Ne vedd fel. Direkt csinálja. Hiszen ki van kapcsolva. Mondogatom magamnak, hogy megőrizzem a hidegvérem. Pedig azért igenis bánt, hogy egy csöppnyi érzelmet se facsart ki belőle a megjelenésem, azonkívül, hogy minden szavából kiérzem, hogy az lenne a legjobb döntésem ha a következő kocsmában vacsoráznék meg. Hiszen... A húga vagyok vagy mi a fene. És bánt, hogy így viselkedik velem.
De semmi pénzért nem adnám meg neki azt az örömöt, hogy ez ki is mutatom felé. Hagy higgye csak azt, hogy engem se dobott fel annyira a viszontlátás varázsa.
- Ne feltételezz olyan dolgokat, amiket nem tudhatsz. Nem ismersz már engem. - kevesen múlott, hogy vissza tudtam fogni magam; mégis kinek hiszi magát? Hogy feltételezheti, hogy képes lennék eldobni magamtól az életet, pusztán azért mert együtt élek a gyengeségeimmel is? - Egyszer fel fogod adni. Mindenki feladja. - jelentem ki teljes magabiztossággal, még mindig bosszúsan. Lehet, hogy nagyjából ugyanannyi időt húztunk le vámpírként, de én ezalatt bölcsebb tapasztalatokat szereztem mint ő. Láttam és tanultam, ezért vagyok óvatos és táplálkozok úgy, hogy az senkinek ne tűnjön fel. Ezért tudom, hogy kikapcsolni az érzéseinket egyszerű mánia, ami egyszer majd elmúlik és aztán sokkal rosszabb lesz, mint előtte volt.
Túl hirtelen ér a kitörése. Esélyem sincs védekezni, így hirtelen fel se fogom mi történik - csak a fát érzem bordáimban, ahogy átszakítja a húsomat. Zihálva veszem a levegőt, és egy percre érzem a félelmet, és a halál szelét. Csak pár milliméter... Csak annyi választ el a haláltól.
De ez mind semmi ahhoz képest, ami akkor csap le rám, mikor tudatosul bennem az igazság. Will volt. Megölte őt... És látszólag semmi bűntudata nincs a tette miatt. Hogy tehette? Hogy volt rá képes?! Az apánk volt, és bár valahol mindig is gyűlöltem nem érdemelte meg, hogy a bizalma visszacsapjon rá.
Nem akarom elhinni. Ez nem történhet meg... Mégis igaz.
- Te szörnyeteg. - nyögöm fájdalmasan, és legszívesebben leköpném, de a büszkeségemet nem akarom sérteni. A gondolataim csak úgy cikáznak a fejemben, és ahogy megfordul, hogy távozzon a kocsmából érzem az undort a számban. Nem érdekelnek az emlékek, vagy, hogy mit meg nem tett értem akkoriban. Az már elmúlt. A bátyám meghalt, és itt maradt a világnak Will, a kegyetlenség szobra.
- Gyűlöllek! - ordítom utána, de kétlem, hogy meghallott. Sós könnyek áztatják az arcomat, a lelkemben érzelmi háború dúl. Fáj az árulása, fáj amit tett, és fáj, hogy nincs többé. Túl sok ez nekem. Képtelen vagyok elviselni ennyi megterhelő érzelmet.
Nem tudom, hogy szándékos volt e, de hirtelen minden megszűnt. Ami kínzott elmúlt, és még azt a kérdést is képes voltam feltenni magamnak, hogy ki az a Will? És miért érdekel?
Kiszakítottam magam a karó szorításából, és mélyet szippantottam a levegőből. Hallottam a közelgő szívdobogásokat, a vér sebes száguldását az erekben, tudtam mit akarok.
Tombolni.

Villámcsapásként ér a tudat; kikapcsolt. Hát persze. Annyira ésszerű a magyarázat erre a viselkedésre. Mintha Will kifordított mását látnám - na jó, mondjuk ez túlzás, hiszen mindig is megvolt benne a hajlam a bunkósságra. Hiába próbálkozom a lelkére hatni, ilyen állapotban egyszerűen lehetetlen.
Az öröm, amit akkor éreztem mikor az előbb észrevettem rögtön elillan. Hiszen ő most itt nem a bátyám, aki annak idején megvédett mikor apánk először engem vont felelősségre. Talán emlékszik arra mi történt, de nem hiszem, hogy bármi esélyem lenne arra, hogy akár egy halvány gyengéd érzelmet is kifacsarjak belőle. Halott üggyel pedig nem szokásom foglalkozni.
- Legalább annyit elárulnám mégis mi okozta ezt a hirtelen érdektelenséget a... hm, nem is tudom. A világgal szemben? - ha ő így, hát én is. Oldalra billentem a fejem, és kérdőn nézek rá. Remélem azért azzal tisztában van, hogy én még mindig olyan csökönyös és makacs vagyok mint egykoron. Tehát amíg nem kapok választ a legfontosabb kérdéseimre, el kell viselnie a társaságomat. Ha kell tőlem az egész kocsmával jóllakhat... Bár ahogy elnézem ezzel az opcióval már nem érhet. Hé, talán mégis ér valamit a halandók nagyra becsült hatodik érzéke?
Merev tekintettel bámulom, ahogy kioltja a csapos életét, majd üres tekintettel magyarázni kezd nekem. Nem tagadom mindig is csábító gondolat volt a semmiben élni... De hogy ezért feladjam az egész személyiségem? Nem. Ez túl nagy ár. Mindig fájdalom, sé keserűség ellenére is, ez én vagyok, és én is maradok.
- Tudod, hogy ez hosszútávon nem működik igaz? - kérdeztem továbbra is megőrizve a hidegvéremet. Ennyivel nem fog tudni felidegesíteni. Talán kell hozzá száz év, vagy több, de egyszer bele fog unni ebbe az érzelemmentességbe, és akkor majd megkapom a választ az összes kérdésemre. Jelenleg viszont ahogy elnézem, maximum egyre fogok választ kapni, és valószínűleg azt is ki kell majd könyörögnöm.
De ezt az egy dolgot mindenképp tudnom kell. Hogy legyen időm feldolgozni ha mégis tévednék.
- Jó, akkor csak egy kérdésre válaszolj. - szólalok meg határozott, és erőteljes hangon. Nincs kedvem tovább játszadozni, ez az új Will teljesen elveszi az étvágyamat is. - Ki ölte meg apámat? - akarva sajátítottam ki az utolsó szót, hátha ezzel sikerül felkeltenem valamelyest az érdeklődését. Mondjuk lehetséges, hogy egy kicsit fel is akartam ingerelni, amiért ennyire elrontotta a találkozásunkat.

Sokat gondoltam azon, hogy mi történt volna, ha akkoriban Rebekah nem bukkan fel az életemben, és nem mutatja meg a lét másik oldalát, egy olyan utat amit járva sose kell azon aggódnom, hogy mennyi időm van hátra. Minden, amire csak egykor vágytam, most könnyen az enyém lehet - kivéve egy valami. Apám büszkesége. Nem sokkal azután értesültem a halálhíréről, hogy átváltoztam. Állítólag állattámadás áldozata lett, de ha azt számoljuk akkoriban mennyi ragadozó mászkált az országban a mi fajtánkból, eléggé hihetetlennek tűnt, hogy tényleg egy medve végzett vele. De ez a tényen nem változtatott. Még az önuralmam se volt az igazi, és nehezen birkóztam meg a felerősödött érzelmeimmel, amik szinte kényszerítettek, hogy visszatérjek a szülőhelyemre. Akkor tomboltam először. Megöltem két családot, és az összes palotai őrt, akit csak a kőfalakon kívül találtam. Hibát vétettem, ezért menekülnöm kellett, hogy a helyiek egyszerű támadásnak tudják be a dolgot. Azóta nem engedtem meg magamnak ilyesfajta hibát, és csak akkor öltem ha szükségem volt rá, és úgy, hogy az észrevehetetlen legyen. Ha azt vesszük, hogy így még egy kis társasági életre is volt lehetőségem, szerintem egészen megérte.
Viszont ehhez szükségem volt a felejtésre. Emberi lét, gyerekkori emlékek... Mind semmisé lett, és csak a jelen számított. Will felbukkanása most átszakított valamiféle gátat, amivel eddig visszafojtottam minden heves érzelmemet. Egykor a bátyám, a családom volt. Abban a hitben éltem, hogy boldog élte volt, olyan amit megérdemelt. Királyként, hatalmas főnemesként foglalta el azt a helyet, amiről én annyira álmodoztam. Nem éreztem féltékenységet, mikor arra gondoltam, hogy valószínűleg ő élte az életet, amit a származásom nekem szánt. Egyszerűen csak örültem a tudatnak, hogy ő azon estén nem merészkedett ki, és nem lett ő is egy az áldozataim közül.
De most valami megváltozott. Látom rajta. Minden ami egykor olyan jellemző volt rá... Most eltűnt.
- Mégis mit tettél ellene, amiért ezt érdemelted? - nem hagyott nyugodni a kérdés. Akarom mondani kérdések, mert a fejemben lassan egy lista állt össze azokról a dolgokról, amikről tudni akarok.
És akkor hirtelen egy tény szöget üt a fejembe. Őrültség. Nem is ez több, mint őrültség ez a lehetetlen lehetetlenje. Will nem tette volna meg... ugye nem...?
- És mégis mikor? - fogtam vissza a hangom, miközben tovább győzködtem magam, hogy az egész feltételezésem nevetséges. Bárki lehetett. Bárki más...

Vannak emberek akikhez a vérünk köt, akiket a sors választ ki melléd. De ettől függetlenül, még nem biztos, hogy a legjobbat akarják neked - példaképpen fel is tudom hozni apámat, a férfit akinek gyermeke voltam, mégis úgy bánt velem mint a kutyával. Hamarabb fogadott bizalmába egy tolvajt a parasztságból, egy ismeretlen mint engem, aki mindig is vágyakozott egy büszke pillantásért. William sokáig volt a rémálmaim főszereplője, a gyűlöletem célpontja, mégis valahogy elérte, hogy változtassak a véleményemen. A magány túlságosan is beszippantott, pedig én menekülni akartam, társaságra vágytam így hát muszáj volt megragadnom a kínálkozó alkalmat. Barátot kerestem, mégis többet kaptam. Valakit, akire testvérként tekinthettem. Valakit, aki aztán örökre eltűnt az életemből.
Sose fogom tagadni, hogy keserűség kering bennem ahányszor csak visszaemlékszem. Egy vámpír mindig gyászolja a régi életét, akár kimutatja akár nem. Hiszen az a része meghal abban a pillanatban mikor beteljesedik az átváltozás, de közben a halott emberi lélekdarabka egy halhatatlan test rabja lesz. Ezért is gyilkolunk. Mert minden elvett élet darabokba, és darabokba tépi a még megmaradt emberi részt, ami nap mint nap kínoz bennünket... Ennek ellenére, most mégis érzem ahogy a halott szívem feldobban. Itt van. És szellem láthatóan kicsit se halott, ahogy azt a természet rendje elől írja, tehát... Lehetséges lenne?
Szinte kikapom a poharat a csapos kezéből, megragadom a szoknyám és közelebb lépek hozzá. A pultnak támaszkodom, és uralmam alá vonom az arcvonásaim. Legalábbis erősen próbálkozom leplezni a mérhetetlen meglepettségem, hogy ne tűnjek olyan esetlennek.
- Mivel szemmel láthatólag nem fog rajtad az idő, akár el is mesélheted, hogy kinek köszönheted, hogy még életbe vagy... és, hogy miért. - billentem oldalra a fejemet, a hangomból pedig kihallatszik az eltökéltség színe. Az elmúlt majdnem két évszázadban már megszoktam, hogy én irányítom a szálakat és ettől a szokásomtól még a kedves mostoha bátyám kedvéért se fogok változtatni.

Sebesen hajtom át a lovat a fák között, a köpenyem csak úgy lobog a szélben. Alig tíz mérföld még a következő falu, így muszáj volt lóra váltanom, és tiszta ruhát szereznem. Mit gondolnának az emberek, ha meglátnák a mocskos, sártól tapadó szoknyámat és ez csepp kimerültséget se látnának az arcomon, azok után, hogy gyalog tűntem fel a semmiből? Még a legmesszebbi királyság is két napnyi járásra van, lehetetlen, hogy egy ilyen fiatal lány egyedül megtegyen ennyit. És nem dobhatom csak úgy a kukába az álcámat, az emberek mostanság sokkal tájékozottabbak a vámpírok terén, mint egykoron. Nem sok idő telik el, mire meglátok egy aprócska kis faházat a fák sűrűjében, ahonnan már messziről kihallatszik a hahotázás, és pár becsípett öregember eltúlzott történetét. Nem messze a helytől lassítottam le, és kötöttem ki az állatot, majd köpenyemet a szemembe húzva léptem át a kocsma küszöbét. Bár a nőknek nem illik ilyen helyen mutatkozniuk, sőt szinte szégyen ahogy elnézem itt csak átutazók vagy menekülők fordulnak meg. Azok pedig nem igazán keresik a bajos embereket.
A pulthoz lépek, és próbálom a sarokban meghúzni magam. Intéssel jelzem a csaposnak, hogy figyelmet kérek, majd mikor odajön hozzá kipillantok az álcámból, és egyenesen a szemébe nézek.
- Öntesz nekem egy pohárral a legjobb borodból, és csöpögtetsz bele pár cseppet a csuklódból is. Most. - nyomom meg az utolsó szót erőteljesen, majd újra takarásba merülök míg várakozom. Észrevétlenül pillantok szét a helyiségben, ami szinte sötétnek tűnik, pedig az idő már jóval elütötte a delet. Az egész helyiség az alkoholtól és dohtól bűzlött a népség nagyjából megegyezett a várttal; özvegy férfiak, és leszerelt katonák lakták be az asztalokat, egy fiatal férfi a bánatába temetkezett az ablaknál a harmadik üres söröskorsójával, a pultnál pedig... Ott pedig egy nem teljesen idegen egyén ült, aki a természet rendje szerint már több mint két és fél évszázada alulról szagolja az ibolyát valamelyik királyi sírkamrában. De nem. Ő itt van. Alig pár méterre velem szemben ül.
- Te meghaltál. - jelentem ki teljes megdöbbenéssel, egyenesen rámeredve. Már nem érdekel ki fedezi fel, hogy nemileg nem illik ide - hiszen a halott mostohabátyámmal nézek farkasszemet.