok rá - néztem mélyen a szemébe, és vártam a válaszára. Jézusom, csak mondjon igent... Ezzel a munkával befuthatnék. Sikerülne elérnem az álmomat.
Egy rakás dologra volt energiám, vagyis lett volna, ha pazaroltam volna bármire is. Ehelyett semmittevés és nyomozás váltotta egymást életemben. Voltak napok, mikor egészen megszállottságig menő késztetéssel ültem könyvkupacok felett, keresve a kiutat a tébolyom okozó fajtámból, máskor viszont egy sötét szoba magányos nyugalma sem lett volna elég ahhoz, hogy elég zárkózottnak érezzem magam. Fogalmam sem volt, hogy a hirtelen jövő társaságom figyelmét mi keltette fel, de távol álljon tőlem, hogy mosolyogva próbálkozzak olyasmivel, amiben nem vagyok jó. Én nem játszom meg magam, sem idegenek, sem ismerősök előtt. Túl sok okom volt rá, hogy így tegyek. Érzem, hogy micsoda, nem vagyok teljesen hülye, farkas, amit részben onnét tudok, mert én is az vagyok. Bár ne lennék inkább... -Úgy tesz? Vagyis arra, tesz, hogy az idegen mit fog gondolni a viselkedéséről?-vonom fel szemöldököm, arcomra kiül a véleményem, hogy én is ezt érzem, ha eddig nem lett volna teljesen tiszta a képlet eredménye. Majdnem félrenyelem a saját kávém, majd elnevetem magam, ami nálam ritkaságszámba menő cselekvés, mimika, vagy nevezd, aminek akarod. Nem szoktam nevetgélni. Most mégis olyan jót virulok azon, amit mond, hogy majdnem kimondom, ami hirtelen eszembe jut: ha látnád, hogy két napja éjszaka még szőrösen rohangáltam egy erdőben, más véleményen lennél. Ehelyett lenyelem a gondolatot és próbálom összeszedni a józan eszem meg a félúton elhagyott régi énem darabjait. -Na lassítsunk egy kicsit.-mondom, és hajamba túrok.-Nem vagyok modell alkat. Másrészt fogalmad sincs, hogy mennyire nem lennék hasznodra.-tudom, hogy a nyomomban vannak, tudom, hogy bármikor a nyakamban liheghetnek újra, hogy ismét tovább kell majd állnom, bujkálnom, s ez az, amit nem szeretnék, sőt, egyenesen elkerülnék. -Nem én vagyok a te embered, hidd el nekem.-mondom, bár a késztetést még ennyire sosem éreztem, hogy segítsek máson, ennyire azt sem éreztem, hogy csapdába estem, és a hazugság mögött rejlő fájdalmas igazság elől nem tudok menekülni akármeddig.
Ez a szag... Halleluja, ő is farkas... Ugye mindenki érezte a szarkazmust?! Nem volt semmi problémám a fajtámbeliekkel, utálok általánosítani. És az is képes kiakasztani, ha más általánosít. Lehet, hogy ezért volt annyira ellenszenves nekem Charlice? Mindegy, ezt későbbre hagyom. Néhány sorstársammal remekül el tudtam hülyülni, és velük legalább lehetett verekedni, viszont voltak akik három perc alatt olyan szinten az agyamra mentek, hogy olyat még én nem értem. Volt szerencsém pár ellenséges farkashoz, van is egy két sérülésem összetűzésekből, amik emlékeztetnek a múltra.
Komolyan azt mondta, hogy modell alkat?! Csak rá kellett nézni! - Alex, ne mondd, hogy nem vagy modell alkat, aki rád néz azt látja, hogy gyönyörű vagy! - biztattam. - Senki sem fogja megtudni, hogy MI vagy - használtam az egyik legfontosabb ütőkártyámat. Nagyon fontos volt nekem ez a munka, ezért megmakacsoltam magam, és eldöntöttem, hogy nekem bizony Alex kell ehhez a témához. Szabadtéri fotózásra gondoltam, kihasználva, hogy New Orleansban vagyok, egy new orleansi csajos - de nem túl csajos! - sorozat, küldök belőle Londonba, és majd eldöntik, melyik kerüljön bele a magazinba. - Sőt, ha nem akarod, akkor még a teljes nevednek sem kell megjelenni, csak a monogramodnak, vagy annak se. Könyörgöm, Alex! - néztem kölyökkutya szemekkel. - Szükségem van rád, tökéletes vagy! - próbálkoztam a további győzködéssel, csupán reménykedve abban, hogy igent mond...
A lány makacssága, szinte érezhető volt, s nem értettem, a közönyösségem miért ne hasonlóan hat rá. Lehangoló, hogy ennyire kezdek kiesni ebből a szerepkörből. És bár érzem rajta, hogy farkas, nem tudok ellene mit tenni, ahogy valószínű ő sem tud a természet csúf tréfája ellen tenni. De már feladtam a próbálkozást, hogy ítélkezzem más felett. Nem csak én vagyok, akit bokszzsáknak használ az élet, amikor a pofonokat osztja szét az emberek között. Felszisszenek, vagyis inkább utat engedek a farkas énemnek, és morgás kísértében a nemtetszésemnek is. -Nem vagyok olyan, mint te.-ejtem ki a szavakat a lehető leginkább artikulálva, s célozva arra, hogy a Mi, az nem csak egy valamiben merül ki. Vegyes vagyok, mint egy színskála. Láttam, hallottam, hogy hajthatatlan, és gondolataim között egyre az forgolódott, hogy a vadász énem felülkerekedését visszafogjam, és ne rántsam elő az övembe rejtett késem, s szúrjam le gondolkodás nélkül. De túl sokan voltak itt, és tulon túl indokolatlan lépés lett volna ilyesmit tenni. Ha vámpír lettem volna, tuti, már megigéztem volna, hogy tűnjön el a fenébe, hogy engem a feledés homályába taszítson. De akaratos volt és kitartó. Talán egy jó cselekedet nekem is kijár? Talán leszek olyan nagylelkű, hogy ezt megtegyem. -És ha nem látszik az arcom? A nevem mellett ez sem publikus. Nem akarsz belekeveredni abba, ami miatt ezt kérem. Meg kell értened, a saját életeddel is játszhatsz, nem csak az enyémmel.-közlöm vele, mint holmi tényt. Nem fenyegetésnek szánom, vagy intelemnek, ez maga a szín tiszta tény volt. -Csak így vállalom el.-zárom rövidre a témát, és hangomon hallani, hogy bármivel is érvel, véleményem nem fog megváltozni.
Ne látsszon az arca? Nem lehetetlen... Ennyit simán lehet alakítani a témán. A new orleansi csajos témát át lehet alakítani a new orleansi angyalra. Nem mondom azt, hogy lehetetlen ez a csaj, de elég nehéz megállapodni vele. De ez nem baj, főleg nem az én szakmámban. Az már csak jó, ha valaki nem hagyja, hogy ide oda pakolgassák, és képes feltételek szabni, mert abból látszik, hogy erős jellem. Igen, határozottan könnyű lesz megváltoztatni Alex elvárásai szerint a témát. Határozottan bírom a csajt.
Belekortyolok a kihűlő félben lévő kávémba, közben folyamatosan szemkontaktust tartok a velem szemben ülő barna csajjal. Erős személyiség. Egy a gond: én is az vagyok. Szóval ez kemény menet LENNE, ha nem tanultam volna meg, hogyan kell kompromisszumot kötni. - Rendben van, Alex - bólintottam neki egyet. - Megoldható. Bár nem értem, miért félted ennyire az én életemet, de legyen. Nem fog látszani az arcod, és nem adom ki a nevedet sem. Itt a névjegyem - nyújtottam át neki a kis kártyát, amin ott voltam én. Rajta volt a jelenlegi címem, telefonszámom, és e-mail címem. - Akkor mondjuk hívj fel akármelyik nap, hogy neked mikor jó, és akkor gyere el erre a címre - adtam ki neki az instrukciókat.
Valamiért úgy érzem, bízhatok benne, és megoszthatok vele dolgokat. Ráadásul úgy segít nekem, hogy még soha az életben nem találkoztunk ez előtt. Istenem, miért nincsen több ilyen ember a világon?!
Elegem volt a lerázhatatlan emberekből, azokból, akik rám tapadtak, még akkor is, ha azt sem tudták ki, vagy mi vagyok. Nem akartam szerepelni, mert örültem, hogy csendes hónapjaim vannak, amikor éppen senki nem akar megölni. Vagyis aki meg akar, az meg nincs szem előtt. Ennyi volt a lényeg, nem több. A kész katasztrófa akkor következhetett volna be, ha mindez megváltozik, a nevem és az arcom publikussá válik, és nesze neked jó álca, az elmúlt évek szenvedését a kukába dobhatom, mintha nem is létezett volna soha az erőfeszítés sem, amivel kiviteleztem mindent. Próbálom még jobban tudtára adni, hogy ez nem fog össze jönni, de egyszerűbb lenne, ha a falnak beszélnék, az legalább nem köt velem kompromisszumot, és nem próbálkozik olyasmivel, ami eleve kizárt és megvalósításra sosem kerülhet. Elveszem a névjegyet, hunyorogva rá, és próbálom kiolvasni arcából azt az indokot, ami nem a makacssága, mégis itt tartja, és eltántoríthatatlanul kiáll amellett, hogy én leszek a modell alany. Na ne, ezt nem játsszuk sokáig. -Jól van.-zárom le ennyivel, majd elteszem a táskámba a névjegyet, erőteljesen ellenállva a kísértésnek, hogy menten eltépjem azt, és elfelejtsem, ahogy a múltam is próbálkozom kiverni a fejemből. Ez viszont annál jóval könnyebb menetnek tűnik. Arról nem kell tudnia, hogy nem tartózkodom már sokáig a városban, ahogy arról sem, hogy belül a válaszom a felkérésre még mindig ugyan az. Kizárt, hogy ebbe belemenjek. -Örültem, akkor majd jelentkezem.-kapom fel végül a táskám, némi aprót hagyva az asztalon, és kisurranok az ajtón, mielőtt tovább firtathatná a témát. El kell tűnnöm.
Mióta önkéntes száműzetésbe vonultam egy világra veszélyes vámpír vámpírvadásszal az oldalamon a külvárosba, nem igazán jártam emberek között. Nem lehetett. Nem kockáztathattam sűrűn, hogy valaki megállít és megkérdezi, hová tűntem el napokra, miért nem találnak vagy rosszabb esetben nem mással akadjak össze, mint maga Klaus Mikaelson. Legszívesebben felhívtam volna az összes barátomat, akik csörgettek és üzeneteket hagytak, hogy semmi bajom, minden rendben, éppen a problémáinkra próbálok megoldást találni és amint rájöttem, hogyan tegyük el láb alól járulékos veszteségek nélkül, rögtön felbukkanok és pezsgőt bontunk. Sajnos nem tehettem így, nem csak azért, mert folyamatosan azt bizonygattam Mikael-nek, hogy senki nem fog rájönni, hogy ő visszatért az életbe és tervezgetünk egy végjátékot, hanem azért is mert... mégis mit gondolnának rólam? Igen, képes lettem volna egy embert szemrebbenés nélkül megölni, Nem is volt ember, ha jobban belegondolunk, nemhogy érző lény. Szerintem kihagyták belőle a szívet, amikor megalkották vagy időközben műtötték ki a mellkasából, mert annak ellenére, hogy elvileg vannak jó pillanatai és képes a törődésre, szeretetre, én semmi mást nem láttam tőle eddig, csak pusztítást. Ott volt Tim. Megölte. Talán ő mondta el a szüleinek, hogy a fiúk halott, ő végzett vele és bocsánatot kért? Nem. Engem is számtalanszor tekintett holmi kisegítőnek, aki akkor ugrott, amikor ő fütyült. Belepofátlankodott a boszorkányok dolgaiba, arcátlanul használ fel midenkit a céljai elérése érdekében és nincs tekintettel arra, hogy kinek árt. Az ilyennek pusztulnia kell, bármilyen ijesztő volt számomra is, hogy ilyen gondolatok fogalmazódtak meg bennem. Cami túl sokszor hívott a napokban ahhoz, hogy ha fel is vettem volna képes legyek eltűntetni belőle az aggodalmat és megnyugtatni, ezért egyeztem bele a találkába. Reméltem, hogy nem hoz magával erősítést és magamban már készültem a kérdések hadára, amelyekről fogalmam sem volt, hogyan fogom megválaszolni őket, de megpróbáltam normális arcberendezéssel belépni a kávézó ajtaján, hogy ne süssön rólam: valamiben sántikálok. Leültem az egyik asztalhoz, rendeltem magamnak egy tejeskávét és szerencsémre megállapíthattam, hogy a hely nem volt tömve ahhoz képest, hogy azt hittem, hétköznap délután mozdulni sem lehet majd a küszöbről. Nem tehettem mást, mint vártam, időközben megérkezett a rendelésem, viszont az innivalóba kortyolva sem éreztem magam jobban. Annak készülök hazudni és arra szeretnék pókerarccal nézni, aki a barátom volt és mellettem állt a nehéz időkben? Nem voltam vak, tudtam, hogy érzelmeket táplál Klaus iránt, csak a vak nem látta, hogy még a hanghordozása is megváltozott a hibrid jelenlétében, pedig Cami-vel is hajlamos volt szórakozni, megigézni… mit szerethet benne?
Végre sikerült utolérnem Davinát és összeegyeztetni vele egy találkozót. Már napok óta semmit nem hallottam felőle. Még telefonon se nagyon tudtam utolérni. Már kezdtem aggódni, hogy valami baja esett, amikor végre válaszolt. Így is annyi minden történik a városban, annyi titokra derült fény mióta a Mikaelsonok feltűntek New Orleansban. Az egész város megbolondult. Ráadásul engem is beszippantott ez a természetfelettis őrület. Itt egy boszorkány, ott egy vérfarkas, meg az a rengeteg vámpír. Ha ez még nem elég akkor vannak a hibridek akik vérfarkasok is és vámpírok is egyszerre. A sarokhoz érve jobbra fordulok és pont szerencsém van, mert a lámpák zöldet mutatnak. Gyorsan átmegyek a zebrán és megcélzom a kávézót. Van amikor örülök, hogy bepillantást nyerhettem ebbe a züllött világba, ahol senki sem az akinek mondja magát. De ez a folytonos harc ami New Orleansért folyik, néha már túl sok. Az embernek állandóan résen kell lennie ha nem akar egy vérszívó prédája lenni. Engem is már próbáltak egy párszor eltenni láb alól, de eddig szerencsém volt, hogy elég erős védelmezőim vannak. Ahogy belépek a kávézóba, Davinát kezdem keresni tekintetemmel. Hamar meg is találom és miközben felé lépkedek van időm alaposabban is végigmérni. Egy kicsit nyúzottnak tűnik, de lehet, hogy tévedek. - Davina- huppanok le vele szembe egy székre. Táskámat pedig a szék támlájára akasztom - De jó téged épségben látni, már azt hittem bajba keveredtél. Ugye tudod, hogy nagyon aggódtam miattad? - tartok egy szusszanásnyi szünetet, majd tovább folytatom. - De ugye tényleg nincs semmi kalamajka körülötted? - vetek rá egy kérdő pillantást, majd hagyom őt is szóhoz jutni. Jobb ha ő győz meg arról, hogy nincs körülötte semmi féle kalamajka. De ne is próbáljon meg nekem hazudni, úgyis átlátok azon aki megteszi.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 05, 2015 5:19 pm
Cami megérkezett és azt láttam az arcán, amit nem szerettem volna. Elkerülhettem volna, hogy ilyen kimeredt szemekkel és az aggódását jelző mimikával nézzen rám, de ha elmondtam volna neki, hogy jelenleg min dolgozom és mibe keveredtem, nem az lett volna a legnagyobb problémám, hogyan néz rám. Mérget vettem volna rá, hogy először egy jókora adag kioktatás várt volna rá, azután azonnal riasztotta volna Marcel-t, hogy egyesült erővel próbáljanak észhez téríteni, mivel a szőke pszichológustanoncnak nem sikerült volna. Imádtam őket azért, amiért törődtek velem, Camille nem csupán a barátom volt, akiben a legnehezebb időkben kovácsolódtunk össze, hanem néha úgy éreztem, kicsit pótolta az anyukámat is, aki szemrebbenés nélkül dobott oda egy csapat boszorkánynak, hogy elvágják a torkomat és várják a csodálatos feltámadásomat. Azóta sem hallottam felőle, ő sem keresett… talán nem voltam elég jó az életébe. - Tudom, és ne haragudj. - Halkan sóhajtottam, az ujjaimat a kávéscsészére fontam és így emeltem rá a tekintetemet. Ha nem néznék a szemébe, egyetlen másodperc alatt rájönne, hogy valami nincs rendben és ezt nem akartam. Nem volt szükség arra, hogy megtudja, miért tűntem el, hiszen akkor hirtelen az egész tervnek annyi lett volna. - Jól vagyok, semmi baj nincsen. - Ejtettem ki a pár szavas hazugságot a számon, most bármit megadtam volna azért, hogy ne törődő barátaim legyenek, akik megérzik a bajt és elébe is akarnak menni vagy legalább megvédeni attól függetlenül is, hogy beütött a krach. - Csak ami mostanában történt egy kicsit sok volt. A rituálé, a varázslatok, amiket rám bíztak, a koven viselkedése... - Őszinte voltam, eddig nem igazán beszéltem másoknak arról, amit átéltem, lerendeztem annyival, hogy egyáltalán nem ráztak meg a történések, erős vagyok, képes vagyok átvészelni és megemészteni a dolgokat, amiken keresztül kellett mennem. Talán ennek a kibeszélésével el tudnám kendőzni a helyzet igazi felállását. - Az elmúlt évem kész katasztrófa volt és úgy éreztem, kell egy is magány. Ezért nem vettem fel a telefont és hívtalak vissza, csak amikor már tudtam, hogy biztosan nem fogod feladni. - Halványan elmosolyodtam. Cami jelenléte megnyugtatott, ennek ellenére rosszul voltam attól, hogy hazudtam neki, de nem tehettem mást. - Te hogy vagy? - Kérdeztem rá, hátha ő mond valamit, amire ráharaphatok és elterelhetem a beszélgetést magamról. Sokkal inkább kíváncsi voltak arra, hogy mi történik a városban és vele, mint a saját magyarázkodásomra.
Mostanában vészesen halnak ki körülöttem az emberek. Sorra vesztem el a rokonaimat és a barátaimat. Nem hiányzik, hogy még egy nevet hozzá írjak a listámhoz. Ezért is örülök annak, hogy most itt vagyok Davinával szemben. Az elmúlt napokban volt okom aggódni miatta. Hiszen akárhogy próbáltam alig tudtam elérni. Hosszú idő után jött csak össze. - Nem haragszom, egyszerűen csak azt hittem vagyunk olyan jóban, hogy nem fogod hagyni, hogy ennyi időn keresztül aggódjam érted. Remélem, hogy jó okod volt távol maradni – nézem fürkészően tovább. Aztán ahogy elkezd mesélni, figyelmesen hallgatom és végig gondolom a hallottakat. Végül is megértem a dolgot, elhiszem, hogy nem lehetett könnyű neki mindezt megélni. A város változik és nem biztos, hogy a jó irányba. Talán egy – két nap van amikor még van csöppnyi okunk örömködni. - Tudom, de bármikor fordulhatsz felém bizalommal. Hiszen bármi van meghallgatlak és próbálok segíteni. Sosem hagynék cserben senkit, főleg nem egy barátot – már a tanulmányaimból is kitűnik, hogy az emberek segítésében és életük szebbé tételében látom a jövőm. Most pedig itt van valaki, akinek lehet, hogy nagyobb szüksége van rám, mint eddig bárkinek. - Jobban hiszek abban, hogy a problémákat ki kell adni magunkból és nem eltemetni a felszín alatt. Sokkal többet árthat, hogy ha elfojtod. Ráadásul nálam biztonságban vannak a titkaid, amit nekem elmondasz az más fülébe biztos nem fog eljutni – elnézem az arcát és a szemeit. Próbálok valami apró jelet felfedezni rajta, hátha van még valami amit elrejt magában. Hiszen eddig semmi jelét nem mutatta, hogy ennyire kikészült volna a történtek miatt. - Tudod, csak a szokásos. A mindennapos és szűnni nem akaró harc a városért. Egyszer a vámpírok között, majd a farkasok is belekeverednek. Igazán vége lehetne már ennek – bámulok a távolba.
Cami-ben volt valami, ami előcsalogatta az emberekből a mosolyt, a jókedvet, a kedves szavakat és elintézte, hogy ne legyen szorító érzés a másik mellkasában. Nem csoda, hogy az emberek megsegítésére tette fel az életét és a szakmailag is arra köteleződött el, hogy ezzel fog foglalkozni… nála jobb alapanyagot el sem tudtam volna képzelni a pszichológusi állásra és az, hogy a barátomnak tudhattam az egyik legjobb dolog volt az életemben. Nem hittem volna, hogy ebben az időszakban fogok barátságokat kötni, mégis itt volt nekem Camille, aki megmosolyogtatott az aggodalmával, legszívesebben felpattantam volna, hogy megöleljem és elmondjak neki mindent, ami a lelkemet nyomta, mégsem tehettem. Ezek nem olyan dolgok voltak, amelybe bele lett volna szabad keverednie. Nekem sem kellett volna, mégsem tudtam kívülálló maradni, hiszen nem volt könnyű boszorkánynak lenni a városban, olyannak pedig főleg nem, aki valahogy mindig mindenbe beleütötte az orrát annak ellenére, hogy nem szerette volna. Normális akartam lenni, a tinédzserek életét élni, akinek az legnagyobb problémájuk, hogy néha zsíros a bőrük és hogy muszáj készülniük a másnapi töridolgozatra. - Nehogy azt hidd, hogy nem vagyunk jóban. Csak neked is megvan a saját problémád és nem akartam senkit sem az enyéimmel traktálni. Igazából… azt sem tudom, hogy mit mondhattam volna, ezért kellett ez a kis idő, hogy össze tudjam szedni a gondolataimat. – A gondolataim még mindig szerteszét voltak, semmit sem láttam tisztábban, mint pár nappal ezelőtt, a helyzet változatlan volt: senkinek sem szólhattam arról, mit terveztem, mert vagy veszélybe sodortam volna őket vagy le akartak volna beszélni és egyik opció sem tetszett ezek közül. Nem voltam felkészülve arra, hogy a barátaim túszok legyenek egy esetleges tárgyalásban, ami arról szólt, hogy Mikael tegyen le Klaus megöléséről vagy éppen ők akarjanak meggyőzni arról, hogy a hibridnek igenis joga van az élethez. - Azt hiszem, hogy csak idő kérdése a javulás. Senki sem tud segíteni azon, hogy meghaltam, aztán visszatértem és most lángokban áll a város. – A hangom lehalkítottam, a tudatlan lakosok és turisták nem voltak felkészülve arra, hogy hallják a mondandómat. Még a végén őrültnek néznének. – De most itt vagyok és kibeszélem neked. Viszont nagyon remélem, hogy te nem keveredtél bele semmibe és nem is akarsz belefolyni azokba a dolgokba, amik itt mennek. – Néztem rá komolyan. Láttam rajta az aggodalmat és a kikészülés jeleit, ő sem szokott még teljesen hozzá a negyedben uralkodó helyzethez. Mindenki közül őt sajnáltam a legjobban, egyszerű ember volt, akit befűzött a természetfeletti világ legmocskosabb szelete.
Pontosan az ilyen helyeken tudtam a környezetembe beolvadni csendes magányba visszahúzódni. Meglepő, hogy kivételesen az abszurd megszokás helyett, ami kimerül azzal, hogy a véremmel festek rémálmomból felkelve, most teljesen magamnál voltam, a vonalakat pedig egy ceruzával rajzolgattam egy füzetbe, papírra nyilván, nem vászonra, mint amit annyira szerettem. Ebben a városban sosem lehetett tudni, hogy kibe botlik az ember, de kislányos arcom, és szinte gyermeki megjelenésemmel még azt is kinéztem itt, hogy valaki leszólít, miért nem vagyok iskolába. Sosem voltam átlagos. Nem voltak átlagos gondolataim, átlagos barátaim vagy ellenségeim. Egészen kiskorom óta megszoktam, hogy boszorkányok, farkasok és vámpírok vesznek köre, persze ahogy rájött egy-két ember, hogy mire vagyok képes, hirtelen csodagyerek lettem. Aztán így, vagy úgy, de mindenkit leráztam, hogy normálisnak nevezhető életem lehessen. Erre tessék. Lassan több az ellenségem, mint az ismerősöm, aki semleges üzleti kapcsolatot ápol velem. A gyűrűmre nézek, ahogy fogom a füzetet, hirtelen rossz érzésem lesz és körbebámulok a helységen. Itt tömeges közönség lenne arra, ha valaki nyakam akarná vagy csak próbálná szegni. Paranoia? Aligha. Szimplán a megszokás, az érzés, hogy valaki figyel, épp úgy, mint álmomban. Persze kezdett idegesíteni, hogy ezt immár nem csak álmomban érzem, és az egyetemen is megszállottan próbáltam a beszélgetőpartnereket lerázni. Még a saját testvéremmel sem értettem szót, hogy érthetnék akkor bárki mással? -Ez most komoly?-dünnyögöm magamban összecsapva a füzetet, amikor kérdés nélkül valaki a földre teszi a mellettem lévő székről a táskám, de mikor felnézek a füzetből, egyből tudom, hogy jobb lenne most bevetni azt az igézetet, amitől eltűnhetem a kíváncsi szemek elől. Komolyan a sorsom még tenni fog róla, hogy meghalljak, de minimum, hogy ennek a szerencsétlen szenvedésnek én vessek véget.-Mit akarsz? Nem tettem keresztbe, nem üldöztem a fajtád, bár bevallom szívesen nézném, ahogy eltűnsz a föld színéről, de ennyire azért nem vagyok önző.-nincs szükségem a felesleges körökre, mint mondtam, több az ellenségem, mint a barátom, pont ezért több az olyan is, akinek pontosan tudom, hogy vagy oka van, hogy felkeressen -még ha szívesebben is akarná átharapni a torkom-, vagy csak olyan hülye, hogy képtelen békén hagyni, és kóstolgatna, kíváncsian, mikor töröm ki a nyakát a puszta pillantásommal.
Sokaknak nem kellett megjegyeznem, hogy a baj nem került el engem. Általában ahol balhé zajlott, ott ott voltam én is, és javarészt olyan voltam, aki szavait tettekkel is megkoronáztaq. Emiatt számtalan ellenségre tettem szert mind vámpírok, mind boszorkányok körében, de előfordult, hogy más vérfarkasok haragját is kivívtam. Tőlük azonban nem féltem, elvégre olyat még nem hallottam, hogy vérfarkas vérfarkast ölt volna. Jobban tartottam a boszorkányoktól, vagy azoktól, akiik képesek használni a mágiát, hiszen ellenük semmi védekezési erőm nem volt. Tudom, be kellett volna fognom a nagyon nagy pofámat, és nem jártatni előttük, de ez nem volt erősségem. Egy rossz szokást nem növünk ki pár hét, vagy hónap alatt, ez nem olyan, mint az alkohol és a drog. És nincs olyan kis klub, amely arra nevelne, hogy ne piszkáljunk boszorkányokat, mert pórul járunk. Nekik is fokozataik voltak. Voltak a kispályások, és voltak azok, akik semmit nem bíztak a véletlenre. A bűbájaik általában megtörhetetlenek, legalábbis addig, míg ők úgy nem döntenek. A saját varázsukat csak ők tudják megtörni, és ez volt a legnagyobb szivatás, amit ki tudtak találni. Tényleg fel kellett volna hagynom azzal, hogy másokat basztassak, sok mindentől megkíméltem volna magamat. Erre a boszorkányra jól emlékeztem. Vicces is lett volna elfelejteni, habár tudtam, hogy nem bánthatom semmilyen körülményekl között, különben én húzom a rövidebbet. Ismét. A szépsége pont olyan volt, mint ahogyan emlékeztem rá, de vele kapcsolatban elsősorban nem ez volt mérvadó. Amúgy sem volt szokásom boszorkányokkal flörtölgetni. Mindig megszívtam az efféle dolgokat. Láttam, ahogy valaki mellé ült. Megelőztek. Ez kicsit sem tetszett. A lány szája mozogni kezdett, arcizmai megrándultak. Nem örült az új társaságának. Nem is meglepő. Odasétáltam, és a férfi vállára tettem aq nkezem. - Húzz innen a halálba. - jegyeztem meg negédes vicsorgással, majd mikor vette a lapot, én foglaltam el a helyét. Letettem az előbb rendelt kávémat, majd felsóhajtva néztem, még ha csak az oldalprofilját is tudtam szemlélni pár másodpercig. - Ha jól emlékszem, van még egy kis elintéznivalónk.
Egyik jóból a másikba. Jellemző volt az életemre, hogy nem hagytak nyugton, csodaboszi lettem, pedig tetettem róla, hogy erről aki tudomást szerez, el is felejtse, hacsak nem élvezi azt a különleges kiváltságot, hogy némi üzlet reményében hasznát vehetem annak, hogy a legnagyobb titkom tudja. Folyamatosan erősödtem, megvédeni magam könnyedén meg tudtam, és amúgy sem voltam félős lány. Ennek köszönhetően lettem az, aki. A szürke kisegérből igazi faltörő kos, akik nem lehet csak úgy megállítani. A férfi, aki leül elém, nem valami szimpatikus. Egy a sok közül, aki nem érti a "nem" szó jelentését. Senkinek nem voltam a házi kedvence, hogy csettintésre tegyem a dolgom. Ő sem tartozott azok közé, akiknek feltétlen egy fűszálat is megemelek. De mikor már belekezdhetett volna a könyörgésbe, a véget nem érő ajánlgatásba, egy másik "kedvencem" kitúrt a helyéről. Más ember hálát érez, ha felmentik az egyik kellemetlen beszélgetése alól, én csak azt éreztem, hogy a méreg még jobban elönt. -A modorod nem sokat változott...-dünnyögöm kicsit lenézően, míg a kávémba kortyolok és veszek egy mély levegőt, amit aztán egyenletesen fújok ki, de arcizmaim még mindig megfeszülve tapadnak össze, hisz eszem ágában sincs olyan vigyorral ülni vele szemben, ahogy ő néz rám. Aztán ő is belekezd valamibe, amibe én kevésbé szeretnék belemenni. Megrázom a fejem, hátradőlök a széken és mellkasom előtt keresztbe fonom karjaim -Először is. Nem vagyunk jóban, de valami szabad vagy jó napot, vagy dögölj meg jól esne. Bár a jólneveltség mintaképe se leszel, én meg nem érzek rá hajlandóságot, hogy anyád helyére lépjek.-reagálok szavaira. Rajtam ugyan ne múljon, ha valaki így áll hozzá, tudok én is így álli a dolgokhoz, az csak neki lesz rossz, de ám legyen. -Tulajdonképpen mit is akarunk mi elintézni? Mert nekem nem rémlik, hogy bármit is el akarnék intézni veled, maximum csak téged, de az más lapra tartozik.-villantok felettébb bájos mosolyt. Kedvességem ismét határokat nem ismerő, mint azt már gondolom ő is érzékelte. De végül is elgondolkodtat egy pillanatra, hogy végül is szavaim ne kamatoztassam és mondjuk a kávé helyett mást itassak vele. Az lenne ám a szép műsor.
Kezdőlap
• 
|| 
ζ 347
||