Figyeltem csendesen ahogy felállt, és vártam. Nem akartam közelebb menni, láttam rajta hogy az iméntivel ellentétben most teljesen nyugodt, és nem akartam én lenni aki újra felzaklatja.
- Ne, nem kell, nincs mit sajnálnod - ráztam sietve a fejemet, amikor ráeszméltem miről is beszél másodjára. - Megértem. Én voltam aki... szóval... én voltam aki nem illőn viselkedett, nem... akartalak felzaklatni, sajnálom. Ígérem hogy nem fordul elő többször. Tudom hogy most koncentrálnunk kell, úgyhogy ne is beszéljünk a történtekről - hadartam a végén már úgy mint aki siet valahova. Pedig nem is akartam. Nyeltem egy nagyot, és vettem egy mély lélegzetet. Igyekezvén elérni azt a nyugalmas állapotot amiben Ő is volt. Inkább elfordítottam a pillantásom az arcáról mielőtt újfent zavarba jövök.
- Akkor... azt hiszem ideje mennünk, ki kellene pihenni magunkat, meg ilyenek.. - mondtam néhány pillanat hallgatás után, aztán inkább el is indultam, vissza hazafelé, remélve hogy fog követni, és nem néz totál dilisnek..

(folyt. köv. Emily háza)

(Damon-ék háza)

Damon és Elena házának viharos elhagyását követően, nem tudtam hová is mehetnék. De tényleg? Hová mehetnek a kitaszítottak, ha még onnan is kidobják őket, ahol segítséget, megértést remélnek...? Bár őszintén szólva nem is tudom mire számítottam, aki dög volt régen, ma is az... Damon Salvatore se változott. Pont olyan gyáva féreg mint anno, csak most... a családja előtt bohókálja a jófiút, aki nem szemből támad, hanem nyilván a háta mögé rejti a karót, amivel szíven szurkálja a magamfajtákat... akiknek vannak érzelmeik, és az érzelmeink jók... míg az ilyen tetvek ki nem irtják belőlünk...

Végül nagy igyekezetemben, ami mindenen és mindenkin mi szilárd volt, áthaladt, kikötöttem... a fák közt... a város szélén, egy rétre érkeztem... Meglepődtem. Kissé. Hisz nem is figyeltem hova jövök, s hogy így eltávolodtam a kiindulási ponttól. Keserűen ültem le a rét kellős közepén a hideg földre, bár az engem ugye nem zavarhatott, de azért mégis érzékeltem, hisz nincs már nyár rég. Más "érzés" nekem is... Csendben ültem ott, és sírdogáltam, legalábbis amennyire azt egy szellem tehette, könnyek és tanuk nélkül... Legalábbis én így hittem.

- Letti lakása -

Nem is tudom hogy mi hozott el idáig. Nos igen, szerettem látni Mystic Fallst. Méghozzá nagyon. Mindig új és új helyet ismerni meg, felfedezni egy csomó tájat. Nekem még egy erdei fa is sokat jelentett. Mert itt... ebben a városban változott meg végleg az életem. Voltam szerelmes, voltam barát és testvér.. voltam én minden, aminek lennem kellett volna már előtte is. De mára hová tűnt mindez? Talán csak a barátaim maradtak. De a testvér és a szerelem jócskán elkerül.
Bentebb haladtam, míg ki nem kötöttem egy nagyjából rétnek nevethető területen. De hülye is vagyok, hiszen ott a tábla! Nem is én lennék..
Nagy nyelés újra, de már széles mosolygás. Magam se tudom, hogy miért. De jó hatással volt rám ez a hely. Éreztm magamban a saját erőm tombolását.

Már egy ideje ott üldögéltem. A teljes némaságban, ami azt illeti. De a madarak és az erdő zaja... az olyan nyugalmas volt... a régi időkre emlékeztetett... mikor még éltem. Az volt csak a szép időszak... az ember nem is tudja mit jelent, míg... el nem veszti.
Amikor új zajt hallottam... emberi zajt, felkaptam a fejem, és körbepillantottam.
- Ki az..? - hangzott a szavam, bár nem is tudom mire számítottam... Talán csak megszokás volt? Új még nekem hogy szellem vagyok. Talán újra meg kéne keresnem Mirandát... vagy egy másik szellemet, vagy... bárkit, aki lát... és megkérni, hogy ugyan mondja már el, mik a korlátaim... Valahogy nem ízlett a gondolat, hogy a következő pár... évmilliót úgy töltsem hogy sakkozok, mit tudok, és mit nem, kivel beszélhetek, és kivel nem... Ez így túl nehéz volt.

Magam se tudom hogy miért éreztem azt, amit , de valami nagyon furcsától kezdett égni a bensőm. Volt itt valami most, ami eddig nem volt. Vagy lehet, hogy itt volt, csak én nem voltam? Persze, ez Mystic Falls, úgyhogy ki tudja már itt, hogy mi a megszokott, és mi a szokatlan? Egykoron a vámpírok is szokatlan jelenségek voltak ezen a helyen, ma meg nincs olyan ember, akinek ne lenne vámpír ismerőse.
- Hahó? - szólaltam meg, mikor valami nagyon erős rezgést éreztem egy bizonyos pontnál. Nem rémültem meg, erről szó sincs. De nagyon furcsa volt a szituáció. És érdekes. Talán eddig még soha nem pipáltam ehhez hasonlót.

Megláttam egy nőt... egy fiatal nőt, aki kilépett a rétre. Felém közeledett, és... biztos nem ember lehetett, mert megszólalt, felém bámult, és olyan különös arckifejezést vágott.
Felkeltem a földről, és szembefordultam vele. Gondoltam próba szerencse, végülis veszíteni semmit nem veszíthetek. Így tettem pár óvatos lépést felé, és kinyújtottam a kezem, hogy a vállához érjek. Azt már tudtam milyen szellemként Stefan-t érinteni, de Őróla tudtam hogy érzékel. Ez a nő idegen volt nekem... fogalmam sem volt milyen lesz...
A kezem akadálytalanul siklott át a vállán, ami nekem... kicsit olyan volt mintha vízbe nyúlnék... pedig emberi testről beszéltünk...
- Hall engem? - próbálkoztam meg óvatosan ismét.

Újra hallottam egy kérdést. Legalábbis ahhoz hasonlíthattem ezt mert talán inkább suttogás volt, vagy elhaló hang.. te jóságos ég, mibe keveredek már megint!
- Ki van itt? - kérdeztem, és riadtan a hátam mögé néztem, mikor a vállamnál érzékeltem valami igencsak különöset. - Van itt... van itt valaki egyáltalán? - pásztáztzam a semmit, hiszen ki állt volna ott? Az égvilágon senki... még csak nyoma sem volt senkinek se a talajon, se a réten. Vámpír...? Elvégre ők gyorsan köddé válnak. De nem, kétlem, hogy erről lenne szó. És a lábnyomok.. csak az enyémek.

Hall engem!! Éljen, még egy ember, aki hall! - ujjongtam magamban izgatottam, mikor az idegen lány visszakérdezgetett. Hall, vagyis nem ember, hisz biztos nem ismerem, de nem érdekel, mert végre hall még valaki!
- Én... a nevem Lexi, szellem vagyok - hadartam izgulva, s reménykedve, hogy hallani fogja ezt is... - Hallasz engem? Akkor... boszorkány vagy, vagy ilyesmi?

Nagyon furcsán meredtem magam elé, amikor megpillantottam valamit.. vagyis azt hiszem, hogy láttam, de lehet, hogy valami az én agyamra is ráment. Talán nem ártana végre egy alapos kivizsgáláson részt vennem, merthogy ha már ilyesmik jönnek rám..
De beszélt! Én bármire megesküszöm, hogy ez a valami, vagy valaki beszélt!
- Öhm.. - köszörültem meg a torkomat nem kevés zavarodottsággal, és arra fordultam, amerre az előbb láttam azt a valamit. Már ha tényleg nem képzelődtem.
- Nem, nem vagyok boszorkány... Lexi? - kérdeztem vissza, hogy biztosra mehessek. Mit kellene mondanom egy szellemnek? Valaki még erre jár, és azt hiszi, hogy magamban dumálok, tehát meghibbantam.
- Szellem... szellem vagy? - tettem fel újra a nagy kérdést, szinte verejtékező arccal.

Egy pillanatra még azt is hittem, talán lát... úgy nézett... de ebben ugyebár kicsit sem lehettem biztos, elvégre miért is látna, hisz nem ismert, és nem boszorkány... Bár akkor micsoda..??
- Igen, Lexi. Vagyis, igazából Alexia a nevem, Alexia Branson, de mindenki Lexinek hív... hívott... és szellem vagyok, igen - bólogattam hevesen, már csak megszokásból is, meg hát... hátha mégis lát. - És te... ha nem boszorkány, akkor mi vagy? Csak akkor... azért hallhatsz, mert valami különleges lény vagy... mivel... nem ismerjük egymást... Illetve én nem tudok róla - gondolkodtam el, bár nem volt nekem ismerős..

Ismerősen csengett a neve... nem is tudom, talán Damon szájából hallottam már még annak idején. Mikor még azért velem is megosztott egyetsmást, de most már.. jó, most nem is erről van szó.
- Öhmm... üdvözletem! - biccentettem felé, már amerre sejtettem és az előbb 'láttam'. - Én.. nos, én tündér vagyok, talán.. azért vagyok olyan különleges, hogy halljalak. Látni csak.. elvétve, ha lehet ilyet mondani egy szellemre. - köszörültem meg a torkomat igencsak zavarodottan.
- Harmony a nevem. És... te mindig itt voltál? - néztem körül a réten. Eddig még nem jártam itt, úgyhogy nincsen kizárva semmi.

- Tündér? - kérdeztem vissza meglepetten. Na jó, ilyenről... azt hiszem talán még nem hallottam. Tündérek is vannak? A vámpír még oké, a farkas is, a banyák is... de hogy tündér?? Ez nem semmi. Még úgy se, hogy én meg épp szellem lettem nemrég...
- Már így is jobban látsz, mint a legtöbben. Az egyetlen aki eddig látott, egy kislány volt... azt hiszem a gyerekek fogékonysága miatt... - töprengtem hangosan, miért is láthatott engem Delena. - Örvendek Harmony. Nem... nem voltam itt. Néhány napja lettem szellem... és... a temetőből több állomással végül itt kötöttem ki. Bár nem is tudom miért pont ide jöttem - néztem körül a réten. Ja... talán nyugisabb helyre vágytam mint a város, de élhetőbbre mint a temető... - Tudod... volt egy vitám azzal aki megölt, és... hát idekeveredtem. Nem is tudom miért pont ide...

A tündér mivoltomra ő is felfigyelt, de végül nem került nagyobb hangsúly a témára, merthogy folytatta, amire kíváncsi voltam. A gyerekek fogékonyságáról már csak a filmekben is rengeteget lehet hallani, úgyhogy ezen nem lepődtem meg. De azon igen, hogy vajon mit keresett Ő egy gyermek közelében.
Elfordultam, körülnéztem, hogy van-e itt valaki még rajtunk kivül, de meg is lepett volna ha éppen most jelenik meg itt valaki.
- Öhm.. ki ölt meg? Ha meglátogattad, akkor gondolom hogy Ő is városi. - kezdtem el gondolkodni. Vámpír volt a tettes, ebben az egyben biztos voltam.

- Hát nem tudom mennyire vagy ismerős a városban. Damon Salvatore? Ismered esetleg? Mert bizony... Ő volt az aki... volt olyan kedves megölni... az unatkozó, semmirekellő disznaja... - morgolódtam már inkább csak a végén. Bár inkább bosszankodtam volna, de azt hiszem a szellemhiszti nem lett volna egy túl ildomos dolog így, épp egy ismerkedés közepén. - És épp az Ő lánya volt aki látott engem. Ellátogattam hozzájuk, és a gyerekei azt hiszem láttak. Vagyis a kislány biztos, vele beszélgettem is kicsit. A fiú még túl kicsi ahhoz hogy megállapíthattam volna, lát-e. De a lány látott, és hát ez egy elég felüdítő jelenség volt nekem, ha azt nézzük, hogy még az egykori legjobb barátom sem látott, sem a gyilkosom, se annak a felesége, se senki más... Már értem miért utálják a szellemek a szellemlétet...

- Öhm.. - jöttem majdnem egy pillanat alatt kész zavarba. Damon neve mindenhol felbukkan, ez a város.. oké, tény hogy alapító család sarjai a testvérével, de talán ennek még az is az oka, hogy Stefan a múltban nem élt hírhedt életet, ellentétben Damonével.
- Damon a vőlegényem volt körülbelül másfél évvel ezelőtt. - nyeltem egyet kis pírfolttal az arcomon, és a kislányról - ha jól rémlik nekem, akkor Delena - szóló részt halvány mosolygással hallgattam, hogy a végén ismét elkomorodjak. - Biztosan nem lehet könnyű. Én néha viszont bármit megadtam volna, hogy senki ne lásson, és halljon engem. - ismertem el őszintén.

- Ohh... részvétem, így utólag is. Körül-belül engem is annyi ideje ölt meg... - mondtam, ahogy megdöbbenve hallottam az új infót. Hogy egy Damon-höz hasonló féreg, vadállat... szörnyeteg, hogy képes megfogni magának ilyen szép, és kedves, lássuk be, jóra való, és sokkal jobbat érdemlő lányokat magának... mint Harmony, meg Elena... elképzelni sem tudtam. Bár tény hogy a lányok mindig a rosszfiúkra buknak, na de hogy ennyire??? Ez már azért sok... Damon a rossznál is rosszabb, kb ezerszer. Mi a fenét esznek rajta?
- Ne kívánj ilyet, hidd el, hogy... borzalmasan rossz. Az ember nem is tudja, milyen jó neki, hogy látják, halják... érzik... ez a szellemes lét rémes. Borzasztóan rossz. Higgy nekem, nem szabad ilyesmi élményekre vágyni, egyikre sem...
Elgondolkodtam kicsit, de aztán... nem is tudom, megváltozott valami, valamiféle érzés volt benem, ami jól jött volna ha eltűnik, de nem akart... inkább azt akarta, hogy én tűnjek el...
- Azt hiszem ideje mennem - sóhajtottam, és körbepillantottam a réten. Hát nem tudom miért, miként, de... úgy éreztem vissza kell térnem a városba. - Viszlát Harmony, örülök hogy találkoztunk, és... remélem találkozunk még, s bízom benne, talán addigra megtanulom hogyan legyek rendesen látható.. - gondolkoztam, reménykedve, végülis... hátha tanulható a dolog, végülis dobálózni is megtanultam. - Szia! - köszöntem el, majd elindultam... vissza a város felé.

(folyt. köv. valahol)

- Elhagyatott templom -

A rét olyan barátságosnak tűnt vadászat szempontjából, de... az erdő mégis egy fokkal jobb lett volna. Ott van mód arra, hogy elrejtsük a hullákat. Bár én egyelőre még nem ölni akartam.
Violet szemeibe néztem, de közben meg sem álltam. - Első szabály. A jó helyszín megválasztása. Ez attól is függ, hogy mit akarsz tenni az áldozatoddal. Csak megharapni, vagy meg is ölöd. Ha most az utóbbiról lenne szó, nem hoztalak volna a rétre, ahol nulla a hulla eltűntetésének esélye. - legyintettem, közben a fülemet használva, hogy hallok-e valamit, de nem kellett sokáig, mert egy valószínűleg eltévedt emberke megjelent a szemeink előtt.
- Második szabály. Ha nem akarod megölni, de jót akarsz szórakozni ebben is, hát igézd meg. A szokásos duma, hogy ne sikítson, ne mozduljon, csak tűrje és akkor életben marad. - rántottam egyet a vállamon, de már némileg elhalkulva. - És három, bár ez nem az utolsó aranyszabály a vámpírok körében: tudj megállni, ha nem akarod megölni. És én mondom, hogy most ne akard. Először... érdemes elsajátítani az első két "pontot". - böktem a férfi felé. - Gyerünk! Hogyan csinálnád? - vigyorodtam el ravaszkásan.

Egy szó nélkül követni kezdtem habár fogalmam sem volt, hogy pontosan merre is tartunk. Majd mikor megállt én is. Körbenéztem és egy réten találtam magam. Remek, most vagy réti nyuszikra fogunk vadászni vagy nem tudom.. Nem értem miért hozott ide. Elég távol esik a várostól nem hiszem, hogy egyáltalán valaki erre járna.
Minden figyelmemet rá fordítottam amikor elkezdte sorolni a szabályokat. Miután elmondta az elsőt már hallottam is valami neszt, majd nem sokkal később fel is tűnt szemeink előtt egy ember. Újra felé fordultam és végig hallgattam a maradék két pontot, majd ezeket jól a fejembe véstem, hogy soha el ne felejtsem őket.
- Hát akkor gondolom az első szabályt követve oda megyek hozzá és valamiféle beszélgetést alakítok ki vele. Aztán a második szabály jön és megigézem, majd megpróbálom betartani a harmadikat azzal, hogy nem ölöm meg. - Foglaltam össze neki illetve magamnak is, hogy mit kell csinálnom.

- Jól mondod. Hidd el, hasznodra lesz, ha ezeket megtanulod - bólogattam, majd kényelmesen nekidőltem valaminek, és vártam, hogy támadjon. Kíváncsi voltam, mennyire fg menni neki először.

- Rendben. - Sóhajtottam egyet, majd elindultam a kiszemelt áldozat felé. Miután köszöntem neki az idő iránt érdeklődtem, de mikor már kezdett unalmassá válni a társalgás megigéztem. Vagyis legalábbis azt hiszem azt csináltam. Életemben először csináltam ilyet. Tekintettébe mélyedtem, hogy sikerült-e és amikor megbizonyosodtam róla, hogy igen félredöntve a fejét a szemfogaimat a nyakába mélyesztettem.

Míg a lány életében először megigézett valakit, a mellkasomra fontam a karjaimat, és megálltam, hogy így nézzek rá. Körülbelül így harapnám át én is Christopher torkát, ha itt loenne az orrom előtt. Ebben száz százalékig biztos vagyok.
- Oké, elég lesz. Tudj megállni! - termettem ott a lány mellett és megfogtam a vállát.

Nem sokkal később a szavaira eszméltem és éreztem, hogy le kellene állnom csak egyszerűen nem voltam rá képes. Nem akartam leállni. Tegnap is ugyanúgy jártam Staceyvel, de akkor ő leállított azt hiszem most is segítségre lesz szükségem.
Leráztam a vállaimról a kezét és közelebb húzva magamhoz gyorsabban kezdtem kortyolni a vérét.

Általában beválik ez a mozdulat, de most úgy tűnik, nagyon kevés lesz. Mert nem reagált rá. Éppen ellenkezőleg. Lerázta magáról és tovább itta a vért. A férfi szemein láttam, hogy már nem sok élet van benne.
- Hé! - ragadtam meg újra a vállát, és nem érdekelve, hogy fájdalmat okozok neki, lelöktem a férfiról, hogy odalépjek rögtön elé. - Elég! Azt mondtam, hogy elég! - néztem a szemiebe ellentmondást nem tűrve. - Előbb tanulj kontrolt. Utána akarj gyilkolni! Ha most elkezded itt gyártani a hullákat tömegszámra, bajt hozhatsz a saját fajtádra! Elég lesz. - tettem hozzá az utolsó két szót már némileg nyugodtan, és visszafordultam a férfi felé, hogy mélyen a szemeibe nézzek.
- Te erre nem emlékszel. Soha nem találkoztál velünk. - haraptam fel közben a csuklómat, hogy a szájához tartsam, majd amint begyógyult a sebe, folytattam. - És most hordd el magadat, különben én öllek meg! - nyeltem egyet, de nem azért, mert féltem volna megtenni.
A férfi távozott. És a lány meg én egyedül maradtunk. - Tudom, hogy nehéz megállni. És ez így is lesz még veled néhány hónapig, vagy talán évekig is... de ha ölni akarsz, akkor az erdőben tedd, vagy olyan helyen, ahol senki nem láthat meg.

Ha nem lökött volna le róla valószínűleg megölöm. De nem éreztem semmiféle bűntudatot még így sem. Eddig is öltem már meg embert most sem zavart volna. Tanulság ebből, hogy ne a rétre menjek vadászni.
Megszólalni se tudtam, csak megtöröltem a számat. Szeretnénk önkontrollt tanulni.. Végül is Stacey felajánlotta de még mindig másabb lenne, ha olyan mondja el akinek van benne tapasztalata. - És mégis, hogyan tudnék önkontrollt tanulni? - Kérdeztem miközben ő megigézte az embert, hogy felejtse el ami történt, majd megitatta a vérével, hogy begyógyítsa a sebét meg valami életet leheljen belé, mert eléggé lecsapoltam.
- Nem az a célom, hogy öljek. Ha az lenne másképp csinálnám. Csak egyszerűen ha le akarok állni valami belül azt súgja csak még egy kortyot csak még egyet és beadom a derekam. - Sóhajtottam egyet, majd beletúrtam a hajamba. Idővel csak jobb lesz. De ez még csak a második emberből való táplálkozásom volt.

Nagyon ritkán van az, hogy én megértő vagyok. Mert általában nem így van. Viszont én is járttam abban a cipőben, amiben ő. És nekem nem volt segítségem. Ekkor alakult ki bennem az a nézet, hogy... ha gyilkolni akarok, márpedig az gyakran előfordult, hát gondoljam azt az emberekről, hogy úgysem várja őket senki odahaza. Se család, se semmi. És így nincs bűntudat utána.
- Nehéz lesz, ezt mindannyian tudjuk. Az önkontrol nem olyan, hogy most azt mondom, ne csináld és menni is fog. - léptem közelebb hozzá újra. - Ennek itt kell eldőlnie. - böktem a szívére, majd a fejére. - A gyomrod és az ösztöneid többet és többet akarnak majd. De a fejedben legyen ott az a vészjelző, hogy elég, mert még egy korty és meghal. Erre nincs módszer. Ezt neked kell megtanulnod. De nem árt, ha van előtted egy "példakép", akiről látod, hogy ő hogyan csinálja.