Az ember úgy hiszi, mikor fáradságos és kimerítő munkát végzett, azért illő az elismerés és a elnemfeledett jutalom. Egy ilyen fáradtságos hosszú hét után, mint ami az enyém, nem is könnyíthet frissítően más mint egy hideg pohár sör, valamelyik ismerős számára közönnyel-teli helységben. Nem a nagy ivászatomról vagyok elhíresült a tanintézményben, amiben tanítok. Sokkal inkább arról, hogy megállás nélkül robotolok, lesve minden diákom óhaját-panaszát és ásítását, s mindezt kevés apró-pénzért. Szinte már csoda-számba ment, ha az egyik tanítványomon nem a szülői nevelést kellett alkalmaznom. Bár pedig az ilyen, egyre többször megesik az iskola falai belül, ahol mégmindig tabu téma a gyerekek emberhez méltó megnevelése. Hamár a szülő nulla kapacitásra kényszerült, hogy kötelességéhez híven ezt megtegye. A kocsma fogalma, már egy közkedvelt maszlagot vegyített a számban, amit kellően le is öblítettem az italommal. Lehetséges alapon, tekinthetek rám úgy a bentlévők mint egy lecsúszott szerencsétlenre. A modorom és az úri-ranghoz ragaszkodásom, mégis magasabbnak tüntetett fel ahhoz, hogy ne olyan látványt nyújtsak mint a mellettem szétterült társam a pulton. Ebben a fejlődő társadalomban, nagyobb értékű volt hazugnak titulálni magad, s el is hitetni ezt másokkal. A halál utáni közöny a kor jellemzője vált a fiatalok szemében, miközben minden jelentéktelen anyagot kiposztoltak a netre. S valóban, engem az aggaszt hogy néznek rám ebben közhelyes sör-főzdében? Az emberi önzőség mutatkozó egyik formája... A pohár tartalma lassan elenyészni látszik, legyűrve azt a kiábrándító egyveleget, amit a gondolataimban állapítok meg a világ mostani működéséről. De váratlanul, mikor az utolsó korttyal is búcsút mondok a kézbe kapott 14$-ról, tér be egy ismerős, szinte már égetően ismerős jelenség az ajtón. Egy tanítványom. Tudatosan húztam elő emlékezeteimből az illető aktuális születési évét. Ahhoz azonban, hogy nyugodt szolidsággal végig nézzem, ahogy egy csapolt adagot kikérve helyet-foglaljon a pult előtt, több italra lett volna szükségem. Így hogy, ártalmatlan mennyiségű sör van a szervezetemben, még magabiztossá tett, hogy azonnal cselekedjek. Célratörően állok fel, is indulok felé, miután apát imitáló szidolozással megragadom az alkarjától és kérdőre vonom. - Miss Ashley! Most azonnal menjen haza különben én teszek róla, hogy féltő szülei elé-járuljon! - engedem ki mély, határozott férfias hangomat előtte, közepes hangerővel. Természetesen az esély 80%-kát a nemleges válaszra voksoltam, lévén, hogy egy tűzről-pattant fiatallal van dolgom. Ennek tekintetében, mégis minden határt-húzott kötelességemmel azon leszek, hogy ez a fiatal ne kora évesen tapasztalja meg az alkoholizmus legfájdalmasabb ismertetőjeleit. S lehetőleg soha se ismerje meg a közel-jövőben sem!
Az elmúlt két nap történéseit valami halovány ködön keresztül érzékeltem. Ott voltam, velem történt minden, de minden gondolataim, minden apró mozdulatom mögött egy bizonyos személy húzódott meg. Számtalan alkalommal játszottam újra és újra az estének minden jelentéktelen pillanatát, minden lényeges mozzanatát, és egyszerűen nem tudtam elszakadni Tőle. Készülődéskor megmagyarázhatatlan mosollyal bámultam tükörképemet, szürkéskék ingem szinte magától gombolódott be, a mozdulatsort sem tudnám visszaidézni. Ahogy azonban belépek a kissé lepukkant, ám ettől függetlenül nagyon hangulatos kocsmába, és barátaim társaságára pillantok, mintha kiszakadnék ebből a ködös világból, valós mosoly jelenik meg az arcomon, könnyedén nevetve köszöntök mindenkit, meleg öleléssel húzom közelebb magamhoz kis társaságunk mind a négy tagját. Legutoljára a múlt héten láttam őket, most azonban mégis olyan, mintha évszázadok óta nem találkoztunk volna. Mielőtt még helyet foglalnék, a pulthoz lépek, hogy mindenkinek megrendeljem a kedvenc italát. Fejből tudom a menüt: egy vodka-narancs, két aranytequila, egy cosmopolitan koktél, végül magamnak egy rumos kóla. Szinte ki sem ejtem a szavakat, a kocsmáros már készíti is őket, kívülről tudja a rendelésünket, évek megszokott rutinja alatt könnyedén tanult bele nyomot hagyó társaságunk fogyasztási szokásaiba. Az italokkal a kezemben lépek közéjük, kényelmes puffon foglalok helyet, bezárom a kört – senki sem lepődik meg azon, hogy én érkeztem utoljára –, és egyből kezdődnek a szokásos nevetések, mesélések. Bár arcomon levakarhatatlanul ott ragadt a mosoly, ami mindig megtalál, ha velük vagyok, most a szokásosnál mégis leheletnyivel csöndesebben viselkedem. Gyorsan feltűnik nekik, és csak hosszas győzködés után – nem merek semmit mondani, nem is tudok semmit, és ha tudnék is, mit mondhatnék nekik? és elkiabálni sem szeretném a… mit is? – szólalok meg végül. - Találkoztam valakivel, és… Teljesen levett a lábamról – halk nevetés szakad ki belőlem, majd hirtelen jött zavaromat egy gyors fejrázással fedezem, de tudom, hogy észreveszik, tudom, hogy látni fogják, hiszen ismerek, jaj, milyen jól ismernek. Picit ajkaimba harapok, nem mondok többet, és megértik, megértik, hogy nem is fogok egyelőre. Vörös tincsek úsznak képzelt látóterembe, egészen úgy érzem, hogy itt van velem, karjait gyengéden fűzi körém, pedig csak mi öten, és rajtunk kívül – gyorsan körbepillantok – pár idősebb kissé részeges egyén tartózkodik ezen a helyen. A beszélgetés zavartalan folyamban zajlik tovább, én azonban megint kissé háttérben maradok, az olcsó üvegpoharat az ajkaimhoz emelve egy aprót kortyolok italomból, majd a pohár puhán simul az asztalra, én pedig az ajtó jellegzetes nyikordulására kapom fel a fejemet.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Nov. 20, 2015 4:14 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
SUCH SELFISH PRAYERS AND I
CAN'T GET ENOUGH
Feszített huzalokon érkezem hozzá. Lakásának bejáratától a belvárosig illatpamacsok pettyezik a levegőt, mélyen magamba szívom mindet, egy apró lépés, tüdőbe kavarodik összetéveszthetetlen aromája, milyen friss, milyen élettel teli, verbénátlan és íncsiklandozó. Előző éjjel titokban figyeltem meg, békés szuszogása elnyomta pillanatnyi dühömet, holott valahol mélyen már tudtam, attól perctől fogva, hogy utasítottam, ellenkezni fog, nem fogyaszt majd vasfüvet – akár gyermeki dacoskodásból, akár felelőtlenségből, mégis elemi erővel ért vérének intenzív illata, nyelvemen szétbomlott az imádott íz, éhes-fekete erek rajzolódtak ki hóka, hártyavékony bőröm alatt. Ma éjjel hiába kerestem, szobája üresen, jelenlétének hiányától élettelenül tárult szemeim elé, amint felkapaszkodtam az öles fán, hogy megnyugtató lélegzetvételeit hallva éber és álomtalan álomba merüljek. Mélyhűtött rémképek bomlottak kérges koponyám belsején, az ív vonalát követve csontomat tű-vékony kontúrokkal rajzolt haláltusák futották be, talán megtalálták, igen, a nyomomra akadtak, és ezzel Samuel nyomára is, talán már ki is haraptak belőle mindent, amihez ennyire ragaszkodom. Védekezési ingereim lassan szívódtak fel, lépteinek nyoma ott homálylott a keskeny betonút felett, mégis percekbe telt, mire felfogtam. Enyhe, reszkető dühvel bordáim hajlott ketrecében követni kezdtem. Sietős lépteinek hátrahagyott illatfüstje kellemes karistolja végig kiszáradt, jelenlétére éhes torkomat, erek rándulnak bele, vegytiszta epekedés – utána, a vére után. Eszelősnek érzem magam, ahogyan zsebre dugott kézzel, lehajtott fejjel követem, ez most nem a harctér, nem vagyunk katonák, mégis úgy érzem, kicserélhetnénk az utcákat kitaposatlan ösvényekre, farmerdzsekimet zubbonyra, nyújtózni vágyó szemfogaimat pisztolyra, az ölés meghittsége, pedig nem is akarom megölni – sose lennék képes rá -, csak egy keveset kisajtolni belőle, áttaszítani a józanságon, magamat pedig beleüldözni a megrészegültség zavaros érzületébe. Apró gyilkosság, ezernyi gyilkosság, a golyó is mindig sebet üt, kilyuggatja az embert, vér patakzik a hasítékon keresztül, akárcsak titkos, intim érintkezéseink során, nyakának hívogató ívébe két apró rést ütök, bőrének árka vérrel telik meg, nyelvem ráhanyatlik, szemeim lecsukódnak. Ennek kellett volna, mielőtt meglátogatom, de mindig késő éjjel keresek részeg embert, vagy lopózok kórházak raktáraiba, mindig kibírom, amíg elalszik, és bennem is csillapodik minden – félelem, vágy, indulat. Egy kocsmánál ér véget lenyomata, az ajtó illesztésének apró hézagén kipárolog még egy kevés, ott van bent, ezen a kopott, lélektelen helyen. Kölyökként természetesen mi sem vetettük meg az italt, házi söröket kortyoltam odahaza a farmon, a seregben meg időnként tiszta szesszel pusztítottuk magunkat, és minden felforgatott faluban összegyűjtöttük a megmaradt alkoholos üvegeket. Nyomorogtak ők is, nyomorogtunk mi is, akkor úgy tűnt, a miénk nagyobb és súlyosabb, ők majd felépítenek egy új otthont, új életet kezdenek, de mi sosem leszünk olyanok, mint előtte. Később kábítószeresek és alkoholisták vérét tuszkoltál le a torkomon. Gyomromat rángató ellenkezésemet felülírja Samuel jelenléte, kissé visszakozva lököm be az ajtót, tekintetem rögtön megtalálja, istentelenül szép, már ott száguldozik vérében a kábulat, arca kissé piros, tarkóján nyirkosságot szimatolok, nyelvem önkéntelenül szájpadlásomhoz tapad, legszívesebben előre simítanám tincseit, és lenyalnám a sós cseppeket. Emberek veszik körül, átlagos emberek, számomra se arcuk, se hangjuk, nem jelentenek semmit, a világ tömegének irreleváns részei. Amennyire csak lehet, elmélyítem pillantásomat, sötéten, vágyakozva nézem, a ragadozók sóvárgásával, hadd féljen egy kicsit, hadd tudja, hogy érzem, nincs a vérében az, amiért könyörögtem, hogy legyen. Szótlanul a pulthoz lépek, nem köszönök rá, szemmel akarom tartani, de hadd élvezze az estét. Intek a csaposnak, egy pohár sört kérek, habzón-buborékosan tolja elém fél perccel később. Pillantásom az italok mögé rejtett tükörre siklik, onnan figyelem Samuel minden rezzenését.
MADE BY VEL OF GS + WW
A hozzászólást Vincent Pavel Burgess összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Nov. 21, 2015 1:42 pm-kor.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Nov. 20, 2015 11:07 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to Vincent <3
A világ millió apró darabra robban. Az ajtó nyikordulása vörös tincseket hoz magával, ültömben megmerevedek, minden mozdulatom már csak darabos, összeszedetlen, szétesek, ahogy látom őt, szinte szavak nélkül felállnék, és hozzásétálnék, a közelében akarom tudni magam, ha vele vagyok, mindent egésznek érzek, most mintha valami nem lenne kerek, de ahogy megpillantom – egyszerű fekete felsőjében is vonzóbb, mint én valaha –, helyre kerülnek a dolgok, minden értelmet nyer. Pillantásunk összekapcsolódik, tudom, igen, tudom, de még sem hiszem el, hogy miattam van itt, biztosan követett, mint múltkor éjszaka is, de akkor se jött volna oda, hát most sem fog? Tekintete mély, még ilyen távolságban is érzékelem, hogy milyen sötét, milyen érzékin néz, észrevétlenül megnyalom közben alsó ajkam, hogy vágyhatok valakire ennyire, hogyan lehetséges ez egyáltalán. Aztán tovább lép, szándékosan csinálja, nem foglalkozik velem, talán nem is miattam jött, talán csak fel akar szedni valakit, hiszen én úgy is egy szerencsétlenség vagyok, vigyázni sem tudok magamra, igen, ezt teljesen megérteném, de… A tükörből kapom el újra pillantását. Szótlan percek telnek el – részemről szótlanok –, az oldalamba ágyazódó könyök zökkent ki, kissé megrázom a fejemet, a többiekre zavartan pillantok, meg sem kell magyaráznom, hogy elkalandoztam, anélkül is tudják ők is, és kérdő tekintettel bámul rám az egész társaság. Most mit mondjak? Mondjam, hogy ott ül az, akibe teljesen beleestem? Tegyek ilyen kijelentéseket úgy, hogy pontosan tudom, hogy ő is hallani fogja? Csak megrázom a fejemet, egy mindent eláruló mosoly jelenik meg az ajkamon – ő tudom, hogy látod Vincent, ha mást is keresel ma estére, érzem, hogy rajtam tartod a szemed –, és azzal a mozdulattal felhajtom a maradék italt a poharamból. Ha most bátor lennék, oda sétálnék hozzák. De egyelőre a helyemen maradok. A beszélgetés könnyedén folytatódik, valakinek a lakótársát szidjuk, helyeslek, néha-néha megszólalok, felháborodott hanggal fejtem ki a véleményemet, de közben állandóan felé siklik pillantásom, a szavak csak betanult módon formálódnak, igazán nem vagyok itt, hanem vele vagyok, ott ülök mellette, vékony karját érintem, ajkait húzom magamra. Ahogy kiürülnek a poharaink, önként – sokat mondó pillantásaik kereszttűzében kissé elpirulva – jelentkezem, a következő kör vásárlására. Ugyan az előzőért is én fizettem, de most oda akarok menni a pulthoz, igen, lassan felemelkedek, kissé ügyetlenkedve – a mellettem ülő lábán majdnem átesve – feltápászkodom, a fotelek mellett ellépek, a bár felé sétálok. Odalépek, és ignorálom. Mint aki észre sem veszi. Ez az, Sammy, ügyesen csinálod. - Ugyanaz lesz, mint először. – Hangom meglepően helyén van, nem csúszik el, azonban túl közel vagyok hozzá, finom illata hamarabb fejembe száll, mint az elfogyasztott alkohol, vagy talán a kettő keveredik, tudom, hogy közel vagyunk, ha akarnám, szinte karjához érhetnék – és akarom, ó, mennyire akarom –, de tartom magam, hősiesen tartom magam, és nem szólok hozzá, nem nézek rá igazán, csupán a tükörből pillantok rá néha-néha. Meg kellene büntetni, amiért ennyire tökéletes vagy, én pedig gyenge, aki ellenállni sem tud neked. Egyik lábamról a másikra helyezve súlyomat fészkelődöm, amíg készülnek az italaink. Soha nem volt még ilyen nehéz visszafogni magam.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Nov. 21, 2015 2:18 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
SUCH SELFISH PRAYERS AND I
CAN'T GET ENOUGH
Alig láthatóan megnyalja száját, és nem egyszerűen visszanéz rám, hanem visszalát, belém, pillantásom sötét vággyal teli, az az alsó ajak, a belsejében erekkel, hajszálvékony, íncsiklandozó futópályákkal, testének éltető, tekervényes hálózata; szíve látványom ereje alatt gyorsabb iramot diktál, néhány ütem belecsúszik az ütemes dobolásba - de rád harapnék, felfalnálak, elevenen, csak egy kicsit, egy egészen kicsit, éppen annyira, hogy füstös tekinteteddel másnap újra megtalálj. A tükörben laposan-maszatosan látom csupán, arca körül egy „ö” betű kereklik, mértani pontossággal itallapot firkáltak a sokat látott, sarkainál megkopott, kézél- és ujjlenyomatoktól foltos, sík felületre. Pontosan a „sör” kellős közepére esett, feje tetején zilált hajtincseinek végét az egyik elmosódott pont takarja ki, de amit látni akarok belőle, azt pontosan látom. És amit hallani akarok, azt hallom is. A körülötte ülők talán nem érzékelik, hanglejtése kissé megváltozik, monoton-izgatottság lesz úrrá tónuson, egészen másfelé fordítja figyelmét, rám, puszta jelenlétemmel megbabonázom. Az ilyen puha húsú őzek nyakát szeretik elroppantani a ragadozók; hirtelen nagy hullámú, érdes félelem ömlik keresztül ereimen, milyen buta-buta, gyönyörű fiú vagy te, Samuel, egy éjszakányi trófea lettél volna, ha rád találnak, mielőtt megszököm. Könnyed témákról beszélgetnek, halandó témákról, lakótársak, mosatlanok, íratlan szabályok, felháborodott él egy-egy mondatban, csupa értelmetlen kínlódás. Ha odamennék hozzájuk, zavarba hoznám, nem tud lekötni mások fecsegése, némán kortyolgatnám a sört, elmém megtelne mindegyikük szívverésével, kérdéseikre hazudnom kellene – és hazudni lassan, körülményesen tudok, belém verték, belém oltották megannyi harapással -, jobb, ha így távolról szemlélem őket, az este úgyis véget ér, és hazafelé akár mögé is lopózhatok észrevétlenül. Ajkaimhoz emelem a poharat, karcsú dizájn, alul egészen elkeskenyedik, felül női csípőkre emlékeztetően kiszélesedik, kehelyszerűvé formálódik, talpa vaskos, érintése hűvös, néhány vízcsepp néma neszezéssel siklik végig az oldalán. Keserű hab, enyhén vizezett márka, hideg sistergéssel csúszik lefelé a torkomon, buborékok pattannak el húsomhoz érve, a maradék fakó aranyszínével tovább örvénylik lustán, ráérősen. Fiatal még az éjszaka. Megszökött üteme váratlanul felgyorsul, tekintetem acélos keménységgel keresi a tükörben, vörös pír futja el arcát, a dübörgés elviselhetetlenül csalogató, belefeszülnek sejtjeim a vágyba, de tudom, nem szabad felpattannom, nyakára hajolnom itt, mindenki előtt. És annyival több is, mint egy olcsó, elfelejthető véredény. Pillantásom belevonaglik sutaságába, pultra hajtott tenyeremen kidudorodnak az erek és inak, már annak is örülnék, ha minimálisra tudná redukálni a figyelmetlenségét. Így nem lehet nyugodtan aludni napközben. Mellém ér. Illata intenzív, számban összefut a nyál, nyelvemmel gyorsan végigszántok alsó ajkamon, hangja selymes, simogat, benne van az a vibrálás, amit nem tud elfojtani a közelemben. Hamiskás mosolyra rebben a szám, a pillanat törtrésze alatt el is tüntetem. Oldalra pillantok, kissé felé hajolok. - Igyál valami mást – halkan beszélek, nehogy bárki meghallja. – Valami kevésbé édeset… nem szeretem, ha elnyomja az ízed – kérem szelíden. Meg foglak kóstolni, ó, igen, de te ezt úgyis tudod, amióta beléptem, elkortyolok egy keveset belőled. Te tehetsz róla. Incselkedsz velem. – Gyönyörű vagy ma este – teszem hozzá hajszálnyival mélyebb, sóvárgóbb hangon.
MADE BY VEL OF GS + WW
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Nov. 21, 2015 4:34 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to Vincent <3
Úgy érzem, szinte tökéletesen játszom a szerepemet. Hűvös vagyok, ahogy mellé lépek, szinte királyi visszafogottsággal ejtem a szavakat, mintha egy idegen lenne, mintha nem kívánnám őt elképesztően, mintha nem akarnám a karjaiba vetni magam. De elfelejtem, annyira könnyedén feledkezem meg róla, milyen képességei vannak, biztos nem kerülte el figyelmét szerencsétlenségem, amikor elindultam, szívem furcsán – hevesebben, ritmustalanabbul – ver, a hangomba szándékosan passzírozott nyugodtság más számára talán természetes, ő azonban… Ő tudja. Nem vagyok képes előtte megjátszani magam, nem is értem, miért próbálkozom ennyire. Csendesen figyelem, ahogy a kocsmáros az italainkat készíti, próbálok csak arra koncentrálni, de már első rezzenésére felé pillantok, közeledik hozzám, én pedig ráfordítom tekintetemet, egészen sötét, tág pupilláiba bámulok, mélységében alábukom, annyira vágyok rá – rövid pillanatig majdnem odahajolok, hogy megcsókoljam –, hirtelen kiejtett szavait szinte még csak fel sem fogom. - Te sem… Te sem panaszkodhatsz. – Bókját igen, azt megértem. Lassan vezetem rajta végig pillantásom, nyakának hajlatán suhanok lassan, felsőjének egyszerű szabása kiemeli valótlanul szép alakját, ujjaim alatt érzem még a benne lakozó erőt, talán vékony, de engem nem ver át, tudom, hogy mikre képesek azok a hófehér karok, még érzem, milyen könnyedén emelt, ölelt, védett. Egy fél pillanatig elmerülök gondolataimban, az illőnél jóval tovább marad rajta tekintetem, így próbálom palástolni a szavai okozta pirosságot arcomon. Pedig teljesen feleslegesen csinálom. - Ugye tudod, hogy nem mondhatod meg csak úgy, hogy mit csináljak? – Végül újra arcára pillantok, a pultnak támaszkodva kissé kihívóan nézek rá. Hangomban enyhe felháborodottság vegyül, tényleg nem teheti ezt, nem parancsolhat nekem, de ekkor megértem, igen, felfogom a szavai mögött rejlő tartalmakat, és kissé megint elvörösödöm – miért van ilyen meleg ebben a hülye kocsmában?! –, gondolatban már megint messze járok, ajkait érzem magamon, hibátlan testét simítom én is. A szemébe nézek, és tudja, hogy akarom, érezni akarom hegyes fogait a bőrömön, érte az apró fájdalom is semmiségnek tetszik. Ha emiatt le kell mondanom a rumos kóláról… - A rum helyett legyen még egy vodka-narancs – a pultos felé fordulok, hangom most kissé bizonytalan, ha akarja, nyugodtan megváltoztathatja a rendelésemet, felhatalmazom rá, még csak kérnie sem kellene megint, bármit megiszom – vagy nem iszok semmit –, ha úgy kívánja. Nem akarok visszafordulni felé, kerülném pillantását, ám végül mégis meggondolom magamat, továbbra is a pultnak dőlve fordulok felé – miért is nem a fekete nadrágomat vettem fel, abban sokkal jobb a fenekem, és az ingemhez is jobban ment volna talán? – még egy kicsit keresem a szavakat, majd szemébe nézve teszem fel kérdésem. - És végig itt szándékozol maradni, és összezavarni, anélkül, hogy bármiféle előleget kapnék? – Lassan csúszik magasra a szemöldököm. Valószínűleg az elfogyasztott alkoholnak köszönhetően váltam bátrabbá, és tettem fel neki egy ilyen kérdést, máskor meg sem fordult volna a fejemben, hogy ilyet mondjak neki. Most azonban szinte könnyedén szalad ki a számon, kissé közelebb hajolok hozzá, és sötét szemeiről ajkaira esik pillantásom, enyhén megnyalom sajátomat, tudom, hogy tudja, mit akarok majd, úgy érzem, még tartásommal is ezt üzenem felé. Kérlek, Vincent, csak egy kicsit, kérlek, tudod, hogy te is legalább ennyire akarod. El fog utasítani. De muszáj megpróbálnom. Csak egy kicsit.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Nov. 28, 2015 7:53 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
SUCH SELFISH PRAYERS AND I
CAN'T GET ENOUGH
Pillantásaink keresztezik egymást, futólag karcolunk végig egymás csillogó, tükörsima felületén, a vágy lustán, kimérten horgad mellkasomban, még nincs itt az ideje, pedig szívének ritmustalan kalapálásai saját ereim falán visszhangzik, bódító rezgésbe vonja lüktetésenként megiramodó vérlemezkéimet. Valaki másnak a vérét bennem, valaki más vérlemezkéit, és hajnalra az Ő karmazsin, intravénás drogja is felszívódik a szöveteken keresztül, tisztára mossa alvadó, leülepedő, lassan keringő, szinte csatakos elődjét, örök körforgás ez, egyik kortytól a másikig, sosem zárul, önmagából indul és önmagába fut be végül. Szemei árulkodnak, homályos cirádái körül füstös epekedés kering, pupillái leheletnyit kitágulnak, ahogyan a sajátjaim is, és mindenkié, ha számára tetsző dologra néz, az agy reagál, önkéntelen, ösztönös visszacsatolás, izzó idegpályákon fut végig az inger, szikrázva ég ki, amint célt ér, és néhány milliméternyi feszített ernyedéssel láthatóvá válik. Végül elszakad tőlem, bár foglyul ejthetném könnyedén, hagyom, hadd barangoljon be szemérmes éhségével, akar engem, ahogyan én is Őt, kétélű fegyver. Nyakán leheletnyi pirosság árnya villan, felkapaszkodik állán, arcára telepszik, mások számára sem észrevehetetlen, tekintetem perifériáján érzékelem, ahogyan valamelyik kiszúrta kettőnk intimitását, kissé közel is hajolt hozzám, alig észrevehetően visszavonulok, kellemetlen szúrásként érzékelem a kéretlen figyelmet lapockáim között. - Ne haragudj, igazad van – lelkiismeret-furdalás fátyolozza hangomat, hirtelen belém hasít, én sem vagyok jobb azoknál, akik láncon tartva szórakoztatták magukat velem, kéréseik, parancsaik meglepően hasonló tónusban, szenvtelenül és ellentmondást nem tűrően érkeztek, kijelentésként, levedlette magáról a kérés színezetét. Mielőtt folytathatnám, módosított rendelését leadja, bűntudat pillantásom arcán simít végig, és közben rám pillant, kérdőn, mint kutya a gazdájára, mielőtt nekiiramodna a zöld rétnek, felhatalmazást kapott, jóváhagyást vár, bármilyen tette ellen fellebbezhetnék, engedné. Ez a fajta lelki pőreség váratlan megbánással tölt el, láncolom-e én is magamhoz, látom-e a béklyót, és ha nem látom, az tényleg azt jelenti, hogy nincs is? Intek a pultosnak, mielőtt a vodkáért nyúlna. – Maradjon a rumos kóla – érdeklődve felvonja figyelmét, előhalászok a farzsebemből egy ötdollárost, hozzárendelek magamnak még egy sört, pedig szinte érintetlenül pihen előttem az előző és. – Tartsa meg a borravalót! – de pillantásom már le is szakad róla, visszatalál Samuelhez. Derekának puha vonalát alig észrevehetően szemrevételezem, enyhén megfeszül az egyik oldalt, a másikon kissé behorpad, incselkedő ív, pont illeszkedne hozzá az alkarom. – Azt iszol, ami csak jólesik, és nem szeretném ezt a kérdést további vitára bocsátani. Kissé közelebb csúszik hozzám, illata, amelyet néhány percre elnyomott a pulton sorakozó poharakba töltött alkohol kissé szúrós szaga, most újult erővel támad, egy pillanatra lehunyom szemeimet, lassan és mélyen belélegzem, önkéntelenül vésem lecsiszolt, emberi szemfogamat az alsó ajkamba. - Mindenki előtt? Nem, az teljesen ki van zárva, még a végén odahívnának magukhoz, vagy végig kellene hallgatnom a magyarázkodásodat, és te is tudnád, hogy mindent hallanék… és éreznék. – Tehetetlenségtől reszkető ujjaimat a hideg pohár köré fonom, hatalmasat kortyolok, keserű íz térít észhez. – Viszont ha szeretnéd – visszapillantok rá kihívóan, vágytól sötéten – bármikor felállhatsz az asztaltól, és kimehetsz a mosdóba. Követlek.
MADE BY VEL OF GS + WW
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Nov. 28, 2015 10:03 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to Vincent <3
Rövid változását annyira könnyedén veszem észre. Valahogy egész tartása, hangszíne, minden elcsúszik egy kicsit, hirtelen megijedek, hogy én mondtam valami rosszat, én bántottam meg, talán már nem is tetszem neki – igen, a fekete nadrágot kellett volna, hányszor megbántam a választásomat az utóbbi 10 percben –, talán már nem is kíván annyira. Szavai szokatlansága meglepettséggel tölt el, pontosan arcomra íródik, amit gondolok, visszavonja kérését, megváltoztatja a rendelésem, és már tiltakozásra nyitnám a számat, amikor szavai határozottsága belém fojtja az ellenkezést. Kérdőn fürkészem arcát, tökéletes vonásokon siklik végig tekintetem, és csak lassan, egészen lassan értem meg, hogy játékosnak szánt kihívó kérdésemet valóságnak tekintette, és szavai mögött valós lelkiismeret-furdalás lakozik. Nem érti, azt hiszem. Felidéződik bennem a furcsa kis bross esete, valahogy most is azt érzem, azt hiszi, hogy befolyásol, különleges természetfeletti képességekkel szól bele az életembe, de ha tudná, ha értené, akkor rájönne, hogy miatta van az egész, azt szeretném elérni, hogy kedveljen, hogy ne akarjon elengedni, hogy megint úgy húzzon magához, mint akkor, hogy megint úgy érintsen, csókoljon. Elkalandozó gondolataim hatására apró – kissé vágyakozó – sóhaj szakad ki belőlem, nem kerülöm a tekintetét most, annyira könnyedén olvas bennem, hogy felesleges ilyenekkel próbálkoznom. Szemébe merülök egy pillanatra, mély feketesége ránt magával. Vajon most éhes lehet? Vajon nehéz lehet mellettem állnia, ilyen nyugodtan, ilyen könnyedén, ilyen gyönyörűen, miközben pontosan tisztában van szívem szapora és egyeletlen ütemével? Én úgy érzem, minden pillanatban mozdulok valamerre, testsúlyomat helyezem át, aztán oldalra fordulok, az ő hűvös nyugalma mellett szinte zavarónak érzem furcsán rendezetlen mozgássorozatomat. - Köszönöm – apró bólintással zárom le én is a témát. Talán majd egyszer, igen, ha ad rá lehetőséget, egyszer egészen biztosan elmagyarázom majd neki, hogy miért változtattam volna meg döntésemet, hogy nem az ő varázsa babonázott meg, csupán örömmel tettem volna kedvére, és igazán nem nagy kérés volt ez a részéről. De nem ma este – vagy legalábbis nem ezen a ponton fogom ezt megtenni. Az italok szépen lassan sorakoznak fel a pulton, és egyre inkább közeledik az a pillanat, hogy vissza kell térnem a barátaimhoz, itt kell Őt hagynom – átmenetileg legalábbis –, de bármennyire is vártam ezt az estét, bármennyire is imádom a többieket, önző módon most csak Rá vágyom, az Ő társaságában akarom eltölteni az estét. Nézem, ahogy lassan kortyol a sörből, én akarok lenni az a korsó, hogy ajkai hozzám tapadjanak, hogy ujjai rajtam simítsanak végig. Végül szavai törik meg egyre veszélyesebb gondolatmenetemet, rápillantok, nyílt tekintettel nézek szemeibe, és ekkor szólalok meg. - Ugye tudod, hogy így is kell már majd magyarázkodnom előttük? Az már igazán nem számítana… - Kissé ártatlan hangon ejtem ki a szavakat, és igyekszem a hasonló arckifejezéssel pillantani rá. Próbálkozásom azonban megtörik, ugyanaz a kihívó vadászmosoly jelenik meg ajkain, játszik velem, ó, egészen biztosan szórakozik az érzéseimmel. Józan eszemmel akarok rá hatni, egy rövid csókot lopni, talán odahívni az asztalhoz, de mindeközben magamhoz rántani, szorosan hozzásimulni. Már-már egy lépést teszek a mosdó felé, ellentmondva tudatos gondolataimnak, aztán pillantásom a felsorakozott italokra, és a rámváró barátaim felé vándorol. - És nem válaszoltál az eredeti kérdésemre sem. A mosdó, a lakásom, vagy bármi más egyelőre várat magára.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Nov. 28, 2015 10:54 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
SUCH SELFISH PRAYERS AND I
CAN'T GET ENOUGH
Arcán átsuhan némi makacsság, gyökeret ereszt benne, finom szálú, pergő dacosság, kissé gyermekinek tűnik innen, a vadászidény legkényelmesebb leséből, már csőre töltöttem, halvány mosolynyi golyók pihennek beszélgetésünk szűk résében, bőröm alatt az izomzatban még elrejtettem néhányat tartaléknak, tekintetem a bűvös kereszten túl látja vonásait, messziről, rettentő messziről várja be vérszomjam, amit nem hajlandó észrevenni, zajtalanul, de nem láthatatlanul lépked kapcsolatunk erdejében. Nem szoktam hozzá, hogy nemet mondjanak nekem, régen hangom sem lehetett, véleményem vagy gondolatom, mindent belém fojtottak, akkor ettem, amikor engedték, és úgy élveztem-gyötrődtem, ahogyan megkívánták, utána magamra maradtam, magányos, önálló fél-életet tudhattam magaménak. Leszedhetném egyetlen lövéssel, ugyan miből tartana rávenni, hogy ne akadékoskodjon, még nem issza a verbénát, vére részegítő fodrokkal közlekedik erei bonyolult hálózatában, áttódul a szívén, ahol a nagy izom összerándul körülötte, és tovább préseli nemrég látott sztrádákra. Vörhenyes heroin. De nekem több kell, sokkal több néhány kortynál belőle, kell a szemében perzselő csökönyösség, átüt ez a pezsdítő nyakasság, nem engedi magát, nincs hatalmam felette. Persze én döntöttem úgy, hogy ne legyen. Erre a gondolatra szelíd mosoly jelenik meg ajkaimon, bal fülemben, amely közelebb esik a tükörhöz visszaütődik a keverendő italok egyikének neszező bugyborékolása, jobb fülembe, amelybe a társaság zaja szivárog, élénken pattog néhány hitetlenkedő felmordulás és izgatott suttogás, végül is igaza van, így is kérdezni fognak tőle, mindent tudni akarnak, egyszerű és könnyed lények, számukra ez játék, esemény, műsor. Előbb-utóbb úgyis megtudnak rólam valamennyit, sokkal többet, mint kellene, és sokkal kevesebbet, mint amennyit magamtól adnék a tudtukra. Potenciális célpontokat farag a saját barátaiból. Nem, én faragok, én jöttem ide, megvárhattam volna odakint, a sötétben, a lakása előtt, az öles fán. Bárhol. - Legyen – karcolom kissé rekedten a levegőbe, szinte érzem, ahogyan két ital találkozása fölött felnéz ránk a pultos, ennyi év tapasztalattal a háta mögött érzi, most valami történni fog, felszikrázik a levegő, besűrűsödik a pillanat. Gyakorlott szemei keresik a forrást. Már nem engem néz, a társaságát vizslatja, profilból még szebb, mindig meglepődök vonásain, lágyak, mégis erőteljesek, kissé csontos arc, leheletnyi markáns állkapocs, köztük megfeszülve az enyhén pirosló bőr. Alatta megannyi forró, puha szövet. Ujjaimmal álla alá nyúlok, a mozdulat természetes, gyöngéd, magam felé fordítom, közel hajolok, és a pillanat törtrésze alatt szájához érintem ajkamat. A csók rövid, lepkeszárny-finom, saját visszafogottságom meglep, magától értetődő, hogy ilyen lágy törődéssel becézem mások előtt, nincs benne a kettesben töltött percek vadsága és telhetetlensége. Egy ilyen apró gesztussal mégis ki tudom fejezni, hogy hozzám tartozik, és én hozzá tartozok, tudják meg, nem bánom. Néhány emberrel többől kell majd kiírnom az emlékeimet. - Amennyiben nem bánod, szeretnélek megvárni itt – lehelem orra hegyére. – És ha nem haragszol meg ezért, utána szívesen vinnélek haza, akár hozzád, akár hozzám. És mivel tudom, hogy fúrja az oldalad, miért ódzkodom a barátaid társaságától, ezért felajánlom, hogy az éjszaka folyamán, amennyiben igényt tartasz rá, megkérdezheted. – Még egy röpke csókot lopok, mielőtt elhúzódom tőle.
MADE BY VEL OF GS + WW
A hozzászólást Vincent Pavel Burgess összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Dec. 10, 2015 5:15 pm-kor.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Nov. 28, 2015 11:54 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to Vincent <3
Elkeseredett próbálkozásomat teljesen hasztalannak, feleslegesnek érzem, minden pontosan úgy történik, ahogy azt Ő előre kigondolja, ahogy megtervezi, és nekem nincsen beleszólásom. Félek, ha felajánlanám, hogy menjünk el innen, még azt is visszautasítaná, hiszen nem így gondolta, nekem most a barátaimmal kell töltenem időt, igen, nem szabad, hogy kizárólag vele foglalkozzak, nem lehet, hogy csak is Ő számítson nekem. És valahol igaza van. Már-már beletörődök, hogy fizikai megerősítés nélkül maradok, hogy csók nélkül hagyja, hogy távozzam mellőle, hogy nem húz majd vissza magához, amikor hangját rekedtes hangját hallom meg, fordulnék vissza felé, de mozdulatommal szinte teljesen egyszerre ér hozzám, maga felé fordít, ajkaink újra találkoznak, puhán, szinte alig több, mint egy puszi, mégis annyira lágy, annyira beszédes, nagyon picit közelebb hajolok hozzá közben, vágyom közelségéhez. Amikor elhúzódik, nagyra nyílt szemekkel hallgatom, amit mond nekem. - Rendben - apró bólintással felelek. Hatása alá kerülök, percekig némán tudnám csak őt nézni, ezt a hibátlan arcot, finom ajkait, és átgondolt szavait hallgatnám, ha így – ilyen közel – beszél hozzám, szinte kikapcsol az agyam, elhangzott mondatait csak lassan tudom egészbe összerakni, és mikor végre újra sikerül, még egy bólintást küldök felé. – Igényt tartok rá, igen, jól gondolod – elmosolyodom egy kicsit, és most már leheletnyivel felkészültebben fogadom rövid csókját, arcára simítva tenyeremet egy egészen picit tovább húzom, annyira könnyed, sokkal másabb, mint nála volt, szemérmesebb talán, de ez is nagyon tetszik. Finom. Ellépek tőle, csókja után elégedettség áramlik szét bennem, és a hiánya, hiszen máris többet szeretnék még belőle, közelében akarok maradni. De értem a szavait, és bár tudom, hogy sokáig már úgy sem tudok a barátaimmal maradni – igazán odafigyelni meg főleg nem –, a tálcát ügyesen egyensúlyozva indulok vissza asztalunkhoz, és miközben ellépek tőle, még egy mosolyt küldök felé. - Ne haragudjatok, hogy eddig tartott, remélem, senki sem nagyon szomjas – hangom szinte légiesen könnyed, ahogy helyet foglalok közöttük. Pillantások csapódnak rám, kimondott és kimondatlan kérdések záporoznak felém, elpirulok, részben miattuk, részben azért, mert pontosan tudom, hogy minden kínos kiejtett szavukat és szavamat olyan tökéletesen hallja, mintha itt ülne mellettem. Rá esik tekintetem, mielőtt még beszélni kezdek, gondolataim még az előbb csókunknál járnak. - Ő az, akit említettem, igen. És véletlenül jött most csak ide, de megvár, amíg végzek, aztán… Hazakísér. De hol is tartottunk? Ott lakik még alattad az a csinos tanárnőcske? – Fordulok a mellettem ülő mellé, terelni igyekszem, természetesen könnyedén látnak át rajtam, de pár újabb kérdés – hogy hívják, hol találkoztatok –, és kétértelmű megjegyzés után elkanyarodunk a témáról, és az este a megszokott medrében folyik tovább. Majdnem a megszokott. Én kevésbé vagyok jelen, ezt ők is észreveszik, Vincent felé pislogok sűrűn, hol a koszos tükrön keresztül pillantok rá, hol hátának hívogató vonalain vezetem végig tekintetemet. Bármennyire is szeretném, nem megy ez nekem, jelenléte túlságosan intenzíven hat rám, elszakadnék tőle, de egyszerűen képtelen vagyok megtenni, a beszélgetésben százszázalékosan ott lenni, mert Ő jár a fejemben, körülötte forognak gondolataim. Rendszeresen figyelmeztetem magam, hogy mondjak is valamit. Egy újabb kör ital – ezt most nem én rendelem, nem merek én menni, mert szinte biztos vagyok benne, hogy akkor már nem térnék vissza hozzájuk – és hosszadalmas beszélgetés után, a lányok mosdóba mennek, mi pedig lassan szedegetni kezdjük a kabátokat. Ugyan témákból nem fogytunk ki – nem hiszem, hogy ilyen bármikor is előfordulhatna –, de holnap munkanap van, és bár én csak délutánra megyek, a többieknek korán kell kelniük. És ha munka nem is vár reggel nyolckor, egy vörös isten most igen. Két puszival köszönök el mindenkitől, egyesével ígérem meg nekik, hogy felhívom őket a ma éjszaka után, mert mindenről be kell majd számolnom, nem hagyhatok ki semmit, mindent tudni akarnak. Csak bólogatok szavaikra, megígérem nekik, kívánságuk feltétel nélkül teljesülni fog, amint tudok, csörgök, valójában már Vincenthez lépnék, az elmúlt nélküle-de-mégsem-nélküle töltött egy-két óra szinte kínzó lassúsággal telt számomra, bármit mondanék nekik, hogy hagyjanak már itt, hogy odamehessek végre hozzá, azt is megígérném – és meg is ígérem –, amit nem tudok betartani. Amikor végül mindannyian távoznak, kabátomért nyúlok, de - előzetes gondolataimmal ellentétesen - szándékosan nem megyek oda hozzá egyből, hanem a kabátommal szöszmötölve várok arra, hogy Ő lépjen ide hozzám. Gyere, Vincent, kérlek, gyere.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Dec. 10, 2015 5:17 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
SUCH SELFISH PRAYERS AND I
CAN'T GET ENOUGH
Megjelölöm a csókkal, hártyázott húsába birtokjog-billogot égetek, Ő is akarja, ezért nem nyüszít, a fájdalom felszívódik, simogató lángnyelvek perzselik testének vibráló atomjaiba, megbonthatatlan szerződés, feltörhetetlen pecsét. Tenyerét érzem arcomra simulni, forró érintés a hűvös bőrön, az utolsó étkezés lassan kiürül belőlem, egyre kevesebb bennem az élő, egyre több az enyészet, hamarosan erek hálózzák majd be szemeim környékét, fekete, üszkös éhség, egyetlen másodperc elnyújtottsággal sokat ront a helyzeten. Orrom hegye alig érinti arcbőrét, mélyen belélegzem vérének részegítő illatát, elnyom minden mást, szinte ajkamon érzem a vöröslő cseppek zamatát, nyelvem enyhén megrándul, majdnem áttöri fogaim természetes gátját, átszabadul a szájába, hogy elmélyítse a csókot, de csak majdnem, a törékeny pillanat szétporlad, szirmokra bomlott intimitásunk összezárja magát. Türelemre neveltek, pontosabban neveltem magam, görcsös összeomlásaim egyre inkább elnyúltak, örömüket lelték még ebben is, kísérleteztek, hol húzódnak legújabb határaim, mindent kontrollálni akartak, minden tanulmányozni, imádták a pillanatot, amikor emberi rétegeimet leszaggattam magamról, és vérszívó vadállatként ráztam a rácsokat, imádták nézni, ahogyan elpusztítok valakit, majd vértől csatakosan, mocskosan, zokogva siratom, vele együtt magamat is. Napokra együtt hagytak saját bűneimmel, néha hetekre, hullabűzben, bűntudatban. Tekintetemmel visszakísérem asztaláig, kabátom zsebéből egy apró könyvet veszek elő, papírfedelű, elnyűtt darab, egy könyvtárból loptam három várossal ezelőtt, táskányi van belőlük, mindenhonnan magammal hozok valamit, lehetőleg apró, könnyen gyűrhető darabokat. Az ötös számú vágóhíd, valami Vonnegut írta, ki is tépnék a kezemből, ha meglátnák, mit olvasol te szennyet, zavarodott elmék zavarodott írásait, az őrület státuszait, mit tudnak ezek bármit is a halálról, a szenvedésről, nincs bennük méltóság, művészet, undorító egy nemzet, nem is nemzet, csak egy rakás bevándorló, otthontalan korcsok leszármazottai, hol vannak ők Európa kultúrájától. Részben ezért választottam a népek olvasztótégelyét, hátha a gyomruk néhány hónap után felfordul, de érzem, a nyomomban vannak, vadkutyák helyett nemes kopók, nem adják fel. Tekintetemmel hirtelen megkeresem, bizonyosságot, hogy még létezik, ott ül a többiek között, éppen elveszi saját poharát, pirulva-mosolyogva ejt rólam néhány szót, boldog, tudatlan, hamis biztonságérzet, ajkamon érzem még leheletnyi utóízét, a csók borzongató könnyedségét. Olvasni kezdek. Öt-tíz percenként felpillantok, még mindig ott ül, időnként a hangját is hallom, ha éppen nem a háború döglegyes epizódjaiban csatangolok kissé elveszve, meghasonulva, olyan érzéketlen és tárgyilagos minden mondata, de van benne valami szívszorító valóságosság, azt hiszem, én is így vizslattam a halottak arcát, néha éjjelente furcsán ismerős, halott szemek látványa riaszt fel, percekig kipislogni se tudom, elfehéredett kék szemek, zavaros pupillák. Két rándulás között még kifosztható. Valaki megjelenik mellettem, rendel, köztük a rumos kóla, illata átlagos, nyelvemen mégis átlüktet némi szomjúság, innom kellett volna, mielőtt felkeresem. Önkéntelenül saját poharamhoz nyúlok, nagyot kortyolok a sörből, keserű, rémes mellékízzel, aztán visszatérek a könyvhöz, miközben az idegen tekintete tapogatózva bejár. Nem zavartatom magam, hozzászoktam már a figyelemhez. Újabb oldalakon rágom át magam, egyfajta bénultság lesz úrrá rajtam, szemérmetlen, tapintatlan, túl őszinte, amint meghallom mozgolódásukat – pillantásom futólag felé kalandozik -, rögtön be is hajtom a könyvet, nem vagyok elég erős, hogy akár csak egyetlen sorral tovább haladjak. Helyette várakozón, tekintetem perifériáján figyelem Samuelt, lassan eltünedeznek mellőle a barátai. Az apró könyvecske visszakerül farzsebembe, a félig teli pohár mellé némi aprót szórok, borravaló, amiért nem zargatott egész este, majd felállok, és egyenesen hozzá lépek, hátulról, tarkójának ingerlő ívébe mártva pillantásomat. Jobbommal átkarolom derekét, ingen keresztül is érzem hasának feszességét és puhaságát. A nyakához hajolok, megkeresem ütőerét, ajkaimat lágyan rásimítom, vérének lüktetése szétárad bennem. - Menjünk innen – suttogom fülcimpájára, derekánál előrébb csúsztatom a kezemet, elveszem sálját, gondosan körbetekerem a nyakán, majd rásegítem a kabátot is. Egy kósza pillantást vetek a csapos felé, aki halványan elmosolyodik, vén róka, többet látott Ő bármelyikünknél, jobban ismeri ezeket az embereket, mint saját magát, egy életet élt le mások nyomora és boldogsága között. Ujjaimat csuklója köré fonom, mutatóujjammal lejjebb siklik, a tenyerére, gyengéd erőszakkal vezetem ki a bárból. Alig teszünk meg néhány lépést, egy apró, sikátornak nem nevezhető beugrónál magammal húzom, lámpafénytől késős homályban szorítom a falnak, két kezem közé fogom az arcát, és megcsókolom – úgy ahogyan mások előtt nem mertem.
MADE BY VEL OF GS + WW
A hozzászólást Vincent Pavel Burgess összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Dec. 12, 2015 7:45 pm-kor.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Dec. 11, 2015 12:15 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
to Vincent <3
Barátaim szinte kínzó lassúsággal távoznak, talán máskor is ilyen szokott lenni, talán most csak az égető érzés – az Ő közelében lenni, hozzáérni, a szemeibe nézni – perzsel végig, hogy menjenek már, hogy haladjanak innen. Türelmetlenségem talán kissé kiül rám, de tudom, nem haragszanak, elismerő pillantással siklanak Vincent felé, én azonban kissé féltékenyen viszonzom ezeket. Annyira könnyedén találhatna valaki mást! Valakit, aki csinosabb, valakit, aki hozzáillik, aki nem olyan esendő sokszor, és szerencsétlen, mint én vagyok. Az utolsó barátom is távozik, kezeim közé veszem kabátomat, miért nincsen itt, most nekem kellene odamennem, mit kellene csinálnom, mivel teszek legjobbat? Győzködöm magam, hogy nem, Ő jöjjön ide, tartsam magam az elhatározásomhoz, legyek kemény, és ne adjam fel könnyedén az elveimet, de felesleges, már éppen fordulnék az irányába, amikor megérzem közelségét. Először csak finom illata kúszik orrom felé, de szinte rögtön utána vékony ujjait érzem magamon, birtoklón csúsznak derekamra, óvatosan a nyakamra lehel, és a gerincem mentén végigszaladó borzongás hatására egy egészen apró – de számára biztosan hallható – sóhaj szakad ki belőlem. Nyilvános helyen vagy, Samuel, próbálj már viselkedni! - Igen, menjünk – sűrű bólogatásokkal fejezem ki egyetértésemet. Valami furcsa fátyolosságon keresztül érzékelem csak, hogy sállal teker be, kabátomat rám adja, nézem őt, szemeimet nem tudom elszakítani arcának tökéletességétől, és… Nem értem. Nem értem, hogyan lehetséges, hogy ilyen védelmező mozdulatokkal ér hozzám, hogy olyan finoman csókolt meg. Meg szeretném kérdezni, hogy mit lát Ő egyáltalán? Nem veszi észre, hogy mennyire nem vagyok hozzá illő, mennyire egyenlőtlenül mutatok mellette? De én nem fogok neki szólni. - Tudod.. Bár, gondolom, tudod – halk nevetés szalad ki ajkaim között –, nagyon frusztráló érzés volt, hogy végig itt voltál. Elvontad a figyelmemet közben. Bár ez végül is… Nem igazán baj, nem negatívumként értem, sőt, nagyon örülök, hogy itt vagy és én is itt vagyok. – Miközben kifelé tartunk, hirtelen törnek rám a szavak, az egész olyan, mintha nem is igazán neki, hanem magamnak beszélnék. Ujjaimat behajlítva, az övéin simítok kicsit végig, ugyan nem a kezemet fogta meg, mégis annyira intimnek érzem a kettőnk közötti mozdulatot, nem is bánom igazán. Rápillantok, olyan, mintha nem is nézne rám, vagy csak szeme sarkából figyel, én azonban látom őt, nem szabadulok tőle - nem is tudnék -, tekintete vágytól sötétült. Egy másik világba csöppenünk. Ragadozóként csapnak le ajkai, nyoma sincsen a benti finomkodásnak, a leheletnyi érintéseknek, erre vártunk mind a ketten, túl sokat, és most túlságosan jó, hogy megszakítsam, hogy elszakadjak tőle. Picit harapok csak ajkába, tovább mélyítem csókunkat, jobbommal derekánál ölelem át, balom tarkójára siklik, hajának rövidre hagyott tincseivel játszadozom közben. Örökre így tudnék maradni, egészen biztos. - Éhes vagy, ugye? – Két kezem közé fogom óvatosan arcát, és sötét íriszeibe vájom tekintetem. Most más, hűvösebb és távolságtartón kezelt eddig, és látom, látom rajta – azt hiszem, hogy látom, legalábbis –, hogy kíván engem. Hogy csak a véremet, vagy máshogyan is, azt nem tudom eldönteni. Válaszát meg sem várva - teljesen felesleges is lenne - apró puszikat, rövid csókokat lehelek az ajkaira, egymás után többet is, meg akarnék újból szólalni, megkérdezni, hogy mit szeretne, de nem jönnek szavak a számra, kabátokon, ruhadarabokon keresztül simulok hozzá teljesen, érezni akarom őt, ahogy teste az enyémnek préselődik, érezni akarom puha ajkait a nyakamon, szeretném, ha én csillapíthatnám étvágyát, és hogy harapása után csókokkal borítson. - Menjünk.. menjünk, kérlek, valahová. Hozzám, vagy hozzád, teljesen mindegy. Suttogó-halk hangon sóhajtom ajkai közé kívánságomat.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Dec. 12, 2015 7:46 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
SUCH SELFISH PRAYERS AND I
CAN'T GET ENOUGH
Kibiztosított vágy, a repeszek szilánkok módjára fúródnak szerteszét, másodperceink maradnak, mielőtt miszlikbe tép minket, láttam már gránáttól szétrobbant testeket, végtagok mindenfelé, elszakadt hús, vérpára, vörös ködnek hívják, mert ennyi marad abból, ami a hatósugarába kerül, explodálunk, iszonyatos erővel, a haldoklók kétségbeesésével kapaszkodunk egymásba. Instant halál. Fogaid alig érezhetően mélyednek ajkamba, türelmetlen morranással válaszolok, azt akarom, hogy zabálj le rólam mindent, zabáld le rólam a félelmet, az aggodalmat, fél füllel mindig az utcára tapadok, némán kongó közeledtüket hallom, zabáld le rólam ezt az ismeretlen sóvárgást is, amit nem értek, nem lehet megmagyarázni, tőlem függetlenül, mégis bennem létezik, zabáld le rólam dühítő, bosszantó nekem-valóságodat, de túl közel vagy hozzám, a szád puha és forró, rumos és síkos, otthonos, nyelveden ott a kóla édes mellékíze. Jobbommal néhány arasznyit lejjebb vándorlok, összeütközünk, éppen felfelé tart a tarkómhoz, én le a derekához, elsiklunk egymás mellett, a szenvedély sínpárjai többé nem keresztezik egymást, elrobogunk, derekának ismerős hajlatát jóleső sóhajjal kísérve ölelem át. Milyen különös, hogy bejártam a világot már, és semmi sem tűnt ennyire ismerősnek, mint egy ezer éve hátrahagyott rejtekhely, szentély, kripta, mintha újból felfedezném, amit valamikor régen, egy másik életben túlságosan jól ismertem. Ebben a csókban elpusztulni lehet csak – és feltámadni. Telhetetlenül nyílnak el ajkaim, mégsem hajolok újra hozzá, beszél, gondolataim csak másodpercekkel később igyekeznek utolérni a valóságot, újratöltött tudat, hát ilyen jól ismer, tekintetünk egymásba vág, metszett fekete tenger, csillogó hasítékok, muszáj lehunyom szemeimet, mielőtt újra a beszédhez igazodom. Homlokomat legszívesebben nekidönteném, a barna, rakoncátlan tincseknek, amelyek homlokát takarják, aztán mégis a nyakát venném célba, de hirtelen kezei közé fogja arcomat, félénk, apró csókokat váltunk. A teste hozzám simul, túl közel, szinte fájón, tenyeremmel átölelem oldalát, érzem a megfeszülő bordákat, ujjbegyeim kitapintják a húsát átitató lüktetést. Karcos szomjúság kapaszkodik fel torkomon, lepkeszárny-finom cirógatás, ahogyan ajkai beszéd közben érintenek. Hogy lehet valaki ennyire ártatlan és ártalmatlan, mégis maga a kísértés, a halál? - Nagyon éhes vagyok. Tenyeremet a kulcscsontjára simítom, hüvelykujjamat végighúzom ádámcsutkája mentén, álla alá nyúlok, fejét kissé hátradöntöm. Nyakát egyszer futólag átölelem, mielőtt arcomat dobogó zugába rejteném. Talán percek is eltelnek ebben a pózban, mélyen belélegzem vérének illatát, melybe belekeveredik bőrének összetéveszthetetlen esszenciája, bárhol felismerném, mellkasom szinte fájdalmas gyönyörrel húzódik össze, valahányszor megtelik a tüdőm. Hát többé igazán nincs hová mennem, nem igaz? Újból két tenyerembe fogom arcát, megcsókolom szelíden, szemem környékét fekete erek hálózzák be, visszataszító látvány lehetek, az igazi én, a vadállat, a ragadozó. – Ne haragudj, de nem bírom ki… - suttogom szinte bocsánatkérően, de ahelyett, hogy a nyakához hajolnék, bal kezét ajkaimhoz emelem, kissé feljebb küzdöm alkarján a kabát ujját, és csuklójára hajolok. Apró sebet karcolok szemfogam hegyével, egy kortynyi vért gyűjtök össze valamelyik pulzáló ér mentén, vörös és édes, éppen arra elég, hogy csillapítsa bennem a szörnyeteget. Egy fél óráig, talán óráig. Amíg hazaérünk. Nyelvemmel annyiszor nyalok végig a tűhegynyi szúrás mentén, amíg vér szivárog belőle, közben csókokat hintek el a megfeszülő ín mindkét oldalán. – Menjünk hozzád. Ha van sötétítőfüggönyöd – súgom bőrébe.
MADE BY VEL OF GS + WW
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Dec. 12, 2015 9:14 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to Vincent <3
Mennyire egyszerű, mennyire könnyed őt csókolnom, mennyire harmóniában mozgunk, harapásomra ajkaimba mordul, kimondatlan szavak nélkül is érzem, hogy hatással vagyok rá, hozzásimulok, és hozzámsimul, rétegeken keresztül is érzem őt, tenyerének nyomán borzongás fut végig rajtam, ha lehet, még közelebb húzódnék hozzá, érintése olyasmi, mint két nappal ezelőtt, az emlék azonban olyan könnyen fakul meg, most ez egész intenzív, a csók forró, a haja valóságos. Annyira kívánlak, Vincent. De nem vagyok önző. Sötét, szinte teljesen fekete tekintete szavak nélkül válaszol kérdésemre, mielőtt ajkait válaszra nyitná, finom csókjaink állnak közénk. Megmondanám neki, hogy itt vagyok, velem csillapíthatja, én nem bánom, bármikor az övé leszek, bárhogyan, ahogyan csak ő szeretné, nem tiltakozom, már az első éjszaka megnyert magának. A téglák finoman nyomódtak hátamnak, de akkor nem láttam őt ennyire, akkor nem nézett a szemembe először, akkor csak önmagának élt, ajkai hamar mélyedtek nyakamba. És én most megint azt szeretném. Az apró fájdalom ellenére is érezni akarom ajkait nyakam mentén, érezni akarom, ahogy közelebb húz magához, ahogy testtartása lassan lazábba vált, ahogy éhsége fokozatosan csillapul. Én akarom ezt megadni neki. Már szólásra nyitnám az ajkaimat, elmondanám ezt neki is, de mozdulatsora megakaszt, ahogy állam alá nyúl, szívverésem még gyorsabb ütembe vált, már-már egészen felkészülök arra, hogy fogával bőrömet szakítja fel, hogy újra ajkait érezhetem bőrömön, de végül az apró fájdalom elmarad. Hozzám hajol, ujjaim tincsei közé szaladnak, ölelem őt, még sose volt ilyen, de ebben a pillanatban én érzem magam erősnek, egy egészen rövid ideig mintha nekem lenne hatalma felette, mintha én nyugtatnám őt meg. Mélyen magamba szívom illatát, annyira valótlannak tűnik az egész, kinevetném önmagamat, ha ez máskor eszembe jutna. Most azonban minden igazi, élő, ahogy elhajol tőlem, őt nézem, fekete pályákon fut végig a tekintetem, bőre elszíneződik, átalakul. - Ha azt hiszed, hogy megijesztesz ezzel, tévedsz, Vincent – suttogom halkan. Furcsa lassúsággal érzékelem, ahogy csuklómat a szájához emeli, kis csalódottság fut rajtam végig, mert nem a nyakamat választja. Fogait szinte alig érzem magamon, csókjait viszont annál élénkebben érzem bőrömön, azt akarom, hogy folytassa, hogy tovább csillapítsa szomját, már ennyiből érzem, hogy jó neki, és én azt akarom, hogy neki az legyen. - Lehet még, ha szeretnéd. – Nem húzom el kezemet, ujjaimmal csak arcélét cirógatom végig, egy mosoly jelenik meg a szám sarkában, hagyom, hogy folytassa, ha még inna egy kicsit, de ha úgy dönt, hogy egyelőre elég lesz neki, akkor arcához hajolok, apró puszikat lehelek a szeme alatt elsötétedő terület nyomaira, végül szája sarkánál állapodom meg. - Tudod, hogy van függönyöm – halk nevetéssel rázom meg a fejemet. – Azt lehet, hogy… valahogy nagyon gyorsan hazakerüljünk? Mármint, öhm – kis torokköszörülés, már visszaszívnám a gondolatot, de belekezdtem, nem hagyhatom csak ennyiben - szinte előre szégyenlem, amit mondani készülök –, tudod, olyasmire gondolok, mint az Alkonyatban volt, amikor a hátára vette.. Úristen, milyen ciki vagyok most, kimondva még rosszabbul hangzik, mint a fejemben gondoltam, felejtsük el, hogy ilyet mondtam, lehetséges ez? – Zavaromban a fejemet rázom meg, és kifejezetten örülök, hogy az este sötétjében nem ordít rólam, hogy arcom vérrel telt meg. Még ha Ő talán érzi is ezt. – Csak nem akarok ennél távolabb lenni tőled, sajnálom – kezemmel lassan az oldalamon pihenő karján simítok végig felfelé, végül nyakánál állapodom meg, majd kissé türelmetlenül – és előző bénázásom elrejtésére – egy csókra húzom magamhoz újból.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Dec. 23, 2015 10:53 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
SUCH SELFISH PRAYERS AND I
CAN'T GET ENOUGH
Lepkeszárny-finom érints az arcomon, meleg és otthonos, zárt, védett, túlságosan magától értetődő, ahogyan mindene túlságosan valamilyen, érzékelésem széles skáláján felfutó higanyszál. Nem ijesztem meg, azt suttogta bensőségesen, nem ijesztem meg, tekintetünk találkozik, elcsúszhatna egymáson, síkos jégtömb nehezedik pupilláim mélyén, nem is tudja, milyen karcolatlan, csúszós felület, alatta irdatlan fagy, mégsem siklunk, a pillanat törtrészéig inkább egymásra olvadunk, perzsel, sistergek, mielőtt azonban a bűntudat szirmot bonthatna, nyaka felé lendülök, hogy onnan csuklójára ereszkedjek alá. Nem ijesztem meg, pedig valahányszor tükörbe nézek, rettegek minden vonástól, állatias torzulástól, látom benne az éhség deformációit, a kegyetlenség lankáit, simuló és árkokba futó brutalitás, nincs abban semmi emberi, semmi megmentésre szoruló, feltéptem én bárkit torkát, lecsupaszítottak annyira, hogy már a meztelenséget sem éreztem, mintha lefejtettem volna magamról minden réteg bőrt, minden réteg lélekhártyát, míg végül nem maradt bennem semmi, semmi, még az a kevés sem, ami a beölelés előtt voltam. Komfortos hústömeg. Olyankor nem számított, kibe mélyesztem a fogaim, nem volt múltja, élete, családja, személyisége, eldobható vértasakként gondoltam rá, az éhség csillapítása, csakis a primer ösztönök számítottak. Samuel még tiszta, nincsenek előítéletei, nem ismeri a világot teljes valójában, ezért nem is tud undorodni egy magamfajtától. Ha elmondanám neki, ki vagyok, mit tettem, és mi elől menekülök, annyira nem értené, hogy azt hinné, nem is releváns információ, független az Ő ragaszkodásától. Talán megpróbálna megmenteni. Én már rég meghaltam és elkárhoztam, csupán egy kortynyi időt kaptam, hogy lássam, milyen lehetett volna, ha nem rángatnak el a tankok-gyalult német földekre, hogy egy más nemzet katonaruháiba öltöztetett tükörképeimet gyilkolja halomra. Lehetett volna akár ilyen is. Ártalmatlan vonzódás, barátokkal eltöltött esték, ahol a létezés lehetőség, nem pedig kín. Most mégis úgy simogat, orromat a bőrnek simítom, mélyen magamba szívom létezésének illatpáráját, az esszenciáját, ott fut az is, minden emlék, minden elfelejtettnek hitt érzés, tovább kering a testben, céltalanul és tétlenül, időnként leülepszik egy hajlatban, de nem szívódik fel, nincs hová, csak én érzem, egyszerre mindent, koncentráltan, émelyítőn, mégis magamba tuszkolom még egy és még egy lélegzetvétellel. Ragaszkodom ehhez a cukros sűrítettséghez. Alig emelkedem meg, cirógatását apró puszik váltják fel, szemeim alatt a felszívódó kiéhezettséget lágyan becézgeti, pilláim meglepetten rebbennek, lehunyt szemhéjaimon keresztül is szinte látom, ahogy egy újabb és újabb gyöngédségre hozzám hajol. Jobbom erősebben karolja derekát, össze tudnám zúzni, annyira tökéletes most ebben a pillanatban, annyira Ő, annyira szeleburdi és bűntelen, szinte gyermeki. - Csak érjünk haza, utána mindenképpen kérni fogok – vaktában megtalálom a száját, alig szakadt el ajkaim szegletétől, telhetetlenül csókolok rá újra. Innen is egy-egy-egy-egy korty még, egészen mást csillapít. Kérdésére kinyitom szemeimet, bal szemöldököm enyhe értetlenkedéssel emelkedik meg, túlságosan öregnek és kulturálatlannak érzem magam hozzá képest. Zavarba-ejtő számára ilyesmiről beszélni, arcába halovány színezettel vér tódul, válaszként rögtön csibészes mosoly jelenik meg, csibészes félmosoly, kissé erőtlen, gyakorlatlan. Mielőtt felelhetnék, forró tenyerével végigvándorol karom mentén, meztelen, örök-nyirkos nyakamon állapodik meg, márványnak simuló láng. Csókja édes, kissé zavart, bájosan követelőző, szelíden erélyes. Nehezen vagyok képes elszakadni ajkaitól, hirtelen bátorsága megrészegít. - Fogalmam sincs, miről beszélsz – ismerem be kissé kelletlenül. – És persze elvihetnélek a hátamon, ha továbbra is ezt gondolod, de gyönyörű, csillagos az éjszaka, nincs túl hideg sem, jobban örülnék a sétának. – Tarkójára csúsztatom bal tenyeremet, közel húzom egy újabb csókra, csupán pár másodperc, vad, kiszámíthatatlan egymásba gabalyodás. – Hidd el, bőven van időnk bármire.
MADE BY VEL OF GS + WW
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Dec. 25, 2015 4:28 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to Vincent <3
Minden annyira végtelenül összesűrűsödik. Egy egészen picike ponttá válunk, az egyébként nyugodt kisváros – úgy érzem – egyetlen elő, lélegző pontjává, csókjaink már nem hozzá, vagy hozzám tartoznak, mert egészen megszűnik ez a határ, úgy becézem ajkait, ahogy Ő is az enyémeket, nincsen már kérdés, vagy felelet. Érzem, egész testén keresztül érzem, hogy egy pillanatig talán sikerül csillapítanom fekete éhségét, szomjúsága azonban nem távozik, köztünk marad, de ahelyett, hogy megijesztene, vagy elrémisztene, tovább csókolom, közelebb simulok hozzá, a köztünk feszülő ruharétegek elképesztően zavarnak. Halkan felsóhajtok, felszusszanok, ahogy elszakad tőlem, ajkaira pillantok, figyelem, ahogy szavakat formál, először talán fel sem fogom, teljesen leköt ajkainak finom íve, csókjaink nyomán maradt enyhe pirosság. Halkan felnevetek, amikor végül megszólal, szinte rögtön megrázom a fejemet, kellemetlenül érzem magam, hogy ilyen butaságot mondtam neki, hülye és átgondolatlan ötlet volt, amit csupán az iránta érzett – pillanatnyi irányítást átvett – vágy szült. Mutatóujjamat ajkaira nyomom, de már elkésem, és pont akkor érek hozzá, amikor amúgy is elhallgat egy pillanatra. - Nem is baj, hogy nem ismered, sőt… - Elmosolyodom lassan, és picit elhúzódva tőle a falnak döntöm hátamat. A hideg tégladarabokat szinte egyesével érzem lapockáimnak nyomódni, mennyivel jobb volt szorosan a karjai között. De szükség van egy pillanatnyi távolságtartásra, a fal hátha lehűt, hátha picit magamhoz térek, amíg távol – még ha az csak pár centit jelent is, az előzőhöz képest – van tőlem. Jobbomat ajkairól leengedve kabátjának gombjain simítok végig, ujjaim lassan körbesimítanak rajtuk, körberajzolom őket. A kinti levegő hidegen áramlik tüdőmbe, kicsit úgy érzem, hogy lelassul az idő, tekintetem kabátján pásztázik végig, és csak nagyon lassan találok hozzá vissza. - Sajnálom, csak annyira hihetetlen vagy, és az még hihetetlenebb, hogy itt vagy, és így csókolsz, és félek, hogy majd kiderül, hogy valami tévedés miatt van ez, és igazából nem is így kellene, hogy legyen, és közben meg annyira… - Elveszek lassan a tekintetében, és nem tudok tovább beszélni. Pillantásommal arcán simítok végig, markáns vonásai teljesen megváltoznak, amikor velem van - ahogy a pultnál volt, jéghideg márványszobornak tűnt, most azonban annyira eleven, annyira élettel teli, annyira más. Sötét tekintetébe fúrom az enyémet, elmerülök benne, eddig sem létezett más rajta kívül, most azonban tényleg megfeledkezem a világról, arról, hogy van más is rajta, rajtunk kívül. Csak nézem őt, megszakítom az előbb közénk férkőzött távolságot, és karjaimat köré fonva ölelem őt át. Mélyen szívom magamba illatát. - Menjünk gyalog, rendben van – rámosolygok, és egy rövid csókot nyomok az ajkaira. – De lehetne, hogy közben itt maradj mellettem? Tudod, hogy nagyon szerencsétlen tudok lenni, még a végén keresztül esek a saját lábamon, csak azért, hogy el tudj kapni, ha esetleg tényleg így lesz. – Sikerül nagyon komolyan végigmondanom a mondatot, aztán végül csak egy apró vigyorral puhítok a kérdésemen. Tudja ő is, és én is tudom, hogy az egész csak kifogás, méghozzá nevetséges kifogás arra, hogy ne kelljen messzebb kerülnöm tőle. Mielőtt még mondhatna rá valamit, lassan megcsókolom, ujjaimmal enyhén hajába túrva húzom őt közelebb magamhoz, és magamat is meglepve – mert nem ez volt az eredeti célom – harapok bele kissé az ajkaiba, tovább mélyítve rövidnek tervezett csókunkat. - Hidd el, nem direkt csinálom ám, csak annyira kívánlak, félelmetes – Halkan nevetve suttogom ajkaiba a szavakat, majd kissé elbújva tekintetétől nyakába fúrom az arcomat, és így ölelem őt még szorosabban.
Kezdőlap
