Eszembe se jutott az a lehetőség, hogy nemet mondjak. Mi okom lett volna nemet mondani neki egyáltalán? Szeretem, és remélem, hogy neki se jutott nagyon eszébe az, hogy én nemet mondjak neki. Bár ennek kevés az esélye... szerintem nagyon is izgult, nehogy a végén nemet mondjak neki. Egy széles vigyorral vette el tőlem a nyakláncot, amin még mindig ott lógott az eljegyzési gyűrűm, de ez nem maradt így sokáig... Levette a nyakláncról a gyűrűt, és felhúzta a ujjamra. Tökéletesen illett a kezembe, és... a gyűrű egyszerűen gyönyörű volt. Nem is hiszem el, hogy ezt Sean egyedül választotta ki. - Nem is tudom mit mondhatnék! - Vigyorodtam el, és kezeimet összekulcsoltam a tarkója fölött.
Nem is tudom, hogy miért rettegtem annyira.. Ez az egész nem volt annyira rossz. Még soha életemben nem kellett ilyet csinálom és nem is szeretném többször megtenni. Örülök annak, hogy nem nagyközönség előtt tettem meg. Kettesben sokkal nagyobb hatást értem el ezzel az egésszel. Legalábbis szerintem. Meg így kevésbé lett volna égő, ha nemet mond, bár nem igazán adtam rá okot az utóbbi időben. - Nem kell mondanod semmit. Nekem bőven elég volt az a bizonyos igen is. - Elvigyorodtam, majd a lehető legközelebb vontam magamhoz és szenvedélyesen csókolni kezdtem. Őrületesen szeretem ezt a nőt.. Nem fogom engedni, hogy bárki vagy bármi közénk álljon. Vele akarom leélni az életemet. Ezt már határozottan állíthatom.
Olyanok voltunk mintha, most léptünk volna ki egy rossz romantikus filmből. Persze hazudnék ha az mondanám, hogy kislányként nem vágytam erre, csak olyan hihetetlennek tűnt, hogy bárki is így fog szeretni mint Sean. - Akkor nem is mondok többet... - Mosolyodtam el. Közelebb volt magához, és szenvedélyesen csókolni kezdte ajkaimat. Eleinte belemosolyogtam a csókba, de aztán viszonoztam neki a csókot, amibe minden iránta érzett szerelmemet próbáltam beleadni. Azt akartam, hogy érezze mennyire szeretem.
Csókoltam őt annyi szenvedéllyel, amennyi csak bennem volt. Valahogy ki akartam neki fejezni, hogy mennyire szeretem őt és nem igazán voltam a szavak embere ezért próbáltam a tettemben megmutatni neki az érzéseimet. Pár perc múlva elhúzódtam, hogy azért megpróbáljam szavakba önteni a gondolataimat és az érzéseimet.. - Tudod.. Nem vagyok az a típus, aki egyszerűen csak kimondja, hogy szeretlek. Előtted nem is emlékszem, hogy kimondtam volna.. Ha ki is mondtam egyáltalán nem gondoltam komolyan. Veled minden annyira más.. Az életemet adnám érted. - Suttogtam ajkaira, miközben végigsimítottam az arcán és a gyönyörű szemeit fürkésztem.
Kissé talán csodálkoztam is, hogy nem csak a csókban próbálta tudatni velem, hogy hogyan is érez irántam, hanem ezt szavakban is elmondta nekem. Sosem mondta ki nekem ezt ennyire nyíltan... mármint tudtam, hogy szeret, mivel éreztette velem, és mondta is. De így még sosem mondta el nekem az érzéseit. - Ohh Sean... - Hirtelen nem is találtam a szavakat. Pedig általában sokat beszélek, de most alig tudtam bármit is kimondani. - Szeretlek, és bármit megtennék érted... bármi is legyen, akkor is veled leszek, nem hagyom hogy közénk álljon bárki is! - Mondtam ki végül azt amit gondoltam, végig a szemeit fürkészve, várva mit is mond erre.
Azt hiszem ahhoz képest, hogy nem vagyok az a típus, aki gyakran beszél arról mit is érez és pontosan mi is zajlik benne, ahhoz képes elég jól megfogalmaztam azt, amit akartam. Ami Aurora és köztem van az különleges. Az nem egyszerű szerelem.. Sokkal több ennél. Az, aki nem élt át ehhez hasonlót annak fogalma nincs arról, hogy mit érzek jelen pillanatban. A szívem teljes mértékben az övé és ez mindig is így lesz. - Én sem engedem, hogy bárki közénk álljon.. Nem állhat közén senki sem. A szerelmünk erősebb minden idióta próbálkozásnál.. Ezt sose felejtsd. - Mondtam, majd újból birtokba vettem édes ajkait.
- Sose fogom elfelejteni... - Mondtam , még mielőtt újra csókban forrtunk volna össze. Ebben viszont korántsem voltam biztos, hiába mondtam ezt. Egyáltalán nem volt biztos, hogy én ezt nem fogom elfelejteni elég hamar, ha valami komolyabb történik. Ha Kendra, vagy akárki más terve túl jól sikerül, és elbizonytalanodok. De nem is kéne erre gondolnom... hisz most boldogok vagyunk. A csók végeztével odabújtam hozzá, és karjaimmal átöleltem. Még egy kicsit közel akartam érezni magamhoz, mert tudtam, hogy nemsokára vége lesz ennek a délutánnak. Lassan már sötétedni kezd, ami egyet jelent azzal, hogy nemsokára elmegyünk innen.
– Ne is felejtsd. Te vagy az én egy és örök szerelmem. – Suttogtam, majd szenvedélyesen csókoltam, de koránt sem vadul. Ebben a csókban nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy megmutassam neki nagyon is fontos a számomra és nagyon szeretem.. Nem szeretném, ha Kendra ezt az egészet tönkretenné. Bár az én részemről, már nem teheti tönkre. Biztos vagyok az érzéseimben, már csak az a kérdés, hogy Aurora mit gondol. Mert, hogy ő nem ugrik ki a bőréből minden egyes minket szétszakító próbálkozásnál az egyszer biztos. De nem akarom emiatt elveszíteni. Szorosan öleltem magamhoz, mintha csak az életem múlott volna rajta. Lassan lemegy a nap, szóval hamarosan el kell indulnunk.. De előtte még meg kell köszönnöm, majd Angela-nak a dolgokat.
Talán csak nekem voltak kétségeim azzal kapcsolatban, hogy mi lesz ha Kendra még egyszer megpróbál szétválasztani minket. Ő úgy tűnt teljesen biztos a dolgában, és hogy minket nem lehet szétválasztani. Én is így gondolom, persze, de azért mégis csak ott motoszkál bennem a gondolat, hogy Kendra mikor csap le, csak mert talált egy remek tervet, hogy megszerezze Seant. Ezt nem tudom elfelejteni, én már csak ilyen vagyok. Szenvedélyesen csókolta ajkaimat, miután biztosított róla, hogy én vagyok az örök szerelme... ez rögtön elfeledtette velem, a rossz gondolatokat. Ennyi is elég nekem, hogy legalább egy kicsit elfelejtsem a rossz gondolatokat. Utána szorosan ölelt magához, úgy ahogy én tettem, és jó pár percig nem is engedtem el. - Lassan mennünk kéne. - Mondtam végül egész halkan, félbeszakítva ezzel a csendet.
Reméltem, hogy továbbra is Kendra mentes lesz az életünk. Nincs szükségem arra, hogy megint befurakodjon kettőnk közé tönkretéve mindent. Nekem most már csak Aurora számít és semmi más. Ilyen egyszerű. Nem akarok úgy élni, hogy ő nem lehet benne. Bármennyire is vagyok önző nem tudom elengedni. Pedig Kendra, szinte mindennapos veszélyt jelent a számára én akkor sem vagyok hajlandó elmozdulni mellőle.. Az én feleségem lesz.. Az én gyönyörű feleségem. Szorosan öleltem magamhoz és nem is akartam elengedni, de tudtam nem maradhatunk itt az örökkévalóságig. Főleg, mivel már elkezdett besötétedni, szóval itt az ideje, hogy elinduljunk haza. Gondolkoztam, hogy most írok egy sms-t Angela-nak, hogy összejött és igent mondott, de nem akartam elrontani a pillanatunkat. Na, meg persze inkább személyesen közölném vele a nagy hírt. - Akkor menjünk. - Válaszoltam mosolyogva, majd gyorsan összekaptam a dolgainkat és átkaroltam a derekát, aztán szépen lassan elindultam vele a kocsihoz.
Kicsit még furcsa volt belegondolni, hogy Sean a férjem lesz a jövőben. Egyáltalán még az is furcsa, hogy most már menyasszonya vagyok, és már nem csak a barátnője! Ez is jelzi, hogy még komolyabb lett a kapcsolatunk, ami örömmel töltött el! Éreztem, hogy ő se nagyon akar elengedni, de tudtuk hogy nem maradhatunk itt örökké, úgy hogy végül nehezen, de elengedtük a másikat. Összepakolta cuccainkat, és átkarolta derekamat, így indultunk el a kocsi felé. Mind a ketten beültünk, és elindultunk a lakásom felé.
Bocsi, hogy rövid. A következő mehet Aurora lakására.
Már most bánom, hogy kemény szavaim után csak úgy ott hagytam Kolt, de muszáj megtanulnia, hogy a szavai és a fölényessége visszaüthetnek.. Nem véletlenül tettem azt, amit. Az viszont még mindig ott motoszkált az elmémben, amit mondott.. Tényleg nem bánt meg semmit? Vagy a halálom okozta kínt kiegyenlítettnek ítéli azzal, hogy most élek? Ez remek, mondhatom.. Igazából nem tudtam, merre megyek. Egyedül Selena esküvőjén jártam a városban, akkor sem időztünk sokáig, most sem állt szándékomban. Csakhogy egyre beljebb kerültem, és hiába fordultam vissza, tájékozódási képességem nem lévén, gyorsan elkeveredtem. Azt hiszem egy parkos részen mentem keresztül, a házak pedig ritkulni kezdtek. Kiérnék a városból? Már így is messzire csatangoltam, ezzel is csak gondot okozok Kolnak.. De mindazonáltal nem hiszem, hogy szerencsés ötlet lenne megkérdezni bárkit is arról, merre laknak Mikaelsonék. Elég sok rosszakarójuk lehet, én viszont megígértem Kolnak, hogy vigyázok magamra.. Még nagyon régen.. A Tatiától kölcsönzött ruha volt rajtam és egy kabát, ám ez nem igazán volt találó a mostani időjáráshoz. Fáztam, piszkosul.. De csak magamra számíthattam.. Végül meggyőztem magam arról, hogy igenis jó, ha egy kis időt külön töltök Koltól... Senki sem ismer, nem eshet bajom.
Nem tudom, mikor tértem be utoljára egy jó szórakozóhelyre. Mikor volt kedvem utoljára elhagyni egy jó szórakozóhelyet józanul. Ezúttal sem történt így; fogtam egy üveg whisky nyakát, s meghúztam, csak utána hagytam el a porfészket, és indultam meg a vakvilágba. Nem voltam jártas a városban, de végülis vámpír vagyok. Mi történhet velem? Gondolom nem ebben a városban él a Yeti. Mindegy is. Ez megint felesleges időpocsékolás. Mikor kikötöttem valahol, már léptek zajára lettem figyelmes, és kérdőn pislogtam magam elé, de ahogy éles szimatommal megcsapta orromat az a jó illat, melyet már olyan régen éreztem... háh! Megvagy! - Drága Freya, szívem legmélységesebb szivárványa - jelent meg egy vigyor a képemen, miközben úgy pislogtam rá, mintha nem hinném el, hogy előttem áll.
Képes vagyok akkora ostobaságokat művelni.. Mégis mennyi logika volt abban, hogy csapot-papot otthagyva elrohantam?! Mint egy sértett kislány. Valószínűleg Kol is pont így gondolja, azért nem jött utánam. Már bánom, hogy szinte utasítottam, hagyjon magamra. Mennyire jól esne most az ölelése.. Csak előbb vissza kell találnom a birtokra - ami elég időigényes lesz. Remélem még azelőtt sikerül, hogy összeszednék valami betegséget. De kár is betegségtől tartanom, jön egy másik kórság, amit nem érzek ugyan, de hallok.. A szürkületben még tökéletesen ki tudom venni a vonásait, hiszen alig változott valamit. Én pedig megdermedve állok és nem hiszek a szememnek.. Valószínűleg csak a csalóka képzeletem játszik velem, vagy túl keveset pihentem. Biztos van reális magyarázat a látottakra. De.. Nem emlékezhetek ilyen tisztán a hangjára.. Ez hátborzongató. - Te halott vagy.. - mondom minden érzelem nélkül, mintha csak egy álomképnek beszélnék. Méghozzá az egyik rémálmomból. - Halott vagy.. - hunyom le a szemem egy egészen rövid pillanatra, majd mikor kinyitom és ismételten megpillantom, hátrálni kezdek. - Szellem vagy? - ráncolom a homlokom és gondolkozóba esem. Más magyarázat nincs, ha csak nem kezdek megbolondulni.. Végülis Emily előre szólt, hogy lesz következménye annak, hogy visszahozott az életbe...
Nem élünk örökké, mint a vámpírok, de őszintén szólva én nem is akarok. Viszont legalább a napfény sem árt egy kicsit sem, ezért gond nélkül kiülhetek késő délután a meló végeztével, amikor mögöttem lassan lebukik a nap, de így pont mesés sárgába borítja a lassan tavasszal éledező rétet. Egy könyv kell csak, bár a legjobb egy remek puzzle lenne, de ahhoz túlságosan gyakran moccan meg a szél. Nem lehetne megoldani, de az olvasás tökéletes, no meg élvezni a napsütést, és kikapcsolni mindent zavarót. Akárhogy is, de muszáj lesz beszélnem Chrisszel erről az egészről, amit Kenzie mondott. Az az átkozott nőszemély tudom, hogy ezt akarta, elültetni a bogarat a fejemben, hogy folyamatosan ezen kattogjak. Nem vagyok az a gyilkos típus, a nevelőapám sem tudott rávenni, hogy megtegyem, az ő halálára is csak az önvédelem miatt került sor. De ez a Kenzie néha annyira tenyérbemászó szintet üt meg, hogy komolyan elgondolkozom rajta milyen lenne végignézni a szenvedését akkor, ha a testébe kerül a méreg. Vajon élvezném? Vagy csak jó eljátszani a gondolattal, mint bárkinek, akinek ilyesmi megfordult a fejében teszem azt, mert rühelli a főnökét, de igazából úgyis képtelen lenne megölni valakit? Kinyitom a könyvet és szépen elzárom a gondolatokat, valahogy hátra, mert egyszerűen nincs rá most szükség. Azért jöttem, hogy kizárjak mindent és kár ezen rágni magam, csak beszélni kell Chrisszel és kész, ez lesz a legegyszerűbb. A könyvjelzőt leteszem finoman magam mellé, miután egy kellően füves részen terítettem le a kabátomat, hogy arra üljek le. A nap erősen süti a hátam, így nem fázom annak ellenére sem, hogy még nincs nyár, csak kezdődő tavasz. Talán majd később, ha hűvösebb lesz kell a kabát, és akkor átülök egy padra, de most jó így. Komolyan ebben a formában töröküléssel, feszes háttal, magam előtt tartva a könyvemet szinte már olyan, mintha meditálnék. Pedig csak így tudok igazán mélyen elmerülni egy olyan kellemes és gondtalan világban, ami még csak nyomokban sem hasonlít az én zavaros és bonyolult életemre.
A hozzászólást Constance Mathis összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Márc. 27, 2014 3:05 pm-kor.
Az élet előre haladtával minden változik, és aki megélt egy jó pár száz évet annak az élete, nos.. igen sok mindenben megváltozott. Mostanra már rég nincs bennem semmi emberi, bár talán érzek, de a kegyetlenségem, amelyet mutatok épp annyira csalóka, hogy az emberek elhiszik, hogy az, amit adok nem más, mint maga a valóság.. de oh, ugyan már! Nem vagyok én ennyire érzéketlen, és tuskó barom, de mégis miért mutassam ki azt, hogy mit érzek? Semmi kedvem ahhoz, hogy szenvedést éljek meg, és éppen ezen indok miatt nyomom el mélyen magamban azt a fajta szót, hogy 'érzelem'. Megéltem már annyi kínt, szenvedést, és fájdalmat, míg mára ezek nekem nem kellenek már, inkább vagyok ez, mint hogy egy cseppnyi érzelmet is magamba vigyek, ezért is vadászok a saját fajtámra, sőt bárkire kegyetlenül. Akivel szembe találkozok az biztosra veheti, hogy az életének vége ama perctől kezdve, avagy ha valamivel előáll, és azt vallja, hogy megérdemli az életet, akkor azt mondom rendben, oké; Élj! Az ilyen esetek ritkaság számba mennek, de megesik, hisz nem vagyok én olyan őrülten megszállott vadász, mint amilyenek tűnök. Lépteim lassúak, miközben az adott terepen haladok egyre előrébb, és előrébb. Hátamon egy nyíltartó, amelybe nyilak töm kellege van, és ezen felül egy íj van még nálam.. talán hülyének nézhet egy ember, de ez engem hol érdekel? Nem őket akarom levadászni jelenleg, hanem valami egészen másfajta fajt.. vámpírt, hibridet, vagy vérfarkast? Az erdős területről lassan kiérek, mert egyre fogyatkozik a fák száma, és hogy őszinte legyek egy legelő kezd kirajzolódni előttem, bár nem értem, hogy miért pont a rétre sétálok, de mindegy is.. Hirtelen állok meg leszedve magamról az íjat, majdan a nyilat, amelyet párosítok, és így indulok meg végezetül a kiszemelt áldozat felé.. rögtön sugárzik róla, hogy vérfarkas.. Nos igen, ha kell neki az élete, akkor nem tesz semmi rögtönzött mozdulatot! -Most szépen lerakod azt a könyvet magad mellé, aztán óvatosan felállva megállsz velem szemben.-Hangom parancsoló, kegyetlen, de mégis van benne egyfajta kérésforma.-Bármi hirtelenség, és esküszöm, hogy szíven lőlek ezzel az átkozott nyíllal.-Jelentem ki érzéstelen hangszínen, és kíváncsian várom, hogy mikor teszi meg azt, amit kérek.. viszont ha ellenem szegül megbánja a dolgot, ígérem!
Egészen elmerülök a könyvben. Ezért szeretek olvasni, mert szinte érzem a kellemes vanília illatát, ahogy a fahéjas tejjel keveredik, amit Daisy iszogat épp, miközben gyermekkori jó barátjával beszélget. Örülök, hogy jól alakult az élete, bár még sok van a könyvből, majdnem a fele, így jó eséllyel sajnos ez nem fog sokáig tartani, de most élvezem a kellemes idillt és egészen bele tudom képzelni magam. Ezért nem hallom meg a lépteket, no meg jó eséllyel a közeledő illető nem is akarja felhívni magára a figyelmet és ebben az esetben kiszúrni is igen nehéz, még ha valaki annyira jól is hall, mint én. De én most nem vagyok itt, hanem egy Londoni kis lakás szobájában ülök, lágy melegben, kandalló mellett a földön, és... a hang, ami ebből végül kiszakít. Ez ténylegesen egy itteni hang, ami szinte már fájdalmas erővel ránt vissza a magam által elképzelt környezetből. Megrezzenek, amikor ténylegesen eljut hozzám, hogy az illető hozzám szólt és nem csak a közelben beszél valaki. Őszintén szólva először nem is értem, mi a baja a könyvvel és miért kéne felállnom, na és itt tudatosul bennem a nála lévő íj és a nyíl, ami egyenesen rám irányul. Kell pár pillanat, amíg pislogok párat, majd végül szép lassan becsukom a könyvet és leteszem magam mellé. Nem értem, miért attól fél, és nem a lábszáramhoz csatolt késtől, de ugye attól pont nem tud. - Pedig pont a legjobb résznél tartottam... - rázom meg a fejem csalódottan. Persze ennyire nem vagyok laza, hiába próbálom mutatni. Nem voltam elég ideig a maffiánál, hogy tökéletesen uraljam az érzéseimet, a szívem pedig hevesen kalapál már csak a rám irányuló hegyes tárgy miatt is. Végül talpra állok, megállva vele szemben, hidegvért és nyugalmat erőltetve magamra. - Mit akarsz? Ha le akarnál lőni, már megtetted volna, vagy csak úgy nem lősz le senkit, inkább kiprovokálod, hogy okot adjanak? - simán megtehette volna, hogy egy nyilat ereszt a fejembe távolról nem igaz? De nem tette. Vámpír, tudom, és elég idős lehet, a mozdulatai, a hideg tekintete erről árulkodik. Én csak tudom, Christopherrel lakom, nem jelent gondot felismerni egy vámpírt.
Azt ismételgette, hogy halott vagyok. Halott vagyok. Hát... lényegében nem jár messze a valóságtól, hiszen tényleg az vagyok. Az már más, hogy vámpír vagyok, és ezáltal muszáj bizonyos mértékig halottnak lennem. De ez csak az én okfejtésem, és némiképpen el is rugaszkodtam a valóságtól, míg ez a gondolat időzött a fejemben. Nem tudom, mit vártam a találkozástól. Vagy talán mégis. Úgy rá akarok ijeszteni, hogy biztosan elmegy a kedve mindentől, ami Kol Mikaelson-t illeti. Erről gondoskodni fogok. De még mennyire...! - Szellem? Ennyire átlátszó lennék? - léptem közelebb hozzá, majd kezembe fogtam egy hajtincset, és illatát magamba szívva vigyorodtam el. - Még mindig ugyanolyan jó az illatod - suttogtam halkan, de eléggé érezhette, hogy neeeem. Nem vagyok én szellem. Valós vagyok. Ilyen valós talán még sosem voltam. És meg fognak bánni mindent Kol Mikaelsonnal együtt. Erről első kézből fogok gondoskodni. - Tudod, mikor meghallottam rólad egy-két dolgot... mégpedig azt, hogy készülnek visszahozni az életbe, kötelességemnek éreztem, hogy idejöjjek, hiszen a férjed vagyok, nem? Vagy... te ennyiree komolyan gondoltad a "amíg a halál el nem választ" hülyeséget? - kérdeztem költőien, miközben megragadtam arcát hideg ujjaimmal, így kényszerítve, hogy rám nézzen, és arcom eltorzult, fogaim összekoccantak, és sziszegve kezdtem beszélni vele. - Tudok mindent. Kol Mikaelsonról... rólad... és tudod, milyen nehezen viselem a csalódást!
Néha lehet, hogy talán túlzottan kegyetlen vagyok, de hát na! Ilyen vagyok, és kész.. ezen nem tudok változtatni, sőt kimondta, hogy akarok? Mindenkinek az a legjobb, ha ilyen maradok.. így legalább megspóroljuk a kellemetlen érzelmektől magunkat, melyek végül is átkozottan érzelmessé tesznek. Én meg nem keverem az érzelmeket az életemmel.. sőt azt sem tudom, hogy valójában mikor éreztem utoljára bármit is.. talán az emberi életemben? Megeshet, viszont azóta sok-sok év eltelt, és nem mellesleg nem vagyok már ember, szóval az álláspont az, hogy egy érzéstelenül kíméletlen vámpír vagyok, aki nem kegyelmez, aki nem mutat ki részvétet, vagy megbánást.. sőt mik ezek? Olyan felesleges létező elemek, amelyek megzavarják az embert, és amelyek elveszik egyes személyek eszét.. Érdekes pont ezen gondolkoznom, amikor voltaképpen engem egy kicsit sem érdekel, hogy ki gyengíti magát, és ki nem.. Én erős vagyok, és ezen nézőpont soha az életben nem fog megváltozni, hisz amíg élek erős maradok! Sőt én örökké élek..! -Sajnálom tényleg nagyon, de abba kellett hagynod.-Hangom gúnyolódóan csendül fel.-Majd elolvasod legközelebb, ha feltéve életben is maradsz.-Teszem még hozzá őt nézve, és eléggé alaposan figyelem a vonásait, sőt az egész reakcióját erre az egészre, mely lefogadom nagyon nem tetszik neki, de hát vadász vagyok, kérem szépen! Erősen fogom az íj, és a nyíl párosítását, mely az ifjú farkas hölgyeményre szegeződik. Semmiképpen sem szeretném, hogy esélye legyen arra, hogy nekem bármikor is.. ezért alaposan figyelek, és ha netán bármi rossz húzást elkövet, akkor elengedem ezt a csinos nyilat, aztán majd kiszedheti magából. -Nem mondtam, sőt kiengedte meg, hogy faggass engem?-Pillantok körbe hirtelen..-Én nem, és rajtunk kívül más nincs itt, hogy engedélyt adjon neked erre.. szóval a helyedben meghúznám magamat, és imádkoznék erősen az életemért..-Hangom kegyetlenséggel, és gúnnyal átitatott..-Ha esetleg elő drukkolsz valamivel.. megmaradhat az életed. Csak azokat ölöm meg, akiket hasztalannak találok ezen a világon.. szóval bizonyítsd, hogy jelenleg tévedek, és akkor nem szegezem rád eme csodás fegyvert.-Mosolyodok el végül ördögien, és érdeklődve várom azt, hogy mégis milyen kifogással, avagy indokkal áll elő nekem.
Teljes képtelenség. Lehetetlenség.. De hiába pislogok nagyokat, hiába harapok a számba, ez nem álom, nem is képzelgés, hiszen akkor nem emlékeznék ilyen tisztán az előbbi percekre, órákra, hogy Kollal mennyire összevesztünk. Már átkozom magam, amiért otthagytam. Ezerszer inkább lettem volna a közelében úgy is, ha minden második szavunkkal egymás lelkébe gázolunk is, minthogy Michaellel szívjak egy levegőt. Hiába hátrálok, jön utánam.. Egészen közel, én pedig nem tudom, hogy fussak-e.. Biztos vagyok benne, hogy utánam jönne. A sírás fojtogat, nem akarok a közelében lenni.. Nem vagyok senkije.. - Nem vagy a férjem.. - ellenkezdtem azonnal. Sosem fogom annak tekinteni, a múltban sem fogadtam volna el hites uramnak, most pedig Kol menyasszonya vagyok. A gyűrűje ott van az ujjamon, csak észre ne vegye.. Nem akarom, hogy tudja. - Hozzád kényszerített az apám.. - ejtettem ki halkan a szavakat, és igyekeztem úgy helyezkedni, hogy távolabb essen tőlem. nem mintha sikerült volna.. Hideg ujjai bőrömhöz értek, kényszerített, hogy a szemébe nézzek, bennem pedig megfagyott a vér is. Mindent? Rólam és Kolról. De honnan a pokolból tudna rólunk? Én senkivel nem beszéltem, Kol.. Szerintem ő sem.. Biztos vagyok benne, hogy nem sodorna veszélybe engem.. - Ez fáj.. - próbáltam elhúzódni. Valóban fájdalmat okozott szorítása, de szavai még inkább megijesztettek. Nem ismertem igazán jól soha, de a szemei csillogtak, bosszúszomjas volt. - Soha nem voltam a tiéd. Nincs jogod így bánni velem - bátorodtam fel kissé. Emlékeztettem magam, hogy ez itt már egy másik világ. A nők nincsenek kiszolgáltatva a férfiaknak.. De régi sérelmeim még mindig bennem voltak.
De most komolyan, nem csináltam semmit! Egy egyszerű olvasgatásból mégis hogy a nyavalyában lehet ilyesmi? Az már a kisebb része, ami idegességre adhat okot, hogy nem engedi befejezni nekem azt, amit elkezdtem, pedig tényleg élvezetes résznél tartottam. Nagy a szám, de mégis inkább teszem, amit mondd, mert valahogy süt a fickóról az, hogy nem kifejezetten viccel. Vajon hány vérfarkas bőrét lyukasztotta már át? Vagy a saját fajtájára is vadászik? Hallottam már ilyenekről is nem is egyszer. Nagy nehezen végül rászánom magam, hogy feltápászkodjam a földről és a könyvet csak úgy lazán a kezemben tartva nézzek a fickó szemébe. Semmi bemutatkozás! Megáll az eszem... Az a vicces az ilyesmiben, hogy őszintén szólva nem is tudom mit vár el, hogy ijedjek meg, vagy hogy kezdjek el könyörögni az életemért fényes nappal egy rét kellős közepén? - Legközelebb... tudod te milyen az, amikor benne vagy egy történet közepén? Van annyira kellemetlen, mint amikor egy csók felénél rántja el a fejed valaki a másiktól. - szökik el kissé a szemöldököm a gúnyos megjegyzésre. Erre még csak nem ereszti belém azt a nyilat, és egyébként is, ha véletlenül gyorsabban mozgok, és mondjuk nem lő le azonnal, hanem csak súrol, vagy nem ejt halálos sérülést, én isten bizony nekimegyek. Nem szeretem se azt, ha fenyegetnek, se azt, ha... igen főként azt nem bírom, ha fenyegetnek. - Mégis mi számít hasztalannak és azt miért döntheted el te? Ennyi erővel akkor menj és irtsd ki a fél világot, mert a legtöbbek léte a nagyvilág dolgaihoz mérten hasztalannak mondható... - rázom meg a fejem. Valahogy az egész szöveget olyan nagyon abszurdnak érzem. Istennek képzel imagát csak azért, mert vámpír, hogy akkor most ő dönti el, hogy ki élhet és ki nem? - Mindenki hasznos valamiért, vagy fontos... valakinek. Nem gondolom, hogy magyarázkodnom kéne egy vadidegennek és egyébként is, ha nagyon meg akarsz ölni, úgyse érne semmit, amit mondani akarok. - nagy levegőt veszek a mondat végén, aztán csak megrázom a fejem. Nagyon határozottnak tűnik a fickó. - Tudod mit? Nem érdekel az sem, ha meghalok, csak... előtte szeretném kideríteni, hogy ki is vagyok. - rántom meg végül a vállam. Nem fontos nekem olyan nagyon az életem, hiszen sokszor nem érzem, hogy helyem lenne a világban, de tudni szeretném a halálom előtt, hogy mi az, amire nem emlékszem. Egyre inkább tudni akarom.
"Az élet igazságtalanul kegyetlen, és én is ez vagyok.. részben. Talán lehettek mégis csak kedves.."
Az élet kiszámíthatatlanság egyvelege, hisz állít akadályokat, hoz boldogságot, és emellett fájdalmat is okoz. Folyton meglep valami váratlansággal, és épp ezért is izgalmas életben maradva szemlélni eme létet vagy mondjuk úgy világot. Még ha a padlóra is lök, akkor is van benne valami megmagyarázhatatlan vonzalom, amely újult erővel állít fel. Ha megtanulsz harcolni, akkor bármit kibírsz, viszont ha feladod, akkor a halál lesz a jogos jutalmad! Az lesz, amit megérdemelsz, és nem más.. Mély levegőt veszek, és az eszközt oly simán szegezem rá, mintha csak egy állati áldozat lenne, és nem több. Tudom jól, hogy ember.. hisz szív dobbanása ugyanolyan, mint azoknak, akiknek a vérét veszem, csupán annyi a különbség az egészben, hogy ő vérfarkas.. egy született lény, aki a kezdetektől az, ami. Nem hibáztatom őt, és talán jogosan le is engedhetném eme fegyvert, de nem fogom, hisz olyan élvezetes eljátszadozni, és közben szórakozást nyújtani önmagam számára ezzel. -Majd legközelebb.. ha lesz rá még alkalmad!-Ismétlem meg önmagamat.-Nem érdekel jelen esetben a könyv, vagy az, hogy miről szól.. szépen állsz velem szemben, amíg én azt kérem tőled, és erről nem nyitok vitát.-Mondom cinikus hangnemben, és némileg gúnyosan is, amiből kiveheti, hogy nincs tetszésemre ez a fajta viselkedése, miszerint ellenkezik, és mindent megtenne azért, hogy a könyvét újra olvashassa.. Úgy sem fogja! Vagy beletörődik abba, hogy jelenleg én diktálok, vagy a másik lehetőség is.. nos ugyanez, mert nem fogadok el ellenkezést az akaratom ellen! Vagy az van, amit én akarok, vagy meghal.. -Azt döntök el, amit csak szeretnék!-Vágom rá az összes magyarázatának a lezárása után.-Ha azt mondom, hogy ez, és ez nem érdemli meg az életét, akkor az meghal. Márpedig szánalmasnak tartom az olyan egyedeket tegyük fel vámpíri valójukban, akik tengődnek, és nem képesek élni, csak elvannak úgy.. maguknak. Nem szeretem azt sem az ilyenekben, hogy emberi énjük után vágyódnak, amikor már nem emberek..-Megrázom mosolyogva a fejem.-A te fajtáddal semmi gondom voltaképpen..-Jegyzem meg elkomolyodva, míg leengedem a fegyvert, és mindent a helyére teszek.-Nem fogom azt mondani, hogy sajnálom, mert az nem lenne igaz, de kérlek nézd el nekem.. vadász létemre vadásznom kell, és teljesen mindegy, hogy ez milyen indokkal is történik meg.-Nézek a szemeibe komolyan, majd közelebb lépek hozzá. -Talán kezdjük előröl, hisz a fajod így is elég sekély számú, és akiknek valóban a halál kell azok a vámpírok..-Megállva nem messze tőle óvatosan felé nyújtom a kezem.-Edward.. vagyok.-Mutatkozom be az első nevemen, mely voltaképpen a 'Redway' utónévvel párosul.-Eltudod nekem nézni ezt a félreértést..? Cserébe.. kiengesztelek.-Mondom kissé erőltetve, hisz nem vagyok a kedvesség híve, viszont ha most elutasít, akkor.. ez rosszul jön ki, hisz én most kezdeményeztem.. oh, de hülye rendszer ez!
Tudom, hogy nem azon kéne lovagolnom, hogy a könyvemet nem olvashatom tovább, amikor éppenséggel azt az izét szegezi nekem folyamatosan és valahogy tisztában vagyok vele, hogy képes lenne lelőni, ha egy rossz mozdulatot tennék. Vajon melyikünk a gyorsabb? Félek tőle, hogy ő. Ez a nem fair az egészben. A vámpírok nem bírják a vérfarkasokat, de közben alapjáraton sokkal gyengébbek vagyunk, mint ők. Mit számít az a rövidke telihold, amikor ha megharapunk egyet, abba belehal. Szépen egy napot meghúzzák magukat is kész, amúgy is manapság a vérfarkasoknak kétlem, hogy a nagy része éjjel erdőkben rohangál átváltozott alakban. Ezért nem értem ezt a nagy ellenségeskedést, ami a két "faj" között van. - Oké, akkor állok veled szemben... és várhatom, amíg eldöntöd, hogy mit is akarsz pontosan? - tényleg nem tudom, hogy mi a célja ennek az egésznek. Most még gúny sincs a hangomban, ez egy szimpla kérdés és komoly kérdés, hogy mégis mit is akar pontosan elérni ezzel az egésszel. Miből állapítja meg, hogy ki élhet és ki nem? Csak az alapján dönt, hogy megteszem-e, amit akar, vagy mi a fene számít egyáltalán? - Oké, akkor te vagy itt az atyaúristen és ettől érzed nagy legénynek magad... - szökik fel újra a szemöldököm. Nem érem, hogy miért gondolja többnek magát bárkinél is és miért ne élhetné mindenki úgy az életét, ahogy épp akarja. Aki embernek akar tűnni, de vámpír, az miért ne tehetné ezt? Szíve joga, sőt vannak, akik nem önként választják ezt a létet, csak... kapták, vagy ezzel születtek, mint én. De nem fogok úgy járni, mint egy vérfarkas, csak egy ember, aki mellette vérfarkas is. Végül csak leengedi a fegyvert és elpakol. Határozottan meglep vele. - Szóval átmentem a rostán, vagy csak azért, ami vagyok? - fel kéne fogni, hogy mégis mi a fene történik, de határozottan nehéz. Még félig talán elnézést is kér, de tényleg csak nagyon félig, ezt lehet maximum ráfogni. Meglepetten nézem a kinyújtott kezet is ezek után, bár a szavai még mindig nem tetszenek. - A fajom... és ha vámpír lennék, akkor akármilyen is vagyok, nem számítana? - végül csak sóhajtok egyet és elfogadom a kezét. Nem tudom megérteni még most sem igazán az indokait, de amíg nem akarja azt a nyilat rám pazarolni, addig megpróbálok legalább nem nagyon bunkózni vele. - Constance, vagy csak Connie, ahogy jól esik. Mivel tudnál kiengesztelni? - döntöm kissé oldalra a fejem, karba fonva magam előtt a kezeimet, miután elengedtem az övét, persze egy finoma kézrázás után.
Őrült ötlet velem szembe kerülni már csak abból kifolyólag, hogy én nem kegyelmezek, vagy ha mégis, akkor az egy roppantul, de olyan pillanat, ami igencsak ritka már csak azt tekintve, hogy én mennyire gonosz vagyok, nos igen.. a kegyelem nem az erősségem, de a gonoszság annál inkább, de ezen lehet csodálkozni egyáltalán? Mindenki kínzott, szenvedést adott, és gyötrelmek hadát kellett megélnem, így pedig nem várhatja azt tőlem, hogy majd jó fiúként tengetem a mindennapjaimat, és majd mosolyogva segítek minden idiótának. Ugyan már, kérem! Én nem vagyok egy Isten hívő ember, sőt még magában az ember szó sem jellemző rám, hisz egy vadállat vagyok, egy gyilkos szörnyeteg, avagy legyen egyszerűen ez csak egy vámpír megnevezés, és emellett persze még vadászom is. Mindenkire, aki él, és mozog, így pedig tök mindegy ki van velem szemben, hisz az illető már elkönyvelheti magának, hogy általam meghalhat bármelyik percben, vagy egy azonnali pillanatban, és még pislognia sem kell egyet. Ugye milyen segítőkész vagyok, amiért megadom a halált annak a sok személynek? Ugye milyen rendes vagyok, amiért segítek? Nos igen, hát ez vagyok én! A rendes, és normális vámpír, aki megadja a kegyelem döfést, csak hogy az adott illető ne szenvedjen tovább ebben a könyörtelen világban, amiben nincs semmi érték, csak a kínt árnyaló rétegezés. Az élet totálisan szívtelen, hisz mindig ott csap le ahol nem kéne, és persze ezt tette velem is.. ez lettem végül, és én erre büszke vagyok, mert miért is ne lennék? Ölök, gyilkolok, és a kezemhez vér tapad.. én élvezem! Nagyon is élvezem, és semmi kifogásom nincs ez ellen! -Igen, nos valami ilyesmit kell tenned.-Válaszolom könnyedén, és ha egészen átgondolom, akkor ő még a szerencsésebbek közé tartózik, hisz nem vagyok dühös, sőt egészen jó hangulatomban vagyok, és talán ez még a szerencséjére is válhat a döntésem során - legalább is így gondolom. Ha pedig nem, akkor meghal, de ez még kissé átgondolandóbb dolog, hisz hát mutatnia kellene valamit, vagy nekem kellene benne látni valamit, de eddig semmi.. Miért kell ennek ily nehéznek lennie? Néha igazán jól esne.. egy kis könnyedség, hisz ez a folytonos nyomás, csak megöl, és igazán kikészít.. na jó nem, azért még élnem kell. -Nem vagyok én senki, és nem érzem magamat senkinek sem, csak próbálom megtisztítani a fajállományt.. tudod te hány őrült idegbeteg vámpír rohangál itt?-Teszem fel a kérdést.-Lehet te azt hiszed, hogy ez a sok vámpír nagyon jó, de nem.. ez mind őrült, és barom! Mind gyilkol, öl, és ebben mi a jó? Ja majd az, hogy lassan nem lesz ember, nem?-Vonom fel kérdőn a szemöldökömet végül komolyan, hisz nem lehet ennyire naiv, hogy azokat a... vámpírokat sajnálja! Komolyan ezt nem hiszem el! Egy vérfarkas védelmezi a vámpírokat; esküszöm megáll az eszem. -Nem minden vámpírt ölök meg, szóval számítana, hogy milyen lennél, de nem vagy az... és nem mellesleg talán nem csak a fajod miatt maradhatsz életben. Valahogy néha már nekem se megy ez.. túl sok áldozat, annyi vér.. nem könnyű vadászni.-Vonok vállat, és némileg elgondolkozom, hogy mi értelme is van ennek, de erre nem igazán tudok rájönni, hisz nem megy.-Connie.. szép név.-Jegyzem meg neki, ahogy ránézek.-Hát ez attól függ, hogy neked ez tetszik-e.-Mondom sejtelmesen hangon, és úgy nézek a távolba hirtelen.
// Elnézést a késésért, de rengeteg a reag, és kezdem úgy érezni, hogy egyre inkább nincs ihletem :S
El sem hiszem, hogy még egy könyvet se lehet egy nyugis napon végigolvasni. Pedig most tényleg nem akartam semmi mást csak ezt. Nem tettem semmi rosszat, sőt azóta, hogy megöltem a nevelőapámat még csak nem is bántottam senkit. Chris gondoskodott róla, tehát nincs olyasmi, ami miatt bűnhődnöm kellene. Ez a fickó mégis úgy áll itt előttem felfegyverkezve, mintha neki kellene eldöntenie, hogy éljek-e, vagy haljak, pedig egyáltalán nem is ismer. Valami rémes istenkomplexusa lehet, ez már nem kérdés. - Oké, akkor gondold át, végülis ácsoroghatunk itt reggelig... egy élmény lesz. Szólhatok, ha már fázom? - mert hogy a kabátom a földön van és ide süt még a nap, de ha még pár órát maradunk, akkor már nem fog, és én nem vagyok alapvetően hulla, mint mondjuk ő, ezért nekem szükségem van valamire, ami átmelegít, különben kellemesen átmegyek vacogósba. Nem igazán vágyom rá. - Nem, nem tudom, de én nem vagyok sem őrült, sem idegbeteg, sem vámpír tudtommal legalábbis. Szóval akkor te valami önkéntes igazságosztóféle vagy igaz? - önbíráskodás, arról a legtöbbeknek nincs jó véleménye. Amúgy is fura egy vámpír, aki ilyen nagy erővel védi az embereket, közben pedig istent akar játszani azzal, hogy lazán fegyvert szegez rám, csak mert épp itt olvastam, pedig nem csináltam az ég világon semmit sem. Akkor most hogy is van ez? Egyszerűen csak nem értem, hogy miért kell ezt csinálni. A hirtelen váltás kicsit meglep, a végén még kiderül, hogy csak valami átverés. - Hát akkor... ne csináld? Mi sem egyszerűbb ennél. - ha nem bírja, hát hagyja abba. Mintha kissé túlbonyolítaná a saját életét azzal, hogy túlságosan sokat gondolkodik. - De komolyan... miért jó ez neked? Nem tudod mással elfoglalni magad? Nem is tudom, keress egy hobbit. - rántom meg finoman a vállam, még egy halvány mosolyt is az arcomra varázsolok. Aztán csak kissé ráncolom a homlokomat, mintha valahol elveszítettem volna a fonalat, vagy elkalandoztam és kimaradt egy mondat az életemből.- Mármint mi tetszik-e? - én vagyok vak, vagy a tájra gondol? Úgy réved el a távolba. Az tetszik, meg a könyvem is, amit nem hagyott tovább olvasni ugye.
Kezdőlap
