Nem tudom meddig ülhettem még ott, a sötét semmibe meredve. Nem messze, még egy darabig hallottam a háttérből visszaszűrődő hangokat, az emberek ahogy a távolban sétálgatnak, de aztán lassan csendessé vált minden. Olyan igazán csendessé. Ekkor volt a legkellemesebb.
- Gondolod... hogy legközelebb sikerülni fog? - kérdeztem meg a Szellemet, mire az csak egyetlen mondattal válaszolt. Sikerülnie kell...! - hallottam a fejemben és ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy én is hinni kezdjek. Hisz a remény hal meg utoljára, nem igaz? Dehogynem. Csak elmosolyodtam a semmibe és lassan feltápászkodva a földről visszaindultam Emily házához. Hosszú napok vannak a hátam mögött. Talán nem ártana pihennem...
(Emily háza, Vendégszoba)
Joshua Blackburn
Minden olyan gyorsan történt. Az egyik pillanatban még a szemeibe néztem, a másikban ő már fölöttem állt, és beszélni kezdett. Zavart volt, ezt teljes egészében láttam, mégis amikor én is felültem, csak bólintani voltam képes.
- Persze. Menj csak. - mosolyogtam kedvesen, és egy darabig még néztem utána ahogy eltűnt a látóteremben.
- Hát... ketten maradtunk... - beszéltem csak a sötét éjszakába magam elé, és bár fogalmam sem volt róla, hogy hol áll, de én éreztem. Mintha a lehelete simogatná az arcomat, az akarata ott lenne a fejemben, és mintha én és ő... valahogy kapcsolatban állnánk egymással. A farkas Szellem... Mintha a legutóbbi "kapcsolat" óta, sokkal jobban érezném a kötődést a lelkemben...
Emily Bennett
Éreztem ahogy mellém helyezkedik, de csak a szemem sarkából néztem feléje. Tekintetem közben az égre szegeztem. Ismerős csillagképeket kutattam... de a Hold valahogy végig belekontárkodott a látóterembe, és elvonta a figyelmem. Boldog idők... igen, boldogok... család... boldogság... szeretet... Hű, de fura ezekre gondolni. Rémségesen furcsa. Jó, de furcsa. Éreztem hogy felém fordítja az arcát, és valahogy éreztem, még mielőtt megszólalt volna, hogy lebuktam... Így én is lassan feléje pillantottam, hogy lássam az arcát. Meglepően közel volt hozzám... valahogy eddig nem is éreztem át a közelséget amit nyújtott... A keze az enyémhez ért, és megszorította... én pedig viszonoztam. Nem szóltam semmit, csak néztem a szemeibe. Valahogy nem éreztem a szavakat magamban, de... reméltem, őszintén, hogy látja a szemeimből, mennyire hálás vagyok, és mennyire komolyan elhiszem amit mond... és jólesik hogy itt van mellettem...
Amit én csak néhány másodpercnek éreztem, míg néztük egymást, talán hosszabb idő volt... de én nem éreztem... Valami mást viszont kis idővel később elkezdtem érezni. A gyomrom tájékán volt valami, ami mintha vonzott volna valamerre... S beletelt némi pillanatba mire leesett a tantusz hogy dolgom van. Felültem, és elhúztam a kezem Joshua kezéből. - Sajnálom... de most mennem kell. Van... van egy kis dolgom. Boszorkányos ügy - intettem kezemmel valahogy az ég felé, bár nem tudtam magyaráz-e neki ez valamit, de hát a csillagok olyan varázsosak... - Ne haragudj - álltam aztán már fel, s úgy néztem még vissza rá. - Később találkozunk. És köszönöm a szép estét - mosolyogtam Rá egy pillanatra, majd megfordultam, és sietős léptekkel hagytam faképnél.
(folyt. köv. Saltzman lakás)
Joshua Blackburn
Még mindig őt néztem amikor hátradőlt. Igaza volt, hát miért is ne? Csak bámultuk a csillagokat, mégis ő kezdett előbb beszédbe.
- Igen, az ember szívesen emlékszik vissza a boldog időkre... - beszéltem én is csak a csillagoknak magam is felidézve a fejemben néhány képet. Persze én... mindig is boldog voltam. Vagy legalábbis arra törekedtem, sosem hagytam, hogy a rossz dolgok kiüldözzék belőlem a lelket, hogy elnyomjanak, eltiporjanak, vagy csak egyszerűen elhitessék velem azt a hamis ígéretet, hogy VÉGE! Soha nem engedtem nekik. Már nagyon jól tudtam, hogy jó és rossz nem létezik. Csak emberek léteznek. Történések... és mindennek oka van az életben. A szellemek terveznek velünk... és mi engedelmeskedünk. Így van ez helyesen...
Nem tudom milyen indíttatásból fordítottam felé a fejemet. Nem akartam semmit, csak... Aztán láttam megcsillanni egy halvány fénysugarat egy könnycseppen.
- Minden rendbe fog jönni. - beszéltem csak az arcát nézve de egy tapodtat sem mozdultam - Ne sírj, minden rendben lesz... - kutatott valahogy a kezem az övé felé a földön mellettem, és ahogy megleltem, biztatón szorítottam meg. - Megígérem... - suttogtam halkan.
Emily Bennett
Hallgattam a szavait, ahogy beszélt hozzám... néha felnéztem a csillagokra, aztán vissza az arcára. És azt hiszem mosolyogtam. Hogy min is? Igazából nem tudom, de... most valahogy... ahogy ültünk ott a sötétben és a csendben... lent a földön... olyan érzés volt mintha újra a régmúltban lennék. Mintha semmi gondom nem lenne, szép lenne az élet... élnék nyugalomban... Bár persze akkor is voltak gondok, és egész más világ volt, de... így este... amikor csak ülni kellett, a csillagok alatt, a párom mellett... akkor nem számítottak... Ez pedig most is majdnem ugyanolyan volt, csak most... most Joshua volt itt velem, aki nem volt ugyan a párom, de... barát volt... Vagy legalábbis szerettem volna hinni... Lassan ledőltem a fűbe, és szemeim kitartóan az égre szegeztem. - Tudod mi a vicces? - kérdeztem csak csendesen, de nem fordítottam el a fejem. - Most majdnem úgy érzem magam, mintha... 1865-ben lennénk... Amikor volt egy kis időnk úgy, hogy... már azt hitték az emberek hogy nincsenek itt vámpírok, így nem keresték őket, de... még a boszorkányüldözés előtt voltunk... Boldog voltam... és jó időszak volt... - suttogtam csak, s éreztem hogy valami lefolyik a szemem sarkából, de nem nyúltam oda, mert azzal elárultam volna hogy lett volna mit letörölni... viszont így fekve talán nem látszódott a sötétben...
Joshua Blackbourne:
Éreztem ahogy lassan elmosolyodok. Annyira másképp beszélt, mint én... mégis olyan egyformának éreztem mindent.
- Nem tudom... képes leszek e ezt megszokni valaha... - tartottam még mindig a tekintetét. - Úgy értem... annyira egyformák vagyunk és mégis rettentően különbözőek. Egy más... kaszt.. - fogalmaztam talán nem a legmegfelelőbben - két külön világ, mégis egyforma az eredet. - beszéltem scak beszéltem, de talán már magam sem tudtam, hogy mit. A szavak csak úgy folytak belőlem, megállíthatatlanul előtört minden, minden amit csak gondolok. Soha nem voltam zárkózott ember. Ez... ez mégis olyan bensőséges volt. Furcsa... de bensőséges.
Emily Bennett
- Nem probléma a föld - ráztam meg kissé a fejem, és ahogy Ő leült a fűbe, követtem a cselekedetét én is, és leültem hozzá. Nem volt szokatlan, hisz magam is sokat üldögéltem itt lent. Néha nem ártott. Ujjaim a földre simultak, s szemeim lefelé szegezve kissé, hangolódtam a föld energiáira. - Ez szépen hangzik - mondtam, ahogy összetalálkoztak a szemeink. - A Föld őserői, ismerősek nekem is. Ismerem az erejét. Nem végtelen, mégis hatalmas. Már csak... érezni is... élvezet - beszéltem tovább, ahogy lenéztem újra a földre, majd vissza rá. - Az élet maga. Erős, és törekvő, és... a Föld erői mindig megtartják. Élet mindenek felett... és mindabból mit a Föld ad..
Joshua Blackburn
- A legtökéletesebb... - bámultam elvarázsolódva a fénylő eget. Ritkaság volt, amikor távol a város fénye, nem zavarja meg az ezernyi csillagot, és azok szikrázón világítják be a környéket. Persze a maguk módján.
- Nem tudom, arra van valami pad féle! - mutattam a távolban összeeszkábált ülőalkalmatosságra. - Ha esetleg te nem szeretnéd a földet... - húztam ki a kezem óvatosan a karjaiból és visszamosolyogva rá leültem a fűbe. Szerettem ezt a csendet. Csak egy pillanatra hunytam le a szememet. Ez általában a meditálás kezdete, de most csak jó volt úgy érezni az éjszakát az arcomon. A hangokat. Az ezernyi zümmögő bogarat, a fák susogását a környéken, és csak úgy a... Földet.
- Tudod a mi hitünk szerint a mi Anyánk a Föld. - nyílottak fel mégis - Mindaz amit ad nekünk, táplál minket. A szél simogatja az arcunkat, a víz csillapítja a szomjunkat, és az élet... Mindig mindenhol előbbre való neki... - fordítottam felé a fejemet, mikor ő is leült.
Emily Bennett
(Emily háza, konyha)
Elsétáltunk egészen a rétig, s ezidáig csendesen sétáltunk egymás mellett. Élveztem az estét. Bár hűs, de számomra kellemes volt a levegő. Az utcai lámpák világítottak idáig. A rét kihalt volt, de a csillagok borította égbolt alatt gyönyörű... - Szép esténk van, nem? - kérdeztem Joshuára mosolyogva.
Helena Frewer
- Azt te nem tudhatod - szóltam még utána. - A vámpírok bármit beleigézhetnek az emberekbe. Ki tudja... talán játszik veled - kacagtam fel gonoszul. Valószínű, hogy nem így van, de srakozni mindig jó dolog másokkal.
Leonardo Rossi
-Lehet vámpír....de az érzelmeim nem hamisak!-mondtam határozottan-Ne, is gondold hogy valaha is megfogom őt ölni! Szóval hagyj békén...-mondtam, és elindultam lefele a rétről
Helena Frewer
- Ő egy vámpír. A vámpírok meg halandókból lettek, akiknek nem lett volna szabad tovább élniük - forgattam meg a szemeimet. - Ha nem is ő ölte meg a szüleidet, esélyes hogy nem különb a gyilkosuknál. Elvégre gyakran szórakozásból is ölnek - mondtam megvetően. - Ki tudja, igazi-e a szerelmed iránta.
Leonardo Rossi
-Nem! Ha nem szeret, akkor sem ölhetem meg.-néztem rá...Ez nem tehetem, szeretem Saraht...-Szóval, nem fogom megtenni!-mondtam komolyan
Helena Frewer
- Akkor derítsd ki. És ha nem szeret, azt ajánlom öld meg - jegyeztem meg. Talán ha nem szereti, meggyűlöli. Vagy nem. De egy kísértést megér, ha már ennyire elbizonytalanítottam.
Leonardo Rossi
Mikor megkérdezte, hogy ő szeret-e engem ,elbizonytalanodtam...-Nem tudom....-mondtam halkabban-Azt se tudom, hogy mit érez irántam..-néztem rá
Helena Frewer
- Hogy oda ne rohanjak - tettem a kezemet oda, ahol az embereknek a szíve szokott lenni. Mert hiába van emberi alakom, hiányzik rengeteg létfontosságú emberi testrészem, így például a szívem. - És ő szeret téged? - kérdeztem egy amolyan erre adjál választ vigyorral az arcomon.
Leonardo Rossi
-Rendben...ez most nem nagyon érdekel....-mondtam szemeibe nézve-De őt hagyd ki ebből...ne keverd bele, mert Szeretem őt.-sóhajtottam-Szóval...beszéljünk másról!
Helena Frewer
- Nem én mondtam. Benned volt a bosszúvágy, amit én csak felerősítettem - feleltem már-már unottan. Milliószor meséltem már el ezt a dolgot. - Miért hagyjam ki a csajt? Vámpír. Nem figyeltem különösebben az életútját, de nem hiszem, hogy önmagán kívül bármi is érdekelné.
Leonardo Rossi
-Szóval, te változtattál vadásszá? Te mondtad hogy legyek vadász, és öljem a vámpírokat? De miért?-kérdeztem picit dühösen-Hagy ki ebből,Saraht...
Helena Frewer
- Te mondtad, hogy angyal vagyok. Az angyalok pedig képesek láthatatlanná válni, és a suttogással elültetni a dolgokat a füledben. Mint például hogy a bosszú édes - jelent meg vidám arckifejezes az arcomon. - Az a csaj csak annyit tett, hogy beleszerettél. A gyűlöleted ellenére, pedig te is tudod hogy semmivel nem különb a többinél.
Leonardo Rossi
-Köszönöm...de te ezt honnan tudod? Honnan veszed, hogy én az vagyok, ami....-kelltem fel, és közelebb mentem-És, honnan veszed, hogy az a lány valamit is tett?-néztem szemébe, kérdően
Helena Frewer
- És a kisfiú még okos is - fontam keresztbe a karomat magam előtt, vigyorogva. - Nem is vártam mást tőled, ha már annak szentelted az életedet, hogy bosszút állj a szüleidért. De az a csaj keresztülhúzta a számításaidat, mi?
Leonardo Rossi
Meglepett, hogy így megjelent előttem..Egy lány volt, az de ahogy így elöjött, megpróbáltam feleleveníteni, az emlékeimet, hogy mit olvastam róluk.-Hmmm...természet feletti lény vagy, ez tény...úgy gondolom, hogy az angyalokhoz tartozol.-vigyorogtam.
Helena Frewer
Nem haboztam többet, és megjelentem, őszintén remélve, hogy meglepem ezzel. - Jöjj elő - nevettem fel. - Nem kell Ouja-tábla, nem vagyok szellem, de köszi hogy feltűntem - vigyorogtam.
Leonardo Rossi
Megint feltámadt, a szél, és most már leveleket is, szakított.-Ki vagy? Tudom, hogy van itt valaki, szóval kérlek, jöjj elő.-mondtam még feküdve...nyugodtan
Helena Frewer
Úgy tűnik, ez nem volt elég, így még jobban felkavartam a szelet. A közelben lévő fa leveleiről leszakadtak a levelek, és a tökéletes irányításommal a mellkasán kötöttek ki. Ha ezt nem veszi észre, esküszöm dührohamot kapok.
Leonardo Rossi
Már majdnem elaludtam, mikor a szél egyre erősebb lett....Felkeltem, és szét néztem...-Hmmm...valami itt nincs rendben...-néztem szét jobban, de ezek után nem érdekelve, vissza is dőltem, és folytattam tovább a heverészést.
Helena Frewer
/Valahonnan/ Mystic Falls nem váltotta be a reményeimet. Alig találtam pár bosszúéhes személyt, és lassan már meg is untam. Épp az erdőbe tartottam, hogy kieresszem kicsit a gőzt, amikor megláttam a fiút a réten feküdni. Gyorsan láthatatlanná tettem magam, és odaléptem hozzá. Ismertem... Gyűlölte a vámpírokat, amiért megölték a szüleit. Én pedig a fülébe, a gondolataiba suttogtam, hogy álljon bosszút... És vadász lett. Csak aztán jött a vámpírcsaj a hihetetlenül szexi testével, és különleges személyiségével, és nem akarta megölni. Szerelem... Badarság. Azt akartam, hogy érzékelje, ott vagyok, ezért kicsit eljátszottam a széllel.
Leonardo Rossi
/Valahonnan/ Gyorsan kivettem, egy szobát, lezuhanyoztam, lefeküdtem, és elaludtam...
Reggel felkelve, vettem fel valami ruhát, bepakoltam néhány fegyvert,és kijöttem a rétra...Jó nyugalmas, hely, ahol az ember kiszellőztetheti a fejét..Le feküdtem a fűbe, és néztem a felhőket, ahogy egymást követi, lassan-lassan..
Újra a levelek érintését éreztem magam alatt, és napfény tűzött félig lehunyt szemhéjam mögé. Egy tompa nyögéssel próbáltam felemelni a fejem, és kellett néhány perc, hogy a szédülés tovaszálljon, és határozott körvonalakban lássam a világot. A réten feküdtem, ahol Peiperrel nemrég voltunk... azzal a különbséggel, hogy most egyedül voltam, és teljesen meztelenül, ahogy minél jobban eszméletemre térve végignéztem magamon. Koszos voltam, sáros, kócos, a hajamba beleakadt néhány apró faág. Laposakat pislogtam, aztán feltérdeltem. Próbáltam összeszedni az emlékeimet, de nem nagyon ment. A piknik, Peiper... ez még megvolt. Ahogy elmondtam magamról az igazat, és halálra rémülve futni kezdett, az is. De onnan a kép sötét. Nem tudom mit tettem. Csak reménykedem, hogy nem bántottam őt... Talpra küzdöttem magam, és örültem, hogy nem valami népes helyre vittem el. Marha jól mutatnék most ott mocskosan, egy szál micsodában, olyan ábrázattal, mint aki masszív drogmámorból eszmélkedik... Besétáltam az erdőben, amerre láttam a talajban lépteim nyomát, és némi téblábolással összeszedtem a ruháimat is. Közben az agyam azon járt, hogy tényleg sikerült. Tényleg megtörtem az átkot magamon. Akkor átváltoztam, és napokig tartott, az igaz... de a mostani eset a bizonyíték rá, hogy képes vagyok ERRE IS. Bárhol, és bármikor. Miután felöltözve újra emberi külsőt öltöttem, a réten összeszedtem a pokrócot, és a kosár tartalmát. A kocsiba dobáltam mindent, de nem gondolkodtam semmin. Lassan, gépiesen mozogtam. Érzelmek nélkül, mint valami robot. Kormány, motor... gázpedál. Ennyi dolgom volt már csak itt. Otthon annál több. Szükségem volt egy italra. Sőt, akár kettőre, vagy háromra is.
Végre megérkezett Peyton. Átadta a pipámat, amiből Én egyből nagyot is szippantottam. - Klaus.... - próbáltam sírás nélkül elmondani kevés sikerrel - Haza viszel? - néztem rá. _________________ *P*♥ Peiper=Peyton=Jake "I need your help. Because I love you! And I so scared... I don't wanna cry..." https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=s4_4abCWw-w#!
Sietve vezettem az erdőhöz, ahol találhatom Peipert. A térkép azt mutatta, bent van az erdő mélyén. Szuper.... Leparkoltam az út szélén, és besiettem. - Peiper! - üvöltöttem végig, de ha már elkéstem, és nem bírta, akkor hiába ordítok, nem tudna felelni - Peiper! - próbálkoztam azért. - Peyton...? - hallottam egészen közelről a gyenge próbálkozást. Gyorsan a hang irányába futottam, ahol egy fa tövében találtam Peiperre. - Jól vagy? Mi történt? - szerencsére, nem volt akkora baj, mint ahogy a telefonban hallottam, de odaadtam neki az inhalálót, mire Ő egyből hasznát is vette. _________________ Peyton
- Peyton! - szóltam bele a telefonba zokogva, mikor felvette - Peyton segíts! - Peiper, nyugi, nyugodj meg, mi történt?! - hol vagy?! - kérdezte az ideges hang. - Fogalmam sincs! - sírtam el Neki. - Rendben, csak nyugodj meg, oké? - mondta sietősen - Azonnal indulok! Nálad van az inhalálód? - kérdezte ijedten. - N-nincs! - Remegtem bele. Kösz, Peyton, ezzel a tudattal nem igazán nyugtattál meg! - Csak, nyugi, azonnal ott vagyok! - mondta, majd le is tette a kagylót. Letettem a telefont, és elfeküdtem a földön. Megpróbáltam rendbe hozni légzésemet, amíg Peytonre vártam. _________________ *P*♥ Peiper=Peyton=Jake "I need your help. Because I love you! And I so scared... I don't wanna cry..." https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=s4_4abCWw-w#!
Futottam, ahogy a lábam bírta, no meg a tüdőm, de azt hiszem, nagyobb probléma lesz a tüdőmmel, mint a lábammal. De nem is értem, miért strapálom magamat, ha utánam akar jönni, akkor megteszi, és úgysem tudok elfutni előle. Ő sokkal gyorsabb nálam. De furcsa módon, nem hallottam magam mögött, semmit, ami arra utalna, hogy követne valaki. De ki tudja...csak futottam tovább, ennek következtében sokszor elestem, amit a fehér pólóm bánt. Bár rohadtul nem érdekelt. Egyik elesésem után, már nem tudtam többet felállni. Lábaim lezsibbadtak, a tüdőm szúrt. Előkaptam a telefonomat, valakit fel kell hívnom. _________________ *P*♥ Peiper=Peyton=Jake "I need your help. Because I love you! And I so scared... I don't wanna cry..." https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=s4_4abCWw-w#!
Sárgán égő szemem rá villant, ahogy lassan hátrálni kezdett előlem. Az ösztön pedig azt diktálta, hogy itt van! Zsákmány! Az enyém lehet, ha akarom... Lelapultam, lendületet vettem... de az ugrás már nem következett be. Mert tudtam, még farkasként is tudtam, hogy ő az a lány, aki annak ellenére hogy bántott, mégis olyan fontos nekem... Helyben lapulva hallgattam, hogyan hal el a hullott levelek zörgése a lába alatt, ahogy távolodik tőlem, és engedelmeskedve a józan ész pillanatnyi szavának, megindultam az ellenkező irányba. Rohantam végig a fák között, orrommal szinte a földet túrva. Kerestem egy szagot, egy apró jelet... bármilyen áldozatot, ami az enyém lehet! Enyém, a hibridé!
Láttam Klaust... amint vérfarkassá változik át. Ez...ez hogy lehetséges?! Teljesen meg voltam zavarodva, de jelen pillanatban nem nagyon tudtam foglalkozni a magyarázatokkal, észérvekkel, mert inkább az életemért kellett volna futnom. Mondtam, hogy soha többet nem jutok innen többet haza... Kezemet a szám elé kaptam, amint láttam előtörni a farkast. Sikerült megmozdulnom, és hátra araszoltam, de egy fába ütköztem. Azt sem tudtam hol vagyok hirtelen, és ahogy az utolsó hozzám intézett szavai elhangzottak, futni kezdtem. Be az erdőbe. Még szerencse, hogy életemben nem jártam itt, véletlenül sem tudom, hogy hogyan juthatnék ki innen. Fogalmam nem volt, hogy mit tegyek, csak futottam előre, jó messzire. _________________ *P*♥ Peiper=Peyton=Jake "I need your help. Because I love you! And I so scared... I don't wanna cry..." https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=s4_4abCWw-w#!
Istenem.... lassan ezer éve, hogy nem éltem át ezt a fájdalmat, ami úgy éreztem, elveszi az ép eszemet is... A látásom elhomályosult, az állkapcsom nyúlni kezdett, míg továbbra is ordítottam a fájdalomtól... de éreztem, hogy lassan itt a vége. - Menj innen! - hörögtem még fel Peipernek, és ez volt az utolsó emberi szó, ami elhagyta a számat. A többi már tagolatlan, fenyegető morgásba fúlt. Kezem az avarba mart, de már nem is kézre hasonlított. Szőrös talp lenyomata maradt a megmaradt tavaszi nyirkos földben. Néhány hörrenés... egy mordulás... és a fejem az égre vetve, egy eget-földet megrengető vonyítás. A levelek zúgni kezdtek, az erdő teremtményei mintha eltűntek volna a földről is. A fák, és a bokrok fejet hajtva üdvözölték urukat, a FARKAST. _________________ Klaus
Konkrétan fájt, ahogy ordibált velem, minden egyes mondatától megremegtem. Elhátrált Tőlem, vissza a tisztás közepe fel, mikor térdre rogyott, ás üvöltött a fájdalomtól. El nem tudtam képzelni, mi történik, csak álltam ott, és néztem, ahogy törnek el a csontjai. Mi történik? Ahogy láttam szenvedni, levegőt sem kaptam, ahogy hallottam, hogy szenved a kíntól. Valami azt hiszem kimaradt ismereteim során, fogalmam nem volt, hogy jelen pillanatban mi történik, hogy történhet-e egyáltalán ilyen vámpírral. De éreztem, hogy nem lesz jó a végeredmény, és ez úttal hallgatnom kell rá, és futnom, de földbe gyökerezett a lábam, nem tudtam róla levenni szemeimet. Nem hagyhatom Őt itt, Én tettem ezt vele, akármit is tettem. _________________ *P*♥ Peiper=Peyton=Jake "I need your help. Because I love you! And I so scared... I don't wanna cry..." https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=s4_4abCWw-w#!
Keserű nevetéssel elengedtem a vállát. Kezébe nyomtam a kocsi kulcsait, és lassan hátrálni kezdtem. - Menj! - böktem a fejemmel az autó felé. - MENJ INNEN, GYORSAN! - ordítottam. - MENJ, AMÍG LEHET! - fordítottam neki hátat. A düh, a harag, a pusztító tombolás ami belül feszített, eddig maradt rejtve. Felvetettem a fejem, próbáltam meglátni a fák lombjai között átvillanó napfényt, és felüvöltöttem a fájdalomtól, ahogy vállam egy hangos roppanással kifordult a helyéből. Térdre estem, aztán hasra az avaron. Rekedten lihegtem a kíntól, de nem volt megállás. Egy erő négykézlábra kényszerített, és minden csigolyámat egymás után elroppantotta. A vámpír most feledésbe merült. A gyilkos indulat előhozta a farkast. _________________ Klaus
Azt hittem vége, ennyi, lerendeztük és végre kirohanhatok a világból, erre utánam jött, majd maga felé fordított. Azt hittem megteszi. Abban az egy pillanatban lepergett előttem az életem. Azt hiszem, túllőttem a célon, de már úgysincs veszteni valóm, vagy soha többet nem jutok innen haza, vagy az elkövetkező napokban jön el a vég. Miért kell nekem mindig kihúzni magam ellen a sorsot?! - Te mondtad: mondjam meg, ha kifogásolok valamit. Igen, Klaus, kifogásolom az életmódodat. - suttogtam - Engem így raktak össze, engem így programoztak, boszorkány vagyok! Életem legszebb napjait töltöttem veled. Csodálkoztam is, hogy miért érzem ilyen jól magamat Veled. - mosolyodtam el szánalmasan - Csak...attól féltem, hogy közbe jön valami, hogy elveszítelek. Erre tessék. - gördült le egy könnycsepp az arcomon -Akármennyire szeretném..nem megy! _________________ *P*♥ Peiper=Peyton=Jake "I need your help. Because I love you! And I so scared... I don't wanna cry..." https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=s4_4abCWw-w#!
Csak a levegőt kapkodtam, ahogy kiosztott. Ezt eddig még senki sem merte megtenni velem... - Állj meg! - rohantam utána, és a vállánál fogva magam felé fordítottam, de már lángolt a düh a tekintetemben. - Hogy természetes-e nekem a természetfeletti? Igen, az! Ezer év alatt volt időm hozzászokni! - kiabáltam. - És nem akarlak eldobni! Ha nem tűnne fel, épp te teszed ezt velem! Változtassalak át? Akarod? - ráztam meg. - Megtehetem! Csak... - haraptam a csuklómba - ennyi kell hozzá! Aztán hogy eltörjem a nyakad! De nem teszem meg! Veled nem... - fújtattam az arcába. - Azt hittem, te talán más leszel... - mondtam már halkan. - Azt hittem, veled lehetek... - legyintettem. - Hagyjuk. Azt hiszem, kerek perec kimondtad, mit gondolsz. Érdekes, hogy a "nincs olyan, ami elijeszt" dologtól viharos gyorsasággal jutottunk el addig, hogy nincs szükséged rám. _________________ Klaus
- Nem gondoltam, hogy ez a felvetés is szóba jöhet, hogy vámpír vagy! - emeltem fel a hangomat - Neked ez annyira természetes?! Az, hogy akivel csak találkozol természetfeletti?! Meglehet, hogy tudtad, de Én legalább elmondtam neked, nem mástól kellett megtudnod! - emeltem fel kezemet, amiben még mindig Elena üzenete volt - Ha annyira olyan vagyok, mint az összes többi, akkor nem lesz nehéz eldobnod engem is, mint az összes többit. - néztem Rá megvetően.
- Mégis mit vártál, hogy fogok reagálni? Azt hitted, azt mondom majd, hogy " Szuper, változtass át engem is, és mészároljuk le az egész várost!" ?! - olyan volt, mintha két centiről ordítana a képembe, teljesen megremegtem dühétől. Még Ő dühös? Akkor Én most mi lehetek? Majd eszembe jutott még egy részlet, és hirtelen a nyakamhoz is kaptam - Ah, nem is törtem el semmilyen poharat! - nevettem ki saját magamat. Hogy is gondolhattam, hogy eltörtem egy nyamvadt poharat, és két tökéletes pontban a nyakamba fúródott a szilánk?! Csak kihasznált. - Rendben. - mondtam halkan - Elmegyek. - A kocsikulcsot figyelembe sem véve mentem be szapora léptekkel az erdőbe, természetesen, az ellenkező irányba indultam, nem arra, ahol bejöttünk. Én idióta... _________________ *P*♥ Peiper=Peyton=Jake "I need your help. Because I love you! And I so scared... I don't wanna cry..." https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=s4_4abCWw-w#!
Fújtam egyet, kissé megvetően, a szavait hallva. - Akit öt perccel ezelőtt még csókoltál, ugyanaz a vámpír volt, mint aki most is vagyok. Csak a TUDAT volt más, mert nem ismerted az igazságot - mondtam neki továbbra is háttal, a vállam felett. Valami különös bizsergés indult el mögöttem, és megjelent a lábaim előtt a margaréta. Mintha csak a szél fújta volna ide... - Boszorkány vagy, ugye? - kérdeztem, és lassan szembefordultam vele. - Ezer éves vámpír vagyok Peiper. Megérzem a természetfelettit. Bár nem voltam biztos abban, mi is vagy valójában. De most a te titkod is kiderült - néztem keserűen a szemébe. - Alig néhány perce azt mondtad, nincs semmi, ami elijeszthetne tőlem. És most milyen gyorsan megváltozott a véleményed! - morogtam oda. - Ugyanolyan vagy, mint bármelyik nő eddigi életem folyamán! - dobtam oda a kocsim kulcsait a pokrócra. - Ha akarsz, mehetsz. Nem tartóztatlak - néztem a szemébe. Próbáltam higgadt maradni, de éreztem, hogy gyűlik a gyomrom legmélyében a düh, és az emésztő harag. - MENJ MÁR! - kiáltottam rá. - HISZEN ERRE VÁRSZ, NEM?
- Azért kedveltelek, ami voltál. - mondtam halkan még mindig a pokrócon ülve - De az az arcod nem volt az igazi. Ez vagy Te, Klaus. - Ha már itt tartunk... - mondtam egy kis idő után, majd felálltam - Én sem voltam teljesen őszinte. - mondtam, majd egy száll margaréta virágot téptem le az erőmmel, majd odarepítettem, és a lába előtt engedtem el. Mindezt úgy, hogy egy tapodtat sem mozdultam el a pokróc mellől. - Sajnálom, de ezzel az információval nem tudok mit kezdeni. - egyenlőre - akartam ezt gondolni, hogy ez az igazság. De most olyan elveszettnek éreztem magamat! Legszívesebben csak befutottam volna az erdőbe, és futottam volna, ameddig a lábam bírja, és soha többet nem jöttem volna ki onnan. _________________ *P*♥ Peiper=Peyton=Jake "I need your help. Because I love you! And I so scared... I don't wanna cry..." https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=s4_4abCWw-w#!
- Nem! - kiáltottam. - Nem vertelek át! És egy szóval sem mondtam soha, hogy szent vagyok - tettem hozzá már csendesebben. - Peiper.... először bántani akartalak. Beismerem. De aztán megismertelek, és ma már nem lennék képes rá... - közeledtem kezemmel félve az arca felé. - Peiper, nézz rám... Hosszú, nagyon -nagyon hosszú idő után te vagy az első, aki úgy bánt velem, mint egy emberrel. És kedveltél. Önmagam miatt. Hát ennyi volt? - kérdeztem keserűen, és felkelve mellőle a mellettünk álló fának támaszkodtam. Nem tudtam, miért is ilyen rossz érzés ez nekem. - Ha akarsz, elmehetsz - mondtam halkan, még mindig háttal neki. - Igérem, nem foglak bántani. És ha akarod... akkor többé keresni sem - suttogtam olyan halkan, hogy én is alig hallottam a saját hangomat.
- Semmivel nem vagy másabb? - sóhajtottam egyet. Ezt még Ő sem gondolhatja komolyan - Akkor ez mi? - emeltem fel a cetlit. "Bármit is akarsz, a közeli barátok harapdálásával...." - gondoltam vissza. - Csak ne, Klaus, jó? Azt ne próbáld nekem beadni, hogy egy szent vagy! Ennyire hülyének ne nézz! Végig átvertél. - néztem Rá - Végig adtad itt a szépet, és közben jókat nevettél a hátam mögött! - záporoztak könnyeim. Csak azt nem értem, miért nem hagytam már végre itt Őt! _________________ *P*♥ Peiper=Peyton=Jake "I need your help. Because I love you! And I so scared... I don't wanna cry..." https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=s4_4abCWw-w#!
Rossz volt látnom őt. Rossz volt látnom, ahogy reagált. De hát miért, a fenébe is? Vámpír vagyok! Vele miért érzek mégis így? - Peiper, ne... - kértem. - Nézz rám... - igyekeztem finoman magam felé fordítani az arcát. - Ne csináld ezt... semmivel nem vagyok másabb, mint néhány perccel ezelőtt. Most is ugyanaz vagyok... ugyanúgy kedvellek, és... ugyanolyan jó veled - próbáltam a szemébe nézni. - Peiper, nem akarom.... nem akarom, hogy félj tőlem - suttogtam. _________________ Klaus
Mikor megfogta a kezemet már tudtam, nem sülhet el ebből semmi jó. Már tudtam a választ. De mozdulni sem tudtam. El akartam futni, azt akartam, hogy engedje le a kezemet, hogy ne nyúljon az arcomhoz, ne nyúljon hozzám, de nem tudtam mozdulni! Mikor már magyarázni kezdete a marhaságait tudtam, hogy nem akarom hallani. Csukodt szemmel hallgattam végig, mikor már éreztem a könnycseppeket. Nem hiszem el.....Nem hiszem el! Mikor láttam, hogy átváltozik a szeme, nem mozdultam. Már semmi meglepettség nem volt bennem, maximum a miatt, hogy miért nem tudok mozdulni. És a félelem, hogy lehet, hogy ezt a következő pillanatban már elfelejthetem. Olyan érzésem volt, mintha nem is hallanám, amit mond, mert tudom, hogy mit akar mondani. De egy mondatot tisztán hallottam. Végre sikerült megmozdulnom, és egyik kezemmel letoltam kezeit magamról, és ugyanazzal a lendülettel túrtam a hajamba. Éreztem, ahogy egy-két könnycsepp legördül az arcomon. - Félig vámpír? - kérdeztem vissza nem Rá nézve...nem tudtam Rá nézni. _________________ *P*♥ Peiper=Peyton=Jake "I need your help. Because I love you! And I so scared... I don't wanna cry..." https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=s4_4abCWw-w#!
Láttam, hogy hezitál, aztán döntött. Elvette tőlem a papírt, és olvasni kezdett, hogy mikor újra a szemembe nézzen, lássam rajta a megdöbbenést és hogy kissé elsápadt. - Peiper - fogtam meg a kezét, és egészen közel araszoltam hozzá. - Van valami, amit tudnod kell rólam. Valami, amit eddig nem mondtam el. Nem akartam hazudni, csak egyszerűen tartottam a következményektől. Pontosan azért, mert közel kerültél hozzám, és megkedveltelek - fogtam két kezembe az arcát, aztán lehunytam a szemem, hogy mikor újra kinyissam, láthassa vérben úszó tekintetem, és átváltozott arcomat. - Ezt nem tudtad eddig rólam... - suttogtam neki lágyan. - Hogy mi is vagyok valójában. Nem vagyok emberi lény. Vámpír vagyok. Vagyis, félig vámpír vagyok. _________________
Elvettem Tőle a cetlit. Akarom egyáltalán tudni? Körülbelül fél percig csak Klaus ideges szemeibe néztem, és azon őrlődtem, hogy kérdezzek-e, vagy olvassam el, vagy hagyjam a fenébe, és legyek boldog. Egy normális ember nagyon valószínű, hogy a boldogságot választaná, de egyben biztos voltam. A másik két opció biztosan nem rejt boldogságot. Akarom Én ezt? Minden olyan jól alakult, rontsam el? Kinyitottam a cetlit, és olvasni kezdtem. "Bármit is akarsz, a közeli barátok harapdálásával nem érsz el semmit. Akármire is kelljek neked, gyere és mondd a szemembe. Ha ahhoz is van elég merszed.
Elena"
Megkövülten olvastam el újra és újra az üzenetet. Na ez volt az, amire végképp nem számítottam. Legbelül tudtam, mit jelent ez, de...nem tudtam elhinni. Megint elrontottam. - Mi ez? - kérdeztem hidegen a földet nézve. _________________ *P*♥ Peiper=Peyton=Jake "I need your help. Because I love you! And I so scared... I don't wanna cry..." https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=s4_4abCWw-w#!
Beletúrtam kissé idegesen a hajamba, aztán úgy döntöttem, eljött az ideje, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba. - Hát jó - mondtam, kissé feszülten. - Tessék, olvasd el. És ha kérdésed lenne... ígérem, nem tagadok le semmit. El fogom mondani az igazat, ha akarod - döntötem. Csak reménykedtem benne, hogy nem fog visítva világgá rohanni. Nagyon nem akartam ártani neki, és nem szerettem volna, ha erre kényszerülök. _________________ Klaus
A gyomrom ugrált, miközben kivette a kezemből az üzenetet, és elolvasta. Láttam, hogy felizgatta ez az üzenet, esélye nem volt eltitkolnia. - Nem. - válaszoltam kérdésére egy idő után enyhe remegéssel a hangomban. El kellett volna olvasnom! - De megtehettem volna... - néztem a szemeibe. Nem értem, miért aggódok ennyire e miatt az üzenet miatt. De nem éreztem jól magam a gondolattól, hogy nem tudom, mi áll benne. _________________ *P*♥ Peiper=Peyton=Jake "I need your help. Because I love you! And I so scared... I don't wanna cry..." https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=s4_4abCWw-w#!
Feltérdeltem, és a sarkamra ültem, mikor Elenáról kezdett beszélni. Nem értettem, mire jó ez, vagy hová akar kilyukadni. - Üzenet? Nekem? - kérdeztem döbbenten. Oké, tény, hogy ő is megkapta az üzenetem azon a szőke lányon... szép harapás volt, meg kell hagyni. De hogy ő is üzen nekem... és méghozzá Peiperrel... valami nagyon rossz sejtésem kezdett lenni. Kivettem kezéből a papírt, és átfutottam a két mondaton, ami benne állt. - Olvastad ezt? - kérdeztem tőle, mélyen a szemébe nézve. - Peiper... - fogtam meg a karját, és megráztam előtte a levelet - beleolvastál ebbe? _________________ Klaus
Nevettem, mikor játékosan a nyakamba harapott. - Igazából...Én szeretnék Róla beszélni. - mondtam az Elena témára. Eljött az Én időm. - Emlékszel, mikor meséltem, hogy mikor idejöttem, egy eljegyzési partyn kötöttem ki? - kezdtem bele - Mint utóbb kiderült, Elenáék partyján voltam. Tegnap találkoztam Vele. És... - vettem elő a cetlit a zsebemből, de még nem adtam neki oda - Meséltem Neki Rólad, erre ezt adta Nekem. - remélem, nem ez a végszó. _________________ *P*♥ Peiper=Peyton=Jake "I need your help. Because I love you! And I so scared... I don't wanna cry..." https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=s4_4abCWw-w#!
- De igen, biztosan - vontam vállat. - A Gilbert lány az. Elenának hívják talán... - motyogtam. - Nem tudom vannak-e rokonai, vagy kik voltak. Annyira nem ismerem őt. Sőt, tulajdonképpen semennyire. De most nem is fontos.... nem róla akarok beszélni... - kacsintottam, és nevetve a nyakába haraptam, de vigyázva, mintha csak viccből tenném. Hiba volt. Megéreztem nyelvemmel, hogyan pumpál a vér az ereiben, és felültem, hogy képes legyek úrrá lenni magamon, és ne ártsak neki. Azt már mégy egyszer nem bocsátottam volna meg magamnak. _________________ Klaus
Visszadőltünk a pokrócra egymást csókolva. És Ő leállt pontosan mindig abban a pillanatban, amikor kell. Azt hiszem, egy főnyereménybe botlottam. - Egyszer még régen, a sulimban láttam egy ismerős arcot. Új lány volt, akkor érkezett a suliban, és egy régen elment ismerősömre emlékeztetett. Alig pár arcvonásuk különbözött csak. Utána jártam a dolognak, és kiderült, hogy az illető lánya volt. - magyaráztam - Nem lehet, hogy valamilyen rokonságban állnak? - kérdeztem. _________________ *P*♥ Peiper=Peyton=Jake "I need your help. Because I love you! And I so scared... I don't wanna cry..." https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=s4_4abCWw-w#!
- Ennek örülök - suttogtam, és visszafeküdtem, úgy csókoltam őt egyre és egyre hevesebben, de észben tartva, hogy nem rohanhatom le... hiszen még nem lenne itt az ideje. - Ma a plázában azt hittem, kísértetet látok - jutott eszembe hirtelen. - Láttam egy lányt... és olyan volt, mint egy régi ismerősöm. Valaki, aki ma már nincs az élők sorában. Fura, nem? - mosolyogtam. - Hazajövök, és a város tele van meglepetésekkel. De a legszebb közülük te vagy - mosolyogtam rá. _________________ Klaus
- El fogom Neked mondani! - mondtam halkan, majd megfogtam az arcát - De jelen pillanatban semmit sem tudnék, ami elijeszhetne Tőled! - mosolyogtam, majd megcsókoltam. _________________ *P*♥ Peiper=Peyton=Jake "I need your help. Because I love you! And I so scared... I don't wanna cry..." https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=s4_4abCWw-w#!
- Értem - mondtam csendesen, és néztem, hogyan eszik. - Tudod... pont azért mert nem ismerjük egymást... bármi kiderülhet rólunk. Rólam is, és rólad is - motyogtam. - Te bármilyen is légy... bármit is tudjak meg... mindig fontos leszel nekem, és elfogadlak - mondtam. - Csak valamit hagy kérjek. Ha mindaz, amit rólam megtudsz, megijeszt, vagy úgy érezd már nem akarsz velem lenni... mondd meg akkor nekem őszintén. Megteszed? - kérdeztem, és a lábát kezdtem el simogatni. _________________ Klaus
- Én bármilyen programban benne vagyok, nekem mindegy! - mosolyogtam a kosárban lévő kaják között kutakodva - Még sosem golfoztam, szóval azt is meg kell tanítanod! - nevettem - Igenis, a lovaglást sem hagyhatjuk abba! - mosolyogtam, majd találtam magamnak egy zömlét, amit bevajaztam, és szalámit tettem rá. Kérdésén előbb elgondolkodtam, nem tudtam, mit mondhatnék. A mai világban már bármi meglepőn meglepődhetek, szóval fogalmam sincs. Ha esetleg kijelentené, hogy varázsló, a nyakába borulnék! Bár erre egészen kevés az esély. Ha kijelentené, hogy bűnöző volt, elfogadnám! Hirtelen semmit nem tudtam volna mondani, ami elijeszhetne magától - Még most sem tudom, hogy mit érzek, úgyhogy ne tegyél fel nekem keresztkérdéseket! - nevettem - De komolyra fordítva a szót...fogalmam sincs! Ez arról a bizonyos dologtól függ. - mondtam. _________________ *P*♥ Peiper=Peyton=Jake "I need your help. Because I love you! And I so scared... I don't wanna cry..." https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=s4_4abCWw-w#!
- Ötleteim azon lennének - szedtem kaját, és a kezébe nyomtam, biztatva, hogy egyen. - De nem tudom, neked mihez lenne kedved. Mondd... - kaptam be egy falat sajtot és szalámit - voltál már golfozni? Lenne kedved elmenni? És ne felejtsd el a lovagló óráinkat sem. Nem hagyjuk azt sem abba, sőt! - kacsintottam rá. - Mondd Peiper... - kérdeztem kis szünet után. - Ha megtudnál rólam valamit... valami meglepőt... mit éreznél irántam? _________________ Klaus
- Ránk! - mosolyogtam szavain, majd belekortyoltam a borba - A bor tökéletes, mint mindig! - mosolyogtam Rá - És akkor már tudod, hogy hol lesz a következő programunk? - mosolyogtam Rá szélesen, ezzel mondva azt, hogy Én is szeretnék még sok időt vele tölteni. _________________ *P*♥ Peiper=Peyton=Jake "I need your help. Because I love you! And I so scared... I don't wanna cry..." https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=s4_4abCWw-w#!
- Mi.... mi nem főzünk otthon - vágtam ki magam, miközben felnyitottam a bort, és öntöttem két pohárral. Egyik kezemmel átöleltem a hátát, másikkal a poharat adtam a kezébe, majd megfogtam a sajátomat. - Ránk - koccintottam össze a két törékeny üvegtárgyat, és beleittam a borba. - Peiper... szeretnék még nagyon sokszor találkozni veled... ha te is szeretnéd - súgtam a fülébe. - Idejét nem tudom, mikor éreztem utoljára ilyet valakivel, mint veled - mondtam. _________________ Klaus
Felülve a mellkasának dőltem, és megöleltem. Sehogy sem tudnám neki megköszönni, hogy ilyen figyelmes velem. - Ha a bort Te választottad, akkor biztosan a legtökéletesebb bor! - mosolyogtam. A kosárban volt minden, különféle sajtok, szőlő, péksütemények. - Biztosan nem főzöl olyan rosszul! Vagy otthon Becca a szakács? - kérdeztem kedvesen. _________________ *P*♥ Peiper=Peyton=Jake "I need your help. Because I love you! And I so scared... I don't wanna cry..." https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=s4_4abCWw-w#!
Viszonozta a csókomat, majd elszakadt tőlem, és figyelmesen hallgattam őt. - Igen, igaz - bólintottam. - Nem ismerjük egymást. De ezért vagyunk itt, és ezért találkozgatunk, hogy ez megváltozzon. Én nagyon szeretném, ha megismerhetnél. Ha... akkor sem rohannál el, ha megtudtál rólam már mindent - hajtottam le a fejem egy pillanatra. - Ezért nem vagyok veled erőszakos, és ezért leszek képes várni rád, bármeddig is - néztem a szemébe, aztán felültem. - Nos, ehetünk? - mutattam a piknikkosár felé. - Nem én főztem, nincs mit félned - vigyorogtam. - A bor viszont otthonról van, a privát készletemből. Csak erre a délutánra fenntartva - kacsintottam rá, és felnyitottam a kosarat, hogy kipakoljam a tartalmát.
Csókját folytattam, nem akartam elengedni Őt. Kezemmel megfogtam az arcát, majd elváltam Tőle. - Én is kedvellek, Klaus. - mosolyogtam - De tudod... Tegnap este ráébredtem arra, hogy...nem is ismerjük egymást! - vallottam be azt, ami a szívemet nyomta - Én tényleg, nagyon kedvellek, csodálatosan érzem magamat veled minden egyes délután. - simítottam meg az arcát. _________________ *P*♥ Peiper=Peyton=Jake "I need your help. Because I love you! And I so scared... I don't wanna cry..." https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=s4_4abCWw-w#!
- Készen van a szoba? - kaptam fel a fejem. - Hát ez remek! Kol-al én is beszéltem este, de egy szóval sem említette - mondtam. - Ha hazamegyek, az lesz az első, hogy megnézem - mosolyogtam, és megráztam a fejem. - Néha úgy érzem, nem ismerem a saját öcsémet. Vagy bunkó, vagy kedves, de általában a kedvessége mögött valami mindig lapul - könyököltem fel, és megsimogattam Peiper arcát. - Tudod... - kezdtem halkan - kedvellek Peiper. Tényleg, igazán kedvellek - hajoltam oda, és lágyan megcsókoltam. _________________ Klaus
- Ez kedves Tőled, de igazából, nagyon kedves volt! - mosolyogtam - Kol nem is olyan rossz ember, mint gondolod. - mondtam - Jól elbeszélgettünk, miközben Én berendeztem a szobádat! - hoztam fel a következő hírt. _________________ *P*♥ Peiper=Peyton=Jake "I need your help. Because I love you! And I so scared... I don't wanna cry..." https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=s4_4abCWw-w#!
Mosolyogva öleltem a mellkasomra, ahogy hozzám bújt, és együtt néztük a felhők folyton változó alakját. - Melyikkel, Becah-val, vagy Kol-al? - kérdeztem tőle. - Ha Kollal, akkor nagyjából sejtem a végeredményt. Vérig sértett? Piszkált? Ha igen, csak mondd, és otthon majd helyre teszem az a bűbájos, jókora arcát - morogtam. - Senki nem bánthat téged Peiper. Senki a világon. _________________ Klaus
Klaus leterítette a plédet és lefeküdt. - Nincs ellenemre a heverészés! - mosolyogtam, majd odabújtam hozzá a mellkasára - Jut eszembe, összefutottam a testvéreddel! - mosolyogtam rá, és vártam a reakcióját. _________________ *P*♥ Peiper=Peyton=Jake "I need your help. Because I love you! And I so scared... I don't wanna cry..." https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=s4_4abCWw-w#!
- Sose köszönd - mondtam. - Örömmel tettem - emeltem le vállamról a plédet, és a fűre terítettem, majd odatettem a kosarat is, aztán vigyorogva hanyatt vetettem magam. - Van kedved idejönni mellém? - ültem aztán fel. - Vagy máris enni szeretnél? Mert ami azt illeti... én szeretném, ha kicsit itt lehetnél mellettem - néztem rá szépen, mint egy kiskutya. _________________ Klaus
- Hát, szerencsés vagy, hogy ilyen helyre bukkantál. - sóhajtottam - Bár nekem lenne ilyen jó "búvóhelyem". - mosolyogtam, majd megfogtam a kezét - Köszönöm, hogy megosztottad velem ezt! _________________ *P*♥ Peiper=Peyton=Jake "I need your help. Because I love you! And I so scared... I don't wanna cry..." https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=s4_4abCWw-w#!
Örültem, hogy tetszett neki a hely, és felé fordultam. - Tudod... - mondtam kedvesen - ez az egyik kedvenc helyem. Teljesen véletlenül bukkantam rá. Mikor még a városban éltem, sokszor kijártam ide, ha valami bántott, vagy szomorú voltam. És mikor elmentem innen, előtte legalább fél napot itt töltöttem. Nem csináltam semmit, csak feküdtem, és néztem fel a kék égre, és a felhőkre - vetettem most is felfelé egy hosszú pillantást, aztán újra Peiper arcára néztem. - Még soha senkit nem hoztam el ide. Csak téged - ismertem be. _________________ Klaus
Kiszálltunk az autóból. Csak fákat láttam, semmi olyan helyet, ami alkalmas lenne a piknikezésre. De aztán beljebb sétáltunk - kézen fogva - és egy szép tisztásra értünk. A fák borította területen egy körben csak füves, virágos rét volt. A legszebb az egészben a zöldellő fű, és a több színben pompázó fák voltak. - Nagyon szép! - sóhajtottam elámulva - Hogy találtál erre? - fordultam egyet magam körül, hogy mindent megnézhessek. _________________ *P*♥ Peiper=Peyton=Jake "I need your help. Because I love you! And I so scared... I don't wanna cry..." https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=s4_4abCWw-w#!
Kissé távolabb, még az úton leálltottam az autót, és kiszálltam, Peiper pedig követett. - Innen gyalog megyünk - mondtam, aztán megfogtam a kosarat, a vállamra borítottam egy plédet, és teljes természetességgel nyújtottam neki a kezem, hogy egy fákkal borított kis tisztásra vezessem. - Tetszik? - kérdeztem tőle, és hagytam, hogy körbenézzen.
A hozzászólást Elena Gilbert összesen 4 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Okt. 27, 2015 2:41 pm-kor.
Kitartóan jártam a várost, de nem találtam alkalmas prédát. Jó, jó, ínyenc vagyok, az orrom után megyek. De most nem akartam messze menni. Így is húztam már az időt eleget. Végül megláttam egy fiatal nőt, nem lehetett több mint 20. Finomnak tűnt, és épp jófele ment, kifelé az erdős rész felé. Arra volt egy rét. Na az jó lesz. A nő mellé sétáltam, és megragadtam a karját. Ahogy rám kapta a tekintetét, elmélyedtem a szemeiben és beleigéztem hogy jöjjön velem, és hallgasson. Így is tett, engedelmes bábként jött mellettem némán. A tekintete elárulta a félelmét, de nem húztam soká, amint a rét néptelen füvére értünk, egy fának nyomtam őt, és haját félresodorva a nyakából. - Sajnálom, Szépségem - mondtam a szemeibe, és már épp a nyakába martam volna, mikor zajt hallottam.
Harmadjára tettem a lábam az újvilágba. Először ezer évvel ezelőtt, másodjára valamikor az 1500-as évek környékén, majd most újra itt vagyok. Még mindig utálom a földrészt és haragszom magamra. Minek is jöttem ide? Szánalmas gondolatnak tűnik minden érv, amit fel tudok hozni magamnak. Egyik sem ér annyit, hogy miatta elhagyjam az otthonomat és az óvilágot. Ezek az amerikaiak túlzottan okosnak hiszik magukat. Az összeset le kellene gyilkolni, hogy nyomuk se maradjon. Ezer évnyi gyűlölet tombol a mellkasomban arra várva, hogy végre kiszabadulhasson és mindent letaroljon körülöttem. Némán ácsorgok nekidőlve egy fának. Be kell mennem a városba, de előtte még szükségem volt némi friss levegőre. Szomjas vagyok, érzem ahogy a torkom összeszorul a szárazságtól. A városba kell mennem Édes illatot hoz felém a kései szél, léptek tompa hangját és még valamit. Nincs egyedül! Még a gondolat végére sem értem, amikor már hallottam az illatos nő mellett sikló vámpír neszét. Gyűlölöm az ösztöneimet. Oly élessé váltak már, hogy ha akarnék sem tudnék meghalni. Testem hamarabb mozdul, mint hogy dönthetnék. Most is azon kapom magam, hogy már menetben vagyok a párocska felé, akik épp a réthez érnek. Egész közelről nézhetem végig, ahogy az ifjú vámpír a fához dönti a lányt, készülve a vacsorára. Felizzik tekintetem mélyén a gyilkos indulat. Erre van szükségem. Harcra! A düh kell, hogy eltompítsa a gondolatokat a fejemben. Eddig sem tétováztam, de most követhetetlenül gyorsra váltok. Odafutok egy pillanat alatt és a következőben már ujjaim szorulnak a srác nyakára. - Hoppácska.. – dermedt hidegnek hat a szó, mi kiszökken a számon. Karom kinyújtásával tartom távol magamtól a srácot, s sötét tekintetem a harapni kész vámpír arcát fürkészi. - Kösz, hogy hoztál vacsorát. – gúnyos megjegyzéssel élek, hátha felhúzhatom a másikat.
Már majdnem elértem a csajszi nyakát, amikor hirtelen egy erős marok szorult a torkomra, és elrántott tőle. Hörögve kaptam szemem a támadómra, mert rohadt erős volt. - Mi a pokol?! - hörögtem rá, és kezem kapva felé próbáltam szabadulni. Ez meg mi a franc?? Vámpír... érzem a szagán, de milyen vén már ez?? Rém erős a keze! - Magamnak hoztam, te barom! Eressz! - rúgtam feléje, noha erejéből ítélve nem mintha érdembeli cél lenne, de hátha elereszt a tetű.
Félrebillentettem a fejem, ahogy a srác felhörrent. Érdekesek a mai fiatalok. De már megszoktam őket. Külsőre egy vagyok közülük. Emiatt bárhol vagyok el tudok vegyülni. De hogy mit takar a test: Jelenleg egy fáradt, dühös, öreg lelket. Márha van még olyanom.. amit erősen kétlek. -Pokolra vágysz? Megkaphatod.. - válaszolokhűvös nyugalommal. Bár testem minden porcikája ég a benne rejlő feszültségtől. Mégsem tudok kivetkőzni önmagamból. A jég is melegebb nálam. -Ahogy kívánod.. – kanyarodik gúnyos fintorra a szám, ahogy odébb lököm a srácot. Kapott egy kis lendületet, nem nagy ügy. Pillantásom a riadt lány felé téved, aki moccanatlanul álldogál a fánál. Hat az igézet rá. Ezt persze minden nyikhaj tudja elsőre.. Nem mozdulok a nő felé, csak visszafordul fejem a vámpírra. -Nem kérdeztem kinek hoztad. – Valahogy nem tud érdekelni mit akar a másik. Egész életemben csak önmagam érdekelt.
Enyhén szólva odább penderített a fickó, én meg kiterültem a földön egy pillanatra, de egyet-kettőt köhintve pattantam fel, és fél kezemmel a nyakam masszírozva meredtem Rá. Védekező állást tartottam, a fene se tudta ki fia, borja, ez a majom. - Ki a bánat vagy? Nem tanítottak viselkedni? - kérdeztem megvetőn, ahogy a vacsorámat méregette. - Ez nem olyan környék ahol taplón lenyúljuk a másik kajáját. Elég nagy a város, kerítsél saját nőt magadnak - indultam meg feléjük, hogy visszaszerezzem a kajám. Nehogy már a befőtt egye meg a nagymamát, ezt a nőcit én fogtam, én is fogom megenni! Volt valami fura ebben a fazonban, ami rossz előérzetet pumpált belém, ösztön... de amit megkívántam, azt el is akarom fogyasztani, ez is ösztön volt. Megharcolok azért ami az enyém, nem hagyom csak úgy!
A nő illata túl erős, ahogy itt állok mellette. A kétnapos szomjúság túlzottan kínozza a torkomat. többnyire nem szokott problémát okozni számomra az ilyesmi, de most elég nehezen tudom magam türtőztetni. - няма значение- morranok a srác kérdésére előbb ösztönösen a saját nyelvemen. A bolgár nyelv visszhangzott a fejemben, amire kirángattam magam a mellettem lüktető szív ritmikus dobolásától. -Nem számít – ismételtem meg az amerikaiak nyelvén előző szavaimat. -De tanítottak.. a múlt évezred elején. Bocs, hogy nem emlékszem rá. – Egyszerűbb lenne elküldeni a nőt, hogy hívja ide a csinos kis barátnőit egy rendes többfogásos vacsorára. De most nem a nő a lényeg. Kíváncsi vagyok arra, hogy képes vagyok-e visszafogni magamban az indulataimat, vagy belemegyek egy feleslegesen egyszerű párbajba. -Milyen környék ez? Úgy tudom itt csak idióta bambievők laknak. Nem is vagytok rendes vámpírok. – kötekedek kicsit, de még igyekszem nem túlzásba vinni. Jobban kedvelem, ha a másiknak durran el hamarabb az agya. Látom ahogy megindul felém a srác és széles vigyorra húzódik a szám. Ez az! Gyere csak! Ösztönösen engedem lejjebb a testsúlyomat, térdem követi az apró rezdülést, ahogy kezd behajolni. Rég nem játszottam az ifjoncokkal..
- Mi bajod van? - kérdeztem vissza, amikor valami bandzsa nyelven kezdett hadoválni nekem. Hát ez azon nyelvek egyike volt, amit nem beszéltem. De angolosodva se mentem előrébb, nem mondta meg ki Ő. Az már biztos volt hogy nem itteni, de ezen belül... hát a bánat se tudja. A nyelve alapján valami túlszigeti, de hogy épp itt mit keres, elképzelni nem tudtam volna. Na nem mintha annyira törtem volna magam kigondolni. Múlt évezred? - kérdeztem magamban gondolva, és ez alapján, meg az erejéből, csúnyán számoltam a fejemben, egy csúúúnya számfélét. Tartottam tőle hogy az én 200-as évjáratomon Ő messze túltesz. - Félretájékoztattak - vágtam rá. Tény, hogy sok itt a zacskón élő, és a nyúlevő, de ÉN pl tuti nem olyan vagyok! - Személyemben máris ráakadtál egy rendes vámpírra! - ugrottam neki, és amilyen erővel csak bírtam, egy másik fának löktem. A nyakára mentem! Nyilván nem győzhetem le, de próbálkozni lehet! Nehogy azt higgye már hogy neki minden szabad!
- Te vagy a bajom- gyors kérdésre gyors választ szokás adni. Ebben nem is lehet hibázni. Hagytam időt a srácnak, hogy megérlelje magában a gondolatokat. De már éreztem, ahogy megfeszülnek az izmaim a lábamban és a hátamon. Itt már kár őrizgetni az önuralmamat. Érzem, ahogy minden porcikámat átjárja az adrenalin. A kötekedésemre is gyorsan érkezik a válasz. A büszkeség mindig olyan pajzs, amit könnyű behorpasztani. Sosem fogom megérteni miért nem gondolkoznak az efféle figurák. Ez a srác is belerohan a vesztébe. S miért? Hogy nekem legyen 5 percnyi elfoglaltságom. Egy kis reggeli torna mielőtt evéshez látnák. Kár érte.. nem szívesen küldöm át a saját fajtámat a pokolba, de olykor meg kell tenni ezt is valakinek. Álmatlan éjszakáim nem lesznek miatta, az biztos. Nem mozdulok, a rám jellemző módon szinte szoborrá merevedve várom mit fog lépni. Támad! Hát persze.. gyorsan csapódok neki a mögöttem lévő fának, ami nagyon nyekken a lendülettől. A fejem hozzáütődik a kéreghez, ami kis darabokban potyog le a nyakamba. Rühellem, ha mocskos lesz az ingem! Nyakamon szorulnak az ujjai. Vajon mire számít? Megfulladni nem fogok, mivel nem kell lélegeznem. Le akarja tépni a fejemet? Bár sikerülne neki.. egy negyed másodpercig hagyom magam fojtogatni, de aztán győz benne az élni akarás. Még vannak elintézetlen dolgaim. S mozdulok, felkapom a kezeimet és a srác alkarjaira szorítok rá erősen, amíg el nem engedi a nyakamat. Még nyugodt vagyok.. de ha kiszabadulok akkor adok az arcának az biztos. Szorításom fokozom a csontjai körül. Recsegni fog, de talán az én nyakam is. Benne van a pakliban.. Elhúzom a kezeit a nyakamtól. -Ez nagy hiba volt.. -reszelős hangon közlöm az ítéletet, ami bizony az életébe kerülhet. S ha továbbra is a nyakamra pályázik, akkor elrúgom a fenébe.
Részben igen, részben nem. Nem az történt amire számítottam, de valahol mélyen magamban mégis csak ez volt a sanszos. Már tudtam hogy erősebb és öregebb. De hol az ész, ha az ösztön hajt? El van az kotorva a bánatba! Egészen addig nyeregben éreztem magam, amíg rá nem szorultak az ujjai a karomra. B*ssza meg! Ez nem lesz jó. Elhúzta a kezeim a nyakáról, én pedig kénytelen-kelletlen engedtem el. - Az lesz a hiba ha nem engedsz el, te barom! - vágtam rá, és kezeim feszegettem hogy szabaduljak. Erős vasmarok tartott azonban fogva. Éreztem ahogy arcom változik, fogaim megnőttek, szemeim feketébe sötétültek, nem érdekelt micsoda, a torkára próbáltam kapni. Ha meg nem is ölhetem, talán okozok annyi fájdalmat hogy elengedjen. Önerőből aligha szabadulhatok. Lehet ez mégsem volt olyan okos ötlet. De most már meg kell küzdenem magamért! Préda akad elég! Bár ha esélyem akad rá, visszaszerzem a nőt is. De az első az életem! Szabadulni, mielőtt kettétör akár egy fogpiszkálót.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kell megerőltetnem magam ahhoz, hogy leszedjem magamról. Különösebb problémát nem okoz számomra, de azért bőven kell bele erőt adnom. A düh rossz tanácsadó, de klasszisokkal képes erősebbé tenni mindenkit. Legalább ezerszer megfogadtam már, hogy nem engedek a tomboló szörnynek, aki bennem lakik. Aztán minden belekeverem magam hasonló helyzetekbe. A pofázása idegesít, érzem ahogy engem is elönt a tudatalattiból táplálkozó ösztön. Fellángol a tekintetem, ahogy éjsötétté merevül, bőrömön megjelennek a fekete minták, ahogyan a másik arcán is. Ettől tartottam.. de már nem érdekel. Az önuralmamat elfújja a kósza esti szél. El kellene engednem, csak úgy simán, de az állat már ébren van s nem enged. Ahogy meglendíti a fejét és megpillantom a fehér szemfogait, mozdulok oldalra,, derékból elhajolva a harapásra kész fogaktól, magammal rántva a kezeim között tartott karokat s vele együtt a srácot is. Ellentétes oldalon lévő lábamat, mintha csak az egyensúly kérdése diktálná, de valójában teljes erőből rúgok bele a lábába. Közben viszont elengedem a kezét, nem nőből van, hogy szorongassam. Nem akarom megölni.. lüktet a fejemben a hang .. így hirtelen rohanok arrébb, s jó öt méterről tekintek vissza rá. -Szabad vagy.. ezt akartad nem? - próbálom lenyugtatni magam. Ha most visszamegyek hozzá kitépem a karjait, mint egy légynek.
Éreztem a belőle is áradó feszültséged. Felpiszkáltam az agyát. Helyes! A feszült agy figyelmetlenné válhat, ami nekem csak jót tenne, ha az erőviszonyokat nézzük. Arca visszatükrözte az enyém, akárcsak a szemei. Felrémlett fejemben Yve... az Ő szemei, a békés, csillogó szemei, hogy hogyan váltana rosszallóba ha látna most... talán még meg is vetne! Delilah-ról nem is beszélve... mit érezne ha tudná mit művel az apja... de az ösztön túlságosan maga alá gyűrt. Állat vagyok! Aki megkívánta a prédáját, és nem adja harc nélkül. Oroszlánok küzdelme! Vadak csatája! Nekem kell a nő! Ha neki is, vegye el! Csak azzal nem számoltam hogy Ő valószínű hasonlóan vélekedik a vértasakunkról. Legalábbis erősen erre hajlottam amikor ahelyett hogy az én fogaim martak volna Belé, Ő volt aki rántott rajtam egy nagyot, és egy rúgás kíséretében üvöltve fel, tanultam meg repülni magam is. De nem heverészhettem, nem tudhattam rám veti-e magát, védekezés, az volt a fő első sorban! Tekintetem kapkodva kereste Őt, és pár méterről meg is pillantottam. A vörös köd bolyongott az agyamban, nemigen akarta felfogni a szavait. - Ezt! - köptem felé a szót, és újra léptem áldozatunk felé. - Meg a lányt! Mit szarakodsz itt velünk?? Jut ilyen tíz ujjadra, ezt hagyd meg nekem! - sziszegtem dühödve, és arcom csak nem akart visszaváltozni, a méreg lüktetett az ereimben. Vért akartam... vért... a lányét! Gondoltam hát egyet és a tőlem telhető legnagyobb sebességgel suhantam a lány felé, hogy elkapjam és vigyem innét! Hogy gyorsabb se lehetek mint a pasas?? Nem érdekelt! Csak a nő meg az életem! A kettő közül nyilván az utóbbit választanám, de nem éreztem halálfélelmet, hát hajtottam a kajámért!
Néhány mély lélegzetet szívtam be. Nem volt szükségem az oxigénre, de arra nagyon is, hogy érezzek valami mást a dühön kívül, mely ott munkált az agyamban. Hihetetlen, hogy akkorsem akarok engedni magamnak, amikor erre semmi okom sincs! De már mindegy, a levegővel együtt szívtam be az esti erdő párolgásának illatát is. A föld szaga émelyítően telítette el az érzékeimet és intette megnyugvásra forrongó fejemet. Fogalmam sem volt róla, hogy úgy festhetek, mint egy fújtató bika. A srác válasza meglepő módon nevetésre ingerelt, de túl feszült vagyok ahhoz, hogy fel is nevessek. Ez a vámpír komolyan azt gondolja, hogy a kaját akarom elvenni tőle. Persze adtam rá okot, hogy ezt higgye, de alapvetőleg nem érdekel a nő. A város elég közel van.. Nem moccantam még akkor sem, amikor hirtelen a nő mellé érkezett. De már éreztem ahogy kitisztul az előbb még éjsötétben játszó tekintetem. -Csak tessék! A tiéd! – Nem volt kedvem harcolni ezzel a fickóval. Nem ismert engem és így nem volt megfelelő tétje a játéknak. A párbajok rég csak ismerősökkel érdekeltek. Jó ötletnek tűnt egy kis edzésnek beillő játék, de hamar tisztán láttam, hogy képtelen vagyok a játszadozásra. Vagy lenyugszom, vagy pusztítani akarok. Nem lenne jó kezdés a városban, ahol nem jártam ötszáz éve. A tőlem telhető leghűvösebb nyugalommal igazítottam meg magamon a mellényemet és nyakkendőmet. Úgy festhetek egy mai fiatal szemében, mint egy komor temetkezési vállalkozó. De nekem fontos. Öreg vagyok már, a szokásaim nem változnak. Ahogy elrendeztem az előző kis összezördüléstől elcsúszott ruhámat emberi tempóban indultam a páros felé.* -Kaján nem veszünk össze. Nemdebár? -
Amikor láttam hogy Ő visszaalakul, és úgy éreztem nyugodt állapotába csendesedik, én pedig már nem éreztem azt a "veszélyt" hogy elszedi a prédám, sikerült nekem is lehiggadni oda, hogy arcom kisimult, megnyugodott, és a lány mellé érve erős szorításom is csitult a karján. De gyanakvó méregetésem nem szűnt meg a férfi irányába, míg nem láttam amint megigazította a ruháját, mint aki jól végezte dolgát. Akár egy úriember. Ami anno én is voltam, és ha nincs a vér vonzása, általában még vagyok is. - Nem. Nem veszünk - bólintottam a szavakra, bár hangom feszült volt. Nem szokás őskövületekben megbízni. Hozzá képest fiatalnak éreztem magam. - Bár most már igazán elárulhatnád, ki a bánat vagy te? Mert ezt éreztem - mondtam, s közben fél kézzel megmasszíroztam a nyakam. Nem rokkanok bele, de éreztem, a nyakam összepasszírozásához erő kell, neki meg volt, és ez gyanakvásra adott okot.
Lassan közeledem feléjük, ami lehet jó döntés, de akár lehet nagyon nagy hiba is. Jelen pillanatban úgy vélem, hogy jobb a békesség. Nem szeretném ha jelenlétem túlzottam észrevehető lenne a városban. Ha pár perccel hamarabb jutok erre a megállapításra, akkor talán nem is mozdulok meg a rejtekemből. De mint mindannyian jól tudjuk, a támadás a legjobb védekezés. S én nem vagyok járatos ezen a területen. Gyűlölöm a meglepetéseket. Éppen elég volt már belőle az elmúlt ezer évben. A srác bólintását pozitívan értékeltem. Talán rájött, hogy valóban nem a vacsorája érdekel. Ám a beszédstílusa nem sokat változott. Valószínűleg helybéli, mármint amerikainak tippelem. Csak tőlük hallottam még ezt a fajta kommunikációt. Elképzelem milyen jót röhögne, ha úgy beszélnék, ahogy anno emberként. Lehet nem is értené a mondataimat. -Csak egy vámpír, mint te magad is. – Az igazság az, hogy nem vagyok senki. Semmi különös nincs bennem. Nem vagyok eredeti, sem egy híres vezető. Csak öreg és szerencsés. Szerencsés, hogy még élhetek. -A nevem Cedric Georgiev és keresek egy nőt, aki a városban lakik. Nagyon régen nem jártam itt. – Ha nem kérdez rá, akkor nem fogom elárulni, hogy több évszázadot takar az a nagyon rég. Fanyar vigyorral nézem, ahogy a nyakát dörzsölgeti. -Bocs. – vonom meg a vállaimat. Elszoktam attól, hogy mire vagyok képes a saját fajtámmal szemben is. Egy ideig nem találkoztam senkivel sem, szándékosan. Előtte pedig csak hozzám hasonló korúak közt jártam. A hozzám képest fiatalok újdonságként szerepelnek nálam.
- Georgiev? Európai vagy, mi? - kérdeztem vissza. Eddig is gyanús volt hogy jó messziről jött a pasas, de a fura nyelv és a név már biztossá tette. Jól nézünk ki, két külhoni Amerika közepén. - Kit keresel? Talán tudok segíteni - mondtam, bár kétesélyes volt a dolog. Egy év kihagyással, csak az akkori és a nagyon friss jövevényeket ismerem, a kettő köztiekből még hiányosságaim vannak. - Sebaj, nem cukor vagyok - legyintettem, bár a kiscsajt még mindig fogtam fél kezemmel. Oké hogy igézés itt meg ott, de már tudom mai fejjel, hogy egy idő után az emberek is leküzdhetik az ilyesmit. HA elég erős az akarata meg az élni akarása. Bár neki már mindegy. Amúgy is a vacsorám lesz, ha szaladgálni akarna még. - Csak nem szoktam hozzá hogy ősiekkel tűzzek össze. Mert gondolom az vagy, igazam van? Van ám itt még pár magadfajta. Egy családnyi, amennyire tudom, ha információim nem csalnak, az "Első család." Ha netán közülük keresnél valakit.
-Az vagyok. És ritkán hagyom el. – Kivételesen az igazságnak megfelelően válaszolok, mivel nem látom okát annak, hogy eltitkoljam. Úgyis egyértelmű, ahogy látom. A kérdésén viszont el kell gondolkozzak egy pillanatnyi ideig. Kit is keresek? A hasonmást? Elvileg őt kellene megtalálnom, ha a híresztelések megfelelőek és valóban létezik. Talán elvezet Tatiához. Ha szerencsém van.. ám hónapok teltek el azóta, hogy először hallottam az új Petrova hasonmás létezéséről. Fogalmam sincs, hogy ember még vagy már elkapta valaki. Él-e még egyáltalán. Nem kellene elárulnom, hogy egy ember jelentőséggel bír számomra. -Hmm.. a feleségemet keresem. Tatia a neve. – Humorizálok jobb híjján. Tatiára nem lehet veszélyes egy másik vámpír. S a fene tudja.. lehet, hogy ő is megfordult már errefelé mióta kiderült a hasonmás létezése. Pillantásom követte a másikét a nő felé, aki még mindig elbűvölve álldogált mellette. -Ne zavartasd magad.. – vonom meg a vállaimat. Nem először látnák táplálkozó fajtabélit. De ez sejthető. -Van némi igazság a szavaidban. Elég ősi vagyok, de nem eredeti. – Ha már így beszélgetünk, nem titkolom, hogy nem vagyok az első család tagja.. ám amíg élek magasról nem érdekel hányadik vagyok a sorban. -Itt van az Első család? – lobban fel a tekintetem. Erre nem számítottam. Többszáz éve nem találkoztam senkivel sem az első családból. Szinte nyom nélkül eltűntek valamikor az évszázadok során. Azt hittem kinyírták őket valahogy. Csak Klausról hallottam híreket, de az meg nem túlzottan érdekelt. -Igen, jellemző.. valószínűleg ott fogom megtalálni. Ezek szerint a városban laknak ők is? – minden infóra szükségem van, amit fel tudok használni.
Elgondolkodtam. Európai fickó keres egy Tatia nevű csajt, és kétlem hogy több ilyen is lenne a városban. Elég valószínű hogy csak egy. Az meg nyilván ősiék körül forog, elvégre ő maga is az. Hogy a felesége? Az sem rossz tényállás, ősi házaspárt még úgyse láttam, vicces gondolat. - Egy Tatiáról hallottam a városban, Ő itt van valamerre, vagy legalábbis pár hete itt volt. Mi az, ott hagyott az asszony? - kérdeztem egy vigyorral, na nem állt szándékomban gúnyolódni, de volt valami vicc a helyzetben. Őspasi az ősnőt keresi. Mikor azt mondta ne zavartassam magam, vállat vontam, s bólintva egyet, egy gyors mozdulattal rántottam magam elé a nőt, hogy aztán néhány másodperc alatt üresre szívjam a nyaki vénáján át. Egy csepp lecsordult a szám szélén az államig, de nem érdekelt, ahogy a vér elöntötte a torkomat, már semmi se zavart. Aztán amint a lány kilehelte a lelkét, leeresztettem a földre. Majd később eltüntetem. Letöröltem a kezemmel az államról a vért, és úgy néztem újra a férfira. Hallottam menet közben a szavait, majd amint végeztem, bólintottam a kérdésére. - Ja, itt vannak. Legutóbb úgy hallottam, itt laknak. Legalábbis pár közülük - feleltem, s láttam a tekintetében hogy ez egy érdekes infó volt neki. Na, Tatia, meg ez a pasi, plusz az ősiek. Lehet most kéne elvinnem Yve-ékat a városból. Mielőtt ősháború vagy válóper vagy bánat tudja mi törne ki... Ismerem a vámpírvérmérsékletet, nem jó buli.
Elsőként az infót jegyzem meg, hogy Tatia itt van, vagy volt a városban pár hete. Ez a legfontosabb számomra, de azért hallottam a pimasz kérdést is. Nos, kedvelem a humort, ezért nem szívom mellre a dolgot. -Már úgy 980 éve.. – legyintette hanyagul. Valóban van valami vicces a helyzetben. Számomra is elég vicces, hogy most jutott eszembe eljönni ide. Ha nem tudnám, hogy már harmadszor tettem a lábam Tatia miatt az újvilágba, akkor azt hinném elment az eszem. De nem tehetek róla, időről-időre elborítanak azok az érzések, amik hozzá kötnek. Mint épp mostanság. Látnom kell. Ennyi a sztori. -Csak tudod, hogy van az.. eddig valahogy nem tűnt fel. – Humorizálok a helyzeten tovább. Elvégre épp elég nő szaladgál a világban, akinek illata, alakja képes elvonni egy ösztönlény figyelmét. Ezt biztos a másik is ismeri. Ahogy végignézem a ma esti prédáját, van is szeme hozzá. Szép kis emberlányt választott. Én a helyében előbb elszórakoztam volna vele, mielőtt megkóstolom. Csak akkor laktam volna jól, amikor már más érzékemet is jóllakattam. De úgy látom neki sietős, hamarjában elintézi a vacsorát. Láttam, ahogy kiüvegesedik a nő tekintete. Kár érte, de most hogy a srác evett, bizonyára nyugodtabb lett. -Azt hiszem, akkor ideje felkeresnem őket. Tudsz mondani valamit, hol kezdjem a keresésüket? –Nem pocsékolnám tovább is az időmet, bár van belőle bőséggel. De gondolom neki is lenne dolga máshol. Viszont szükségem van még némi infóra. Célirányosan jobban szeretek haladni.
- 980? - kérdeztem kitágult szemekkel. Jó, az ősiből már számolhattam, de azért ez mégiscsak durva volt az én két kis évszázadomhoz képest. Amit inkább nem kötök az orrára, hátha nem olyan feltűnő. - Szép, nem mondom, nem sietted el - vigyorodtam el. Közben lehajoltam a halott lányhoz, és kivettem a zsebéből a tárcáját. Megszokás. Kivettem a személyijét, aztán a többit visszadugtam a helyére. Vettem egy nagy levegőt, úgy egyenesedtem ki és néztem ismét társam szemébe. - Ja, amúgy, a nevem Viventem Anima - jegyeztem meg, bár mellékes, de hát ha már Ő bemutatkozott, én se legyek paraszt. - Ami az ősöket illeti, meg hát gondolom a te nődet is, szerintem a város legnagyobb villáinál kezd a keresést. Ha ott nincsenek, van egy család a Daily Street-en, Salvatore a nevük, ők biztos tudják - mondtam még. Nem mintha bajt akartam volna hozni a nyakukba, de így nyugisban nem tűnt gondnak a fickó. Ha az ősöket meg azt a Tatiát keresi, nem Izi lányáékkal lesz dolga. Gondolom én.
Mindig mókás figyelni a reakciókat, amikor kiderül mekkora számokról is beszélünk. Felrémlik az az este, amikor az ezredik születésnapomat ünnepeltem. Akkor már legalább háromszáz éve nem csináltam ilyesmit, de gondoltam az ezer elég szép szám ahhoz, hogy egy bulival ünnepeljük meg. Elég sokat ittunk, az rémlik, de az egész éjszakából csak az maradt meg, amikor a nagyra kerekedett az ölemben ficánkoló ember nő szeme. Megkérdezte hányadikat ünneplem és én az igazat válaszoltam. Nah! Pont ő nézett ugyanígy! Kár, hogy utána már nem nagyon nézett sehogysem.. elrontotta a bulit. Ám most semmit sem lehet elrontani, csak én szórakozom jól. -Hát nem volt fontos.. – vonom meg a vállaimat. Igazából most sem lenne fontos, de azonkívül, hogy veszett mód vágyom Tatia után, öröm lesz bosszantani. Ettől jobb játékot nem találtam ezer év alatt sem. Pedig próbálkoztam erősen. Biccentek a neve hallatán és elraktározom a memóriámba. Ki tudja mikor futunk még össze. Egy ideig a városban maradok. Jobb dolgom úgysincs. Ha lenne is.. hát nem ráér? -Áhh a Salvatore testvérek.- bólintok lassan. Személyesen ugyan nem ismerem őket, de ötszáz évvel ezelőtt szépen felkavarták itt az állóvizet. Mag aztán, ha valaki végigteríti fél Amerikát hullákkal, annak a híre eljut Bulgáriába is. Ráadásul ha jól emlékszem, akkoriban épp Párizsban voltam, ott elég sok amerikából jött társsal találkoztam. -Ezek jó hírek. Úgy vélem nem lesz nehéz dolgom, hogy megtaláljam őket. Kösz az infót. – Igyekszem barátságos arcot vágni, s nem is esik nehezemre. Elég régen gyakorlom már. Így sokkal egyszerűbb begyűjteni, amit tudni akarok. Lám Viventem is egyből beszédesebb lett, miután biztonságban magáénak tudta a kaját. -Nos. Akkor én megyek a dolgomra. Talán még összefutunk- búcsúzom és hogy ne érezze fenyegetésnek a szavaimat kezet nyújtok mielőtt eltűnnék.
Ez tetszett. Aszongya, nem volt fontos. Azért ez már tényleg egy laza felfogás. Bár ha megérem az ezret, én se fogom már strapálni magam bármi sietségre de hát na, azért ezer évet várni hogy a nőd után gyere, az elég kemény bárkitől, szerintem. - Hogy pontos legyek, csak egy Salvatore, Damon, meg a kis családja. A másikról nem tudok. Stefan azt hiszem, Ő ha itt is van, nem hallottam felőle, csak a család más tagjait ismerem - meséltem, s az Ő barátságosabb titulusa engem is barátságosabbá tett. Nem kell nekem egy ezer éves ellenség! Abban biztos voltam. De egy ezer éves ismerős nem jön rosszul. Ki tudja, mikor kellhet még talán a segítsége, vagy hogy legalább ismerjem valamennyire. - Örülök ha segíthettem, cimbora - legyintettem szavaira, majd mikor azt mondta indulni készül, én is, mondjuk úgy, "szedelőzködtem." Megfogtam a halott lány karját, és a vállamra emeltem. Őt azért még eltüntetem, nem hagyok hátra nyomokat. Meglepett kissé mikor Cedric a kezét nyújtotta felém, de aztán gondolatban vállat vontam, és elfogadtam a baráti jobbot. - Akkor hát viszlát - köszöntem el, majd Ő ment az egyik irányba, én meg a másikba. Elindultam a temető felé. Ott jó helye lesz - gondoltam, és arra indultam.
Jól esett most a friss levegő ténye. Kiszellőztetni a fejemet? Igen, ez volt az indok. Aaaaa… hivatalos. de sokkal inkább el kellett gondolkoznom. Magamon. Mi a jó istent csináltam? Egyszerűen nem fért a fejembe. Csak leültem a nem is oylan távoli réten és visszatérve a fejembe gondolkozni kezdtem. Megcsókoltam Emily-t. Pedig nem szabad… nem… lehet! Pláne most, egészen másvalamivel kell törődjek. feleadtom van. Életem főműve, ha nem csal a hang ami folyamatosan suttog a fülembe és valami azt súgja igaza van. Nem hazudik. Én meg… - ráztam meg a fejemet összefűzve az ujjaimat magam előtt ahogy a fűben ültem, két könyököm megtámaszkodott a felhúzott térdeimen, és igen. Talán még soha nem volt ennyire feszült, mint most. Pedig most.. most egyáltalán nem szabadna ilyenekkel törődnöm. Foglakoznom. Most csakis a CÉL szabadna, hogy lebegjen a szemem előtt! És én lehunyva a szemeimet, segítségül hívva fejemben az ősöket… biztos voltam benne, hogy elérem. Igen… megnyugszom. És minden erőmet bevetem. Holnap este. Az utolsó lélegzetemeig….
A hozzászólást Joshua Blackburn összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Szept. 03, 2012 5:15 pm-kor.
Keresgélés közben beiktattam a másik, utolsó, még környéken élő boszorkányt aki a listámon volt. Szerencsére vele sem volt probléma, belement hogy segítsen nekünk, és így hála az égnek már egész szép kis csapatunk tevődött össze a végére. Nem volt hát más hátra, mint megkeresnem Niah-t... Kis töprengés, és némi boszierő bevetése után, a rét felé vettem az irányt, ahol a múltkor is beszélgettünk, és már messziről láttam Őt a fűben ülni... illetve a távolban ülő alakról biztos voltam hogy Ő az. Mikor már elég közel értem hozzá, megálltam pár lépésnyire tőle, és megköszörültem a torkom, hogy magamra vonjam a figyelmét, de ne zavarjam meg, ha esetleg inkább nem velem szeretne lenni... - Szia... kész vagyok. Van még két boszorkánk, így már összesen vagyunk öten, plusz Te és a szellemek...
Hirtelen hallottam meg a hangját és először azt hittem csak képzelődöm. Lassan nyitottam meg a szemeimet és nem ámítás tényleg ott állt előttem.
- Értem. - feleltem csak ennyit elsőre, amíg nem tértem egészen észre. - Köszönöm... - fordítottam el a fejem hogy egyenesen a szemeibe nézzek és sikerült. Újra az a békesség vett erőt bennem, mint régen. Nem volt semmi ami megzavarja a lelki békémet. Lassan álltam neki, hogy megtámaszkodva magam mellett felálljak.
- És sajnálom.... - beszéltem még mindig kicsit vontatottan. - De muszáj volt... - intettem fejjel az előbbi helyzetem felé, de azt hiszem megértett. Nem tudom honnan, de láttam a szemeiből, hogy megértette. A holnapi nap előtt teljes békére van szükségem.
Kezdőlap
