Azt hittem most simán lelép. Legalábbis megtehette volna, de nem tette. Ilyenkor kívánom, hogy Nick bárcsak itt lenne. Vele minden annyival egyszerűbb lenne. Együtt vadásznánk. Csak még előtte fel kellene támasztanom. De manapság egyre jobban halasztom. Pedig egy ideje még ez volt az életcélom. Őt visszahozni. És most már tényleges előttünk van egy örökké valóság.
Ahogy bökött felém az ujja vonalát követve a szívemre néztem. - Szóval magamnak kell megálljt parancsolnom. Remek. - Húztam el a számat, mert tudtam, hogy mire eljutok odáig egy pár embert biztos meg fogok ölni. Akarat ide, vagy oda. - Példakép? Mint például egy pár száz éves vámpír? - Ekkor már tudtam, hogy újból az lesz az életcélom, hogy visszahozzam őt.. Muszáj lesz valahogy.

- Hidd el, hogy menni fog. És tény, hogy előtte jó pár ember meg fog halni, de... talán a haláluk majd megadja a kontrolt. És az a "példakép", akit választasz. Felajánlanám magamat, de félő, hogy a türelmetlenségem végett előbb ölnélek meg, mintsem segítsek. - sóhajtottam.
- Megleszel most már egyedül? Jóllaktál mára szerintem. - mosolyodtam el.

Teljesen megértettem amiért nem ajánlotta fel magát példaképnek már így is épp eleget tett értem. Valószínűleg az is benne volt, hogy nem akart egy olyan vámpírt csak úgy magára hagyni aki akár lemészárolhatná a várost mindenféle bűntudat után. És az pedig felkeltené mások érdeklődését abban biztos vagyok.
- Igen megleszek, és köszönöm. - Vetettem felé egy kedves mosolyt.

- Őrízd meg azt a cetlit, amit adtam. Jövök neked eggyel. És sosem szerettem adós maradni. - kacsintottam rá, majd villámgyorsan eltűntem onnan. Ki kellett még engednem a gőzt.

- Erin birtoka -

- Megőrzöm. - Mosolyodtam el, majd a következő pillanatban már itt sem volt. Egy ideig még ácsorogtam itt, majd úgy döntöttem, hogy hazaindulok.

(Violet háza)

|Valahonnan|

Napok óta nem történt semmi érdekes. Bár azt hiszem nem is baj. Néha rám fér a relaxálás és a vámpírmentes légkör. Nem tudom miért pont ide jöttem, talán csak a friss levegő vonzott ide és a magány. Legalábbis remélem, hogy nem lesz társaságom.
Alapjáraton sem vagyok egy társasági ember, de most tényleg jobban esett a magány. Lehet, hogy pont ez az életmód cseszett el ennyire, de istenem ez van. Ezt élvezem és kész. Szentül hiszem, hogy a világ javát szolgálom azzal, hogy pusztítom ezeket a vérszívó patkányokat.
Egy ideig csak sétáltam, miközben a gondolataimba temetkeztem, majd megunva a járkálást ültem le egy korhadt farönkre és kémleltem a sötét eget, ahol csak a csillagok fénye ragyogott.

Mikor megérkeztem a városba egyből a réten kötöttem ki valahogy vonzott engem az a csodás környék imádkoztam senkivel se fussak össze. Leültem a dombra és figyeltem ahogy susog a szél Erinre gondoltam. Talán meg kéne keresnem?
Nem sokkal később egy fekete hajú csinos lányra lettem figyelmes. Hallottam ahogy dobog a szíve. Úgy is régen ettem. Elindultam hát felé.

Nem sokkal később azon kaptam magam, hogy egy szőke hajú lány közelít felém. Na remek..
Nem álltam fel a rönkről, csak néztem ahogy egyre közelebb és közelebb ér hozzám. Valami furcsát láttam a szemeiben. Gyanakodtam rá, hogy netán vámpír, de sajnos nincs ilyen különleges érzékem ahhoz, hogy megalapítsam, hogy ki az és ki nem. Pedig őszintén szólva nem lenne rossz. Sok fölösleges bajlódástól megkímélne.

Csípőre tettem a kezem és elbiccentettem a fejem.
-Helló hát te egyedül lófrász- Mondtam lassan ide oda billegtetve a fejem.
-Egyedül egy lány-Mosolyogtam el. A torkom már nagyon kezdett égni, de nem ronthatok rá egyből ki kell várnom a megfelelő pillanatot. Megköszörültem a torkom, mert már nagyon égett. A lány fél váról vette amiket mondtam, nagyon remélem nem egy vadász gyűlölöm őket.

-Helló! -böktem ki csak ennyit komoran, felnézve az ismeretlen lányra-Ami azt illeti ez rólad is elmondható, hisz te is egyedül vagy. -vontam egyet a vállamon nemtörődöm módon és egy pillanatra a hajamba túrtam és lehunytam a szemeimet. Ha vámpír és éppen a vacsoráját keresi akkor ki kell használnia ezt a remek alkalmat arra, hogy a nyakamba mélyessze a fogait. Bár elég kellemetlen lesz neki mivel dugig van a vérem verbénával.

Felhúztam a szemöldököm és karba tettem a kezem
-Én vigyázok magamra!-Néztem rá, majd fel rántottam és szemébe néztem
-Ne sikítsd Drága!-Mondtam, majd nyakába mélyesztettem a fogam a második szívásnál éreztem, hogy tele van verbénával.
-Ne!-Löktem el magamtól a lány.
-Ki vagy te!?-Néztem rá vörös, eres szemekkel.

A sejtésem igaz volt. Istenem, így lenne ötösöm a lottón. Felrántott és megpróbált megigézni amin magamban csak jót röhögtem. Majd a nyakamba mélyesztette a fogait amire kicsit felszisszentem, de már megszoktam. Ez a munka fájdalommal jár, de megéri.
Rögtön el is lökött magától, és a földön landoltam. Vigyorogva tápászkodtam fel és leporoltam magamat, mintha ennyire ráérős lennék. Ó, hogy én mennyire imádom húzni az idegeket.
-Név szerint Elsie. De neked csak a legrosszabb rémálmod szöszi! -mondtam rideg tekintettel, majd a kabátom ujja alól kilövelltem egy karót egyenesen a mellkasába.
-Tudod mondanám azt, hogy legyünk túl hamar a dolgokon, de szeretem szadizni az ilyen elfajzott korcsokat mint a te fajtád. -jelent meg egy széles vigyor az ajkaimon és közelebb lépdeltem hozzá.

Nagyon meglepődtem és egyből tudtam aki csak így hiszti nélkül feláll az vadász lehet. Mellkasomba lőtt. A ruhám csupa vér lett és felsóhajtottam. Kitéptem szinte magamból a karót majd vámpír sebességgel mögé kerültem és vállába nyomtam lassan fájdalmasan.
-Tudod én is szeretek játszadozni, de ez mellé ment édes-Mondtam suttogva a fülébe, majd kicsavarva a kezét biztos voltam benne ki tud szabadulni, de ez volt benne a móka!

Sejtettem, hogy nem lesz ilyen egyszerű és nem úszom meg anélkül, hogy megpróbálna megölni. Hirtelen termett mögöttem és kicsavarva a karomat lassan a vállamba nyomta a karót. Fájt, rohadtul, és ez még nem a legjobb kifejezés rá, de nem mutattam. Még csak fel se szisszentem. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy lássa rajtam a fájdalmat. Csak összeszorítottam a fogaimat és tűrtem. Legalábbis egy darabig.
A kesztyű ami rajtam volt verbénába volt beáztatva és egy hirtelen mozdulattal egyenesen a képébe nyomtam.
-Csak nem csíp? -kérdeztem vigyorogva, de nem vártam meg amíg kitisztul a látása a verbéna után, hanem előkaptam a pisztolyomat az övemből és belé eresztettem egy pár fagolyót. Egy darabig ez lelassítja, ha csak ki nem szedi magából amit kétlek.

Természetesen kibújt alólam és arcomba nyomta a verbénás kezét felordítottam, de hamar meg gyógyultam kikerültem a fa golyókat kivéve egyet ami a vállamba fúródott. hasába rúgtam és egy kicsit repült is, majd fülé álltam és nevetni kezdtem.
-Idősebb vagyok te szuka!-Sértegettem, majd hirtelen hátulról elkapott. Számíthattam volna rá.
-Mióta vagy te vadász kislány?-Néztem rá elismerően hiszen elég rendesen tudta a dolgát.

Bármennyire próbáltam elkerülni azt, hogy gyomron rúgjon nem ment. Elvégre nincs szuper erőm, se semmi természetfeletti képességem. Bár nem is baj.
Ahogy belém rúgott repültem egy darabig amíg a földön nem landoltam, majd fölém kerekedett.
-Látom rajtad. Van egy pár ráncod. -csipkelődtem, már csak azért is mert tudom, hogy erre az idősebb vámpírok eléggé érzékenyek, főleg ahogy elnézem ő különösen ad magára.
-Hát lássuk csak..-dörzsöltem meg az állam felpattanva a földről és hátrálva tőle egy pár lépést- Úgy......kisgyerekkorom óta. -billentettem oldalra a fejemet.
-Mit sem ér, hogy idősebb vagy. Most megdöglessz. -nevettem fel és egy hirtelen mozdulattal eresztettem újabb karókat belé. Nem akartam megölni, MÉG nem.

Arcomhoz kaptam és végig húztam az ujjam rajta.
-Nem vagy vicces-Szorítottam össze a fogam. Gyermek kora úta az akkor nem szentelte másnak az életét csak a vámpír üldözésének ezt majdnem megtapsoltam, de leálltam.
-Erős szavak egy kislánytól-Nevettem fel. Belém eresztett egy karót ismét, nem érdekelt, hogy verbéna van a szervezetébe elkapta a csuklóját és erén haraptam, hogy lassan elvérezzen, majd nagy bánatomra kiköptem a vérét ami égetett.
-Lássuk be mind a ketten jók vagyunk nem lesz ott győztes-Mondtam még a kiálló karóval a testemben amit ki is húztam és el dobtam messze.

Felnevettem ahogy végighúzta az arcán a kezét. Hogy tudtam, ez már röhejes..
-Én jót szórakozok rajtad. -kuncogtam továbbra is mintha csak egy vígjátékba csöppentem volna. A következő percben azon kaptam magamat, hogy egy hirtelen mozdulattal feltépi az ereimet. Meg fogok halni, ha elvérzek, de szerencsémre nem szabadul meg tőlem a világ, hála az én kis gyűrűmnek.
-Ah, most valószínűleg meg fogok halni. -pillantottam a csuklómra, majd a vállamra, majd egy vigyor jelent meg az arcomon minden fájdalmam ellenére.
-Remélem tudod, hogy nem szabadulsz meg tőlem. Ki kell, hogy ábrándítsalak engem ilyen könnyen nem lehet megölni, te ribanc. -lépdeltem hozzá közelebb már-már fenyegetően és a csizmám egyenesen a képében landolt. Csak van haszna a tanult harcművészeteknek.
Kihasználva pillanatnyi zavarát a nyakába szúrtam egy nitrátos fecskendőt amitől valószínűleg elájul.
-Jó éjt! A reggelt már nem fogod megélni. -paskoltam meg lassan színtelenné váló arcát.

-Már becézgetsz is ez édes-Biccentettem oldalra a fejem, majd belém rúgott egyenest az arcomba.
-Nyomorék-Mondtam elhalkuló hanggal ahogy elsötétült minden még hallottam idegesítő kis hangját, de után csak elájultam lassan. Elsötétült a világ nem tudtam mit adott be nekem, de ha megtalálom kinyírom az a ribancot. Arra gondoltam mikor még Erin a barátnőm volt és együtt nevetgéltünk meg kellett volna keresnem, de úgy tűnik halált hozz nekem ez a város. Ott feküdtem tétlenül szemeim le csukódtak.

Utolsó szavai zeneként csengtek a fülemben. A megtisztulás édes dallama. Csak az a kár, hogy ettől nem fekszik ki végleg.
-Na gyere szépen! -beszéltem csak úgy, mivel úgy sem hallja, és az egyik fához vonszoltam. Imádtam kegyetlen lenni ezekkel a korcsokkal, és most sem voltam kíméletesebb. Két kezénél fogva tűztem oda a fához, majd a gyomrát is átszúrtam, hogy véletlenül se tudjon szabadulni. Már ha egyáltalán túléli.
Lehúztam az ujjáról a napfénygyűrűt és elhajítottam a fenébe. Nincs messze a reggel. Porrá lesz reggelre.
Már épp menni készültem amikor magatehetetlenül rogytam össze a földön. A rohadt életbe. Miért pont most? Komolyan nem bírta volna ki hazáig? Éreztem ahogy a maradék vér is kiáramlik a testemből. Nem kellett sok, hogy elsötétüljön minden, és minden élet elhagyja a testemet. Kampec, ennyi volt, de sebaj pár óra és agyon se lehetne verni.

Magamhoz tértem csupa vér voltam a lány pedig nem sokkal előttem feküdt. Ki voltam kötözve a hasam is át volt szúrva minden erőmet bevettetem, hogy kiszabaduljak a nap már jött fel lassan
-Istenem!-Szóltam és kiszabadítottam a kezeimet. A verbéna nagyon meggátolta az erőmet.
-Jól ideszögezted-Suttogtam magamnak. Rángattam a karót egyre rémültebben hiszen ujjamon nem volt a gyűrűm. Sikeresen kirántottam és futni kezdtem, hogy megtaláljam a gyűrűmet. Kerestem mindenhol. Bokorba, fa tövében. "Siess Elle"Ez zakatolt a fejemben. Léptem egyet és éreztem a talpam alatt a gyűrűt. Nem is dobta olyan messze. Megéreztem a vérszagát miközben húztam a gyűrűt az ujjamra. Már majdnem futásnap eredtem, de néztem a lányt.
-A francba is!-Mondtam, majd beleharaptam a csuklómba és a szájába toltam, hogy igyon belőle, majd eltűntem a napfelkeltében.

[Erin lakása]

(Grill)

Az érzés, mikor kezeink összeértek, leírhatatlan. Sosem éreztem, nem tapasztaltam még ezt. Sem most, sem korábban. Ez... Más. Nem tudom, miért.. De más... Nem rossz értelemben, hiszen ugyanannyira békés atmoszféra ölelt körbe, mint ezelőtt pár perccel, szívem mégis nagyot lódult, csupán ettől a kis érintéstől. Lelkesen mosolyogtam fel rá, iménti viszolygásom és tudatalatti szorongásom eltűnt, mintha Ő szüntette volna meg a puszta jelenlétével. Hat rám. Hat az érzéseimre, a döntéseimre. Mintha nem lennék ura önmagamnak, a miérteknek és a hogyanoknak. Vakon követem Őt, és ez még buktató lehet, de most még ezt sem tudtam felhozni negatívumként. Ijesztő, hogy a közelében csak a pozitívumokra tudok gondolni, sosem voltam túl optimista, de vele, úgy érzem nem félek.
Nem zavar az érintése, ahogy ujjai továbbra is körülölelik az enyémeket, az udvarias stílusa pedig abszolút lehengerel. - Köszönöm. - leheltem halkan, mikor kiléptem a hóesésbe.
A nap közben teljesen lebukott a háztetők felett, eltűnt az égboltról, így nem maradt ott más, csak a ködös, havas felhőrengeteg és a csillagok tompán átverődő fénye, amiből ha akarnék sem látnék túl sokat ilyen időben.
Nagyot sóhajtottam, ahogy a hideg ismét megborzongatott. De valójában nem voltam benne biztos, hogy csak a hideg tette.
Fogalmam sem volt merre haladunk éppen, a hóesésre foghatnám, de egyszerűbb bevallani, hogy nem ismerem a környéket.
- Azért remélem tudod, merre megyünk... - kuncogtam fel, mikor már egy ideje a város határában sétáltunk.

Éreztem, ahogy teste kelletlenül megremegett. - Fázol? - kérdeztem tőle, majd vastag sálam letekertem a nyakamból, és rá terítettem, keresztbe kötöttem elől. - Miért van az, hogy Neked jobban áll? - forgattam meg szemeim, majd kezem újra övéhet csúsztattam, szinte észrevétlenül.Annyira féltem, hogy az érintései csak tovább mélyítik a sebeimet. De amikor vele voltam, a fájdalom egy csapásra elmúlt. Mintha csak gyengéden átölelt volna a szívével. Vele jobbnak éreztem magam.Belesajdult a szívem, és végre nem a rossz fájást éreztem, hanem a jót, a felszabadítót, a jó hirtelen kristályosodását, azt a szent pillanatot, ami néha, egy pillantásra, egy érintésre lecsap, hogy igen, jó ezzel az emberrel, ezt tudtam, de hogy ennyire nagyon jó legyen... maga a boldogság. Meleg, tavaszi szellőként cirógatta végig a testem, az élet szikráját csiholta fel bennem.Ebben az érintésben hihetetlen erő lakozik. Az érintésben energia van, csodát tévő energia...
- Persze, hogy tudom, bízz bennem..- Néztem le rá, majd kezem átdobtam vállán, és őt magamhoz húzva sétáltam tovább előre. Nem, fogalmam sem volt, hogy hol is vagyok, de magamban belül magabiztos ember vagyok, és pontosan tudom, hogy mit tudok és mire vagyok képes, az értékeimet hajszálpontosan ismerem, és azt is mondhatnám, hogy néha öntelt és beképzelt vagyok. De talán egyetlen dolognak kell feltétlenül sugároznia belőlem, bárhová is megyek, ez pedig a magabiztosság.
Lassan egy kis árnyas réthez érkeztünk, de a túloldalán szembe tűnt egy nagy fa, alatta egy kis paddal. Oda vezettem Megant, és leültünk. Itt, ezen a kis szélvédett, hómentes helyen képzeltem el azt, hogy megismerem egy kicsit jobban. Meg kell tudnom, hogy ki is ő valójában...mert nincs ilyen ember, aki ennyire jó lenne. - Na, mit mondtam, hogy tudom hova megyünk? - kacsintottam rá, majd ölemben pihentettem kezeim.

Az érzékei meglehetősen kifinomultak. Már jóval ezelőtt biztos voltam benne, hogy nem egy átlagos emberrel van dolgom, ez a kis észrevétele csak alátámasztotta azt, amit már eddig is tudtam.
- Nem.. - tiltakoztam azonnal. Valójában nem fáztam, sokkal inkább az Ő hatása volt a testemen gyors egymásutánban végigfutó remegések oka, ezt azonban igyekeztem eltitkolni, eddig amint látszik sikerrel.
- Rossz a szemed.. - forgattam a szemeimet bókja hallatán, de közben a mosoly ott bújt meg szám sarkában, Ő is jól láthatta. Nem akartam titkolni, milyen jó kedvem van, pedig nemrégiben már temettem volna a mai napot. Ezzel szemben, úgy néz ki az egész napos idegeskedés után, kellemes estének nézek elébe, vele. Ugyan nem tudom ki Ő, honnan jött, mit keres itt éppen, de talán ez a dolog varázsa. Nem tudunk egymásról semmit a neveken kívül, mégis teljes nyugalomban sétálunk egymás mellett. A sáljából áradó intenzív illat szinte elkábít, még erőteljesebb béklyójába zár a nyugalom és az a különös bizsergő érzés, amit még mindig nem tudok hova tenni. Nem vagyok benne biztos, hogy éreztem már ilyet, vagy csak hasonlót az eddigi életemben... Olyan vagyok, mint aki beszívott.. Mióta itt van, mióta találkoztunk, nem vagyok képes másra, csak a töretlen mosolygásra. Miért van ez? És miért érzem úgy, hogy ez a helyes? Hogy ezzel minden rendben van?
Fejemet óvatosan megrázva próbáltam szabadítani érzékeimet a csábító illatfelhőből, aminek még mindig a birtokában voltam. Nehezen, de sikerült végül összpontosítanom, amin egyáltalán nem segített, mikor átölelte a vállaimat. Azt hittem végre megbirkóztam a feltörő érzésekkel, de most csalódnom kellett. Ha hallgatok az ösztöneimre, átkarolom a derekát, de nem így tettem.
- Én bízok.. - suttogtam, miközben a levegőbe szálló meleg felhőt néztem, ami a számat elhagyta. Kétség sem fér hozzá, hogy én nem találtam volna el ilyen hóesésben sehová, nem mintha alapból tudnék itt tájékozódni. Úgy néz ki, Ő kiismeri itt magát.
- Oké, valóban megmondtad - sóhajtottam nagyot, mikor egy kis padhoz vezetett. Valóban az volt. Itt nem esett a hó, szélvédett volt és ... Meghitt. Azt hiszem.
- Ez gyönyörű... - néztem a tőlem néhány centire lehulló rikítóan fehér hópelyheket, amitől nem is volt olyan sötét. Ahogy egyre több fedte a földet, az éjszakai táj szinte kivilágosodott.
Gyermeki kíváncsisággal nyújtottam ki tenyeremet, és vártam, hogy leszálljon rá egy kis pehely. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is olvad az apró kristály. Nem tudom meddig voltam elfoglalva a táj varázslatosságával, de mikor újra felé fordultam, csak annyit láttam, hogy engem figyel...

- Te vagy a gyönyörű...- leheltem a szavakat, miközben ő ragyogóan elfoglalta magát a hópelyhekkel, én töretlenül szemeit kémleltem. A szépség csak egy dolog, de nem mindenkinek van ilyen gyönyörű, bársonyos pillantása. A szem színét vagy formáját meg lehet változtatni, de azt nem, ami belőle sugárzik.Hihetetlen, hogy valaki, aki ilyen gyönyörű, hús-vér ember legyen. Esztendőkön át elhitettem magammal, hogy nekem nincs szükségem ama zűrzavaros, viharos, elmeölő hadijátékra, amit férfi és nő folytat egymással, szerelem címen. De van-e más, ami egyszerre képes felkavarni érzékeket, érzelmeket, van-e más, kedvesebb szörnyeteg, mint a gyönyörűség vágya, melynek fojtogató ölelésében ritka csoda ér: érezzük, hogy élünk?! Nem mást, nem kevesebbet akarunk, csupán mindent: élve megelevenedni...de nem tudom, hogy ennek vajon itt van-e az ideje. Hosszú, ám de rövidnek tűnő percig bámultam őt, egészen mélyre fúrtam magam, szinte lelkéig láttam.
Mikor azt mondta bízik bennem elkaptam tekintetem, és ujjaim fixíroztam, majd eszméletlen ötlet jutott eszembe. Felpattantam a padról és elé álltam. Telefonomba dugtam fülesem, és elindítottam egy zenét, majd felkínáltam neki a füles másik felét, és a kezemet is. - Gyere táncolni! - mosolyogtam rá ellenállhatatlanul. Ha megérti, amit kérek tőle, jó nő lesz. Mert a jónőségnek semmi köze ahhoz, hogy mit mutat a tükör. A jónőség lényege, hogy belül szabad, és bízik. Magában, és egy kicsit azért másokban is... vajon érti ezt? Ha viszont nem bízik, akkor mindig frusztrált, görcsös kiscsaj marad. Nemhogy táncolni nem fog tudni, hanem élni sem. Élni, csupa nagybetűvel! Reménykedtem, hogy újból elfogadja kezem, és végre közelebb kerülhetek Hozzá.A kezdet általában mindig ijesztő, a befejezés általában szomorú; de ami a kettő között van, az számít igazán. Jó, ha ez eszünkbe jut, ha valaminek a kezdetén tartunk. Engedem, hogy a remény legyőzze a bajt...