Arcát fürkészem. Azt a gyönyörű arcot, ami egykor olyan erővel lopta be magát a szívembe, hogy azt hittem lehetetlenség lesz kiűzni onnan. S, ha őszinte akarok lenni nem akartam soha kiűzni magamból. De az, hogy hátat fordított nekem akkora gyűlöletet ébresztett bennem, hogy azt is elfelejtettem milyen érzés volt ott szeretni, ha őszinte akarok lenni most sem igazán tudom, hogy mit érzek. Vagyis de. Határozottan gyűlölet tölti meg a bensőmet nem csak azért, mert erőmet vesztettem, hanem azért is, mert egyszerűen sorsomra hagyott. Nem tudok visszaemlékezni arra, hogy milyen érzés volt nekem a karjaimban tartanom őt. Vagy éppenséggel azt, hogy mennyire szerettem. Annyira távolinak tűnik és annyira képtelenségnek, hogy bármennyire szeretném felidézni ezeket a pillanatokat egyszerűen elsötétülnek előttem, mintha egy teljesen más élet lett volna vagy egyszerű álom. Az egyetlen érzelem, amit határozottan táplálok iránta az a düh. Ennyi. Ebben ki is merültek az érzéseim, ha többre próbálnék koncentrálni az is lehet, hogy beleőrülnék. Mindenemet erre összpontosítottam. Ez tart engem össze. Ez az egyetlen oka, hogy nem sajnáltatom magam, hogy folyamatosan keresem a módot arra, hogy mindent rendbe tegyek. Ki gondolná, hogy már ötszáz éve ennek az egésznek? Lehet, hogy valamennyire, már sikerült elveszítenem az ép eszemet, mert önmagamat, már akkor elveszítettem, mikor eleve megkértem őt, hogy változtasson át engem vámpírrá. Ostoba lépés volt és még ostobább tett volt az, hogy meg is tette. Mondjuk akkor már rég halott lennék, szóval mondhatni a mi kapcsolatunk eléggé halálra volt ítélve.
Eszem ágában nem volt harcba szállni egy félig boszorkány, félig vámpírral. A józan eszem még teljesen a helyén van ahhoz, hogy tudjam ez az egész teljes mértékben kudarcba fulladt volna. Semmi esélyt nem láttam arra, hogy győzhetnék. Ő láthatóan mégis fenyegetve érezte magát tőlem, mert az erejét használta, hogy távol tartson magától. Ha nem tanítom meg erre.. Hát most nem tudná. Na, jó nem egy ostoba nőről beszélünk, aki ne találta volna fel magát az évek során, ha akkor én nem tanítom meg neki, akkor valaki megtanítja. Nem bánom, hogy megtettem, hiszen vannak nálam rosszabb személyek is, akiktől meg kellett védenie magát ebben biztos vagyok. Főleg, amiért azt akarom, hogy éljen. Ha meghalna mégis ki a francot utálhatnék? Ez az egész így tökéletes, ahogy most van. Megtapsolnám, de a fájdalom, amit rám mért elvette minden erőmet és még beszélni is alig bírtam. Eszem ágában nincs feltápászkodni innen. Tökéletesen jó itt nekem. Még a végén azt hinné, hogy meg akarom bosszulni a kis akcióját és kapnék még egy adagot. Nekem ez is elég volt ahhoz, hogy megértsem nem kíván a közelében, de ha egyszer.. Meglepetésszerűen.. Na, de ne gondolkodjunk túlságosan előre. Egyenlőre a jelent kell megoldanunk.
– Miért szerinted külön-külön könnyebb volt ezzel az egésszel megküzdeni? Ha annyira szenvedtél miért nem kerestél fel? Hmm, drágám? Ha annyira fájt a dolog felkereshettél volna és akkor talán nem vetnélek meg annyira, mint most. Tudod az idő nem mindig hozza helyre a dolgokat néha felerősít dolgokat. Nálam pedig határozottan ez történt.   – Nem érdekelnek a könnyei. Felfedezem könnycseppekkel teli szemében azt a nőt, akit egykoron szerettem, de nem szabad elfelejtenem, hogy mindez csak egy úgymond álca. Ebből semmi nem igaz. Vagy lehet, hogy jelen pillanatban, de abban a pillanatban megszűnt létezni az a nő, akit szerettem, amikor kisétált az ajtómon.  – Ó, nem foglak megölni. Eszem ágában nincs, kedvesem.   – Most már talpra küzdöm magam és tiszta megvetéssel tekintetek arra a nőre, akit egykoron szerettem s talán még mindig szeretném. Valahol mélyen felébred bennem egy érzés, hogy megvigasztaljam. Átöleljem és megnyugtassam felől, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, de leküzdöm. – A halál túl kegyes a számodra. Érezd csak azt a fájdalmat minden nap, amit annyira emlegetsz. Mert, hogy én nem megyek sehova az is biztos.   – Számomra sem lesz kellemes minden áldott nap látni őt, de ha ezzel fájdalmat okozok neki, hát legyen!

Tisztán emlékszem arra, hogy milyen pocsék érzés volt minden áldott reggel felkelnem. Még a mai nap is elég negatívan indult, ha őszinte akarok lenni. Hogy mégis miért? Ez rendkívül egyszerű. Az erőm nélkül minden áldott nap egy kínszenvedés. Azonban megtanultam idővel, hogyan irányíthatom át ezek az érzéseket egy teljesen más irányba. Mégpedig a gyűlölet. Pontosabban ez akkor alakult ki bennem, mikor Freya kisétált azon az ajtón vagyis Mia. Azt hiszem ma már így hívatja magát. Hát tényleg maga mögött akarta hagyni a múltat, de nem gondoltam volna, hogy ennyire szeretné eltemetni, ami egykoron kettőnk között volt. Vele akartam lenni és azért döntöttem úgy, hogy a vámpírlétet választom. Természetesen megtehettem volna azt is, hogy boszorkányként megállítom a saját öregedésemet, de attól tartottam, hogy az nem fog elég ideig kitartani. Mostanra, már biztosan alulról szagolnám az ibolyát. Azt azonban nem tudom a mai napig nálam miért nem működött az a varázslat. Sorra voltak boszorkányok, akinél beváltak, de én voltam az egyetlen szerencsétlen, akinél ez az egész dolog valamiért nem akart működni. Mondjuk nem is tudom, hogy mire számítottam. Majd pont nekem fog valami összejönni. Nevetséges. Megbíztam Freya-ban. De még mennyire. Ő pedig egyszerűen hátat fordított nekem, mert olyan nehéz volt neki. Hogy sajnáljam meg itt helyben, de komolyan. Én voltam az, aki elveszítette az erejét mégis ő volt az, aki képtelen volt ezt elviselni. Hogy ez mennyire nevetséges. Együtt talán túltettük volna magunkat rajta, de ő inkább úgy döntött, hogy menekül és meg sem fordul megnézni, hogy még élek-e vagy sem. Szerintem igazából nem is érdekelte, hogy mi a fene van velem.
A helyzet most pedig elég nevetséges. Úgy kényszerített térdre, ahogyan még hosszú évszázadokkal ezelőtt én mutattam meg neki. Én voltam az, aki tanította most pedig nem vagyok több egy szerencsétlen vámpírnál, aki nem érzi a természetet. Igen ez az, ami a legjobban hiányzik. A természet szavai, amik lágyan a fülembe suttogták az üzenetüket. Minden reggel az ilyen apró kis hangokra ébredni. Egyszerűen maga volt a mennyország most pedig már csak az álmaimban repülnek vissza hozzám ezek az emlékek. Egyedül itt élhetem át azt a csodát, amit egykoron természetes dolognak tekinthettem. Igaz a mondás, miszerint semmit nem hiányolsz egészen addig, míg el nem veszíted. Az erőm volt a mindenem. A fenébe is tanítottam a kis falunkban a boszorkányokat, hogyan varázsoljanak. Most pedig erőtlenül és tétlenül térdelek az a nőszemély előtt, akit egykoron őrületesen szerettem most pedig csak gyűlölni tudom. Vékony a határ a gyűlölet és a szeretet között én mégis képtelen vagyok átlökni magamat a másik oldalra. még akkor sem, mikor könnybe lábadnak azok a gyönyörű szemek, amiket régebben képes voltam órákon át bámulni, némán. Ugyanazok a szemek mégis, mintha valami megváltozott volna. Nem teljesen ugyanaz a személy tekint vissza rám, akibe egykoron beleszerettem és ez fáj. Jobban, mint azt bárki el tudná képzelni. Talán még az erőm elvesztésénél is jobban, de nem is törődöm vele. Az egyetlen fontos dolog az, hogy az erőmet visszakapjam és Freya megkapja azt, amit megérdemel. Szenvedjen. Ha kell ott leszek mindig mellette, hogy emlékeztessem arra mégis mit tett velem.
– Szenvedtél, értem én. De valahogy ez engem egy cseppet sem hat meg és tudod miért? Mert teszek magasról arra, hogy mit éreztél vagy érzel akár most is. Erre is indok kell? Hátat fordítottál nekem, amikor igazából össze kellett volna tartanunk és pár elmorzsolt könnycsepp sem fog segíteni a kettőnk dolgán. Az egyetlen dolog, amit akarok tőled, hogy szenvedj. Ne úgy, mint én. Annál sokkal rosszabb dolgokat élj át. Igen, ezt akarom. Ha pedig ehhez be kell mocskolnom a kezemet, hát legyen. – Nem riadok vissza attól, hogy eszközöket vessek be ellene, hogy mégis miért nem? Mert nem tudok együtt érezni vele. Hátat fordított nekem, mintha egy senki lennék, mintha nem lett volna múltunk. Mindenkinek vannak nehéz időszakai, de ő ahelyett, hogy mellettem maradt volna elment, mert neki így volt a könnyebb így legalább nem kellett a mocskos pofámat minden áldott nap látnia. Igen, mennyire egyszerű magára hagyni a szenvedő szerencsétlen. Komolyan legszívesebben tapsolnék. Majdnem, hogy elhiszem a kis alakítását, de mégsem. Nem érdekelnek az érzései csak úgy, mint őt sem érdekelte, hogy én mit érzek, mikor hátat fordított nekem. Kölcsön kenyér visszajár. – Szóval akkor most már tudjuk, hogy az anyád okozta a galibát.. Ez most biztos vagy találgatás? Mert, ha ő okozta meghalt már? Remélem igen. Akkor már csak egy olyan boszorkányt kell találni, aki hajlandó ezt az egészet végrehajtani. Mondjuk te! Hajlandó vagy meghozni egy ilyen áldozatot azért, hogy helyrehozd a múltbéli hibáidat? Rendkívül érdekes. – Most már szemben álltam vele. Elegem lett a térdelésből plusz az erőm is visszatért a testemben és szerintem, már tisztában van azzal, hogy nem fogok nekiesni. Tényleg megfontolandó a számomra, hogy hajlandó lenne megtenni ezt az egészet. Az erőmet akarom. Még akkor is, ha visszakapom sem lépek le olyan könnyedén előtte elintézem, hogy szenvedjen. Ez a legkevesebb.

Gyűlölnöm kellene teljes szívemből. De képtelen vagyok rá. A szerelmünk, ami egykoron fényesebben ragyogott, mint az égen a nap még mindig bennem van. Apró parázs az egész nem több. De épp elég ahhoz, hogy halványítsa a felé érzett gyűlöletem. Próbálok csak erre az egy érzésre koncentrálni. Gyűlölet. De nem elég. Nem elég erős ahhoz, hogy tényleg csak erre fókuszáljak. Mi van még itt? Fájdalom. Rengeteg fájdalom és gyötrelem, amit nap, mint nap érzek. Hogy mégis miért? Mert egyszerűen képtelen vagyok varázsolni. Ami egykoron a világmindenséget jelentette a számomra most már nem több elérhetetlen álomnál és senki nem mondhatja el azt rólam, hogy én nem próbáltam meg mindent annak érdekében, hogy ezt az egészet magam mögött hagyjam és újra visszatérjen minden a majdnem normális kerékvágásba. Nem adtam fel, mint az előttem elhelyezkedő szépség, akit szívem minden szeretettével imádtam. Most pedig csak kifogásokat tud gyártani. Fájt neki, hogy nekem fájt. Mit gondolt könnyebb lesz, ha egyszerűen hátat fordít? A világ legostobább lépése volt. Nem csak a tehetetlenség emésztette a lelkem, hanem ez mellé betársult a csalódottság is. Még az a nő sem volt képes kitartani mellettem, aki elméletileg annyira szeretet. Mit értem el eme hosszú életem során? Vámpír lettem egy ostoba és rendkívül merész döntés miatt. Megvolt az esélye, hogy boszorkány lehetek.. Hogy nem veszíthetem el teljes mértékben önmagam. Telhetetlen voltam és fejest ugrottam valami olyasmibe, aminek határozottan következményei lehettek volna. Most pedig még mindig ezeknek az utóhatásoknak szenvedem a kárát. Csak azt remélem, hogy azok után, hogy Giselle és átélte, amit én éreztem több erőt és energiát fektet be abba, hogy megoldást találjon. Ha ez sem jön össze, már nem tudom, hogy mit tehetnék azért, hogy visszakapjam, ami jogosan megillet engem.
– Milyen remek az a párkapcsolat, ahol egyik fél sem képes az igazat mondani a másik szemébe.. Hazudtam. Mert szerettem volna, ha boldog vagy. De neked mégis mi okod volt arra, hogy szó nélkül eltűnj? Egy búcsút sem érdemeltem ki tőled? Mondjuk nem is tudom, hogy miért vártam bármi ilyesmit. Elvégre mostanra nem lehetek több a számodra, mint egy férfi a sok közül és ne mondd nekem azt, hogy nem felejtettél el engem. Ha csak pár éjszakára, de megtetted. Én pedig minden áldott éjjel úgy hajtottam álomra a fejem, hogy felidéztem a gyönyörű arcvonásaidat és ez mellé beeresztettem a gyűlöletet, majd egy ketrecbe zárva aludtam el, hogy ennek a kettőnek a keveréke nap, mint nap erősebbé tegyen.  – Mégis. Mindig ott szunnyad bennem az iránta érzett szeretet, de nem engedhetem, hogy ez újra lángra lobbanjon. Ha kell hívom a lélekoltókat. Vagy veszek poroltót és én magam teszem meg, de nem fogom megadni neki azt az örömöt, hogy megbocsájtok. Vagy könnyedén szemet hunyok az árulása felett. Nem az nem én lennék. Legalábbis, már nem én. Régebben nem voltam haragtartó. Most pedig nem vagyok az a megbocsájtok típus. Ezen pedig senki nem változtathat. – Hogy oda ne rohanjak. Végre lejött a fenekedről a tojáshéj? – Gúnyosan válaszoltam. Jobb, ha kötözködök és ellököm magamtól, minthogy minden szavammal magamhoz édesgessem ezzel önmagamat is gyengítve. Hiába a szép nők mindig is a gyengéim voltak és, ha róla van szó.. Akkor meg végképp halálos párosítás.  
–  Milyen kis okos lettél. Na, meg magabiztos. – Az anyja áll a háttérben. Hát komolyan mondom ez egyenesen remek. Sőt.. Egyre jobb lesz. Bár nem tudom, hogy mi a baja az anyjának velem, vagy éppenséggel mi volt, de hát nem fogok ennek a végére járni. Jobban érdekel engem az, hogy miképpen tehet a dolgokról. Mert, ha ezt megoldom, akkor talán könnyedén visszakaphatnám az erőmet és akkor egy pár évtizedre el is felejteném ezt az egész ostoba haragot és bosszúvágyat. Élvezném az erőm nyújtotta előnyöket és a napsütést. Valahol távol ettől a kisvárostól és legfőképpen távol a szívszerelmemtől. Utána, hogy újra visszaszoktam az erőmhöz jöhetne a bosszú. Amikor már nem is sejti, hogy még mindig bennem lakozik a bosszúvágy és az a megfoghatatlan, de rendkívül erős érzés, hogy tönkretegyem. Az iránta érzett szerelmem sem képes ezt elpusztítani.
Mikor meglökött egyszerűen csak elvigyorodtam. Mindig is szerettem, hogy ilyen kis tüzes. Most pedig rendkívül emberi volt. Attól eltekintve, hogy természetfeletti erővel rendelkezik arra a lányra emlékeztetett ebben a pillanatban, akit annyira szerettem. – Mire várunk még? Rohanjunk és avassuk szentté a te általad annyira megbecsült anyádat. Nem ő volt, aki a megkérdezésed nélkül ezt tette veled? Bocsáss meg nekem, ha magasról teszek arra, hogy él-e vagy hal. A bókokat pedig szívesen fogadom a te szádból.  – Rákacsintottam a mondandóm végén. Most már ő is kezd gyűlölni. Ez az egész kezd tényleg izgalmas lenni. Tulajdonképpen az életemmel játszadozom, mert bármikor könnyedén elpusztíthat. Én tanítottam egykoron. Nem becsülöm alá a tanításaimat és azt sem, hogy mennyit fejlődhetett azóta.

A mi múltunk túlságosan is komplikált ahhoz, hogy egyértelmű érzések kössenek engem hozzá. Gyűlölnöm kellene, de tudom teljes szívemből soha nem leszek rá képes még akkor sem, ha őt okolom azért, mert az életem tönkrement. Igen. Nekem a mindenséget jelentette az erőm. A mindenem volt. Szerettem másokat tanítani és láthatóan nagyon is értettem hozzá, mert akkor Mia most nem állna itt előttem. Most is azt használta ellenem, amit én tanítottam neki. Meg kell mondanom, hogy határozottan nem kellemes érzés ez az egész. Bár még soha nem gondoltam bele. Legalábbis, mikor még megvolt az erőm nem érdekelt különösebben, hogy ez mégis milyen érzés a vámpíroknak. Nem vetettem meg őket egyszerűen csak élveztem, hogy valamivel hatalmasabb vagyok náluk. Az, hogy volt lehetőségem arra, hogy még több hatalomra tegyek szert elvakított. Ezt sosem fogom senki előtt elismerni. Magamban mélyen talán, de nem fogom kimondani azokat a bizonyos szavakat, amit szerintem az univerzum már tűkön ülve vár tőlem. Hibáztam. Nem kellett volna ez az egész kavarodás. Bűntudatom van, hogy folyamatosan őt vádolom ezzel az egésszel, mintha csak az ő hibája lenne és az én kezem egyáltalán nem lett volna benne a dologban. De ezeket a gondolatokat hamar elhessegetem. Nem kellene ilyenekre gondolnom. Azért jöttem, hogy megkeserítsem az életem nem pedig, hogy elismerjem a saját hülyeségemet. Mindketten hibásak vagyunk, de én ezt az egészet próbálom ráhárítani, mert így könnyebb elfogadni azt is, hogy elhagyott.. Mindent. Senkinek nem kívánom azt az érzést, amit akkor éreztem, mikor megtudtam, hogy többé nem fogom látni. Legalábbis nem a közel jövőben, mert hátat fordított nekem.
– Nem erről van szó. Jobban örültem volna, ha tényleg szeretsz. De az, aki egyszerűen csak hátat fordít a másiknak, mert nem bírja nézni, ahogy szenved.. Hát az mindent érez a másik iránt csak szerelmet nem. Szóval szerintem ne feszegessük ezt az egész témát, rendben?  – Abban a pillanatban tényleg úgy éreztem, hogy egy álomvilágban éltem egész idő alatt. Hogy nem jelentettem számára semmit sem. Most pedig tanácstalan vagyok, ami az ő érzéseit illeti. A sajátomat sem tudom tisztán kigubózni vagy éppenséggel átlátni, de ez nem is a lényeg. Hanem az, hogy nem tudom ő miképpen viszonyul hozzám. Mert kétlem, hogy úgy szeretett volna, ahogy én szerettem. Vagy most úgy szeretne engem, mint ahogyan én őt. Mert ez a kemény, bosszúálló felszín alatt ott rejtőzik egy szerelmes férfi, akit ketrecbe zárva tartogatok. – Nem voltak futóbolondok.. Értem.  – Ez még nem zár ki semmit. Kétlem, hogy megvetette volna a férfiakat az elmúlt pár száz évben. Ez az egész annyira valótlan. Mint az is, hogy szeretett. Képes voltam én valaha is kiigazodni ezen a nőn? Kétlem.
–  Gyerekes vagyok? Most azt akarod mondani, hogy féltékeny vagyok rád, mert elvetted a kedvenc játékszerem? Hát, ha úgy vesszük lehet így is. Miképpen is reagálna erre egy kisgyerek? Hmm.. Meghúzná a copfod. Jó erősen.  – Nem fogom békén hagyni. Még az sem állít meg a piszkálódásban és a bosszúban, hogy szeretem. Ezt félre tudom söpörni. Eddig is sikerült ezután is fog. Az álarcom már olyan tökéletes, hogy én is kezdem elhinni, hogy ennyire gyűlölöm őt. Pedig, ha tudná, hogy milyen érzések fűznek igazából hozzá.. Ha csak sejtené, akkor soha nem hagyott volna el engem. Mert mindig ő volt számomra a reménysugár, amit végképp elveszítettem és most már semmi más nem lakja be a napjaimat, mint az üres sötétség. Hiányzik a fény, de tudom soha nem kaphatom vissza. Valószínűleg nem mutattam ki eléggé, hogy mennyire fontos a számomra és, hogy mennyire is szeretem őt. Mert, ha megtettem volna most nem állnánk ennyire ellenségesen egymáshoz. Nem tekerhetem vissza az időt, hogy megváltoztassam a múltat. Ha tehetném valószínűleg soha nem kérném ezt az egész vámpírlétet. Na, jó de.. Mindig is hajtott a hatalom valahol mélyen. Na, meg persze a kíváncsiság, hogy milyen lehet, hogy egy két természetileg ennyire különböző lény, hogyan létezhet egyetlen testben. De sajnos eddig csak egyszerre egy oldalba kóstolhattam bele. –  Mellesleg te vagy a gyerekes.. Legalábbis ez a mondat nagyon úgy hangzott a szádból, hogy nekem ez is van meg az is van bibibi .. Neked soha nem lesz, szóval gondolkozz mielőtt kinyitod azokat a szép ajkakat. – Mosoly kúszott az arcomra. Szeretem piszkálni. Főleg, mivel tudom, hogy ezzel csak felhúzom az agyát. Én nem akarom fizikailag bántani. Soha nem emelnék kezet. Rá soha.
Pontosan ezért is nem tettem semmit, amikor kikelt magából. Ha ki kell adnia magából a dolgokat hát legyen én nem fogom visszatartani. Egészen addig, míg nem az a célja, hogy megfosszon az életemtől. Bármennyire is keserű sorsom van nem adtam fel a reményt. Legalábbis nem teljesen. – Oké most már elég lesz ebből a témából, mert nagyon unom. – A hatás kedvéért még ásítást is imitáltam, miután végre elengedte a nyakamat és elég levegőt kaptam ehhez a kis alakításhoz. – Mondtam már, hogy imádom amikor ideges vagy?  – Kérdeztem vigyorogva nem is törődve semmivel. Nem fog megölni ezzel annyira tisztában vagyok, minthogy az előbb nem tette meg. Nincs benne annyi. Elméletben az is teher volt neki, hogy hátat fordított nekem. Bár én ezt nem igazán hiszem. Már semmit nem hiszek el neki. Még azt sem, amit kérdez. Legalábbis ez lenne a helyes. Azonban a gondolataim hátsó zugában egy vékony, kis halk hangocska visszakérdez, hogy mi van ha mégis? De próbálok tudomást sem venni a dologról.
Meglepett a hirtelen változás. Az előbb még a torkomat szorongatta most pedig úgy beszél rólam, mintha tényleg szeretne, de ezt annyira nehéz elhinnem azok után, hogy elhagyott. Ha szeretett volna soha nem tett volna ilyet. Közelebb lépett hozzám, de én nem hátráltam. Eszem ágában nem volt. A szavai, mintha egyenesen a szívemnek szóltak volna. Annyira csábított. Kezemet ökölbe szorítottam, hogy a valóságnál maradjak és ne essek bele a bűvkörébe, aminek azóta a törzsvendége voltam, hogy először megláttam. Keze az arcomra simult, ahol nem sokkal ezelőtt még pofon is csattant. Nem tudom, hogy mikor vállaltam el a boksz zsák szerepét, de nem számít. Ha neki ettől jobb, hát üssön, rúgjon, fojtogasson. Sok nyoma rajtam aztán nem marad. Maximum a lelkemet ejt egy apróbb sebet, de ez fel sem tűnik az mellett, amit akkor tett, mikor elhagyott. Az egy végleges bélyeget nyomott és soha nem fog eltűnni. Mindig emlékezni fogok rá.
Ajka az enyémre tapadt. Nem húzódom el, mert ugyanaz a bizsergés járja át a testemet, mint régen. Karjaim szinte automatikusan kulcsolódnak a dereka köré és akkor szenvedéllyel falom édes ajkait, mint akkor.. Régen. A szerelmemet próbálom kifejezni iránta és egy kicsit visszarepülni a múltba, hiszen a francba is én még mindig tiszta szívből szeretem ezt a nőt még akkor is, ha őt hibáztatom az életem tönkremenetele miatt, amiben nekem is bőven benne volt a kezem. Elhúzódok tőle és mielőtt még ostobaságot mondanék vagy átengedném a szívemnek az irányítást megszólalok. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyedén elpuhulsz. – Mondtam, majd vigyorogva hátralépek. – Amúgy nem foglak megölni egyenlőre nincsenek ilyen vágyaim, de ugye milyen pocsék érzés, mikor az érzéseidbe beletipornak?  

Nem tudom, hogy mikor viselkedtem utoljára ennyire gyerekesen. De nem csak én viselkedtem gyerekesen vagyis nem én kezdeményeztem. Na, jó ez az ujjunkkal mutogassunk a másikra, hogy ő kezdte én nem csináltam semmit viselkedés is arra mutat, hogy gyerekes vagyok és nem sikerült felnőnöm. Irigylem az erejét és azt is, hogy mindkettőt megtarthatta, de mégis mit tehetnék? Megvannak kötve a kezeim. Már évszázadok óta keresem a megoldást ezekre. Nem találtam olyan boszorkányt, aki hajlandó lenne nekem megtenni ezt az aprócska kis szívességet, hogy visszaleheli belém azt, ami a jogos tulajdonom. Azt hittem, hogy a boszorkányok egy kicsit összetartóbbak legalábbis régebben azok voltak most pedig nem látnak bennem mást, mint egy szörnyeteget. Idővel ezért is kezdtem én is csak ezt az egyetlen egy dolgot látni magamban. Mindig volt valami, ami miatt nagyon közel kerültem ahhoz, hogy felhívjam magamra egy vadász figyelmét és búcsút intsek ennek az egész marhaságnak. Most miért büntessem meg Mia-t? Azért, mert egy pillanatra jó érzés lenne, hogy nem csak én szenvedek, hanem ő is? Mert semmi más jelentősége nem lehet a dolognak csak ez. Ha én szenvedek, akkor legyen olyan kedves és szenvedjen már egy kicsit ő is. Komolyan mondom nevetséges vagyok. Azzal, hogy őt szenvedni látom próbálom magam jobb kedvre deríteni, amikor ezzel valószínűleg csak rontani fogok a kedvemen, mert hiába próbálom meggyőzni magam arról, hogy ténylegesen megérdemli a büntetést még mindig szeretem ezt a nőt és képtelen vagyok neki komoly fájdalmat okozni.
– Ó, szóval én vagyok a szemétláda mindenért, nem? Én vagyok a szemét, dög mert te elhagytál. Én vagyok a rohadék, amiért bármit mondok támadásnak veszed. Még, ha azt mondanám, hogy gyönyörű vagy.. Biztos vagyok ebben is találnál valami kifogásolhatót. Lehet, hogy felnőttél és az erőviszonyokat tekintve erősebb vagy nálam, de még semmit nem tanultál az életről. Semmit.   – Nem mondom ki, hiszen ha nagyon akar úgy is tud bennem olvasni, hogy mit érzek. Gyűlölöm, hogy ennyire vak. Szerettem szívem minden szeretetével és mégis képes volt hátat fordítani nekem, amikor ez volt az egyetlen dolog, amibe kapaszkodhattam. Ha csak betekintést nyújthatnék neki az elmémbe, hogy mit éreztem, mikor elment, hogy milyen közel álltam a biztos halálhoz, akkor talán megértené, hogy miért vagyok ilyen, amilyen. Egy falat építettem magam köré, mert csak ezzel tudtam elzárni azt az őrületet, ami bennem lakozik. Miatta lettem ilyen. Lehet, hogy közös döntés volt a vámpírlét. De miatta lettem egy lelki roncs. Aki annyira próbál kapaszkodni egy mondhatni nem létező dühbe, hogy az már nevetséges. Én határozottan nevetnék magamon, de nem tehetem meg, hiszen nekem kell átélnem ezt az egészet nem másnak.
– Igazad van egy senki vagyok. Senki vagyok a számodra. De ettől még ne hidd azt, hogy ez a bizonyos senki nem tud valamit elérni. Lehet, hogy az erőmet soha nem fogom visszaszerezni, de az, hogy még most is keresek megoldást rá azt jelenti, hogy nem adom fel egykönnyen. A te helyedben vigyáznék.   – Szerethetem amennyire csak akarom, ha számára nem jelent semmit ez az egész. Minden egyes szó, ami elhagyja a száját azt közvetíti felém, hogy nem számítok neki. Nekem pedig ez fáj jobban, mint az el tudná képzelni. Bele akarok tiporni a lelkébe, ahogyan ő tiport az enyémbe a baj csak az, ha neki fájdalmat okozok magamnak is. Bár ez az érzés kölcsönös lenne, hiszen nem egy pofont kaptam tőle. Pedig nem olyan régóta tart ez a kis csevej közöttünk mégis sikerült kihoznom őt a sodrából.
– Mintha bármit is számítana neked az aurám vagy az érzéseim. Sosem érdekeltek, szóval ne most kezd el a hegyi beszédet a dolgokról.   – Nem hazudtam magamnak sohasem. Tisztában vagyok az érzéseimmel és azzal is, hogy mennyire vágyom arra, hogy gyűlölni tudjam. Minimális gyűlölet ott rejtőzik bennem, de még ez is megfeleződik. Egyik része rá hárul a másik pedig rám. Elkövettünk egy hibát sok-sok évvel ezelőtt és még most is a következményeit viseljük.
Következő tettétől még én magam is megrémültem. Nem értettem, hogy miért teszi ezt. A szíve ott volt a kezeim között én pedig könnyedén kitéphettem volna a helyéről mégsem voltam képes megtenni. Értetlenül pislogtam rá. Tudom, hogy ezzel fájdalmat okozok neki mégsem bírtam elhúzni a kezemet. Féltem, ha megteszem valamilyen véletlen folytán azaz apró gyűlölet lángra kap és a kezeim között maradna a szíve, amit nem bírnék elviselni. Szeretem ezt a nőt és tisztában is van ezzel. Túlságosan is. Úgy rángathat, ahogyan éppen a kedve tartja, mert nem tudok neki nemet mondani és nem tudok nemet parancsolni a szívemnek. Szabad kezemmel az ő kezét a saját szívem köré irányítom pontosan úgy, ahogyan ő is tette. – Nélküled semmi értelme a létezésemnek ezt te is jól tudod, ha meg akarsz halni csak egyetlen egy lépést kell tenned. Egyetlen egy lépést kell tenned hátra és mindketten végeztünk.  

Furcsa, hogy mennyire képes megváltozni a szerelem egy teljesen más érzéssé. Vagyis inkább nem a szerelmem iránta változott meg, hanem egyszerűen a felfogásom. Nem tudom, hogy mégis mit tehetnék annak érdekében, hogy megbizonyosodjak róla ez az egész nem csak illúzió. Mert szeretném elhinni, hogy tényleg szeret engem, de van valami, ami egyszerűen hátráltat ebben az egészben és képtelen vagyok rá. Hátat fordított nekem ez pedig egyáltalán nem arra vall, hogy annyira szeretett volna. Egyszerűen fáj és dühös vagyok, hogy nem tudom gyűlölni őt, hanem még mindig így is szeretem. A gyönyörű szempár, amivel találkozik a tekintetem akarva-akaratlanul.. Egyszerűen egy örökkévalóságra magához bilincselt és, ha valamiért hálás lehetek a vámpírlétnek az ez, de erre képes lettem volna egyszerű boszorkányként is. Azonban nem akartam könnyen elpusztítható lenni . Most pedig talán még jobban elpusztítható vagyok, mint eddig voltam. Komolyan ez az egész, már teljes mértékben nevetséges. Mind a ketten nevetségesek vagyunk, ahogy itt gyerekesen civakodunk, mintha ez bármit is helyrehozhatna. Ketten követtünk el egy hatalmas hibát. Beleszerettünk egymásba. Lehet, hogy az ő érzései elhalványultak az irányomba, mikor a hatalomra szomjazva megkértem, hogy változtasson vámpírrá, de ezen már nem tudok változtatni. Semmin sem, ami a múltban történt az egyetlen, amit megtehetünk, hogy kijavítjuk a jövőt. Már, ha egyetlen kettőnknek van jövője. Mert már semmiben sem vagyok biztos. Abban sem, hogy gyűlölöm vagy, hogy ő gyűlöl-e engem. Az érzéseimet nem tudom egyszerűen megmagyarázni. Szeretem ez tiszta sor. De hogy ő mit érez azt nem tudom. Fogalmazhatunk úgy is, hogy el vagyunk átkozva. Valami egyszerűen nem engedi, hogy mi ketten együtt legyünk. Vagy egyszerűen csak nem akar velem lenni. Ezt is teljes mértékben megértem. Nem vagyok én olyan kellemes partner, mint azt mások gondolnák.
– Ha most annyira képtelen lennél újra magad mögött hagyni, akkor mégis mi vezérelt, mikor hátat fordítottál nekem.. Mondd meg kérlek. Nem szerettél? Vagy rosszul bántam veled? Mert nem hiszem el, hogy az egyetlen oka az egésznek a savanyú ábrázatom volt. Mi volt az, amivel végleg elüldöztelek magam mellől? – Nem tudom elhinni vagyis inkább nem vagyok hajlandó elhinni, hogy az egyetlen dolog, amit rosszul tettem azaz, hogy nyilvánosan szenvedtem. Próbáltam elrejteni, de egy olyan ember elől, mint Mia, aki úgy ismer, mint a tenyerét képtelenség volt elrejteni. Maximum csak egy kicsit tudtam álcázni, hogy mennyire szenvedek. Minden, ami addig természetes volt egyszerűen köddé vált, mintha soha nem létezett volna. Ez az egész egyszerűen nevetséges már. Most is önmagam marcangolom és nem bírom összeszedni magam, ahogyan egy férfinak kellene. Nem tudom megmutatni neki, hogy mennyire szeretem, mert a bosszúra és a gyűlöletre akarok koncentrálni, ami talán soha nem is létezett. Ennél elcseszettebb, már akkor sem tudnék lenni, ha nagyon akarnék.
Gyengéden kiszabadítom a kezem a mellkasából. A behatolás helyére helyezem a tenyerem és mindent megtennék azért, hogy most begyógyítsam ezt a heget. Nem érdekel, hogy pár perc múlva az egésznek nyoma sincsen unom, hogy ennyire tehetetlen vagyok és nem vagyok képes még erre sem. Ez az egész egyszerűen nevetséges. – Mindig is hatalmas őrültségekre voltam képes, mikor rólad volt szó. Veled akartam lenni, olyan akartam lenni, mint te, hogy képes legyek helyt állni melletted. Most pedig.. – Térdre rogyok az általam olyannyira szeretett nő előtt. – Arra kérlek, hogy bocsáss meg nekem, ha még mindig ugyanolyan tisztán szeretsz kérlek légy az életem részese örökre. Csak téged akarlak. – A hangom elgyötört, hiszen hosszú évtizedek fájdalmát tartalmazza. Azokat az évtizedekét, amiket nélküle kellett eltöltenem. Becsaphattam magam, de itt az ideje beismernem, hogy nem tudok nélküle élni. Mert nincs értelme az életemnek nélküle. A bosszúmmal csak magamnak ártanék, plusz akin bosszút kellene állnom az saját magam és nem ő.

Kettőnk szerelme a kezdetekkor is éppen elég bonyolult volt. A tanára voltam és soha nem szabadott volna beleszeretnem, de mégis ki az, aki képes ellenállni egy ilyen lelkes, okos és szépséges tanítványnak? Senki nem mondhatja, hogy kihasználtam a fiatalságát, mert lehet, hogy fiatalabb nálam, de sokkal érettebb volt nálam mindig is. Pontosan azért szerettem bele, mert mindig volt valami okos felszólalása. Aztán egyik pillanatról a másikra tönkrement minden. Nem tudom, hogy már azelőtt történt valami, hogy vámpír lettem vagy egyszerűen csak egy ostoba döntés következménye lett az, hogy mindkettőnk szíve meggyötörtté vált. A lelkemet felemésztette a sötétség, amiről soha nem hittem volna, hogy létezik. Gyűlöletté akartam változtatni a szerelmemet. De ez olyan, mint a vizet borrá változtatni. Egyenlő a lehetetlennel én mégis hittem abban, hogy sikerült, de most, hogy itt látom őt magam előtt ez az egész teljes mértékben értelmetlené vált. A vizet lehet, hogy borrá változtatod, de amint a szádhoz emeled visszaváltozik színtiszta vízzé és ez ellene te semmit sem tehetsz pontosan úgy, mint most én nem tehetek az érzelmeim ellen semmit. Szeretem ezt a nőt és, ha itt és most meg is halok sem fogok hazudni erről.
– Nem számít, hogy mennyi keserűségen megyünk keresztül együtt az egyáltalán nem hasonlítható ahhoz az időszakhoz, amikor külön vagyunk. – Más ember lettem, miután elhagyott. Teljes mértékben megváltoztam. Nem számított nekem semmi és senki csak az, hogy visszaszerezzem, ami engem megillet. Mondhatni megszállottjává váltam az erőmnek és ezzel nem tudtam mit kezdeni. De most, hogy itt van velem szemben, hogy láthatom fájdalommal megtelt tekintetét az életem újra kezd egy kis értelmet nyerni. Végre újra látom a fényt az alagút végén és nem csak folyamatos sötétségben mászok előre hullák tengerét hagyva magam mögött. Mert nem egy boszorkányt, embert öltem már meg emiatt. De a listát akkor is Giselle vezeti. Vele voltam a legkegyetlenebb, de így legalább van valaki, aki megérti, hogy pontosan min megyek keresztül. Persze ő még nehezebben viseli ezt az egészet, de én egyáltalán nem hibáztatom. Csak néha, már elegem van a folyamatos nyavalygásából. Csak úgy, mint most is. Kell egy kis szünet, hogy levegőhöz jussak.
Földre hullottam. Csak úgy, mint az egész életem. Tehetetlen vagyok és az egészet rajta akartam levezetni, de rá kell jönnöm, hogy ez egyáltalán nem oldana meg semmilyen problémát sem. A szerelmünk erősebb minden hülyeségnél, ami jelen pillanatban lezajlik bennem és a legjobb lesz, ha csak erre összpontosítok semmi másra. – Egyetlen egyet kérek. Soha többé ne hagyj el. Nem számít milyen nehéz lesz. Együtt mindent képesek vagyunk leküzdeni, de ha még egyszer el kellene veszítenem téged attól félek, hogy becsavarodnék. – Szorosan magamhoz húzom, majd ajkaimat az övére tapasztom. El akarok veszni ebben a pillanatban, el akarok veszni az iránta érzett szerelmemben.

Őszintén szeretném, ha kettőnk között megint minden a régi lenne. Bár még mindig akadályoz engem az, hogy nem vagyok teljes egész. Legalábbis nem úgy, ahogyan én azt szeretném, de ez azt hiszem nem igazán választás kérdése. Még egy darabig biztosan együtt kell élnem azzal, hogy az egyik felem, ami rettenetesen fontos volt a számomra halott. S talán soha nem éled fel újra már. Ezzel meg kell próbálnom együtt élni és még jó képet is vágni hozzá, hiszen nem szeretném az ő kedvét elrontani. Ha megteszem talán ismételten menekülőre fogná a dolgot én pedig ezt semmiképpen sem szeretném.
Bármit megteszek annak érdekében, hogy ez az egész működjön kettőnk között, hiszen számomra most csak ő létezik. A legrosszabb az egészben, hogy gyűlölni próbáltam, de az igazság az, hogy gyűlöltem, mert képtelen voltam gyűlölni. De nem is igazán őt, hanem saját magamat. Hátat fordított nekem egy gyönyörű nő, mert én folyamatosan sanyargató tekintettel pillantottam rá nem pedig azzal az igaz szerelemmel, amivel most teszem. Ha ő itt van nekem semmi bajom nem lehet. Nem nyervoghatok az erőm miatt, hiszen a külön töltött időszak ráébresztett arra, hogy nekem nincs szükségem olyan világra, ahol van esetleg varázserőm, de ő nem létezik. Sokkal többet jelent a számomra, mint azt mások gondolnák. Az életemet adnám ezért a gyönyörű nőért. A múlt hibái és negatív gondolatait teljes mértékben figyelmen kívül hagyni. A múlt az a múlt. Nem szökik elő onnan. Bár elég sok dolgot műveltem a múltamban, ami úgy dönthetne, hogy itt az ideje annak, hogy felfedje a lelkem sötét oldalát. Kergethet minket és utol is érhet. De remélem ő is ugyanúgy érez irántam, mint én iránta. Mert akkor nincs olyan tett, mi el tudná szakítani tőlem.
Ajkainak érintése elektromossággal tölti meg a testemet. A szívem hevesen ver és úgy érzem egy pillanatra sem tudnám elereszteni. Ezek után semmiképpen sem. Szavaira összeráncolom a homlokom. Most az, aki miatt ez az egész történt ki akarja javítani? Talán úgy gondolta, hogy eleget szenvedtem az erőm miatt? Ez az egész nevetséges! De még mennyire, hogy az. Most bocsássak meg neki és alázkodjak meg előtte esetleg, hogy ilyen nagylelkű, hogy visszaadja, ami az enyém lehetne, már a kezdetek óta? Sebastian soha nem szívlelt engem. A tanárnak nem szabadna kikezdenie a tanítvánnyal, de nem szándékosan kezdtem ki Mia-val. A szívem vonzotta az övét. A lelkünk kapcsolatban állt, már azelőtt, hogy találkoztunk. – Szóval most akkor meg kellene bocsájtanom neki és elfogadni a nagylelkű ajánlatát egy olyan embernek, aki egyáltalán nem szívlel.. Hmm. Megvan az esélye, hogy úgy gondolja eleget szenvedtem és véget vet az egésznek és egyszerűen megöl. Belegondoltál-e vagy sem. Ez is egy lehetséges opció. – Nem eresztem el tekintetét, hiszen ez az egyetlen dolog, ami miatt képes vagyok valamilyen szinten nyugodt maradni.

drága Tristiannak halom szeretettel

Telihold van és ilyenkor mindig az egyik haveromnál szoktam tartózkodni kiláncolva. Túl veszélyes lenne engem szabadon engedni, széttépnék mindenkit, aki az utamba kerül, úgyhogy nem kockáztatok én sem. És eddig a haverom is aggódott értem legalább annyira, hogy már besötétedés előtt  hívott telefonon, hogy menjek és kiláncol. A pincéjük nagyjából atombiztos, még ha a láncokat el is szakítanám, akkor sem tudnék onnan kijutni, túl erős az ajtó. Olyan már volt, hogy megpróbáltam szarrá püfölni, de nem jött össze. Egyszerűen nem tudok nagyobb kárt tenni benne és pont azért nem aggódik a barátom csaja sem miattam. Már megszokta, hogy ez így működik, muszáj engem oda bezárni. Igaz, hogy zavarom a nagy meccsnézésüket -vagy hát mikor mit-, de legalább nem nyírom ki fél Mystic Fallst.
Most azonban valami gebasz van. Szabadnapos vagyok, ezért már kettő körül küldtem üzenetet a srácnak, hogy előbb tudnék menni, írja meg, hogy pontosan mikor legyek ott. De nem válaszolt. Ennek még úgy nem is nagyon tulajdonítottam jelentőséget, de aztán mikor a szokásos időpontban sem hívott, akkor már elkezdtem aggódni. Este kilencig majdnem mind a tíz ujjamról lerágtam a körmöt,  a WC-t pedig ha nyolcszor nem látogattam meg ez idő alatt, akkor egyszer sem. Végül tíz körül úgy döntök, hogy én magam megyek oda hozzájuk. Elvégre nem laknak olyan messze, max. néhány kilométer, ami kb. egy-két perc kocsival. Így hát beindítom az öreg, szürke Honda motorját és a szokásosnál ugyan idegesebben, de elvezetek hozzájuk. Az újabb sokk akkor ér, mikor nincsenek otthon. Hiába dörömbölök, nem nyitják ki a bejárati ajtót. Végső elkeseredésemben körbefutom a házat és mindegyik ablakon benézek. Semmi.
Még mielőtt rám törne egy újabb gyomorgörcs, visszamegyek az autóhoz és beülök. Nagyon úgy néz ki, hogy ezt az éjszakát egyedül kell végigcsinálnom. A fejemet hátra hajtom, a szememet becsukom és pár pillanat erejéig elgondolkozok azon, hogy várjak-e itt még max. fél órát. Végül elvetem ezt az őrült ötletet, mert az emeleti lakásomból még mindig nehezebben jutok ki, mint innen a kocsiból.
Újra beindítom a motort és terveim szerint miután végiggázoltam a fél városon, hazamegyek.  Az utóbbit azért nem tudom megvalósítani, mert amint a város rétje mellett elhajtok, az ablakon beáramló friss levegő közé egy rettentően ismerős vámpírnak a szaga keveredik. Nincs autós mögöttem, ezért erőteljesen beletaposok a fékbe, a Honda kerekei csikorogva állnak meg. Egy darabig a kormányon tartva a kezeimet nézegelődök és „szimatolok”, végül kiszúrom azt, akit kerestem. Fénysebességgel kipattanok a járműből, bevágom magam mögött az ajtót és a jelenleg egyetlen parkban tartózkodó férfihez rohanok. A tervem az, hogy a földre döntöm, mert fékezhetetlen dühöt érzek már attól, hogy megláttam. Az ő hibája az egész! Miatta vagyok szörnyeteg!
-Te vagy az! Te tetted! -üvöltöm. -Átváltoztattál. Miért?!-már messze nem vagyok olyan beszari, mint amilyen voltam anno. Ráadásul az erőviszonyok nagyjából kiegyenlítettek lettek, muszáj lejátszanunk ezt a játszmát.

Azt hittem még reggel, hogy végre lesz egy normális napom, amikor pihenhetek egész nap, mert nem kell bemennem dolgozni. Végre elkerülhetem a  főnökömet és az idegeskedést az miatt, hogy vajon mikor jön ide hozzám, hogy kritizálja a munkámat és a gyorsaságomat. Mert nagyon úgy látszik, hogy a cseszegetésemen kívül nincs jobb dolga. A seggfeje miatt nem tudok koncentrálni a feladataimra, még az a minimális tisztelet sincs meg benne, hogy szar evés után ne hajoljon közel hozzám, mert a leheletétől erősen hányingerem van már. Legközelebb esküszöm, gázmaszkkal fogok bemenni dolgozni… ennél hülyébbnek már úgysem néznének.
De végre ott tartok, hogy megúszok egy egész napot az irritáló személyisége nélkül, erre itt az újabb probléma., nincsen segítségem teliholdkor.  Kezdem úgy érezni, hogy valami átkot szórtak rám, ami ilyen lemoshatatlan kategória és nem hagyja, hogy normálisan éljek. Mert ez… ez nem fasza, hogy mikor végre boldog lehetnék mindig valami gallyra vágja a hangulatomat. És ha még nem elég, hogy kész ideg vagyok attól, hogyan fogom ezt az éjszakát végigcsinálni, még azzal a mocskos dög vámpírral is találkoznom kell, aki rávett anno a gyilkosságra.
Amint megérzem a szagát a levegőben, kirontok az autóból, hogy rávethessem magam, mert ezt nem úszhatja meg büntetlenül! Nem akarom megölni, de mindenképp szeretném, ha átérezné a „szeretet és a törődést”. Csak sajnos ő gyorsabb nálam és leteríteni nem tudom. Viszont amint visszanyerem az egyensúlyom felé fordulok, hogy számon kérjem tőle a tettét. Az első mondatára nem reagálok, mert amúgy is folytatni akartam a szövegemet, csak ő közbevágott. . Egyelőre még csak szikrázó tekintettel próbálom a mosolyt letörölni az arcáról.
–Én bűzlök, mikor neked van hullaszagod? –nézek rá felvont szemöldökkel, felháborodott arckifejezést vágva.  Nem tudom miért van ez, hogy a vámpírok sosem érzik meg a már-már rothadásra hasonlító szagukat. A farkasokat kritizálják, holott hozzájuk képest a WC szaga felér egy virágos réttel.
A következő mondatára majdnem hátra szaltót dobok. Ennyire hogy lehet valaki…  bosszantóan egyszerű pszichopata? –Hogyne. Csak a családomat kellett miatta elhagynom, nehogy széttépjem őket teliholdkor –volt pár farkas, aki azzal jött, hogy kötözzem ki magamat és a többi és a többi. Az az egy gebasz van ezzel, hogy csak feleolyan biztonságos, mint mondjuk egy pince, ráadásul sokkal fájdalmasabb. Láttam magamat már videóról is bekattanni, párszor még a láncomat is sikerült kitépnem a falból. Ezek után nem kérdéses, hogy inkább egy atom biztos, elzárt helyiség mellett voksolok, amiben ki vannak kötve a lábaim, a kezeim, plusz van egy vasnyakörvem. Ez egyébként is kevésbé akadályoz az átváltozásban.
-Az már csak másodlagos, hogy dupla vastagságú lett az aktám. És mindezt miért? Mert te azon az éjszakán úgy döntöttél, hogy növeszted a seggedet és kényelmesen megvárod, míg más vadászik helyetted –mert ez történt, ő vájkált az elmémben és vett rá azzal az undorító képével, hogy megöljek egy ártatlan nőt.