Csak néztük egymást, hosszan. Halk mondata után újra beállt közénk az éjszaka csendje. Próbáltam rájönni, vajon mire gondolhat, de sosem voltam jó a kitalálósdiban, így ezt inkább hagytam is. Helyette szégyenlős félmosoly futotta el ajkaimat és talán el is pirultam, bár ezt az éjszaka jótékony homálya eltakarta.
- Köszönöm.. - ejtettem ki lassan a számon, ezt az egyszerű szót. Annyi mindent akartam mondani és kérdezni... Meg akartam őt ismerni, mert vonzott. A lénye. Ő maga.. A tekintete, ahogy engem figyel, a modora, a gesztusai, minden. Mintha egy két lábon járó mágnesbe botlottam volna, aki azon felül, hogy a hatalmába kerít, az érzéseimre is hatással van.
- Most? Itt? - néztem rá hitetlenkedve, hogy aztán körbepillantsak. Nem volt itt rajtunk kívül senki, de ... De.. Tudok egyáltalán ellenérvet? Idegen... Mégis eljöttem vele, bíztam benne. Bízok benne. Talán ez életem legnagyobb őrültsége. Talán holnapra megbánom az egészet. És talán hülyeséget csinálok... De fiatal vagyok, ez pedig egy lehetőség. Most van itt az ideje a vakmerőségnek, az őrültségeknek... Nem családanyaként, mikor már egy perc szabadidőm, nemhogy nyugalmam nincs.. Most! Most kell élnem, és hagynom, hogy élvezzem... A legtöbbet magamnak tudok ártani azzal, ha mindig visszavonulót fújok.. Nem neki és nem másnak..
- Táncoljunk! - határoztam el magam végül és hozzá hasonló gyorsasággal felálltam. Hangomban elszántság csengett. Ismét elfogadtam felém nyújtott kezét, hagytam, hogy közelebb vonjon magához, aztán végig a szemébe nézve csúsztattam a fülembe a fülhallgatót.
Most már biztosan nem vagyok százas, de vállalom...

Kérdésére bólogattam, hitetlen pillantása mosolyra késztetett. Mindenkinek vannak kétségei; sokan vannak tagadók; de kétségeik és tagadásaik mellett keveseknek jutott ki a megérzésből. Kételkedni mindenben, ami földi, s megérezni némely égi dolgokat; ez az összetétel nem szül jót. Amikor az ember elkezd rágódni az előtte álló döntésen, végül általában eláll a szándékától - óriási bátorság kell ahhoz, hogy határozott lépéseket tudjunk tenni.Aztán mintha egészen más dimenzióba léptünk volna át, hirtelen előttem termett egész kis törékeny lénye, és táncra készen volt.
Bármilyen tánc során, amelynek örömmel átadjuk magunkat, agyunk elveszti a kontrollt, és testünket a szívünk irányítja tovább, elengedtem magam teljesen, és csak a zenére koncentráltam. Derekánál fogva húztam magamhoz, másik kezemmel kezét tartottam. Egészen testéhez simultam, s megpróbáltam eltüntetni még azt a leheletnyi távolságot is, ami közöttünk húzódott. Kicsi, légüres tér, és én mégis olyan távolinak éreztem, próbáltam még inkább magamhoz vonni törékeny testét. A tánc a mindenség lelke, minden mozog, minden forog, nincs megállás. De az örök mozgásnak rendszeres szabályai vannak, üteme van, a lélek adja...
Fejem egészen nyakába hajtottam, úgy leheltem forró levegőt a gyönyörű bőrre. Óvatosan vezettem, akár csak egy porcelán babát, lassan táncoltunk, úgy éreztem, szinte repülök, ahogyan karjaimban tartom őt. Nyakába mosolyogtam, és boldog voltam. Van a csoda... A csoda, amihez elég egy pillanat. Ami nem látványos, nem hegyeket mozgató, de bennem, nekem a legnagyobb.

A kellemes, lágy dallamok csakhamar elözönlötték tudatomat, így ha akartam volna, se tudtam volna tiszta fejjel gondolkodni. De most nem is kellett.. A táncot nem gondolni kell, hanem érezni. És én éreztem Őt. Minden porcikáját. Teste az enyémnek feszült, szorosan. Határozottan húzott magához minél közelebb, de a teljesen sem volt elég. Neki és nekem sem. Erős karjai között elvesztem, és az is most tűnt fel igazán, hogy milyen magas... Kicsinek éreztem magamat mellette, de egy pillanatig sem jelentéktelennek. Hogy is érezhetném, azt, ha egy férfi - egy olyan férfi, mint Ő -, minden egyes csepp figyelmét nekem szenteli. Csak nekem. Ereje ellenére úgy bánt velem, mint egy törékeny babával, finoman tartotta kezemet, mintha attól tartana, hogy egy erősebb szorítástól, egy határozottabb mozdulattól összetörhetnék, szertefoszlana a testem, vele együtt a lelkem is. Ő.. A lelkemet tartotta ilyen finoman, óvva. Azt féltette...
A hidegtől kipirult bőrömre, megváltásként érkezett a meleg párafelhő, és megborzongtam. Jólesően. Lehunytam a szemeimet, és úgy keringtünk tovább, lassan. Teljesen rábíztam magam. Míg Ő arcát nyakamba rejtette, és másik karomat nyaka köré fontam, és bár nem látta, de boldogan mosolyogtam, minden egyes levegővételével egyre magabiztosabban.

Amint összemelegedtünk volna, természetesen telefonom adta meg magát. Halkan sípoló hanggal jelezte, hogy lemerül, majd pár másodperc, és végleg kikapcsolt. Hátrébb léptem Megantől. - Ez annyira jellemző rám. Taszítom a technikát. - forgattam meg a szemeim.Mindennap rám szakad valami szerencsétlenség. Én már nem is zúgolódom, hozzászoktam, egyenesen jó képet vágok hozzá. Bár alapvetően is szerencsétlen s magányos teremtmény vagyok. Körültekintek, s nincs barátom, nincs rokonom a földön...Még a kapcsolataim is olyan szerencsétlenül alakulnak,, mindig úgy viselkedek, mintha nem lenne szükségem a másikra, de közben belehalok, belehalok az érzéketlenségbe, nem érzek fájdalmat, sem izgalmat, még keserűséget sem...
Visszasétáltunk a padhoz, és újból leültem. - Mondtad, hogy nem olyan régen jöttél ide. Honnan jöttél? Miért? - néztem rá kérdőn. Láttam, hogy elgondolkodik. Minden kérdésen becsületesen el kell gondolkodni, nem véletlenül teremtette az Úr a kérdő mondatot...De valahol aggódtam azért hallgat, mert nem akar válaszolni. Ez az aggodalom nagyobb teherként nehezedik az emberre, mint a valóságos rossz,szóval inkább csak türelmesen vártam a válaszra.

Újra elértük azt a szintet, ahová már nem kellenek a szavak.. És nem is volt szükség rá. Egyikünk sem zavarta meg újonnan jött idillünk törékeny vázát. Vigyáztunk a pillanatra... Legalábbis mi vigyáztunk volna, ha a zene abba nem marad és a telefonja le nem merül.
Mosolyogva figyeltem mérgelődését. - Téged látva, mondjuk nem ez jut először az eszembe, de ha te mondod.. - nevettem fel, majd kibontakoztunk egymás öleléséből, és újra felvettük a két lépés távolságot. Ez annyira hangulatromboló tud lenni... Már teljesen megfeledkeztem a külvilágról, bevont a kis világába, úgy éreztem, mintha.. Ő is rám bízná magát. Nem, ez hülyeség...
Egy ideig fontolgattam a választ. Azt is, hogy válaszoljak- e egyáltalán.. Megéri megbíznom benne?! Mármint ennyire? Mit vár el, mit mondjak? És mit ne? Mibe avassam be? Mibe avathatom be? - kattogtak a kérdések az agyamban. Nem tudom...
- Bostonban születtem... Ott éltem 18 éves koromig. - válaszoltam végül. - 18 év után ez az apró város, igen nagy váltás.. Éles.. Furcsa... Nem ehhez vagyok szokva.. De nem maradhattam.. Nem tudtam.. - úgy éreztem, akaratlanul is megnyílok, homlokom ráncba szaladt, az emlékek miatt. - Az édesanyám.. Meghalt.. - fejeztem be végül. Nem akartam többet mondani. Nem csak neki, senkinek. Így is csak az igazság felét adtam ki, hiszen nem meghalt, hanem megölték.. De ezt már nem akartam az orrára kötni, főleg nem addig, amíg semmit nem tudok róla.
- Na és Te? - fordultam felé újra, miután komor ábrázatomat megpróbáltam egy könnyed mosollyal elfedni. Összejött? Nem tudom... - A családod...?

Láttam, ahogyan rövid ideig gondolkozóba esik, hogy vajon válaszoljon-e, de aztán végül válaszolt. Töprengve figyeltem válaszát, és lestem, ahogyan szomorodik az arca, így már tudtam, hogy rossz ötlet volt erről kérdezni. A szenvedés száz arcú szörnyeteg. A földi boldogtalanságnak igen változatos formái vannak. Mint a szivárvány, a horizont fölé nyúlik - árnyalatai színpompásak, mint a szivárványé, s bár oly távoliak, mégis meghitten közeliek. Próbált mosolyogni..Semmihez sem kell nagyobb bátorság, mint hogy nevetés mögé rejtsük szomorúságunkat, de én mégis valahogy az álarc mögé láttam. Édesanyja halálát illetően nagyot kellett nyelnem, ismertem az érzést. Mindig van olyan, aki marad, és olyan is, aki elmegy. Ez másokkal is így van. Ha senki sem tenne semmit, csak azért, mert fél az elválástól, mi lenne? Embernek lenni azt jelenti, hogy képesek vagyunk ezzel a bánattal együtt élni. Ez a szeretet, és az emlékek és az emlékezés. Ha csak ezek egyike is megvan, az erőt adhat ahhoz, hogy tovább élj. Ha ezek közül egy sincs, akkor nem leszel képes tovább élni. Aztán szinte a zsigereimben éreztem, hogy én következek a vallomással. - Tudod, ez bonyolult.. - sóhajtottam, majd sürgős bámulni valóm akadt a földön. - Hasonló képpen vagyok, mint Te. Édesanyám meghalt, apám pedig...vegetál. Nem nagyon létezik számomra. - pattantam fel a padról és sétáltam idegesen fel alá a pad vonalában. Gyűlöltem erről beszélni, feszengtem, utáltam az érzést. - De örülök, hogy van miért szomorkodni, mert ettől élhetek igazán, tudod? Ettől lehetek ember, hiszen csak úgy lehetek igazán szomorú, ha előtte igazán boldog voltam. A jó és rossz együtt jár. - vontam meg a vállam, majd tovább sétáltam, valamivel nyugodtabban, mégis ingerülten. - Utálok erről beszélni, sajnálom, hogy felhoztam. - néztem rá, az utóbbi öt percben először.Ami most kettőnkkel történik, az a rengeteg feszültség, amivel most szembe kell néznünk... nos, az maga az élet. És az élet akkor hozza a legfontosabb helyzeteket, amikor a legkevésbé számítasz rá. Minden kapcsolatban előfordulnak nehézségek és viták, és éppen erről van szó: meg kell oldanunk...mi valahogy...összetartozunk! Nem is értem miért érzem ezt. Ez az egész egy...maszlag.

Olyan hirtelen változott meg a hangulata, hogy magam sem tudtam követni. Az egyik percben még a padon ült, a másikban idegesen kezdett fel-alá csoszogni. Mi a fene...?! El sem tudtam képzelni, mit tettem, amitől ennyire ingerült lett hirtelen.
Elvesztette az édesanyját.. Ő is... Igaz, kettőnk helyzete feltehetőleg más, de a fájdalom, az ugyanaz. Mindenki ugyanazt érzi, ugyanazt kell, hogy érezze. Vannak akik elfojtják, vannak akik kiadják, vannak akik túl sem tudnak lépni a tragédián.. Mardosó, émelyítő érzés, kiráz tőle a hideg és minden porcikádban remegsz, ha rá gondolsz.. Fáj.. Éget. Szűnni nem akar. Elvesztetted, és az űr mindvégig benned tátong. Nem lehet befoltozni, összeragasztani a törést a lelkeden, nem lehet megjavítani vagy meg nem történtté tenni. Egyszerűen túl kell esni rajta. Bár pokolian rossz, és közben összeomolhatnál úgy érzelmileg, mint fizikálisan, de ez az egyetlen módja a túlélésnek. Újra kell éledni a halálból. Mert ha egy szeretted meghal, te is vele halsz. Legalábbis egy részed. Az a részed, amellyel hozzá ragaszkodsz, kapaszkodsz belé és nem ereszted. Nem tudod.. De megtanulod. Megtanulsz újra lélegezni, bűntudat nélkül. Újra élni, bár fájdalommal, de élni. Továbblépni, mosolyogni, boldog lenni, de mindvégig emlékezni. Ez a kulcs. Az emlékek, amiket nem vehetnek el tőled.. A boldog percek elillannak, de a szeretteid emlékei, ha igazán azt akarod, nem halványulnak...
- Sajnálom édesanyádat.. - leheltem halkan. Most először kételkedtem benne, hogy jó ötlet volt-e egyáltalán, hogy vele jöttem. Nem akartam felzaklatni és most, kétség kívül, minden egyes idegszála megfeszült a mondandójától. - Édesapád.. - mosolyodtam el. Nekem sohasem volt. Nem kellettem neki... Számomra valóban nem létezett, pedig mennyire szükségem lett volna rá.. - Nem hiszem, hogy van akkora bűn, amiért ezzel kellene megfizetnie.. - suttogtam, szinte csak magamnak, bár bizonyára, a reakciójából ítélve legalábbis, biztosan meghallotta. - Ez nem ilyen egyszerű.. Ezek a hullámvölgyek. Nincs mindennek csupán jó vagy rossz oldala.. A fájdalom, erősít.. Megtanít a szíveddel gondolkodni.. Elesni, majd talpra állni.. De ez nem jó... Hiszen, aki csak fájdalmat érez, az voltaképpen már semmit nem érez... - szálltam szembe vele.
- Ne haragudj.. Ebbe nincs beleszólásom... - visszakoztam azonnal, mikor észbe kaptam, hogy a magánszférájában vájkálok. Ehhez tényleg nem lenne jogom...

- Akkor én semmit nem érzek. - válaszoltam rá, és kezem ökölbe szorult. A düh olyan, akár a lárva. Pillanat alatt képes elszaporodni, végül pedig olyan állapotot idéz elő, amelyből nincs visszaút. Elég volna végeznem a lárvákkal. Ám a dühöt nem lehet akarattal legyőzni. Éppen ezért utálom annyira. - Nem, valóban nincs beleszólásod. - kontráztam. Miként szólhatna bele, ha egy idegen, és nem is érti. Ezt rajta is láttam, ezért elmosolyodtam, majd ugyanolyan ingerülten elkezdtem mondani. - Apám ölte meg Édesanyámat, amikor éppen a kocsmából jött...Hatalmas bormámorától kettőig nem látott. - mondtam, s közben az undor ült ki arcomra.Rájöttem, hogy nem én vagyok az első, akit megzavar, megrémít és undorral tölt el az emberek viselkedése. Semmi esetre sem vagyok egyedül a listán, ez izgalmas és serkentő felismerés. Nagyon, nagyon sok ember volt már ilyen erkölcsi és lelki válságban, mint én most, de ilyen kínt senkinek nem kívánok.- Azután olyat tettem, amire nem vagyok büszke. Apám kórházban van, évek óta vegetál. Most itt van, Mystic Fallsban...- csillapodtam le egy kicsit, visszaültem mellé, és fejem a vállára hajtottam, abszolút ösztönösen. A bűntudat olyan, mint a viszkető kiütés: sosem múlik el egészen, mert arra készteti az embert, hogy foglalkozzon vele...Amikor bűntudatod van, akkor nem a bűnödet gyűlölöd, hanem saját magadat. Ezzel pontosan ugyanígy vagyok én is. Borzalmas ez az érzés, eddig azt sem gondoltam, hogy képes vagyok rá. Mindig úgy voltam vele, hogy a múltam nem változtathatom meg, úgyhogy csak elpazarolom a jelent a bűntudatra. Ez a lány úgy, ahogyan a jót, a rosszat is egy pillanat alatt elővarázsolta belőlem. Mintha egy saját varázspálcája lenne, amivel az érzéseimet egy hatalmas tölcsérbe teszi, és felnagyítja..nem értem én ezt.
Elmorzsoltam egy könnycseppet, amit nem láthatott. Engem senki nem láthat sírni. A könnyek sokfélék.A testi fájdalom könnye bőséges, de nem elég meleg, a bánat könnye forró, és szinte nem cseppekben jön, hanem ömlik és zuhogva hömpölyög alá az ujjak között, melyekbe az arc szemérmesen eltemetkezik. Hasonlít ehhez a boldogság könnye, de ez nem rejtőzik el és hamarább elapad. Ezek rokonok, aminthogy rokonok a sírás és a nevetés általában, s rokon az öröm és a bánat, rokon a szeretet és a gyűlölet. A düh könnye egészen picike, és gonoszul megül a szem sarkában. Néha csak egy van belőle. A meghatottság könnye diszkréten, finoman alácseppen. Nagyon szép a szerelmes asszonyok zokogása, és az anyáké. Ezt a kettőt Isten egyenrangúnak veszi az imádsággal. Ezek olyan őszinték és fájdalmasak, mint a gyermekbőgés. Az erőszakos, álnok, apró és szétfolyó könnyeket, az álszenteskedés könnyeit - hogy nyögni kell, míg végre kijön - káromkodásnak számítja. Annál szebbek a befelé hullók, amelyektől ég a szem és elnehezedik a mell; vigasztalan az öregemberség szüntelenül folydogáló könnye, amely a nyomorúság híg vizéhez hasonlít. Ó, a könnyek sokfélék, ahogyan mi is azok vagyunk.
Kiegyenesedtem, és egy nagyot nyeltem, nem tudtam miként reagál. Nem akartam megbántani. Remélem nem bántottam meg... De még jó, hogy engem nem lehet megbántani...A bokszolónak egy idő után nem fájnak az ütések...
- Sajnálom...- leheltem magam elé. Hogy mit sajnálok? Mindent. Azt, hogy felhoztam a témát, azt ahogyan beszéltem, azt, hogy ingerült voltam...én...kedvelem....sőt.

Nem tudom mennyiben lehetett-e még tetézni a dühét, vagy hogy lehetett-e egyáltalán, nekem mindenesetre úgy néz ki, sikerült. Valóban.. Szerencsés vagyok, nagyon ügyes.. Az éjszaka közepén, fogalmam sincs hol, ücsörgök egy kis padon egy idegennel, akinek a ingerültségtől ökölbe szorultak az öklei. Megijedtem volna?! Határozottan...
Aztán robban a bomba.. Kettőnk helyzete mégsem annyira különbözik, mint azt hittem. A cselekmény ugyanaz, csak az elkövető más.. Újra megrohamoznak az emlékek.. - Istenem ... - nyögtem fel bűntudatosan, miközben szám el kaptam egyik kezemet. Hogy ítélhetem el azért, hogy megveti az apját, mikor én megöltem anyám gyilkosát?! Érzéketlen vagyok.. Fájdalmat okoztam neki..
- Ne szégyenkezz miatta... - suttogtam neki, amint vállamra hajtotta fejét. Nincs más a Földön, aki ennyire átérezné a helyzet súlyát és a tettei következményeit. Marcangoló bűntudat és fájdalom... És magány.. Legfőképpen az. Mikor nincs senki más a világon, csak akit elvettek tőled, mikor senkihez nem tudsz fordulni tanácsért és menedékért.. Egy ölelésért.. Mikor letérsz az útról.. Sorsfordulat állhat be az életedben. Döntő.. Még ha pillanatnyi elégtételtől fátyolos elméd felülkerekedik is rajtad, az nem biztos, hogy te magad nem kerülsz csapdába. Egy olyan csapdába, ahonnan egyedül nem mászol ki. Bízni kell és hinni. Bízni a másikban, a jóban, a szeretet erejében. Abban a legjobban, ami a legnehezebb. A épelméjűségünkben.
Nyugtatólag haját simogattam. Nem tudom mit mondhatnék, hiszen ezt most én csesztem el. De nagyon. A boldog percek után fájdalom következik. Ahogy mondta.. Szemeimet ellepték a könnyek. Nem a megbánás, hanem a részvét könnyei, de nem engedem kicsordulni őket. Nagy erő kell ahhoz, hogy kimondjuk a tetteinket, hogy szembenézzünk velük mások előtt, nem számít mennyire könyveltük már el magunkban az elfogadott cselekedetek listájára. A társadalom ezt egy cseppet sem tolerálja...
- Az én édesanyámat is megölte valaki... Végeztem a támadóval.. - váltottam tárgyilagos hangnemre, de továbbra is suttogtam. Hangomból nem érezhetett ki semmilyen érzelmet. Nem volt miatta bűntudatom, vagy lelkiismeret-furdalásom. Megérdemelte, és tudtam, hogy így van. Bár nem így terveztem, de így volt a helyes. Miért élhessen Ő, ha az anyám nem?! Neki sincs több joga.. És ha így nézzük, nekem sem... De ha az apám... Ha Ő tette volna.. Ha nem az lenne a helyzet, ami... Nem, még akkor sem bocsátottam volna meg neki. Soha!
- Ne sajnáld.... - pillantok felé. A szeme szomorú. A végtelenségig szomorú. Talán most először látok át az álarcán. Most enged át a pillantása.. Bízik bennem...

Egy ideig csak ültem, és ahogyan simogatott, olyan nyugalom szállt rám. Vágtató pulzusom lecsendesült, vérnyomásom lejjebb ment. Enyém a csend és a nyugalom, enyém a könny és az örök fájdalom. Mert nem igaz, hogy az ember a szenvedéstől megtisztul, jobb lesz, bölcs és megértő. Az ember hideg lesz, beavatott és közömbös. Mikor az ember, először életében, igazán megérti a végzetet, csaknem nyugodt lesz. Nyugodt és olyan különösen, félelmesen magányos a világban.
Aztán megszólalt, de mintha teljesen más beszélt volna. Hangja érzelemmentes volt, és közömbös.A közömbösség a lélek legsúlyosabb betegsége.A közömbös valójában önmaga iránt érdektelen - hiszen a kőszívűség sohasem másokkal kezdődik, hanem önmagunkkal. Olyan hideg volt, és...érzéketlen. Az érzéketlen nő pedig olyan nő, aki még nem találkozott azzal a férfival, akit szeretni fog...
A következő pillanatban, mikor már azt hittem, hogy a jó kisugárzás csak álca volt, kiderült számomra, hogy nem, az érzéketlenség volt az. Ebben a pillanatban már inkább részvét, és érdeklődés tükröződött szemében. A nőkben mindig van egy szikrányi érzelem, ami olyankor is felülkerekedik bennük, amikor a férfiak csak a helyzet rideg oldalait nézik.Bár igazi mély bánatnak nem kell részvét, könnyebb azt egyedül elviselni, mégis jó volt. Jó volt, hogy itt voltam, és vele voltam itt. Van olyan, amikor emberek némán egymásba áradnak. Nem azonnal feltámadó érzelem ez, mert ez nem ilyen közhelyes. Csak annak az ígérete. De megérezni a szenvedély esélyét, nos... az emberek többségének soha, de soha nincs ebben része. De mi is az a szerelem? A világon az egyik legélvezetesebb állapot, amely nemcsak másodpercekig tart. Egy örömteli őrület, az érzelem, amely egy párkapcsolat mesteri fűszere. A szerelem kaland, mámor, szenvedély és fájdalom is egyben. Izgat és nyugtat, felhevít és lehűt egyszerre. Ki érti ezt?
- Könnyebben elhisszük azt, amit igaznak óhajtunk... Száz meg száz, gyakran fel sem ismerhető módon torzítja el és fertőzi meg értelmünket az érzelem... - néztem rá, miközben nagyot nyeltem, és újra a jelenre koncentráltam. A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.
Az idő kezdett egyre hűvösebb lenni, és már a szél is be-befújt a kis helyünkre. Elmosolyodtam, majd rá néztem. - A hotelban lakom jelenleg. - sóhajtottam - Gyere át, és folytassuk egy forró tea mellett. - folytattam a mosolygást, majd egy sejtelmes pillanat keretében felálltam.

Mosollyal nyugtáztam, hogy kezd lenyugodni. A nagy csendben tisztán hallottam minden egyes lélegzetvételét, és persze a sajátjaimat is. A forró pára, ami elhagyta a száját, néha meglibbentette a vállamon nyugvó hajszálaimat is. A kellemes béke ismét felhúzta körülöttünk lepkeszárny vékony falait, semmi kétség, hogy ez kettőnk hatása a másikra. Megnyugtatott a nyugodtsága.. Létezik ilyen?! Ez így elég bizarr, de ezt éreztem... És érezni akartam. Korábban próbáltam már felejteni. A szívemet egy aprócska skatulyába zárni és nem ereszteni. Nem engedni senkinek, hogy a közelébe férkőzzön, meglássa, elvegye, vagy egyszerűen csak akarja. De nem ment... Bármennyire is akartam, ez az egy nem ment. Nem tudok átsiklani csak úgy a dolgok felett, mintha meg sem történtek volna. Nem tudok bűntudatot érezni, mikor tudom jól, hogy igazam van és azzal, hogy rosszat cselekedtem, magamnak jót tettem. Persze ezzel együtt bűnt követtem el. De ki nem teszi? Aki él, bárki, követ el bűnt. De hiszek a megbocsátásban is. Hogyne hinnék, csak nem tudom megtenni.. Le sem tagadhatnám, hogy minden szempontból anyámra ütöttem.. - mosolyodtam el a gondolatra. Pontosan olyan. Ő is szabadlelkű volt, gyönyörű és elengedte a szívét. Nem félt szeretni. De én félek. Félek elengedni a szívemet magamtól messzire. Félek, hogy - ahogy nála - nálam sem válik a az el miszerint valaki, aki arra érdemes, majd visszahozza nekem. Valaki, akit szerethetek, kötődhetek. Féltem, hogy az Ő sorsára jutok - de nem a haláltól. Sokkal inkább attól a kényszertől, hogy holtomiglan szeressek valakit, aki elhagy, nem kellek neki azért, ami vagyok. Pedig igazán .... El akarom engedni!
- Könnyebben, hogy aztán rájöhessünk a tévedésre... és a fájdalmasságára. De az érzelmek adják az értelmet is... Bármi mutathat ösvényt.. Bosszú, bűntudat, szeretet.. Hiszen mind egyformán önző és kivédhetetlen. De.. Van. Mert fontos.. - sóhajtottam nagyot. Csaknem minden formát átéltem már.. Éreztem a bosszúvágyat, a bűntudatot és az undort is, mikor tükörbe néztem. De ezzel egyidejűleg szívem minden darabkája, mely összetört anyám halálakor, szereti őt, még most is. Egyszerre érezni ezeket a kusza érzelmeket, az bizonyítja igazán, hogy értelmet ad...
- Hááát.. - kezdtem elhúzva az első szót, miközben én is felálltam. Komolyan latolgattam a választ. Hiszen most mondta, hogy a hotelban lakik, ahol mellesleg én is, csak ezt még nem tudja.. Ahogy senki sem. - Ha megtalálod a visszafelé vezető utat... - forgattam a szemeimet kuncogva.

Minden egyes szavával egyet értettem. És bár nem szükséges egyetértenünk mindenben, de módot kell találnunk arra, hogy úgy kezeljük a különbségeinket, hogy azok ne álljanak közénk.Távolról sem kell mindenben egyetérteni, épp attól érdekes a világ, hogy sokan sokfélét gondolunk róla.
- Akkor ezt kihívásnak veszem, Nagylány. - kacsintottam rá, majd megfogtam kezét. Összekulcsoltam ujjainkat, akár egy szerelmes pár vagy még inkább, egy társ. Néha a társ talál ránk és bármennyire próbáljuk eltaszítani, addig harcol értünk, amíg rá nem jövünk, mennyire szükségünk van rá. ‎A férfiak zöme nem mer beszélni az érzéseiről, és nem meri őket következetesen felvállalni, inkább elfojtanak, hazudoznak másoknak, miközben saját magukat is becsapják. Erősnek mutatják magukat, miközben belül kocsonyák...igen, ilyen vagyok. De hiszem, hogy egyszer ez megtörhet, és egyszer lesz, aki megtöri.
Ebben a pillanatban kanyarodtunk a hotelhez, és megálltam egy pillanatra. - Köszönöm.- öleltem át szorosan, és hajoltam bele friss illatú hajába. Bőre illata csábított, teste melege átmelegített engem is. Egy ölelés sokkal többet jelent két test érintkezésénél. Egy ölelés azt jelenti: nem vagy fenyegető, nem félek ennyire közel kerülni hozzád, el tudok lazulni, otthon érzem magam, védett helyen, ahol megértenek. A hagyomány szerint valahányszor szívből átölelünk valakit, egy nappal meghosszabbodik az életünk.Vele kevés lesz egy-két együttlét. Vele semennyi ölelés sem sok vagy elegendő. Ez halálos vonzerő...

/folyt. Xavier szobája /

Sík ideg voltam a bál miatt. Tisztára mint egy mai tini a szalagavató előtt. Valahol belül érztem, hogy ma este valami fog történni...de nem érdekelt. Ki akartam üríteni a fejem, és nem gondolni semmire. Éppen ezért, amikor sétálni mentem, a rét felé vetem az irányt. Ez az egyetlen hely, ahová el tudok bújni a világ elől. Csak felmászok egy fára, elhelyezkedek, és pihenek. Most is ez volt a célom, de mint eddig egyszer sem, most sem tudtam egyedül lenni. Egy fiú közeledett felém, kb. 20 évesnek nézett ki, merthogy nem enyi éves, az is biztos. Legalább tízszer ennyi, ha nem több. Figyeltem ahogy közeledik, és közben oldalvást nekidőltem az egyik fának. -"Hello, kislány."- mikor megszólított, jó kedvűen nevettem fel. -Méghogy kislány!- ellöktem magam a fától, és villámsebességgel előtte termettem. -Te új vagy itt Mystic Fallsban, nem igaz?- kérdeztem, majd gondolkodást színlelve újból megszólaltam. -Mondjuk, a közel ezer évemmel nem vagyok a legfiatalabb, de hála istennek egész jól tartom magam, nem?-

-Új is vagy, és még pimasz is.- néztem rá szúrós tekintettel. Hiába, aki ahogy vámpírrá vált, olyan is marad. -Felőlem tesztelhetjük.- kacsintottam rá. Megemelte a fejemet, és miközben én álltam a tekintetét, elgondolkoztam. Az érintése...Hihetetlen volt. Eszembe juttatta a régi szép időket. És lehet, hogy tényleg ez az én bajom. Ezer éve senki nem volt, akit igazán szerettem volna. ~Selena, szedd össze magad!~ gondoltam magamban. Nos, a srác igézése nem jött be. Vagy talán pont ez volt a terve? -A tünemény azért jött, hogy a sok hülyeséget, ami mostanában történt vele, kiürítse a fejéből.- furcsa volt harmadikszemélyben beszélni saját magamról. De valami sokkal jobban foglalkoztatott. Ez a srác. Van benne valami, ami nagyon bökte a csőrömet, de eddig még nem jöttem rá, hogy mi.

Rámosolyogtam, amikor a hajamat kezdte piszkálni.
-Igen, én is ott leszek.- nos, ha ő is ot lesz a bálon, akkor talán valamivel többet megtudhatok róla. Merthogy ez a srác nagyon is felkeltette az érdeklődésemet. -Na de nekem most mennem kell, mert még kéne néznem magamnak egy normális báli ruhát. Elvégre az ezer évvel ezelőttit mégsem vehetem fel.- gyors kézmozdulattal felemeltem a fejét, aztán elköszöntem: -Hát akkor...viszlát a bálon.- érdekes egy villámtalálka volt, az is biztos.

//Ismeretségünk előzménye letudva //

Zsebre vágtam kezemet, és csak tengődtem.. elég rendesen, mert nem tudtam mit kezdeni magammal. Jobb lenne, ha most azonnal találnék valami elfoglaltságot, míg meg nem ölök valakit, mert ha unatkozom, én ölök. Vagy talán fel kellene keresnem Elenát. Örülne nekem, annyi szent!
Nekidőltem egy kóbor fának, az égre meredtem, de ekkor valami bűz ütötte meg orromat. Vérfarkas-szag. A pokolba is már, hát itt sem hagyják békén az embert?! Vagyis vámpírt..

[Utcák]

Miután otthagytam azt a vámpírt félholtan. Még több vérre volt szükségem. Arra gondoltam, hogy felkutatok egy újabb vámpírt. Az emberi vér bizonyára ízletesebb, de ha vérszívóvá is tett az a banya. Inkább beérem ellenségeim vérével, akiket élvezettel csapolok le. Még mindig emlékszem unokatesóm szavaira, miszerint végezzek egy Lucy Montgomery nevű vámpírral. Az ő halála után megfogadtam, hogy megvédem fiát és előkerítem azt a vérszívót, minden áron.
Az erdő felé tartottam amikor egy újabb vámpír szagát éreztem. Ez után farkas alakot vettem fel, majd elkezdtem hozzá közelíteni. Tudtam, hogy nem érhetek a meglepetés erejével, mivel bizonyára már érezte, hogy ott a közelben vagyok.

Nem voltak jó tapasztalataim a vérfarkasokról. Nem elég hogy mocskosak, büdösek, ráadásul még harapnak is! Kezdek megbolondulni, ez nem lehetséges? De.. több, mint valószínű hiszen ilyen ostoba gondolatokkal..
Abba az irányba fordultam és összefontam karjaimat a mellkasomon. - Csak tudnám, egy ilyen mocskos korcs miért hordja ide a még mocskosabb irháját.. - sóhajtottam fel, gúnyos éllel a hangomban, ahogyan végigmértem rajta. Csakis egy jöttment senki lehet.

Gyűlölöm az összes hozzá hasonló vérszívó halott mocskot. Sokszor kellett szemtanúja lennem azoknak a szörnyűségeknek amikre ezek a rohadékok képesek. Életem során sok alkalommal kerültem összetűzésbe velük, ami alatt rengeteggel végeztem. Volt, azonban, hogy erősebbnek bizonyultak, de farkas ösztöneimmel mindig sikerült győzedelmeskednem felettük. Undorodom tőlük és ez miatt magamtól is, hogy vérszívásra kell vetemednem. Ez a csillapíthatatlan vágy kezd rajtam eluralkodni és nem tudok ellene tenni semmit. Azért jöttem a városba, hogy megvédjem az unokaöcsémet, de ez az átok miatt képtelen vagyok. Azzal teszem neki a legjobbat ha minél távolabb maradok tőle míg el nem múlik ez vagy nem vet véget neki az a banya aki ezt tette velem. Nem értem mi oka volt arra, hogy ilyen torszülötté tett, de ahhoz, hogy teljesíthessem azokat amikért itt vagyok véget kell neki vetnem. Vagy legalább megtanulni uralni a csillapíthatatlan éhségemet, ahogy a bennem lévő farkast is. Egyenlőre azonban képtelen vagyok rá, vér kell és meg is szerzem.
Farkas alakban, aranybarna szemekkel, vicsorítva néztem az előtte álló vámpírra. Majd hirtelen megindultam és a nyakát támadva próbáltam vért inni belőle.

Nem tudom, mi az az érzés, ami engem ural, ha látok egy vérfarkast. Leginkább azt tudnám róluk mondani, hogy mocskosak. Büdösek. Koszosak. Semmi emberit nem lehet rájuk aggatni. Mi legalább úgy nézünk ki, ahogy kell. Ha nem vagyunk épp vadállatok. De ha sokáig itt marad ez az állat, én is kikelek magamból!
Odajött elém, csak néztem rá, a nagy szemeimmel. - Na mi van? - kérdeztem csak ennyit, de erre már jött is nekem és rámvetette magát. Na tessék, kell nekem kötözködni. Ezt kapom... nem ezt érdemlem.
- Szállj le rólam! Mi a fenét csinálsz, te kutya?! - mordultam rá, úgy rúgdalva le magamról hogy azért fájjon neki rendesen.

Csak arra tudtam gondolni, hogy belevájjam fogaimat és vért ihassak belőle. Bár undorodom ezektől a halott dögöktől, de ez a legjobb megoldás táplálkozásomra. Szerencsére még nem volt alkalmam megízlelni az emberi vért és azt akarom, hogy ez így is maradjon. Ellenségeim életét örömmel veszem el. Viszont bármennyire is csábító, sosem táplálkoznék emberből. Sosem tudnék azzal a tudattal élni, hogy olyanná váltam mint ők.
Még mielőtt a nyakába tudtam volna vájni fogaim leszedett magáról és belém rúgott. Ekkor a földre estem, de hamar fel is keltem, majd még dühösebben indultam neki újra. Képtelen voltam uralni vágyaimat, már tudom mit él át egy vámpír a kezdetekben. Ez a szörnyű, csillapíthatatlan éhség ami belülről őröl, rettenetes. És ez mindaddig nem marad abba, míg vérhez nem jutok. Így még talán sosem vesztettem el magam felett az irányítást, ahogy most. Ugyanis hamar megtanultam uralni a bennem élő fenevadat. Persze dühömben még sokszor elvesztem a fejem, de az már nem a farkas miatt van, sokkal inkább az én forrófejűségem miatt. Amikor valamivel felhúznak, mindig az a srác jut eszembe, aki a szüleimet gyalázva tette ezt. Ekkor váltottam ki az átkot, addig ütöttem. Amíg az összes élet elhagyta testét.

Újra nekem indult de mondani se kell, hogy egyáltalán nem díjaztam ezt a kis akciót. - jobb lenne, ha most megállnál ott, ahol vagy, mert esküszöm hogy megdöglesz! - rivalltam rá teljes torkomból és úgy néztem rá ,mint egy pestises dögre, aki valami bajt szabadíthat még a fejemre. vérfarkastól ilyesmit én még soha nem láttam. Talán nem is normális vérfarkas, és ebből jön a probléma.
Rávicsorogtam, majd mikor odaért elém, egy éles rúgással újra ellöktem magamtól, és ezúttal én vetettem rá magamat, kimutatva az éles fogaimat. - Mit csinálsz, rohadt dög?! - kérdeztem, a pofájába ordítva, és ha nem rühelltem volna annyira a vérét, most beléharaptam volna.